versenyistálló

A fiam tizenhárom és fél éves, én meg tanár vagyok, és van egy csomó ismerősünk, akikkel szoktam beszélgetni.

De hogy ez így, ekkora méretekben megy, arra csak most jöttem rá.

Hogy ez itt a cél, ez a deal, ezek a keretek. Az egésznek a logikáját, önmagát préselő voltát és kétségbeejtő kockázatait én csak most látom át.

Hogy tudniillik az elit általános iskolákban micsoda hajsza folyik a jó bizonyítványért, a felvételiért és a még jobb gimnáziumba való bekerülésért.

És mi minden terem meg ennek a tövén. Az Ugyanaz, körülbelül az, ami ellen én írok folyamatosan. Képmutatás, rivalizálás, erőkultusz, a másság és mások iránt gerjesztett gyűlölködés, némaság és a többi.

Ebben a kontextusban, mivel mi ebbe nem szálltunk be, mi vagyunk a renitensek, a kerékkörők, a megvetés tárgyai. Hiába van igazunk és hiába kiemelkedő a fiam tehetsége több területen is.

A fiam egyébként nem szájal a tanárral, nem bazmegezik, nem szabotál vagy rongál semmit, még csak mobilt sem nyomkod a pad alatt, mielőtt bárki ezt gondolná. Én pedig nem vagyok reszkető hangú, elfogult, gondos szülő.

Én csak hiszek benne és bízom benne.

A fiam meg csak nem vesz részt ebben. Passzív azokon az órákon, amelyeken ez a nyomás nagyon erősen érvényesül, és sokat anekdotázik nekem. A többi tantárgyból jó és jeles eredményei vannak, kifejezetten motiváltan visz sütőport életvitel és háztartástan órára, jelentkezik kémián és mond verset az ünnepségen. Meg amúgy is tudjátok, milyen, leginkább önálló és autodidakta, megírja a durranógáz szócikkét a wikipédiára.

Iskolapszichológushoz utalják és hetente jár beszámolni az igazgató összehúzott szemöldöke eleibe, hogy ő mennyire rossz diák még.

*

Az van, hogy két évvel ezelőtt a szülők gyűlésén az egyik tanár, akkori igazgatóhelyettes hosszan érvelt amellett, hogy hatodik után elmenni, az még túl korai, kitenni ennek a stressznek-vizsgadrukknak a gyereket. Higgyük el, hogy a gyerek érése, fejlődése szempontjából sokkal jobb, ha ebben a nagyon jó színvonalú általánosban marad még két évet, itt remek tanárok vannak, fel lehet készülni a megmérettetésekre, a diák nem szakad ki a közösségéből sem, ráér majd nyolcadikban vételizni fel.

Én éreztem akkor is, hogy ez az iskola lobbija és érdeke. Sulidarwinizmus: az erős iskola érvel és ott tartja a “gyerekanyagot”, illetve a “javát” is, a gyenge meg elnéptelenedik és tinglitanglivá válik hetedik-nyolcadikra “a maradékkal”, akiket nem vitt el a Toldy és a többi remek középiskola. Volt valami fenyegető a gyűlés légkörében. Emiatt az elmenni készülők egy része jobbnak látta sűrűn hallgatni hatosztályos terveiről, és csak a múlhatatlanul szükséges adminisztráció idején jelenteni ezt be, nehogy lerontsák a gyereke jegyét. Pedig a gyűlésen is volt “tegye fel a kezét, aki”.

Én annyira nem görcsöltem akkor sem, hogy hol tanul majd tovább a fiam. Ismerve őt, nem ez fogja meghatározni az életét.

De keservesen megbántam, hogy nem próbáltuk meg akkor valamelyik hatosztályos iskola felvételijét.

Mondott tanárnő a mi osztályunkban hetedikre négy tantárgy tanára lett, és három révén a módszereinek, motiváló képességének és általa adott osztályzatoknak döntő szerepe lett a gyerekeink nyolcadik utáni sorsában.

