Amúgy olyan jó fej lennék. Felszabadult, kedves, okos. Laza. Én egy fiatal nő vagyok.
Néha nevetek. Néha mesélek valakinek valamit, és érzem: a régi vagyok, az egyetemi, az áradó, a szellemes.
Néha áramütés a bőrömön. Lehet, hogy még mindig élek? Bővebben…
Ismét megy a rémüldözés a bikini body témán, sokan sűrűn bólogatnak. Vándor Éva egyébként figyelemre méltó cikkeket szokott írni.
http://vs.hu/magazin/osszes/ilyen-combokkal-tenyleg-kimegy-a-strandra#!s3
Röviden összefoglalom a cikket: jaj, de szörnyű hogy a sok fogyózós-tápkieges oldal a strandszezonnal fenyeget, hogy négy fal között fogsz kuksolni, és legyél tökéletes testű, és ha nem vagy az, ásd el magad mélyre. Ez az egész egyre durvább, nők milliói szenvednek. De ne hagyd magad, menj csak bátran strandra.
Bennem ez az egész kétféle reakciót vált ki:
– elmegyek futni (életem leghosszabbja, terepen, este, szentjánosbogár-rajban, csúcsfutással, harangvölgyi lezúdulással, holdfénynél és vaksötétben, majdnem három óra, 26420 lépés), kipucolódom, rendezem a gondolataimat, és istennőnek érzem magam másnap is
– a “nem illik testszégyeníteni” morális és eszmei parancsát felülírja bennem a lényeglátás, vagy nem tudom, mi ez, ahogy így motoszkál bennem: ti nem érzitek, hogy ez a bátornak és kritikusnak tűnő cikk elaltat titeket, több ponton csúsztat, csak a kézenfekvő helyeslésetekre számít?
A strandpara-bikinivásárlásrémület emlegetése nem más, mint egy mém, vagyis egy változatlan formában ismétlődő, könnyen érthető tartalom, amely közös kulturális referencián alapul. Bővebben…
Ez a blog nagyon más ám belülről, mint odaátról, és bloggernek lenni is nagyon más, mint nem bloggernek, ráadásul, a tetejébe, énnek is lenni egészen különbözik attól, mint amilyen akárkimásnak lenni. És riasztóan gyakran tapasztalom meg, hogy nincs átjárás. Én sem érthetem meg az olvasót.
Miközben privátban kísértetiesen ugyanazokat írják nekem, az évek telnek, de ez nem változik: hogy egy ismerős ajánlotta, nagyon mondta, hogy ez aztán, és mindenképpen olvassa, és először irritálták a bejegyzések, meg nem értette, és ő ugyan autózik és társkeresőzik, és mást gondol a házasságról, de aztán sokat olvasott itt, és ittragadt “csendes olvasóként”, és megértette és lassan változni kezdett benne, vagy: volt egy pillanat, egy mondat, amikor egyenesen az életét változtatta meg a blog.
Ez nagyon szívmelengető és hiúságcsiklandozó. Blogger per definitionem arról álmodik, hogy érdekes és szuggesztív, amit kirak, hogy kell az embereknek, és feliratkoznak és tudatosan kattintanak, nem csak véletlenül jár arra a madár se. Bővebben…
Kemény ez a fotó, ugye? 2008 tavasza, elég vizesen és még többet hízva várom második gyerekemet, az egyetlen lányt, szüleim házának teraszán. A hajam viszont milyen sok és fényes volt! (már másik fotó van)
Mi nagyon kúlok voltunk Jánossal, mezítlábasak, világnak háti gyerekkel nekivágók, otthon szültük a gyereket (Babadávidot), meg minden. A testeink is nagyon szerették egymást, nem volt szépelgés. És volt egy okos fiam, aki ekkoriban kezdte az iskolát, és kapta meg tőlem a Testünk működése című könyvet.
Kismamák körében lelkesülten írtam már akkor is arról, hogy nem szabad álszent módon viszonyulni a gyerekek kérdéseihez, mindenre válaszolni kell, a szex magától értetődő, szégyentelen része az életnek.
Minden másban nyitott, képzett és alter ismerősök azonnal ugrottak: Bővebben…
A fiam tizenhárom és fél éves, én meg tanár vagyok, és van egy csomó ismerősünk, akikkel szoktam beszélgetni.
De hogy ez így, ekkora méretekben megy, arra csak most jöttem rá.
