örök hajsza

A sztori annyira hasonló, mindig el is mesélitek: van két testvér, lányok, nem túl nagy korkülönbséggel, és ki vannak osztva a szerepek. Az egyik az okos, a másik a szép, az egyik a sikeres, a másik a lúzer, az egyik lojális és szabályos (egyetemet végez és szül szépen, időben, kijön a szüleivel), a másik lázad.

Nem önjogon léteznek, hanem a másikhoz képest. Egymáshoz viszonyítódnak, egymásra vonatkoznak, meg még van egy homályos elképzelés, hogy milyennek kellene lenni úgy általában — mindig kell a segédvonal. Nem az egyediségük az érték, nem is az, ha jól eligazodnak a világban, ha bátrak, ha boldogok, hanem az, ha hasonlítanak a normára.

Nagyon sok kétgyerekes család van, és a szülők, mint ha valami jó kis anekdota volna, úgy mondogatják: Ibolyám mindig is ilyen kis visszahúzódó volt, az óvodai ünnepségen sírt versmondás helyett, de bezzeg Viola, ő kipenderült, elmondta helyette is, és mindenki tapsolt. Ibolya az, aki nem merte elmondani, és már az is marad. A szülők hajlamosak erősíteni az interpretációikkal, sugalmazásaikkal, reakcióikkal és elvárásaikkal ezeket a kővé váló szerepeket az eredetileg boldogságosan változékony lelkű gyerekekről. A fülük hallatára címkézik, aggódva kielemzik vagy agyondicsérik őket, viszonyítgatnak, példálóznak. Valami fura szenvedélyük ez, megnyugtatja őket a magyarázat, a dolgok logikus, egyszerű bináris oppozíciója. Nehogy már figyelni, finoman és definíció nélkül rezdülni kelljen a mindenkori lélekre. Nehogy már az emberek sokfélék lehessenek, és sokféleképp lehessenek jól.

Pedig mindenki képlékeny, korszakaink és kontextusaink vannak, amelyekben teljesen másként működhetünk, mint a korábbiban, akár jól is. Én nem az vagyok, akinek eddig hittek és akinek magamat is hittem, döbben rá valami új kapcsolatban vagy munkahelyváltás, országelhagyás után a lélek. Ha nem ragadsz bele abba, hogy te az vagy, és mindig is az voltál, akinek mondtak és akivé szégyenkezted magad, ha nem ítélkeznek folyton fölötted és nem is terelgetnek (merő jóindulatból, persze), ha békén hagynak, vagy támogatnak úgy, ahogy az neked jó, akkor lassan változik a táj: kialakulsz, vagy egyszer csak történik valami, amit nem vártál, és akkor lehetsz valaki egész más is, ujjongva és csodálkozva, felszabadultan.

Nekem is ez az élményem: én nem lehetek sikeres, ezt sugallta az Erő, a Tekintet. És hát a lófaszt nem lehetek, mégpedig örömmel, önazonosan és nem talpnyalva, kompromisszumokat kötve lehetek az, csakis így lehetek az. Vagy, az emberek tekintete és a saját énképem tartott abban a testi állapotban, amely gáz és mozgásszegény és aránytalan idomú ugyan sosem volt, de jóval kevesebb örömmel és szabadsággal járt, mint a mostani.

Engem, három testvérrel szemben, nem nagyon definiáltak sehogy, én az egyetlen lány voltam, legfeljebb, a kicsi, a nagyon várt. Én sose hittem, hogy örökbe fogadtak (nagyon sokan írjátok ezt), és ama meghatározó, kicsikori, napsugaras rétegben egészen biztos vagyok létezésem örvendetes fontosságában — én egyszerűen elvárom, hogy szeressenek, arra apellálok, hogy meg fognak érteni, nem kell félnem, lehetek önmagam, sőt, odavannak az alternatív izéimtől, hogy végre valaki nem egyforma (és mindig mondják nekem: Éva, de hát tudod, milyenek az emberek. Már tudom, és azokat az embereket mélyen meg is vetem).

Az öngyűlölet, a láthatatlanság érzete efölött van bennem, későbbi, és mulandó.

A megkövült és komplementer, bután bináris szerepeken kívül ott erodál mindannyiunkat a rivalizálás mindent átható logikája. Ki az ügyesebb, csecsemőként ki áll, jár először, beszél, úszik. Később versenyek, pontok, osztályzatok, és mintha-az-életéért-loholna szorzótábla-gyorsasági verseny. Mindig kell legjobbnak lenni, mindig mindenkit másokkal és az átlaggal kell összehasonlítani, véletlenül sem tegnapi vagy tavalyi önmagával, valamint uniformizált rendben történik a haladás, központi mérce szerint, nem ám saját fejlődési logikával.

Amikor egy tréfás vetélkedőn a másodikos fiam eminens osztálytársa elsírta magát, mert ott is teljesíteni akart (tekerd be a társad minél előbb egy nagy guriga vécépapírba!), és a csapata 17 és fél ponttal lett második a 18 és feles első mögött, akkor nagyon komolyan megijedtem. Hát ennyire? És mivel vigasztaljam?