A tanárnő időnként “úgy megverlek, hogy attól koldulsz” meg “jöhet a szülő, leszarom” fordulatokkal él. Értékelési módszere sem annyira átgondolt vagy szabályszerű: sorozatban írhja be az egyeseket, amíg a gyerek az egyetlen kérdésre ki nem böki a választ. Lehet, hogy “ceruzásan” (ez is milyen, beígért, de nem komoly egyesekkel tartani fent a feszítést), de az is lehet, hogy naplóba, és aztán félévkor meg év végén átlagot számolva.

A jegy nagyon fontos ebben az iskolában, nem értik, én miért nem követem az e-naplót, mondom, mert a gyerek elmondja. ezt sem értik. Hogy akkor miért nem aggódom.

Nem aggódom, nem tartom fontosnak a jegyet, a bizonyítványt, a felvételit, ha ezekre rámenne a fiammal a mély és őszinte viszonyom, illetve ha ezek ellentétesek a gyerekem jó közérzetének és emberi méltóságának szempontjaival

A tanárnő az erkölcstan tanára is. Ez is ő:

A gyereket nem kellene kitenni ennek a szörnyű cirkusznak, amit a válás jelent — feddett meg minket iskolánk igazgatóhelyettese nemrég a szülői közösség gyűlésén, látva, egyes osztályokban milyen feszültségek terhelik a gyerekeket. Az a sok háborúskodás! Szegény gyerek! Az ő ép kis égboltja, ím, kettétörik. Szülei baltával zúzzák az egységet…

a boldog szülők hiányának vesztese

Én vagyok az, akinek már hatodikban is súlyos gondja volt egy másik tanár, az osztályfőnök hangsúlyaival, szemléletével, ahogy példátlan fegyelemmel átlagokat számolgat, statisztikákat készít az osztályzatokból, és a szülői értekezlet nagyobb részében ezeket sorolja.

gyomorgörcsös gyermekeink

Ha pedig így, akkor az én fiam rontja ezt az osztályt. Egy valóságos homokszem a gépezetben.

Most meg mi van?

Most meg a tanárnő (az erkölcsös) egészen extrém eszközökkel él, önkényes, megalázza a gyerekeket, lelki terrort folytat. A gyerekek rettegve magolnak, egyetlen kolléga nem kezeli a helyzetet, a szülőket lerázza, az igazgató szétárja a kezét — senki nem konfrontálódik. A tanárnő úgy viselkedik, mint ha nála volna az emberi tudás összessége és a jog is, hogy bárki életvitelét, szokásait, véleményét meghatározza.

Engem felhívott februárban, menjek fogadóórára. Olyan eszes ez a kisfiú, annyi mindent megtanulhatna az órákon, ha odafigyelne, olyan kár, hogy lemarad erről, elvesztegeti az idejét.

Hümmögtem. A fiam apja egyetemen tanította a tanárnőt irodalomtörténészként. Tanárnő, tudom, hogy helyt kell állni és persze a lecke az lecke, ösztökélem is, hogy csinálja, amit a többiek, és kapja meg mindig a megérdemelt osztályzatot, mi aztán nem reklamálunk, de a fiamat nem tudom és nem is akarom rávenni arra, hogy olyasmit tanuljon, ami nem érdekli. Hosszú távon, az élete alakulása szempontjából nem aggódom a magyar irodalom és általában, a humán kultúra terén a lemaradástól. Nem csak a híresen jó képességei miatt, hanem mert például a fiam több premiert látott már, mint én, és kiszúrja a két Hamlet-adaptáció fordítási különbségét. És bőven el van látva, mi itthon mellesleg mondunk olyasmit, amiért más magántanárhoz járatja a gyerekét.

Ha magának mindegy, akkor inkább ne beszéljünk, sértődött meg erre.

Jó.

