megbuktam

Tegnap számot vetettem az életemmel. Babadávid most középsős, 2016-ban vagy 2017-ben lesz elsős.

És onnantól MÉG TIZENKÉT ÉV minimum, amikor bármelyik tanévbeli napon, bármikor érhet olyan élmény, ami már egyébként is évek óta szokott: megjegyzés, avagy üzenet, jelzés, beírás, telefon jő, eleve gyomorgörcs, amikor látom az intézmény számát, és mennem kell, beszélnünk kell, és ki fog derülni, hogy rossz a gyerekem, és én is rossz vagyok, vagy épp a gyerekkel nincs is baj, de az nem lehet, anyuka, hogy maga nem és mindenki más igen. És érdemjegy van, felvételi van, és minden szülő megoldja, anyuka, és a gyerekem jövője a tét.

Két év múlva kezdődik ama tizenkét év. Én már nem fogok menstruálni, amikor ennek vége lesz, és hamunak mondom a mammut is.

Miközben sem én nem vagyok rossz, sem a gyerekem, csak bepréseltek minket az agyament befizetnivalók és magoltatással elérhető kitűnő bizonyítványok és farsangok és kereszténydemokrata jelszavak közé. onnan pislogunk kifelé rémülten, permanens stresszben.

Tizennégy évig számolhatok még azzal, hogy egy pedagóguskollégám hatalmi helyzetből fog engem, a szülőt megalázni, leckéztetni, morálisan eligazítani, a gyerek érdekében.

Az nem lehet, anyuka…? Nem lehet, hanem ez van. Minden sallangot lehántottam. Minden percre jut teendő. Nekem ezek ne mondják meg, mit hogy kéne.

Tizennégy évig leszek még úgy beállítva, mint szívemből szakasztott magzataim ellensége, csak mert nem bírom ezt a nyomást, szenteskedést, hatalmaskodást, és mert én leginkább békén hagynám őket, nem akarom tilalmak és határidők között nevelni, és féltem őket ettől a préstől.

Mindig azt pécézik ki, akinek a legnehezebb. Csak én nem roskadozom, nem teszem meg nekik, hogy sajnálhassanak, hanem felemelem a fejem. Nekem ne hajigáljanak alamizsnát, fölöttem ne érezzenek fölényt. Én nem kérem az önkormányzati síoktatás-támogatást, kicsengetem zsebből. Majd lebasznak, hogy nem fizettem be, mire is a banki átutalást elküldöm e-mailben, és utána még egyszer lebasznak. Valamiért, ami nekem lehetett volna ingyen is, de én nem veszem el mástól a lehetőséget, és amit befizettem.

Magyarázkodom folyton, mint egy hazug, rajtakapott gyerek. Nem így volt, anyuka. De így volt. Meg akarnak törni.

Meg vagyok zsarolva a sok szerepléssel, programmal, feladattal, jelmezzel. Hogy nem érek oda, hogy csak én nem tudtam, hogy nem délután van, hanem délelőtt, hogy ott áll az összes gyerek ünneplőben, és kint volt a faliújságon! Birodalmak sorsa sem fontosabb, mint a cicajelmez. Mint az a valami, amiről mi és csak mi megint lemaradtunk.

Szülőtársaim szerencsésebbje néha szóvá teszi, hogy ebben az oviban nincs semmiiiii, nincsenek programoooook, milyen jó volt régebbeeeeen, amikooooor. Üveges szemekkel nézek rájuk. Ők biztos szívesen ülnek szerencsétlen dekorációk alatt négyévesekre méretezett székeken, zokniban.

Mindig kiderül, hogy rossz vagyok. Ha megfeszülök, ha biogyümölcsöt viszek, meg még fél kiló mandulát, ha kínosan figyelem a befizetnivalókat, akkor is, mindig, ősbűnöm van, nincs bocsánat. A némaságuk is vád, elkapom a megjegyzést a lépcsőfordulóban. A gyereknek mondják, hogy milyen az anyja. Sír a lányom, szánják szegényt, magyarázkodom, le vagyok baszva. Tudja, hogy nehéz, de értsem meg, a gyerek az első, nem én, nekem kell olyan körülményeket teremtenem, hogy. Ismeretlen óvónő taglalja nekem, hogy ő megérti, hogy nehéz egyedül, de anyuka. Beszól, hogy későn mentem értük. Hatig van ovi, negyed hatkor kiürül, az öt óra hármas fogassal húszra érek oda, még világos van, táskámban bio müzliszelet, kong az ovi, körbesöprik a gyereket, rossz vagyok. Akinek nem villan a szeme, aki öt húszkor mosolyogva, csendesen hallgatja tündérleányom történetét a medúzákról, az iránt én reszkető hálát érzek, holott csak a munkáját végzi.

Tovább boncolgatva a különösen szenzitív adatot, amelyet én soha a tudomására nem hoztam, empátiát és sorstársiasságot mímelve kifejti az óvónő, hogy ő is egyedül nevelte fel a négy gyerekét, tudja, milyen ez, de bizony, ők voltak az elsők.

Csak hát én nem akarok ilyen kíméletlen, pengeszájú és ápolatlan, a saját életemet másokon megbosszuló lenni, kedves Elvira (!) néni.

Izzó szemmel taglalja a vezetőnő, hogy őt majd hogyan bassza le az ÁNTSZ ellenőr miattam, és neki mi mindent kell adminisztrálnia. Arcom ne ránduljon, amikor vonzatot téveszt a mondatban. Visszatuszkolom a lenézést, mert a kiírványában olyan helyesírási hiba van, amiért én hetedikeseket buktattam. Az a gond éppen, hogy csak másnap vittem az igazolást. Az a gond, hogy járvány van, és nem hisz nekem, hogy két nappal tovább tartottam őket otthon, biztonságból. Nem, nem fertőztek és nem fertőződtek vissza. Az a gond, hogy, mint szülőtársaim háromnegyedének, az igazolás nem háromórás köhögő gyerektömeg közepette ülés jutalma, ha értitek, hogy mondom. És én ezt nem is tagadom. Én nem viszem fertőződni a gyereket, és nem tudom megoldani az ilyen váróteremben ülős délutánokat. Neki igazolás kell, papír, darabra, de azért beszól, hogy hogy is van ez. Úgy van, hogy nem lehet bírni máshogy. És úgy van, hogy tessék elhinni, hogy nem akarok rosszat a gyerekemnek, és pont a túlaggódás a józan ész és a gyerek érdekének ellensége.

Ó, én is annyi mindent felróhatnék. Hallom ám a lépcsőn lefelé menet az ingerült csissegést a csoportszobából. Tudom, hogy erőltetik az evést. És Kodály Zoltán hazájában, az óvodapedagógiájáról messze híres állam fővárosának elit ovijában az óvónő nem boldogul a Lassan jár a csigabiga… kezdetű Gryllus-örökbecsű negyedik sorával. Nem hallja, hogy nem ugyanaz, mint a második, és ezzel rontja a gyerekem hallását. Az új óvónőnknek meg nincs párja szeptember óta. Átérzem a kínját, nem nehezítem meg a dolgát, nem nyaggatom. Holott nekik ez a munkájuk, ezt tanulták, ezért kapnak fizetést, ez van a Zadónkból.

Már dacos a szám, mert engem viszont nyaggatnak, és hatalmi helyzetből teszik, éreztetve, hogy a gyerekem megjárja, ha én nem viselkedem úgy.

A pályakezdő, istenáldotta, épp a határaiig terjedő, ott viszont maximális teljesítményt nyújtó tavalyi óvónénink elment konduktornak Dániába, és naponta keresi meg az itteni fél havi fizetését.

Félek tőlük. Meg fognak szidni megint. A hátsó lépcsőn megyek. Ki ne kandikáljon a narancssárga ugrókötelem a hátizsákból. Kifele menet, már biztonságban szájfényezek.

Szóljak én is? Hogy ne használják marketingcélokra a gyerekeket, ne etessék be bután egy MLM-ben érdekelt szülő kedvéért ingyen dínós vitaminnal egy hónapig a csoportot, amitől aztán huszonhét gyerek nyafog, hogy vegyünk ilyet, anyuuu. (Ez még Kelenföldön történt.)

Eleve nem vagyok anyu. Vaníliát teszek a tejbegrízbe — az óvodás Lőrinc állapoította meg, hogy ebben is lényegileg különbözöm az Anyuktól. Nem tiltom el büntetésből a tévétől a gyereket, nincs tévé se. Nem morgok apróságokon. Fedezem, ha elaludt és nem akadok ki, ha kettest kap annál a tanárnál, akit mindketten hiteltelennek tartunk. Nem bánom, ha fél napot laptopozik, mert tudom, hogy értelmesen használja. Nem tolom le, ha későn jön, mert a szívbéli barátjával moziban volt. Hiszek benne, bízom benne, őszinte vagyok, nem tagadom a gyengeségeimet se, a legfontosabb, hogy sokat röhögjünk együtt, és a kultúra megrendítő produktumaival veszem körül. Igyekszünk odaérni, befizetni, nem elfelejteni. És mindenki le van szarva, aki ezen felül húz-von, terhel, bűntudatot kelt, megszégyenít.

Akármivel vádolnak, akárhányast kap a gyerekem, én arra fordítom az energiáimat, hogy jól legyek, szellemem, testem egyensúlyban, erősen, örömtelien, és ebből az energiából tudjak dolgozni, ügyet intézni, tüzelőt aprítani, hegynek felfelé biciklizni, finomakat főzni, mesélni, stresszmentesen együtt lenni, biztosítani nekik a minőségi ételt, szabadidőt, tartalmas gyerekkönyvet, megfelelő sportolást. Viszem őket programokra és helyekre, és azt sugárzom, hogy erős vagy, használd az eszed, tudsz felelősséget vállalni. Akármekkora a nyomás, nem veszek nekik cukros szarokat, ízléstelen készségfejlesztő füzeteket, és nem öltöztetem őket túl, és nem fogom őket autóval vinni távoli zsúrok helyszíneire és különleges iskolákba sem, valamint nem szállok be a kinek van erősebb protekciója versenybe sem, mert bizony, már az elsősöknél is be kell vetni, és bár bőven volna, nem, nem, nem.

Itt és így kell élnünk, túlélnünk. Mennyi minden nem pénzkérdés, csak egy pici emberség, informálódás elég volna. Stresszelik a szülőt, hogy mi lenne jó a gyereknek, aki ezt a stresszt átsugározza a gyerekére, a gyerek meg ettől szarul van, mire is lebasszák a szülőt. Mosolyogva köszönünk, jó reggelt. Mindenki gyanakszik és frusztrált és látszatot kelt. Mindig csak öt perc hiányzik, minden nap. A tavasz könnyebb, de akkor meg öt tavaszi perc hiányzik. Megyünk oviba, ne sírj, mert engem szid majd Izénéni, ne köhögj, mert megvádolnak, hogy behoztalak betegen.

Képernyőfotó 2015-02-25 - 12.24.21

345 thoughts on “megbuktam

  1. annyira átérzem!
    most lettek ovisok a gyerekeim. utálom. 30 éve, amikor én voltam ovis, ugyanezért utáltam oviba járni, mint amiért most odavinni utálom őket.
    van lehetőség szeptembertől “hangzatosnewű” oviba átmenni. azok viszont a zászlójuk alatt – a gyerekek és a közösség érdekére hivatkozva – az én/mi szabadidőmmel is rendelkezni szeretnének. hát bocs, de nekem nem szimpatikus parancsszóra csoportosulni :/
    még nem döntöttem el, hogy melyikkel van nagyobb bajom.

    • Saját tapasztalat szerint a waldorf jobb a gyerekeknek. De a szünetek rendje, a nyitvatartás, a korlátozott délutáni létszám, a programok és azokon elvárt aktív ténykedés azt feltételezi, hogy egy szülő otthon van. A szülői közösséget sokan túldimenzionálják, mind hatáskör, mind elvárt összetartozás tekintetében.

      • na, ezen akadt ki egy kisebb csoport a hívatlanulban, amikor élből közöltem, hogy sajnos ezt az árat én pl nem vagyok hajlandó megfizetni, ad egy én nem véletlenül nem vagyok pedagógus, hiába hogy anyám az volt (és jó pedagógus), ad kettő az olyan szinten vágná haza az én életszínvonalam meg az énképem, ha nem dolgoznék, hogy megint nem. Az meg vékony jég volna hogy szabadúszom és otthondolgozom ÉS még izébizéközösségilétet is nyomok – meg hát ami ott el lenne várva, az többségében nem szimpi feladat nekem, nem vagyok se ügyes kézműves, se lelkes adománygyűjtő, evvan.

        Viszont relatív a dolog, megint látom: a mi kőkemény munkáskerületünkben egyszerűen tizedét se várják el se oviban, se iskolában, mert a szülők tőbbsége vastagon alulteljesít engem is, pedig én se vagyok rézfaszúbagoly-bajnok. De sokan vannak akik egyáltalán nem, ha kinyitják a szájukat, visítva menekülnek a kényesebbek, ha van pénzük azért harsány-magabiztosak, ha meg nincs, akkor az úgyis-mindegy-teszek-rája érvényesül, a kínai szülők meg irtó kedvesek és segítőkészek, más kérdés, hogy vagy értik a magyarázatot, vagy nem. És sok szülő itt munkaügy miatt passzol: tömegével jönnek nagyik és napik a suli elé, de a nagytesó se ritka jelenség.

        De hozzáteszem: a sulival irtó szerencsénk van, ennyi jó humorérzékű, kedves, gyakorlatias gyerekszerető, tudással rendelkező embert rég láttam egy rakáson. Ugyanez állt a családi napközire is, ahol másfél évet tölthettünk.

        Az ovi….a lányomnál kb mint fent, a Kicsinél meg szerintem egy évig féltek tőlem az óvónők, mert csak reggel láttak mindig, reggel meg én olyan vagyok, mint Grumpy Cat négyzetre emelve, nem volt ajánlatos belém kötni láthatóan. Aztán lettek más progik, meg beteg voltam párszor, jé, délután már egészen olyan voltam, mint egy ember. Az alacsonyabb elvárásszint itt is megvan, ugyanaz a környék, kifejezett packa egyszer volt, akkor azt jól megjegyeztük, meghúztunk egy határt. De idén valahogy lazább, jobb lett.

        Nem, a magántanulóság egyelőre nálam a nemgyerebe kategória, egyszerűen nem bírok még több logisztikát, még több aktivistáskodást, még több csináld-magad-legyél-úttörő dolgot, és kételkedem ezirányú képességeimben. Egyes dolgokba beszállnék szívesen (most pedzegettünk egy 4-5 fős 5 napos “házi tábort” kötött és szabad tevékenységekkel, a nyelvi játékoktól a főzésig), de minden nap, minden tudományágat, laikusként, innen-onnan verbuvált segítőkkel, nem, azt nem. (aztán elbaszódhat annyira, hogy kimondjam, hogy még az is jobb, de messze nem vagyunk ott, itt ez még viszonylag oktatásilag a béka szigete)

        • Én is így vagyok ezzel, tanár létemre, nem bírnám, nagyon belterjes volna, menjenek, vívják meg, éljék túl, hagyjanak békén egy kicsit… Egész nap pakolok, elsimítok, létfeltételt biztosítok, a családon kívül is mindenki mindent tőlem vár, nekem szegez, rajtam kér számon, kurvára észnél kell lennem, hogy ne verjenek át, basztatni az ügyvédet, hogy írjon keresetet, meg tanulmányozom a csekk hátulját, hogy hohó, nem én vagyok elmaradásban a villannyal, hanem a kedves albérlő, csak a harmadik felszólítást már az én címemre küldik. Ha épp nem éhesek, akkor a legót csörgetik, az is nyávogás, hogy melyik kezére vegye a bal kesztyűt, és külön megbeszéljük, hogy pisilni kell, remek, menjél. Annyira fáradt vagyok. Kurva nagy siker ám, ha három adagot mosok, teregetek, beszedek, miközben egy romhalmaz a lakás. De legalább ők jól érzik magukat. Főzök, alszom vagy kiflit veszek, és közben is, mindig, akárhol, pörög az agyam, csak durva fizikai lefáradással (edzés) tudom kiütni magam, annyira stresszes a létezés. Attól meg fáradt vagyok. De nem adom az edzésemet. Ha nagyon az van, hogy gyere értünk korábban, akkor adom a kardiómat, vagy tíz perc szaunát, de az edzésemet nem adom. És imádom őket és stb., de muszáj a saját idő, mégpedig dizájnos, intenzív, önmegbecsülős, művészfilmnézős, konditermes vagy tigrisrákevős fajta, mert megpusztulok.

          • Kisfiam egy konyvelok precizitasaval, bohocok onironikus humorerzekevel, muveszek torekeny lelkevel aldott egyveleg.
            Pont a felsoroltak miatt ovis koratol szenvedett a pengeszaju, gyomorgorcsokkel kisert megfelelesi kenyszeretol, sajat es az ovoda intezmenye fele.
            Egy evembe, orias turelmembe telt, mig zsigereibe juttattam: LAZASAG!
            Mert mi fog valtozni, ha nem kap kitunot, okleveleket, elismero tekinteteket vagy ha nem er valahova idoben, hianyzik a fuzete, hibas nehany hazija?
            Ha a tanar nenije merges nehany pillanatig? Esetleg nem o lesz a kedvence?
            Jelent ez neki valamit?
            Sikeresebb felnott lesz, esetleg boldogtalan hontalan?
            Szerinte kinek kell megfelelnie? Azoknak akik fontosak szamara es forditva?
            Egyaltalan meg kell-e felelnie barkinek?
            Vajon azert mert megfelel, majd jobban szeretik?
            A kerdeseket nagyon hamar megertette.
            Amig magaeva tette, az majnem egy evbe telt.
            Olyan hatarozott, kozepszeru dolgok felett magasan szarnyalo, jofej csaj vagy, egy szuperanya…. Ugyan mar! Csak nezzetek ossze – felhuzott szemoldokkel, csibeszes mosollyal – a gyerekeiddel a kockafeju pedagogusok mogott….ti orok cinkosokkent egy oldalon alltok, mindenki folott….
            Lazasag!

            • Szia, köszöntelek a kommentelők között. Köszönöm, szuperanya nem vagyok, ki vagyok zsigerelve, türelmetlen vagyok, fáradt, ne szóljanak hozzám, jogos panaszra is nagy levegővel tudok türelmes lenni. De az egyensúly jobb most, mint két éve. könnyebb, hogy nagyobbak, nagyon értelmesek, és makkegészségesek. A lényeg stimmel, csak ne legyenek pengeszájak. Miattuk élünk stresszben, szégyenben, miattuk érzi a gyerek is, hogy kilóg a többiek közül.

              Asszem, a márciusi ebédet még nem fizettem be.

      • igen, ettől engem sajnos kiráz a hideg: a saját barátainkkal alig van időnk találkozni, semmi kedvem és időm vadidegenekkel táncestekre, meg vásárra, meg kirándulásokra járni. nem igazán értem, hogy ez miért feltétele annak, hogy a gyerekemet feltételezhetően jobb helyen tudhassam. kicsit ez orrba vágott engem, megmondom őszintén.
        szívesen elmegyek heti 1 szülői értekezletre vagy fogadóórára, de azért ne essünk túlzásokba, hogy együtt lógjunk kötelezően elvártan.

        • Azért az ilyen alkalmakból havi egy van kb, meg a szülői kör. Aki egyáltalán nem aktívkodó típus, annak nem ajánlott. De a sok szünet miatt nem hiszem, hogy valaki tud 6-8 órás helyen dolgozni mellette.

          • Akinek muszáj, azt tud. Csak meg kell szervezni. (Vagy addig verni az asztalt, míg a suli nem szervez napközis tábort a szünetekre, meg nem délutánosítja az ovit.)

          • Akkor tud, ha van segítség. Nekünk vidéken mázlink volt, mert voltak nyugdíjas, de nagyon aktív nagyszülők. Pesten nem, de itt bevállaltam amit kellett, és jobban ment a lazulás és nem is néztek annyira rám ferde szemmel, hogy dolgozom. Pengeszáj nem, de a nemtudokmegfelelniésszaranya érzés azért megvolt. Miért két nappal korábban kell megtudni az euritmia bemutatót, hogyan szervezzem át az ország másik felén lefixált tárgyalásomat??? Ezek és társai voltak. Most államiba jár a lány, és regényt tudnék írni a különbségről (rémregényt…) pedig nagyon jófej tanítónénink van. És kedves anyukák süssenek fánkot farsangra itt is van. Ha lenne még egy pár életem, iskolát alapítanék. Azért olyan furcsa, az adventi éneklést utáltam, korán kelni, nem elkésni, most nem volt, hiányzott…

  2. Annyira vártam már, hogy erről írj, hogy hogyan gondolkodsz erről az intézményesített terror-horrorról!
    Beszélgessünk erről sokat, mert jó az egymás megértése, támogatása, valamint annak az érzése, hogy nem csak egyedül vagyok UFO, sőt renitens a rendszer szemében.

    • Nekem is sokat segít, ha mások is elmondják, hogy mennyire nem jó a rendszer, mennyire lebénítja a gyerekeket. Én sokszor beveszem, hogy mindenki gyereke bírja, csak az enyém nem, mert egy-két őszintébb anyukán kívül nem nagyon hallok ellenvéleményt. Mindenki úgy tesz, mintha, és tűr.

      • Mióta Évánál olvasok a gyereknevelés témájában, őt is és sok kommentet is, azóta én jobban felbátorodtam, illetve nagyobb lett az önbizalmam, hogy hallgassak a megérzéseimre bátrabban!
        Így sikerült végigcsinálnom a tavalyi horror évünket (mire eljutottunk a problémák észlelésétől, a suliváltásig a szorongó, AS-es 1. osztályosunkkal). Pedig először egyedül voltam, mert a férjem azt vallotta eleinte, hogy “majd kinövi, meg mi is felnőttünk valahogy”, de mikor mondtam, hogy a segítsége nélkül is végig csinálom, mert érzem, hogy ez nem normális állapot, és szeretném, ha inkább ő is belegondolna, beszélgetnénk, és együtt hoznánk döntéseket, akkor nyitott volt erre. És jött később a gyerekpszichiáterhez a megbeszélésre is, meg az új sulikat megnézni, és valóban megbeszéltük az érvek-ellenérvek sorait, és közös döntés, közös vállalás lett.

        Szóval, mióta ezt végigcsináltuk, azóta máshogy kezdek nézni, értékelni egy csomó mindent! Ami idegesít, vagy nem tetszik, igazságtalan, azt szóvá teszem a suliban, próbálok normálisan hozzáállni a dolgokhoz (nem őrjöngök, vagy hisztizek, ha nem tetszik valami, hanem érvelek), de ha észreveszem, hogy felesleges, onnantól már egyre könnyebben megy a vállrándítás.
        Arra figyelek, hogy amint érezném, hogy a gyereken torolnák meg, na, azt nem köszönné meg senki, és nem is tennék a portfóliójukba a tanerők, az tuti.

        Anyukák között is vállalom a véleményem, amiért nem is nagyon kíváncsiak már rá(m). Hihetetlen mennyivel több időt, energiát, smúzt, tudok így megspórolni! 3 db szülőre csökkent a szülők száma, akivel az elmúlt félévben érintkeztem. Nem bánom!

  3. de sírok, mert helyettem is szól az írásod, tökéletesen egyetértek, de elegem is van belőle, nagyon, nagyon.. azon kapom magam, hogy a kiutakat keresem, lázadoznék de tényleg, és nem csak a mindennapokban, nem akarok reggelente papírpénztvagdosni, három gyerek uszicucca, tolltartója, üzenője, tesicucca, néptáncizé..beosztják a gyerekeken keresztül az egész életünket, pedig milyen jó volt kiszabadulva lenni éveken át ebből… és őket sem dícsérik, beléjük és ég a bűntudat, elutazni, vagy elköltözni, én konkrétan ezért mennék el..mindenki megy ezer ok miatt külföldre, nekünk most épp minden jó itt, csak épp az nem, ami itt a cikbben van, ez, emiatt húznék el innen nagyon, 3 ált sulis kicsi gyerekkel…Izé néni

    • Valahogy én is így érzek belül. Menekülni volna jó. De hogyan? Hová? Ott tuti jobb lenne?
      Pedig amúgy nekünk is jó lenne az élet, de a gyerekek általi intézményesített időbeosztás, szemösszehúzás, elvárások özöne…
      Mióta felvállalom a korrekt, de határozott konfrontációt, kezdem úgy érezni, nem lehet megúszni, hogy az iskolarendszer pszichésen és/vagy lelkileg kárt tegyen a gyerekekben. Akkor sem, ha jó a tanár, vagy a szülő jól áll hozzá! De akkor mi lehet a megoldás? Magántanulóság? Akkor meg elszigetelődés jön.

      “Itt és így kell élnünk, túlélnünk.” Ez a túlélés zavar engem, hogy de miért KELL, hogy erről szóljon az élet?
      Ezért is jó, hogy Éva bátran, őszintén ír erről! Hátha mégis van remény.

      Izé néni, ez késsz!!
      A másik tragikusan ismerős, kedvenc mondatom: “Birodalmak sorsa sem fontosabb, mint a cicajelmez.”

        • Na nekem meg pont az ugrott be, hogy annyian, de annyian vannak a magántanulók és lesznek egyre többen úgy tűnik nagyon, meg olyan sok önszerveződés van a témában, hogy elég nehéz elszigetelődni. Talán nem kicsit antiNERes forradalom. Meg úgy egyébként, a magántanulóság tud igazán nagy szabadság lenni, nem?!