Hogy ez itt a cél, ez a deal, ezek a keretek. Az egésznek a logikáját, önmagát préselő voltát és kétségbeejtő kockázatait én csak most látom át.
Hogy tudniillik az elit általános iskolákban micsoda hajsza folyik a jó bizonyítványért, a felvételiért és a még jobb gimnáziumba való bekerülésért. Bővebben…
Olyan cukik, míg kicsik, nem? Ha felül tudunk emelkedni a kakiszagon és a bömbölésen, akkor könnyű velük. Igenis könnyű, akkor még egészen az.
Aztán telnek az évek, és valahogy elromlanak, nagy szájuk lesz, meg elvárásaik. Megiskolásodnak, eltörik a ceruzát, és Milka Wafelini ragacsos csomagolását találjuk a szamárfüles ellenőrzőben, az aláíratlan hármasok között. Bővebben…
Megváltozott a közbeszéd trendje: az utóbbi mondjuk két-három évben a fenegyerek-újságírás (cink, 444) egyre markánsabban foglal állást a nemi erőszak és a (gender)egyenlőtlenség látványos megnyilvánulásai ellen, és már csak jópofizva mer szexista lenni (úgy viszont sűrűn). Szerte a facebookon magánszemélyek, nők tematizálják és bírálják a nőellenes tartalmakat. A már érzékenyített nőket nem érdekli többé a sztárdiéta vagy Kim Kardashian arcpirítóan szűk estélyije. Most azzal lehet hergelni őket, hogy Micsoda Képtelen Elvárásoknak Kell Nekik Megfelelniük. Kellene Ám, De A Lófaszt Fognak (kocka csoki letör).
Ezeket az üzeneteket ugyanis mindenki helyesli: az extém sovány, retusált szépségeszmény valóban irreális, a kamaszok neten fogant őrületei, anorexiája pedig nagyon veszélyes.
De trükkös ez. Bővebben…
A sztori annyira hasonló, mindig el is mesélitek: van két testvér, lányok, nem túl nagy korkülönbséggel, és ki vannak osztva a szerepek. Az egyik az okos, a másik a szép, az egyik a sikeres, a másik a lúzer, az egyik lojális és szabályos (egyetemet végez és szül szépen, időben, kijön a szüleivel), a másik lázad.
Nem önjogon léteznek, hanem a másikhoz képest. Egymáshoz viszonyítódnak, egymásra vonatkoznak, meg még van egy homályos elképzelés, hogy milyennek kellene lenni úgy általában — mindig kell a segédvonal. Nem az egyediségük az érték, nem is az, ha jól eligazodnak a világban, ha bátrak, ha boldogok, hanem az, ha hasonlítanak a normára.
Nagyon sok kétgyerekes család van, és a szülők, mint ha valami jó kis anekdota volna, úgy mondogatják: Ibolyám mindig is ilyen kis visszahúzódó volt, az óvodai ünnepségen sírt versmondás helyett, de bezzeg Viola, ő kipenderült, elmondta helyette is, és mindenki tapsolt. Ibolya az, aki nem merte elmondani, és már az is marad. Bővebben…
Ez egy baromi triviális poszt lesz, de hát fogalmazzuk is meg néha, ami tök egyértelmű, mert mint ha túl közel lennének a népek ahhoz, hogy rálássanak, hogy is megy ez.
Mire számít az internetes tartalomelőállítás (média, a zöld szemű szörnyeteg), amikor előállítja a tartalmat?
Arra számít, és ez az érdeke neki, hogy te majd kattintasz, és az neki jó lesz, de nem csak te, hanem sok hozzád hasonló, algoritmusokkal modellezhető lény is.
A tartalomelőállítás nem számít őszinte, önironikus, tájékozott, nyugis, árnyalt, üdítő lelki békéjű emberre, és akkor finoman fogalmazok. Bővebben…
A címet Murakami Harukitól vettem, aki a futásról beszél, és az esszékötet előszavában a címet (udvarias japán!) megköszöni Raymond Carvernek (vagyis az özvegyének), aki meg a szerelemről beszél, és akinek a Katedrális című kötete a fejemre esett az előbb, mert a gyerekek kihúzgálták alóla a Bot Benőt meg a Zog, a sárkányt.
Ezt nevezzük intertextualitásnak.
Jaj, én nem a címlapra való bikini bodyról beszélek, de nem ám.