Azóta nem is. Azóta kieszközölt egy tökéletesen koncepciós igazgatói intőt a fiamnak. Az ellenőrzőben ez után újabb fogadóórára hívott (bukásveszély), erre beírtam, hogy én a tanárnővel nem beszélek, mert nincs értelme, és árt a szépségemnek.

Igazán nem azért mondtam, írtam, de kicsorbult rajtunk a hatalom. Mi ennek felette állunk, illetve kissé oldalvást. Hökkenetből mondtam és írtam, egyébként. Mit gondol a tanárnő, ő a tudás egyetemes forrása, az Újszövetség szorozva a francia enciklopédiával, a negyvenkét éves diplomájával és a siralmas kádéenpés elveivel, meg a féltrágár-agresszív nyelvi fordulataival? Egy pedagógus, akinek a vezetéknevén három év múlva már másodperceket fogunk tűnődni, és egyáltalán: tíz vagy kétszázötven tanóra, osztályzatok, anekdotikus mondatok ekkora szerepet kaphatnak az életünkben?

Dehogy kapnak. Nem fogunk nyalizni, megtörni, ez biztos.

A tanárnő nem tudást akar átadni, és nem is azt ad át elsősorban, hanem eldurvuló lélektani-pedagógiai játszmát folytat többek ellen. A lelkedet akarom. Meg fogsz törni. Azt csinálok, amit akarok. Addig gyűrlek, állítalak ki osztály elé, tartalak stresszben (ki felel ma, tanárúrkérem-módra idegtépő naplólapozgatás, kis mosolyok a fiam felé, dermesztő csend, a fiam tudja, ő az, és lőn), amíg nem leszel buzgó, lojális, jelentkező ötösöm, mert tagadhatatlanul eszes vagy.

Csakhogy a fiam nem és nem. És dehogy és nehogy: vagy hiteles a pedagógus, vagy nem. Mi nem félünk, nem vagyunk zsarolhatóak. A nyíltan hazug alapú igazgatói intő és buktatás ellenére sem.

Fiam, kérdeztem négy héttel ezelőtt, van arra mód, hogy ennél egy kicsit jobban megfeszülj a tankönyv fölött a következő, gyorsan elszaladó időszakban, és a gerinced alakváltozása nélkül kapd meg a kettest? Komolyan kérdezem.

Valóban elgondolkodott.

Mama, szerintem nincs.

Akkor hagyd a francba. Te vagy az, akinek sorsa nem ezen múlik. Nekem sem ezen múlott, és boldogabb is vagyok most, mint a kockalelkűek.

*

A háromnapos osztálykirándulásra öt tanár kísérte el az évfolyamot. Hogy ott mi történt, azt a fiam ékes tárgyilagossággal írta le itt, az előzményeket pedig — egy fogalmazás értékelésének és egy erkölcstan órának a történetét — itt.

A kísérő tanárok egyike sem kommentálta, tette helyre, kezelte a történteket. A háromszor elhangzó lekurvázás, az állandó rendőrködés, a negatív üzenetek, az evés erőltetése, otthagyott kiflivégen való vita, gúny és megjegyzések nyomottá és keservessé tették az egész hangulatot.

A szülők levlistáján, belevágva a folyosók ballagásra való feldíszítéséről folyó intenzív diskurzusba (akinek van a kertjében a borostyán, mindenképpen hozzon!) jeleztem a minap, hogy ez most már mindenen túlment, és cselekvésre szólítottam fel a szülőket.

A reakciók számosak voltak, hirtelen meglódultak a klaviatúrák. Sok további eset, panasz, indulatosabb minősítések mellett a következők is leírattak:

bízzuk az érintettekre

az apa ezt intelligensen tudja kezelni

a kéretlen segítség nem segítség (ez volnék én, a felvetés miatt)

mielőtt meghurcolunk valakit, meg kell tudnunk, mi történt

a lányom szereti a tanárnőt

ez csak négyszemközt hangzott el

a mai gyerekek sajnos tiszteletlenek és mindent megengednek maguknak

A tanárnő az őt megkereső szülőt lerázza, normák fölött állónak, illetve normák megalkotójának és természetszerű birtokosának gondolja magát. Meglepő magabiztossággal mondja minden visszaélés után, hogy bizony, ő legközelebb is ezt fogja tenni, tanulja meg a gyerek, és azt is, hogy “néha elszáll az agyam”.

