mi a baj az emberi jogokkal?

Minek tagadjam, elég sokat röhögünk ezen újabban, hogy #meddigmég, meg hogy “Lengyelországban verik a tüntetőket, bárcsak Gumiszoba is ott lehetne”. Idézetekből kombináljuk ezeket össze, nincs nehéz dolgunk.

De akkor én már nem is tartom fontosnak az #emberijogokat?

De, csak ez a műsor nem az. A hashtagekben, a harsány nyafogással csak használják a nemes emberi jogok fogalmat.

Egy. Hozzáértés. Bővebben…

amíg nem árt vele – az őznő története

A tartalmat a magyar netezőknek a jó öreg Mérő Vera szolgáltatja (nekem pedig olyanok, akik az ő témáin, akcióin, felháborodásain elég okosan és gyakran szórakoznak). Szerinte úgy írni a nőről, ahogy az origo tette, MINŐSÍTHETETLEN EMBERI ALJASSÁG.

Steph Loehrnek hívják a szóban forgó transznőt. Angol nyelvű forrást kerestem, annyira nem szeretnék a béna hazai kínálatból egyet se kirakni (hahó: én attól, hogy undorodom egy sor kötelező liberális gesztustól, az áldozatiaskodástól, valamint butának és hergeltnek tartom a neten látható ellenzékiséget, és képmutatónak és olcsónak az ebben utazókat, még nem lettem jobbos, és nem érzem azt sem, hogy a 888, Puzsér vagy az origó vállalható).

 

https://www.theblaze.com/slightly-offensve/trans-deer-twitch-moderator
Bővebben…

mit jelent nőnek lenni? 2.

Az első rész itt:

mit jelent nőnek lenni? 1.

Hogy neked, transznemű embertársam, szenvedést okoz, ha nem tekintenek annak, akinek szeretnéd?

Bizonyára. De nem zsarolhatsz ezzel másokat. Végtelen a szenvedése azoknak is, akik hangokat hallanak, vagy akik szomorúfűznek élik meg önmagukat, de senki nem hisz nekik.

Eleve, hogy lehet ez, hogy transz vagy, de pont ezt megpróbálod elrejteni, és úgy viselkedsz, lépsz fel, mint egy cisz nő? Meg ne tudják? Mert akkor gyűlölet? Dehogy. Azt akarod magadnak, ami a nőknak adatott. Adott esteben tűsarkat, stílusos instafotót, nőgyógyászati vizsgálatot, magassarkút és anyaságot. Pont azt nem vállalod, ami vagy: transznemű. Csupa műtéttel, szintetikus hormonnal, lézeres szőrtelenítéssel jöhet létre az illúzió, a magadé és másoké.

A belső valóságod, megélésed nem válik senki számára valósággá. Ez egy színjáték. Nem annyi ez, amit mindig mondotok, hogy “csak hagyjanak minket élni, békében”. Ami a nőké: kvótát, a női sportversenyt, a szülést is akarjátok. Vannak országok, ahol a nők védett csoport, pozitív diszkriminációban részesülnek. És az is kell.

Ha valaki a másik oldalról az elnyomott csoporthoz akar tartozni, és ezzel annak identitását is szenvedéstörténetét is magáénak tudni, majd ezt hangoztatja, turnézik vele a médiában, vérrel és könnyel, az rendkívül kellemetlen. A szemen köpése ez a nők szenvedéseinek, a nőségnek; a méhtranszplantáció mint heroikus ügy pedig a szülésnek. Bővebben…

összegzés feminizmusról és transzokról

Milyen jó, hogy nincs már veszítenivalóm az úgynevezett feminizmusban, így nincs bennem zavar, gát vagy félelem, hogy ezt megírjam. Sőt, hát… mitől is féltem én régebben?