Csak nyerni jó, semmi más nem számít, hisztiznek, ha veszítenek a társasjátékban, dührohamaik vannak. Kín velük játszani, csalni kell, hogy ne sírjanak, és szemet hunyni, ha ők csalnak, engedni az erősködésüknek, a légyszi-légyszi önzésének, a nyaggatásnak. Valahogy kiügyeskedik az ötöst, puskáznak és helyezkednek, nem számít, tudás, tehetség vagy hízelkedés-e a módja ennek, és nem számít, hogy mennyi gyomorgörcsbe kerül ez, vagy hogy mi lesz annak a sorsa, aki erre alkatilag képtelen. Csúfolják, aki nevetségesnek van kikiáltva, bemosnak a klotyóban annak, aki épp ellenszenves, bőrüket mentik és hazudoznak, az erőnek hódolnak, és lerúgják a gyengét. Mindez sikerorientált, életre felkészítő attitűdként jelenik meg: küzdj csak, fiam, az élet is harc, legyél a diadal oldalán, győzzön a jobbik (később: a Jobbik), hulljon a férgese. Ödönkémnek nem volt jó a második hely soha, neki a győzelem kellett (ezért is vitte egyenesen a beosztotti létig és a tévénézésig).

Az éltanulók és versengők, a helyezkedők ugyanis, mint azt több kutatás is kimutatta, nem váltak be jobban hosszú távon, az életben a bukdácsolóknál és örökké kilógóknál, akik pedig traumákat is cipelnek. Döbbenet, de nem a teljesítmény, a színötös, nem is az agyonóvó, mindent alájuk toló családi háttér és főleg nem a seggelési képesség és a lexikális tudás számít. Azok válnak be az életben, és azok lesznek boldogok is, akik megtanulják az emberi viszonyokat kezelni, szeretetreméltónak lenni, akik képesek kockázatot vállalni, illetve akik kreatívak, vannak saját elképzeléseik és projektjeik. Akik nem követik a normát, hanem újakat alkotnak.

Nem, az élet nem vetélkedő és nem könyöklés, nem hatalom, nem vagy-vagy, és ez nem utópia: még ez a borzalmas jelen világ sem az. Az élet együttműködés, interakció és finom egyensúly. Felszikrázó ötlet, sosemvolt magánvalóság, ritka együttállás, meg még egy csomó véletlen (kegyelem). És főleg, áhítottan, kinek-kinek a maga mércéje, jó érzése, egyéni változata.

Néha meglepődöm, hogy igazából nem is szól bele senki, mit csinálok, nem méretik meg az a mód, ahogy nekünk jó. Pofáznak összevissza, persze, fura tekinteteik vannak, de igazából abban a pillanatban, amikor a lényeg, a döntés megszületik, nincs ott senki, és nem baj, ha olyan vagyok, amilyen. Lehetek az. Mitől féltem eddig?

Néha terelgetnek, néha véleményeznek, legyek ilyenebb, olyanabb, milyennek kéne lenni, ugyanezt nyomják a fiamra is. Ezek az emberek semmit sem tudnak rólunk, a személyes jellemzőkről és a létezés lényegéről sem. Hát még az, aki megszállottan kötözködik, és valamiféle normát akar rámerőltetni. Fűnyíró-emberek, hosszú szárú virágok pusztítói.

Mindig kifelé, mindig szorongva, mindig másra (másik emberre, közösségre, normákra) nézve létezni romboló. Hogy ebből, a meg nem felelésből, a másokhoz mérettetésből, a versenyző mentalitásból mennyi kín származik, és mennyire semmi köze ennek az értelmes, boldogító létezéshez, arról árnyaltan írtatok több poszt alatt is.

Pedagógusok és jóakaratú emberek tömegei szállnak be ebbe. Most nem kertelek: bűnt követ el az, aki elsődlegesen rivalizálni tanítja a gyerekét, másokkal szemben lenni jónak. Bűnt követ el, árt az a rendszer, az a szülő, aki a győzelem és a kudarc dichotómiájában gondolkodik. Aki azt, hogy jobb, másokhoz képest érti, nem az adott emberi lény kontextusában, és az is, aki a saját gyereke egyediségét ájultan mindenki másé fölé helyezi, jóllétét ügyeskedéssel, nevetséges túlbuzgósággal agyonbiztosítja. A kis győztesek, az agyonbiztosított, mások elé tolt gyerekek túlértékelt, szülő által konstruált lénye mindent betölt és letipor. Őket a támfal tartja meg, nem pedig az önlényegük: az elfogadott, elismert, békén hagyott és megerősödött, kompetens belső azonosságuk. Másoknak is vannak gyerekei, hasonlóak vagy nagyon is különbözőek, szerencsések vagy épp nem, a mi gyerekünk csak egy. Ne gyűrjön le másokat, ne legyen kíméletlen, ne akarjon a diadalmasakra hasonlítani, ne óvják agyon és ne neveljék opportunistává.

Sokféleségünk érték, nincsen központi táblázat. Nem baj, ha más, ha kicsit fura, ha nem hozza a kötelező negyvenhét pontot. Együtt mozgunk, alakulunk, közösen alkotunk színeket ebben a világban, és évtizedes távlatban gyakran sokkal boldogabb lesz az a gyerek, aki nem volt látványos győztes, csak csendben belenőtt önmagába.

(Néha az utolsó előtti mentés jelenik meg, okát még kutatom, bocsánat)

87 thoughts on “örök hajsza

  1. És az egészséges versengés? Amikor alig vánszorogsz, de belehúzol, mert elfutott melletted a fehér nadrágos csaj és hirtelen könnyebb lesz a következő 2 kilométer.Lehet ez is örómteli meg felszabadító.

    • Nem tudom, mi egészséges, amit írsz, az nekem külső kontrollnak tűnik, és nem győzök a belülről vezéreltség élményéről és jelentőségéről írni. Én ezt nem ismerem, az én tempóm egyenletes és saját, a testem állapota, az elhatározásom és a hangulatom diktálja, a sprintjeimről is én döntök, és nem befolyásol mások tempója. Nekem olyan céljaim vannak, mint hogy adott távon a legtöbbet fussak (hullámvonalban), akármilyen lassan, de a meredek és köves emelkedőn is végig fussak, vagy hogy meglegyen a két kör, vagy hogy öt percen belül legyen az egy kilométerem. Szerintem a versengés romboló és nem is tesz semmit könnyebbé, csak a stresszt fokozza.