Az is kiderült, hogy nem vagyunk elegen. Hogy ha mi hárman-négyen visszük ezt másik fórumra, jelezzük a vezetőségnek, ha a gyerekük ötöse, de legalábbis négyese reményében, azért cserébe inkább hallgat a többi szülő, akkor nem tudunk változást elérni, és osztályként a három felvételin is számító tantárgy tanárától megtorlásra számíthatunk a következő tanévben.

Egész nyíltan írták ezt le felnőtt, magas érdekérvényesítő képességű szülők, hogy ha szólunk, és nem vagyunk hatékonyak, akkor sajnos megtorlás jön, és ezért fontoljuk meg azt, hogy inkább nem szólunk, hanem kibírjuk.

És igazuk van. Ebben a helyzetben ez a logikus következtetés.

Elég volt, Judit néni.

A kirándulás után felháborodottan mondta, hogy ő ilyen rosszul még nem érezte magát, neki ez a három nap élete csalódása volt. Én kollégaként úgy gondolom, hogy, bár elcsodálkozhat a gyönyörű Lőcse híres főterén, egy hetedikes évfolyamnak szervezett háromnapos kirándulás kevésbé a tanárnő jó érzéseit van hivatva garantálni, mert neki az munkája és természetszerű stressz. Ellenben a diákokét, és ha nem életre szóló, örömteli érményként (ki garantálhat a mai kamaszoknak ilyesmit, ugye), legalább “megkímélő” módon, vagyis a minimális nyugalmat, méltányos bánásmódot, minél nagyobb békén hagyást, jó szállást és étkezést biztosítva, a fölösleges őrmesterkedést pedig kerülve.

A tanárnő ott állt fölöttük evés közben, melléjük lépett a főtéri sétákon, megjegyzéseket tett, felszólító mondatokkal bombázta őket.

Majd három tanév évszámaiból írat dolgozatot június másodikán, a három napos kirándulást követő hét keddjén úgy, hogy nem lehetett tudni, pontosan melyek ezek az évszámok. Kérésre megígérte, hogy segít délután, ez a segítség elmaradt, majd mégis megíratta a dolgozatot, ami pocsékul sikerül, és többeknek rosszabb év végi jegyet ad emiatt.

Elég volt, Judit néni.

Mindenki megérdemli a tiszteletet.

Tanítás nem egyenlő hatalmaskodás.

Nem hallgatunk tovább.

Ilyen tartalmú kis ragaszok lepték el a falakat tegnapelőtt.

A tanárnő leszedte, összegyűjtötte őket, dúltan lépett ki a fiúvécéből, történelemórán felragasztotta ezeket a táblára. Ő is mindig őszintén elmondja a véleményét, nem érti, hogy mások miért nem őszintén mondják a szemébe. Elvégre szólásszabadság van. Könnyes szem is volt. A tanárnő szomorú.

Szegény, szegény Judit néni, milyen csúf pályavég. Pedig ő a szívét-lelkét kiteszi.

Most van az, hogy átbillenhet a dolog, és gyanítom, hogy nem fog, mégsem.

Senki nem vállalja, hogy egy nyugdíj közeli tanár óraszámát csökkentse, áthelyezze, és az utolsó évre új tanárt adjon a nyolcadikosoknak.

A gyerekek nem értik a mondatelemzést, s ha értik is, rég nem érdekli őket. Évszámokat magolnak, köze nincs a tudásuknak a csodálatosan színes, sokarcú, megismerhető világhoz. Úgy viszonyul az ismeretszerzésük az igazi kíváncsisághoz, ahogy a legáginénibb legrettenetesebb kiskamasz testnevelés órák a mostani flexes edzéseim mámorához.