          • A magántanulóság nagy szívás a szülőnek. Szeretném hinni, hogy a pedagógia és a módszertanok egy szakma, amit meg kell tanulni. Én is tudok hajat vágni, csak nem úgy. Egy anyának és apának egészen más a feladata a gyerek életében, nem a kultúrtechnikák oktatása.

            • Nem feltétlen. Sem a szívás, sem a szakma. Nézőpont, preferenciák kérdése is, de nem csak. Ami a szakma-nem szakma témát illeti, ja ez akkor olyan elvágólagos sztem, ha a gyerekre úgy nézünk, hogy olyasvalaki, akinek valamiket oktatni kell. Mi a kánya az a kultúrtechnika?

            • Már hogy a fenébe ne lenne szívás.
              Aspergeres magántanuló fiam van, tudom mit beszélek. Azért csinálom, hogy ne pusztuljon bele ebbe az egészbe, és igen, a gyerekem, és megteszem érte, mert senki más nem fogja megtenni, de leverem a fejét annak, aki szerint örülnöm kéne, hogy az életem a szopi-pelus-takarítás után a főzés-takarítás-matek-magyar-történelem-informatika-angol-satöbbi körül foroghat. Vigasztalom magam, hogy jobb vagyok, mint a szaktanárok, de ennek elérése rohadt fárasztó; nem csak idő- energia- és szellemikapacitás-igényes, de még a szülő-gyerek kapcsolatunkat is alaposan rombolja, mert nekem kell kivernem belőle mindent, amihez nincs kedve. (Anna erre utalhatott az “anyának és apának egész más a feladata” kitétellel.) És nem tudok 24 órában türelmes és motiváló lenni. És nagyon szeretnék inkább valami olyat csinálni, ami az enyém. És amit megfizetnek, hogy apa ne dögöljön bele a melóba, és az én önértékelésem se fogjon padlót még egy ideig. (Ez az önzős része a szívásnak.)
              És hiába, ha órákkal kevesebbet töltünk a tanulással, mint a suliban teszik, mert kisujjából rázza ki a tananyagot, pont az marad ki az egészből, amiben a leginkább fejlődnie kéne, a szociális-kommunikációs-alkalmazkodós rutin. (Ez az a része, amiben a gyereknek szívás.)
              Persze nem tanulja meg a lapítást, ügyeskedést, igazságtalankodásokat se, úgyhogy van jó oldala is.
              Vannak anyukák (apukák) akik örömmel lesznek otthoni tanítók, ismerek is ilyet, de ez nem járható út mindenki számára (se anyagilag, se más szempontból).
              A fenti tirádák ellenére amúgy jól vagyok, kihozom a helyzetből, amit lehet, és mindent megteszek a saját testi-lelki jóllétemért (és ebben abszolút partner a férjem is), csak azt akartam mondani, hogy elég gáz, ha nem saját indíttatásodból választod az otthontanulást, hanem azért mert az iskolarendszer alkalmatlan az alapvető feladatai ellátására. És alkalmatlan, és nem csak az én “nemnormális” kölkem számára, hanem az esetek túlnyomó többségében.

              • Maximális respect óvadóc!!! És nagyon egyetértek veled! És a csónak is hasonló, amiben evezünk.
                Nem tudom neked hol van a fiad az AS skálán, de nekünk az 1. oszt-os trauma után, sikerült egyelőre egy olyan megoldást találnunk, hogy kiváló szakmai (pszichiáternő, aki AS-es gyerekekre specializálódik) segítség mellett, olyan sulit, azon belül tanító-párt találtunk, akikkel meg tudtuk beszélni, hogy ez van, és vállalták, hogy próbáljuk meg (2. oszt.)! Egyelőre nekem az a lényeg, hogy az osztály jól fogadta (ők nem is tudnak az AS-ről), szívesen jár, és jól viseli, hogy itthon pótolni kell a lemaradást (bár egyre kevésbé nyúzom). Igyekszünk sokat-sokat beszélgetni vele! Sokat segített a szakmai háttér, tanácsok!
                Nem tudom mi lesz, ha rosszabbodik a helyzet…

            • Óvadóc, “ez nem járható út mindenki számára” én is ezt mondtam. Pontosan tudom, hogy éppen azért lépnek sokan erre az útra, mert a sulit azt még nagyobb szívásnak találják. Speciális igényű gyerekkel meg naná, hogy azabb.
              A hangsúly inkább azon volt, hogy az a szülő sem szakmázik, aki otthon mindennap drillezik a gyerekkel, mert amúgy szar a suli és nem megy másképp.

          • szerintem egy átlagos iskolában is nagyon el tud szigetelődni az ember ha pont az a harminc ember nem jön be neki, akivel össze van zárva, magántanulóként talán nem vagy fizikaliag annyit gyerektársaságban, viszont amikor meg igen, az inkább minőségi idő (több energia marad különórákra, strukturálatlan, önálló együttlétre [bár persze a többi gyerek többsége ugyanúgy le van terhelve az iskolával], meg szabadon választod azt, hogy kikkel vagy együtt, tehát kisebb eséllyel vagy kitéve gyerekek közötti bántalmazásnak).

            • Mau, pont erről írtam alattad, hogy ez is egyéni kérdés.
              Mert egy idő után a gyerek érzi, hogy nem olyan, mint a többi, kilóg a rendszerből, és ha nem adódik hasonló helyzetű azonos korú társasága, akivel még jól ki is tud jönni, akkor… hát nem is tudom.

          • sue, szerintem a szabadság kérdése “attól függ” kategória!
            A gyereknek biztos az, a szülőnek nem annyira. Pláne amíg kisebb a kölök, vagy épp nem annyira szorgalmas nagyobbként sem.
            Amúgy szülőként honnan tudnám, hogy hányan magántanulók az én vonzáskörzetemben, és hasonló-e a korcsoport? (Mi vidéki városban élünk, nem Bp-en.)

            Az önszerveződésről meg annyit, hogy valóban sok van ugyan, és felénk is éppen indítottak lelkes szülők egy W. sulit, DE…
            – mi sajna nem vagyunk azok a szülők, akik fel tudják vállalni, hogy életünket és szabadidőnket a gyerek iskolájáért!
            – olvastam a témában, és megtudtam, hogy a W.-so suli szuper, HA jók a tanárok, de pokol, ha nem. Most indult, így ezt nem tudhatom. Nem vállalom be, hogy vagy megszívjuk, vagy nem, mert onnan aztán nehéz visszakeveredni az állami rendszerbe.
            – nem tudnánk hosszú távra bevállalni a tandíjat 2 gyerekre.

            + Közeli tapasztalat: a nővérem (vidéki város) alsóban kivette 5 másik szülővel (3 pedagógus!) a gyerekét az oktatási rendszerből, felváltva tanították őket, de belátták fél év múlva, hogy nem bírják hosszú távon, úgyhogy megkeresték a legkisebb rossz sulit. A többiek abban a suliban maradtak (leginkább belefáradás miatt) a nővéremé nem bírta azt sem. Próbáltak még egyet, de az sem jött be, eltelt azóta 3 év.
            A leányzó penge okos, intelligens eredetiben olvas angolul is regényeket, szépirodalmat, filmeket is így, de a saját korosztályával nem tud mit kezdeni. Ő köszöni jól elvan, pláne, hogy rengeteget alkot, rajzol, fest álomszépen, zongorázik, nem akárhogy, de magányos, és zavarodott. Mert érzi, hogy nem illik a rendszerbe, nem elég jó, “baj van vele”! Próbáljuk keresni a megoldást! Szaksegítséggel is akár!

            • Így van, attól függ. Sok vetülete van ennek mind a szülő, mind pedig a gyerek oldaláról. De, hogy egyértelműen és mindenkinek szívás, azt kár állítani, erre reagáltam. Ami a szülőket illeti, ismerek olyanokat is, akiknek egyszerűen azzal lett tele a csukája, hogy vagy a tanárok, vagy a gyerekek basztatják a gyereket, aztán meg őt, vagy a másiknak meg azzal, hogy temérdek időt kell utazni és utaztatni a gyereket – tökmindegy mivel – nemcsak a suliba, hanem aztán különórákra, hogy teljesíthető legyen a penzum vagy van olyan is, akinek abból lett elege, hogy a közös idejüket megint csak a penzummal töltik, vagy akit elriaszt az egy-a-zászló-féle ideológiai nevelés és még sorolhatnám. Az önszerveződéssel kapcsolatban nem sulialapításra gondoltam, hanem arra, hogy a magántanulók, meg a szüleik egyre többen csinálják meg maguknak a dolgaikat, tanuló- és egyébkörök etc., amit én nagy dolognak tartok és a potenciális, de igen esetleges szabadság részének.
              Ami a rendszerbe való illeszkedést illeti, hát nem tudom … azzal együtt, hogy igen a gyerekek – is – alapvetően hasonlítani akarnak, ha mindennapi betevő a bullying, illetve az iskoláid elvégzése akár kiégéssel is járhat etc, akkor tényleg ezt megúszni a nagyobb előny. És ahogy írod jogosan, vannak azok, akik sehogyse kompatibilisek … mint utóbb kiderült rólam is.

              • Nagyon egyetértek, borzasztó károk, kreativitás-leépülések, stresszek, szégyenek, elfojtások származnak a közoktatás jelen állapotából és a kortársak viselkedéséből. Olyanok, amelyeket szeretettel, hittel, tudással, pénzzel lehetne orvosolni. Egyszerűen nem éri meg önazonosnak, őszintének lenni, nagyon kell vigyázni, mi látszik, ki mit mond, nem díjazza senki a divergens gondolkodást. Leginkább csak az igazodást, bégetést. Rettegnek, magolnak, valódi megértés nélkül. Homofób, alterofób, önigazoló mondatok röpködnek (testnevelő: “az önvédelem nagyon fontos, mindenféle perverzek mászkálnak a világban, nagyon kell vigyázni, van ez a Koncsíta is, megnyerte a víziót”). Szankciókkal és jegyekkel rángatják őket. Csak az ötös számít, azért liheg, nyal mindenki, mindegy, hogy szerzi, érti-e, szereti-e, puskázott-e, lángész-e vagy gyökkettő. Nagyon szar lehet átélni tanárként, ha a gyerek kiröhög, mert okosabb és kritikus, és képmutatónak tart. De az isten áldja meg, megint azt hallgattuk a szülőin a táblázataiba fúlt, egyébként extrém precíz ofőtől, hogy “technikából romlott a legtöbbet az osztályátlag félévkor, 6 századot”. Én telesírtam aggodalmamban egy tízes zsepicsomagot.

                • testnevelés órán masírozás is van. Bal, jobb, bal. Nem viccelek.
                  Gábor bá kedvenc fordulata pedig az, hogy “ha húsz évvel ezelőtt lennénk, most lekeverhetnék neked egyet”

                • Ráadásul nem is igaz, 40 éve sem lehetett (elvben, akkor mondjuk kicsit kevésbé vették komolyan), tehát már a kedves tanerő is úgy nőtt fel, hogy a tanár nem alkalmazhatott fizikai erőszakot, törvény szerint.

                • törvény szerint nem
                  én (a 70-es években) egyetlen egy makarenkói pofont láttam, azt is napközis táborban és akkor teljesen jogosnak tartottam (így felnőtt fejjel viszont teljesen feleslegesnek)
                  viszont egyszer betévedtem valahová, ahol már nem emlékszem minek apropóján erről kezdtek kommentelni kortársaim. És minden volt. Koki, saller, verés, bezárás, megszégyenítés, stb. Azóta is szoktam kérdezni embertársaimat erről és majdnem mindenkivel megesett (vagy mint áldozat, főleg a fiúk, vagy mint szemtanú). Elvileg nem lehetett, de nem szankcionálták, úgyhogy ment ezerrel.

                • Arany János Gimnázium, testnevelő. Oktatási négyszög (ott más színű a linóleum), mindenki áthalad, seprűnyéllel és rutinból ráüt. A legkisebb bátyám, szintén áldozat, mentegette itt nálam pár éve a pofozkodó tanárokat, megkérdeztem, emlékszik-e erre a pedagógusra, és mit szólna, ha az ő gyerekét is… “A Csopaki a lányokat sosem bántotta!” Nem szeretek vele beszélgetni. Én vagyok a gyanús, kigúnyolt, lila értelmiségi rózsadombi vadliberális… Neki viszont nemsokára fia születik.

                • (Szerintem) nem egészen igaz, hogy nem szankcionálták. inkább úgy, hogy a szülők is elfogadhatónak tartották, és csak akkor lett belőle balhé, ha nagyon durva volt.

            • kivancsi voltam a lanyom mit szol Conchitahoz, tegnap latta meg egy ujsagban. kicsit furcsalta hogy miert van noi ruhaban, de kb 5 masodperc mulva mar azt vitattuk meg hogy melyik a legszebb ruhaja. Mondtam a lanyomnak hogy o hordhat fiu ruhat, Conchita meg hordhat lany ruhat. Ezt vegig gondolta es rendben levonek talalta.

          • Pont tegnap beszélgettem barátaimmal, most született meg a második gyerekük, tehát anya még sokáig otthon lesz. Úgy lett magántanuló a másodikos fiuk, hogy három napot jár, kettőt nem. És a maradék időben apa kollégái tanítják, illetve otthon foglalkozik vele, aki épp ott van. Annyira megkönnyebbült a gyerek, annyira szárnyal, hogy jó látni. Én nem bírnám, meg dolgoznom is kell. De sír a lelkem, mert az én fiamnak is elég lenne három nap abból a tömény unalomból, ami a suliban van.

  4. Hü´, ez nagyon! Most ezerrel örülök az itteni jódolgunknak, de azért kicsiben-nagyban itt is megy a lobbi, a kaparás a helyekért stb, de azért ez még mindig elvis… bár ahogy nézzük, ugye és hangulattól és napszaktól függö´en más megvilágításba kerülhet… Az “anyuka” az egyik “least favorite word” a listámon; megint csak fülemet és mindenemet behúzom, hogy ezt németül nem mondják és a hangsúlyt se ismerik és a pengeszájat se nagyon.

  5. Jajistenem. Igazolas? Ovodaba? Beteg es kesz. Ezert nem fogok sose hazakoltozni. Meg ez a sok program. Eszik, alszik, udvaron elvan. Ha akar rajzol vagy gyurmazik. Itt csak egyutt vannak a gyerekekkel az ovonok.
    En most ugy erzem erre keptelen lennek.

    • Járvány volt. Tényleg. Kell a papír, ha lázas volt. Vittem is, másnap. De nem a papírról volt szó, hanem arról, hogy rosszhiszeműen azt állították, hogy én beviszem betegen a gyereket. Igazolást kértek, de arra gondoltak, az se bizonyít semmit, én vagyok a bioterrorista. kissé ki volt borulva mindenki, előtte a fagykár tette járhatatlanná az ovikertet, rengeteg meló volt helyreállítani, aztán meg mindenki beteg lett. Az enyéim három-három napot voltak otthon, ebből fél nap hőemelkedés volt, kettő biztonsági otthontartás. Nem estek vissza, így kiderülhetett volna, hogy nem volt igazuk Néniéknek, de azt már lekeverték.

    • Annyira, hogy most már a családi pótlékot is ahhoz akarják kötni, hogy a gyerek mennyit hiányzott igazolatlanul az oviból… (tanköteles korú gyereknél már eddig is szigorúan vették)… egy agybaj az egész.

      • Hat erdekes…. Megigerem magamnak, hogy nem fogok kommentelni, mert sok fontos teendo van, meg ket beteg gyerek. Szerintem egy normalis orszagban a csaladi potlek adomentesen es alanyi jogon jar. Ovodaba jarashoz nem kotnem. Iskolaba jarasnal jobban megertem, ha a gyerek nem jelenik meg az intezmenyben es igazolatlan hianyzasai vannak es ezaltal tanithatatlan. De az ovodanal nem igazan ertem meg.
        A gyerekeim elso ovodas eveben tobbet voltunk itthon, mint oviban. Egyszer sem voltunk orvosnal. Laz, kohoges, hanyas, hasmenes. Egyik sem volt olyan sulyos, hogy gyerekorvoshoz menjunk vele, de oviba nem mehettek ilyen tunetekkel. Nagyon komoly problemat okozott volna, ha papirokat kell beszerezni, mivel segitsegem nincs. Egyebkent nincs is erre itt egeszsegugyi kapacitas, hogy papirokert zaklassam az orvost. Akkor sem kell papirt vinni, ha ujra mehet kozossegbe, jarvany eseten sem.
        De olyan is volt tobbszor, hogy latogatoba jottek a nagyszulok es a gyerekek nem mentek. (Sot meg olyan is, hogy reggelre annyi ho esett, hogy a harom honapos vezetesi tapasztalatommal ugy dontottem, hogy nem indulok el- es ezt mondtam a telefonon az ovononek is.)
        Ugy latom, itt jobban felfogjak, hogy az ovoda a szuloket segiti ki, emellett a gyereknek kellemes idotoltest biztosit.

        • Ráadásul januártól elvileg minden 3 évesnek kötelező oviba járni, és mindenkitől kérik a papírt, mert ez papírország. Az iskolásoknál már hamarabb meghozták ezt a szabályt, villognak is vele, hogy mennyit csökkent az igazolatlan hiányzások száma.

        • Az igazolás nem feltétlenül azt jelenti, hogy orvosi igazolás, jó a szülői is, ha családi program volt. Ez a szabály két dologról szól, az egyik, hogy a szülő legyen vele tisztában, hogy hol van a gyereke vagy hol nincs. A másik, hogy nagyon sok gyerek úgy megy iskolába, hogy nem tud magyarul, és ezt akarják kiszűrni a kötelező óvodával. Én támogatom azt, hogy aki sokat hiányzik igazolatlan, ne kapjon csp-t. Egyébként a bölcsiben van egy hasonló szabály, hogy legalább 11 napot kell legyen egy hónapban bent ahhoz a gyerek, hogy a bölcsőde megkapja a támogatást, hát decemberben nem sikerült teljesítenünk a 11 napot. A többi hónapban is amikor csak lehet, itthon tartom a gyereket, mert a bölcsődét csak segítségnek tekintem és nem kötelező napi programnak, de igyekszem “rendes” lenni a bölcsivel, és odafigyelek, hogy meglegyen a 11 nap.

          • Az oviba/iskolába járatás és a csp-ra való érdemesség között nincs értelmes összefüggés. Nem igaz az sem, hogy az a jó szülő, aki sokat járatja iskolába a gyereket, csak korreláció van: a “rendes” emberek normakövetőek általában, de a normakövetéstől nem lesz senki ab ovo rendes. Amúgy is sokan csak azért járatják a csapnivaló színvonalú, kizárólag korlátozó, megszégyenítő, kudarcélményt okozó intézménybe a gyereket, mert ott van fűtés és étel, otthon meg nincs. Csak annyi az összefüggés, hogy ott — az alanyi jogon járó juttatással — lehet szankcionálni a szülőket és visszaszorítani az iszonyatos iskolázatlanságot, kulturális és szociális hátrányt, funkcionális és tényleges írástudatlanságot.

          • A nem tud magyarul kitétel nekem rosszul esik, a lányom nemzetiségi óvodába és iskolába járt, tökéletesen beszél és beszélt magyarul, ahogyan minden családtagunk. Emiatt ő már a harmadik generáció, aki kifelé nem vállalja fel a kisebbségi származását. Ha ezt úgy érted, hogy nem tud megfelelően kommunikálni, nem érti, amit mondanak neki és a nyelvi kódot csak korlátozottan tudja használni, az valóban hátrányt jelent. A más anyanyelv vagy a többnyelvűség nem. Sajnos sokszor és sokat tapasztaltam ennek a két dolognak az összemosását és a más nyelv használatának hátrányként kezelését, értelmezését.

            • Bocs, ha itt nem fogalmaztam elég hosszan és alaposan, másik hozzászólásomban ugyanezen bejegyzés alatt írtam is egy konkrét eset kapcsán, hogy valaki nem tudott magyarul és nem azért, mert más lett volna az anyanyelve. Nyilván van néhány milliárd ember a földön, aki nem tud picit sem magyarul, és akinek a szüleit eszemben sincs megróni ezért 🙂 Természetesen arra gondoltam, hogy nem tud elfogadható mértékben kommunikálni.
              Bár azt nem értem, hogy ha nálatok mindenki jól tud magyarul, akkor miért esik rosszul a kitétel, de mindegy.

        • Az ovibajárás és a CSP a cigány családok miatti politikai döntés. Így próbálják meg rávenni a szülőket, hogy járjanak a gyerekek közösségbe, egyfajta szociális illeszkedést tanulni. Már írtam, hogy tanítottam szegregációban, a tapasztalatok alapján még ez is roppant kevés a hátrányok behozásához. Olyan kommunikációs lemaradásban vannak a gyerekek, mintha nekünk kínai nyelven beszélő tanító nénit kellene megértenünk. És az olló egyre csak nyílik.

          • Tömegében nyilván a HHH családok miatt van, de, mint már írtam itt Évánál is, speciel ismerek olyan gyereket, akinek apukája az akadémia nagydoktora, anyukája többdiplomás, kertes, medencés, bejárónős kacsalábon forgó palotában laknak Pesten, és a gyerek ötévesen nem tudott magyarul (és nem azért, mert másik nyelv lett volna az anyanyelve). Vagyis ismert egy rakás szót, csak éppen négyig nem tudott számolni, nem tudta, melyik szín melyik, melyik gyümölcs melyik, melyik testrésze melyik, melyik állat melyik, és nem a narvált nem tudta, hanem a kutya-macska stb.-t. Aztán hatéves korától nyolcéves koráig valamennyit kikupálódott, hogy az oviba járás miatt-e, azt már nem tudom annyira megítélni, de a szülei nem sokat változtak közben szerintem.

    • tényleg látássérült vagy? éppen látássérültek körében végzünk egy kutatást (a rehabilitáció fejlesztésével kapcsolatban mérjük fel, hogy milyen problémáik vannak a látássérülteknek, merre kellene fejleszteni) nincs kedved részt venni benne? (telefonos beszélgetés)

  6. Szűk egy évünk van még mielőtt ez jön nálunk is.
    Rémálom, és minél inkább aláznának, nekem annál kevésbé megy az alàzkodás.
    Hogy lehet ezt túlélni, és minek ez egyáltalán…?

  7. Nálunk még csak a legnagyobb kezdte az iskolát, úgyhogy méééég nagyon sok év, amit oda kell járniuk összesen. Néha annyi felől jön a nyomás, nyomasztás, hogy már lepereg, nem fér több be a fejembe.
    A tanév eleve úgy kezdődött, hogy a legkisebb 5 hetes volt. Összekészülődni, eleve a felkelést irreális elvárásnak éreztem. Minden nap 8 előtt 5 perccel értünk az iskolához, ahol 50-kor bezárták a kaput. Így indultunk. Már az első hetek egyikén a tanítónéni behívatott (mert, csak úgy, szülő nem mehet be egyébként), hogy a fiam zöld (kicsit rosszat jelent) pontot kapott, és amikor Ő megkérdezte, hogy “Anyukád, mit fog szólni ehhez???!”, akkor a gyerek aszonta, hogy nagyjából semmit. És hogy kedvesanyuka (én) szíveskedjek a gyerekkel szigorúbban bánni, mert most is az ebédlőben egy tésztát ráhelyezett a villa végére ééés ezt el ööö elpöckölte, és ezért nem is játszhatott ma az udvaron, hanem ott kellett mellettem állnia… A történet közepe felé nagyon kellett figylnem, hogy a pontos leírás hatására el ne nevessem magam…
    Aztán mondtam, hogy végülis megkapta itt a büntetését. Gyerekemet meg átkaroltam, aztán mondtam neki, hogy legalább csináljon úgy, mintha kicsit meg lenne szeppenve…
    Így lassan elfogadtuk, hogy mi igyekszünk, de nem vesszük a lelkünkre, ha ennyi telik tőlünk.
    Azóta a legkisebb ugyan nőtt, de a helyzet bonyolultabbá vált, hogy vissza kellett mennem dolgozni félig.
    Az ovi ehhez képest egy szuper hely nálunk.
    Vagy már ismernek minket, aztán gondolják, hogy hát orvosszülők, biztostudják, inkábbnemszólunkbe 🙂

  8. Nagyon jó: “hamunak mondom a mammut is” 🙂
    Nekem még 1 év, és érettségizik a lányom. Nekem már nagyon jó, hogy eljutottunk idáig, megértelek a kilátásba helyezett még 12 évnyi gyomorgörcsért.
    Folyamatosan kívülállónak éreztem magam a gyerek ovis/iskolás évei alatt. És nem fogytam ki a miértekből, soha:
    – miért 2 nappal előre jelentik be az oviban az oviszünetet/farsangot/befizetést, akármit – hogy esélyed sem legyen bármit elintézni? Mi folyton, mindig, mindennel rohantunk, és általában el is késtünk.
    – miért néznek ránk csúnyán, ha az elsős gyerekkel már 1/2 nyolcra megérkezünk, és kapjuk a megjegyzést, hogy 3/4 8-ra kellett volna jönni? Az, hogy a szülők mondjuk időben odaérjenek a munkahelyre, nyilván nem paraméter, oldd meg, mindenki megtudja oldani (nem hiszem).
    – miért nem tudnak írni egy tanszerlistát előző év végén, hogy ne kelljen egyenként beszerezni spéci vonalzót/ceruzát/füzetet/kutyafülét szeptembertől – decemberig, mert ha nincs meg, a gyerek egyest kap? (miért nem használják a nehezen beszerzett cuccok nagyjából 3/4-ét utána?) Ja és vajon miért baj, hogy az első technika(!) órán a technika terem rendjét vonalas füzetbe írta a gyerek (mert nem tudtuk, hogy vonaltalan füzet kell), és a második órára nem másolta át a megfelelő füzetbe, hanem kitéptük a lapot, és beragasztottuk (1-es kapott érte).
    – miért kell olvasónaplót írni olyan módon, hogy le kell írni a fejezetek rövid tartalmát, szereplőit, stb. ? Hiszen azt már az író egyszer megírta! Miért nem lehet róla véleményt, elemzést írni mondjuk?
    – miért íratnak dolgozatot rendszeresen a még le nem adott tananyagból? És vajon miért csodálkoznak, hogy az osztály fele bukásra áll ebből a tárgyból? Még a híresen jó tanulók is. Mikor jelentkezem több osztálytárs szüleivel az igazgatónál, hogy ez így nagyon nincs rendben, miért az a kérdés, hogy a férjem miért nincs itt?
    – miért kell minden órára minden könyv/füzet/atlasz/szöveggyűjtemény, kirakósjáték, extra mijafene? Miért nincs egy szekrény a suliban, ahová ezeket be lehetne zárni, és ha éppen kell, egy évben egyszer, elővenni?
    – miért nincs az EU-s pénzből szépen felújított iskola előtt egy kijelölt gyalogátkelőhely, neadjisten közlekedési lámpa? (forgalmas főútvonal) – erre nem futotta? Az önkormányzat szerint nem az ő hatásköre (akkor meg kié?) A 30-as táblát mondjuk ki tudták tenni, és remekül lehetett a 40-el közlekedő autókat szombaton büntetgetni, hétköznap viszont az út túloldalára születni kell a gyerekeknek, mert akkora a forgalom.
    – miért kell a heti ötszöri tesi, amikor nincs tornatanár/tornaterem/órabeosztás? Miért van a heti ötszöri tesiből kettő nulladik órában? (A nulladik óra egyébként is monnyon le!)
    – miért kell az előrehozott érettségi nyomtatványt egyszer kézzel kitölteni, majd megvárni, míg a tanulmányi osztály egy internetes nyomtatványkitöltőbe beírja, majd kinyomtatja, és utána alá kell írni – ha netán elfelejted, vagy nem vagy otthon éppen aznap, akkor a gyerek lemarad az érettségiről.
    Ezeket a kérdéseket – és még ezer másikat – rendszeresen feltettem az oviban és iskolákban is – érdemi válaszok nincsenek. Tudom, hogy a pedagógusoknak is nehéz, a testvérem is tanár, nyilvánvalóak a nehézségek, a jelenlegi suli igyekszik ügyesen lavírozni, de mire jó ez a folyamatos nyomasztás?

