amikor eléd tolják

Ez egy baromi triviális poszt lesz, de hát fogalmazzuk is meg néha, ami tök egyértelmű, mert mint ha túl közel lennének a népek ahhoz, hogy rálássanak, hogy is megy ez.

Mire számít az internetes tartalomelőállítás (média, a zöld szemű szörnyeteg), amikor előállítja a tartalmat?

Arra számít, és ez az érdeke neki, hogy te majd kattintasz, és az neki jó lesz, de nem csak te, hanem sok hozzád hasonló, algoritmusokkal modellezhető lény is.

A tartalomelőállítás nem számít őszinte, önironikus, tájékozott, nyugis, árnyalt, üdítő lelki békéjű emberre, és akkor finoman fogalmazok.

Kis, robbanékony, kommentelni mindig ráérő, frusztrált kis senkikre számít, ez a nagy helyzet. Ne sértődj meg. Ideges trollra számít, erkölcsös felháborodókra, “majd mi összefoguk és nyomást gyakorlunk” önjelölt civilecskékre, akik annyira okosak, és Jó Ügyekért küzdenek, de az igazság az, hogy kurvára ráérnek: amíg tart a háromszáz grammos Milka, és nem kell az edzésre menni a gyerekért, ottragadnak és kommentelgetnek. És ez a mi értelmiségünk ám.

Nem arról beszélek, hogy egyetértesz-e, vagy felháborodsz-e a cikken. A felháborodásod éppolyan hamis, mint az etuskodás, moralizálás.

Arra számít a tartalomelőállítás (= média), hogy te majd okos, okosabb akarsz lenni, talán kiakadsz, de mindenképpen bemész az ő utcájukba. Lekötnek, tematizálják az agyadat. Azt csinálod, amit akarnak: érdeklődsz, reagálsz, bólogatsz, elhúzod a szád, ítélsz.

Erre kellesz nekik.

Tudják jól, hogy kattintasz, mert kíváncsi vagy.

Tudják, hogy titokban szerelmes vagy Kepes Andrásba, Csányi Sándorba, vagy Jáksó Lászlóba vagy Richard Cleydermannba.

Tudják, hogy hiába fogadod el magad, és hiába tagadod, azért nem bánnád, ha kockás hasad lenne.

Kattintasz, mert pusztán néhány újság hőseként (jó, meg Shrek magyar hangjaként) Gesztesi Károly neked valaki-híres-ember, és a nőügye annyira, de annyira érdekes, ja, ő egy színész amúgy, noha sosem láttad színpadon.

Én láttam, sokat, és nekem ott maradt. Közepes színész, más nem érdekes belőle. Nem haragszom rá, nem szólom le, sok derék közepes színész van. Eleve nem olvasok olyanról, aki összeáll egy olyan nővel, akinek C-vel kezdődik a neve, de K-nak kell ejteni, ez elvi kérdés.

Dohogsz, hogy a csapból is ők folynak, és eközben mohón nézed a facebookot, a borsot, a velvetet, az anyámkínját.

Tudják, hogy leegyszerűsítesz. Fogalmad sincs, kik a krisnások és hogy élnek, vagy milyen egy testépítő hétköznapja és miért pont olyan, de van róla véleményed. Nincs információd, nem is baszakodsz ilyesmivel, azonnal átlátod a témát. Pornó? Kaviáros arckrém aranyszemcsékkel? Nagyon kövér nők? Anális szex? Pankrátonők? Napi tíz órában facebookozó kamaszok? Pedofília? Harci kutya? Tetoválás? Gyermekszépségverseny? Botox? Állatkínzás? Halálbüntetés? Tudják, mit tartasz minderről, azt a körülbelül tőmondatot, esetleg a és b verzióban. Tudják, mit “szeretsz”, mit nem, mi “szimpatikus”. Használják is.

Hát, én azt mondom, már önmagában is érdekes csak azért sem azt szeretni. Esetleg leszarni az egészet.

Vagy te szeretsz manipulálva lenni?

