téged kiröhög a gyereked?

Olyan cukik, míg kicsik, nem? Ha felül tudunk emelkedni a kakiszagon és a bömbölésen, akkor könnyű velük. Igenis könnyű, akkor még egészen az.Képernyőfotó 2015-04-13 - 16.38.06

Aztán telnek az évek, és valahogy elromlanak, nagy szájuk lesz, meg elvárásaik. Megiskolásodnak, eltörik a ceruzát, és Milka Wafelini ragacsos csomagolását találjuk a szamárfüles ellenőrzőben, az aláíratlan hármasok között. Sóhajtunk: istenem, milyen édesek és bújósak voltak még nemrég, mennyire igényelték és kritikátlanul elfogadták a törődést! Kisgyerek = kis gond, nagy gyerek = nagy gond (ez azt jelenti, hogy okostelefont akarnak, meg hogy rettegünk a teherbeeséstől és a drogtól), illetve — kesernyés bölcsesség — szerencsére volt néhány évünk megszeretni őket, mert most olyanok tudnak lenni, hogy kihajítanánk őket az ablakon a legszívesebben.

A kamaszok lázadnak, ugye, ezt mindenki adottnak és természetesnek kezeli: keresik a saját útjukat, forrong a személyiségük, idióták a kortársaik, nyomorítja őket az iskolarendszer, és vannak még a hormonok; lusták, nem tanulnak, nő a lábuk, ami büdös is, nem lehet őket megölelni, ciki nekik velünk mutatkozni, és csak úgy, reflexesen, különösebb cél nélkül is hajlamosak tiltakozni, visszadumálni, szabotálni.

Szerencse, ha a kamaszodás ágy alatt tárolt, porcicákkal ismerkedő gombóczoknikban, hajnali háromig történő csetelésben nyilvánul meg, meg abban, hogy kértelek, hogy pakold ki a mosogatógépet, édes magzatom, netán a történelem kettesben. Amíg “csak” arról van szó, hogy a szülői gondoskodás éber készenlét és para lesz, még szépen vagyunk. Sehol a babaszag, az egyértelmű tekintélyünk, és soha többé nem lehetünk jó fejek, de ezt is megszokjuk. Nem annyira élvezet ám üzemszerűen aggódó, morgó, örökké felszólító módban, eseteg kérdő mondatokban beszélő lénnyé változni (párhuzamosan a házastársi elsárkányosodással), de ilyen az élet.

Vannak sokkal-sokkal durvább szülőszomorító, valóban veszélyes reakciók is. Van, hogy a gyerek a vesztébe rohan, és van, hogy a szemünkbe röhög.

Én azt állítom ebben a posztban, hogy az idegesítő, ajtóbevágó lázadás, a deviancia, a menekülés nem ab ovo sajátja a kamaszkornak.

Hanem elbasztuk.

Egyrészt, ez rossz kommunikációs minta: a gyerekeinket agyonóvtuk, szarrá kényeztettük, mindennel elláttuk, engedtünk nekik, amikor kiasutóért nyafogtak, megvettük a lila pónit is, ugrottunk, ha elesett, és cipeltük az összes cuccát. A gyerekeink beszívták a levegőből, hogy ezt lehet. Ezt jelenti a szeretet: a szülő dolga, hogy a belét kidolgozza, mindent elviseljen és biztosítson, és a szülőnek (úgy értem, a jóléti, mentálisan is bővelkedő, erőszakmentes, gyereket igazán akaró alfajnak) nincsenek saját szempontjai, igényei drága gyermekei testi, lelki üdvén felül, kölcsönösség nem létezik, csak ajnározással vegyes kontroll, sőt, ha szutykos helyzetekből kell a szemünk fényét kimosni, helyette a balhét elvinni, azt direkt élvezzük.

Mindenki hülye, a világ hülye, a szülő is hülye, csak ők nem, soha. Van véleményük, okosak, mindenki mindig meghallgatta őket, lelkizett velük. Hát belenőttek ebbe, és mondják, most is, nagyobb távlatú dolgokról, rólunk is, nem mindig türelmesen, igen ítélkezően, ellenünk is.

És az nekünk fáj. Fáj, ha nincs igazuk, és fáj, ha nagyon is, mert az azt jelenti, hogy nem vagyunk jó és hiteles minták, pedig annyira azok akartunk lenni.

A gyerekeink, kár ezt bonyolultabban megfogalmazni: nem tanultak tisztességet, egyenességet, partnerséget. Mi nem akartunk autoriterek lenni, de nincs jobb, begyakorlott mintánk. Így aztán leginkább kuncsorgás van, játszma, érzelmi zsarolás, nyavalygás, szájhúzás, alkudozás, meddő viták, üres fenyegetés, belefáradás, törlőrongynak kezelés, faszkodó kritizálás. Ezt jól megtanulták, mi ezt engedtük nekik, sőt, hogy igazán jó szülőnek érezhessük magunkat, némileg a környezet nyomására is engedtük, helyettük éltünk, a seggük alá toltunk mindent, ők csak játsszanak és növekedjenek. Giccses és drága a cucc, meg túlcukrozott, de ha annak örül…? Későn kapcsolunk, hogy baj van.

A világgal is baj van, egyébként, és ebben kellene boldogulniuk: mereven provinciális viszonyok, nyomor, lepusztuló közszolgáltatások, hazug jelszavak, lehúzó életmód-minták, anyagiasság, kíméletlenség, rivalizálás, felszínes ítéletek, a piac farkastörvényei, alterofóbia, egymás használása, erőből érvelés, fel nem ismert asperger, érzékeny és rommá gyötört lelkek mindenhol.

Ki vagyunk akadva, hogy ennek a világnak és a mi otthonunknak a metszéspontján a gyerekeink követelőznek, nem önállóak, kizabálják a hűtőt, meghíztak, sunnyognak, státusszimbólum-cuccokért nyaggatnak, amelyeket nagy meccsek után mégis kiizzadunk, és amelyekre aztán nem vigyáznak. Hogy nem tanulnak, ellenben értelmetlenül töltik a délutánjaikat. Mostanra fáradtunk ebbe az egész túlméretezett hercehurcába bele, meg is roskadtunk már a nagy jószülőségben, lassan vége a fiatalságunknak, de talán a középkornak is, erre tessék, pont most kamaszodnak.