    • a testnevelés azért van nulladik órában, mert minden osztálynak minden nap van, tornaterem viszont nem nőtt hozzá több. Mert ugye úgy kell meghozni mindenféle okos reformot, hogy infrastruktúrát nem adunk meg hozzá.

      • És még ha meg is lehetne oldani, mert van uszoda, akkor nem tol bele senki pénzt, mert, ugye, tesi órára nem lehet tandíjat szedni, tehát az önkormányzatnak kéne állni az edző fizetését.

    • Nagyon szép lista. Ez “az első technika(!) órán a technika terem rendjét vonalas füzetbe írta a gyerek (mert nem tudtuk, hogy vonaltalan füzet kell), és a második órára nem másolta át a megfelelő füzetbe, hanem kitéptük a lapot, és beragasztottuk (1-es kapott érte)”, ez a legbazzebb, ez hihetetlen — milyen pedagógiai érzék, honnan szalajtották, mit képzel, milyen élete lehet??????????

      “hétköznap viszont az út túloldalára születni kell a gyerekeknek, mert akkora a forgalom” :DDDDD

      Nevetős, szabad, lényeglátó, önálló, jóindulatú, intelligens embereket akarok, nem ionescoi előírásokkal megbénított, rettegő, egész életében igazodó birkanyájat!

      • A napokban helyettesítettem negyedikeseknél. Szándékosan olyan nyitott mondatot írtam a táblára, aminek nem volt megoldása. Hosszú percekig kellett őket győzködnöm, hogy mondják már, mire jutottak, mire az egyik fiú halkan elrebegte, hogy ” de ez így hülyeség”. 10 évesek és már idomítva vannak. Nem merik használni a józan eszüket. Tragikus.

        • Én attól voltam teljesen ledöbbenve negyedikeseknél, hogy a gyerek elért a füzetében a lap aljára, majd kétségbeesetten nyújtotta fel a kezét, hogy a többi nem fér ki. Mondtam neki, akkor lapozz egyet, babám, és közben ordítani tudtam volna, mert a gyereknek néhány évvel azelőtt még biztosan evidens lett volna, hogy hajt egyet, és folytatja, de minden jel arra mutatott, hogy úgy idomították őket a jó tantónénik, hogy örülhettem, ha a levegővételhez nem kértek engedélyt. Elképesztő, hogy az önálló gondolkodásnak, problémamegoldásnak a csíráját is kiölik belőlük még alsó tagozatban!

          • erről eszembe jutott a fasisztoid erzsike néni, aki majdnem az összes itt felsorolt agyrémet csuklóból hozta (ő az én tanítónénim volt elsőtől negyedikig), de a csúcspillanata mégis az volt, amikor nem fért ki az oldalra amit írtam, lapoztam egyet nyilván, és erre erzsike néni elbődült, hogy “miért lapoztál a füzetben, én talán lapoztam a táblán?!”
            de azóta se értem, mi a repedt faszt kellett volna csinálnom mégis. elképesztő ez az egész, és egyre jobban el vagyok keseredve attól, hogy a) majd az én gyerekeimnek is ez az agymosás lesz, b) meg fogok tébolyodni tőle, hogy majd engem is állandóan olyan baromságokkal foglalkoztatnak, hogy anyukadrága, táborbefizetés meg fogadóóra, és ezek még az értelmesebbek, mert csak azután jön az üzenőfüzet meg a többi hülyeség, és egyszerűen nem fog menni, így is az ügyintézés az achilles-inam, rendszeresen fél napom rámegy egy önkormányzati látogatásra, és el nem tudom azt a helyzetet képzelni, hogy esetleg több gyerek iskolai hülyeségeit intézzem, mintegy mellesleg amellett, hogy dolgozom, meg amúgy élek, és inkább a gyerekekkel lennék normálisan aelyett, hogy a kibaszott postairónt hegyezzük.

          • Mai történet: kilencedikesek elé tolom a dolgozatot, egyik oldalán rövid kérdések, utolsó kifejtős, másik oldal üres. Kb. 10 gyerek kérdezte, hogy írhat-e a másik oldalra. Poénból azt mondtam, nem. Utána persze, hogy igen. És volt, aki nem fordította meg a lapot, odapréselte az oldal aljára inkább! Ezt sose fogom megérteni.

              • én viszont értem
                egy kilenc éves gyereknek sokkal inkább probléma a mit hová kell írni, mint maga a feladat. A füzetbe vagy a munkafüzetbe, nincs elég hely neki kipontozva, a margóra nem lehet írni, stb. Erre trenírozzák, ha rosszul csinálja megróják.
                mitől múlna el?

                • pipiribizli, a fiam ezt a trenirozást figyelmen kívűl hagyja,egyszerűen nem fogja fel. Még szórakoztam is rajta mikor láttam, nehezen szokta meg a balról jobbra írást a füzetben.Margóról,dátumról nem is beszélek, unja is nagyon.

                • persze, különbözőek a gyerekek
                  meg van akinél eljön egy fordulópont, amikor rájön, hogy mekkora gáz az egész. Nálam valamikor kamaszkorban.
                  de van, aki egész életére így marad. Felnőtt emberek, akik nem mernek betelefonálni a Hivatalba, mert nem találják a hivatalos szavakat, úgyhogy inkább csinálják, amit mondanak nekik. Meg hasonlók.

                • Hallottam egy példázatot a megkötött elefántról, ami akkor sem mozdul el a helyéről miután leveszik róla a kötelet.

                • Nem vizsgálták.Nem is említi itt senki, csak olvastam róla.
                  Ötödikes korában még szép volt a füzete.

        • És ez megmarad egyetemig. Sztori: meghívott előadó, mond valamit, majd kérdez – elhiszik? Egyértelmű igen a válasz. Miért hiszik el? Néma csend. Csak azért, mert én mondom, itt a táblánál? (Egyetértő némaság.) Eljátszotta még ötször, mire végre néhányan merni kezdtek kételkedni. Mondom néhányan. Fiatal felnőttek, alig túl a lázadó kamaszkoron. Értitek: ez az a csapat, aki már marhára tisztában van a jogaival, de még azért a kötelességeket bizony szereti lazán venni. De az előadó szavában nem kételkednek.

            • Igen, a látszat-tekintély.
              Egyébként, hogy írjak már valami – részben – jót is. Volt egy kémia tanárunk a gimiben, aki nagyon unalmas órákat tartott, de előre megmondta, hogy csendben azt csinál mindenki, amit akar. Tényleg ránk hagyta, hogy amőbázunk, de folyton ránk kérdezett, hogy tudjuk-e miről van szó, szóval valójában mégse. Egyszer mondott valami hibásat, kijavítottam. Nem fogadta el egyből, de legközelebb szólt, hogy utánanézett, és nekem volt igazam. És utána sose kérdezett minket 😉

            • Jaja. Elég a mondatban két (esetleg helytelenül használt, de ki veszi észre?) idegen szó, és máris hitelessé válik, meg szakértővé.
              Régi sztori, de megtörtént, még az átkosban. Tanár rákérdez egy hallgatóra: érti kolléga? Nem érti, de nem kérdez. Így terjed a fasizmus is.

          • Én is ezt látom tömegével. De miért is csodálkozunk, ha 3-18 éves koruk között arra trenírozza a rendszer őket, hogy csak hányják vissza a bemagolt anyagot, lehetőleg ne kérdezzen, de ha mégis, akkor azt fogadja el. Nem lehet kétely, ellenvélemény, további kérdés! Csak az utasítások pontos követése. Ha lassabb vagy, mást gondol, érez az nem legitim, sőt renitens. Azért szidás megszégyenítés jár.
            Így persze, hogy nem jelentkeznek 20 évesen, hogy én nem értem, vagy máshogy látom.
            Ráadásul rengeteg frusztrált, aberrált, hatalommal visszaélő tanerő van a felsőoktatásban is, sajnos.
            Oszt így legyenek öntudatos, kiegyensúlyozott, vidám, kreatív egyedek a kölkeinkből…

            • Igen, aztán nyafogunk, hogy nem elég innovatív a képzett, marhára kiművelt magyar emberfő. Meg hogy miért van az, hogy a nagy (magyar) tudósok, feltalálók óriási többsége nem Magyarországon tudós, feltaláló. Ennek SEM csak a pénz az oka.

            • tanítottam főiskolán – a tantárgy két féléves volt
              az első félév végén a vizsgára bevihették magukkal a könyvet a diákok. Arról szólt a dolog, hogy nem bemagolni kell, hanem megérteni és alkalmazni. Tizenkét közoktatásban eltöltött év után iszonyú nehéz megértetni a diákokkal, hogy mást akarsz tőlük, mint amihez eddig hozzászoktak.

        • Ez már főiskolai történet, de talán ideillik. Tanszékvezető az egyik előadáson felírt egy triviálisat a táblára, majd közölte, hogy vizsga nélkül megajánlja a jelest annak, aki felírja a megoldást. Annyira egyszerű volt, hogy senki nem mert jelentkezni, mert azt gondoltuk, hogy van valami trükk. Végül jelentkeztem én, nem volt trükk, és nem kellett vizsgáznom 🙂 Úgy voltam vele, hogy legfeljebb nem sikerül, mi baj lehet, vizsgázni meg úgyis kell.

            • Nem vagyok zseni, tényleg könnyűt adott, valószínűleg azt akarta tesztelni, hogy rájövünk-e arra, hogy ez könnyű.
              Utána kaptam a vicces beszólásokat a többiektől, hogy mekkora mákom volt, illetve a témavezető tanár kicsit csúnyán nézett rám :-), de a jeles már megvolt, a tanszékvezetőtől, tehát nem tudott vitatkozni vele.

            • Azért a többi vizsgával én is megszenvedtem rendesen, mint ahogy mindenki más – de ez így az első félévben, ráadásul egy olyan tárgyból, ahol az évfolyam egyharmada elsőre megbukott, nagyon jól jött 🙂

          • velem is főiskolán történt: szó szerint fostam attól a vizsgától, nem volt erősségem a tárgy. a vizsgáztató feltett egy kb. olyan kérdést, hogy mennyi egy meg kettő? azt hittem, hogy viccel, kinyögtem a választ, mire megkérdezte: ötös jó lesz? és akkor rájöttem. apám ismeri és odaszólt neki, megkérte, mert látta, mennyit kínlódok és izgulok a vizsga miatt. iszonyú szégyent éreztem, főleg, amikor a folyosón a többiek (köztük a barátnőm is, akivel együtt tanultunk) megkérdezték, hogy milyen lett és zseniként ünnepeltek.
            apukám otthon mindent tagadott, de nekem még ma is ég a fejem, ha eszembe jut. annyira ciki… bocsássatok meg emberek!

            • Ugyan már! Ez legyen életed legcikibb eseménye 😉 Exem tök viccesnek tartotta, hogy úgy sikerült leérettségiznie matekból, hogy az ofőjük adta oda neki a megoldást. Na és? Utána meg negyedgőzzel elvégezte az angol szakot az ELTE-n.

      • Ó istenem, amikor rosszalló fejcsóválással közölték velem, hogy az elsős gyerekem már nem először(!) mondja azt, hogy az ollóval “kivág” valamit, mikor ennyi idősen már tudnia kéne, hogy az ollóval nyírunk! Tehát a kupont “kinyírjuk” az újságból és nem “kivágjuk”.

      • “Nevetős, szabad, lényeglátó, önálló, jóindulatú, intelligens embereket akarok, nem ionescoi előírásokkal megbénított, rettegő, egész életében igazodó birkanyájat!” Te azt akarsz, én is, vagyunk is ezzel így még páran, de a hatalom nem. A hatalomnak önálló gondolkodásra képtelen, sorozatfüggő birkanyáj kell. Szomorú.

    • Technika füzet… hangosan röhögök kínomban :-D. Ez kétségbeejtő lehet. Nincs gyerekem, így csak fejet tudok hajtani, hogy így is napról napra újra felkeltek és csináljátok. Azt hiszem, nagyon gyorsan iszonyú agresszív lennék ezekben a helyzetekben.

        • Ha kaptunk volna listát arról, hogy melyik tanárnak milyen füzetre van szüksége, akkor már az első órán a kívánt füzete lett volna a gyereknek.

          Kicsit fura volt a technikatanár egyébként is – az én időmben (:-) hehe) – még technika órán gyakorlati foglalkozások voltak (varrás, főzés, kalapálás, műszaki rajz, villanyszerelés) – náluk már könyv volt, amiből tanulni kellett, meg dolgozatokat is írtak.

          • Nálunk is fura volt a technikatanár: tízpercenként kiment a szertárba, és óra végére már egész jókedve volt. Következő évben a magyartanár tartotta a technika órákat, és mindent megcsináltunk vele, ami a tanmenetben volt! Kis tutajt, kaleidoszkópot, palacsintát, fotóalbumot, tök jó emlékeim vannak róla.

        • Ismerős gyerek, aki élsportoló volt egyébként és mindenféle kerületi versenyeken indult, amivel rengeteg érmet nyert a sulinak, még év sportolójának is megválasztották, de mivel egy kicsit görbe volt a gerince, ezért elküldték gyógytornára. Kettest kapott belőle 🙂

  9. sajnos, nem vagy egyedül. túl sokan átéljük ezeket. ki-ki lehetőségei és vérmérséklete szerint reagál.
    az axióma számomra az, hogy a rendszer sohasem miattam van. semelyik, bár kétségtelen vannak, jobb és rosszabb rendszerek. ha nem tetszik a rendszer, netán képtelen vagy megalkudni, ki kell lépned belőle. ekkor szokott jönni az a duma, hogy neked nem tetszik és te meg a gyerekeid az két különböző dolog. ami egy nagyon vagány demagógia, de attól még az. mert akármelyiket választom, én választom. mert nekem van meg hozzá a jogosítványom. jogilag. a többin filozofálgathatunk.
    na, de visszatérve. és akkor lehet választani: mennyire lépsz ki belőle. először jön az, hogy waldorf intézmény (egyáltalán létezik más valóban elérhető alternatív suli?). ha nincs a közelben, uccu neki, alapíts egyet. nem jön össze, mert … mittudomén, sok minden. talán a jóisten is. akkor egy kicsit barátkozz a gondolattal, hogy marad az állami. aztán – akármilyen kedvesek és megértőek a tanerők – nem, nem, ez nem lehet. aztán keresel. asse tudod, mit. és aztán jön az, hogy találsz valamit. először csak sejted, aztán kapirgálsz, aztán megtalálod és már nem érdekel, hogy nem voltál jógázni két éve és egyszerűen nem tudsz vagy végigolvasni egy cikket, még a budin sem, mert eltölt a jó érzés, hogy milyen jó, hogy vannak gyerekeid és milyen jó velük élni.

    • Pont azt akartam mondani, hogy gyermekeim kis vidéki (pontosabban: agglomerációs) óvodája-iskolája nem volt ilyen. Ellenben a budai (Éva, a lesiklásod és egyben egy busz végállomása) iskolában az iskola(gyerek)pszichológus megmagyarázta nekem, hogy azért nem szeretik a GYEREKEK a fiamat, mert túl élénk a fantáziája, nagyokat mond, mesél (egyébként a fiam meglehetősen őszinte és reális, tehát szvsz. igazakat mondott, csak a többi gyerek nem hitt neki). Ja, az, hogy az osztályfőnöke több osztálytárs előtt mondta a fiamnak, hogy reméli, nem barátkozik X gyerekkel, mert ő is olyan hülye lesz, az nyilván direkt csökkentette az ellentéteket.

      • Attól, hogy a suliban nem tudják elképzelni, hogy igaz, amit mond, még igaz lehet! Csomó mindent nem tudnak elképzelni az emberek, ami kívül esik a világukon.
        Példa: ismerős kislány elmondja, hogy a keresztszülője járt egy 7000 m-es csúcson. A tanerő válasza: biztos 2000 m-es volt :-D.

        • Elsőben szavakat kellett sorolnunk n betűvel. Mondtam, hogy narvál. A tanárnéni meg elkezdi, hogy ilyen szó nincs. Dehogy nincs, ez egy állat! Nem hitt nekem, meg is sértődtem, és másnap bevittem a MiMicsoda könyvemet narválábrástul, leírásostul.
          (Megj.: A helyesírás ellenőrző se jobb a tanárnőnél: aláhúzta nekem a szót. És még azt mondják, hogy fejlődik a világ… )

            • Az egyetemre jartak levelezos tanarok akik korabban foiskolan szereztek a diplomajukat. Ami az altalanos iskolai tankonyveken kivul esett plussz informacio, szakmai bovedelem, mar nem tudtak. Egyik a masik utan repult a vizsgan. Szerintem ver ciki ha egy tanar meg a sajat targyat sem tudja osszefuggeseiben latni, csak azt a szuk szeletet szajkozza ami a tankonyvekben van. Egy okosabb, tajekozotabb diak ugy szoritaja az ileyn tanarakat a sarokba mint a sicc es megerdemlik. Jelzem azert nem mindenki ilyen, de ott akkor azt tapasztaltam, hogy eleg gyakori jelenseg.

            • Megnézte a könyvet és igazat adott, de nem igazán érdekelte a dolog. Amúgy az a régi konzervatív tanító típus, nálunk még volt hátratett kézzel ülés, iskolaköpeny, szamárpad és tanulmányi eredmény szerinti ültetés (jobbak előre). És mindez már bőven a kilencvenes években! Utólag érthetetlen, de ennek ellenére szerettem a sulit és a tanító nénivel is jól kijöttem (a mai napig örül, ha találkozunk).

          • Hihi, nekünk ötödikben kellett magyarórán leírnunk a füzetbe minél több általunk ismert Jókai-regény címét. Hát mivel akkor már túl voltam a százkötetes jubileumi kiadáson, leírtam azt az ötvenet, amire volt idő 🙂 Aztán a tantónéni aláhúzogatta azokat, amik szerinte nem léteznek (valamint a Gazdag szegényekhez odaírta pirossal, hogy a Szegény gazdagokat már egyszer írtam…). Másnap k… nehéz volt a táskám, bevittem vagy tizenkét kötetet, égett szegény, mint a Reichstag. Becsületére váljék, hogy elnézést kért, és kölcsönkért pár kötetet.

          • Pedig nem kell belehalni. Tegnap adtam vissza szódolgozatokat, és totál elszámoltam. Szóltak, megnéztem, újraszámoltam, bocsánatot kértem. És még élek!

        • Persze, hogy igaz lehet. Mondom, a fiamnak van fantáziája, de meglehetős realitáskontrollja is, tudja, és akként is közli, hogy valamit kitalált, vagy valóság. Ráadásul elég szokatlan dolgokról beszélhet, kézben tartott madarakról, szamaragolásról, kézből etetett bivalyról, arról, hogy az apja egzotikus helyeken mászkál. El tudom képzelni, hogy együtt – még jópár más dologgal – a kertváros nyugalmát megzavarja.

    • Én nem hiszem, vagy pontosabban remélem, hogy ez nem elit vs nem elit intézmény kérdése. Iskolában van elképzelésem arról, hogy mit jelent az elit, óvodában kevésbé. Mondjuk a nagy gyerekeim olyan óvodába jártak, ahova háromszoros túljelentkezés volt, szemben a kerület többi óvodájával, és én nem tapasztaltam ilyet. Nyilván a saját óvodámra már nem emlékszem ilyen szempontból, de az iskolám (elit iskola volt) és a gyerekeimé (dettó) sem volt ilyen. Pedig én sem vagyok egy nagy jelmezvarrós anya.

      • Én ezt úgy használtam, hogy igen jó körülményekkel rendelkező épület és kerület, sok közpénz, lehetőség, rendezett látszat, saját logopédus, gyógyped., a gyerekeiket luxusautóval kora délután meg ebéd után hazavivő, jól öltözött szülők.

  10. Tudom, nem ez a bejegyzés témája (mely témával amúgy mostanság szembesülök és amely ellen lázadok, vagy még inkább tehetetlenségtől dühöngök), de már többedszer fedezem fel az írásokban, hogy “anyunak” lenni, az valami alacsonyabbrendű létforma, a Mamához képest. Nem értem, mi van mögötte. Olyasmit érzek ki, hogy aki “anyu”, az rabszolga-anya, meg helikopter, meg kompenzáló, nem jófej, de időre megvarrja az aktuális megvarrandó bizbaszt. Vagy mi. Olyan környezetben éltem/élek, ahol mindenkit “anya” megszólítással neveznek meg, én is így hívom anyukámat, engem is így szólítanak a gyerekeim. Emiatt nekem ez megszokott, jó érzéseket hív elő. Nagyon érdekelne, itt mit tartalmaz ez a leminősített “anyu” -szerep, nyilván a vanília nem lehet egyedüli elválasztó, nálunk ugyanis az meg nem kérdőjelezett hozzávalója volt a tejbedarának mindig is.

    • Én vagyok a blogger. Én Mama vagyok, nem anya. A Mama név. Mindig anyának hívnak az elidegenítő intézményekben (kórház, óvoda, védőnő), néha anyunak (“az anyu”), ami nem annyira név, inkább funkció. Tudom, hogy az óvónőknek nincs könnyű dolguk, de én mindig is Mama akartam lenni, talán ez is irodalmi utalás, nem tudom, és úgy érzem, uniformizálnak és lebecsülnek, a gyerekem meg eleinte nem értette, kiről van szó. Az is zavar, amikor a hetedikeseket kisgyereknek, sőt, az is, ha fiúknak, lányoknak nevezik (“két kisgyerek jutott tovább a matematikaversenyen/a lányok nagyon szépen kidekorálták a termet”). Merőben nyelvi nyavalygás, és nem az anyuuuuk, hanem az intézményes kritikája. Nem bírom a szó belseji (intervokális) ny hangot amúgy. 😀

  11. Ó, nem, nem vettem a lelkemre. Csak érteni szeretném, mi árnyalódik. Mert bennem az anya szó jó érzéseket ébreszt, az meg kitűnik, hogy itt valami negatívat jelöl (árnyal).

    • Nem a szó a baj, hanem ahogy ezt megszólításra használják. Ahogy mondani tudja orvos, óvónő, védőnő akárki azt, hogy anyuka. Érzed belőle a szemrehányást, a lebaszást, és persze tudod, hogy nem jegyezheti meg 150 szülő nevét, de mégis szarul esik hallani, ahogy leanyukáz, mintha neved nem lenne, te csak egy anyagép lennél, aki ráadásul még azt a kevéske feladatát sem volt képes jól elvégezni. Kicsit úgy hangzik ez az anyuka, mint a rossz kutya.

      • Belvárosi klinika csecsemőosztályán hangosan, mesterkélten szólítottak mindenkit anyának, az első naptól az utolsóig. Minden mondatban szerepelt a szó, kiemelve, hangsúlyosan. El tudom képzelni, mi volt az alapkoncepció. Bennem nem keltett pozitív érzéseket.