      • Nekem az a külső kontroll, amikor azért versenyzek, hogy mások elismerjenek, elégedettek legyenek velem, stb. Az Edina-féle élményt szerintem simán vezérelheti belső motiváció, attól még, hogy nem a saját teljesítménye a referenciapont, hanem másé. Nem is látom, mi különbség van abban, hogy valaki a saját vagy a mások eredményeivel történő versengés miatt stresszel.

        Nem igazán vagyok versengő típus, de szerintem a kíméletlen, etikátlan, vagy nem megfelelő helyen, nem megfelelő emberek között folyó verseny miatti rossz tapasztalatok és romboló következmények miatt kezd egy kicsit általános bűnbakká válni a versenyszellem.

        • Nem, a versenyszellem önmagában lehet káros. Etikus módszerekkel való versengés is torzítja a személyiséget, ha ÖNMAGUNKAT a másokhoz viszonyított teljesítményünk alapján ítéljük meg.

          • Ezzel az a baj, hogy bizonyos dolgok nem ítélhetők meg úgy, hogy csak önmagamhoz hasonlítom magam. Szép teljesítmény lehet sokkal fittebbnek lenni a korábbi önmagamhoz képest, de ettől még nem leszek ténylegesen fitt.

            • De attól sem, ha máshoz viszonyítunk. Az egészségeshez kell viszonyítani, ha már viszonyítunk. A saját határainkhoz, ha a gyorsaságunk, kitartásunk a szempont.

            • Nem is, oké, csak ne mindent ez hasson át, ne ez a mások legyűrése, könyöklés legyen az elsődleges, mondván, hogy az élet küzdelem.

              Úgysem bírsz fittebbnek lenni, mint amilyen lenni tudsz, ha komolyan tolod. És van holnap is, nem csak ma meg tegnap. Ott van a cél. Én sem állok le.

        • Az a különbség, hogy a saját teljesítményemhez (a tegnapihoz, mondjuk) van közöm, jellemző rám, belőlem következik, Oksana Grishina (testépítő) teljesítménye meg eléggé irreális (vagy az edzésmódszere nem való nekem valamiért).
          Amire utalsz, az inkább a maximalizmus/kényszeresség/rögeszme/függőség/túledzés, nem?

          Említs jóféle versenyt, amelynek garantáltan nincsenek inherens negatívumai (mint a dopping pl.). A versenyszellemmel nem okvetlen van baj, azzal van baj, hogy mindent a “vagy te, vagy én”, “az erősebb kutya baszik”, meg a “mindegy, milyen áron, csak nekem szóljon a Himnusz” határoz meg. De annyira, hogy elsősök vetélkednek pirospont-gyűjtésben, illetve vannak büntetve feketeponttal, ahelyett, hogy mindegyiket megdicsérnék és értékelnék a különbözőségüket, így csökkentve a stresszt.

          • Én arra gondolok, amikor a mellettem elsuhanó, kitartó futó felnyitja a szememet, hogy valószínűleg én is tudok ennél többet, csak külső összehasonlítási alap hiányában elhitettem magammal, hogy nem. Ez még nem jelent maximalizmust, nem jelenti azt, hogy én most mindig 100 %-on akarok teljesíteni, vagy hogy okvetlen magasabbra akarom gyúrni azt a maximumot.

            Valóban nem könnyű garantáltan negatív következmények nélküli példát találni (de ez sok mindennel így van). Egy jó játék a versengés öröméért, az jóféle! Versengő hajlamú, de az érzelmeikkel és másokkal érett módon bánni képes emberek között, önkéntes alapon.

            • Komolyan mondom, hogy engem más futó még soha semmire nem ébresztett rá, legfeljebb arra, hogy jé, FlyingKnit már van narancssárgában is, vagy hogy álljak arrébb. Annyira egyéni és személyes a futótempó, a cél. Együtt futni, egy tempóban (mert ez lehet jó) meg együttműködést jelent, nem versengést.

            • Nem a külső összehasonlítás fog ráébreszteni, hogy többre vagy képes. Amit mondasz, az a magyar oktatás rákfenéje…Bezzeg Piroskától én nem fogom magam magabiztosabbnak érezni.

            • Velem nemegyszer volt már, hogy másokat figyelve jöttem rá, hogy tulajdonképpen én is képes vagyok arra, amire ők.
              Első egyetemi félévemben például ez mentett meg attól, hogy ne essek ki a képzésből (illetve, ha nagy mákom van, ne épp csak átcsússzak abból, ami később a szakmám alapját képezi). Sokáig nagyon szenvedtem. Hiába tanultam, a kezdeti kudarcok és a sokkoló mennyiségű anyag miatt elhittem magamról, hogy hülye vagyok, ráadásul ebben mindenki támogatott (“teljesen megértjük, hogy nem megy, hisz a fizika szakkal borzasztó nehéz képzésbe kezdtél”).
              Hónapok múlva ismertem csak fel, hogy végül is már jó páran sikerrel vették ezeket az akadályokat, akkor nehogy már nekem ne sikerüljön…

              Nem azt mondom, hogy okvetlen mások figyelése és a másokkal való összehasonlítás kell az ilyen felismerésekhez, de nekem ez egy viszonylag könnyen járható út volt. Ha csak simán magamat vizsgálom, valószínűleg sokkal nehezebben jöttem volna rá, több féléves csúszásokat és sokkal több demotiváló kudarcot összeszedve.