Mi meg elpolgárosodtunk, elpuhultunk, kockás inges beosztottak lettünk végképp. Valaha értettük volna a szempontjaikat, valaha nekünk lobogott a hajunk, AC/DC-t hallgattunk, beton pingpongasztalok mellett küldtük le a féldekásokat, és biztosítótűk tucatjaival dekoráltuk kevésbé kellemes szagú farmerünket. Ők mindkettőn röhögnek, az ifjúságunkon és a decens jelenen is, ha egyáltalán felnéznek az okostelefonból.

Szóval, a kevesebb talán több lett volna. Nem elhanyagolás, nem pofon, nem tekintélyelv, csak mégis, nem ez a szolgalét és örök megfelelés (egyszerre a szemünkfénye gyermeknek és az egész külvilágnak: anyósnak, iskolának, házastársnak. Hová lettél te?).

Másrészt, figyelj: a kamasz már nem hülye. Nem veszi be az alakoskodásodat. Tudja jól, hogy a jelszavak, a hirdetett értékek, meg a valóság, az nem egészen ugyanaz. Tudja, hogy a temetőbe meg családi ebédre meg rokonlátogatóba illik menni, ellenben nem valami nagy élmény. Tudja, hogy nem vagy boldog, hogy tól-ig az életed, nem vagy laza, tudja, hogy csak prédikálsz, tudja, hogy megint cigizni vagy titkos esemesre surransz ki, tudja, hogy nem élvezed a szexet, és tudja azt is, hogy elbasztad az életed. Vagyis a képmutatás ellen tiltakozik. Érzékeli, elítéli, és teljesen igaza van. Ő nem így akar élni, ahogy te élsz, és nem csak azért, mert egy másik generáció szülötte.

Nézz magadra, nézz az életedre. Milyen akartál lenni, amikor annyi idős voltál, mint most ő? Milyen az életed, annyira példaértékű? Akar-e ő gyereket, ha azt nézi, neked hogyan sikerült a projekt, mit jelent szülőnek lenni? Van-e abban lazaság, könnyűség?

És: van olyasmi, jelentős esemény, érzelem, történés az életedben, amiről a kamaszod nem tud, és ciki volna, ha megtudná? Mi az? Te rendben vagy azzal a valamivel? Látod-e egyáltalán, szembenézel-e vele? Te olyan vagy-e? Lefekszel-e időben, nem veszel igénybe kerülőutakat, nem szégyenítesz meg senkit csak azért, mert más? Nem vagy előítéletes? Keményen dolgozol? Hazudni szoktál-e? Hű vagy a hitveshez? Olyan a hitvesed, hogy valami nagy boldogság hozzá hűnek lenned? Sportolsz? Te is zabálod a csokit?

A legdurvább ez, hogy a kamasz gyerekednek, amikor vicsorog és rád vágja az ajtót, és nem és nem akar az értékeid jegyében élni, igaza van. Tükröt tart neked. Nem vagy jó fej, nem vagy hiteles, beleroskadtál.

69 thoughts on “téged kiröhög a gyereked?

  1. Én erre, kb egy éve eszméltem, hogy nem jó, hogy elszúrtam/tuk. Mégis így, hogy leírtad megfogalmaztad, olyan volt mintha pofán vertek volna 🙂 De nem baj. Remélem még időben vagyok, most 6 és 8 évesek. Nem ugrok, lejjebb pakoltam a poharat, tányért, elérik, töltsenek, vegyenek maguknak. Nem dobom el amit éppen csinálok, várni kell. És nem viszem haza a bicajt, akkor ott marad az árok szélén. Próbálkozom, remélem még lesz eredménye.

  2. Én emlékszem a kamasz önmagamra, és a motivációimra is. És most is emlékszem, miért, mi ellen lázadtam. Azóta megértettem a szüleim motivációját is, és sajnálom, hogy megnehezítettem a dolgukat, ennek ellenére jogos volt a tiltakozásom. Jogos a kamaszok kritikája a világról, szülőkről, még ha nem is választanak feltétlen jó módszereket ennek kifejezésére. Nagyon bízom benne, hogy a kíméletlen őszinteségem magammal szemben, melyet nem takargatok a gyerekem előtt sem, segít majd abban az időszakban, mikor ő is elkezd kiritizálni engem. Mivel az enyém még kicsi, nem tudhatom, hogy meg fogom-e tudni tartani a kommunikációt kettőnk közt, de nagyon bízom benne. Ti, akiknek már nagyobb, nektek hogy sikerült? Ha igyekszünk hitelesek lenni, elkerülhető valamennyire az a jelenség, amit Éva a poszt első részében ecsetel?

        • De jó-e az? Én, ajtócsapkodás nélküli kamaszkorral a hátam mögött, hiteles szülökkel, azt mondom: nem biztos, hogy jó. Muszáj megharcolni a kis harcainkat, elkülönülni valamitöl, mert ez a személyiségfejlödés része és késöbb adott esetben hiányozhat. Szóval a nagy harmónia se lehet cél.

          • De az, hogy nincs nagyjelenet, ajtócsapkodás vagy épp kábítószer/piálás, nem jelenti, hogy nincs harc. Épp az, hogy van most is, 5 évesen, 8 évesen is, csak van kerete, formája. Lehet mondani, hogy apa, hülye vagy: de nem lehet földhöz verni magukat, illetve lehet azt is, csak annak nincs eredménye. Sírdogálásnak sincs sok eredménye (szabad azt is, persze!), csak annak, ha el is tudja mondani, hogy miért sír. Akkor ugyanis nem csak simogatást kap, hanem maga a probléma is megoldódik, ha megoldható egyáltalán.
            A másik, hogy így a szülő is edződik 😉 nem fogja meglepni, hogy a gyerek kamaszként lehülyézi. És főleg, tudja kezelni a helyzetet. Mert akkor is a szülő marad még a felnőtt, neki kell kezelni. ÉS az ő csődje, ha nem sikerül a kezelés.

          • “De jó-e az? Én, ajtócsapkodás nélküli kamaszkorral a hátam mögött, hiteles szülökkel, azt mondom: nem biztos, hogy jó.”