      • Még kezdő intézményesített “anyuka” vagyok, ezért talán nem lépte túl az ingerküszöbömet még. Az is igaz, hogy rendszerint nem tudok figyelni erre az “anyuka” megszólításra. Mire leesik, hogy az én vagyok, már elhangzott a sorsdöntő információ, én meg gyűjthetem össze a “rendesektől”…

        • Engem anyának hívnak a gyerekeim, mert nekem ez tetszett. Soha, egyszer sem zavart, hogy az orvos, az óvónő, és a tanító is anyáz. De van, akit ez irritál. Én mindenhogy és mindenhol szeretek anya lenni, nekem nem a szóval van bajom, hanem ha hülyének néznek.

      • Én gyűlölöm, ha anyukáznak.
        Görcsbe szorulok tőle, ellenségessé válok, és elmegy a kedvem az együttműködéstől.

        Azt vallom, hogy de igen, meg lehet jegyezni a szülők nevét, vallom, ,hogy hozzáállás kérdése, a hatalomgyakorlási kedv letételének a kérdése.
        A bölcsis gondozónők meg tudták jegyezni a nevünket.
        Az óvónők nem tudják. Ne már! Minden nap én viszem a gyereket. Minden nap találkoznak velem. Nem azt bártam, hogy egy hét múlva tudják, de eltelt fél év! A gyerekem már rég tudja az összes csoporttársa (17 fő) teljes nevét, 4 éves, némelyikük szülei nevét is, olyanokét is, akikkel nem járunk össze.

        Vannak ilyen apró kis trükkök is, ugye: bele lehet nézni a kartonba, mielőtt jön a páciens, hogy mi a páciens anyja-apja neve. És lehet memorizálni azt a keresztnevet negyedórára. Vagy rá lehet kérdezni udvariasan. Ennyi.

        Amikor az ovis levelezőlistán kifakadtam, hogy hányok az anyukázástól, anyázástól (errefelé ez utóbbi s dívik, ezmilyenmá’: “Anya, ezt a papírt alá kellene írni!”), elég sokan nem értették, mi a bajom vele.

        Osztottam már meg posztodat, Éva, lehet, hogy ez lesz a következő.
        Nagyon szeretem, amikor a gyerekekkel kapcsolatos témákról írsz. Olyan sokáig éreztem magam nem kompetensnek, annyi helyről jött a nyomás, mióta megszületett a gyerekem, és olyan jó látni végre a rendszerokokat. Köszönöm! Örülök, hogy olvashatlak.

    • Felénk pedig a mama (és a papa) szót a nagymamákra használják. Apai mama, anyai mama.
      Emiatt idegen anyukát mamának hívni.
      De mikor külföldön éltem, akkor nem folt fura, az ottani mama az anyukára.
      Szerintem szokás kérdése.

      + amit dívamacska írt, hogy inkább a hangsúly és az üzenet tud irritáló lenni, de nagyon. Habár én ilyenkor tudok már halál kedvesen csípőset is válaszolni.

      • Bár a fiam már elmúlt két éves, de még mindig reflexből rávágom az ilyen-olyan helyzetekben (jellemzően eü.) felhangzó “Hogy hívják?/Mi a neve?” kérdésre a saját nevemet. A Jánosban engem anyázni szoktak, az is elég furcsán veszi ki magát. “Anya, mikor volt utoljára széklete?” és hasonlók.

      • Mama vagyok, mindig is az voltam. Ha a mama a nagymama, akkor nektek ki a nagymama, mit jelent ez a szó?

        Az óvónői “adj anyának egy puszit” (se anya nem vagyok, se nem puszizkodunk nyilvánosan, parancsszóra főleg nem) rokona a mai nap fénypontja, hogy “akkor most holnap otthonmaradtok anyával, és egyél sok sós vízben főtt krumplit” (fájt a hasuk, hazahoztam őket). Nincs itthon krumpli, és majd én eldöntöm, mit főzök (leginkább aszerint, ami van itthon). Nem csereszabatos bármely hasfájós gyerek, és az emberek általában sem egyformák.

        • Nálunk úgy van, hogy a férjemék szülei, mama, papa, és az én anyukám a nagyi. 🙂
          Nálunk ez nem fura, mert mindketten (férjemmel) anyáztunk (:D) gyerekként, és ez volt természetes.
          Arra azért én is ugrottam, ha visítottak a kölkök, hogy aaaaaaanyaaaaa! Hamar leszoktak róla, elég volt csak imitálnom hogy ezért szájra csapás jár(na) és nem is hallgatok rá! 🙂
          Voltak is vicces sztorik, mikor 3 év körül a kisebbik hisztizett valamiért és kezdte volna, hogy aaaaany- itt megállt és normál hangra váltott: Anya kérek inni. 😀 A hisztit is elvágta ezzel.
          Hát, mi így.

          PS: De csak zárójelben mondom, hogy mikor külföldön vigyáztam gyerekekre , és ott kezdték a kicsik, hogy “maaaaamaaaa cooooome!” Na, én attól nagyon ideges tudtam lenni! 🙂

        • nalunk anyam Agi mama, en meg anya vagyok vagy mum, esetleg Emese. Anyam kerte hogy ne nagyi legyen, meg nagymama, hanem Agi mama, hogy a gyerekek tudjak hogy mi is az o neve tulajdonkeppen. Szerintem tok jogos a keres. Meg elesen el bennem az emlek amikor felhivtam a nagymamamat telefonon, nem tudom hany eves lehettem, es azt kerdeztem hogy az avasi nagyival beszelek-e, mert az Avas hegyen lakott es otthon mindig azt mondtuk hogy avasi nagyi. Nem tudtam mi a neve. Most is nehezen dontom el hogy Maria vagy Margit volt.

        • Az én mamám utálta azt, h Nagyi. Anyukám anyu, de nem megnyújtva, soha sem affektáltunk. Mamámék meg Mama. Volt is néha félreértés belőle.

      • Ez felénk is így van, a mamát, papát a nagyszülőkre használják/használjuk – a nagymamát, nagypapát beszélt nyelvben alig hallani. Ha azt hallom, hogy mama, akkor én kapásból egy idős személyre asszociálok, szülőre mondva fura, idegenes, németes, angolos inkább.
        A szüleimet kicsi koromban anyának és apának szólítottam, sőt, mi több, sokszor anyukának és apukának, mert így szoktattak, de amikor hallottam, hogy a többi gyerekek apuzzák és anyuzzák a szüleiket, nagyon hamar átszoktam én is.

      • A mama is az ha nyavogjak hosszan elnyujtva, nem? Inglish pulyak amikor hisztizve orditjak, hajlitgatva, hogy muuuum. Vicces.
        De az teny, hogy az anyaaaa a vegen felkukorodo hangsullyal szinte utanozhatatlan.
        Azt viszont megfigyeltem, ahol edesanya es adesapa a megszolitas, szinte sohasem vonitjak a gyerekek. Nekem az tokre tetszik, megha patetikus is kisse.
        MEg valahogy az is fura, hogy mi mindig is anyuztunk, de iszonyatosan levittuk a hangsulyt a vegen, nem mondtuk ki nyavogva. ez a vegen felnyavintos hangsulyozas allitom, hogy az utobbi 20 ev termeke. Vagy en vagyok szenilis-e?

          • Jah, aztén is imádtam 🙂 ráadásul magázva.
            Uncsitesóméknál az “Édesanyuka” megy 🙂 A gyerekek égetnivalók, de olyan udvariasan adják elő, hogy egyszerűen nincs mit mondani rá 🙂 Ez a “szépen kérlek, ha van időd”, olyan tekintettel, hogy pontosan tudod, hogy két perc múlva meg fogja kérdezni, hogy még mindig nem vagy-e ott, és szerinted mikor, de nem-e lehetne-e most rögtön ha esetleg van kedved …” ez kész 🙂

          • Ez a Sanya nagyon jó! Most, hogy már nagy lovak, az egyik banyának, a másik nyunyának, a harmadik anyusnak szólít. Az anyám meg mindig is nagyanyó volt, mikor ment értük oviba (csinos, szőke, jól öltözött, karcsú ötvenes), és rohantak elé, azt üvöltözve, hogy Nagyanyóóóó!
            Az óvónénik meg néztek, hogy nincs itt valami tévedés? 🙂

        • ‘ Inglish pulyak amikor hisztizve orditjak, hajlitgatva, hogy muuuum.’ 😀
          Épp oly idegesítő mint az elnyújtott anyaaaaaa, ráadásul én annyi kunkort mint az angol nyelv hangsúlyában iskolaudvaron háromkor, sose hallottam.
          Nekem pl az anyu sokkal szimpatikusabb, kevésbé rabosító, nyösztető-basztató, mint az anya.
          Mom, mumm, momma, mummy, mumma.. bleee
          A mama ehhez képest tiszta és egyszerű, kedves, bár mifelénk is a nagyit neveztük így, a nagymama és nagypapa irodalmi, nagyvárosi, pesties hangzásúnak tetszett akkor.

    • Gyerekkoromban a nagyszülők Omi, Opa névre hallgattak, a Muti és Vati a szüleimet jelölte. Na, kb hetedikben vagy nyolcadikban meghallotta ezt akkori magyartanárom. Azt, hogy mi mit kaptunk, el nem tudom mondani, az az apróság fel sem tűnt, hogy egymás között nem magyarul beszélünk. Akkor se, azelőtt se, később se. Én a tiszteletlenségért kaptam, apám meg azért, mert eltűrte. A dolog ismétlődött a lányommal óvodás korában, nagyon gyorsan mentünk a nemzetiségi óvodába meg utána iskolába. Azóta eltelt már huszonakárhány év, és azóta sem értem, hogy a magyartól eltérő nyelv használatát még akkor sem vették észre. Az én gyerekkoromban még esetleg érthető, de a kilencvenes évek elején? Ezt is hallottam már idegborzoló hangsúllyal, kiabálva, visítva ejteni, kedvencem egyik rokon kisgyerek, ha németül beszél, rendesen kimondja, magyarul jön az anyuuuuuuuciiiiiiiii. (Írásban visszadhatatlan.)

  12. Kedves szülők!

    Emlékeztek még arra az időre, amikor volt nevünk? Én apámtól egyszerű és könnyen megjegyezhető vezetéknevet örököltem, mellé hangsúlybeli döccenő nélkül kiejthető, általam is szeretett keresztnevet. Sokan még ma is azon hívnak.
    De az igazgatói titkárságon koppant a csákány és ez lehullott. Azóta apuka vagyok. Szerintem önmagában ahogyan ezt kimondják, már az is hadviselés, és nem is csekély hatásfokkal működik. Senkik vagyunk, jobb ha tudjuk, ezt üzeni felénk.

          • Engem meg az összes óvónő, tanító, keresztnéven szólít(ott) mégsem értenek meg, fejcsóvát kapok.Csak épp keresztnévvel, mosolyogva. Pedig még függönyt is varrtam a terembe, meg csoportos jelmezt néhány NORMÁLIS szülővel összefogva! 🙂 Tehát sajna nem a néven szólításon múlott nálunk.
            (Mondjuk az ovink nekünk jó volt, gyerek központú.)

    • Nekem keresztnévvel írnak a tannénik, “kedves …! Holnap … -versenyen vesz részt, fehér inget kérünk.” De miért mindig csak én??? Apja is van a gyereknek, ismerik is… 🙂 Semmisejó. 🙂

      • Nálunk meg az osztály-köremail-listák összehozásánál direkt mondták, hogy okvetlenül kérik mindkét szülő címét, lehet, hogy bizonyos apukák olvasatlanul kitörlik, de legalább esélyük van.

    • Nekem eddig még soha eszembe sem jutott, hogy a szülőket apukázzam, anyukázzam szülőin vagy fogadóórán. Olyan dedósnak érezném…

  13. az anya már a terhesgondozástól anyuka, de legkésőbb a csecsemőosztályon lesz azzá. értem én, hogy nem lehet 25 nevet megtanulni (nem lehet?), de sokszor teljesen fölösleges az anyukázás. “Legyen szíves elolvasni ezt és aláírni! Köszönöm!” mennyivel jobban hangzik, mint az “Anyuka drága(sic!), legyen szíves olvassa el és írja alá! Köszönöm.”
    a mi ovinkban működik még az “édes anyuka”, az “anyuka drága” megszólítás is, továbbá a fejsimogatás az óvónő részéről (majdnem leütöttem utána), a puszi(!), hát csoda, hogy émelyeg az ember?

    a gyerekeket közben iskolásokká idomítják, ebből bemutatót tartanak a szülőknek és a leendő tanítónőknek, és a jelek szerint ez ellen csak nekem van kifogásom.

    a félévi szülői értekezleten nem lehet még tudni a nevelés nélküli időpontok dátumát, jó lesz az majd három nappal korábban is.

    a gyereket, ha lehet, néha vigyem haza ebéd után, mert mocorog az ágyban a délutáni alvás helyett. otthon dolgozom, megtehetem, ugye? ja, otthon vagyok és _dolgozom_.

    ebben a tanévben kritizáltam két dolgot, amit kifejezetten károsnak tartok. kulturáltan elmondtam a problémát, a válaszokat mosolyogva kaptam, majd a pedagógiai szakvéleménybe beírták, hogy az édesanya nem együttműködő. ha egyáltalán nem szeretnék együttműködni, nem vettem volna a fáradságot sem, hogy megosszam a kétségeimet az óvónőkkel.

    az óvónők fásultak és irigyek egymásra. belső cicaharcok dúlják fel a gyerekek életét, hol a dajkákat, hol a pedagógusokat, hol a gyerekeket pakolásszák belátásuk szerint. a gyerekek ugyanis rugalmasak, mindent megszoknak, ha nem tudná édes anyuka drága.

    átvinném másik oviba, úgy néz ki, hogy nincs akadálya, csak az új ovi vezetője kér pár nap gondolkodási időt. a döntés: nem mehet oda a gyerek, ugyanis a két vezetőnő egymás között megbeszélte, hogy ennek a gyereknek nem tenne jót a váltás. az, hogy esetleg én is ismerem a gyerekemet, és képes vagyok döntést hozni, fel sem merül. áhh, az _anyukák_ már csak ilyenek.

  14. Kötelezővé tenném Vekerdy Tamás írásait a szülőknek. A pedagógusoknak nem ( rajtuk már nem segít), de sok gyerek élete lenne boldogabb, ha a szülei végre leszállnának róla. Az első gyerekemmel én (állat) is tanultam, meg is romlott a kapcsolatunk, később bocsánatot kértem tőle a hülyeségemért. A másodiknak ( fiú) már csak azt mondtam, szólj, ha segítség kell. Azt se tudtam időnként,hanyadikba jár éppen, de megtanulta, hogy a tanulás az ő gondja. Kb. 500 pontja lesz az 500-ból , felsőfokú nyelvvizsgái vannak, de épp a héten kapott osztályfőnökit beszélgetésért. A fél iskola füvet szív, vagy árul, bulikban részegen fetreng…ez meg beszélget, a disznaja. Kérdeztem, “bemenjek?”. ” Jajj, anya, dehogy. Még megütsz valakit.”

    • Jajj, mennyit könyörögtem a szülőknek, hogy hagyják a gyereket, meg tudja ő tanulni, amit meg kell, amit nem, azt pedig kérdezze meg tőlem! Az egyikük elmondta, nem meri, mert mindenkivel tanulnak otthon, ha ő nem, akkor a gyerek lemarad. Pfff… (annak a mindenkinek, akik versenybe hajszolják egymást a gyerekekkel együtt.)
      És a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a megkérdezett kollégáimat nem nagyon zavarta, hogy nem valós a visszajelzés arról, mit sikerült megtanítanunk a gyerekeknek, szerintük teljesen rendben volt az esti iskola otthon a szülőkkel.

    • Anna, Vekerdy Tamás írásait, tanácsait én is nagyon szeretem. Lelkesen be is tartottam, ami adaptálható volt az életünkre (sok mese, nagymozgásos játékok a kertben, sok kinti sport: foci, bicikli, görkori meg -deszka, stb.,).
      Oviba működött a Vekerdység, de suliba kerülve megszívtuk sajnos.
      Ugyanis én valóban hagytam őket, had játszanak suli után, nincs külön gyakorlás, a házit sem ellenőrizgettem, a beírásokon is csak dühöngtem/röhögtem egyet, és mondtam, a gyereknek ne vegye a lelkére. Nem is voltak kitűnők soha, nem is érdekelt. Az sem, hogy hanyag szülőnek néznek a szülők, tanárok.
      De a srácok kezdték magukra szedni, hogy buta vagyok, béna vagyok, nekem ez nem megy. Hiszen a suli ezt erősítette bennük.
      A nagyobbiknak HATALMAS fantáziája van, csodavilágot képes álmodni maga köré, mikor játszik egyedül, amiből mi csak annyit látunk, hogy egy száll bottal, néhány kaviccsal, levéllel futkározik még 10 évesen is. HURRÁ, büszke vagyok rá, de a suliban ez átok, bűn: elkalandozik, nem figyel, szétszórt, és nem szeppen meg, ha megszidják, nem veszi a lelkére. Ez pedig a szemtelenség netovábbja. 3-as lett félévkor matekból, mert az osztályába kötelességtudó-jó tanulók tucatja jár.
      A kisebbik meg szorongó alkat, aspergeres beütéssel. Depressziós lett elsőbe, annyira nem értette, mi a fene folyik körülötte. Elvittem szakemberhez (fantasztikusat találtunk!), leszűrettem mindenre, hogy ha vele van baj, kiderüljön. Eredmény: 150-es IQ, aspergeres jelleg, pszichodráma csoportos “terápia”. + Sulit váltottunk, most jobb, de van lemaradása.

      Hol a hiba? Bennünk, szülőkben? Mit kellene másképp? Ha a sulikban, akkor mi hogyan viszonyuljunk, hogy ne a gyerek szívja meg?
      Mert én hiszem, sőt tudom, hogy a srácaink eszesek, jó képességűek, fantasztikus humoruk van, de nem férnek bele a hazai oktatási rendszer szigorú képletébe, és egyre kevésbé hiszik el, ha csak mi mondjuk, hogy okosak, jók és nincs velük baj. Hiszen a napjaik nagy részét nem velünk töltik.

      Azt is gondolom, hogy ha valakinek olyan a gyereke, hogy simán tanul egyedül, rá se kell nézni (ismerek ilyet a rokonságban is), ahogy te is írtad a második gyerekedről, akkor kevésbé jönnek elő a gondok a suli meg a gyerek között, de ha a gyerek nem szorgalmas, nem öntanuló, akkor ha nem tanulunk velük, elkallódhatnak csúnyán.
      Szóval azt tapasztalom, hogy ez is személyiség kérdése, gyerektípus függő.

      • Fejleszto pedagogus?aaz asp.nek van a suliban?
        Mert neki ez ” jar” na!
        Ha 10 evesen csak bottal szaladgal es mast csinal, szakember ehhez mit szol?
        Ha mast is csinal a tarsaival, focizik stb akkor mi a gond?
        El kell fogadni, hogy ilyen es kesz!
        Minden gyerek egyedi sajat sokasokkal,ahogy a felnott is!
        Azert halkan megkerdezem,ha megszidjak,soha nem szeppen meg,mert ez azert nem biztos,hogy jo.
        A szidason idonkent el kell gondolkodni,nem mondom,hogy mindig jo de lehet…
        Nem akarok karogni,de volt mar nagy baj abbol,amikor a gyerek fittyet hanyt a figyelmezteteseknek!
        Mondjuk egy kirandulas eleg egy csuszos talaj…
        Szemelyiseg ide es es oda a kereteket nem veletlenul talaltak ki meg az alter iskolakban sem

        • Nem arról van szó, hogy soha nem szeppen meg, ha szidást kap. Csak rosszul fejeztem ki magam, vagy nem írtam konkrétan, hogy a rosszabb jegyek nem igazán rendítik meg. Mert a többieket a 4-esért is nyakazzák, mi meg itthon a 3-as, esetleg 2-est is megbeszéljük vele, hogy miért volt, mennyi melót tett bele, mennyit lehetett volna és kész. Nem parádézunk ezen.
          A keretekben mi is hiszünk a férjemmel, HA azok tiszták, érthetőek, világosak, korrektek, sőt meg is követeljük itthon is, és elvárjuk tőle a suliban is. De ott gyakran olyanért kap magatartásból rosszabb jegyet mert pl. “beszélgetett ebéd közben”. És ezért mi nem szidjuk le itthon, mert szerintünk az étkezés, az közösségi alkalom is.
          Olyankor nem szokott a szidáson megszeppenni, ha tudja, hogy igazságtalan, túlzó, de mégsem szól vissza a tanárnak. Itthon megbeszéljük és ha igaza volt mégis a tanerőnek, akkor megbeszéljük vele, hogy mit, miért, hogyan, és ez után szívesen vállalja, hogy elnézést kér másnap.
          Az én kérdésem, hogy ezt egy pedagógus miért nem tudja így csinálni a gyerekekkel? Kevesebb feszkója lenne velük neki is! Tisztelet a kivételeknek persze!

          • Ok!
            Ertem!
            De a valasz nagyon messzire vezetne,majd egy kave mellett egyszer reszletezem…
            Most annyit,hogy az otthonrol hozott ertek van akinel felulirodik amhelyen.van akinek nem.zarojel az iskola kinek munkahely,kinek egy jo hely,na ez se azonos.
            Mi mindig beszeltunk,beszelunk az asztalnal,no,innen gondolhatod tovabb,en hogy vagyok ezzel.
            Az iskolaban is,most is….hát îgy.

      • Van igazságod, önjáró gyerekkel könnyebb az élet, mégis azt mondom, nem szabad bedőlni az oktatástan faszságainak. Ha azt látnám, hogy a gyerek szenved, keresnék másik iskolát. Nincs az a matek ötös, ami kompenzálná a lélek meggyötrését. Sokat segítenek a vidéki, külvárosi, csendesebb, békésebb, elfogadóbb iskolák. Amit meg kell tanulni, azt majd az egyetemen bepótolja.

        • Csendes, vidéki iskolából kellett iskolát váltanunk a kisebbel, be nagyobb városi iskolába. Ott elfogadóbbak vele, és jól is érzi magát, szeret járni (egyelőre).
          A nagyobb pedig maradt a vidéki suliban (ahonnan a kicsit el kellett hozni), mert neki viszonylag jó osztálya van, kis létszám, értelmes osztálytársak, és szeret velük lenni.
          Igen, most nehezebb nekünk, mert 2 külön suliba járnak, de így, hogy látjuk az ordító különbséget a 2 suli gyerekekhez való viszonyulásában, a nagyobbat is átvisszük. Ott is jó lesz neki.

  15. Hű, de még mennyire, hogy az emberségen múlik! Bizony-bizony! Nekünk az ovival akkora, de akkora szerencsénk volt, hogy még! Igaz, hogy évente új párja volt a stabil néninek, de mindegyik szerette a lányomat, ha bárhol összefutunk, összepuszilják egymást, kérdezik, hogy megy az iskola. Volt olyan óvónő, aki ajándékot készített neki, mikor elment szülni, és beleírta, hogy “legkedvesebb óvódásomnak”.
    A suli nehezebb, már kezdem én is bevenni, hogy gond van a gyerekemmel, ha nem kapok időben észbe, hogy nem gond van, csak nem fér bele a kockába, mert lassabb, elkalandozik, és lehet, hogy rövidlátó. Félévi értékelés, környezet: “magyarázatai meseszerűek”, ennél hangosan felkacagtam, és örültem, hogy ilyen drága gyerekem van. De nehéz, mert jön a nyomás, ezerrel.

    • Ja, még annyit, hogy nekünk az volt beírva: “túl tudományosak, a korát meghaladóak”, és hozzá volt téve szóban, hogy ne trenírozzuk annyira. 🙂
      Mikor mondom, hogy ezt ő az esti mesélésekből, és a természetkönyek bújásából szedi, akkor láttam, hogy nem hiszi a tanerő, és annyit tett hozzá: “inkább a matekot gyakoroljátok!” 😀
      Most erre mégis mit?

      • De jo,h a gyerek okos!
        En mindog elveztem ha a gyerekek nekrm tartottsk eloadadt pl. A dinokrol!
        Aztan 4. 5. Bevezettunk egy egy ilyen orat, oszt.f. idejeben,no a hiv.neve kiseloadas,de valojaban egy elmeny volt!😃
        Utolsora legjobb ha semmit.
        Szegeny ped.lemaradt kicsinyt.