*

Vádollak titeket, hogy kiteszitek a gyereketeket ennek az évekig tartó stressznek.

Vádollak titeket, hogy csak az ötösre függesztitek a szemeteket, és minden más elhalványul, az is, hogy a gyerek hogyan fog viszonyulni a történelem tantárgyhoz, az iskolához, és hogy mit ér az így összestresszelt ötös.

Vádollak titeket, hogy a súlyosan visszaélő pedagógussal alkottok frontot a gyerek ellen, és nem a gyerekkel — hogy is mondja Vekerdy — a világ ellen. És amikor épp nem, akkor csak meddőn dohogtok, és csúnya szavakkal illetitek magatokban a tanárnőt. Belenyugvás van, vagy önérdekű szidalmazás.

Vádollak titeket, hogy nem vagytok képesek egészében, higgadtan látni a helyzetet, és igazatok biztos tudatában, valamint a gyerekek testi-lelki jólétének legszorosabban vett érdekében képtelenek vagytok jogszerűen fellépni. Áttoljátok a feladatot másokra, akiket gúnyosan az igazság bajnokának meg hepciáskodónak neveztek, és akik gyereke, lám, csupa kettes, és a múltkor is tiszteletlen volt (nem adta oda kevéske aprópénzét felszólításra a tanárnőnek — ezért kapott igazgatói intőt).

Vádollak titeket, hogy a saját gyerekeiteket stresszben tartjátok, hogy mindennél fontosabb, hogy hogyan startol a gyerek, és hol fog majd tanulni. A gyerekeitekkel szemben állandó számon kérő mondatokkal, nyomasztással, papolással, fenyegetésekkel, tilalmakkal, büntetésekkel, beígért okostelefonnal és zsebpénzzel képviselitek ezt a tekintélyelvű, velejéig immorális, látszatalapú rendszert.

Eközben a gyerekeitek sápadt gyomorgörccsel mennek iskolába, meggyűlölik a pedagógust és az iskolát, megvetik és stigmatizálják “a rossz tanulókat” (értsd: azokat, akik nem görcsölnek, vagy a görcs ellenére sem sikerül a négyes-ötös).

A gyerekeitek értelmetlenül rivalizálnak, üres lojalitásra vannak rászorítva, megnyomorodnak lelkileg, és hallgatnak a visszaélésekről, amelyeket normálisnak érzékelnek. Aki szól a diákok közül, azt tiszteletlennek tartják.

Ti vagytok azok, akik a hallgatással és tanulásügyi nyüstöléssel konzerváljátok a visszaélést. Mi lesz ebből így? Az élő tanítás-tanulás elhal, a gyerekek rettegők, könyöklők, sunyik és opportunisták lesznek, amin majd az ugyanilyen karakterű tanárokkal fogtok egyetértésben fejcsóválni, és akkor újabb satukat és láncokat építetek a megnyomorító szerkezetbe.

Úgy nézitek a gyereketek érdekét, hogy az a többiek rovására van, illetve a többiek mindegyek nektek, az ötös és a felvételi a cél, és ezt pontosan tudja a tanárnő, és ez az ő fegyvere, és ezért enged meg magának lassan bármit. És hogy a ti szépreményű gyerekeitekre is tekintettel legyünk, arra vagyunk felszólítva burkoltan, hogy mi is hallgassunk.

És az utolsó érv: szegény tanárnő, pályája harminchetedik évében milyen állást talál, nem kéne “kirúgatni”…

Tudjuk, mi zajlott több kitűnő iskolában, a vak tekintélytisztelet védelme segítségével. Van már elég mementó.

Én nem vagyok sem elfogult, sem igazságtalan, én három évig hallgattam, és most nem fogok hallgatni tovább.