            Volt ajtócsapkodás, meg veszekedés is, nemcsak kamaszként, már előbb is. Én eleve kicsit elkényeztetett, akaratos gyerek voltam, nem az a simulós fajta, de nem csak erről van szó: mindig volt saját véleményem a dolgokról, és mindig el is mondtam, mert a családi légkör olyan volt, hogy ezt gondolkodás nélkül megtehettem.
            De nem ez a lényeg, az ajtócsapkodás csak a felszín. Én arról beszélek, hogy a kamaszkori útkeresésen, a világnézetünk különbségein (sok van), és minden egyében túl az anyukámmal való kapcsolatunkban máig megmaradt a mélyen gyökerező őszinteség és hitelesség. Képmutatás nélkül, az anyai és emberi hibáit is felvállalva nevelt minket, ami szerintem baromi nagy szó, nagyon hálás vagyok neki, és tisztelem ezért. (Nem biztos, hogy én képes leszek erre, ha esetleg lesz saját gyerekem.)
            Felnőttként is elmondhatom, hogy örülök, hogy ismerem mint embert, és ha nem lenne az anyukám, akkor is jó fejnek tartanám.

    • Ugyanez. Visszagondolok és azt látom, hogy teljesen igazam volt a legtöbb dologban, bár ma már azért árnyaltabb a véleményem, mint akkor volt és diplomatikusabban tudom megfogalmazni.
      De persze azért csináltam hülyeségeket is bőven. A legjobban a második nyelvet sajnálom. Az angolt tanultam rendesen és lett is belőle nyelvvizsgám és tudok is, bár tudhatnék jobban, de a második nyelvet mind úgy gondoltuk , hogy felesleges tanulni, elég az angol, csak kicseszésből került bele a tantervbe. Hát sajnos nem, baromira kellene és most fogom elkezdeni tanulni, munka mellett már nehezebb lesz, mint gimiben lett volna.

      • Én is sajnálom, hogy eljátszottam az időt akkor, hogy nem tanultam…és most a gyerekek se tanulnak és látom, hogy folyik szét majd az életük, és még annyi alap se lesz benne, mint nekem. Most konkrétan könyv-és filmélményekre célzok, amiből én – igazi család híján – az emberi kapcsolatokról, érzelmekről tanultam.

      • hú, dettó. pedig mindenki megmondta, és időm is volt, és megrántottam a vállam. most meg tök gáz, mert, hogy egy ismerősömet idézzem, aki angolul beszél az nem beszél idegen nyelven.

        • És milyen kevesen olvasnak cizelláltabb szöveget angolul, jaj. nem arról van szó, hogy ver iz dö parlament, hanem mondjuk a ketogén diétáról vagy egy vonatszerencsétlenségről. Ha a magyarok készségszinten olvasnák a nemzetközi internetes sajtót, nem ilyen lenne a tájékozottságuk, a mentalitás, kommentkultúra sem, és nem is lehetne ezt megcsinálni velük, amit a potentátok mostanában.

    • Szerintem erre nincs garancia, esetleg nagyobb eséllyel elkerülhető, mint nem.
      Az én szüleim hitelesek voltak, mégis lázadtunk.
      Nekünk be kellett segíteni otthon viszonylag kis korunktól kezdve, saját ágyunk rendbe rakása, szennyes kivitel, később vásárlás/teregetés stb beosztása családon belül. Mindeközben azt láttam, hogy osztálytársaink nagy részének semmi dolga otthon, akkor mi az, hogy nekem még suli után otthon is “dolgoznom” kell. Mi az, hogy az én anyám el akar olvasni nyugiban egy könyvet, és miért én nézzem meg, hogy miért bőg az öcsém (korábban is megtette, kamaszkorig nem zavart). Nem voltak egyébként teljesíthetetlen feladatok, és még csak sok se volt, de én kamaszként szó szerint semmit sem akartam csinálni, vagyunk még elegen a családban csinálja más.
      Ma felnőtt fejjel nagyon jó a kapcsolatunk, pont tavaly beszélgettünk a testvérimmel erről. Ebben biztos része van annak, hogy tényleg hitelesek voltak (most is azok). Amikor már nagyobbak voltunk, elég sok történetet meséltek a saját fiatalságukról, nem le tagadva, hogy ők sem voltak tökéletesek.
      De ez ahhoz nem volt elég, hogy ne lázadjunk, mert teljesen mást láttunk a környezetünkben, és amit láttunk az a saját életünk szempontjából sokkal kényelmesebb lett volna.

    • Engem gyakran. Nagyon örülök neki 😉
      “az idegesítő, ajtóbevágó lázadás, a deviancia, a menekülés nem ab ovo sajátja a kamaszkornak”
      Nem. Annyira nem, hogy természetesebb társadalmakban ismeretlen. (szóval: el. Szikra 😉 )
      Folyton azt hallom, ha most szemtelen, milyen lesz kamaszként? Milyen lenne? Hogy lázadna, ha nincs mi ellen, ha nincs megfellebbezhetetlen tekintély(em) (stb.)? Ha simán lehülyzéhet, ha hülyeséget csinálok, én pedig belátom a tévedéseimet, akkor miért akarná erőből bizonyítani?
      Most is elmosogat maga után, most is elpakolja, összehajtogatja a kimosott ruháit, most sem én szedem össze a szennyest utána, sem a játékot, a leckét is magától csinálja: nem lesz új a számára a feladat, az elvárás. A zsebpénzét is ő osztja be 8 évesen is (meg 12 évesen is).
      Anyám ellen sosem lázadtam, nem volt miért. Elfogadott, támogatott. Persze, szólt, ha úgy látta, hülyeséget csinálok, de döntéseimbe nem szólt bele. Apám néha próbált “hagyományos” apa lenni, az ellen lázadtam.

  3. Amíg kicsik voltak, és nélkülünk nem is nagyon tudtak létezni, egyértelmű volt a feladat, hogy rendelkezésre álljunk. Aztán úgy maradtunk, valóban. Most meg kapálózunk. Ők meg teljes egyszerűséggel azt mondják, hogy hagyjál már, meg menj ki. És tulajdonképpen teljesen igazat is tudok nekik adni, mert már saját magamat unom, ahogy számon kérek, hegyi beszédet tartok, dödögök, miért is lenne ennek bármi hatása? Mikor már nagyobbak lettek, akkor tört elő belőlem is, hogy nem vagyok a csicskájuk, hogy van egy olyan saját énem is, ami nem az anya. Nem volt egyszerű se nekik, sem a férjemnek, de még nekem sem, hogy ez ne csak a felismerés szintjéig jusson el. Sokszor olvasom itt is, hallom is innen-onnan, hogy az ő gyerekük önálló, részt vesz a háztartásban, mellette persze kitűnő tanuló, illedelmes és példás magatartású az iskolában. Hát az enyémek nem ilyenek. Most akkor mi van? Furdaljon a lelkiismeret? Nem köszönöm, abból nem kérek.Megpróbálom a mindennapokból kihozni a lehető legjobbat, a jelenlegi célom csak az, hogy épségben érjenek haza a bulikból és ha baj van, hozzánk forduljanak először.