Tegnapelőtt, március 31-én volt a transz láthatóság világnapja. Tegnapi hír pediglen, hogy Semjén Zsolt törvényjavaslata egy nagyobb csomagban az, hogy a nyilvántartásban eztán a születési nem szerepeljen, amit nem lehetne megváltoztatni Bővebben…

helyesbítés a Coca-Cola kampány kapcsán

A felületek hasznosítása ugyanis nem tartozik közvetlenül a BKV Zrt. profiljába.

Vagyis hát. Éva, megírnád?

Persze, megírom. Nem nagy ügy:

Kedves petícióírók, természetesen bele tudnánk szólni, hogy kik és milyen tartalmat tesznek ki a járművek és utasvárók hirdetési felületeire, de ugye, és ez elkerülte a ti figyelmeteket sajnos, 2019-et írunk, a világ szerencsés, felvilágosult felén élünk, elemi szintjen értjük, mit jelent az emberi méltóság, egymás tisztelete, a szabadság és a jogok, az egyenlőség. Értjük, mire való és miért indokolt a hátrányos helyzetűeket megillető külön védelem – hogy miért csak ők büszkék, hiszen ők vívnak a jogaikért, amelyet a dölyfös többség lábbal tipor és kigúnyol. Nem vagyunk ásatag cég, ezért nem magyarázkodunk olyanoknak, akik előjogaikat agresszíven demonstrálják mások rovására. Nem engedünk a fölöslegesen hergelődő, morális pánikoló csürhének, akik egyébként annyira, de annyira aggódnak a normális családért meg a férfi–nő egészséges nemiségéért, hát még a gyermekek egészségéért, hogy közterületen szemét megjegyzéseket tesznek szinte bárkire, akinek melle és feneke van, otthonuk magányában pedig naponta verik gyermeklányok rituális megkínzására a farkukat; röhögcsélve, cinikusan fittyet hánynak a nők elleni erőszakra, és van képük panaszkodni, hogy ők vannak elnyomva a nők által.

Tisztelettel, BKK Zrt. vezetés

asztalverők

Én aztán jogvédek és kiállok. Tényleg. És nem csak érvelek meg lájkolok. Ráállok a kerekesszékes piktogramra a parkolóban, és nem tud mit csinálni az életerős terepjárós.

És mélyen hiszek abban, írtam is ilyeneket, hogy aki elnyomott, annak ab ovo van igaza, mindenképpen igaza, akkor is, ha kiabál, és akkor nem őt elemezzük.

Csakhogy ez a nézőpont és beszédmód nem használható teljes bloggerségünkben, és életünk minden helyzetében sem. S aki akkor használja, amikor neki jól jön (mert ő az elnyomott, és akkor rá lehet pirítani akárkire), az el van tévedve. Bővebben…

elfogadni a kövérséget

Ezt a blogot olvasom:

embracethefat.blog.hu ő a fat acceptance nick

Meg ezt:

breakingfat.blog.hu ő Noisy Suzy (nincs már fönt a tartalom, de lejjebb összegzem, a szerk.)

Két blogger, huszonéves lányok. Mindkettőnek a kövérség és a saját kövérsége a fő témája. Egyik sem aktív már, illetve fat acceptance átnyergelt a facebookra, de már ott sem ír. Bővebben…

milyen jó, hogy voltak, akik

…nem okoskodtak, hanem odaálltak, és megindultak.

Nem facebookon elméletieskedtek. Nem kattintgattak unatkozva. Nem érveltek érdemi infók nélkül, ám marhára magabiztosan. Nem igazolták látszólag racionálisan az igazolhatatlant. Nem féltették szent sírhalmainkat az okostelefonozó idegenektől, sem derék rendőreinket az erőszaktól, kies hazánkat pedig a szeméttömegtől.

Voltak, akik nem főztek-takarítottak, nem “pihentek”, nem “a családdal” töltötték az időt, nem gyerekzsúrba mentek, és nem is tankönyvet kötöttek.

Én egyébként igen. Én csak néztem, dermedten… még tájékozódni is csak épphogy próbáltam. Én már félek valahogy segíteni, szenvedést látni. Remélem, lesz még kvótám, idővel.