              • Nem tudom, hogy amit írtál, az igazán verseny-e, verseny-e másokkal. Mondjuk persze, mindenképp viszonyítás másokhoz. De ha verseny, akkor magaddal, hogy “én is képes vagyok rá”, nem?

            • Igen, ez inkább valamiféle motiváció, “példakép” keresése, nem pedig verseny. Főleg amiatt szerintem, hogy önbizalom NÖVELŐ (ha neki is sikerült, nekem is fog), nem pedig romboló (neki bezzeg sikerült, nekem meg nem).

          • Egyébként az írásod mondanivalójával javarészt egyetértek, a családon belüli versengésekkel különösen. Mégis úgy éreztem, egy kicsit a védelmére kelnék a versenyszellemnek, mert nem mindenben bűnös.

          • Az elsősök nemosztályozásának kicselezése a tanárok részéről is megér egy misét. Nincs ugyan osztályzat, de van piros, narancs, zöld, barna, és fekete pont (vagy tündér, manó, boszorkány pecsét). De a százalékos minősítés is ugyanez, ahol a gyengébbek kedvéért elmagyarázzák, hogy ezek milyen osztályzatnak felelnek meg. Láttam én olyat, hogy szegény szülő a tanárnéni előtt örült a 90%-os felmérőnek és előtte dicsérte a gyerekét, mire jött az ajakbiggyesztős helyretevés, hogy “anyuka az csak négyest jelent!”.

            • Ez nagyon durva, megérdemelne valami módszertani ajánlást, amit komolyan is vesznek. És tiltakozhatnának éppenséggel a szülők is… Belebetegszenek a gyerekek a nyomásba. A mi osztályfőnökünk se gyereket lát, csak rubrikát és e-naplót. A múltkor megpróbált felhívni, mert az az égbekiáltó kihágás történt, hogy Lőrinc földrajz órán megevett egy almát…

  2. most akkor írassam külön osztályba az ikerlányaimat vagy ne? már ha lesz egyáltalán lehetőség rá. a direkt összehasonlításokat igyekszünk hanyagolni, mert tényleg teljesen mások, azt próbálom átadni nekik, hogy mindenki másban ügyes, nem kell egymással versenyezni. na de mi lesz az iskolában. azt látom, hogy segítik egymást, támaszkodnak egymásra és óriásikat röhögnek, játszanak együtt. és másokkal is. mindazonáltal az egyik erőteljesebb egyéniség és hajlamos a másik helyett/nevében is beszélni.

        • A kényszerek néha egészségesek, leegyszerűsítik a döntéseket. Azt az idegölő, több hónapos mérlegelést, bemutatókra járkálást, aggódást, amit többen csináltak iskolaválasztáskor… és végül ugyanoda fognak járni, mint mi, akiknek egy perc kételyük nem volt (mert nem tudjuk megoldani a közlekedést): a legközelebbibe.

    • na, de jó, hogy ezt most olvasom 🙂
      én megpróbálnám egy osztályba íratni őket, bár van két iskolás-ikres anyuka ismerősöm (nekem is ikreim vannak, csak még kicsik), akik mindketten azt mondták, hogy felső tagozatban jobb nekik külön, mert igénylik, hogy legyen saját terük. már amelyik. majd meglátod 🙂

      • nekem sincs szívem elválasztani őket-ha iker lennék, hiányozna az a másik darab gyerek, akivel mindig együtt voltam. no meg a praktikum is bejátszik.

  3. “Nekem is ez az élményem: én nem lehetek sikeres, ezt sugallta az Erő, a Tekintet.”- Ez durva. Nekem az az “alapélmény”, hogy nem ÉRDEMES próbálkozni, hogy sikeres legyek. Minek is? Hiszen itt van nekünk a jókis langyos szar, igaz, hogy szar, de ez legalább biztos. Nem érdemes kockáztatni, próbálkozni. Szar, engem gyilkoló kapcsolatra: ” Ó, miért nem jó az neked? Miért nem elégszel meg vele? Nem csal meg, akkor mi a baj vele? ” Egyetemi felvételire: “Ó, minek az neked, miért nem leszel inkább fodrász? Az biztos. ” Évekbe telt, mire önjogon próbálni kezdtem örülni a sikernek. Mostanában kezdem elhinni, hogy LEHET örülni és lehet büszkének lenni is rá. (Volt, hogy bemutatkozáskor még abban is bizonytalan voltam, hogy a nevemet szépen mondom-e ki…) Már nem kaszálom el a saját sikeremet, legalábbis igyekszem. De olyan sok idő elveszett. És ez fáj.

    • Erről eszembe jutott egy gyerekkori élmény – természetesen szorzótáblával megspékelve. 🙂

      Választhattunk, hogy vagy a négyes, vagy a nyolcas szorzótáblát számoljuk ki magunktól.
      (Aztán persze megbeszéljük, és beírjuk.)
      Ez egy ragyogó módszer arra, hogy ne csak beszajkózza a gyerek, hanem értse is, mi történik.
      Semmi kényszer a választást illetően nem volt.
      Rajtam kívül ketten próbálták csak meg a nyolcast kiszámolni. Jól bele is buktunk.
      Viszont minket megdicsért Otília néni, merthogy a nehezebbet választottuk.

      Két sommázatom van ebből, az egyik az, h a többség tényleg a kevesebb energiabefektetéssel járó feladatot választja. Nem tudom eldönteni, ez teljesen természetes-e, vagy csak megtanulták, h a langymeleg posvány jobb.