Én nem az illúziókeltésről beszélek, és nem a rivalizálásról beszélek. Bővebben…
Hát akkor, jaj, de szívom a fogamat, ugorjunk ugyanarra. Mostanában nem szoktam ugrani arra, amire mindenki, mert úgy érzem, manipulálva vagyok, gombokat nyomogatnak rajtam, nem én választom a témát. Ha írok róla, akkor én is csak gombokat nyomogatok, ami elég könnyű, intellektuálisan nem épp kihívás, illetve nem vezet sehova, nem lesz belőle jobb világ, csak hőzöngtünk egy kicsit. Idegesít, hogy mások is ezen témáznak, és akkor a kedves olvasó fejében ez az egész összegyűlik, mint a Happy, mert a többieknél is ez megy, és kiszorít mást. Az olvasó felhevül, szem elől téveszt, önigazol, akolmelegszik, ítél, annak meg mi értelme.
A felháborodásommal ráadásul további publicitást biztosítok a szarnak, és a szar pontosan ezért van így megírva.
Na de azért… ez gyönyörű darab. Engedtessék meg. Bővebben…
Az elviség, elveinknek a sokféle, lüktető valóság fölé helyezése, megszállott hirdetése, mások elveivel vagy gyakorlatával való szembeállítása veszélyes és torzító hatású. Ráadásul nagyon gyakran önbecsapás.
Jézus például azt mondja:
…menj el, add el minden marhádat és osztogasd a szegényeknek és kincsed lészen a mennyben; és jöjj, kövess engem!
Annyira emlékszem a tiszta logikámra. Ezen fennakadtam. Ha a keresztény atyafi tisztán következetes volna, akkor mondjuk el kéne adnia házát és kocsiját. Nem adja el, sőt, fizetésemelésért akciózik. Megtértünk, Jézust követjük, minden vasárnap erről van szó. Akkor…? Ha ezt mondja, és mi hiszünk benne, akkor indulás MOST, mezítláb. Apám, a nagy keresztény, miért van még itthon, mit ül a huszonöt fokra fűtött szoba foteljében?
Csak a gyerekek képesek erre.
Jaj, hát nem úgy van az. Ez nagyon szép igevers, meg a tízparancsolat is nagyon szép, minden jogrend alapja, csak hát mégse tiszteljük a szüleinket és nem is szenteljük meg a szombatot, de a vasárnapot se, valamint többnyire paráználkodunk is.
Nem úgy van az. De mások fölött lobogtatni a Törvényt, az remek. Bővebben…
Egy hete elkezdtem egy bejegyzést, a jogszerű párja lett volna, jogszabályszerű címmel. Ebben arról elmélkedtem volna, hogy szokásunk nekünk dohogni a törvényalkotó, az intézmény ellen, hogy miért nem így, miért nem úgy vannak a dolgok, de abba nem gondolunk bele, hogy a világ ezernyi változatát nekik korrekt, jogelméleti és praktikus szempontból is értelmezhető, világos, betartható szabályokká kell fogalmazniuk.
Például, a kilencvenegyes buszon nem (sem) lehet biciklit szállítani. Egyáltalán, csak egyes járatokon lehet, ezeken piktogram jelzi. De gyerekbiciklit lehet, bizonyos kerékméretig, meg összecsukhatót, hón alá kaphatót, azok poggyásznak minősülnek. Ez utóbbit az összecsukható bringák megjelenésével szépen beleírták a szövegbe. Nagyszerű az előírás evolúciója: árnyalt, életszerű, eleven. Azonban kissé nehézkesen betartható, mivel a buszvezető nem fog centivel aggályoskodni az egyes kerékátmérők fölött. Na, mindegy, annyi világos, hogy általában felnőttbiciklit nem lehet, BMX-et sem. Amikor a BKK és az önkormányzat (XII.) rájött, hogy a downhillezés és a fogaskerekűn szállítás elég problémás (2012-13-ban legalábbis az volt), az utasoknak bajuk van, a Parkerdő pedig tehetetlen az amúgy tájvédelmi körzetben több jogszabály által tiltott sport ellen, felmerült, hogy talán ezt a fajta bringát kellene tiltani. De ilyen előírás nincs, nem lehet, bicikliműfaj szerint, nincs éles határ (mi teszi DH-ssá a bringát? a teleszkóp? a típus? hogy, ki mondja ezt meg? és ki tartatja be?), ez az egész jogszabályosíthatatlan. Igazságtalan is, mert azt üzenjük vele: akinek valamiért ilyen fajta bringája van (kb. mint a pitbull a kutyák közt), az nem szállíthatja a fogason. Miért pont ő, nem tehet róla stb. Hiába van bajunk, hiába kellene ezt szabályozással orvosolni, sem a szabály megalkotása, sem az alkalmazás nem működik.