Tudják, hogy indulatokkal reagálsz. Ellenszenvedet ellenérvnek hiszed. Azt hiszed, a puszta szembeállásodnak is van tartalma, az a te voksod, jó dühöseket írsz, attól vagy valaki. Ez a szabadidős elfoglaltságod. Nem sajnálod rá. Azt hiszed, a celebet majd meg tudod zsarolni, hogy “ha ilyen vagy, tilosban parkolsz, akkor utállak, nem vagy szimpatikus”, és akkor neki rossz lesz. Ki a bánatot érdekel a te szimpátiád? Nem látod, hogy használnak? Eszedbe sem jut, hogy a celeb is ember?

Az érdekli őket, hogy foglalkozol a celebbel, és azt használják.

Eközben te tilosban parkolsz, az nem gond.

Tudják, hogy szereted magad helyesnek és jobbnak érezni másoknál, és mindenestül ez irányít. Szeretsz fejcsóválni, magabiztos lenni, másokat leszólni, szembehelyezkedni, a többiek rovására felmagasztosulni, rendesember lenni. Opponens, aki nagy bátran kiáll az eltorzított felhasználónevével (miért, miért? újabban ennyien?). Sokkal inkább szereted ezt, mert olyan közösségi, egyetértő jófejség a barátnői együttdohogás, hogy milyenek már az emberek, hova jut a világ. A facebookos forradalmiság automatikus, kényelmes, sokkal inkább, mint megállni egy pillanatra. Mint reflexes ítéletek nélkül csak odafigyelni, utánaolvasni, megérteni, miért ennyifélék az emberek, vagy bevallani, hogy néha te is eszed a taknyod, hogy Amber Rose-nak jó a segge, netán hogy Gyurcsány tulajdonképpen kurva jól táncol, sőt, hogy igazából a nyolcszázmilliós sikerdíj annyira nem sok, akkora tételnél, ama körökben.

Elfogadónak lenni, igazán, megérteni próbálni, felfogni, hogy sokfélék az emberek, és nem tőled kérnek tanácsot, az megugorhatatlannak tűnik.

Hát még magaddal kezdeni valamit, észosztás helyett nekimenni a saraidnak-szaraidnak, belátni, hogy igazságtalan vagy, játszmázol, irigy vagy, kövér vagy és lusta, másokat hibáztatsz, feleségpozícióból és aszexuálisan moralizálsz a vibráló nők kárára, és tulajdonképpen elválhatnál, csak kényelmesebb így, panaszkodva leélni az életed.

És képzeld el, hogy hiába vagy intellektuális: nem csak a lehetetlenül sovány modellekről, kiöregedett színészek kiöregedett nemi életéről írnak ilyen megfontolással, hogy te majd ugrasz és dohogsz és kommentelsz, hanem napi hírekről, társadalomról, pedagógusokról, Gazpromról és FIDESZről is. Így működsz, ilyen a facebook, ilyen a média. Azt hiszed, Habony Árpádról olvasol, pedig csak reprezentációt tettek eléd.

Én nem vetem meg és tolom el a bulvármédiát mint olyat — ez is olyan (minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő), hogy előbb elcsodálkozom, jé, ez is van, miért van, mi a célja, hogyan működik, miért tapadnak rá az emberek. Eszternél olvastam érdekeseket. Tudomásul veszem, és hát mi van, ha elítélem? Nem én fogom majd nagyképűen lerombolni ezt sem, élek mellette. Nem ugrok, nem ugrasztok, tudok róla.

De majd bolond leszek ennek a közelében létezni, ezzel baszni a szabadidőm, tölteni agyam üregeit, amikor annyira jó témákról leet írni olvasni, beszélgetni, és itt susog az erdő, a súlyzóállványok meg roskadoznak.

Képernyőfotó 2015-04-28 - 23.05.49

111 thoughts on “amikor eléd tolják

  1. (Csakis Axl Rose, később Kurt Cobain. “Én más vagyok mint a többiek.”)

    Az aszexuális az tényleg egy negatív jellemvonás, amivel a lustasághoz hasonlóan kellene valamit kezdeni? Ezt már más írásodban is láttam így. Vagy félreértem.

    • Nem, nem negatív, nem ítélek, csak megállapítom. Negatív az, amikor az, aki aszexuális, ezt elvi alapon elvárja nőtársaitól, kinézi a szájukból a ***t, illetve a szex = punciadás, kegygyakorlás, hatalom.