Képernyőfotó 2015-09-07 - 4.58.01

Veres Viktor fotója

De milyen jó, hogy voltak, akik ki tudtak nézni a saját, szintén nem könnyű életükből, és embert láttak, sorsot és nem aggályt. Bővebben…

én sem helyeslem, hogy a gyerekek sminkben járjanak iskolába

Egy hete elkezdtem egy bejegyzést, a jogszerű párja lett volna, jogszabályszerű címmel. Ebben arról elmélkedtem volna, hogy szokásunk nekünk dohogni a törvényalkotó, az intézmény ellen, hogy miért nem így, miért nem úgy vannak a dolgok, de abba nem gondolunk bele, hogy a világ ezernyi változatát nekik korrekt, jogelméleti és praktikus szempontból is értelmezhető, világos, betartható szabályokká kell fogalmazniuk.

Például, a kilencvenegyes buszon nem (sem) lehet biciklit szállítani. Egyáltalán, csak egyes járatokon lehet, ezeken piktogram jelzi. De gyerekbiciklit lehet, bizonyos kerékméretig, meg összecsukhatót, hón alá kaphatót, azok poggyásznak minősülnek. Ez utóbbit az összecsukható bringák megjelenésével szépen beleírták a szövegbe. Nagyszerű az előírás evolúciója: árnyalt, életszerű, eleven. Azonban  kissé nehézkesen betartható, mivel a buszvezető nem fog centivel aggályoskodni az egyes kerékátmérők fölött. Na, mindegy, annyi világos, hogy általában felnőttbiciklit nem lehet, BMX-et sem. Amikor a BKK és az önkormányzat (XII.) rájött, hogy a downhillezés és a fogaskerekűn szállítás elég problémás (2012-13-ban legalábbis az volt), az utasoknak bajuk van, a Parkerdő pedig tehetetlen az amúgy tájvédelmi körzetben több jogszabály által tiltott sport ellen, felmerült, hogy talán ezt a fajta bringát kellene tiltani. De ilyen előírás nincs, nem lehet, bicikliműfaj szerint, nincs éles határ (mi teszi DH-ssá a bringát? a teleszkóp? a típus? hogy, ki mondja ezt meg? és ki tartatja be?), ez az egész jogszabályosíthatatlan. Igazságtalan is, mert azt üzenjük vele: akinek valamiért ilyen fajta bringája van (kb. mint a pitbull a kutyák közt), az nem szállíthatja a fogason. Miért pont ő, nem tehet róla stb. Hiába van bajunk, hiába kellene ezt szabályozással orvosolni, sem a szabály megalkotása, sem az alkalmazás nem működik.

De ez a most felmerült téma még jobb ennek illusztrálására, hogy fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld (Goethe). A “szépségről” mint önkifejezésről, szépség és szexualizált megjelenés különbségéről és a másságról mint önértékről már írtam (sajnos, azoknak, akik ezt támadásnak érzékelték, nem ment át a lényeg, például merész ugrással önmegvalósítás lett az önrendelkezési jogból és önkifejezésből, nem baj), most egy másik aspektust veszek elő. Bővebben…

legyek-e forradalmár?

Azt írtam a minap: ha kiáltó az igazságtalanság, ha borzasztó ez a világ, akkor tulajdonképpen egyetlen morális lehetőségünk a forradalmárlét.

Nem pedig az, amit sokan mondanak, hogy én inkább a magam dolgaival foglalkozom, mert úgysincs értelme, ha ennyire elkeserítő a helyzet.

Én régen forradalmár voltam. Néha kifejezett gerilla, sőt, öngyilkos merénylő, meg Robin Hood. Több témában is.

Ma már nem vagyok az.

Nézzük meg, milyen fokozatai vannak annak, hogy teszünk-e valamit a világban, túl a saját kilenc négyzetméteres horizontunkon. Bővebben…

átestünk a ló túloldalára már

Amikor kisebbségügyben vagy valami tabutéma felvetésekor ezt mondják: átesünk már a ló túlsó oldalára, az, gyanítom, annyit jelent, hogy szisszentek, és érzik, hogy valami lesz.