  4. Már a dackorszakos bejegyzésed is nagyon tetszett. Azt is alapnak, átvészelendő kötelező körnek fogják fel. Ahogy most a kamaszok lázadása epizódot is.

    Túlzott kímélet: ülök a metrón, ötévessel felszáll apuka. Ki kapja az üres helyet leülni? Első a gyerek. Nem apuka leül és ölébe a kislány, hanem a gyerek ül, apuka felette áll.

    Saját kamasz élmény: akkor minden ellen lázadtam, ne csak a szüleim ellen, nehezen tudom különválasztani. Alig emlékszem azokra az időkre… Mintha nem is én lettem volna. Nem is én voltam.
    Merészebb voltam, lazább, ma már aligha jutna eszembe íjász szerkóban végigslattyogni vidéki kisváros főutcáján, vagy melegítőben intézménybe menni (akkor suliba többször csináltam ezt).

    • Múltkor felszálltam a háromévessel a távolsági buszra, egy üres helyet találtunk, őt ültettem le, mert nem volt kedvem leülni, egész (vagyis elvileg csak fél, de akkor is) nap ülhetek a munkahelyemen. Mondjuk az azért tény, hogy egy jó háromnegyed óra után, amikor a közelben felszabadult egy hely, már jólesően ültem le.

        • hát, egészséges mozgáskoordinációval átlagos tömegközlekedésen (ie. nem hatvannal repesztő kivénhedt ikaruszon) azért nincs olyan óóóóriási veszélyben (bár valamiért az emberek nagyon rettegnek ettől + a gyerekek igen jelentős részének nincs egészséges mozgáskoordinációja az is igaz).

          de az ölbeülést nem mindenki szereti + ha én nem akarok leülni mert egész nem ülök, a gyerek meg egész nap rohangászik, attól még a gyerek leülhet nyugodtan, nem vagyunk összenőve.

          én inkább azt nem szeretem ebben, hogy az emberek nagyobb gyereknek is automatikusan felpattognak, ami pont ezt a jogosultságérzetet erősíti (bár ha egyébként nem ez a norma akkor nem szignifikáns, de ettől még zavar)

          • Mau, egy hároméves gyerek magasságában nincs kapaszkodó a buszon (vagy alig), speciel a gyerekem majdnem repült egyet, amikor a sofőr induláskor gázt adott (nem jutott eszembe, hogy előre megbeszéljem vele, hogy várjon meg engem a jegyfizetésnél, és alig értem oda hozzá, hogy elkapjam).

            Én nyolcévesként iszonyatosan utáltam, amikor iskolatáskával, edzésholmival és hangszerrel a hátamon/kezemben elég fáradtan mentem haza és egy, csomag nélküli fiatal felnőtt sem adta át a helyét. Lehet, hogy azért, mert könyv is volt a kezemben 🙂

            • nemtom nekem nem ez a tapasztalatom, de mi pestiek vagyunk, nem is különösebben külváros, szóval itt nem nagyon szoktak száguldozni a buszok meg olyan óriási távok sincsenek, nyilván ahol mások a feltételek ott mások a feltételek. (nekem az egész gyerekkorom buszon egyensúlyozából állt, szerettem is, gyakorlatnak se rossz.)

              • Én is emlékszem, hogy jó játék volt az egyensúlyozás a különböző járműveken, bár valószínűleg nem háromévesen játszottam ezt, hanem később, de igazából a gond gyökere az volt, hogy a gyerek nem tudta előre, hogy mi fog jönni, nem is számíthatott rá, hogy (viszonylag gyorsan és kanyarral) indul a busz és inogni fog alatta, mert nem sokat buszoztuk eddig.

            • Szerintem helyátadni a buszon szép és építő szokás. Helyátadást elvárni, neheztelni a hiányában, eleve: azon filózni, hogy kinek mit kellene tennie, hogy nekünk jobb legyen, viszont eléggé izé.

              Amióta magabiztos vagyok és nem igazán várok az embertársaimtól semmit, nem elégedetlenkedem, nem pattogok, nem érzem rájuk kötelezőnek a normáimat, vagy hogy biztosítsák a kényelmemet, csak simán határokat húzok, élem a magam életét, megtalálom az örömeimet, valamint nem szánok iszonyú időket-erőfeszítéseket arra, hogy álláspontomhoz (ti. hogy mit kellene tenniük és milyen gáz, hogy nem teszik) érveket fabrikáljak, tök nyugis, zenes az életem. Így aztán, amikor arclerohasztó dolgokat csinálnak mégis, azt is könnyebben viselem. Az ő szégyenük, én csak elmegyek onnan. Szerencsére nem élek függésben.

    • Egy haverom (egyke) apuja amikor meg kis pottom volt a csavo es mindenaron le akart ulni a villamoson, az apja engedte neki, de kozolte vele leobb, hogy “oke, de ha ennyire faradt vagy, hogy nem tudsz harom megallot allva kibirni, akkor otthon is jobb lesz ha szepen kipihened magad”. kiccsavo persze leult, viszont otthon mar jatszani akart es ezt nem engedte a papa. Leultette a szoba kozepere, a kisszekre, hogy par ora alatt pihenje ki magat. Azota sem ul le soha tomegkozlekedve.