      “feleségpozícióból és aszexuálisan moralizálsz a vibráló nők kárára” = más ellen, felsőbbrendűen, erkölcsileg használod fel azt a puszta (és érvényes) alternatívát, hogy te magad aszexuális vagy.

      De szerintem amúgy sajnálatos torzulás, megnyomorodás.

      És az aszexuális nők közül sokan hűséget várnak el, tudom, csúnya, tudom, nem feminista, de így van, és szerintem nem korrekt.

      • Értem. Kicsit elviszem ezzel a bejegyzés témáját, elnézést. Nem tudom magamról határozottan kijelenteni, főleg hogy nem is egyértelmű nekem az aszexualitás meghatározása. Meg ki tudja mi lesz velem egy év múlva, egy évvel ezelőtt sem ez volt. Szóval lehet, hogy torzulás, de nem szeretnék így gondolni rá, meg magamra sem, vagy sajnálatra méltónak érezni, tök jól vagyok.

        • A szex, az aktív szex, a párkapcsolati bonyodalom, a fogamzásgátlás nagy macera. Inkább azokra gondolok, akik kiakadtak, amikor a testi királynőségről, hunyt szemű mámorról írtam, és/vagy megírták, hogy ők szexuális nyomorékoknak tartják magukat. Szerintem nem így születünk, nem ez a sorsunk, se mint nőnek, se mint partnernek, se mint negyvenes életkorúnak, sehogy sem.

      • A kapcsolaton belül kialakuló aszexualitás lehetséges hogy a két fél közös gyümölcse, nem? Talán ezért várnak el hűséget, egyfajta bosszú képpen.

        • Igen. Vagy kiélesedik, egyre markánsabbá válik az eleve is létező alkati különbség.

          Vagy teljesen mést jelent az egyiknek a szex, mint a másiknak: a férfinak afféle rutint, mint a zuhanyozás, amit a másiknak dolga biztosítani, a nőnek meg intimitást, felkavaró élményt, amihez sok feltétel hiányzik (a jó családi örökség/minta, a pasi szexkultúrája, a stresszmentes, feladatokon nem kattogós nyugi, idő, és a saját teste diadalmasnak érzése).

      • Az aszexualitás szexuális orientáció.
        Annyiban torzulás, mint a homoszexualitás.
        Lehet tudatos lelkiismereti (vallási) döntés, lehet kiábrándultság, lehet igeiglenes, meg lehet feminista bosszú is, bár ezt kevésbé jellemző szerintem. Önmagában torzulásnak nevezni az érintettek felé igazságtalan és bántó.

  2. A kedves is hajlamos arra, hogy a véleményét ténynek állítsa be. Ilyenkor szerelem ide, szerelem oda, azonnal lecsapok az érvelési hibára 🙂 Ha felismeri, belátja.
    (A kedvencem, mikor két ilyen mentalitású ember vitatkozik, családi összejövetelekkor mindig van ilyen szituáció, kívülről, tét nélkül nagyon szórakoztató. Anyukám szegény kevésbé élvezi, mert általában a férje az egyik fél.)
    Sokáig voltam úgy, hogy direkt nem azt szerettem/nem úgy reagáltam, mint a mainstream. Aztán ez elmúlt. Mondjuk a legtöbb dologra zsigerből is másképp reagálok, de most már el tudom fogadni, hogy amikor mégis együtt bégetnék, akkor bégetek önazonosan.

    • A pasim családjában van egy olyan szokás, hogy folyamatosan ellenkeznek. Akármit mondasz, szembeállítanak vele valamit, tök mindegy ha nem releváns, ha nem is érdekes, ha az eredeti felvetés szempontjából még baromság is, a feszülés a lényeg.
      -Tök olcsó a banán a kispiacon.
      -Nem iiiis, láttunk narancsot az volt az olcsó.
      -Aha, az is biztos olcsó volt.
      -De nem ám, mert a Sparban meg tök drága.
      -Ühüm, én nem jártam arra mostanában.
      -Hát mi meg tök szeretjük amúgy.
      Egy pontig próbáltam komolyan venni az ellenvetéseket a konszenzus és a folytatás lehetőségéért, aztán folyton az lett a vége, hogy gombóccal a torkomban visszanyeltem a mondandóm, mert ha egyetértettem, ha félig, ha kicsit se, akkor is sportszerű ellenvetés következett. Újabban nem beszélek velük, egybites kétmondatosnak tekintem őket, ha nagy ritkán mégis eljutunk oda, hogy beszélnem kell valamiről velük, kimondani amit gondolok, és feszülni kezdenek, nagyon éles ‘leszarom’, ‘tebajod’, etc. a reakcióm. Lesnek mint a lukinyúl, hogy visszatakarítottam őket a vonal mögé, természetesen növelve ezzel a sárkány-imidzsemet. Meg az ártatlan tányérszemeket is, hogy de hát ők csak mondták.
      Én nem nagyon figyeltem föl erre a kommunikációs stílusra, de mióta az emberrel élek, nagy dózisban kapom, iszonyat fárasztó és felesleges.