        • Pedig tényleg van, hogy még mi is meglepődünk hogy mit, honnan szed.
          Pl. 5 évesen körbemondta, hogy melyik állat eszi meg a füvet, azt megeszi egy másik, és így tovább a csúcsragadozókig. Majd mikor rákérdezetünk, hogy ő ezt honnan tudja, akkor közölte velem értetlenül nézve rám: “Anya, de hát ez a tápláléklánc lényege!” Na akkor én is pislogtam.
          Nemrég pedig mikor (8 éves) a garázsban megfogott sajnát egérfogójával egy rágcsálót, akkor mikor eltemették az apjával, akkor kifejtette, hogy az nem is egér, hanem cickány, mert… és elkezdte magyarázni, hogy miből ehet látni, hogy nem is patkány, nem is egér, hanem a cickányos családjából való példány. És mikor bejött levette a polcról az egyik állatos könyvét és meg is mutatta, honnan tudja. Pedig mi nem tudtuk ezt.
          Ezek után az oktatási rendszer pedig megtanítja majd vele, hogy gyenge képességű, mert lassúbb az osztály átlag tempójánál.
          Szomorú ez, no…

          • Koszontom a gyermeket a leendo biologusok csoportjaban!😅
            Hasonloan kezdodott….
            A fiam kutatobiologus!😃
            Amugy ne aggodj aki mar most elhivatott ,azok mellett par iskolai marhasag elfolyik,mint a korol a viz!
            Majd mindent behoz,teljesit,nem kell tulgorcsolni az iskolat,most sokan ezt csinaljak!
            Kar hogy nem tanitom a fiadat,en elveznem!😄

  16. az adott szituációban a “gyerek az első” valójában azt jelenti, hogy iskola/óvoda az első, mert az intézmény tudja azt, hogy mi a jó a gyereknek (nem az ostoba szüleje ugye)
    viszont a pedagógus meg mi egyéb mentséget találhatna arra, hogy éhbérért, méltatlan feltételek között kizsigerelve és kutyába véve éli le az életét. Neki is kell valami, amiért – legalább a látszat szintjén – érdemes ezt csinálni. Az a picike, de roppant idegesítő hatalom, ami abból adódik, hogy az óvoda/iskola kötelező és ők aztán igazán tudják, hogy a gyereknek meg a szülőnek milyennek kell lenni és hogy kell viselkedni az életben.
    szerintem, valamennyire kötelező szembe menni ezzel. Meg kell tanulni a gyerekeknek azt is, hogy hogyan menjenek szembe a törpék hatalmával és azt, hogy menjenek szembe mindenképp 🙂
    amúgy persze léteznek jó pedagógusok, de ők a rendszer ellenére az ellenállás mentén léteznek. Nekik viszont tisztelet és megbecsülés.

    • Én a szakközépben ezt teljesen másként élem meg. Óriási az iskolák között a verseny a gyerekekért, ezért nagyon kell igyekezni, hogy az intézmény olyat tudjon nyújtani, ami miatt a szülők odaviszik a gyereket. Ennek csak egy nagyon kicsi része – tulajdonképpen az említésre sem méltó minimum – az, hogy arra törekszünk, hogy a tanuló jól érezze magát az iskolában. Ez sztem alap, hiszen nem azért lettünk tanárok, mert utáljuk a diákokat és kínozni akarjuk őket, hanem pont ellenkezőleg. Érezze a gyerek, hogy fontos, foglalkoznak vele, kíváncsiak a véleményére és a személyére, valamint hogy a szülő is érezze, hogy a gyereke jó helyen van, jó emberek vigyáznak rá, tanítják. Eszembe nem jutna lekezelőnek lenni egy szülővel, hiszen, ha tulajdonképpen partnerek vagyunk a gyerek nevelésében.

      • tényleg vannak pedagógusok, akik nem ilyenek. Olvastam már a bejegyzéseidet, ha feltettem volna magamban azt a kérdést, hogy te ilyen vagy-e, határozottan nemmel válaszoltam volna.
        ugyanakkor voltam diák, most nevelőszülőként tapasztalom az oktatási rendszert és ráadásul egy időben – egy jóval régebbi kormány oktatási reformjához kapcsolódóan – kutattam is a pedagógusokat.
        a rendszer (amibe a tanterv, a kollégák, az elnyomó hatalmi struktúra, a kizsigerelés, a szülők és még az egyetemi/főiskolai tanulmányaik is beleértendők) teszik ilyenné őket. Még a jószándékot sem vitatnám el a többségtől.
        ugyanakkor a rendszer valódi fenntartói a pedagógusok és a szülők. Az ellenállás mindennel kapcsolatban, ami megborítaná a bevett módszereket, struktúrákat és az ellenállás hiánya az elnyomatással és kizsigereléssel szemben.
        én legalábbis így látom.

        • Én is ara tippelek, hogy ez attól van, hogy nem régóta tanítok gyerekeket, csak két éve, addig felnőttekkel foglalkoztam, valamint, hogy egy elég különös intézményben találtam munkát. Nem tervezem, hogy örökké tanítani fogok, főleg nem egy ilyen oktatási rendszerben: adok magamnak pár évet itt, és utána szeretnék mást csinálni – nem akarok kiégni és szörnyű banyává válni, aki több kárt csinál, mint hasznot.

        • “ugyanakkor a rendszer valódi fenntartói a pedagógusok és a szülők.”
          Azt hiszem érteni vélem mire gondolsz pipiribizli, de szerintem az oktatáspolitika rengeteget tehetne a helyzet megváltoztatásáért, legalábbis javulásáért, legalábbis nem rontásáért. Mert ha olyan borzalmakat képesek bevezetni, mint a jelenlegi kormány, akik nem hallgatnak sem gyakorló pedagógusokra, szakemberekre, sem szülőkre, sem senkire, aki kapcsolatban van hús-vér gyerekkel, fiatallal, akkor úgy hiszem, hogy azon is tudnának változtatni, hogy az értelmetlen lexikális tudást bifláztató, kötelező plusz órákat bevezető (pl. tesi, erkölcs) terror helyett, egy gyerekközpontúbb, gyakorlatibb, kevesebb lexikalitást erőltetőbb rendszer alakulhasson ki.
          Persze tudom én, hogy azzal a pedagógusképzést, és minden korosztály tananyagát változtatni kellene, az meg akkora meló lenne, hogy inkább bele se fognak. Csak hát az egyre hülyébb oktatáspolitikát a gyerekeink szívják meg minden szinten. SZVSZ.

    • Jelentkeznék, hogy mi szembe megyünk, és próbáljuk erre megtanítani a srácainkat, de sokat szívnak emiatt! Szerencsére sok minden meg lehet velük beszélni már, és igyekeznek megérteni, de mire belsővé válik bennük, addig sok idő telik el, és a szülőnek kell állni a sarat minden szinten.

  17. “Nem tolom le, ha későn jön, mert a szívbéli barátjával moziban volt. Hiszek benne, bízom benne, őszinte vagyok, nem tagadom a gyengeségeimet se, a legfontosabb, hogy sokat röhögjünk együtt, és a kultúra megrendítő produktumaival veszem körül. Igyekszünk odaérni, befizetni, nem elfelejteni. És mindenki le van szarva, aki ezen felül húz-von, terhel, bűntudatot kelt, megszégyenít.”

    Így.

    Még nincs gyerekem, mégis agressziót hozott ki belőlem ez a cikk. Mert a szocialista rendszerben gyerekként és később is elnyomónak éreztem az iskolarandszert. Utáltam az egészet. Gyerekem ennek semmiképp nem teszem ki…

    • Erről eszembe jutott, mikor alsós voltam, rendszerváltás előtt. Már reggel elkezdődött a tekintélyelvű terror, ügyesen, gyerek a gyerek ellen. A harmincfős osztályból kb. 15-16 “felelős”. Köröm, fog, cipő (tiszta-e), köpeny, zsebkendő,ellenőrző, kréta a tábla alatt (van-e), folyosón ácsorgó (ki futkos), buszos (mit csinálnak a gyerekek a buszt várva), gyümölcsfelelős a gyümölcshéten. Többi most nem jut eszembe. Jelentgetés. Remélem nem ide tartunk megint.

      • Hű, én ebből a felelősösdiből arra emlékszem, hogy felsőben a felelősnek kellett vezetni a piros és fekete pontokat, és az valóban komoly felelősség volt. Igen, tényleg jelentettünk is óra elején, ha nem volt házija valakinek, de nagyon érdekes, hogy nekem ehelyett az maradt meg mégis nagyon erősen, milyen jó érzés volt, hogy fontos feladatokat kaptunk, és a tanár velünk konzultált félévi és év végi záráskor, hogy kinek van még annyi piros pontja, hogy egy szorgalmi feladattal kaphat még egy ötöst.
        Meg az is érdekes, hogy én tanárként ezt sosem mertem kiadni a kezemből – nem attól féltem, hogy visszaélnek vele, mi sem tettük soha, hanem attól, hogy valakiben gyanú kelhet, akkor pedig mire adok én jegyeket… (amikor a tanár folyton azt lesi, hol fogják támadni, ugye.)

        • Azért amiről te írsz, annak legalább van köze a tanuláshoz, piros, fekete pont, házifeladat. De amikor a legjobb barátnőd kápóként ugrik, mert nincs zsebkendőd (nekem rendszeresen hiányzott) vagy mikor reggelente gyerekek vicsorogva mutatják a fogukat, körmüket, sáros cipőjüket és az osztály előtt bemondják a nevét, ha az koszos, az megszégyenítés, értelme nem sok van.

    • Shangri La, ötleted is van rá, hogy majd hogyan valósítod meg? Mármint, hogy kikerülöd a oktatási rendszerünk szartengerét?
      Őszintén kérdezem, mert mi én nagyon szeretném, ha nem kellene a gyerekeket kitennem ennek a sok szarnak, de ötletem nincs még hozzá, hogy hogyan lehetne megúszható. Örülök, ha egyáltalán lavírozni tudunk.

      Nem tudom érződik-e, hogy nem cinikus a kérdésem, hanem őszintén érdekel minden jó tanács, ötlet!!!
      Ha külföldön élsz esetleg, akkor tárgytalan a kérdésem.

      • Unschooling. Most így érzem.

        Csak akkor fog suliba járni, ha szívesen jár.
        Kb. 17 év alatt szinte semmi hasznosat nem tanultam. Tudom sokaknál kivágja a biztosítékot, mert általános műveltség, meg kutya töke. De tényleg…
        Mondjuk kémiából arra emlékszem, hogy NaCl. A többi tantárgyból kb. ugyanennyire.
        Az iskola bennem úgy maradt meg, mint erőszakközpont. Sok kellemetlen emlék, értelmetlen feladatok, tesztek központja, gyömörgörcsök, kisebbségi konfliktusok, mindig idegen vagyok, mindig számolom a hátralévő napokat a “papírig”. Mert tényleg elhittem, hogy “papír” nélkül nincs siker.
        Külföldön éltem, meg fogok élni. Pár évet még biztosan itt.

        • Hát ez az, amit írsz! Ez van ma itt Mo-on.
          És sajna az unschooling, nem kivitelezhető a legtöbb családban.
          Te hogy képzelnéd? Te tanítanád otthon, munka mellett?

          • Unschooling = nem tanítod. Tanul, magától, azt ami érdekli. Bizalom az alapja. Nem kell tanítani szerintem. Csak sokat beszélgetni, meg támogatni az érdeklődését.
            Ha suliba akar menni, abban is támogatom.

            • Értem, köszönöm. ÉS ez szerinted kis hazánkban kivitelezhető? Vagy van terved, hogy hol telepednél le ha születne gyereked, ahol ezt hagyják?

            • Vekerdynek volt egyszer egy előadása, részben beszélgetés, aminek az volt a címe (ha jól emlékszem), hogy “Tanítani lehetetlen, kivéve, ha felesleges”.

            • Amikor az első gyerekem született, nagyjából én is így képzeltem, mondjuk nem képzeltem el az iskoláskort, csak azt, hogy tanul a gyerek, ami érdekli, én nem fogok beleszólni. Aztán két éves korában valaki megkérdezte, hogy mi az, hogy ez a gyerek nem tudja, hogy mi az a kettő. Ja tényleg, elfelejtettem vele számolni, sebaj, utána megszámoltunk mindent magunk körül, háromévesen már szorozni tudott (szerencsére érdekelte a dolog, nem nekem kellett nyomatni a témát, csak arról van szó, hogy előtte nem jött elő, és emiatt kimaradt). Ugyanilyen élményünk volt, amikor óvodába került, és kiderült, hogy az óvónők elképzelése szerint már tudnia kellene, hogy melyik a bal és a jobb. Ez azért maradt ki otthon, mert én is hadilábon állok vele (soha nem okoz gondot a jobbkézszabály, azt tudom, hogy honnan kell megadni és honnan jár, de vizuális szinten tudom, és hirtelen nem tudom rávágni, hogy melyik oldal melyik, gondolkoznom kell rajta egy icurka-picurkát). Megtanultuk ezt is. Aztán középsőben hasonlóan derült ki, hogy a testrészek közül a csuklót nem tudja – nem volt probléma egyáltalán, csak szülőin felsorolták az óvónők, hogy mik hiányoznak a hivatalosan tudandó listából,és szerintem ez jó volt, mert nem is azért mondták, hogy na szülők ejnye-bejnye, tessék ezt jobban átgondolni otthon, hanem csak elmesélték a felméréseik eredményét, és mondták, hogy a következő pár hónapban ők is sokat fogják emlegetni a csuklót, meg a bokát, mert több gyereknek még az is hiányzott. Azt hiszem, ma sem kezdeném másképp a gyerekkel, mint annak idején, csak arra akarok kilyukadni, hogy unschooling esetén nem árt, ha a szülő időnként átnéz valamilyen listákat, hogy mik azok a témák, amelyek esetleg nem jöttek elő valamiért, és valóban hasznos, ha a gyerek időben tudja.

  18. oviban nálunk “csak” egy óvónő szologat be. A suliban meg senki. gyűlölöm amikor beszol valaki, elrontja az egész napomat.Naponta adok hálát az égnek, hogy a gyerekeim oda járnak, ahova. Az én lelkizos lányom tonkremenne a magyar iskola rendszerben. és abban én is.

    • irigykedem most kicsit semese! Remélem nem gond.
      És ez a legszarabb érzés, hogy én is éltem kint (fősuli után, még család előtt), láttam, tudom a különbséget, így tudom, hogy van, ahol jobb lenne a srácoknak. De sajnos most ez nekünk nem opció.

      • nem gond. es van mire. en el vagyok ajulva attol amit a lanyom iskolajaban, ovodajaban tapasztalok. Itt (London) az egyik legfontosabb szempont hogy a gyerek jol erezze magat. nem osztalyozzak, nem tesztelik, az osztalyon belul is eltero feladatokat adnak a gyerekeknek attol fuggoen hogy ki hol tart es van segito tanar ha valaki le van maradva, eddig meg egyszer sem volt hazi feladat, erdekes feladatok vannak, sok jatek, nem cipel haza tanulni valot, nincsenek tankonyvek, semmi nem tortenik ha elfelejtek bevinni valamit, vagy eppen nem akar megcsinalni valamit (legutobb pl nem akart jelmezben tancolni, holott az egesz osztaly azt csinalta) , evi ket szuloi van a tanarral negyszemkozt, odafigyelnek ha kerek valamit, sorolhatnam reggelig. mint a meseben. Hozzatennem hogy szerencsenk is van az iskolaval es jo a kornyek is, van ahol nem ennyire rozsaszin, de a lanyom iskolaja eddig egy a`lom. Imadja o is, en is. A kicsit is be merem adni, pedig nyari szuletesu es egy fel evet agyaltam hogy engedjem-e 4 ev 1 honaposan a suli elokeszitobe (reception), de miutan beszeltem a tanarokkal, az igazgatoval es valaszoltak minden kerdesemre, ugy dontottem hogy engedem. bizom a suli felkeszultsegeben.

        • De jó ez! Mit nem adnék, ha nekem sem kellene görcsölni, hogy jó kezekben, és RENDSZERBEN van.

          Azt hiszem, nekem az átlagnál azért nagyobb a parám a magyar oktatási rendszertől, mert az ált. sulit a saját gyerekeimen át érzékelem, a középiskolás, és egyetemi korosztályt pedig a munkám kapcsán ismerem. (szabadidős programoknak szervezünk 15-25 év közöttieknek, azaz nem tanulás kapcsán, hanem szabadidő kapcsán találkozom velük, kötetlenül, és így jobban megnyílnak.) Borzasztóan elkeserítő az általános helyzet!
          Sokat beszélgetek a fiatalokkal, és szakemberekkel is kapcsolatban vagyok (akik oktatják, vagy kezelik őket), és az az általános kép, hogy iszonyúan sok a pszichésen zavaros fiatal. Igazán egyetemistákkal beszélve óriási a döbbenet, mennyire nincsenek képben magukkal, a környezetükkel, a világgal, még azok sem, akik kezében ott a diploma, (ma már nem ritka, hogy ez kitolódik 25-30 éves korra) és tele vannak infantilizmussal, naivitással, és zéró életképességgel. És sokszor a szülők nem is sejtik a gyerekük “állapotát”, véleményét, viszonyulását az élethez. Mikor egy 22 éves elmondja mit gondol a szüleiről, a családjáról és milyen álmai lennének, ha nem várnának el tőle tök mást, és egy rendezvény kapcsán együtt látom őket, akkor ISZONYÚAN meg szoktam döbbenni, hogy ugyan azokat a szereplőket látom-e, akiket a 22 éves nekem négyszemközt, őszintén lefestett. Mint valami giccses rémfilm.

          De hálát adok, hogy beláthatok a kulisszák mögé, mert ez sarkall, hogy minél őszintébben, éljem/éljük eléjük a jó példát! Amilyennek látni akarom őket, legyek olyan magam is!
          Nekem erről szól, ezt üzeni Éva blogja, hogy ha ő megtesz mindent a saját jól-létéért, azzal teszi legtöbbet a gyerekeiért, családért, és értünk is, minden kínja ellenére. Mert a példa a legerősebb motiváció! Akár jó, akár rossz. Nem lehet megúszni!

  19. A “jaj anya még megütsz valakit”, na azt én is megkaptam a gyerekeimtől. Nem is mentem be iskolába sokat, különös tekintettel arra, hogy pedagógus volnék (azért segít rajtunk Vekerdy, higgyétek el :-), s ha nagyméretű napszemüveget vettem fel, sem tudtam egy idő után türtőztetni magam. Ha máson nem, a rángatózó számszélén láttál a gyilkos indulatot 🙂 Van már elektronikus napló is, tudtátok, abban sem jártam soha, miért is kémkednék a gyerekem után? Mások, mire hazament a gyerekük, már tudták, miből hányast kapott aznap. Azért sok mindenre “van igény” szülői részről, amivel nehezen azonosulok. Elmúlt év júniusában a harmadik kedves és okos is kijött a közoktatásból: pezsgőt bontottunk! Aztán a hónapok óta fogcsikorgatva írt levelet, amit szigorúan az érettségi után akartam odaadni a kollégának, kitöröltem. Csak szemelvények: az elemzést mindig életrajzzal kell kezdeni. Ja, az életrajz, az arról szól, tudod-e a költő feleségének, szeretőjének a nevét. Értekezést soha, 7 évig nem kellett írni, így azt egyetlen gyerek sem választotta az írásbelin. Nyelvtan óra nem volt. Mindhárom gyerekemnek (3 különböző iskolával kísérleteztünk) és osztálytársainak segítettem az érettségi felkészülésben, megtiszteltek azzal, hogy hozzám fordultak. Minden esetben a legnagyobb döbbenet az volt számukra, hogy abban az esetben is lehet egy verset értelmezni, írni róla, ha előtte nem olvastuk el azt, amit tudni kell róla (lehetőleg szóról-szóra). Sőt akkor is, ha nem ismerjük a szerzőt, s még a szerelmének a nevét sem!
    Mikor még ovisok voltak, néhányan alapítottunk egy iskolát. Még működünk. Ezekért, mindenért, amit Éva és a többiek írtatok. Hogy ilyen ne legyen. Biztosan mi sem vagyunk tökéletesek, olyan suli szerintem nincs, de ahogyan az elég jó anya a legmegfelelőbb egy gyereknek (és nem a tökéletes :-), úgy azt hiszem, elég jól igyekszünk elkerülni azokat a hátborzongató és elkeserítő jelenségeket, amelyekről írtok. Csudálatos kaland egyébként közösen iskolát csinálni és megteremteni egy szigetet, kicsit persze belehalunk mindennap és nagyon sok áldozatot kíván. De örömmel lehet belépni minden reggel a kapun, csak délután nehéz a gyerekeket kiterelgetni, mert még maradnának 🙂 Sokat mesélnék, annyi mindent megindított bennem az írásod, Éva! És azt hiszem már vártam is egy ilyet. Összegyűjtöm a történeteket és talán egy figyelemre érdemes szösszenet kialakul belőle.

  20. Én idén szabadulok a börtönből,na jó, nem onnan,hanem a kötelező oktatásból.Börtönéveknek,hiábavalóknak éltem meg a gyerekekkel együtt.Semmi haszna,értelmes életre készítő haszna nem volt,csak értelmetlen szabályok,embertelen sok fárasztó óra,amiből nem maradtunk és ők sem, akármi kevés jóval .Még kacagnivaló, csínytevő emlékekkel sem,hiszen nagyon katonaság módra szervezettek manapság az oktatási intézmények,azonnal ott a büntetés,megróvás,kizárás meg mittudomén.Sajnálni tudom a most kezdőket.”Gyermek,ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel” lenne az igazságos kiírás minden iskolakapu felett.Szerintem.Nem voltak hülyék,akik kitalálták a kötelező oktatást: 12 év alatt tökéletesen agymosni lehet egész családokat az intézmény által.

    • de jó nektek!!! Teljesen így érzek, ahogy írod! Az összes szóval, a végével pláne, hogy ez a cél!
      Ezért is töröm a fejem valami szabadulóművészeten. Hogy lehetne megúszni?! Hogy van-e alternatíva a külföldin kívül?

  21. Az óvodának nem az lenne a funkciója, hogy tehermentesítse a szülőt?
    Valamint hogy nyugodtan tudjon dolgozni a melóhelyen és ne kelljen akkor is a gyerek és az óvodai programok miatt ideggyulladást kapnia?
    Borzalmas amiket írtok.

    • Mar azt hittem csak en gondolom igy. Azert hagyom ott a gyereket, hogy meg tudjam csinalni a gyerekkel nem kivitelezheto feladataimat. Kossek le a gyereket a szulo ugraltatasa nelkul.

      • Kedvenc sztorim még a bölcsiből (!!) való: “Anyuka, pénteken gyereknap lesz, hozunk két ugrálóvárat is. De nem tudunk a gyerekekre vigyázni, úgyhogy jöjjön vele kísérő is. Nem tud? Akkor ne hozzák a gyereket, nem tudjuk vállalni a felelősséget…” Öööö.

  22. Tobb dolog jutott eszembe
    1. Magantanulo mar nem olyan egyszeru,mert a Nev.Tan.nak kell javasolnia es majd beindul a verkli….ha ok is akarjak!
    2,Ez a szembemenni a rendszerrel azert hulyesrg,mert akarhogy nezzuk osszevan teve kb 30 delutan 38-40 gyerek,ha mind szrembemegy ez csak anarchia lehet nem tanulas.
    Ez nem megoldas,csak a megbeszeles,diskurzus!
    3.Azt kell megtanulni mindenkinek!!!!akar szulo,akar ped, Akar gyerek!!!.hogy lehet ellenvelermeny es ez nem baj,sot!
    De mi egy sertodos orszag vagyunk!
    Ez a gond,amin valtoztazni,valtozni kell!
    Nem konnyu,ha nem szembeuvolto az ellenvelemeny mindig lehet jo megoldas!
    De!
    “Ez nem jo!”miertre valasz nincs!
    “Az en gyerekem okos, csak maga nem latja!”
    “Ehhez nincs joga!”
    Mar nem tudom,azt hiszem felvetettem a gyerekkel a sapkat,de o nem akarta eloszor,mert a szulo nem azt adta ra amit o szeret…valami hasonlo “nagysagu”dolog volt…
    Ha igy indit egy szulo,mit var?
    Csendes bologatast?!
    Jelzem,keves hasonloban volt reszem,de ezek nem jo elmenyek,mert csak a duh van!
    4. Az anyukazast mint anyuka utaltam,emiatt probaltam megtanulni a szulok keresztnevet,de persze ez se volt mindenkinek jo!
    5.Az iskola az elejen azert nehez a szulonek,mert a ped. Ujabb otletekkel allnak elo,amit itt ott hallanak,latnak.ez lehet jo is,de nincs ido megcsinalni!Igy jon a haritas a szulore.
    Nekunk is kellett kukoricaszemeket masnapra vinni,novenygyujtemenyt 3 nap mulva mert a gyerek elfelejtette..
    6.De nem kell total megnyugodni jő a felso!
    “Anyuka a gyereke dolgozata megint 3 lett matekbol!”
    Fogadoorai kiabalas a folyosora ahol en alltam , aki,egyebkent kollega.
    Ja amugy a gyerek mernok lett!
    7.Es eljo a kozepiskola.
    Ahol a hogy is mondjam nem fiatal,szingi oszt.f.minden gyereket utal aki szerelmes,nem nem csinal semmi olyat,max kezfogas lehet a folyoson!
    Csok!
    A,csak a suli melletti utcan!
    De aki szerelmes az nem tanul,lèt hűt nem tanul!
    Ha mègis,akkor lenyomjuk az osztalyzatot es kesz.lehet ám adni 86% ra is egyest!
    Aztan kijelenteni az osztaly elott nem foglak atengedni az erettsegin…
    Es stb stb es jő uj gimi es jő uj tanar nem is egy es fent emlitett diploma..nos,ennyi.
    8.
    Nekem azt mondta egy tanarom anno,ha a gyerekukkel baj van az iskola szerint , de azt maguk nem igy latjak,szolni kell,1x, 2x, 3x,aztan mashova kell vinni!
    Draga jo pedagogia tanarom mondta nekunk a ” lanyaimnak” anno…de most is ervenyesnek gondolom!
    Bar megvalositani,lasd feljebb nehezebb manapsag..😉

  23. Óvónőként utálom a rendszert, utálom, hogy szólnom kell, beszólnom kell, falaznom kell a kolléganőm azon megnyilvánulásainak, amiktől ugyanúgy a belső tőrömhöz kapok, mint a szülő, akinek szól – utálom, hogy bele kell tolnom a gyereket valamibe, ami egy szinthez visz, elvileg, és amit a legjobban utálok: ráförmedni a boldog, önfeledt, kreatív, bízó gyerekre, hogy NEM EZ A FELADAT.
    Pedig szeretem a munkám.