És igazán nem szeretnék, hogy legyen valami.

Ezért nagyot, túl nagyot kiáltanak. Bővebben…

ugranak rá

Már megállapítottuk itt, hogy a feminista a jogvédők négere. Képzett, a szabadságjogok iránt elkötelezett, antirasszista értelmiségiek, akik sosem restek a kilakoltatások és a holokauszt önkényes értelmezése ellen tiltakozni, akik nem nevezik sem rokkantnak, sem fogyatékosnak a fogyatékkal élőket, és akiknek nyugodt lehet a lelkiismeretük a bután tekintélytisztelő rendpártiak ellenében, szükséges rossznak tekintik a prostitúciót, szexista vicceket puffogtatnak és nőgyűlölő érveket hajtogatnak nulla önreflexióval. Mintha e területen (a legnagyobb kisebbség ügyében) vakok lennének. Nem látják az egyenlőtlenség és a nők elleni erőszak rendszerszerűségét. A társadalmi mechanizmusokat furcsán figyelembe nem vevő magyarázataik vannak, ha házasságról, nemiszerep-osztásról, szexről, gyerekelhelyezésről van szó: egyéni eseteket emlegetnek, a két fél egyforma felelősségét, az érem másik oldalát. Józanságra intenek és arra, hogy nem szabad általánosítani, a férfiakat gyűlölni.

És mindig van egy ismerősük, aki. Bővebben…

ki az agresszor?

Az elvek áttüremkednek a hétköznapi helyzeteken. Az elvek konfliktusa, az nehéz. Nehéz igazságosnak, árnyaltnak lenni. Forgolódom emiatt néha.

Ma is milyen napom volt. Bővebben…

hajtsd le a fejedet

Szabó Móninak

Olvasom a fácsén, hogy Anita Sarkeesian (amerikai-kanadai feminista blogger) videói alá miért nem lehet kommentelni. Hogy nem pont valami diskurzust kezdeményezne, hát, ebből így nem lesz semmi, észrevételezi egy férfi.

Én nem ismerem behatóan Anita Sarkeesian dolgait — láthatólag úgynevezett megosztó szereplője a társadalmi diskurzusnak, és kényelmetlen ügyekre mutat rá –, nem róla van most szó, nekem csak az a gyanús, ahogyan reagálnak rá. Ha nem unnánk már nagyon a szót, azt mondanánk: ez jelenség, írjuk hát le. Bővebben…

ők csak ne szaporodjanak

Legutóbb Harrach Pétertől hallottuk, hogy a tanulatlan népek az ő sajátos kultúrájukat örökítik tovább, és ez aggasztó. Egész pontosan:

Bebizonyosodott, hogy nemcsak a fiatalok érintettek abortuszkérdésben, hanem az idősebb korosztály is, amelynek tagjai esetleg már egy vagy több gyermeket nevelnek. Összefügg a kérdés a gyermekvállalással is, hiszen ha megnézzük, hogy az iskolai végzettség szerint hol születik több gyermek, a legkisebb a születések száma a középfokú végzettségűeknél, a legtöbb pedig a nyolc általánost el nem végzetteknél. Ez önmagában azt mutatja, hogy az általam felvázolt kép – az, hogy mi lesz itt a század végén – azt is jelenti: az iskolázatlan rétegek adják tovább a gyermekeiknek az ő sajátos kultúrájukat. Tehát nem elég, hogy kevesen leszünk, hogy öregek leszünk, még képzetlenek is leszünk.

Hagyjuk most az abortusszal való, vitatható összefüggést (nem nemkívánt gyerekeknek kellene megszületniük abortusz híján, hanem sok-sok családban kellene gyereket kívánni és szülni ahhoz az egyébként is kérdéses célhoz, amiről a frakcióvezető beszél). Amiről most írok, azzal a témával kapcsolatban a mondandó lényege: ne ők szaporodjanak, abból baj lesz.