        • Basszus, nekem jó egy évbe telt mire rájöttem, hogy miért érzem magam folyton kényelmetlenül a beszélgetések után, miért nem akarok velük megosztani semmit, és hogy miért tartom őket egyöntetűen ostobának. Hamarabb volt bűntudatom, minthogy megtudtam volna fogalmaznia negatív érzéseim okát.
          Most az a célom, hogy az éles reakciókról is álljak le, mert annak sincs sok értelme, mindössze annyi, hogy visszatolok rájuk némi feszkót, ami lételemük és én jó macska módjára átveszem. A cél hogy ne is jöjjön át.
          Nyilván a saját gyengeségem miatt zavar ez, nem tudom megőrizni a hidegvérem és függetlennek maradni a nyilaktól. Mert afelől nincs kétségem, hogy az ilyen kommunikációs stílus mindig arra megy ki, hogy a másikat gyengítse, és kiélje rajta a feszültségeket.

          • Ha meg van a megoldás szólj, nagyon érdekelne.
            Az a típus is jó, aki rákontrázik, bármit mondasz. Pl. fáj a fejem, nanoszekundumon belül jön a reakció, hogy az övé sokkal jobban és minden nap és mennyire. Meg még visszamenőleg tíz évre is elmondja a fejfájós élményeit. De ha nem kérdezik, hogy mi bajod és nem mondod, akkor eszébe se jut, hogy fáj a feje.
            Mindig menekülnék ilyen helyzetekből, nyilván ez sem megoldás. Már mindent és mindenkit kizártam akit lehetett, az elmém többnyire meditatív állapotban pihen, mégis könnyen kialakul a katasztrófa belül. Múltkor ahogy utána olvastam, az itt linkelt oldalakon, kiderült hogy szuper érzékeny (is) vagyok.

            • Nekem önkontroll kell, hogy ne legyek ilyen rákontrázós, néha mégis azon kapom magam és utálom is rendesen. A vicc az, hogy nálam ez valami elferdült és saját tapsztalatom szerint is nagyon ritkán működő “vígasztalási vagy megnyugtatási kísérlet” a részemről. Nagyon zavarban vagyok, ha valaki megosztja a problémáját velem, egyszerűen nem tudom jól lereagálni. Nem tudom mikor kell beszélnem, mikor hallgatnom, eléggé rá is tudok stresszelni, meg önmarcangolni emiatt.

              • Érdekesek ezek a kommunikációs szokások is, mi minden rejlik egy-egy mondat mögött. Néha még magunk se tudjuk, mit miért mondunk. Megtanuljuk a sablonos reakciókat és automatikusan jönnek. Sajnos ezek javarészt nem a megértésre és a szeretetre alapozottak.

      • Jaj, Pika, errol mar irtam par hsz-t. Ettol meg kell hulyulni, ezektol a folyton ellentmondoktol, csak mert csak, neki ez sport vagy mi. Kurva lehuzoak, reszemrol kerulom nagy iveben oket. Elve nem is lehet beszelgetni az ilyennel, mert meg vitazni sem tud, csak ellenkezni.

        • Én is ismerek ilyet – például az anyósomat – és arra jutott az évek alatt, hogy ő bele se gondol, hogy ez mennyire gáz, egyszerűen csak nyomja, mert azt hiszi, hogy ez a társalgás. Muszáj, hogy mindenben neki legyen igaza, de ha igazat adsz neki, akkor hirtelen más lesz az igazság, csak hogy ellent tudjon mondani.

          • ‘Muszáj, hogy mindenben neki legyen igaza, de ha igazat adsz neki, akkor hirtelen más lesz az igazság, csak hogy ellent tudjon mondani.’