    • Én ezeket már elengedtem. Ha azt látom, hogy a kamaszok, akiket tanítok, mást akarnak csinálni, mást csinálunk. Pedig érettségizni kell. De tegnap pl a fogamzásgátlásról és a nemibetegségekről beszélgettünk, mert az volt aktuális. Mi kényszerít arra, hogy félbeszakítsd a játékukat? A napló papírja, amit utána írsz, sok mindent elbír…

      • gyöngyi, lettem volna a diákod szívesen! 🙂
        És ilyen tanárból kellene jó sok! Nekem a tesóm ilyen “vagány” tanár, és őt szoktam hívni mindig ha kiakadok a tanerőkre, hogy mi az ami követelmény, és mi az ami egyéni szemétkedés a tanár részéről.
        Azt nem értem én, hogy ezt más tanárok miért nem így gondolják, ahogy te, vagy tesóm : “A napló papírja, amit utána írsz, sok mindent elbír…”

        • Én is mindig Gyöngyi diákja szeretnék lenni, csöngetéskor meg átballagni Aritához, aztán egy könnyű nyelvóra Elanorral, hetedik óra meg azénnevemmel. Követő lenne az osztályfőnököm, és adna zsepit, ha folyik a orrom.

          • De aranyosak vagytok! Pedig szoktam én is sárkány lenni, meg uncsi lenni, meg igazságtalan lenni. Ma pl volt egy lány, akivel nem tudtam mit kezdeni, és a végén csak annyit mondtam, “Cicu, mi más csatornákat nézünk, ez így nem fog menni.” Értette, leszálltam róla, csak sokáig tartott, míg idáig eljutottam. Nem tudom tanítani, nem fogom tanítani. De ha van kedvem, tényleg kreatív tudok lenni, mert arra jöttem rá, ha én jól érzem magam, akkor a többiek is. Főleg magamat szórakoztatom, mert itt olyan nagyon nincs vevő a kis dolgaimra, de már nézek új állásokat…
            szerintem az én diákjaim egyáltalán nem veszik, hogy lehetne máshogy is, sőt, van, aki utál, mert azért dolgozatokat szoktam íratni. Ma pl rettentő szemét dolgozat volt, előző órán ők írták a kérdéseket, és rendesen megszívatták egymást…

            • Az a legszívatósabb, amikor ők írják a kérdéseket és szólítják fel a társaikat…

              Amúgy nálunk épp ma volt továbbképzés, és meg lett mondva, hogy nem beszélhetünk a Szulejmán című sorozatról az Oszmán Birodalommal kapcsolatban, maximum egy mondatban. Hajj, de ha egyszer azt nézi mindenki és azon keresztül legalább van nekik hova kötni az egészet?

              És ha az iszlámmal kapcsolatban felteszik a kérdést, hogy ki azok az iszlamisták és hogy lehet az, hogy fiatal lányok elszöknek az IS-hez harcolni, akkor arról bizony beszélni fogunk defterdár ide vagy oda.

              Gyöngyi én még nem jutottam el arra a szintre, ahol te vagy, én még küszködök – pedig látom, hogy van, akit nem tudok tanítani, és aki oly magasról leszarja, de még nem merem elengedni az ilyeneket…

    • Jaj, én jól írok, edzek, főzök, közepesen befizetek és kesztyűbábozom, tudok jó fej lenni, de alapvetően szabotálok, mindent, és a normakövető, biztonságra törekvő emberek mindig élesen gyűlöltek és kártékonynak tartottak.Ráadásul a kutya is kiborította a vizét.

      Köszönöm.

      • Hogy jól írsz? Csodálatosan, bármiről. Kissé szomorúan állapítottam meg magamról, hogy lemaradtam a világtól és nem értem el a kortárs írókig, viszonylag keveset olvastam tőlük. Amióta itt a blogon olvasok, azt hiszem, hogy ez a kérdés megoldódott, rendszeresen olvasom kortárs író szövegeit. Köszönöm!

      • Én alapvetően normakövető vagyok és biztonságra törekszem (fizetek adót, van tartalékom, eljárok egészségügyi szűrésekre, tudok klasszik vasárnapi ebédet főzni és mindenkinek van kesztyűje meg sapkája is), de nem érzek se gyűlöletet, se kártékonyságot – utóbbi kategóriát általában felsőbb kasztos politikusoknak tartom fenn, akiket módfelett kártékonynak tartok, valóban, például azért, mert semmilyen általam fontos normát nem követnek, a biztonság kérdésében pedig max. a sajátjukére törekednek, a másokét ballisztikus ívben (itt a megfelelő ige következik, ugye…).

        • Kösz. 🙂 Abban az értelemben, ahogy te írod, én is normakövető vagyok, meg jogszerű, talán csak a kesztyű a gyenge pont.
          https://csakazolvassa.hu/2014/09/01/jogszeru/
          De veled nem vagyok szülő-pedagógus viszonyban. Én mindig abba ütközöm, hogy mert nem vagyok ilyen hímzős-aggüdós-életét feláldozó anya, meg az életmódom, a szabadságunk, az, hogy kések, hogy rohanunk, hogy nem öltöztetem őket túl, hogy sok mindent ízléstelennek tartok, és bár nem teszem szóvá, biztos látszik, hogy a fiammal művészfilmeket nézünk, és nem bánom, ha tízre érünk haza, hogy ő mindenféle lokálokban szórakoztatja a nagyérdeműt a bűvésztrükkjeivel tanulás helyett, és ettől boldog, hogy nem hurcolom fűtött ülésen suliba, hogy nem lobbizok a tanároknál, hogy átlátok a képmutatáson, szóval ez az egész botrány. Tanár koromban is botrány voltam az anekdotáimmal meg a színes papírból kivágott feladatcéduláimmal, személyre tervezett dolgozataimmal. Meg is fúrtak.

          A korrupt, simlis rendszer épp a becsületeseket tartja renitensnek. Amikor győzködtek, hogy de, vegyem csak fel GYED mellett az érettségiztetésért járó pénzt, mondtam, én szakmai frissülésből csináltam, nem lehet jövedelmem, tilos. Hülyének néztek.

          • Hahaha! Amikor GYED mellett vizsgáztattam, mert nem akartam kibaltázni a kollégákkal, nekem helyből nem is ajánlottak pénzt. Ellenben az oviban rögtön beindult a suttogópropaganda. Hogy akkor én most hogy is? És ugye tudom…? A szakmaiság és a kollegiális szolidaritás fel sem merült bennük indokként. Még jó, hogy fel nem nyomtak… És akkor döntsem el, mert ha nem dolgozom, akkor máj. 31. után vigyem nyári szünetre a gyerekeimet! Ez volt az a tanév, amikor esküszöm, hogy jún. 15-én pezsgőt bontottak, hogy végre eltakarítottam a kölykeimet az oviból. (Velem volt a baj, nem a gyerekekkel. Fura szülők vagyunk, na. Apa is, de neki elnézzük, na de Anya!) Azóta már a második 3 éves etapot nyomjuk az oviban – másik csoportban -, már ismernek. A keresztnevemen szólítanak, és amikor szeptemberben szóltam, h nem jövök szülőire, mert nem érek haza ezen és ezen a napon, akkor a következő alkalommal már figyelembe vették – nekem hatalmas “győzelem”, és megcsináltam a sellőjelmezt is… A sorba mi már beállni nem fogunk, nem is szándékozunk, ott loholunk utánuk, néha utolérjük és kullogunk is. Amúgy pedig azelmúltnyóccév (hahaha) tanított meg arra, hogy őszintén ki tudjam mondani, hogy: tessék, lehet utánam csinálni!

      • A fiam iskolájában rengeteg jófej tanár van. Pesti elitgimi, nincsenek lehetetlen küldetések, nem nőnek a fejükre. Keveset tanítanak, ahhoz képest amekkora ászoknak számítanak, az ofő az egyetlen problémás eset. Már többször idegösszeroppant, szarvasos pulcsis bölcsészálmodozó, aki egyszerűen gonosz mellé. Minden mondata arckaparóan modoros, folyton a földre szegezi a szemét, és tárogatja-csukogatja a kezét és alamuszin mosolyog miközben beszél, akkor is, ha nem is vidám a téma. Például, ha megkérdem, hogy miért lett 4-es a gyerek szorgalma félévkor, ha 4,7-re javított 4,2-ről, elment színházba szorgalomból (is) plusz feladatokat is vállal újabban.És akkor jön a földre szegezett tekintet, hogy hát igen, de nem látja hogy a gyerek megdicsőülne a jó jegyektől, nem érzi azt, hogy neki az ötös az katarzis, hogy csak tudomásul veszi a jó jegyeket, nem izzad, nem kapar, nem törtet, nem látja a kínt, ha hármast kap, nem akar megsemmisülni, nem szégyelli magát. Kell neki egy pofon ( és itt idézőjelet rajzol a levegőbe, amitől végigfut egy olyan ingerület a testemen, hogy azt sajnos nem tudom szavakba önteni) hogy érezze, él.
        1-es válasz
        -Aham. Hát köszönjük a tájékoztatást. Viszlát.
        2-es válasz
        – Tudja tanár úr, én úgy nőttem fel, hogy anyám egy végtelenül kellemetlen, idegesítő mindent azonnal kimondó, gyermekét kisajátító nő volt. Folyamatos harcban állt a tanárokkal, minden konstruktív háttér nélkül, a jókkal is. Azért tette ezt, mert meg volt róla győződve, hogy csak ő tudja egyedül, hogy mi a jó nekünk, ezért minden barátomat, ismerősömet aki szimpatikus volt leszólta, megutáltatta velem. A mai napig élénken él bennem, ahogy felszakítja az iskolaajtót, és leborítja a tanár összes pakkját az asztalról, amint meglátja, hogy ebéd utáni büntetésemet egy olajkályha mellett töltöm kabátban és sapkában, hátamon táskával fal felé fordítva, és én hogy süllyedek szégyenemben, és számomra alapélmény otthon szidni a pedagógust, lehülyetanározni, és fittyet hányni a rendszerre, csak úgy, meg úgy összeveszni az orvossal műtét előtt egy órával, hogy aztán az ne operáljon meg. Én bírom a strapát, birka türelemmel vértezett fel hülyék ellen az én drága jó anyám, nekem kellett visszavinnem a pincérnek a kávét, ha neki nem ízlett, és összevesznem a banki ügyintézővel hitelelbírálat alatt, szóval én aztán, na én aztán tudok nagyokat nyelni, és rezzenéstelen arccal végighallgatni akárki hökkenet fasságait. De. Egy valamit sajnos belémtáplált mindemellett a kedves mama. És ez ellen nem tudok mit tenni. A maga fajta pedagógusokat, na azokat nyílt színen semmisítem meg, ha épp olyanom van, nem nézek se istent se embert, most nagyon érik, higgye el, nekem most óriási erőre van szükségem, hogy ne bántsam meg nagyon, egy szerencséje van, hogy a gyerekbe szorult valami sajnálattal teli szeretet maga iránt, azzal együtt, hogy ezt az álszenteskedő dumáját vérgeci osztályzással párosítja. Azért nem veszünk itt most mi nagyon össze, mert kivárom a pillanatot, hogy a gyerek magától rájöjjön, hogy mindamellett, hogy egy kretén, még gonosz is. Én, ellentétben anyámmal nem fogok rásegíteni, még van két szép évünk, ne rontsuk el, a fiamon kívül az összes tanulója egy szerencsétlen balfasz lúzernek tartja, csak őt szeretetben nevelték, és képtelen másokról rosszat feltételezni. Még. De majd maga lesz az első, akiről megtudja, hogy milyen is a való élet.
        Ajánlom magamat.

        • Hova vezet a 2-es valasz?
          Ertem en,hogy sok gyenge feligsesikerultmegtanulniazegyetemianyagot tanar van,de ez a mindig mindenkivel szembemegyek hova vezet?
          Pl. Oda hogy az erdei iskolaban a gyerek 11 evesrn uhastol alszik,mert o aztan nem tudja felhuzni az agynemut,meg anyukam mondta nem az en dolgom,meg a szemetet se mert az a takaritonoe…no,ebbol lett,hogy a 8 bol 7 megagyazatt,az az egy meg nem.Amugy a tobbiek megcsinaltak volna helyette,ha nem mondja ” Ti kis szaros Seggnyalok vagytok,mondta anyam,mert MINDENT megcsinaltok x nek!”
          Tanitvanyom foiskai gyakorlatabol egy kis szosszenet.
          Amugy nagyon ostoba dolog,,ahogy az ovonokrol pedagogusokrol beszelnek a szulok a gyerekek elott!
          Aztan egnek amikor a 8 eves a peksegben sok k… g…..es egyeb szavakat mond kedves edesanyukajanak,mamajanak,kinek mi tetszik,mert nem kapott kakaos csigat!

          • nem hiszem, hogy itt bárki ebben a stílusban nevelné a gyerekeit
            és értelemszerűen nem arról szóltak itt a kommentek, hogy a gyereknek a saját dolgát ne kéne megcsinálni

            • Hogy ki hogy nevel azt innen sem en,sem Te,sem senki mas nem tudja,de nem is kell …
              Ugy gondolom a tenyek a valos dolgok ismerete nem arthat annak aki elgondolkodik az oktatas helyzeten,az iskolai eleten, szulok kapcsolodasaihoz.,csak emiatt irtam.
              A kotelesseg sok mindenhez kapcsolodik.
              Vagy fej bedugasa a homokba jobb?
              De azt hittem,( bocs,ha nem igy van),a tovabbgondolkodashoz a fentiek hozzaadhatnak.
              Ezt mint szulo is es mint pedagogus is mondom.
              Nem hiszem,hogy itt is csak bologatni kellene,epp ez nem jo.
              Az enyem egy velemeny a sok kozul.

            • a véleményedet olyan állítással szemben fogalmazod meg, ami itt nem szerepelt
              senki nem mondott olyat, hogy mindig mindenkivel és mindennel szembe kell menni
              azzal kell szembe menni, ami elsorvasztja a gyereket, ami hatalmaskodás, ami ostobaság, korlátoltság, stb.

          • “Amugy nagyon ostoba dolog,,ahogy az ovonokrol pedagogusokrol beszelnek a szulok a gyerekek elott!
            Aztan egnek amikor a 8 eves a peksegben sok k… g…..es egyeb szavakat mond…”

            Nem értem, ez hogyan függ össze. Ha én a férjemmel megbeszélem az egész helyzetet, értékeljük, érvelünk, és a gyerek ezt hallja, attól miért lesz hisztis, és miért fog követelőzni, pláne csúnyán beszélve?
            Tényleg érdekel!
            Mert mi nemhogy a gyerekek előtt, de egyenesen VELÜK is meg szoktuk vitatni a helyzeteket, értékeljük, és ha neki volt igaza elismerjük, ha a tanárnak, akkor azt. Mi úgy gondoljuk, hogy ebből rengeteget tanulhat: érvelni, akár a hatalommal szemben is, igazságkeresést, konfliktuskezelést, igazságosságot, stb. Nem utolsó sorban, hogy gyerekként is lehet igaza, és tudnia kell azt is, hogy ezt mikor, hogyan kell vállalnia, és van mikor bölcsebb hallgatnia.

            Vagy ez félre vinné a gyereket?

            • Én sose mondok csúnyát a tanárról, de ami tény, azt néven nevezem (pl. nem szereted Izé nénit, őt nem tartjuk hitelesnek, de meg kell írnod a leckét), mindig kiemelem, mi a lényeg (amit belül romlatlanul érez, ami felé az érdeklődése viszi). Sose véletlen az, ha valakinek alszanak az óráján, gyűlölik, unják, nevetségesnek tartják. És én teljesen egyetértek a fiammal, ahogy a kocka, unott, szabályos, külsőségekrabja tanárait nem tartja példaképnek, esetenként ki is röhögi. Mert közben korrektül, eksztatikusan, találóan jellemzi a matektanárát. Pl. elmesélte, melyik pedagóg hogy reagál, ha az óra közepén megszólal a szigorúan tilos diákmobil. A matektanár: Hm, remek csengőhang! És ennyi. Ez egy pedagógiai zseni. A fiam elképesztően árnyaltan látja a világot. Ahogy jellemzi őket, beszarás. “A megfáradt pedagógus a pálya utolsó harmadában. Régen ő is biztos lelkesedett, ebből annyi maradt, hogy kötelességtudó, “át kell adni a tudást”, egy kicsit rezignáltan nézi, hogy annyira jelentkezem, megszokta már, hogy minden osztályban van egy ilyen, hadd mondja, a többiek meg úgyis síkhülyék, megveti őket, nincsen remény, ez látszik az arcán.” Nekem semmit sem kell mondanom. Nem tudom birkaságra, behunyt szemre, álságos tiszteletre nevelni a gyerekemet, mert mindent igazul, korrektül lát, és úgyse csinálja azt, ami lélektelen. Régóta átlát a felnőtteken, ő a Tanár úr, kérem. Hogy ne legyen egy kicsit arisztokratikus, ha a többiek ennyire hülyék, ha neki is van öntudata abból, hogy biciklivel jár, ha udja, hogy a másik magol, puskázik? Őt meg vagy az egész nem érdekli annyira, hogy puskázzon, vagy specialistája a területnek. Ami érdekli, az annyira, hogy szétveti, alakítja vele a világot. Feltaláló alkat, a tudás, az érdeklődés romlatlan örömével. A múltkor megírta a durranógáz szócikkét a wikipédiára. Tök magától. 13 éves, 3 hónapos. (Jaj, majd az Adrian Mole lesz aktuális, napra pontosan oda akarom neki adni, el ne felejtsem.)

              Sajnálom, hogy erre a spontán, okos, teremtő, meg nem alkuvó vonására az apjának nincs szeme, kontrollálja, nyomasztja, gyávaságra és megalkuvásra biztatja (pl. miért ír blogot, még megjárja, a tanár majd bosszút áll).

              • Jól nyomja a fiad! 🙂 Szeretem a blogját is.
                Hallunk még felőle, azt érzem.
                Az apja no comment. Néhány év és nem lesz majd semmi “hatalma” a fia felett! A fiad viszont bölcsen fogja kezelni őt, úgy érzem! Szerencse, hogy vagy neki kontrasztnak! 🙂

                Adrien pedig nagy bálványom volt tiniként! Miatta kezdtem el naplót írni, ami sok mindenen átsegített. Így örök hálám fogja övezni őt! 🙂

            • Szerintem nem. Tudják, látják ők, hogy mi a pálya és ha még a saját szülei is arról akarják meggyőzni, hogy a pedagógus emberi kicsinyessége rendben van, az nincs rá jó hatással.Ehhez viszont szülőként is hitelesnek kell lenni.

            • Hosszabb válasz.
              Bár arra gondoltam először, nem irok, mert volt aki félreértette amit irtam., de itt kérdeztél és erre felelni kell.
              Szerintem is fontos a megbeszélés és persze amit lát, meg hall.
              Bár mindig elgondolkodtat, hogy az összes osztályom utólag megmondta melyik kollégát szerettem nagyon, melyiket csak ugy és kiket nem.Pedig aki akarja elhiszi, aki nem, nem, soha még célzást se tettem erre.
              A gyerekek nagyon okosak és figyelnek és megjegyeznek aztán kombinálnak., mert a metakommuikációnak hatalma van.
              Postán hallottam:Anya TE miert mosolyogtál össze Samu anyukájával, amikor a Marika nénit szidta?MEg Samu is rugdosott, szóval nem értem…
              Én fenti kommentekben nem arról írtam, hogy minden rossz, hanem pár példával mutattam, hogy hová vezethethetnek dolgok…
              Hiszek abban, amit egy régebbi posztban olvastam, hogy sok szülő, akinek volt gondja a szüleivel, a rossz mintát megforditotta és másként, bensőségesebben neveli a sajátjait.
              Az ágyneműhúzás ott nem merül fel gondnak, ahol a szülök teszik dolgukat és a gyereknek is kell legalább néha ezt- azt csinálnia.
              Nem is kell beszélni a házimunkáról, ha működnek a dolgok,van jó példa, másban is.
              (a kamaszkort most hagyjuk ki, az más kor.)
              Idönként olvasok jó cikkeket a Nők Lapjában, most kett is ideillik.
              9. szám 56.o. BEfogjam a száját?
              V. Kulcsár válasza..
              41. o. Anyák harca Szigeti Hajni cikke
              Mindkettővel egyetértek, hasonlóan gondolkodom, talán ők jobban írták meg.
              Ez az “elég jó anyának, szulónek lenni” ahogy pedagógus is csak elég jó lehet, ahogy Ranschburg tanár ur is mondta ezzel értek egyet..
              Röviden:
              Nem, ne aggódj!
              Csak arra szerettem volna rávilágitani, hogy a dolgok összefüggnek.A gyerekek figyelnek és érzékenyek.Hála az égnek a legtöbb gyerek nem káromkodik, követel, és együttműködik.
              Szösszenet.
              Évának is:
              Voltam egy uj, nagyon uj lakásban.A nagyon dizajn kávéfőző mellett volt egy nagyon dizajnos ceruzafaragó kütyü.
              Elsős kissrác mutatta, milyen jó.
              “Apa vette, hogy ugyanolyan jól faragjon, ahogy a gép főzi anyucinak a kávét!”
              Hát nem aranyos?
              CSak ezután mutatta meg a legujabb autóit.

          • Szóval akkor játszuk azt, hogy te vagy a gyengébbek kedvéért kategória? Aki nem érti, hogy nyilván az egyes válasz valósult meg, holott a kettesre gondoltam közben, illetve várjál. Lehet, hogy én vagyok a gyengébbek kedvéért, mert nem értem, hogy hogy jön az én írásomból a te történeted, illetve hol itt a vélt indulat, és kirohanás.
            És akkor jöjjön a végére a coming out.
            A fiam 18 lesz az idén. Utál ágyat húzni, utálja a házimelót, utálja a szemetet levinni, és utál pakolni a tesója után, aki még nagyon kicsi. Utálja a nyári munkát, utálja a korán kelést, utál részt venni a terror házában a megemlékezésen, ahol 28 fok van a teremben, és idős nénik és bácsik beszélnek összefüggsételenül 4 órán át, miközben kényelmetlen széken kell ülni. Ilyen formán persze, négyes a szorgalma, ha nem hármas. Viszont. Amellett, hogy utálja, megteszi ezeket, zokszó nélkül, mert úgy nőtt fel, hogy azt látta, mindenki csinál néha olyan dolgot, amit alapvetően nem szeret, de kell neki. Nem, nem kell szeretni a zoknipárosítást, vagy a mosogatógéprámolást, én sem szeretem. Az apja se szereti. Mégis mindig valaki megcsinálja, épp az, aki arra jár, vagy akinek kevesebb a melója, vagy aki főzött, vagy aki épp nem főzött. Nálunk minden házimunka egy rémálom a főzésen kívül, és segítség hiányában, szerintem kikészülnénk. Nem kell persze nyafogni, de azért nem csettintek elégedetten a nyelvemmel, ha látom, hogy a férjem éppen tereget, mert rohadtul nem mérvadó, hogy ki tereget. sőt. A fiam is csinál mindent, vannak olyan korszakai, amikor azért kell egy kis külső motiváció, de nem jellemző, hogy nyaggatni kellene, meg én nem is vagyok egy katonatiszt fajta. Odaát, az anyjánál folyamatos állóháború van a pakolás miatt. Folyton felhív engem, hogy a gyerek milyen rendetlen, csináljak már valamit, ez bírhatatlan, mindent széthagy, a szobájába ő be se bír menni, ő sírva fakad, ha meglátja, mennyire teszetosza, béna, nincs türelme kivárni míg felsöpör, mert rossz nézni, szerinte ebből a gyerekből semmi se lesz, nem csinál magától semmit, parancsoljak rá keményen én.(Klasszikusan szombat reggel keljünk jó korán, és takarítsuk szét az agyunkat, majd menjünk le a Tescoba vásárolni, és a don pepe pizzaszeletezőben ebédelni modell, akik anyagilag ) Mindig csak hebegek habogok, mert itt nem ilyen. Amiket szeret (kutyasétáltatás, tesóval foglalkozás, boltba menés) azt kifejezetten ajánlja is magától, vagy egyszerűen csinálja. Hát amit nem, arra megkérem, szó nélkül csinálja. Mondjuk tény, hogy rossz nézni amit csinál, de hát ez van, ki is akarná nézni a másikat ügyködés közben? Én elégedett vagyok a motivációival, úgy az egész gyerekkel hálistennek elégedett vagyok-vagyunk. Az utóbbi évek nagyon megterhelőek voltak neki is, kistesóval mindennel együtt, sokszor féltünk, hogy elrontjuk, sok éjszakát beszélgettünk át, hogy hogy legyen, de egy szó se esett a házimunkáról.

            • Nem kirohanasnak szantam amit irtam,nem szokasom,a kirohanas.
              Orulok,hogy a gyermeked “bevalik”😄
              18 korul mar eleg jol kezd latszani,mi maradt meg a csaladi ertekekbol.
              A szakemberek szerint 22 -23 ev,de en ugy latom meg 25 felett is meglephetnek a gyerekeink.
              Irtam mèg feljebb is.