De ez a most felmerült téma még jobb ennek illusztrálására, hogy fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld (Goethe). A “szépségről” mint önkifejezésről, szépség és szexualizált megjelenés különbségéről és a másságról mint önértékről már írtam (sajnos, azoknak, akik ezt támadásnak érzékelték, nem ment át a lényeg, például merész ugrással önmegvalósítás lett az önrendelkezési jogból és önkifejezésből, nem baj), most egy másik aspektust veszek elő. Bővebben…
Olvasok, hallgatok mindenféle, nőknek szánt, illetve nőkről szóló szöveget. Magazincikket, netes tartalmat, hírlevelet, rádióműsort, meg kommenteket, folklórt, vicceket, baráti panaszokat.
Ezekből megtudhatom, hogy milyen vagyok mint nő. És egyébként olyan, mint az összes többi. A nők.
Az elmúlt két hétben, ezt már direkt fel is írtam vázlatposztba, megtudtam, hogy mint nő (azért, annak révén, eredményeként, hogy nő vagyok) Bővebben…
Ó, istenem, vendégek jönnek szombaton, baráti házaspár, egy gyerekkel. Előre rettegsz a hétvégétől. Ezek úgy tudják, ti egy pár vagytok. Sugárzó arccal mondta a nő a telefonba, hogy végre itt vannak Magyarországon, beugranának hozzátok. Persze, gyertek, felelted, és azonnal feltört benned a rémület. Finoman felvetetted a férjednek, és nem mondott semmit, tehát nem tilos vendéget fogadni.
Jó fejek amúgy, nem is az. De hát az egész látogatás stressz lesz. A férjed demonstrál majd: pokróc lesz velük, némaságba burkolózik, elvonul, tojáshéjon kell majd lépkedned, ha mondasz neki valamit, netán előttük olt majd le a szokásos módon. Kínos helyzeteket kell mosolyogva megmagyaráznod, befelé hull a könnyed. Mások előtt még csúnyábban fog viselkedni, nem hagyná ki a helyzetet a világért sem. Ki fog derülni, hogy mi van veletek. Butának és ügyetlennek fogsz tűnni. Vagy róla derül ki, mennyire semmibe vesz téged.
Ez a hétvége egy kínszenvedés lesz. És mégis meg kell lennie, nem mondhattál nemet, viselkedni kell.
Ami történik, minden várakozásodat felülmúlja.
A férjed ugyanis, amint meghallja a motorzúgást, átváltozik.
Barátságosan tessékeli őket befelé, a kutyát is csak derűsen korholja. Megváltozik a hangja is. Kedves, előzékeny, nevetős. Csendjét, harsány vidámságát váltogatja. Családos ember, karrierje van, szépen él, nyírja a kertvárost.
Nem hiszel a szemednek, ebédnél már feszengsz. Erre most hogy kell reagálni? Belép a konyhába, rezzensz a szokásos módon, hogy valami szemrehányás lesz, de nem szól hozzád, ellenben felméri, mi a helyzet, és kancsóba önti a gyümölcslevet.
A gyerekek elvannak, valami számítógépes játéknak örülnek. A vendégférj pedig nagy tálcán nyújtja át a süteményt, ami paleo, de azért finom. Édesanyám sütötte, mondja. Hűha, az ő anyja paleo? A sajátodra gondolsz.
Van ebben a délben meghittség, evőeszközcsörömpölés, ki mit kér, egy kis rábeszélés, hogy a gyerek, meg a másik is, egyen zöldségköretet. A másik eszik is.
Amikor még a levesnél tartotok (könnyű krémleves, kicsit fantáziadúsabb a fűszerezése, mint az alapanyag-zöldség), azt mondja a férjed, és rád néz becsülettel:
Légy szíves, add ide a sót.
Légy szíves?
Az oké, hogy neki minden sótlan, de nem mondott ő ilyet soha, felállt, körbement az asztal körül, és elvitte magának, ezzel is mutatva, hogy ő aztán nem kér tőled szívességet. És onnantól az ő tányérja mellett volt a só, nem középen. A légy szívest meg aztán tényleg nem hallottad tőle vagy öt éve. És a szemedbe se néz soha.