            1oo%. Erről van szó.

            -Szerintem Géza jó apa.
            -Hát, azok a gyerekek tíz éve nem voltak sátrazni.
            -Hát ja, az elég gáz.
            -Mindent megtesz a gyerekeiért, te nem ismered!!

            Ez így elhangzott, és nem értik miért fordulok sarkon vagy mélyedek a telefonomba kötelező láttamozáskor. Általában azért értek egyet hogy hamarabb szabaduljak, de az sem jön be.

  3. Azon tűnődöm, h ami másoknak a latin-amerikai sorozat / pletykalap / facebook, az nekem a filmek: bár a jobb kategória értéket képvisel és gyönyörködtet és tanít, de kőkemény addikciót is vált ki nálam – és mint minden ilyen, elvonja a figyelmemet a saját, valódi életemről.
    Akármennyire is lenyűgöz Karen Blixen élete filmen, az azért mégiscsak az ő élete, másrészt a film már csak film, a valóság meg más tészta. Bizonyára neki is másmilyen élete lett volna, ha az idejét nem aktívan, hanem mondjuk tv előtt tölti.
    Nincs semmi baj alapvetően a tv-vel, internettel, újságokkal – a baj azzal van, h lecseréltük a valóságot, az életszagot vmi műre, ami nem a sajátunk, nem saját élmény, tapasztalat, küzdelem, nem saját történet. Már nem alkotunk, nem találunk ki történeteket… Mindent készen kapunk. Az olvasásra a legtöbb embernek “nincs ideje”.
    Mostanában, ha elkezdek egy könyvet, mindig ledöbbenek, h úristen, ez mennyire jó…. Katarzis, ami pl a média világában ritkán környékez meg (najó, filmek, hm-hm, de az sem ugyanaz).
    Most Márai Négy évszakját olvasom. Ezúton is küldenék neki egy lájkot.

    • “Az olvasásra a legtöbb embernek “nincs ideje”.”
      Ez tényleg annyira durva. Engem tök elszomorít, amikor olyanoknál látom, akik amúgy tök intelligensek és valaha nyitottak és érdeklődőek voltak. Most meg, ami nem konkrétan pénzkeresős szakirodalom, az hülyeség, az idő töltése potyára.

      • Mindenkinek alanyi jogon e-book-olvasót! Ha a buszon/vonaton néha felnézek a masinán tárolt 873 db könyvből, mindig elcsodálkozom, hogy vannak, akik egy hosszú utazás alatt is csak néznek ki a fejükből.
        A közértben a pénztár mellett van az újságos rész, a múltkor sorbanállás közben megállapítottuk, hogy ezeket a blikk/story jellegű újságnak látszó tárgyakat összetekerve kéne árusítani, mert így az ember akaratán kívül elolvassa a főcímeket, és kiég az agya.

        • Ez az osszetekeres nagyon otletes!
          De akkkor nem vennek meg az “X csalja Y t” peldanyokat…
          Csokkenne az ujsageladas,de talan par fa megmenekulne a furesztol😊
          En a fák mellett állok.

          • Azt, hogy csodálkozom, nem minősítésnek szántam, tudom irigyelni azokat nagyon, akik képesek csak úgy bambulni. Én nem vagyok erre képes sajnos. (Illetve ha nagyon muszáj, mert nincs nálam könyv, és már az akciós újságot és a menetrendet is kiolvastam, akkor jöhet a belső mese. Na jó, olyankor én is bambulok.)

          • Bambuláskor (egy pontra fókuszálva elmerülsz valamiben, de nem a látványban) azok az idegpályák pihennek majd aktivizálódnak, amik a kreativitásért felelősek.

        • Én meg utazáskor kötelezően suhanó tájat bámulok, zenét hallgatok vagy beszélgetek, mert sajna nyomi vagyok ilyen szempontból. Ha olvasni próbálok/lefelé nézek egy mozgó járművön, azonnal jön a hányinger, fejfájás, émelygés, extra gyengeség… Ez egy agyi furcsaság/rendellenesség egyébként, az agy nem tudja feldolgozni a haladást és egy helyben állást egyszerre.Meg öröklődik is: a nagymamám is ettől szenvedett+3 öcsémből 1 szintén. Szóval van ilyen is. Csak akkor vagyok jól, ha előre nézek és látom a mozgást, még az sem mindegy, hogy melyik oldalon ülök mondjuk egy buszon.

