Ennek a netes-kollokviális, kissé cikissé koptatott, vicc-eredetű idiómának van egy változata is, a “persze, mindenki hülye, csak te vagy a helikopter”.
És én most mindkét formát megkaptam a Dühösektől. Bővebben…
Amúgy csak jelzős szerkezet. Így, egybeírva, fogalom.
A híresember nem jelent okvetlen kvalitást, teljesítményt, nem az a fogalom esszenciája, hogy mit tett le az asztalra, hanem hogy van néhány ember, vagy több, vagy egészen sok, aki megemlíti: ja, tudod, ő, és akkor ja, tudják. De egybeeshet a fogalom a híres emberrel, fedi is, csak most nem attól híresember a híresember, hogy zseni, hanem hogy beszélnek róla. Némileg médiatermék is, természetesen.
Híresember, az egy sors, külön a teljesítményétől is, és nagyon tanulságosak a törvényszerűségei.
Itt most megállok, mert mostanában meglepő élményeim voltak, hogy Bővebben…
Elvált és ifjú nők körülöttem — a magamfajták — komoly kapcsolatot keresnek, és nem találnak. Bővebben…
Megvan a mondat eleje? Bővebben…
Vannak témák, amelyeket nem merek megírni.
Nem merem megírni például, hogy Bővebben…
Most már talán az utolsó része ennek a témának. (Leágazásokkal, mert megint felberregett Kispolgár Gyűlölködő.)
Az előzők:
a majdnem, az majdnem semmi 1.
a majdnem, az majdnem semmi 2.
a majdnem, az majdnem semmi 3.
Annyi minden előjött.
1. A szeretők motivációjának, habitusának lélektani elemzése. Bővebben…
Hogy a másik eshetőséggel mi van? A nem csak majdnemmel?
Az odacuccolás (és a visszacuccolás)? A válás és az új élet? Hogy ő az igazi, és vállaljátok ezt, gyerekeiteket hátrahagyva, vagy őket a forgatagba beleállítva?
Van, aki megharcolja, van, akinek sikerül. A szerelem nem szokta kibírni, de amelyik kibírja ezt is, az megéri. Az mindent.
Létezik megértés, új esély, csak általában a régi élet mindent megtesz, hogy megbüntesse az új élet szereplőit. Csecsemőt is. Bőven mesélhetnék. De van az a szerelem. Szabad, méltó, az életüket igazán megváltoztatni akaró emberek között.
Én nem nyugtatgatom magam, hogy á, nem is lett volna jó. Nem tudom, milyen lett volna. Én nem tudom, mennyire volt ez igazi, sem azt, hogy mi van azóta, nem is firtattam soha.
Ha még nem ment tönkre a férfi abban, ami elől menekül, akkor van esélye egy igazibbra. És ha a nő nem lesz ugyanolyan feleség a darálóban, akkor.
De ezt ketten kell akarni, egyformán, erősen, és ketten is vagytok rá. Nem fog senki bólogatni, egyetérteni, segíteni. És nem csak a zárványszerű közösségekben nem, hanem sehol. Nyomorban sem jó élni, anyádtól újra függeni. A gyerekeit megszeretni se könnyű, költözni, iskolát váltani, főnök firtató tekintete, pénzen huzakodni, bíróságra járni, közös barátok elfordulása, pletykákat visszahallani… Bővebben…
A tegnapi poszt folytatása.
Eleve a szavaink, jaj, istenem: megcsalás, hűtlenség, visszatérés, a házasság megmentése, bizalom, kitartás. Lefordítom: villanásnyi öröm, a lemez bé oldala, új esély és visszatáncolás, élni gyávaság, elkopás, bigottság, beletörődés. Minden egészséges, élő lélek az öröm felé törekszik, ahogy az organizmusok a fény felé. Ezen nem változtat az, hogy a háromnegyed társadalomnak, harmincöt fölött a kilencven százaléknak halott a lelke.
A szóhasználatból kiderül, hogy valaki itt késznek és elvégeztetettnek gondolt hullámzó, örökké változó állapotokat, lelkeket, helyzeteket. Negyven-ötven éveket, amelyekben az nem baj, ha befagy valakibe eleven lényege, a vitalitás és a szexualitás, ha rossz fej lesz, alkesz, játszmázó, ha másokat basztat, csak megcsalás ne legyen… vagy nagyon diszkréten, az rendben van, ugye?