      A másik – így nevelj olyan gyereket, akit nem tör le a kudarc.

  4. Van az a helyzet, amiben benne van a verseny lehetősége is, nem önmagában ezzel van a baj, ha már valamivel baj van… Hanem azzal, amikor más sincs. Amikor a belső motivációt, életet, energiát, mindent azzal akarnak kiváltani, hogy “ha lemaradsz, kimaradsz” (meg a többi szentszöveg, amit fentebb Éva idézett). Na, az valami penetráns, és igen, sokszor találkozunk vele a mindennapi életben is. A szorzótábla-lo9holásnál felröhögtem kínomban, nekem is az egyik első ilyen élményem a gyorsasági matekfeladat-összecseszés volt, hú, de utáltam. Aztán padokat borogatva rohanni a tanári asztalhoz a papírral… Emlékszem, nekem ez totál idegen volt attól, amiért a matek akkor még érdekelt.
    Barabara, nekem is monta már olyan ember, aki nem szokott hülyeségeket mondani, hogy “nem hiszem el, hogy nekem sikerülnek a dolgok”. Mondjuk nálam ebben van egy olyan is, hogy nehogy elszálljak, nehogy azt higgyem, hogy innentől minden papsajt és elég odakenni is, akkor az már jó, hiszen frankóság van. Bár valójában nem tudom, mennyire vagyok erre hajlamos, de ez egy olyan emberi tulajdonság, amit tűzzel-vassal.

  5. Nagyon-nagyon átérzem amiről írsz. Pedagógus szülők lányaként mindig a jegyekért tanulás volt fontos (ha 3-as, miért nem 4-es, ha 4-es miért nem 5-ös). Napi téma volt, szinte csak erről lehetett otthon beszélgetni. Meg hogy a többi tanár, tanárnő gyereke mind kitűnő, csak mi szégyenkezünk miattad. Amiben az volt a poén, hogy évek múlva derült ki, hogy sok ismerősük felfelé fényezte a saját gyerekét (olyan jók se voltak mint én) csak az én szegény, naiv őseim dőltek be a szájkaraténak. A tragikus meg az, hogy mire rádöbbentem, hogy tanulni nem a jobb és jobb érdemjegyekért kell, hanem a tudás öröméért, meg arra, hogy jé, én szeretek tanulni! arra elmúlt rengeteg év, és eljátszottam a lehetőségeimet. Bocs a mínuszos hozzáállásért, de ez most annyira kikívánkozott. Köszi a posztot.

  6. Nahát, nekem két lányom van, kis korkülönbséggel és igen, tűz és víz a kettő. És a nagyobbik valahogy nagyon megfelelés kényszeres lett amióta iskolás. Pedig én itthon nem kérdezem, nem ülök le átnézni a füzeteit (kivéve a rajzfüzetét, mert az gyönyörű), ha kivételesen 91% lett a matek és nem 100% akkor is dicsérjük, ő meg elkeseredik. Őszintén szólva tanácstalan vagyok, hogyan is tudnám őt abban erősíteni, hogy nem baj, ha valami nem sikerül tökéletesre. Gyönyörűen rajzol, és nem tudom rábeszélni, hogy menjen rajz szakkörre, mert: Anyu, akkor nem készül el a házi a napköziben, és akkor mi lesz?! És igen, a szorzótábla, amit fénysebességgel tanulnak és röpdolgozat hegyek és feszül szegény, mert neki lassabban jobban menne…
    Nekem is sokáig tartott mire rájöttem, hogy nem a színötös bizonyítvány jelenti a boldog, sikeres életet, de már biztosan tudom és remélem, hogy a gyerekeimnek ezt a magabiztos lazaságot, amit nekem ez hozott, át tudom valahogy adni. Nehéz, mert a “rendszer” meg nem ilyen.

    • Hiába olyan a család, ha ez a versengés az osztálylégkör. Olyat is láttam, hogy a tanító kifejezetten nem erősítette ezt, a gyerekek mégis megteremtették, hogy csak a csillagos ötös a jó.

      • Nálunk az is elég volt, ha átjött az egyik szomszédgyerek, akinek mániája volt a “versenyezzünk!”. Az addig vidáman, cél nélkül szaladgáló, bicikliző, játszó gyerekeket egy pillanat rendezte folyton versenybe. Ment a “lássuk ki fut a leggyorsabban, ki rajzol a legszebben, ki tud tovább maradni a víz alatt” meg ilyenek. Marha rossz légkör lett szinte mindig, mert a szomorkodó veszteseknek, teljesen érthető módon elment a kedvük a további játékoktól. Én úgy oldottam meg, hogy egyszerűen megtiltottam az ilyesmit. Nálunk ne versengjenek és kész. Éppen elég erre az iskola.

    • Olyan, mintha az én nagyobbik lányomról írnál. Szivacs agya van és lelkiismeretes. És nem külső kontroll vagy versenyszellem miatt kell neki mindenben kiválónak lenni, hanem ez saját elvárása maga felé.

      Hogy ez mitől alakult ki, jó kérdés. Tudatosan biztos nem terelgettük efelé. Viszont olyan elképesztően okos és gyors volt mindig is, hogy óhatatlanul sokat dicsértük mi is, más is, később a tanárai is. Lehet, hogy nem jól. Olvastam valahol, hogy a teljesítményt kell dicsérni, nem a képességet. Nem emlékszem pontosan, hogy volt.

      Most viszont az van, hogy lazítani próbálom a gyereket. Nem tanulunk otthon, sose tettük. Ami külön órája van, azt ő akarja nagyon. Tudja, hogy abba is hagyhatja, ha sok neki. Nincs elvárásunk jegyekkel kapcsolatban, de őt megviesli, ha négyest kap. Otthon játék van, meg röhögés.