Felhördülünk ezen, persze, de ez vajon kötelező liberális-jogvédő reflex, úri huncutság? Tetszene csak leköltözni közéjük…?

Legyünk kíméletlenek önmagunkkal, és szedjük szét ízekre, mi a baj ezzel a lépten-nyomon hangoztatott nézettel: amazok túl sokat szülnek, bezzeg mi, a társadalom felelős tagjai kihalunk! Mit mondjak erre? Hát szüljetek, ti felelősek! A lelkünk mélyén ugyanis mindannyian hiszünk a gyermekvállalás multiplikációs (megsokszorozó) funkciójában: ha az ilyen fajtáknak (társadalmi helyzetűeknek, gondolkodásúaknak, vallásúaknak) lenne több gyerekük, nem amazoknak, szebb lenne a világ. Én is elküldöm a magaméit a világba a magam útravalójával, és hüledezem mások útravalóján (de érdekes, nem a szegényekén, hanem a régebben emlegetett kedvező társadalmi helyzetű ikerpár-osztálytársén, például).

No hát, kezdjük az emberi jogi vetülettel: a világnak ezen a felén, a francia forradalom és kultúránk más fordulatainak eredményeként sok évtizede jogegyenlőség van. Szépen össze van szedve alapdokumentumokban, mi az, ami minden embernek jár, nem érdemeinél fogva, hanem abból fakadóan, hogy ember. Elvileg persze, de akkor is, ha ez a többi egyenlőnek nem tetszik. Mivel ennek az áldásait mindannyian élvezzük, bármelyikünk kezdheti alul és törhet magasra, megválaszthatjuk, legalábbis elvileg, lakóhelyünket, foglalkozásunkat és házastársunkat, és a reprodukciós jogunkat sem korlátozzák, senkit sem sterilizálnak erőszakkal (csak néha cigány nőket a császármetszéssel egybekötve, és nem is olyan régen még tömegesen, skandinávéknál is, tudtátok?). Szóval, amazoknak is, nekünk is szívünk joga eldönteni, hány gyereket vállalunk. Ezért aztán dohogni sem illik.

Lépjünk már ki a húsz négyzetméteres perspektívánkból, képzeljük magunkat a döntéshozók helyébe, és akkor tessék nekem javaslatokat tenni, azaz a törvény nyelvére lefordítani ezt az óhajt: ők (kik?) ne szaporodjanak.

Tegyük fel, hogy ez a cél, próbáljunk akkor mögé tenni valamilyen jogelvet. Aki szegény, nem szülhet, csak mondjuk egyet. Ki számít szegénynek? És mi van, ha gazdag, öt gyereke van, majd levágja a lábát a villamos, és elszegényedik? Mi a szempont? Faji alapon? Vagyoni cenzus? Körömtisztaság? Deviancia? És ha szülnek, mi van? Rendőrt minden hálószobába? Vagy szüljenek, de akkor úgy kell nekik, ne kapjanak semmit? Oda is megyek, fekete ruhában lehetőleg, és az Audimból végignézem jó keresztényként, ahogy felfordulnak? (Tanulságosak itt a kommentek, onnan idéztem az utolsó mondatot.) Komolyan kérdezem: hogyan?

De mire szülnek? Hát nincs munkájuk!

Úgy látszik, ez nem függ össze, sőt, szegény országokban sokkal több gyereket szül egy nő átlagosan (és azoknak a gyerekeknek sokkal rosszabbak az életben maradási esélyei). Világszerte a dolgozó nők átlagosan kevesebb gyereket szülnek, mint azok, akiknek nincs munkahelyük.

De nem csak az anyákról van itt szó. Miért nincs munkájuk a családfenntartóknak? Nekem a nagy műveltségemmel vajon lenne-e ott? Nem kellene komolyan ezzel foglalkozni akkor, hogy legyen? És ne köz-?