És még egy, az eredeti gondolatom: a bölcs asszony, aki tudott a szeretőről, de nem balhézott. Bővebben…
pl. emiatt ideges: az ő személyiségi jogai. ???
Most hirtelen sok olvasó lett itt. Nagyon sokan lettünk. Pletyka, düh, indulat? Sértettfeleség-lobbi?
Amiatt a linkgyűjtemény miatt lettünk sokan, amelyet tavaly októberben szedtem össze (a saját, korábbi írásaimat), most került elő, és írtam az elejére még pár sort.
Erre megosztották huszonnégy óra alatt hatszáznegyvenen.
Mi van ebben az országban? Mi van ezekben a családokban, a műanyag ablaktokok és a fényfüzérek mögött?
Menjünk bele? Még? Ezt most majd nem fogják annyian megosztani.
Látom, a szeretős linkekre mentetek rá. A szerető sorsa a soha, és az azok a szemét kurvák, a blog első posztja. Amilyen vagyok, ebből mindenféle következtetéseket vonok le. Legyen.
Na, fogd meg a kávét, helyezkedj el kényelmesen, és akkor diskuráljunk most egy kicsit ifjúkori önmagunkkal, azzal, aki szerető volt. Van.
Ma is szembesülünk, ma is fájni fog. Bővebben…
Milyen furmányos kifejezőeszközök vannak.
Na.
Elnézem ezeket az elsősöket. A lányomat, főleg. Kibetűzi a rendszámtáblákat, de a random kihullott szempilláimat is a lepedőn, és rádöbben az élet keserű valóságára: nem Mutella. Fogom a kezét a válságos pillanatban. Fogtündért kér a Mikulástól, az ám!
Még olyan önfeledt. Még van a szemében valami. Még nem fakult és fanyarodott el a szájában az íz, még könnyen meg tud felelni — ilyen alkat is. Csak hát annyira fáradt. Bővebben…
Magamba néztem most, és másokat is látok. Hirtelen, élesebben. Kognitív disszonancia ez, a javából.
Az van, hogy a Julis focira jár a suliban, hetente kétszer, van már meze is, tényleg nagyon nívós az edzés, meg hát én focistacsalád sarja vagyok.
Nekem nagyon tetszik az edző, fess és okos és jóindulatú, egyébként újságíró, és már megint egy fiatalabb férfi (négy ilyen volt mostanában), de mindegy persze, nem nyomulok, lásd a szombati posztot, tartok már ott, hogy ne legyek teher, illetve folyamatosan küzdök ezzel, de jól állok. Bővebben…
Szóval, ahogy a tegnapiban írtam, nem hiszek abban, hogy érdemben meg lehet mondani másoknak, merra az arra.
Mert az kívülről jön, nem lesz jó rád. A lényeg belül van.
K. S. Zs.-nak
Tegnapelőtt (javítom “tegnap”-ról, elsüvített mellettem a szerda, most is rohanok) konferencián voltam. Ritkán megyek ilyenre, ezért is pezsdítő élmény. Szeretem ezt, rákészülni, megjelenni, emberek között lenni, figyelni, új megfogalmazásokkal és mentalitásokkal találkozni, és hát ebből bőven volt. Játszóhely is volt gyerekeknek, vittem a kisebbik kicsit. Nagy köszönet érte a szervezőknek.
Szerelem: Személyes? Politikai? volt a címe, egészen különböző szakmájú emberek tartottak előadásokat, izgalmas fókuszokból. Bővebben…
Igen, ez a kedvencem!
A tekintélyelvű nevelés utolsó bástyája!
Már nem hagy sírni, már nem üt, már nem szégyenít, már nem ijesztget zsákos emberrel, gerincsorvadással, nem mondja, hogy amíg az én házamban, nem “farag becsületes embert”, nem “tanítja meg a tisztességre”, nem az orvosdinasztia újabb tagjának szánja a szerencsétlen gyerekét, már nem zár spejzba, nem parancsolja azt sem, hogy meg kell enni a kapros tökfőzeléket, és nem tesz lexikont a hónuk alá.