  24. Éva, és a többiek, kicsit félve kérdezem, nem lehet, hogy nem a megfelelő intézmény(ek)be jártok? Nincs lehetőségetek esetleg váltani?

    Nekem annyira más tapasztalataim vannak. Pedig az egyik gyerekem “kényszeroviba” jár (én így hívom, tehát kényszerből jár abba az oviba, ahova) de vele is extra rendesek az óvónők, és velem is. Nincs egy rossz szavam se rájuk. Az egyik (kissé idős) óvónéni elejt néha egy-két érdekes hangsúlyú mondatot, de nem veszem fel, tudom, hogy nem bántónak szánja. Idős, nehéz neki máshogy, mint a régi beidegződések diktálnák. De törekszik, és szereti a fiamat, pedig mondom, kényszerből vagyunk ott, sőt, az illető óvónéni is kényszerből van ott.
    A másik oviba meg szinte “haza”járok, én magam is szívesen megyek be, nyugodt szívvel hagyom ott a gyerekemet, a család után a legjobb helyen van. És ezek teljesen átlagos, állami ovik. Semmi extra, semmi elit. Viszont be kell járni hozzá a városba (falun lakunk), pedig az itteni ovi 2 sarokra lenne tőlünk, 5 perc séta. De oda a kutyámat se vinném be, nem hogy a gyerekemet. Kapom is érte az íveket (anyóséktól elsősorban) még mindig (4 éve már…) hogy miért nem jó nekem ez itt, mikor itt lenne közel. És elmondom higgadtan, értelmesen, századszor is, hogy miért nem. Azért teszem, mert egyébként anyósékkal is jóban vagyok, és tudom, hogy ők sem akarnak rosszat, sőt, az unokáknak kizárólag a legjobbakat, de engem is kedvelnek az első perctől (11 éve…). Csak azok a fránya beidegződések. Azok ne lennének.

    Szóval innen is üzenném: ha bajotok van a gyermek intézményével, váltsatok. Nincs értelme olyan helyre kényszeríteni a gyerekemet minden nap, ahová még én sem szívesen teszem be a lábam.

    Igenis vannak gyerekbarát, kedves intézmények, és elhivatott pedagógusok. Aki nem hiszi, jöjjön ide, megmutatom.

    • A váltás gondolata bennem is felmerült. Viszont én egyedül vagyok, és nem tudok annyi pénzt kitermelni sehogyan sem, hogy autózzunk. Illetve nagyon durva életmnőség-romlás lenne az ára. Mi nagyon messze lakunk a tömegközlekedéstől, olyan helyen, ahol járda se nagyon van. Vinnem kell a kicsiket, még évekig. Háromfelé kell járnom jövőre szülői értekezletre. Így csak a közeli intézmények jönnek szóba. Valószínűleg nem borzasztóak ezek az intézmények sem, van itt is igaz ember, én várok sokat, én vagyok nagyon fáradt, lusta és renitens, én szeretném, ha érték lenne, hogy extra a gyerekem és én se vagyok átlagos, és nekem van elegem az állandó elvárásokból, akár a gyerektől, akár a rendszerből következnek. Farsang is mindenhol van. Szerintem a rendszer romlott el, és ez nem balliberális huhogás, a poszt_hoffmannRózsa-érában szomorú károsodás érte a tanárok munkakörülményeit, elhivatottságát és a gyerekeink jövőjét, tudásszerzését, jó közérzetét. Iszonyatos a stressz, rendszerszinten. Én sosem poénkodtam se Viktoron, se Hoffmann Rózsán, nem vagyok politikailag szörnyülködő facebook-őslakos, de ami azóta történt, az önkényes igazgatókinevezések, az ovik hatókörének elvétele, központosítás, tankönyvuniformizálás, erkölcstan, ideológia, az nagyon durva.

      Évek óta vagyok egyedül, évek óta magyarázkodom, hallgatok, tolom egyedül. Tudják az agyukkal, hogy nekem nehéz, de közben jó cuccokban járok, látnak biciklizni, most látványosan kivirultam. Olyan, mintha önző lennék, pedig túlélés.

      • Adott a következő téma: a szalagavató. Nálam az veri ki a biztosítékot, pedig régen volt már. Mi alternatív iskolába jártunk, pont a hatvanas-hetvenes évek iskolai tapasztalatai miatt, a két renitens kölykömnek abszolút nem jött be, a harmadiknak, aki normakövető, átlagos, szorgalmas, toleráns és céltudatos, annak igen. Ő az ovónéniket is imádta (az egész ovi jött hozzánk szabadfoglalkozásra, egész napra, busszal, mert rohadt messze lakunk) és az iskolában is jól érezte magát. Másikuknak meg két évente kerestünk iskolát, de egyik se vált be. Szóval gyerekfüggő.

    • Igazad van, ha van rá mód, váltani kell. Viszont ilyenkor jön a dilemma – ha minden kudarc miatt ovit/iskolát váltunk, akkor arra neveljük a gyereket, hogy nem küzdjük le a kihívásokat? Biztosan van arany középút is.

      Mi a következő döntéseket hoztuk – azért a többes szám, mert nagyrészét megbeszéltük a gyerekkel is:
      – mivel az óvónénit imádta a gyerek (jogosan), az oviban maradtunk, a többi hülyeség ellenére is
      – mivel az alsós tanítónénit is imádta a gyerek (szintén jogosan), maradtunk
      – felsőben jött a nagy dilemma – kérdeztem, hogy akar-e menni nyolcosztályosba, de akkor még nem akart. Ez hiba volt. 8. félévkor (!) végül iskolát váltottunk, mert addigra olyan lett a helyzet, hogy nem akartam tönkretenni a gyereket.
      – a gimit szereti, de ahogy írtam is feljebb, ez a gimi próbál lavírozni az új oktatási rendszer képtelen elvárásai ellen, eléggé ügyesen, több nagyon jó tanára van, és kevesebb a fura, illetve nagyon jó az osztályközösség. A gimi esetében osztom az utolsó mondataidat: tényleg vannak gyerekbarát, kedves intézmények, és elhivatott pedagógusok.

      • Szerintem kisiskolást nem kell és nem szabad kudarcra nevelni. Ki kell menteni a rossz helyzetből, nem kell, hogy megszokja, hogy ő a sor vége. Hallgassatok a szívetekre.

  25. Már kezd lecsengeni “simicska” hatása, de le kell írnom őszintén és keresetlenül. Az a felnőtt, akire gyerek van bízva, nem azért létezik, hogy a rábízott gyerek a gyerekkorát idiótán vigyorogva, jókedvűen élje le, az geci.
    Most képzeljetek el egy képet egy taslafülő, szeplős, éppen fogat váltó tele szájból nevető gyereket. Na ilyeneket akarok.

  26. A Facebook egyik pedagógiai szakcsoportjában (Hívatlanul) néhány kritika érte a szerzőt, ott írtam az alábbiak szellemében: Kedves Kollégák! Ha egy szülő panasszal él, főleg, ha ilyen okosan (mellesleg: remek stílusban, néha az ember azt hiszi, nem is alanyi szöveget olvas, hanem egy megszerkesztett, kiérlelt óvodakritikai esszét, ahol az elbeszélő is csak egy remekül megkonstruált fikció) megírt látleletet kapunk tőle magunkról, első gondolatom sohasem az, hogy neki miben kellene változnia, hanem hogy akkor hogy is vagyunk ezekkel a diagnosztizált betegségekkel? (Létezik valamennyi, a diagnózis remek.) Ezek után jöhet az eseti diagnózis tágabb közegbe helyezése, annak átgondolása, vajon mennyi benne a csak erre az intézményre vonatkozó, mennyi az általánosabb érvényű, és mi az, ami megkerülhetetlen, kivédhetetlen eleme a rendszernek, végül mi az, amiben a szülő téved, amit jó, hogy így csinálunk. Legvégül jöhet a konkrét tanács: vigye a gyereket másik óvodába, másik iskolába, vagy, azt javasolnunk, válasszon valami speciális iskolát. Ehhez azonban már nagyobb levegőt kell vegyünk, jobban utána kell gondolnunk, ehhez bizony kell legyen nálunk egy sorvezető, melyik iskolatípus (Waldorf, Freinet, Montessori, stb.) mire való, kiknek való. Én mindenesetre lementettem a szöveget, a kommenteket, későbbi alaposabb átolvasásra. Ettem magam kicsit, hogy tágítsam-e a szövegkritikát, vagyis, hogy én, mint egy sportiskolai általános iskola tanára( művészetoktatás, illetve belső minőségbiztosítási programvezető (Arizona program), mit tudok belőle használni, de ez hetek munkája lesz. Az pedig, hogy magánemberkét mit gondolok a szerzőről, nem szakmai topicba való. Itt – úgy érzem, megengedhetem magamnak. Mondhatnám, amit te is tudsz: “Az világ künn haddal tele, de nem ebbe halunk bele!”, de nem ezt mondom, hanem azt, hogy az akkor már nem lesz menstruációm szövegrészt csak írói munkásságod részeként tudom elfogadni, kívánom, hogy így legyen, másképp érezz részemről egy megróvó tekintet!

    • Kedves István, köszönöm méltató soraidat! Érdekes volt a vita, ismét meggyőződtem róla, hogy ún. megosztó személyiség vagyok, nem véletlenül Molnár Ferenc a példaképem.

      Szoktam elgondolkodni a múló éveken, ki hány éves lesz, lenne 2020-ban, meg ilyenek. Menstruálni amúgy jó, mert metonimikusan a fiatalságot jelenti.

      Gyakran tapasztalom, hogy félreértenek, a posztjaim motivációját vagy a blogom célját illetően. Ha anyukanyavalygásnak vagy exhibicionizmusnak vették ott a csoportban, akkor nem tudják, hogy én foglalkozásként űzöm a blogolást, és azon kevesek egyike vagyok Magyarországon, akik — médiacégtől-mindenkitől függetlenül és reklámmentesen — meg is élnek belőle, az olvasók tetszésének és elkötelezettségének köszönhetően. Mondhatni, író vagyok, aki spórol a papírral.

      A bejegyzéseim nem is tanácsot kérnek, mindig jelenségeket próbálnak láttatni, bármennyire is személyesek. Újságíróaggyal nézem a világot, felhasználom önmagam, és gyakran élek erős színekkel. Sokak helyett, nevében szólok, akár a párkapcsolati egyenlőtlenség, akár a kézműveskedés ízléstelen produktumai, akár a kifogásokat kereső életmódváltás a téma.

      A tündérleány (a középső gyerek) most lesz elsős. Jövőre a kicsit lehet, hogy a középső iskolához közelebb viszem oviba, ha sikerül, de helyhiány van. A hosszas tömegközlekedés meg a maradék idegrendszeremet is felfalná, különösen, hogy húsz percre van a busz. Én nyolc évet jártam általánosba, ami egy sarokra volt, aztán négyet gimnáziumba, végül kilencet az ELTE-re, valahogy az van bennem, hogy a sok váltás nem tesz jót, de majd leküzdöm ezt. Egyébként Waldorffal kezdtük, akkor még élt a férjem, aki antropozófus volt. A halála után hamar kiderült, hogy az életmódom alkalmatlanná tesz a waldorfos létre. A környéken minden elsőbe ké-szülő tanácstalan. Nagyon nem szeretnénk azt az attitűdöt, amelybe miniszterelnökünk gyermekei jártak-járnak, főleg az ezt övező látszatkeltés miatt.

      Szerintem — a méltatlanul célkeresztbe helyezett — Hoffmann Rózsa óta lettek rendszerszinten ennyire aggasztóak, retrográdak a jelenségek. Ismeretlen, messziről ide helyezett, sakkban tartott vezetők, ezernyi stresszes előírás, jogkörök elvétele, erkölcstan, állandó fluktuáció… Fortélyos félelem igazgat.

      • Igen, sokan nem értik, mi is ez a blog-írás. Rögtön meg akarják menteni, vagy földbe akarják döngölni a szerzőt. Én először mindig a problémának gondolok utána, csak aztán jön a szerzővel való érzelmi azonosulás, vagy/és konfrontálódás. A diagnózisod remek, a Vázlatok az iskolában c. készülő tanulmányomban (fenn van valahol a weblapomon) mindenképp sorra venném őket. Ha úgy értetted, hogy Hoffmann Rózsa eltávolítása óta lett ilyen aggasztó a helyzet, akkor sajnos tévedsz. Előtte is az volt, alatta is az maradt, azóta is az. Változnak a brossúrák, de valami nem változik már évtizedek óta. Nincs egy állam által garantált, mindenkire kötelező minimum elvárás, és persze hozzárendelt eszközrendszer (tanterv, tananyag, módszertani eljárások, tanári kézikönyvek, természetesen többféle változatban, hogy a tantestületek kiválaszthassák a nekik leginkább megfelelőt, ) és az ehhez szükséges fizikai eszközök. Nézd meg, mit lenne kötelező teljesíteni egy iskola vizuális kultúra tantárgyának? Kb. annyit, mint ha a gépipari technikumtól azt várnánk el, hogy a tanítványok alkossanak átfogó képet a technika világáról. A szög beveréséhez szög és kalapács is kellene, ilyesmit tehát ne tegyünk a tantervükbe. Eszközrendszerben pedig a fenntartónak kb. egy vízcsappal, mosogatókagylóval felszerelt termet kötelező biztosítania. (Kis városomban az iskolák fele még ezt sem teljesíti.) Az egyetemeken, főiskolákon nincs tréningszerű képzés, és persze nem is képezhetnek ki nem létező eszközrendszerek használatában jártas tanárokat. Van ugyan néhány műveltségterület ( irodalom, matematika, ) ami nem ennyire függ a fizikai eszközöktől, és persze jobb helyeken az eszközfüggő tantárgyaknál is vannak belső tartalékok, közös felszerelésvásárlás, stb, de az összkép azt mutatja, hogy az oktatásügy még mindig a szocialista múltban él, ahol, ha valami eredményt tudott felmutatni, az mindig valami egyéni pedagógusi hősiesség, önfeláldozás eredménye volt. Hoffmann Rózsa idején valóban történtek kísérletek a fentebb hiányolt oktatástechnikai eszközök biztosítására, de inkább csak újabb brossúrák jelentek meg, ráadásul eléggé intoleráns szellemben. Én a kötelező minimummal ugyanis csak alsó határokat jelölnék ki, felül a határ a csillagos ég.

        • Nem HR eltávolítása, hanem az üzembe helyezése óta markánsan ijesztő a helyzet. Kb. amikről a csoport is beszélget, azok miatt. Ami miatt tüntettünk másfél éve. És ami miatt én nem leszek többet tanár. De ő csak jelkép, nem ő a hibás, ezért írtam, hogy igazságtalan volt őt a célkeresztbe tenni a bírálóknak. Itt egy komplett értékrenddel, iránnyal és mulasztásokkal van baj, nem csak eszközben, hanem szakmailag, emberileg is.

          Megtisztelsz, ha felhasználod az írásomat. A Gyomorgörcsös gyermekeink talán jobban sikerült:
          https://csakazolvassa.hu/2013/02/12/gyomorgorcsos-gyermekeink/

          • Emlékszem azokra a pedagógiai, kötelezően választható speckollokra, amiket Hoffmann Rózsa tartott a Pázmányon. Egy nagyon tapasztalt, az intézményvezetést a kisujjából kirázó, nem túl empatikus, de határozott nő volt. Akkoriban kezdett hanyatlani a Németh László Gimnázium, mert otthagyta, pedig csúcsra járatta azt az iskolát. Aztán találkoztam vele a katolikus gimnáziumban, akkor a KPSZTI (egyházi iskolák “tanfelügyelete”) vezetőjeként, és olyan kérdőíveket töltetett ki velünk, hogy a fülem kettéállt tőle: hatékony, lényegretörő, vérprofi csapatot és módszert vezetett be.
            Sokszor hallottam utána nyilatkozni, és mikor államtitkár lett, csak pislogtam. Annyira szembement mindennel, amit előtte képviselt! A hatékonyságot, az oktatás színvonalának emelését, a vezetők-tanárok viszonyát, az egész hierarchiát szembeköpte, mikor elvállalta, hogy arca lesz egy ennyire retrográd, nyíltan oktatásellenes pártprogramnak. Nem értettem, hova tette az eszét. Az agymosás nála is működött. Most olyan elképesztő körülmények vannak, hogy ha eddig is el lehetett mondani, hogy a pedagógusok tartják a saját hátukon a rendszert, mert különben összedőlne, most még inkább. nem tudom, meddig lehet elmenni. Bocs a dohogásért.

            • Én örülök a dohogásodnak gyöngyi, mert neked legalább személyes tapasztalataid vannak az előtte/utána állapotokról!
              Tanulságos történet, mert értem én hogy “ő csak jelkép, nem ő a hibás”, de mégis adta hozzá az arcát és a nevét, még akkor is, ha ő csak belesodródott. Mert ha hű maradt volna önmagához, az elveihez, akkor amint látja, hogy mi folyik a neve alatt, akkor fel lehetett volna állni, hogy viszlát.
              Ha valóban hatékony módszertanokat ismerő, vérprofi szakember volt, és mégis tudatosan “adta el magát” a hatalomnak, akkor viszont a hitelessége problémás. Mert így mintha a lelkét is eladta volna. Mit ér ugyanis a hatalmas szaktudás, ha a munkája után még több a szenny, és a mocsok, mint előtte volt, ha sokkal több a kár, mint a haszon? Pedig akár jobbítani is tudott volna…
              Nem?
              Naív-e vagyok?

  27. Németországban vannak ovik, ahol csak ebédet adnak, reggelit, tízórait és uzsonnát a szülő dobozol a gyereknek, minden nap.

    De ti jártatok Waldorf-oviba is egy ideig, ami (lásd fent) arról híres, hogy mennyi házi feladatot ad a szülőnek. Ott nem idegesített? Vagy úgy érezted, a pozitív oldalon is kapsz valamit?

    • Én nem bírtam teljesíteni, amit ott hozni kell, főleg János halálának (tan)évében. Ezért is történt, hogy Dávidot nem vették fel. Sokkal emberibb volt, kevesebb értelmetlen, elidegenítő előírással, személyesen, bizalommal, a szülők mint fenntartók aktív szerepével, csupa rendszerkritikus, intelligens szülő körében, és elfogadták, hogy én nem hímzek olyan sebesen, sőt, egyáltalán nem. Szinte semmi sem volt kötelező, és nem voltak csiricsáré jelmezek, fizetős foglalkozások stressze. A Waldorfba nemcsak bele kell tenned a beledet is, hanem leginkább valódi közösség. A szülőtársak nagyon sokat segítettek, mosogatás, gyerekvigyázás, hazafuvar, ovibafuvar, teljes természetességgel, ítélkezés nélkül. Nekik köszönhetem, hogy annyit lehettem bent az onkológián.

      Süti is volt mindig a szülői esten. 🙂 Most sovány vagyok és boldogtalan. 😀

      • Ja igen, én ott is borultam ezen, amikor valaki nagyon rám akarta beszélni valahol ezt a fajta intézményt, hogy én az eddig terhelésemet (és ez vazz, ALAPJÁRAT, most jött hozzá még egy elfekvőjárás, de pl 3 napja oda se jutok….) éppenhogy elviszem, az eddigi közösségeimet éppenhogy vagy szóval-tettel-mulasztással terhelten hordozom, én nem bírok el még egy szoros közösséget, hiába hogy adnak is, már ahogy én kérek, hehe, ez is olyan lenne nyilván mint az óvodai étkezés, lehet hogy 90% nem fizet érte jövőre, de hogy én a 10%-ba kerülök nyilván elvárva a megemelkedett költségek kifizetését, az hótzicsi.

        Én nem azt akarom hogy sokat segítsenek, hanem hogy képes legyek önállóan vinni, nekem odáig tart a personám, amíg állok a lábamon, úgy meg az maradt volna belőle, hogy egy esetleg nekem nem való feladathalmazt kapok a gyerek valamivel nagyobb jólétéért cserébe, de ugyanezen gyerekek keservesen fizették volna meg a nemszeretem cselekedeteim árát, most is megszenvedik az elhúzódó munkaügyi válságomat valahol.

        Másik dolog, hogy én Von-tolla és Bagira természetét örököltem valahol, nagyon lelkesen tartok a falkával alkalmi felbuzdulásra és csendes támogatásra, de az örök egymásba szuszogós csoportlét annyira idegen tőlem, hogy még – nem véletlen hogy nem vagyok tagja se egyháznak, se klubnak, se pártnak, se bárminek, hiába tudom, hogy egyedül nem megy.

  28. Én még tejbegrízt sem csináltam soha, úgy hogy nagyon nem vagyok Anyu (igaz, itt ez lenne különleges, mert amúgy mindenki Mama).
    Amióta a gyerek ovis (tavaly szeptember) meggyőződésem, hogy Magyarországon jobb lenne, mert itt olyan személytelen, rideg minden, de ezek szerint a “személyesség” is könnyen átcsap személyeskedésbe, ami valóban hatalomfitogtatás. Itt elképzelhetetlennek tartom ezt a fajta “tudom, hogy nehéz egyedül nevelni a gyerekeket anyuka, de..” beszólást, a gyerek óvónője semmit sem tud a családi állapotomról, illetve talán azt sejti, hogy van apuka is, mert az őszi értekezleten együtt voltunk (a télire nem mentünk betegség meg szombati későnkelés miatt). Mint ahogy azt is nehezen képzelem el, hogy ha este 6-ig van nyitva az ovi, akkor 5,20-kor már húzzák a szájukat a “későn érkező” anyukára. Itt 7-ig van, és én nem egyszer érkeztem már 7 előtt 3 perccel, és nem az én fiam volt az utolsó. De ha igen, akkor az animátor mosolyogva nyugtázta magában, hogy nem kell rámtelefonálni, és vette a kabátját a gyerekkel együtt (hozzátenném: kollégák, némelyikükkel együtt is dolgozom, -este már nem az óvónő van, hanem az önkormányzati animátorok).
    Persze ez koránsem jelenti azt, hogy itt minden rendben, engem ez a ridegség, információhiány is zavar, hogy külön időpontot kell kérni az óvónőtől a kommunikációra, hogy 10 perc van arra, hogy az összes (több száz) gyerek szülőstül benyomuljon az épületbe, az óvóda kapuja 8.20-tól 8.30-ig van nyitva reggel, ha 8.31-kor érkezel, akkor már nem kisérheted be a gyereket a terembe, ott kell hagynod a folyosón ülve a padon a többi “elkésett” szipogóval együtt. Majd ha összegyűlt egy adagnyi gyerek, akkor a gondnok bekiséri őket a terembe. A múltkor sikerült összevesznem az ovi igazgatójával (férfi, bár ez mindegy, csak azért jegyzem meg, mert Magyarországon szerintem nehezen elképzelhető egy férfi óvódai igazgató), megjegyeztem neki, hogy ez azért egy kicsit kemény (most még “terrorveszély” van érvényben, tehát még szigorúbbak), és a gyerekek itt bőgnek a folyosón egymás mellett, mire képes volt azt mondani, hogy “ez nem az ő problémája”. Na ezen bepöccentem, és azt válaszoltam, hogy “ön egy óvóda igazgatója, szerintem ha 3-4 éves gyerekek bőgnek itt a padon egymás mellett az ön által irányított óvódában, az az ön problémája is. A gyerekeink emberi lények, nem tárgyak”. Nem nagyon reagált, nyilván a késésekről akarja leszoktatni a “rendetlen” szülőket, és áttolja ránk a sarat, miattunk bőgnek a gyerekeink, mert nem vagyunk képesek időben érkezni. Nekem se jó nagyon összeveszni vele, nem is igazán a gyerek miatt, mert azt azért nem hiszem, hogy rajta bosszulná meg, de a munkám miatt, ha maradok ebben az állásban, beoszthatnak ebbe az oviba is. Persze egy kicsit megalkuvónak érzem ezt a magyarázatot. Viszont azaz igazság, hogy valószínűleg nem az érintett igazgató személyes hülyesége ez, hanem az egész francia oktatási rendszer ennyire kocka, rugalmatlan, rideg. Engem ez megdöbbentett, amikor ezt megismertem, azt hittem, hogy ez “németes stílus”. Az oviban 30 gyerek van két felnőttre egy szerintem igen kicsi teremben, alig mozognak (időnként kiviszik őket az udvarra, vagy a tornaterembe, de ez nem mindennapos), nincs éneklés, körtánc, szabad játék alig, fejlesztés van, “pedagógiai program”, minden negyedévben megkapjuk a gyerek füzetét a összepárosított piros almákról, a jó helyre beragasztott betűkről (3,5 éves!!), stb. Mindenhol külön leírás, hogy ez a feladat mit fejleszt a gyerekben, miért okosodik tőle. Most rajztanárként még örülhetnék is az ennyire manuális-nyomulásnak, de közben a gyerek kapaszkodik belém, amikor megérkezünk az “ordító miniszörnyek” közé, és reggelenként nem egyszer küzdeni kell vele, hogy elinduljunk. Végre talált egy barátot, örültem neki, de a család sajnos elköltözik. Úgy fogunk visszamenni a téli szünteről az oviba, hogy a barát nincs ott, nem is tudom, felfogta-e, időnként mondogatom neki. Itt az ovi gyakorlatilag iskola-előkészítő, talán említettem már, úgy is hívják, hogy “école”, én ezt a gyerekek felesleges korai pressziójának érzem. Az óvónő a program szigorú követése mellett nem ér rá arra, hgoy a gyerekek lelkével foglalkozzon, hogy elsimítsa az ellentéteket, a feszkó kézzel fogható minden reggel, ráadásul “alulszocializált” környék, írtam már erről, önmagában nem baj a sokszínűség, de ennyi gyerek összezárva, figyelmes (és én fogalmaim szerint “figyelmes”) felnőtti kordináció nélkül: háát nem tudom. Olyan szövegekkel jön haza a gyerek, hogy “kiverem a fogadat”, meg hasonlók. És ha panaszkodom, mindenki úgy reagál, hogy én vagyok túl érzékeny, túl aggódós, nem szeretem a környéket meg az országot sem (ez mondjuk sajnos igaz), és hogy ez jó a gyereknek, mert szocializálódnia KELL. Hurrá! Én nagyon mennék alternatív oviba, de se pénzünk nincs rá, se apai egyetértés. (Szerinte is én túlzom el az egészet, de mondjuk nem ő van reggelente a gyerekkel, amikor könyörög, hogy ne menjünk oviba…)
    Én azért az ideálist a kettő között látom. Van ilyen?