    • én a sorozatokkal lettem így. de direkt, a cél a kikerülés volt a valóságból. zaklatós kapcsolat “után” nem bírtam aludni, rémképeim voltak, stb (ptsd), és egyszerűen addig néztem őket, amíg le nem ragadt a szemem hajnali négy körül. mostanában jobban vagyok, kevesebbet is nézek (noha a függőség egyértelmű), de az alvászavar megmaradt, nem tudok visszaállni éjfél körüli elalvási időre.

    • Sokszor érzetem úgy, hogy az én sok olvasásom ugyanúgy pótcselekvés, élethelyettesítő volt régen és most is, mintha mondjuk idióta tévéműsorokat néztem volna.

      Persze az olvasás sokkal hasznosabb, bár nem tudom mennyivel okosabb és intellektuálisabb tevékenység Avengers fanficeket olvasni a neten, mint Győzikét nézni a tévében. Természetesen olvastam értelmesebb dolgokat is, de ennek ellenére ugyanúgy az élet élése helyett tettem – saját, első kézből szerzett élményekre kevés volt a lehetőség, így aztán a könyvektől szereztem meg ezek halvány mását.

      Most is van úgy, hogy nincs erőm, energiám első kézből szerzett élményekre és így a könyvekhez, filmekhez fordulok. Teljesen ki tudok szakadni a saját – unalmas, sivár, kétségbeejtő, túl stresszes, túl akármilyen – világomból és egy másikban létezni egy darabig. Ha nincs épp könyv kéznél, akkor vannak e célra saját történeteim is a fejemben. Biztosan beteges dolog, de enélkül szerintem már rég a diliházba kerültem volna.

    • Nálam az olvasás az addikció, durván túlzásba esve, saját életemet sarokba hajítva tudok csak olvasni, nagyon zavar és rengeteget olvasok. Ilyenkor mi van? Épp ezért szeretem nagyon az új sportos posztokat. Annyira sok bennük a cselekvés. Úgy szeretnék én is megmozdulni, cselekedni.

  4. Nem tőlem kérnek tanácsot!!! na igen. Ez arany mondat. Közben arra gondoltam egyébként, hogy ezt a fajta tartalomelőállítást végezni is ugyanúgy agysorvasztó, monoton, lélekölő munka. Nem felmenteni akarok senkit, még véletlenül sem, épp csak nekem is valami hasonló lenne a szakmám és szörnyű, amikor szigorú, sablonszerű elvárásoknak megfelelve, ismétlődő panelekből építkezve kell szöveget létrehozni. És mindig a közös minimumra lőni. Én korábban nem is a (forma és tartalom szempontjából egyaránt) legalja-bulvárnál dolgoztam, hanem kicsit másban, magát rettentő igényesnek gondoló, fiatal városi közegre koncentráló online portálnál, s még ott is túl hosszúak voltak a mondataim, lenyesték a jelzőimet. Kiállításkritikában nem ment át a szerkesztőnél a transzgresszió szó. És folyton ugyanazokat a bombasztikus címeket kellett adni, mert arra jöttek a kattintások.

    • Szerintem a szakma csúcsát az internetes címadások jelentik:

      – Frottírzoknit dugott a teáskannába. Ő sem hitte el,ami ezután következett!
      – Ezt a nyolcgyerekes családanyát utálják a plasztikai sebészek! Öt perc alatt háromszorosára növesztette a mellét.
      – Pandamacibébik szivárványos szoknyában. Ennél cukibbat még nem láttál
      – Sárkánytojást festene húsvétra? Megmutatjuk, hogyan csinálja!

      Nem tudom elképzelni, hogy ezeket komolyan gondolják a szerkesztők. Ezek annyira átlátszóan primitívek és manipulatívak, hogy szerintem nem lehet önirónia nélkül leírni őket. Valahogy így, hogy “Kedves olvasó, te is tudod, én is tudom, hogy manipulállak, de azt is tudjuk, hogy ettől függetlenül rá fogsz kattintani.”
      (Amúgy mostanában mért lett divat a kétmondatos cím? Van ennek valami reklám pszichológiai oka?)