      • Első gyerek? Az elsőkkel valahogy így, hasonlóan történik ez, nem?! Na jó a legtöbbel. Nem mondom, hogy a nem elsőkkel nem, de az elsőkkel szinte mindig.

        • Lehet, hogy igen. Nagyon okos, nem okoz neki erőfeszítést a tanulás, de nagyon bántja, ha valami nem tökéletes. A kisebbik most megy elsőbe és a héten már megkérdezte, hogy anyu olyan jó tanuló leszek én is, mint a tesó ugye? Hát összeszorult a szívem. Mi ezt nem várjuk el, azt szeretnénk, ha továbbra is járna táncra, amiben tehetséges és boldoggá teszi, kit érdekel, hogy hányas a matek?!

  7. Testvérek: nekem kettő is van, ikrek, húgok. Amikor megszülettek – 5 éves voltam – csak arra emlékszem, hogy gyűlöltem őket. Mindenki a csodájukra járt, mert ikrek, mert kicsik (sokáig rajtuk is ragadt a megnevezés: kicsik). Később a te vagy a nagyobb, neked kell példát mutatni, neked kell engedni, neked kell okosabbnak lenni szövegek mentek – nyomasztás! Volt is testvérháború gyakran.
    Valamilyen csoda folytán felnőttként mégis jó testvérek lettünk… de ez biztosan nem a szüleimnek köszönhető. Már felnőttek voltunk, amikor még mindig ők voltak inkább a pályolgatnivaló “kicsik”, én meg az elszármazott, elköltözött hálátlan nagy.

    Versenyzés: a jelenlegi munkahelyemen a felvételi interjú része volt egy komoly pszichológiai teszt (vagy 400 kérdés). Ebből az egyik eredmény azt mutatta, hogy bennem abszolút nincs versenyszellem, egyszerűen nem érdekel a versenyzés. Nem motivál az első helyezés, nem bánt az sem, ha utolsó leszek valamiben. Nem tudom, hogy van-e összefüggés a gyerekkorommal, csak érdekességként írtam.

    • Miért kell a fekete bárány minden családba..?
      Hogy legyen aki elvigye a balhét, a feszkót, a negatív érzéseket a többiek jóérzésének érdekében. A ‘jók’ meg azért kellenek, hogy a szülők önigazoljanak. Annyira szánalmas. És akkor mennyien nem értik, hogy taszít a család mai, mo-i értelemben vett fogalma.
      Nem a te életedről írok, csak ez jutott eszembe.

      • Tipikus csalódott szülők, akik a gyerekeiken át akarják végigélni, KIélni, MEGélni, ami nekik nem jutott?
        Ha meg más út, akkor az lázadó?
        Nekem kicsit más volt, csak tippelni merek.

        • Én azt látom, hogy igen. Elpazarolt, el – mintakövetett életű szülők élik meg a gyerekeiken keresztül a saját sikereket és kudarcaikat.

      • Köszönöm 🙂
        Ezzel mondjuk soha nem akartam versenyezni, csak saját kedvtelésből csinálom, ajándékba a szeretteimnek és magamnak. Nincsenek lefotózva, nincs belőlük galéria, stb. Olyan a munkám, hogy nem alkotok semmi kézzelfoghatót, és nekem kell a semmiből valami alkotásának öröme.

        Érdekes, hogy ez valahol mégis családi – az egyik húgom ékszereket készít, ugyanezért, a másik pedig varrónőnek tanult (most nem ezzel foglalkozik), de némi kapacitálás hatására remek cuccokat varr nekünk.

        A lányom pedig fantasztikusan rajzol, grafikus lesz, akárki meglássa 🙂

        • Jajj, Bagoly! Így még jobban tetszenek az alkotásaid!!! Lélegzetelállítóan gyönyörűséges volt látni fenchurch-ot benne! 😉

  8. Én most kívülről nézek (érintve vagyok, de egyelőre képes vagyok kívül helyezkedni) egy versenyszellemben megnyilvánuló játszmát, amiben az egyén folyamatosan azt bizonyítja, hogy nélküle nem működik semmi. Folyamatosan alázza és kritizálja a környezetében élőket, a munkájukat, a teljesítményüket, ami egyébként épp emiatt rosszabb is adott esetben. Akkor aztán ott a diadal, hogy nélküle nem menne, ő az egyetlen, aki képes jól csinálni. Vagyis, nem működik nélküle semmi, de elsősorban miatta nem működik semmi. Erre a kapitalizmus elképesztő mértékben játszik rá, az egyéni sikeresség élményére, a versengésre.
    A kontroll freakségnek egy olyan csimborasszója ez, ami háromszor írat fel és töröltet le egy számot és egy betűt krétával egy táblára. Mert nem jól áll, nem jó helyen van, és nem olvasható.
    Érdekes mozi, még jó hogy csak pár hónapig tart.

    • Te látod anyámat Pika? 🙂
      Még a tábla-kréta is stimmel. Őrület! 🙂

      Kár, hogy belülről megélni ezt nem volt olyan jó mozi-élmény, de az JÓ, hogy már felismertem, VÉGE van, és már tehetek érte, ellene!
      Pláne fantasztikus, hogy dolgozhatom azon, hogy ne adjam tovább. És ez a lényeg asszem!

      • Látom. Be vagyok élesítve karaktervadászatra újabban. Élvezem, bár amikor közvetlen érint, nem mindig méznyalás. De anélkül meg nem lehet felismerni.
        Fent említett egyén egyébként egy gordonremzi- kommunikációs stílusú, százkilós jamaicai nő. Kezében bárd, hajában gyöngyök, szájából naponta gyémánt potyog. És kecses pipacsos dizájnnal futtatja a boltot.
        Eklektika, hogy mást ne mondjak.