  5. Amikor kamasz voltam, arra gondoltam, hogy folyton emlékeztetem magam majd, ha lesz gyerekem, akkor semmiképpen ne csináljam úgy, ahogy a szüleim. Ezt igyekszem betartani, több-kevesebb sikerrel.
    Igyekeztem a korának megfelelően partnerként kezelni a gyereket, és én nagyon sokszor hagytam őt “békén” is. Vezérelv az volt, hogy legyen mindig őszinte, és tudja, hogy számíthat rám.
    Voltak/vannak hülyeségei, vannak vitáink, ajtócsapkodás, vicsorgás még nem volt. Volt már olyan, hogy kiröhögött, de inkább együtt röhögtünk. Elfogadom, hogy van, amit ő tud jobban, kikérem a véleményét is. Az őt is érintő döntéseket megbeszéljünk, ha neki kell dönteni valamiben (mondjuk iskolaválasztás), akkor véleményem elmondom, aztán döntse el ő, és vállalja is a következményeit.
    Nincsenek titkaim előtte, elmeséltem neki az életem rossz döntéseit is.
    Van olyan, amiben nem értünk egyet a férjemmel, nem titkoltuk el a vitáinkat a gyerek előtt – van, aki szerint titokban kell veszekedni, mi ezt sosem csináltuk. A megbeszélést, egyezséget, kibékülést sem titkoltuk el.
    Ha nem így akar élni, ahogy én élek, akkor majd nem így él – elfogadom ezt is, sőt miért kéne így élnie, hiszen majd ha ő lesz felnőtt, akkor már egy teljesen más világ lesz. Nem tudhatjuk, nem tudhattuk mi sem kamaszként, hogy milyen lesz majd felnőni. Ha kér segítséget felnőttként, akkor majd megpróbálok segíteni.

    Jól csináltuk? Erről talán a gyereket kellene megkérdezni. Még szóbaáll velünk :-), sőt általában szívesen van a társaságunkban – ebből gondolom, hogy talán igen.

    Büszke is vagyok a lányomra, egyenes, kiáll magáért, megküzd a céljaiért. Emellett megcsinálja az összes ártatlan kamaszos hülyeséget, néha tombolnak a hormonok, általában szétszórt, feledékeny (természetesen az őt nem érdeklő dolgokban), a szobája katasztrófa sújtotta övezet és csak felszólításra képes némi rendet csinálni benne, gyalogol az utcán, nyomkodja a mobilját és lepattan az oszlopról, elbőgi magát a barátai szerelmi háromszögén, hétvégén elvitte magával a barátnőjéhez a kutya gyógyszerét a sajátja helyett, egyet be is vett, de nem lett baj 🙂

    • “Ha nem így akar élni, ahogy én élek, akkor majd nem így él – elfogadom ezt is, sőt miért kéne így élnie, hiszen majd ha ő lesz felnőtt, akkor már egy teljesen más világ lesz.” Igen, igen, igen, igen ….

      • Mentségére annyit, hogy a két gyógyszer hasonlóan néz ki. Nagy ijedtség volt, mert este 1/2 10-kor realizáltam, hogy a kutya gyógyszere hiányzik a helyéről, az övé meg ott van. Lélekszakadva telefonáltam neki (a barátnőjénél aludt), kérdeztem, hogy mi van, kiderült, hogy összekeverte, neki is akkor esett le, hogy furán érezte magát egész nap – versenyben bújtuk a netet, hogy most mi lesz, de nem lett baj. A kutya epilepsziás, és ez egy fajta nyugtató volt (embergyógyszer is egyébként).
        Azóta ezen röhögünk, és elkülönítettük egymástól a gyógyszereket (ennyi eszünk egyébként lehetett volna előbb is).
        De tényleg halálosan szétszórt a hamarosan nagykorú gyerekem 🙂

  6. Hosszú idő után újra. Olvaslak, de ritkán van időm, energiám írni sajnos, de ez most nagyon talált.
    Én jelenleg egyedül nevelek egy 13 és egy 11 éves lányt, egy 8 éves és egy 4 éves fiút. El kell mondanom, hogy a legkevésbé problémás a 4 éves…. Pedig 2 éve egyedül vagyunk – mivel viszonylag sűrűn jöttek és segítségem régebben sem nagyon volt- előtte sem voltak 100%-ban kiszolgálva, mégis nagyon sok dolog hasonló.
    Muszáj segíteniük, rengeteg dolgot nem csinálok meg nekik- fizikai és időkorlátaim vannak és egyszerűen egy bizonyos ponton túl nem is vagyok hajlandó- , igyekszem az életemet mellettük is élni, ami nem egyszerű (néha szinte lehetetlennek is érzem, hiszen annyira “kellek” a mindennapokhoz). Rengeteg dolog ismerős. Hitelesnek maradni? Csak reménykedhetem benne, hogy sikerül. Velem megesik, hogy megkérem őket, egyszerűen menjenek ki a nappaliból, fáradt vagyok, ideges, munkám van és foglalják el magukat, mert nekem most muszáj egyedül lennem, pihennem, olvasnom vagy dolgoznom. Megszokták, nincs belőle dráma.
    Ugyanakkor azt látom, sok mindent megértenek, segítenek, de a lázadások, harcok ideje most jött el, a nagyoknál már tart egy ideje. Hiába kezelem partnerként őket, valami ellen muszáj tiltakozni egyszerűen. (ha más nem, hát a kocsiajtót nem csukja be maga után a 8 éves, juszt sem, sokadik felszólításra sem, hetek óta.. , becsukja más, én nem)
    És nem fogadnak szót mindig, de ha fontos, akkor meg lehet velük beszélni, megértik és általában be is tartják .
    Szóval én tartom, amit kicsiként elkezdtem náluk, kevés, de jól behatárolt kerítés, szabály, azokat betartani, betartatni. Ha nem tartják be, 1-2 elbeszélgetés, figyelmeztetés, majd retorzió a részemről, azt is betartani. Ezt tudják is. Felesleges harcokba – ami nem élet-halál, ahol úgysem győzhetek – bele sem menni. Felesleges tiltásokat igyekszem kikerülni.
    Most működik úgy tűnik, de a java még hátra van.
    Nem derült fény nagy hazugságra eddig, 1-2 “diákcsíny”már megvolt, maguktól elmesélték, fejét senkinek nem haraptam le, beszélgettünk róla… Remélem, ha nagy gáz lesz, akkor is hozzám fordulnak majd

  7. Ettől a cikktől magamba néztem. De azt hiszem, nem vagyunk konvencionálisak. A fi már most is kiröhög, ha felismerhetően hülyeséget csinálok. Ahogy én is őt. Nem az embert, hanem a tettet nevetjük ki, megtanuljuk elfogadni egymást, hibákkal jó dolgokkal együtt.
    Talán így nem lesz akkora csalódás neki tizenévesen, hogy nem tökéletes az apja, vagy az anyja. Szinte mindig partnerként bánunk vele, ritka alkalom, hogy tekintélyre van szükség. Jellemzően valami vészhelyzet elkerüléséhez. Szerencsénk van egymással.
    A legtöbb munkánk a nevelésben a külső környezet hatásainak kezelése. Sokkal könnyebb lenne megvenni a chipicao nevű rettenet péksüteményt, vagy rárivallni, hogy nem kap ilyet, esetleg el is verni, hogy megint kért, mint több alkalommal beszélgetni a távolról szállított, csomagolt, feldolgozott élelmiszerek ökológiai lábnyomáról, a bennük levő adalékokról, a finomliszt és a cukor remek hatásáról. A meggyőzés munkás dolog. Nem is csinálják sokan a környezetünkben.
    Pont a meggyőzés, a saját álláspont “eladása” miatt nagyon jó az együttműködésünk.