Még köszönni sem kötelező.
De nyelvművel!
Viszonylag jól beszélő, ám nyelvészetileg képzetlen emberek, apák a vacsoraasztal fölött kijelentik:
Azt nem úgy kell mondani. Bővebben…
c-nek
Jaj, ez milyen egy hálás, olvasószerző, valódi feminista üzenet volna. Mennyit írhatnék én harmincas-negyvenes, értelmes, életük által szorongatott nőknek arról, hogy ne búsulj, jó vagy te így. Kitölthetném a dühöm az irreális szépségelvárásokon, lehetnék éles, gúnyos és hatásos. Írhatnék a “természetes testekről”, amelyeken ugyan nyomot hagynak az évek és a szülések, de igenis mindenféle női test szép, és büszkén viselhető, és nem kell megfelelni holmi külső elvárásoknak!
Milyen könnyű lenne ilyeneket írni. És milyen lelkes osztáshullám és helyeslés volna.
Csakhogy én nem akarok ilyet írni, és nem is tartom nagyon értelmesnek azt, aki ilyesmihez tapsol. Mert én szarul érezném magam abban az elfogadásban. És hát már megírták ezt elegen: ahogy erről szólni szokás, például így vagy így, mindig ugyanazokkal a hatásvadász, világot hibáztató, a valódi problémára (nem vagy jól a testedben, és reménytelennek érzed, hogy változtass) választ nem adó módon, azt én mellébeszélésnek tartom. Egész pontosan: az életemmel cáfolom.
És épp azért voltam képes a makacsul egyedi utamra, mert dörömbölt bennem, hogy ezek a cikkek hamisak, ez önvigasztalás, ez nevetséges, és szövegnek is rossz. Patetikus, hamis, és csupa csodálatosan ápolt, vékony nő hajtogatja ezeket. És odagyűlik a sok, szerepébe zárt, leharcolt nő helyeselni.
Bővebben…
Szóval ez tényleg létezik, még mindig meghökkenek: emberek, akik öntudatlanul vagy nagyon is büszkén úgy azonosítják magukat, hogy ők a normálisak. Vagyis, ahogy ők élnek, az a helyes, úgy kéne mindenkinek, és akkor mennyivel jobb hely volna a világ.
Hümmögök.
E gőgös mentalitás megnyilvánulásait meglepve tapasztalom újra meg újra. Nem tudom megszokni a meg nem szenvedők fölényét. Azokét, akiknek van idejük kötözködni, ítélni, részleteken fennakadni, megsértődni és önigazolni. És azt, hogy nem a lényegről beszélünk, hanem hülyeségeken rugózunk. Kiemelkedően értelmes, sok tekintetben alter emberek is.
Nem azt mondja, hogy “én középosztálybeli és iskolázott vagyok, meg még rendezett öltözékű is, aki négyszer evett húsételt ezen a héten, és ágyban alszik, és ezért nekem, sok más emberrel ellentétben módom nyílik arra, hogy felvegyenek egy jól fizető munkahelyre”, vagy “volt olyan szerencsém, hogy apukám vett nekem egy kocsit”, hanem valami olyasmit, hogy “ez így helyes, így normális, mások miért nem…?”. És azt gondolja, ő döntött úgy, hogy úgy élhet, ő a szorgalmas, ő küzdött meg érte. Vagyis, erénynek gondolja azt, ami előny, beleszületés. Őt tiszta és átlátszó levegőként veszi körül az, ami másnak elérhetetlen, és aztán arra a másvalakire sújt le az érveivel, hogy de hát milyen szép, becsületes létezésmód is a rendszeres munka és jövedelem, és milyen praktikus és kényelmes az autó, ti kis butusok…!
Vagy épp arra, aki elvi okokból vagy egyéni körülményeiből, hajlamaiból adódóan másképp él, mint szokás.
Van, akinek lehetne autója vagy napi három étkezése, és mégis úgy döntök 🙂 , hogy én nem. És akkor is meg van kérdőjelezve és szólva. Összecsúszik az, hogy úgy szokás, azzal, hogy az a helyes. Nem lehet biciklis prájdom, sem ketogén identitásom, mert én szélsőséges vagyok.