113 thoughts on “versenyistálló

  1. Annyira, de annyira felnezek a fiadra, most olvasom a blogjat, hatalmas jellem! A sajat fiamra emlekeztet, aki pont ugyanigy tesz az ertelmetlen szabalyokra, amit viszont o fontosnak tart, abba szivet-lelket beleteszi. Kell-e mondanom, 13 es fel eves 🙂

  2. Nekünk kisebb ügyeink vannak (de azt hiszem, az ilyenek vezetnek a fentiekhez)
    A suliban 15-e hétfő(!) az utolsó tanítási nap úgy, hogy a kiadható szabadnapok egy részéről az iskola dönt. Az enyémek nem mennek, lesz jobb dolgunk. Mondom ezt a nagyobbiknak – aki velejéig konformista -, mondom neki, hogy ne aggodalmaskodjon, mert előre beírom az igazolást és írok az üzenőbe is a tanerőnek. Erre mondja, hogy tantónéni előre szólt, hogy azoknak a nevét, akik nem lesznek hétfőn, leadja az igazgatónak. (Ha mindenki hiányzik, ki fogadja a teremben a ballagókat !?!)
    Beírtam hogy hiányzás lesz. Beírtam, hogy hallottam a listáról. És beírtam, hogy szükség szerint beszélek igazgatóval.
    Várom a fejleményeket és azt is, hogy tantónéni a “szükség szerint”et érti e.

    • Szerintem itt nem ér titeket igazságtalanság, és a tanár meg a ballagók igenis meg vannak lőve, ha senki sem megy be. Nagyon nehéz ezt kezelni pedagógusként, meg az igazgatót kilátásba helyező szülőt is.

  3. Ez nagyon megrázott. Visszajöttekaz emlékeim hasonló nívójú drága pedagógusaimról. Faluban és kisvárosban, sok-sok éve történtek, de akkor ezek szerint a 2015 és a főváros nem garancia semmire. Drukkolok a fiadnak! Ha van esetleg fejlemény és van kedved beszámolni róla, szívesen olvasnám.

  4. Jó érzés, hogy engem nem vádolhatsz, én túlmentem minden határon, és remegő gyomorral, de szembementem ezzel a rendszerrel, nem is egyszer. Szar volt akkor, de nem bántam meg. 🙂
    Elkeserítő, hogy ezekre a sztorikra azt mondanám: vidd máshova, ahogy mondom is, amikor jönnek – de mi vidéken elünk, itt nem mindig van “máshova”, és ha van, akkor általában ugyanilyen…
    Én a paródiás tanácson csavartam volna egyet: írj belőle paródiát – de úgy, hogy ő, az olvasó (hiszen, tudjuk, hogy a valódi olvasó nem a feladatban célzott kistizenéves, hanem…) ne vegye észre! Ez az igazi fricska! 😀

    • Nekem is jó érzés, hogy nem vádolhatsz meg.

      Nekünk is volt egy “Judit” nénink általánosban – szerencsére nekem sikerült összefognom 2 másik gyerek szüleivel, és azt osztályt nem tanította tovább, a következő évben el is ment az iskolából, annak ellenére, hogy már neki is közel volt a nyugdíj.
      Megjártuk az iskolaigazgatót, sőt még az önkormányzati jegyzőt is.
      A mi Judit nénink közölte a gyerekekkel, hogy kis tetvek, gyűlöli őket, csak a pénzért tanít, stb. – mindezt hatodikban.
      Az egyeztető tárgyaláson, én már csak G8 csúcstalálkozónak hívom 🙂 – megjelent a 3 gyerek, az osztályfőnök, az igazgató, Judit néni, illetve a 3 gyerek szülei. Az én férjem nem tudott eljönni, ezért Judit néni egyből rákérdezett, hogy ő miért nincs ott … (érzitek ugye a burkolt nyomasztást).
      A tárgyalás egy ideig a gyerekek előtt folyt, én kértem meg a tanárokat, hogy talán nem kéne őket kiküldeni? Akkor kiküldtük őket, persze a folyosón hallgatták a “műsort”.
      Judit néni olyan szinten elkezdett egy idő után velünk, szülőkkel ordítozni, hogy többször meg kellett kérjem, mérsékelje a hangerőt, és el kellett magyaráznom neki, hogy nem csodálom azt, hogy a gyerekek félnek tőle, hiszen még én is félek. Az sem ment ennek a csodálatos pedagógusnak, hogy ne vágjon a szavunkba ordítva … én is azt mondtam, hogy a következő órákra igazolást fogok adni a lányomnak, mert nem szeretném, ha tovább nyomorítaná.
      A vége az lett, hogy az összes további órán a tanév végéig benn ült az igazgató is (néhány hét volt csak vissza).