    A családból a legkevesebbet itthon levő lény a gyerek, lévén itthonról dolgozunk, ő meg majdnem minden nap sportol. Így nem nagyon jut ideje a házimunkában részvételre, észre sem veszi gyakran, hogy van, amit már meg tudna csinálni. (8 lesz nyáron). Határozottan érzem, hogy itt nem annyira önálló és együttműködő, mint az élete többi területén. Majd fókuszálunk a témára.

    Gyerekkoromban jóval több volt a kötelező szabály, a meglátogatandó de unalmas rokon, aki büdös és még puszit is kell neki adni, a kiszedett étel kötelező megevése, az ásás a kertben, a meg nem magyarázott, és “el nem adott” elvárás. Ezekre élénken emlékszem, és a legtöbbet sikerrel kerüljük el, legalábbis szerintem.

  8. Elgondolkodtató ez. Szülőként nem tudok hozzászólni, csak exkamaszként, de az tanulságos. Az én életemből kimaradt a kamaszkori lázadás, aminek csak az egyik oka volt az, hogy anyu szigorú volt nagyon, teret se engedett a lázadozásnak. Más szülő is szigorú, mégis lázad a gyerek, ha máshogy nem titokban, kerülőúton, vagy hazudozik, de anyu elképesztően hiteles és következetes is volt.

    Nem kényeztetett minket soha, nem csinált meg helyettünk semmit, hiszen erre nem is lett volna kapacitása, viszont nem is szabályozott túl, nem mondta, hogy ne menjetek ide-oda, elengedett bárhova, ahova menni akartunk, akár diszkóba, akár külföldre, akár barátnőkhöz, akár tesómat a nála 17 évvel idősebb barátjához. A tanuláson nem balhézott, mert már kiskorunkban tudatosult bennünk, hogy tanulni kell, mert különben mehetünk dolgozni a marhatelepre, meg amúgy is érdeklődő, szorgalmas gyerekek voltunk.

    Ami szigorú elvárás volt, az az otthoni munkában való részvétel, de nem csak háztartási szinten – komolyan részt kellett vennünk a mezőgazdasági munkákban, állatok gondozásában, szőlőben, kertben dolgozni, fát hasogatni. Emlékszem, egyszer egy régi osztálytársa a fülünk hallatára megkérdezte anyutól, hogy hogyan képes elérni, hogy a tizenéves lányai menjenek az erdőre fát hordani, meg a hegyre kapálni, mert az ő fiai megmozdulni se akarnak, és elküldik a fenébe, ha megkéri őket – meglepődtünk, mert nekünk ez nem volt kérdés. Józan ésszel felfogtuk, hogy menni kell, csinálni kell, hiszen különben nem lesz kaja, nem lesz tüzelő, nem lesz szőlő, amit eladjunk és cipőt vegyünk az árából. Nem is lázadtunk ez ellen soha, pedig sokszor szerettünk volna inkább mást csinálni – nem volt mi ellen lázadni, mert ezek voltak a tények.

    Ugyanakkor anyánknak nagy tekintélye is volt, és nagyon tiszteltük: tudtuk, hogy mennyit gürizik értünk, hogy meglegyen mindenünk, de azt is, hogy az erőforrásaink korlátozottak, ezért aztán soha nem követelőztünk, soha nem nyafogtunk divatos ruhákért, cipőkért, ezért-azért. Nem panaszkodtunk, ha csak turkálós, vagy a rokonokról lemaradt jutott. Nem tetszett persze, nem volt jó érzés a ronda cuccokat hordani, de tudtuk, hogy nem rajta múlik, és ő szívesen venne nekünk szebbet-jobbat, ha megengedhetnénk magunknak.

    Soha nem voltunk szemtelenek, pofátlanok, nem volt ajtóbecsapás, vállvonogatás, bunkózás – az ember nem beszél így azzal, aki a kenyeret adja neki, és rongyos bugyogóban jár, hogy kifizesse a nyelvtanárra valót.

    • Nagyon erdekes, amit irsz.
      Nalunk anyam valami iylesmi volt, mimt a te anyad. Vagy legalábbis akart. Ha mi nem csinaltuk, o megcsinalta helyettünk. Kiabalva indult minden takaritas, nem szolt elotte, hogy most takkerolni fogunk, te ezt, te meg azt csinald meg legyszives. Bosszankodva elindult port torolni, kizavart a szobabol. Kiabalt, amiert nem segítettünk keres nelkul. Dehat basszus, azt se tudtuk, mi fog kovezkezni. Nem tanitottta meg a folyamatot, de leorditott, ha nem belulrol kifele porszivoztam, vagy porszivozas utan toroltem port.
      Nem volt sok penzunk, anyam sokat melozott, apam is. Főzött neki, pulykacombot, oldalast vitt magaval apam a kethetes utakra, de volt csomo, amit egyazegyben hozott haza… Megromolva, meg csak ki se dobta. Mi meg grizes tesztat ettunk, paprikas krumplit. Mekkora dofes ez mar?? Akkoriban ezt nem vettuk eszre, csak mostanaban meselte anyam, hogy apam iylen volt. Maganak megvette a levist, a samsung supertelcsit, mi meg masok levetett gonceiben jartunk. Erdekes volt azert.

      • Nálunk nagyapám volt ilyen, anyuék mesélték. Magának megvette a drága horgászfelszerelést és a szárazkolbászt, de az nem érdekelte, miből vesz a mama ruhát, iskolaszert a lányoknak.