Ők csak a segélyért szülnek!

Anyukám, azt a segélyt (családi pótlék, gyes) te ugyanúgy megkapod, és te is örülsz neki, sőt, te is ügyeskedsz ám, ha jövedelmet kell bevallani. Ha annyiból és úgy kellene élned, te is arra lennél jogosult. Cserélnél vele? Nem? Nahát!

Hát eltartatják magukat, élősködnek, a zénadómból…!

Azért egyszer megnézném, a költségként elszámolható bármi, az áfavisszaigénylés, a támogatott lakáshitelek, a devizahitelesek megmentésének korában, itt, a járdával, ivóvízzel ellátott elit kerületemben, ahol nemrég még tébére csináltattak cicit asszonytársaim, hogy egy főre lebontva ki mennyit vesz el a közösből. Csúnyán lehajtanánk a fejünket, azt hiszem.

De nem is szeretik, hát otthagyják a kórházban, ütik-verik! Nem is nevelik őket, csak nőnek, mint a dudva!

Ööö… biztos vannak ilyenek, én több százezer családról ezt nem merném így kijelenteni, sőt, ahogy az Egy sor cigány meg a Cigánysor című könyvekből rémlik, a nehéz élet ellenére sok szempontból jó (volt) ott gyereknek lenni. Egész biztos vagyok benne, hogy mi itt a biztonsági rácsaink mögött kifinomultabban és tettenérhetetlenebbül hanyagolhatjuk el és bántalmazhatjuk az amúgy elkényeztetett gyerekeinket. És ugye nem gondoljuk, hogy ha valahol más az értékrend, akkor ott nincs nevelés? Legnagyobbrészt indirekten nevelünk, nem különórákkal és erkölcsi olvasmányokkal, ki-ki a maga kultúráját adja tovább (mi mást adna?) — e különbségeket hivatott homogenizálni, közelíteni a közoktatás. Jó, ha mindezt a különbségek iránti megkérdőjelezhetetlen tisztelettel teszi.

Hát úgy kell bekényszeríteni őket az óvodába!

Az óvodába járatás adminisztratív ösztönzésének célja a többségi társadalomhoz való asszimiláció. Érthető, de nekik nehéz feladni a saját nyelvüket, normáikat, megismerkedni sosem látott tárgyakkal, vagy cipő nélkül odamenni, amikor otthon mondjuk senki se piszkálja őket, és vigyázniuk kell esetleg a kisebbekre.

Agresszívek, nem lehet velük együtt létezni, lehúzzák az egész csoportot!

Szerintem meg kiszolgáltatottak, megvetettek és esélytelenek. Én is agresszív lennék, talán már előbb is. Mi a cél? Ha ilyenek, akkor ne létezzenek? Hallottunk már ilyet pár évtizede, egy nagy múltú nép dicső vezére kiabálta bele a világba mindezt.

Ugye nem gondoljuk, hogy ha valaki nehezebb sorú családba születik, tanulatlan vagy munkanélküli szülők gyermekeként, akkor kész, ő elveszett? Épp az lenne a társadalom, a döntéshozók feladata, hogy őnekik is legyen esélyük. Legyen járda és ne legyen tébécé, és a tébétámogatott tápszert ne kelljen kenyérre kenve ennie a családnak. Eltüzelték a szociális lakás parkettáját! Találós kérdés: vajon miért? Ha megveted, mert nyomorult, megvetendő lesz. Ha önigazolsz az ő rovásukra, akkor tényleg fenyegetést jelentenek majd.

Nem is a gyerekeikről van szó, már ő magukról és a szüleikről is: az lett volna a feladat már húsz és több éve, önelégült polgártársaim, hogy ne legyen annyi képzetlen és kétségbeesett ember, hogy őket segítsük nem hallal, hanem halászati alapismeretekkel, szeretettel, türelemmel. Akkor nem itt tartanánk most. Akkor egy kicsit jobban elviselnénk, hogy vannak, akik máshogy élnek, mint amit mi egyedül érdemesnek tartunk és eszményítünk (és amikor nekünk se sikerül úgy, akkor hazudozni kezdünk).