        • Nagyon bírom a stílusodat pika! Elképzeltem és annyira röhögök! 😀

          Akkor mégsem az anyámról írsz! Ugyanis az ő hajában nincsenek gyöngyök, és pipacs, meg bolt sincs. 🙂
          De mennyi ilyen stílusú egyed keserítheti az élet boldogabb létezésére vágyókat? És hogy ezek szabad lábon garázdálkodhatnak?!?
          Jajj.

  9. Ez az iras nekem is nagyon teteszik, pont igy gondolkodtam es om errol. A mi csaladunkban is jellemzo volt a folytonos osszevetes, nevetnem kellett rajta de kozben asszem megvetettem a szulimet erte, mert azt gondoltam/sejtettem,hogy szart sem tudnak rolunk. A suliban egyszeruen nem ertettem a versenyszellemet, utaltam versenyezni es nyomasztott ha valaki versenyezni hivott, nem azert mert a veresengtol tartottam, hanem mert semmi kozom nem volt a versengeshez. Amugy ha baratok kozt alakul ki vagy szorosoabb kapcsolatban, hosszabb tavon mergezo ez a folyamat. Az egyuttmukodes mindig eredmenyesebb es nem torzit hanem fejleszt, mig a versengesrol en ezt nem allitanam.

  10. Ez most nagyon jó lett. 🙂 🙂

    “Pofáznak összevissza, persze, fura tekinteteik vannak, de igazából abban a pillanatban, amikor a lényeg, a döntés megszületik, nincs ott senki, és nem baj, ha olyan vagyok, amilyen. Lehetek az. Mitől féltem eddig?”
    Én is folyton ezt kérdezem magamtól. Nagy felismerésem, hogy nem kezdenek a folyók visszafelé folyni, ha eltérek a normától. Kár a múlton borongani, de ha erre előbb rájöttem volna… Valószeg ez is egy tanulási folyamat, amit nem lehet megúszni.

  11. Gyönyürű irás ! Nagyon sok mondatot kiemelnék.

    Ami a fiamat illeti , szerencsére olyan komisz,hogy nem hagyja alakitani magát minden igyekezetem ellenére. (Majd kell keressek egy hosszú i-t )

  12. van 2 lányom, kis korkulonbseg. mennyi mennyi rossz beidegzodest kell megvaltoztatnom hogy úgy neveljem őket ahogy szeretném ha engem nevelnenek az ő helyükben. és még így is állandó a lelkiismeret furdalás. Mikor leszek végre jóban magammal?

  13. A teljesítmény nem egyenlő a versennyel. Mikor 80 embert irányítottam, kb 5-nek elég volt elmondani, mi a feladat. A többit, valahogy rá kellett vennem, hogy megcsinálja. Az az öt, szerette amit csinál, a többinek meg ez volt a megélhetési forrása.
    Nagyon nem mindegy, hogy milyen eszközökkel érünk el teljesítményt, illetve mivel ösztönzünk másokat rá. Legegyszerűbb, ha a, és b, versenyez, mert akkor rögtön már ketten is érdekeltek lettek.
    A versenyzésben-teljesítményhajszában vannak bizonyos hullámzások az emberi élet folyamán. Egy 20 éves nem úgy gondol a versenyre, mint aki 40 felé közeleg, és ez így rendjén is van. Viszont általános iskolától kezdve hiba nyomni ezt, mert mikorra oda érnének a gyerekek, hogy sprintelni kell a jó jegyekért, az egyetemre bekerülésért, szakma tanulásért, addigra belefásulnak, beleőrülnek, beleszarnak.
    Nagyon nehéz egy 17 éves gyerekkel megértetni, hogy neked ez a jövődet szolgálja, ha ezt hallja 7 éves kora óta, mert vissza tud emlékezni, és joggal kérheti számon, hogy nekem itt a 7 éves kori jövőm, és semmi hasznom nincs abból hogy ötös vagyok.
    Az én fiam alkalmatlan a versenyre, nincs hozzá elég önbizalma egyenlőre. A legtöbb ember, aki elutasítja a versenyt, önbizalomhiányból teszi.
    Ettől függetlenül a verseny nem feltétlenül jó dolog, és nem is helyénvaló, mondjuk gyerekek között, ahol MAGÁTÓL is kialakul egy hierarchia. Erre ráerősíteni, külsőleg piszkálgatni, nagyon veszélyes, és nagyon sok kárvallottja lesz, akik viszont elsőre egészségesen kerültek bele egy ilyen közösségbe.
    Összértékében, a rosszul alkalmazott versenyeztetés a sérülékenyebbeket még inkább elsodorja az elvárható optimálistól, az egészségeseket pedig hosszú távon felőrli.
    Viszont a megmérettetés, a saját tehetségünkkel való szembesülés, a saját hibáinkkal-hiányosságainkkal való szembenézés a személyiségfejlődés része, és elkerülhetetlen, a kudarc előbb utóbb mindenki életében beköszönt. A legjobban azok szoktak szenvedni, akik meg sem próbálták.

  14. Tudom, megragadom a lényeget, de: Ibolya vs. Viola :DD imádom az ilyen finomságokat.
    Amúgy köztünk a tesómmal ugyanez volt. Pedig ő fiú. Szerinten nagyban hozzájárult, hogy egy idő után nem igazán volt már meghitt a kapcsolatunk, gyerekként sem. Ma sem az, mintha nem tudnánk ezentúllépni. Anyukámat idejekorán leállítottam, amikor az u

  15. A bejegyés arról is szól, hogy mi lenne, ha a gyerekeket sem teljesítmény, rangsor, “beválás” alapján ítélnénk meg, hanem értékelnénk azt, hogy egyediek, pont olyanok, amilyenek.