        • Az en nagyapam meg olyan fosveny volt, hogy az egyetlen almat eldugta a parnaja ala a gyerekei elol. Mindez a masodik vh. alatt. Mikor nalunk elt (nyomorek lett) akkor is ezt csinalta, mindent a parnaja ala dugdosott.

          • Hasonlo volt a helyzet az egyik volt iskolatarsamnal, meg altalanosban. A legjobb fiubaratom volt ovodaban es az altalanosban is, akkor meg csak az tunt fel, hogy mindenen sir, es nagyon erzekeny. Kesobb otodikben kezdett feltunni, hogy mennyire vekony, es ehhez meg melle mennyit sportol is. Mielott jobban beleashattam volna magam a tortenetebe, nyertek egy kisebb osszeget es messzire koltoztek tolunk.

            Evekkel kesobb tudtam meg, hogy mik mentek naluk otthon. Negyen voltak testverek, egy anya es egy apa, de az apa sportorult, es ezert mindenkinek sportolnia KELLETT otthon, akar tobb orat is naponta. Mindezt ugy, hogy a Dolgozo Ember megvette maganak reggel a legjobb es legdragabb peksutemenyeket, a legjobb eteleket, ruhakat hordta, es korulbelul 150 forintert vett 10-15 darab masnapos szarazkiflit vagy zsomlet a peksegbol a csalad tobbi reszenek. Ez volt az etele a csaladnak egesz napra, mert az asszony nem kezelhetett penzt, pedig o is dolgozott.

            Most kezdek csak visszaemlekezni ra, hogy mindent megevett a menzan, ha egyszer-ketszer kifizettek neki, meg a tanyert is korbenyalta meg repetazott is, es elkerte a tobbiektol a maradekot, ha nem kertek.

            Nagyon sajnalom, hogy ezek nem szurtak ki a szememet ido elott…

  9. A nagyfiam nem ellenünk lázadt, pedig nem bántam volna, hanem önmagát ostorozta és gyűlölte, meg a világot, amiért nem tökéletes és teljességgel kiszámítható. A mi hibáinkat nem akarta észrevenni soha.
    A középsőnek volt egy vitriolos nyara és csak azért zavart, mert igaza volt. Kértem, hogy ne ilyen élesen és bántón, mert fáj az igazság, erre megsajnált és tapintatosabb lett. Azóta még inkább az van, ami előtte is: együtt röhögünk a hülyeségeinken és nagyon jó, hogy vele lehet, ez sok mindent helyretesz. A nagynak egészen sajátos humora van, nem az a fajta, ami megkönnyíti az életet, ezzel kicsit ki is lóg a sorból, ami tud fájdalmas helyzeteket produkálni, de már ritkábban, ahogy lassan megtalálja a főiskolán a saját közegét és érezhetően lazul egész lényében.
    A kicsi nehéz ember, olyan Apukám-féle, tele indulatokkal, jól eltárolt sérelmekkel és hajlamos a gyűlöletre. Szinte minden nap fel tudja húzni magát valamivel, aztán itthon csapkod, vagdos, szikrát hány, ez kb. egy óra, mire meg tudja fogalmazni, mi is a baj valójában. Aztán nagy szeretés van, szemérmes bocsánatkérés, amiért bántott, és nem is igaz, hogy sose csinálok jól semmit, és tényleg szeret, engem a legjobban, és édes, és kisimul a lelke. Elég ritkán billent ki az egyensúlyomból.
    Ami meg a kis gyerek, kis gond… szöveget illet, mindig utáltam. Egy babát először is életben kell tartani, ez meglehetősen nagy feladat és felelősség, a kamaszok meg nőnek, mint a dudva és nagyon élvezetes velük az élet. Sose gondoltam volna, hogy ennyire.

  10. Én már csak a végeredményről tudok beszámolni. Három gyerek, azonos neműek, akiket igyekeztünk szabadon nevelni, nem dresszírozni, nem büntetni, alternatív iskolába járatni akkor, amikor még alig voltak (erőnkön felül), kultúrát, természetet, sportot megszerettetni, nyitott házat vitttünk, mindig voltak barátok, vendégek, semmilyen tevékenységről nem beszéltük le őket, filmezhetett, zenélhetett, agyagozhatott, vívhatott, judózhatott, barlangászkodhatott, aki akart, láthatták, azt is, hogy az érték a tudás, ami a fejünkben van, már a nagyszülők is egyetemre jártak, több nyelven beszéltek (első generációs értelmiségiként komoly tudósok lettek) a nyelveket élőben tanulhatták, a soknyelvű baráti társaságokban és a külföldi útjaik során, szerető család nagyszülők, dédszülők, unokatesók, nagynénik-bácsik vették őket körül… Egyikük agresszív pszichopata lett, pénzt elfogad, tanácsot nem, ő tudja, hogyan kell élni, nincs szakmája, bár három egyetemre is beiratkozott, a másik végtelenül kedves, tehetséges szinte mindenben, ezermester, élet- és képzőművész, de a kutyámat nem bíznám rá, a harmadik az egyetlen, aki befejezte a tanulmányait, úgy, hogy egyetem alatt is végig dolgozott, beutazta a világot, önállóan él (párkapcsolatban), zenél, sportol, és állása is van. Van-e tanulság?

    • Mindezt a rengeteg jófejséget és szerencsés adottságot annak a reményében, arra számítva vetettétek be, hogy majd befejezik a tanulmányikat, hallgatnak rátok, felelősek lesztek?
      Mert csak úgy ér szerintem jól nevelni, bármit elvárni, hogy a cél az ő boldogságuk. Az összes többi (van párkapcsolata, befejezte a tanulmányait, beutazta a világot, rá lehet bízni “a kutyámat”) nekem viszketős, külső kontrollos, megfelelős, konformista szempont, elvárás: vidd valamire, legyen diplomád, illeszkedj be, ami mellé jól illik, hogy lám, lám, milyen jól csináltuk, derék szülők vagyunk mi, nem olyanok, mint a többi… (ezzel az a bajom, hogy eddig csak mélységesen kispolgári viselkedésű, lehazudós emberektől tapasztaltam).
      Mert lehetne ő boldog utazás, diploma, párkapcsolat nélkül is, vagy homoszexuálisan, vagy szerzetesként…
      agresszív pszichopata — a saját gyerekedről írod? miben áll ez az agresszív és pszichopata (vagy: agresszíven pszichopata) viselkedés? Tényleg érdekel.
      És miért ne fogadna el pénzt? Nem ismerek olyat, aki a szülőtől, ha az ad, ne fogadna el pénzt. Főleg ha rászorul.
      Tanácsot meg felnőttként nem fogadunk el, már bocsánat, nagyjából senkitől (de biztos túl izé vagyok ebben).
      Nem csak a szülőkön és a világon múlik, lutri is van, mint azt Kevin esete példázza.