      • Angolul sajnos még kevésbé tudok, mint franciául 🙂
        Egyébként itt sem gáz mindig, minden, az általános iskola már egy kicsit elfogadhatóbbnak tűnik, és vannak jó környéken jó iskolák. Meg lelkiismeretes tanárok mindenhol. A baj csak az, hogy így a gettósodást még az állami oktatás is generálja. A kínált programokban, sportolási lehetőségekben is nagy különbségek vannak önkormányzatonként.

  29. Szia!
    Sajnos nagyon jó a bejegyzés.
    Mi egy éve élünk Ausztráliában, az oktatási rendszer, és még jó néhány dolog elől menekülve.
    Két fiunk van akik még otthon jártak oviba, és itt már az itteni iskolát kezdték. Nem nagyon lehet leírni a két rendszer közötti különbséget.
    De ez valami csoda, vagyis nem csoda, mert nincsen semmi különös. 9-kor bemennek, 3-kor kijönnek……ennyi……vidámak. Nincs házi, nincs iskolatáska, nincs stressz.

    Tibi. Canberra. Australia

  30. Én kor szerint már túl vagyok a 12 éven, a gyerekem még csak nyolcadikos, éppen most volt a próbavizsgája aminek eredmnye talány számomra

    Az óvodát mi is megszívtuk, már első nap észleltem az elvárásokat, láttam, hogy se gyerek se szülőközpontú nem,az az intézmény vagy inkább az ember aki kpviseli ahol a gyerekem tölt 4 évet a gyermekkorából. Pedig meg is álmodtam,hogy milyen lesz az óvoda, hiszen egyetlen-egy gyerekem van és nagyon szerettem volna,hogy jó legyen neki.
    Akkor jöttem rá igazán, hogy elnyomás alatt volt a gyerekem,és dühös lettem szörnyen amikor találkoztam tavaly a templomban azzal az óvónénivel akit a fiam kevésbé szeretett. Egy kérdést tettem fel neki,már illemből is mint régi ismerősnek. Annyi válsz jött,hogy: Még van.
    Egy kérdés se a fiamról. Ezért nem szerette a gyerek…

    Most a felvelvételi vizsga előtt megkértem a fiamot
    elemezze mondattanilag ezt a mondatot:
    Még van.
    Azt mondja a- még -alany.Tanulnia kell még,nem?
    Mi a még_?Segít valaki?

    Na, az óvoda alatt lelkesen varrtam, kölcsönöztem jelmezeket,sütöttem tortát szülinapra,hurcoltam a gyereket karatéra,rajzra, hogy szocializálódjon az óvodán kívül is.
    Iskolakezdés előttre a fiam nem ígért sokat,nem láttam fejlődést nála.A kicsi óvónéni annyit sugott,hogy legyek nyugodt mert okos,ennyi. A gyerek inkább szeretett önállóan tevékenykedni mint közösségben, rajzolni,legózni.Rendszerint nem tudta az óvodai verseket,énekeket,angolt.

    Ezért izgultam nagyon az iskola miatt mert tudtam,hogy a gyerek nem motivált a közösségben.
    Meg is mutatkozott hamar,hogy nem szereti a házifeladatos iskolát akárcsak Oszkár. Tartottam a kontrát,hogy
    ellensúlyozzam a múlasztásait. Úgy-ahogy ment hetedikes koráig, de ma már nem enged közel magához, tovább egyedül boldogul.
    Megkaptuk,már harmadikos korában,hogy nem dolgozik.
    A tanítónénik,tanárok nálunk cukik,szeretik a gyermekeket, de ott van a nyomás amit a tanügyi renszer rak rájuk.Nem felel meg a fiamnak se ez az iskolaforma, ugyanakkor tudom, lehetetlen lenne a magántanulás.Egyrészt nekünk szülőknek sincs annyi műveltségünk,hogy irányítani legyünk képesek,meg sok idő kellene. Ami előny lenne ma az az internet. A mi gyermekkorunkban hiába voltak kérdéseink, nem volt ahogy választ találjunk rájuk…

    Az anya helyzetéről annyit,hogy én lelkes voltam, sütöttem fánkot , mézeskalácsot a teadélutánokra, szülőiértekezleten aktiváltam, de minden hiába, a gyerekről lepörög minden…
    És az egóm kezdett követelőzni kb. amikor nyolc éves volt a fiam,hogy magammal is foglalkozzak. Adtam magamnak is azóta amit lehetett.
    Igazad van Éva .Kell az öröm a túléléshez!

    • Jajj, eső ❤ ölelés
      Köszi, hogy leírtad. A nagyobbik fiammal hasonlóra számíthatok, mint amit leírtál. Annyira nehéz ez. Jó lenne jól csinálni…

      Nekem most kezd az egóm követelőzni. (8 és 10 évesek), és hagyom magam! 😉

      • Köszönöm, Pillanat
        A fiam egy rejtély, nem akar semmi feladatot elvégezni,és kitűnik logikai, matekversenyeken, mindegyik tanár matek,román,magyar,angol azt állítja, hogy a tudása nem hiányos. Én csak ámulok. A tanítónéni soha nem tudta rajtakapni,hogy ne tudjon vállaszolni a kérdésre pedig egész nap
        vegetált .Tanácstalan vagyok…

        • Dettó!
          Nekem ilyen szöveggel jön a fiam:
          “Jajj, anya, a tanárnő azért mérges rám, mert azt hiszi, nem figyelek. Hát a szememmel és a testemmel nem is, de a fülem mindent hall, és valahogy beíródik az agyamba. Én se értem!” 😀

          És képes úgy megírni az osztály legjobb fogalmazását (10 évesen), hogy van 6 db kitűnő, eminens o.társa (és valóban nem csak azért mert orvos, meg önkormányzatis a szülő, mert megyei, országos versenyek helyezettjei is, bár 2 évvel idősebbek is), a fogalmazást mintaként felolvassák, megdícsérik, csillagos ös, csak neki, ÉS a helyesírása, noha leírja a legnehezebb szavakat is jól, azért lesz 2-es, mert LUSTA az ékezeteket kitenni!!! áááá

          Úgy 3-as matekból, hogy a fejszámolós gyorsasági versenyt mindig megnyeri, szabályokat felmondja, de ugye a tizedes vesszők, meg hogy hány nulla van a szám végén, az fittyfiritty…

          Verset 2 olvasás után hibátlanul visszamond, csak írni ne kelljen… 🙂

          És győzködöm, hogy legalább annyit tegyen bele, amennyire képes! Semmi többet!

          Hát mi így…

        • JAjj, ami még nagy sztori volt, és nagyon jellemzi őt:
          2. osztályban szépen kerekíti a betűket, ahogy mondták, de hát ugye jó munkához, idő kell! Felé áll a tanítónő, mondja neki, “Nagyon szép, de kicsit gyorsabban, mert így nem haladunk!”
          Következő körnél, mikor belenéz a fiam füzetébe, emígyen szóla: “Te, jó ég! EZ olvashatatlan!” Mire a fiam felnéz, és értetlenül mondja: “Most szépen írjak, vagy gyorsan? A kettő együtt nem megy!” 😀

          Szerencsére a tanerő csak nagyot nevetett rajta. De azóta is az a mantrája a fiam felé: “Gyorsan, de szépen!” Fiam még mindig nem képes erre! 🙂

          Szóval tanácstalanság itt is. Úgyhogy tanácskozzunk, hátha kisül belőle valami tuti dolog! 🙂

          • A fiam írása szörnyű…egyesek kiborulnak tőle, de helyesírási versenyen meg angolon első lett.
            A matektanárnő mesélte hatodikban,hogy képzeljem el annyira figyel,hogy elfelejt írni …Nekem gyanus volt akkor is 🙂
            Mára már megváltozott a véleménye, mert a gyerek is változott,a serdülőkori dackorszakába jutott.
            Helyesli a tanárnő, hogy a gyerek személyisége kibontakozott, felszabadultabb lett, de nehezményezni kezdte,hogy nem ír le mindent. Most már nem is figyel…

  31. Az a baj, hogy én attól is nagyon félek (sajnos mániákusan), hogy nem lesznek barátai, magára marad, piszkálni fogják az iskolában. Hogy átéli mindazt, amit én. Nem akarom, hogy egy meg nem értett, ellökött, gúnyolt, és ezért már gyerekkorában a figyelemért és a szeretetért könyörgő szerencsétlen legyen. Felnőtt korában pedig torzult személyiséggel küzdjön a hétköznapokban és a legszebb évei erre menjenek el. Igazából szarok rá, hogy mit tanítanak, hogyan, ami kell az élethez, majd megtanulja, nem az a legfontosabb, hogy atomtudós legyen, hanem hogy egy kicsit boldogabb, mint én. De erre a részre a pedagógusok ugyanúgy szarnak, mint 20 éve, szerintem akárhol a világban. Talán nem is az ő feladatuk (bár jó lenne, ha észrevennék, ha egy gyereknek ilyen szocializációs problémái vannak). Most egyenlőre a fiamnak nincsenek, illetve nem tudom, mindig félek, de közben itthon is egyedül van szegény, nincs testvére (emiatt is hibáztatom magam), nekem meg valahogy nem megy, most is nyaggat, már 2 hete itthon vagyunk, téli szünet, jól megbántam, hogy nem irattam be a napközibe, de “milyen anya az, aki nem dolgozik a szünetben, mégis napközibe rakja a gyerekét..”). Folyamatos lelkifurdalás. Leülök a gép elé, már jön, hogy “főzött nekem ebédet”, ezt meg kell kostolnom, műrágcsálom a műanyagkaját, jó de most hagyjál, szeretnék “dolgozni a számítógépemen”, mégha dolgoznék, de csak netezek, blogot olvasok, meg jó lenne jógázni, tornázni, végre elkezdtem (még csak 2 nap, ez semmi, de valami azért mégis), odajön, rámül (!) jógázás közben, már ordítok vele, pedig csak gyerek, játszani szeretne, valakivel lenni, milyen szar, hogy még az anyja is ellöki. De közben folyamatosan követelőzik, és üvölt, ha épp nem bírja levenni a kupakot a filctollról. Meg kipakolja a hűtőt és fellocsolja a konyhát tejjel, de mi mást is tenne, mikor az anyja időnként odaragad a számítógép elé, és “elfelejt ebédet főzni”. Szóval milyen jogon féltem én az ő lelkét a sulitól, ha én anyaként is ilyen vagyok? 4 napja esik, ma mondjuk nem, lemehetnénk a parkba, de én azt is unom, nem szeretem a környéket, sokat mondtam már. Azt hittem, a szünetben kipihenem magam, a sok stressz, egészségügyi problémák, párkapcsolati balhék, nehéz gyerekek a munkahelyen, stb., de mindjárt vége a szünetnek, kezdődik előről, nyomom majd izomból, összeszorított foggal, majd csak kibírom valahogy húsvétig. Akkor újra szünet. Hétfőn mondjuk bementünk Párizsba, kávézóztunk, vicces volt, de találkozóm lett volna több ismerősömmel is (magyar anyukák), mind lemondta, mindenkinek kényelmesebb otthon, mindenkihez én menjek el, ők nem szállnak tömegközlekedésre, azt kéne mondanom, hogy “le vagytok szarva”, de nem merem, mert akkor még annyi társaságom se lesz, mint eddig. Nem működik az a tanács, hogy “itt a környéken találjak valakit”, nem tartozom közéjük, vagy nem tudok velük kommunikálni, vagy nem tudom mi van. Valahogy én anyóséktól is azt várnám, hogy elviszik az egyetlen (!) unokájukat egy kicsit magukhoz, de ők folyton utaznak, egy évben vagy háromszor is, külföldre, felső középosztálybeli friss nyugdíjasok, persze mit irigykedek, nem közelező a nagyszülői ingyen bébiszittekedés, mint Magyarországon. Azért az én szüleim jönnének, vagy vinnék a gyereket a szünetre, ha nem lenne ez a távolság. Húsvétkor beiratom a napközibe, legalább az egyik hétre, és inkább vállalom megint a szaranya státuszt, már mindegy is, ez a cimke hozzámnőtt.
    Néha olyan, mintha egy kicsit jobb lenne: az életem, a kedvem, a motivációm, két lépcsőfok felfelé, aztán megint visszaesés. Ugyanaz, mint fél éve, egy éve, másfél éve, ha összeszednénk, miket írtam itt a blogon már, megdöbbentően ugyanaz a nyavajgás lenne. Dögunalom.

    • Nem vagy konnyu helyzetben.
      Foleg,hogy ossze vagytok zarva,nagyikmessze.
      Nem nyavalyogsz csak kiutat keresel.
      Nehez innen barmit,mert okoskodas,de ha egyutt jatszanatok,bohockodnatok,kirakoznatok stb. Az nem lenne jo Neked is?
      Nem egesz nap,de kicsit.
      Talan elfogadna hogy van ami anya ideje,van ami a kozoses vsn amikor egyedul is le kell foglalnia magat.
      Nem orarendszeruen persze,csak lazan.
      Amugy irasd be majd napkozibe egy hetre, ki mit mond,nem mindegy?!
      Azert csak van olyan tanero aki a Te csemeteddel is torodik?
      Remelem nem ennyire sotet a kep?!

      • Szia Ágica, köszönöm amit írsz.
        Talán nem ennyire sötét a kép, az ovi nem tetszik, de szerintem ez általánosan igaz a francia közoktatásra nálam. Ma kértem az óvónőt, hogy segítsen a fiamnak barátkozni. Egyébként vannak olyan gyerekek, akik érdeklődnek iránta, mondtam neki, hogy tegyen ő is lépéseket, menjen oda, köszönjön, játszon velük. Van amikor jókedvűen jön haza egyébként az oviból, lehet hogy nekem is hagynom kéne, hogy megtalálja a maga kis helyét.
        Van egyébként egy olyan fogadalmam, hogy “napi egy óra intenzív gyerekezés”, azaz játszom vele, teljes szívvel, és csak rá figyelek, nem sok az egy óra, de ha tényleg ott vagyok lelkileg is, szerintem kielégítő. Vagy legalábbis érzi, hogy azért én is ott vagyok neki. És utána mondhatom azt, hogy most egy kicsit “dolgozni” szeretnék.

        • Ez jo ez az egy ora!😂
          Ugyes vagy!
          Ne legyen lelkiismeretfurdalasod ha neha neha elmarad/na.
          A gyerek ugyis erzi,hogy vele vagy,az ove vagy!😃
          Jo h szoltal az ovononek,neha kell egy kis kulso srgitseg,o pedig latja kivel erzi jol magat!

    • Mondd csak, írd csak. Nagyon kevesen látják magukat világosan. Te úgy látod magad világosan, hogy közben rontod magad. Csupa jó van benned. A kisgyerek az agyamra megy, menekülök előle a lakásban, főleg, ha egyke, szerintem sokunknak ismerős, csak nyilvános fórumon inkább jóanyát játszanak.

    • eleg hasonlo nalunk is. minden iskola szunetet betablazok, akkorra hivom a baratokat, rokonokat, akarkit, sot eljarok dolgozni is napi 3 oraban. nyaron tutira taborba mennek. es nem vagyok ettol szar anya. ok is es en is jobban erezzuk magunkat ha gyerek tarsasag szorakoztatja oket legalabb a nap egy reszeben, akkor is ha iskola szunet van. es mindkettonknek jobb ha van idom egyedul lenni egy ket orat, akkor vele is szivesebben foglalkozom miutan hazahozom a taborbol. soteten latod, pedig szerintem teljesen normalis es termeszetes hogy tele van a tokod egy egesz nap, 2 hetig non stop rajtad logo gyerekkel.

  32. Sziasztok!

    ki kell írjam magamból!

    szerda 5 óra szülői…
    legkisebbel megyek ( 4 éves) beteg, és velem szeretne lenne, és nem is tudom kire hagyni, apa dolgozik. nagy lányom, és az fiam az ügyeletben megvárnak. ( bűntudat már itt bejön, miért kell csórikáimnak ott dekkolniuk, a legkisebbel együtt, de ha nem megy el az ember az gáz…)
    Nagy lányommal szeptemberben jöttünk át ebbe a suliba, szülői kérésre újra járja a 4.-et, mert volt szuper évünk már máshol. Tehát mivel új közösség még fontosabb ott lenni, megjelenni, még ha beteg is a gyerek.
    17.45-re meghallgattuk szépen csendben, hogy melyik tantárgy átlaga hogy alakult félévkor, mennyit rontott az osztály tavaly óta, ( még véletlenül se mennyit javított), mikor milyen felmérő, beszámolót kell beadni, mikor vigyünk papírgyűjtésre újságot, mert ultra ciki hogy ők lettek az utolsók, 1%-ot fizessük stb… Már azt hittem 6 előtt végre haza mehetünk, mikor is megtörtént amire nem annyira voltam felkészülve!
    Felszólalt, egy rendkívül jól öltözött anyuka, hogy a fiúk mennyire jól együtt játszanak, viszont a lányoknál hatalmas probléma van, bántják egymást, cikizik stb… és hogy ez szeptember óta van így, és mindegyikünk jól tudja hogy mi változott szeptember óta!!!!!!! Azt hittem a föld megnyílik alattam. Jelentkeztem, hogy azt gondolom akkor ebben érintett vagyok! Mondta a kedves hölgy, hogy igen, és ő már megmondta a lányának ne is barátkozzon a lányommal mert buta és megbukott!

    Tudjátok nehezen marad ilyenkor az ember nyugodt! Főleg én 🙂 elég markáns személyiség vagyok.
    Nagy levegőt vettem, és nyugodt maradtam. Elmagyaráztam a hölgynek hogy ez talán nem volt a legjobb megoldás, már csak azért sem mert a gyerekem nem megbukott, mi kerestük neki a legjobb megoldást az állandó kudarcélmenyek után.
    Őt nem érdekli, nem volt már más megoldás, mert mindent megpróbált.
    Jeleztem neki egy dolgot egész biztosan nem tett meg, nem beszélt velem, nem próbáltuk meg közösen rendezni a problémát. Ezt sikerült a tanárnőnek azzal tetéznie, hogy és GIZIKE ( álnév) még sose hazudott! ( a hölgy lánya) Éreztetve azt hogy tuti az én lányom nem mond igazat bizonyos témákban. Mindezt 26 szülő előtt……
    Én azt hiszem tisztán látom a gyerekemet, erős akaratú, határozott, vezető egyéniség, hatalmas igazságérzete van, ezért is imádom, de azért is mert ezek mellett szociálisan nagyon érzékeny, empátiája hatalmas, nagyon tud szeretni, vicces, aranyos 🙂

    pfff. jó volt kiírni….

    ja és! az ominózus problémás gyerekem óvodai élményeim odáig fajultak hogy csináltam egy óvodát, immár 5 éve… és olyan jó látni hogy megy ez máshogy is, és nem w. !

    • Szia, üdv a kommentelők között!

      Szomorú, hogy a tanár ennyire nem tudta kezelni ezt a nagyon méltatlan “problémamegbeszélést”, és hogy előre egyeztetés nélkül ezt lehet. Nem demokratikus, sérelmi alapú. Az meg, hogy szülők mondják meg, kivel barátkozzon a gyerek, a legsötétebb ötvenes éveket idézi.

    • “csináltam egy óvodát, immár 5 éve… és olyan jó látni hogy megy ez máshogy is”

      az óvoda nálunk is rossz volt de az iskolával szerencsénk volt, első osztálytól nyolcadikig olyan pedagógusok tanították a fiamat akik nagy hangsúlyt fektettek a csoportépítésre, nehezebb helyzetűek integrálására. Fontos volt egymás megértése, tiszteletben tartása. Engem is meghatott mikor láttam a nagyon jó körülmények között élő család lánya és a cigány kislány ölelkezését kirándulás után.
      A tanítónéni azt mondta, hogy nem cigányok. Ő szerette őket mert gyermekkorában együtt játszott cigány gyerekekkel ,szomszédok voltak.
      Fejlődött is a fiam személyisége .
      Köszönöm nekik.

      A fiam sem tudott beilleszkedni a közösségbe az elején , de még a kapusbácsi is azt mondta az iskolában, hogy újraszületett.

    • Beszarás….a minimális feladata ilyenkor az osztályfőnöknek, hogy odaálljon a gyengébb mellé. Hol élünk, te jó ég. Én még a gyerekeknek is világosan elmondtam, hogy , aki ki meri röhögni, gúnyolni a másikat, vagy lealázza valamiért, azt nagyon csúnyán beégetem ott rögvest. Az alapvető emberi tisztességre kell őket megtanítani, nem a százalékszámításra kizárólag..

      • Mindig az erő mellé állnak. Az iskolát támogató, nagyon befolyásos szülő nyalizó-lihegő, irigy lánya vidáman folytathat bulliyng-árulkodáskampányt a fiam ellen hónapokon át, ehhez a tanár is asszisztál, az osztályfőnök a jelzésekre nem reagál, majd magatartása és tanulmányi eredményei miatt kitüntenti a kis strébert.

    • Szia Viki!
      Amit a másik szülő csinált, az gáz, és az osztályfőnöknek sem kéne ennyire “semlegesnek” maradnia ilyenkor, de azt lehet tudni, hogy mi a “szeptember óta tartó konfliktus” lényege?
      Írtad, hogy erős személyiségű a lányod, nem lehet, hogy valamilyen “két dudás egy csárdában” helyzet van, hogy valaki félti az eddigi hangadó pozicióját? Mármint a felszólaló szülő gyereke nyilván.

  33. Visszajelzés: már megint miről maradtál le | csak az olvassa — én szóltam

  34. Visszajelzés: gépernyőhöz tapadtak | csak az olvassa — én szóltam

  35. Visszajelzés: no jó | csak az olvassa — én szóltam

  36. Visszajelzés: nem ujjong, nem rinyál | csak az olvassa — én szóltam

  37. Biztos nem véletlen, hogy erre kattintottam most rá.
    Ma az egyikem úgy döntött, nem megy iskolába, mert befejezné az esti építményét. Nagy volt a kísértés (nekem), mert ma itthon dolgoztam, de úgyis mindjárt szünet, elvittem őt is. Du. azzal fogadott a tanító néni, hogy Gyerek minden órán figyelt, de nem volt hajlandó írni egy betűt sem. Ő ráhagyta, de annyit mondott neki, hogy akkor most haza kell vinnie a füzetét (eddig meglepő módon mi még ezt megúsztuk), és pótolni. A helyzetet megértettem, meg nagyon bírjuk is tanító nénit, de… otthon persze 3 betű után közölte, ma ő ezt eddig sem és ezután sem. Ekkor jött tesó és egyben osztálytárs, tetejébe még grafomán is, hogy ő szívesen megcsinálja helyette. Rámnéztek, mondtam boltolják le, majd kijöttem. Feladat kész, én annyit kértem, hogy ha már így, senki ne jártassa a száját.
    Azóta azon agyalok, mennyire voltam én ma okés. Hogy hosszú távon nem kellene-e ebből visszavennem. A megoldásukat viccesnek tartottam, de hány évig tart még (a nyár?) az, hogy bűntudatom lesz, ha a cinkosuk vagyok. Mert kinek legyek cinkosa, ha nem nekik?
    Mindegy, jó volt ezt most csak úgy leírni, főleg olvasni, hogy nem csak én vagyok AZ A ZANYA. (Nálunk egyébként az SZMK több kínt okoz a szülőknek, mint az iskola v az óvoda.)

    • Még pontosítanék: asszem, amiatt van bűntudatom, hogy bűntudatom van. (Lehet, hogy a trágár tanáros sztori is egy kicsit az agyamra ment:) Levelet még nem küldtem el, nincs elég bizonyítékom, csak a gyerekeim szava natessékmármegint.)

    • A gyerekünk cinkosai vagyunk, ez a dolgunk. A világgal, a mégoly jó fej tanítónőkkel szemben is. Ugorj az időben, nézd ezt a helyzetet öt év múlva: számított vajon az írás biztonságának, olvasóvá nevelődésnek, műveltségnek stb. a szempontjából? És emlékszel még a magad gyerekkorára? Tanár vagyok én is, tudod.

      • Mindenre, nagyon is! Sőt, ha egy helyzetben elbizonytalanodom, direkt visszakeresek az emlékeimben. (Nekem a családban nem volt cinkosom, mondjuk a kontrollal sem mentek az agyamra.) Apám szokta mondani, úgy nőttél fel, hogy észre sem vettük. (Ez kinek jó hír?:))

  38. Visszajelzés: még gyorsan kattintsatok néhányat, mert akkor megelőzzük 2014-et | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s