  16. Ez egy nagyon jó írás, és nagyon egyetértek vele.
    Minden szavával, ki nem állhatom a versengést.
    Nem is szoktam, se magam másokkal összevetni, nem is fogom.
    Én én vagyok, csak a magam módján tudom kormányozni az életemet, sehogy máshogy.
    Másnak más a stratégiája, ámen, csak ne piszkáljon senki senkit.

  17. Nem mindig verseny, amit annak hisznek. Saját példa: most harmincakárhány évvel később derült ki a számomra, hogy mennyire utáltak a gimnáziumban, mert mindig mindenben legjobb voltam, és szerintük ezen mennyire görcsöltem. A valóság az, hogy sose voltam tudatában a ” legjobbságnak ” és az egyetem volt az, ahol életemben először nem unatkoztam. Nem versengés miatt tanultam meg mindenfélét (pl gyorsírást), hanem mert unatkoztam. Nem akarom kisebbíteni, a gyerekek versenyeztetése, egymáshoz mérése, összehasonlítása mekkora kárt okoz, de van ilyen is.

    • Az, amiért utáltak a gimiben, pont az Éva által írt versenyeztetésnek, hajszának köszönhető. Hiszen nem téged láttak, hanem csak a teljesítményt.

      Pont ma mesélte a lányom, aki holnap előrehozott érettségizik, és ennek megfelelően kellően parázik, hogy az egyik barátnője, aki kicsit idősebb nála, már diplomás, és gyakorlatilag minden tárgyból 90% feletti eredménnyel érettségizett. Az első kérdésem erre az volt (és tettenértem a rossz beidegződést magamban nyomban): nem utálták nagyon a többiek a suliban? és igen. Magányos volt a kislány elég sokáig, pedig egy tündéri pofa.

      • Nagy kalappal a lányodnak! Vannak jó közösségek, ahol nem ez számít, hanem ismerik és értékelik egymást, ott a nagyon jó sem lóg ki. A lányom már idősebb, de jó kapcsolatban maradt a gimis osztálytársaival.

  18. de jó ez az írás! kicsit mondjuk el is keseredtem magamban.
    ugyanezt próbálom én is szem előtt tartani a gyerekeimmel kapcsolatban, amit írsz. fiú-lány ikreim vannak, nagyon cukik, kedvesek, és én soha nem hasonlítom őket egymáshoz. tényleg, kínosan ügyelek rá, hogy ne mondjam, hogy az egyik már meg tudja csinálni, fel tudja húzni, le tudja venni, egyedül tudja, blablabla. anyósom mestere ennek: a havi 1 találkozás alatt mindig megállapítja, hogy az egyik gyerek valamilyenebb (nem az). az a röhej, hogy valamelyiket mindig magasabbnak látja (kurvára tökegyformák méretre). fogalmam sincs, hogy ez mit számít?

    a kis elkeseredésem oka az, hogy a kisfiam iszonyú cirkuszokat csinál, ha nem ő az első valamiben. ha pl. a megyek értük az oviba, és ő nem vesz észre rögtön, így a lánykám szalad oda hozzám elsőnek. onnantól sokáig sír, rossz a kedve. újra akarja indítani a mozdulatot “kezdjük elölről!”. én ebben nem szeretnék partner lenni, mert a másik gyereket nyírom vele (aki egyébként a játékaikban nagyon sokszor mondja, hogy “jó, jó, te vagy a vezető” – ez padkákon sétálásnál általános, mert mindenféle kőszegélyeken is csak úgy tud menni a fiam, hogy nincs előtte a tesója….).

    igazából fogalmam sincs, hogy csak nekem unszimpatikus ez a viselkedés, hogy mi a frászért kell állandóan versenyezni, és ha kell, akkor miért nem tudja elviselni,hogy nem ő nyer mindig (kicsik ám még, 3 évesek – lehet, hogy nem is kell megértenie ilyeneket)? vagy ez kórós és elvihetném egy gyerekpszichológushoz?

    nagyon érdekes élmény egyébként az, amikor felfedezel a gyerekedben egy olyan tulajdonságot (az ezer imádnivaló mellett), amitől világ életedben kivert a víz.

  19. Tegnap reggel nagy rádöbbenés volt ez a poszt, köszönöm. Leosztás nálunk: tesóm a vékony, szép, vagány, lázadó, én a duci (ezt már kb 4 hónapos koromban eldöntötte a család), csendes, okos, aki lassan és kitartóan éri el, amit akar (hangsúlyozva, hogy “lassan és kitartóan”). Alapszabály: nem lehetsz jobb, mint anyád. Milyen szépen hozzuk ezt mindketten! Sajnos nincs túl magasan a léc, aminél nem lehetünk jobbak, de iszonyú mentális gát megugrani.

    A gyerekeimnél ez örök kétség és lelkiismeretfurdalás. A kategorizálást nem, de ezer más hibát elkövetek, pedig igyekszem. Ők is nagyon mások, szeretjük is ezt. A lányom lázadó, ebből van sokszor vita, a fiam ezért csendes, túlságosan is, mert ő szeretne jó gyerek lenni. Kifejezetten örülök, ha mer dühös lenni rám.

  20. Visszajelzés: a sértődött kislány 1. | csak az olvassa — én szóltam

  21. Visszajelzés: a sértődött kislány 2. | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s