      • A kétmondatos címeket, ahogy én láttam, ezek az utóbbi időben a magyar nyelvű weben is gombamód szaporodó lájk-gyűjtő, vírusvideókra szakosodó gagyioldalak terjesztették el, hogy az ember legalantasabb ösztöneire hassanak. Kíváncsiság, sokkolás, csak akkor tudod meg, mi ez az gigantikusnak beharangozott dolog, amikor már rákattintottál, ezzel egyből lájkoltad és valószínűleg meg is osztottad a saját Facebook-faladon (és ez utóbbi a lényeg, mert így jut el még több emberhez). Én egyre kevésbé hiszek az öniróniában és a titkon egymásra kacsintásban. Szerintem pontosan tudják, hogy az internetes tartalmak milyen széles rétegekhez eljutnak, és ezen tömegek döntő része kritikátlanul fogyaszt mindent, ami kellően zsigerekre ható (az ő kattintásuk pedig ugyanúgy pénzt hoz a konyhára).

        • Én még szeretnék hinni az összekacsintásban (legalábbis az olvasók többségével, mert mindig vannak persze kritikátlan fogyasztók). De lehet, hogy naiv vagyok, és (már?) tényleg a kritikusok vannak kevesebben.

  5. Mindig olyan nehéz ide írni, hogy egyértelmű legyek, és ne látsszak okoskodónak. 😀 De tény, hogy mindenkire ráférne, hogy kicsit mögé tudjon látni, mikor manipulálja egy tévéműsor, egy weboldal, egy hirdetés, egy kereskedelmi egység stb.

    A másik, ami eszembe jutott, hogy időnként egy-egy színészt, színésznőt, énekesnőt pellengérre állít a társadalom, és azt írtad, hogy őket nem érdekli a véleménye az acsarkodóknak. De vajon tényleg nem érdekli? Én mindig azt gondoltam, hogy nekem borzasztóan esne, ha egy réteg – még ha csak interneten keresztül is – a torkomnak esne, és sajnos az internetes zaklatásnak is vannak áldozatai és nem csak a tini korosztályból. Biztos jó, ha megjegyzésben hagyjuk, hogy megtörténjen, mert vélemény szabadság van?

    • Érdekli, mert nyomasztó, zaklatásszerű, ijesztő. Inkább arról beszélek, hogy a dühös nemszínész egyszeri kommentelő azzal az igénnyel és nagyképűséggel lép fel, hogy majd ő jól megmondja más magánéletéről a tutit, és sarokba szorítja, és nem is fogja fel, hogy ő nincs ott, nem az az ő pozíciója, nincs joga, és hogy ebben nincsen semmi kölcsönösség, sem társadalmi hasznosság.

      Rengeteg híres ember, de még műfordítók is úgy vannak vele, hogy önvédelemből nem olvas kommentet, kritikát, egyáltalán.

    • Múltkor hallgattam egy (régebbi) riportot Szinetár Dórával, és ő mondta, hogy az ügyvédjének sok a munkája, hogy az újságírókat kissé kordában tartsa.

      • Hát persze. Meg a sajtósa is elég elfoglalt, hogy a megfelelő infó a megfelelő időpontban a megfelelő helyre kerüljön. Csak azt már nem szokták szeretni, ha mást is tudni akar az újságíró.
        Kétoldalú ez, a bulvár nem csak a médiamunkások, hanem a szereplők terméke is. Igen, nagyon sokszor nagyon sok mindent tényleg akarnak kitenni.

        • Nem arról volt éppen szó, hogy mást is tudni akart, vagy többet osztott meg a közzel az újságíró, mint amit ő gondolt volna, hanem hogy egyértelműen hazugságokat írt. Szerintem a kettő között azért van egy csepp különbség.

          • Azt írtad, hogy az ügyvédjének sok a munkája, hogy az újságíróKAT kordában tartsa. Erre írtam azt, amit. Nem pedig arra, hogy egy úságíró konkrétan hazudott. Szerintem is van a kettő közt egy csepp különbség. 🙂

            • Igen, így már értem, hogy miért az jutott eszedbe, ami, de például a válása környékén sok újságíró írt/írhatott róla olyat, aminek az igazságtartalma nem ütötte meg a minimumszintet. Mindegy, nem a konkrét eset a lényeges az egészből. Általában meg biztos, hogy sok celeb sajtósa elég elfoglalt.