Megeszi a pulykamellet, de meg is dicséri. }•^`¨™ńćĻŅ, ez a keresztneved, mindig így fűszerezi. Ezt mondja. Sápadtan idézed föl magadban, hogy a legutóbb, amikor ilyet sütöttél, dühöngve pizzát rendelt. Az már az után volt, hogy minden kurva hétvégén hosszan és érzelmesen mesélte, miközben a te főztödben turkált a villával, hogy az ő Anyukája (tudja nagy a-val mondani) hogyan szaggat, süt, fűszerez, nyújt, teker, tartósít.
Most is fuldokolsz. Basszameg, ez kedves. Direkt csinálja, jó benyomást akar tenni. És neked erre reagálnod illenék, vagyis gyomorgörcsödet kitépve magadból eljátszanod a kedvest, a meghittet, a lazát. Megtagadnod mindent, ami napi valóság, ahogy eddig működtetek. Ragaszkodsz a játszmákhoz, szólal meg fejedben a közkeletű pszichológiai irodalom, de nem. Te csak nyugalmat szeretnél, meg hogy ne kelljen se félni, se alakoskodni.
Vagy ez most bocsánatkérés, új kezdet? Olyan nehezen fogalmazza meg az érzéseit.
Ez úgyis csak műsor, nem változik semmi, el ne hidd. Nem ismerte el a rengeteg bántást, nem tárgyal veled úgy, ahogy kéred, és műanyag a mosolya. Megjöttek a vendégek. Tonna hazugság. Innentől az a píárotok, hogy neked mennyire cuki a férjed. Hát miért mondod te, hogy hullámvölgyben vagytok? Magadnak miért mondod? Lehet, hogy te vagy a sárkány?
Néma vagy, csak bólogatsz, amikor az anyuka lendületesen mesél neked az iskolaváltásról, akternatív másik alapításáról. Közben a szemed sarkából figyeled, hogyan mutatja a férjed a férjnek a féltett, nagyapjától örökölt pipáját. Milyen kedves tud lenni.
Kimenekülsz a kertbe, megmutatod a veteményest és az idei terveidet a nőnek. Ha nem vagytok egy légtérben, sokkal könnyebb, magadra találsz. A kutya hangulatosan sündörög körülöttetek. Anyuka előveszi, amit neked hozott, két üveg kapucsínós pohár, és te örülsz neki.
Még kávéztok a teraszon, és riadtan érzékeled, hogy ti tényleg egy normális család vagytok. Fél nap erejéig. Minden oké, nem rontottad el a kaját, van nemhogy tej, tejszín is, édeske és sztívia, nem tűnsz bénának, nem etted le magad, egész jó a Promod felsőd, megérdemled kicsinyke önbecsülésed. Talán. De hátha este, amikor elmennek, kiderül, hogy mégsem.
Egy kicsit lelazulsz mégis, leszeditek az asztalt, rájössz, hogy anyuka nem áll annyival feletted, mint évekkel ezelőtt hitted, nem is olyan eredeti, nem olyan szép, vagy te erősödtél meg azóta? És kedvel téged, egyszerűen, távolról, de őszintén. Azt mondja, van egy genfi ismerőse, neki mesélt rólad, hogy milyen profi horgolt játékokat csinálsz.
Lehet, hogy te mégis létezel? Mégis vagy valaki, van benned értékes? Valaki tud téged ilyennek látni, egyszerűen jónak?
Többet kéne új és régen látott emberek között lenned, erre jutsz, mert a férjed értelmezése bevon, mint valami hamar száradó olajfesték, alig látszol már ki alóla foltokban.
Búcsúznak lassan, jó nap volt, végül is. Megeteted a kutyát, bezárod a teraszajtót, lemosod az arcod tonikkal. Mész fektetni, mesélsz hosszan, ez mindig jó, nem kell kerülgetni ezt a még idegenebb idegent, akivel a házasságodba száradtál. Lassan elcsendesedik a ház. A gyerek, na, őérte megéri, ő jól sikerült. Mert amúgy néha világgá mentél volna már. Csak ne ezt jelentené az anyaság, hogy az apja feleségeként folyton lenyeled, ami kijönne.
Kiosonsz, aludnál már szívesen, akár a gyerek mellett, de pisilni kell.