  5. En is pont ezt a peldat szeretnem kovetni, egysegben a gyerekkel a vilag, de ha nem is a vilag, akkor az ilyen Judit-felek ellen. Szerintem ez lenne az alap.

    Errol a Judit nevu tanarnorol az en altalanos iskolas tanitonom jutott eszembe. Szigoru volt, nagyon is, de azert en szerettem, erthetetlen modon. Viszont egyszer volt egy olyan huzasa, ami beleegett a retinamba. Talan elsosok voltunk vagy maximum masodikosok, amikor kimentunk jatszani a mellettunk levo jatszoterre. Tavasz volt, mi meg pont elertuk a maszoka tetejerol a faleveleket es letepkedtuk (nem tudom miert, nekem eszembe se jutott, hogy ez rossz dolog.)
    Amikor beintett a tanitono minket az osztalyba, elmondta, hogy a fanak faj, ha letepjuk a levelet. Hogy ezt szemleltesse, kihivta az egyik fiut az osztalybol a tabla ele, fogott egy ollot, kinyitotta, es a fiu fulehez tette, mintha eppen le akarna vagni. Kozben kerdezte az osztalyt, hogy levagja-e a gyerek fulet. A tobbiek feljajdultak, hogy nee, nee, en meg eltakartam a szememet a sokktol es nem szoltam egy szot sem.
    Amikor a tanito latta, hogy sikerult a fraszt hoznia rank, mosolygott, bologatott, elvette az ollot, hatbaveregette a fiut es a helyere kuldte. Utana nem tudom mi volt, inkabb engem az dobbentett meg, hogy en fullra elhittem akkoriban, hogy a tanarnak ehhez joga van, meg sem kerdojeleztem ezt a fajta buntetorendszert.

    Visszanezve gusztustalan huzasai voltak az egesz osztallyal szemben. De mi szerettuk, mert azt hittuk, hogy jot akar nekunk…

  6. döbbenet. sokan vannak ilyenek. helyettesítettem én is rajzórát hatodikosoknál. kiadott feladat volt, de amúgy azt mondtam, hogy azon belül azt csinálnak, amit akarnak. először megdöbbentek, nem is hitték el. aztán az öröm az arcukon, hogy lehet. volt, aki az egész lapot befeketézte. mik lehettek ott a mélyben… szomorú voltam, mert tudtam, hogy amúgy egész tanévben rajz-diktatúra van.

  7. En ostaoba, azt hittem, hogy az egyetemen mar mas lesz. Ott nem az unifomizalt, magolos gondolkodast dijazzak. De, attol olvadt a tanari garda (nehany kiveteltol eltekintve). “Ellenvetes marpedig nincs.”
    Kiabrabditom.

  8. A fiam tizenkét éves, a lányom tíz, nekem van egy tanári diplomám, tanítottam is egy egész évet, ennyi idő alatt pont rájöttem, hogy nem vagyok oda való. Más miért nem jön rá?
    Valahol elkeserít, valahol megnyugtat, amit írsz. Elkeserít, mert nálunk is vannak borzalmak, úgy látszik, ez az általános. És megnyugtat, mert a gyerekeim ragaszkodnak a helyi, gyalog elérhető, barátokkal-barátnőkkel teli sulihoz, nekem meg állandó lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem mentem ki őket vacak helyzetekből, és viszem el őket Waldorfba / magántanulónak / Finnországba / a világ végére.