Ez a többség gőgje, ez Normálisék fölénye. (Itt a blog legolvasottabb, egyébként irodalmi posztja vagyon linkelve.)
Én mindig tudtam, sejtettem, éltem, hogy jó, hát hivatalosan azt mondjuk, hogy ez így van, de tudjuk ám mindannyian, hogy nem úgy van.
Az alma nem piros. Bővebben…
Az én lányom szerette. Sírt, hogy nem tanítja többet.
Ez elhangzott, igen. Bővebben…
Olyan tisztán látunk mi, olyan élesen. Mi, nők, mi, bloggerek, mi, kommentelők, mi, feministák. Mindenkinek a motivációját, meg a Rend működését, az összefüggéseket, az elhallgatott információkat, a tettek mozgatórugóit, érdekeket, társadalmilag, egyénileg. És egyre élesebben. Már. Már tudjuk. Régen nem tudtuk, ahogy nem tudja a sok kis bohó…!
Erről blogokat hozunk létre, vagy ha az nem megy, blogutánzatokat…
Ez annyira kedvező nekünk, voltaképp. Ez az egész pozíció és beszédmód. Fel kellene figyelnünk erre, mert ami nagyon kényelmes, az mindig gyanús. Az jó érzés persze, ha vitahatatlanul igazunk van, és még bátrak is vagyunk. Ha mindenki más butának tűnik. Aki számít, egyetért. A sértett férfiak dühösen próbálkoznak, a kitiltás után is évekig kommentelnek, ettől általában nevetségesek, vagy némán csikorgatják a fogukat. A vagány, sokat látott, okos nők meg lájkolnak és megosztanak, valóságos sztárokká lettünk. Micsoda sikerélmény! (Ezt önmagában is tematizáljuk: “már annyira népszerű a blog…”, “nemsokára elérjük a hétszázadik lájkot” — ez igen, de hogy lett pont a hétszáz kerek szám?)
Erősek vagyunk, okosak, rendszerkritikusak. Mást mondunk, mint a sztereotípiáktól nyűgözöttek, a birkák. Mi tudjuk. Mi áldozatok vagyunk. Minekünk szűk a mozgásterünk. Igazságot nekünk! Mi tudjuk, milyen lenne egy jobb világ, és azt is, hogyan önáltatnak mások. Mi nem tehettünk mást. Bővebben…
Van ez a jó magyar szokás: a megismerkedés után hét és fél másodperccel rákérdezni, kinek mi a foglalkozása, mit végzett. Mintegy belőni, elhelyezni őt hiedelmeink és ítéleteink rekeszeiben. Vannak olyan kultúrkörök, ahol már ez is bárdolatlanság, csak az előrébb haladott ismeretség engedi meg a káderezést. Ezek szerintem boldogabb országok is, de biztos csak korreláció van, mint amilyen van például az állatok jogainak komolyan vétele, a jogorvoslat és kártérítés valódibb lehetőségei, vagy a sarokra parkolás belülről vezérelt tilalma és a társadalom progresszivitása között. Na, ezt majd árnyaljátok, gondolom – el tudom képzelni, hogy illúzióim vannak, és/vagy rosszak, elhamarkodottak a példáim. Állandóan ezekről a boldogabb helyekről beszélek, ahol sosem éltem huzamosabban, ahol büszke lehet, aki coming outolt, és nem ciki a bordó pulóver…
No és aztán lehet még tovább beszélgetni itt nálunk, a szürke pulóveres világban, hasonlóan színvonalasan, firtatni, hogy új ismerősünk mennyiért vette a lakást, vagy az aktuális állásában mennyit keres, és hogy tud megélni. Hát ugye, sajnos, manapság.
Általában hatalmi helyzetből kérdezik ezeket, jómódú az ágrólszakadtat, idősebb a fiatalabbat, főnök a leendő beosztottat, híresember a senkit.
Fú, a pofám leszakadt a minap. Bővebben…
Tudjátok, eleinte félve írtam erről. Éreztem én, hogy ezzel valami gond lesz. “Maradtál volna csöndben”, azt írja a kommentelő. Meg van tiltva, hogy erről: az öregedésgátlásról, a kirobbanó formáról, az örömeimről beszéljek.
De nem az a gond vele, amit hittem. Bővebben…