Komolyan gondoljuk, hogy, csak mert mi iszonyodunk a kinézetüktől, életmódjuktól, ők majd jól megtartóztatják magukat?

Alulírott csakazolvassa fehér bőrű blogíró kijelentem, hogy mivel beleszülettem ebbe az értelmiségi, budai közegbe, ennek megfelelő kulturális és erkölcsi értékrenddel, ahol utak vezettek mindenfelé, ahol elérhető volt betű és csatorna, ahol norma, hogy a szülők minden egyes gyereküket saját lakással bocsátják útjára, ahol tébécé, rüh és megvetés nem fenyegetett sose, és ahol egyértelmű volt, hogy van mit ennem, és eldönthetem, melyik gimnáziumba járok, és e szerencsés ajándékoknak köszönhetően lehetett később munkahelyem, ezért nem néztek ki sehonnan, és mit tagadjam, az adófizetés sem az én döntésem volt, hanem levonták szépen,

hogy rengeteget kaptam az emberi közösségtől, amelyben élek,

és hogy ami most lehetek, serrano sonkástul, premierestül, göndör gyerekestül, az nem az én egyéni erőfeszítéseim eredménye, hanem nagyrészt determináció,

kinyilvánítom továbbá, hogy a helyzet annyi, hogy őnekik (kiknek is? akiknek mindez nem jutott), mit mondjak, tautológia következik: nekik mindez nem jutott, sőt, egyre távolabb kerülnek az esélyétől,

ÉS MÉG LE IS NÉZZÜK ŐKET, mi, akiknek bőven jutott,

hogy a mindenkori nemjutást aljasság a származásuknak tulajdonítani,

kijelentem ezen kívül, hogy én is születhettem volna oda, és ott én sem lennék ennyire törekvő (nem vagyok itt sem),

mindezért a magam részéről nincs pofám az “ők csak haljanak ki szépen, mert karcolják a kerek életemet” ordas nézetet jól hangzó érvekbe csomagolni, és szerintem szégyellje magát mindenki, aki ezt teszi.

Nem tagadom ugyanakkor polgártársaim mentalitásbeli különbségeit, az értékek létét és egyes értékek fontosságát (de nem feltétlenül a többség birtokolja őket). Nem tagadom a kiáltó problémákat, a fenyegető tragédiát, esélytelen embertársaim millióinak megoldandó helyzetét. De hogy ez a gőgös, gyűlölködő megközelítés nem segít, az biztos.

Bár az, amit homlokom megett viselek, sok mindentől megóv, én is lecsúszhatok, én is állhatok még ott sorba. Mi azért a társadalom e naposabb felén is nehezen éltünk, és jól tudom, hogy nincs garancia, és hálátlan és nyafogó sose leszek. Szeretnék viszont egy mobilabb, befogadóbb társadalomban élni. Ahol nem ítélnek el ennyire a vakvilágba senkit, aki másképp él: gyermektelen, vagy más neki a fontos, vagy, teszem azt, életrajzdiktálás helyett színes papírokat vág ki.

Kiborulok és tiltakozom, hogy tegnap a fiam felvételijén a szimpatikus anyuka összekapcsolta a két mondatot: Ez jó suli, nem? Nem láttam itt egyetlen cigányt sem. (Mit lehet erre mondani? Híres a zenei képzés, már miért ne lenne itt cigány? — a válasz tanulságos: Ja, a zenészek, ők nem olyanok. Hömm). Ha ők, ha közülük sokan ilyen épületbe járhatnának, a jövőjükért ennyire aggódna bárki! Akkor ők is képmutató, hálátlan rohadékok lennének vajon?

Maradok, és a gyerekeim is maradnak
a vesztesek örök adósa.

Ez a bejegyzés a Népszabadság 2012. szeptember 3-iki számában megjelent.