  6. Amikor elém tolják, akkor én már nagyon unom.
    Kíváncsi lennék, lenne-e miről beszélgetni, ha csak két hétig senki, de senki nem nyavalyogna, panaszkodna, hüledezne semmin, csak azt mondaná, ami neki jó, vagy érdekli.
    Csak 2 hét.
    Vagy egy.
    Nyavalygásmentes hét.
    Egy csomó minden érdekesség van, nyelvek, könyv, sport, emberek, érzések, sok-sok-sok jóság.
    Ez az állandó felháborodásban levés meg véleményezés olyan, mint az állandó hányás, “Elmúlt? Nesze, adok a hányingerednek megint!”
    Én unom, de tök ritka különben, amit nem unok meg, velem van a baj, de oké, inkább ez, mint az öklendezés.

  7. Visszajelzés: nincs rendben a tested 2. | csak az olvassa — én szóltam

  8. Visszajelzés: ne asszisztáljatok az öncsaláshoz | csak az olvassa — én szóltam

  9. Visszajelzés: lena dunham megmutatta | csak az olvassa — én szóltam

  10. Ebben a posztban ott ismertem magamra ahol az önjelölt civilecskékről írsz. Mert pontosan így háborodok fel az erdélyi erdőirtáson, a nemzeti konzultáción, és így irogattam alá petíciót Fülöp-szigeteki nemi erőszak kapcsán, vagy az antibiotikumok szabályozásáról az állattenyésztésben. Illetve azt mostmár nem, mert egyre kevésbé érzem, hogy a világ másik felén élő emberek dolgaiba szabad nekem beleszólni kevés és hatásvadászan tálalt információ alapján. Tudom, ez azért nem egyenlő a bulváron való kattogással, de ugyanúgy impulzív reagálás, amit tudatosan előkészítettek, mert számítanak a reakciódra.

    És rosszul érzem magam, hogy nem mentem el a verespataki tüntetésekre, pedig egyetértettem volna sokmindennel amit az emberek képviseltek, de túl sok vad zöld volt ott, pedig az egy helyi kezdeményezés lett volna. Van ez a világmegváltó reflex arra a sok negatív hírre, szörnyűségre, ami a médiából árad felém, és jobban nyomaszt mint kéne, de annyira nem hogy offline is tegyek érte. Ügyekkel foglalkozni egyszerűbb mint a saját életem, és megadja azt az örömöt hogy minimális erőbefektetéssel hatásom van valamire, még ha ez soványka öröm is ahhoz képest mint amikor szervezéssel, utánajárással oldok meg valamit.

    A másik oldala hogy szeretek konfrontálódni az emberekkel, mert ez nekem elégtételt okoz, a családban sokszor lebirkóztak régebb olyan érvekkel, amik ellen tehetetlen voltam mert nekem nem voltak még átgondolt és kialakított érveim a témában. Élvezem most ha fölénybe kerülök. Nemcsak közélettel kapcsolatban, de főleg ott szeretek mindenáron ellentmondani, és többször is szóltak, hogy néha durván és lenyomósan teszem ezt.

    A netfüggőség, amit még megemlítessz: igen, ez is, most is egész nap itt ültem a gép előtt mérgelődve a bevándorlópolitikán és próbáltam nem konfliktuskereső módon beleszólni vadidegenek vitájába. Végül nem raktam ki a kommentet, csak jól megírtam a véleményemet és eltettem a jegyzetek közé, hogy ha majd valaki jön ezzel a témával, legyenek strukturált érveim. Az is igaz, hogy erdélyi magyarként és kettős állampolgárként érzékenyen érint ez a gyűlöletkampány, ijesztő az amivel sok fröcsögő kommentelőnél találkozok, és igazságtalannak, az elveimmel szembemenőnek találom, pedig tudom, hogy ez inkább gumicsont és terelés, kicsit úgy mint a netadó.

  11. Visszajelzés: nem mernek kimenni a strandra | csak az olvassa — én szóltam

  12. Visszajelzés: nem akarok olyan izmos lenni | csak az olvassa — én szóltam

  13. Visszajelzés: “leszarom az elvárásokat” | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s