      • Harminchat éves, még egy napot sem dolgozott. Bocs, ha ez konformista szempont. Eltörte a karomat, szándékosan szétverte a lakásunkat, a bútorait. Az öccsét módszeresen kínozta. Az egyetem nem elvárás, az a szükséges minimum, ebben a közegben – vagy bármi, örömet és megélhetést nyújtó munka. Attól még lehetne szerzetes és/vagy homoszexuális. A párkapcsolat+munka az konformizmus, de míg a két másik gyerekem boldog, és nem él vissza a lehetőségeivel, ő folyamatosan. Csak ezt akartam jelezni. Sajnos, a jelző nem szép, de igaz. Támogatom a kezelését.

        • Ha valóban pszichózisról van szó, ahogy a leírásodból kitűnik, az egészen más eset, azt hiszem, ebben mind egyetértünk. Az genetika, plusz a tünetek megjelenését segítő tényezők. De lehet, hogy az utóbbi “nem is kell”, ha kisgyerek korától ilyen volt, akkor így született. A legtöbb, amit ilyenkor tenni lehet, jó helyen, jó szakemberrel kezeltetni, ismerni a határokat (mitől robban, észlelni, ha afelé tart), és senkit sem a közelébe engedni, aki nem tudja magát megvédeni, aki nem tudja, milyen helyzet állhat elő.

        • A “módszeresen kínozta” felveti azt a kérdést, hogy mit tettek ez ellen a szülők? Azt, aki eltöri a másik ember karját, szerintem már akkor kezeltetni kell, amikor az első tünetek jelentkeznek. Így kívülről úgy tűnik, nem láttátok a probléma nagyságát, még, ha voltak is jelek. Nagyon súlyos dolgokról írsz.

        • “Bocs, ha ez konformista szempont.” Nem erre mondtam, nem tudtam. de nem azt emelted ki, hogy ő nem bodog, vagy hogy másokat bántott, hanem hogy nem dolgozik, és aki boldog, annál meg azt, hogy beutazta a világot és párkapcsolata van. Nem tudom, ezek mérik-e a beválást.

      • Megértem desperated_housewife konformista szempontjait – azért egy szülő se azt kívánja a gyerekének, hogy ilyen legyen. Az én környezetemben is van jó néhány problémás fiatal – páran velem egykorúak, akik hasonlóak. És nem, nem boldogok, bohémek, vagy nonkonformista, formabontó egyéniségek, nem okos lázadók, akik nem akarnak kispolgári életet – lecsúszott elemek, akiket a szüleik tartanak el, se tanulni, se dolgozni nem akarnak, semmi nem érdekli őket. Lehet, hogy ez a szülők hibája is persze, de nem lehet mindig egyértelműen ezt mondani. Ha a szülők el is basztak pár dolgot, akkor is elvileg mindenki felel magáért, miután felnőtt, nem?

        Mint az az ismerős fiatalember, aki nem hogy az egyetemet, a szakmunkást se fejezte be, drogügybe keveredett, börtönben ült, most vetődik innen-oda, dolgozni restell – az anyja tartja el, nélküle éhen halna, de azért a pofája nagy. A tesója normális lett. Felnőtt ember nem fogad el senkitől tanácsot – de felnőtt ember-e az, aki se felelősséget nem vállal semmiért, se gondoskodni nem tud magáról és nem is akar? Az anyját leordítja, ha az felveti, hogy menjen dolgozni, vagy bármi – én bevallom, hagynám a fenébe, nem hogy támogassam. Ismerek még pár ilyet, aki a lehetőségeivel nem élt, hanem visszaélt, semmibe nem tett soha komoly munkát, erőfeszítést, aztán most ott van, sodródik a társadalom pereme felé.

        • Én is hagynám a fenébe. Az, hogy határt húzok az ügyben, hogy a felnőtt gyerekemmel mire vagyok hajlandó, nem azt jelenti, hogy tanácsot adok és terelgetek. És aki így viselkedik, pedig dönthetne másképp, azt nem nevezném felnőttnek se. Visszaél, kihasznál, vérszív.

  11. Valóban hosszú évek során jutottunk el ide, mindenki hibás volt, de mint az életkörülményeink ismertetéséből talán egyértelműen kitűnik, nem szörnyet akartunk nevelni, de így sikerült. A testvérei is azt mondják, miért nem hagyod a francba? És ezt mondták már évekkel ezelőtt is. Igen, a lecsúszás nem ma kezdődött. A kezelés nehéz ügy, felnőttnél, de még a kamasznál is. Neki is akarni kell. Jártunk családterápiára, még régen, hozzátartozói csoportba, én egyedül, később, most ő kereste meg a terapeutát, egy évig járt, de nem jutnak ötről a hatra. Muszáj támogatni, különben nem költözött volna el az önellátásra képtelen, vak nagyanyjától, és még a gondozóját is elüldözte volna. Köszönöm az együttérzést.

  12. Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam

  13. Tudom,hogy nem vagyok jófej. Látom amikor a kamaszom röhög rajtam.Szerencsére amit ez a poszt ir, én már régóta észrevettem magamon.Hogy nem vagyok laza,és hogy hova lettem.
    Ezért kezdtem foglalkozni magammal is,láthatja ezt a gyerek.
    Mondjuk azért ő még mindig nem látja értelmét, hogy tanulmányozza az alanyi vagy tárgyi mellékmondatot,inkább meghagyja nekem ezt az élményt,neki vannak ennél fontosabb dolgok a világon.A felvételi a nyolcadikból nem számit,csak nekem van egy olyan kényszerképzetem,hogy készülni kell rá.
    Még két hét van a felvételiig. Én is nagyon várom a végét. minek van szükség felvételire?
    Sokkal boldogabbak lettünk volna nélküle.

  14. Visszajelzés: NAGYBETŰS éLET | csak az olvassa — én szóltam

  15. Visszajelzés: fogyókúrázik a kamasz gyerekem | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s