A férjed még éber. Várod, hogy most majd előveszi az igazi énjét. De nem, fütyörészik tovább a szerepében, elpakol még a mosogatógépből is. Elmész a konyhaajtó előtt, zúgó fejjel lépsz a fürdőszobába.
De nem történik semmi.
Amikor kilépsz, eléd áll. Mosolyog. Nem érted.
Látod, milyen mísz picsa vagy, akárhogy is igyekszem én. Meg nem öleltél volna a világért sem.
Sokat gondolkodtam, mi tartja vissza tudatos, képzett, erőforrásokban bővelkedő, nem bántalmazott nők tömegeit attól, hogy jobban éljenek.
Mert amúgy olyan jól élnek. Tényleg.
De nem boldogok.
Tényleg a párkapcsolati egyenlőtlenség? Az anyós? A generalizált szorongás? A téli depresszió, a pajzsmirigy-alulműködés? Az információhiány, a hitetlenség? Az SNI-s gyerek?
A saját szerepük, amelynek foglyai?
Van a Noémi.
A Noémi azt meséli nekem, teljesen befagyott az életébe. És szeretne virulni, és kulturális élményeket, és sportolni, pezsegni, inspirálódni. Bővebben…
melléknevek sorozat 16.
ez is neked
A gyerekeink ráragadtak a kütyüikre.
Ez borzasztó. Ál-életet élnek. Mafla állapotfrissítésekkel, csücsöri képek posztolásával, egymás véleményezésével, cseteléssel, közhelyes mémekkel, idióta játékokkal töltik a drága fiatalságukat, amikor pedig karikázhatnának a szép időben az udvaron, vagy játszhatnának macskabölcsőt is. A jó levegőn. És ott az a sok szép képzőművészeti album is a polcokon! A Jókai-összes és más, erényfejesztő és jellemformáló olvasmányok! Bővebben…
Tegnap számot vetettem az életemmel. Babadávid most középsős, 2016-ban vagy 2017-ben lesz elsős.
És onnantól MÉG TIZENKÉT ÉV minimum, amikor bármelyik tanévbeli napon, bármikor érhet olyan élmény, ami már egyébként is évek óta szokott: megjegyzés, avagy üzenet, jelzés, beírás, telefon jő, eleve gyomorgörcs, amikor látom az intézmény számát, és mennem kell, beszélnünk kell, és ki fog derülni, hogy rossz a gyerekem, és én is rossz vagyok, vagy épp a gyerekkel nincs is baj, de az nem lehet, anyuka, hogy maga nem és mindenki más igen. És érdemjegy van, felvételi van, és minden szülő megoldja, anyuka, és a gyerekem jövője a tét.
Két év múlva kezdődik ama tizenkét év. Én már nem fogok menstruálni, amikor ennek vége lesz, és hamunak mondom a mammut is. Bővebben…
A tegnapi bejegyzés folytatása.
Én diagnózisokat sejtek és írok. Tudom, hogy fájdalmas, tudom, hogy felkavaró. Nem ismerem az életedet, nem ítéllek meg, te pedig ne kérdezd egy ismeretlen bloggertől, hogy hova és hogyan mozdulj az elrontott házasságodból. Nem tudom. Nem tudom azt se, hibás vagy-e és pontosan miért húzódtak el tőled vagy csaltak meg. De érzek valami nagy női önigazolást, és szerintem ez nem segít a nőknek.
Nincs eszközünk arra, hogy a másikból kiprovokáljuk a nekünk megfelelő társat. Fél szemmel akkor is a meccsre sandít. És ha neked a meccs rendben van, mert te jó fej leszel, akkor meg meccs után elvonul ledőlni. Mindig lesz valami kompromisszum, mindig elhúzódik az emberünk, mindig azt éljük meg, hogy nem akar velünk lenni, miközben mi vele szeretnénk lenni. Nem azért, mert ilyenek a férfiak, hanem mert ilyen az ember, és a férfinak történetesen elég sok minden meg is engedi, még pontosabban: sok tényező működik biztatólag, hogy olyan legyen. Néma, magának való, élményt nem a kapcsolatában kereső. Bővebben…
Folytatom a tegnapi gondolataimat, mert hajnalban ömleni kezdtek ezek a mondatok. Remélem, el tudom kapni azt az árnyalatot, jelleget, mert erős és világos volt. Mint mindig, amikor épp nem tudom leírni.
Azt akarom ma elmondani, hogy nem érdemre megy. Bővebben…