  9. akkor most bemutatom Tünde nénit
    aki erkölcstan órán felállította az elvált szülők gyerekét és elmagyarázta, hogy a válás önzés a szülők részéről és ezzel tönkreteszik a gyereket. Bementünk. Mondtam a férjemnek (én csak nevelőanya vagyok ebben a történetben), hogy egy adott ponton kérdezzen már rá, hogy a kedves tanárnőnek nincsenek-e problémái a házasságban. Nem kellett rákérdezni. Ahogy előkerült a téma, kitálalta, hogy ő már milyen régóta fontolgatja a válást. Gratulálok hozz, hogy a magánéleti dilemmáit tanóra keretében osztja meg diákjaival.
    aki erkölcstan órán lekurvázta azt a két tizenkét éves leányt, akik kiírták a fb-ra, hogy “kapcsolatban”

    Judit néni s Tünde néni nem egyedi jelenségek, hanem társadalmi termékek, akik jól illeszkednek az egész hazug és képmutató rendszerhez. És csak egy típus. Vannak Gábor bácsik és Olga nénik is. És mindet ismerem 1981-ből, amikor én voltam hatodikos.

    a gyerek számára világos, hogy megvetjük őket, hogy nem kell rájuk hallgatni, hogy nem érdekes. Csak azt nem tudjuk megmagyarázni, hogy akkor minek is kell az iskolában tölteni a fél életüket, továbbá egy, azaz egy olyan tanárt sem tudunk felmutatni, aki bármi igazán értékelhetőt, motiválót produkál. Léteznek olyanok, akiket ki lehet bírni. Oszt annyi.

    jövőre hatosztályos lesz, de nincsenek illúzióim

    • Én ettől a kurvázástól teljesen le vagyok döbbenve. Hogy mondhatnak ilyet tanárok egy gyereknek? Mikor nálunk a portás kurvázta le az akkor 11 éves kislányokat, én bementem az igazgatóhoz és panaszt tettem, mert ez tűrhetetlen. Persze letagadta, de több tucat gyerek erősítette meg, hogy rendszeresen mond ilyeneket, sőt mint kiderült egyéb trágárságokat is nekik. Mint kiderült a fiúkat “kis stricik”-nek hívta. Ki ugyan nem rúgták végül, de fegyelmit kapott.

  10. A tanárnő súlyosan mérgező. Mondjuk alighanem azért, mert ki van készülve ezer éve, de ebben a helyzetben az irreleváns. Mért nem mentek el ebből az iskolából? Valaki említette az AKG-t, de ott a Poli is. Nem értelmes küzdeni ilyen arcokkal. Persze, arra jó, hogy megtanulja a gyereki, bizony van ilyen is, de van egy pont, amitől kezdve jobb lelépni. Szerintem az már régen megvolt ebben a sztoriban 😦

  11. Undorító, amit a tanárnő csinál. Nekünk elsőben volt egy ilyenünk. Én nonta jártam be hozzá, aztán eljöttünk. Azóta eltelt kb. 4 év és a gyermekem még mindig nem tudja kieheverni a traumát, ami akkor érte. De sokat javult a helyzet.
    Ha a fiad rossz jegyet kap magyarból, akkor a tanárnő nem ért a szakmájához. Iszonyatosan tehetséges, szuper szövegeket alkot. Inkább támogatnia kéne.
    Nekem azt mondták anno a tanár ismerőseim, hogy hagyjam, úgy sem tudok semmit csinálni, mert összezár a tanári közösség. Nekik azzal a tanárral még évekig együtt kell dolgozniuk, míg a gyerekek pár év után lecserélődnek, elmennek. A mi esetünkben ez így is volt. Mi eljöttünk. A mostani tanár sem egy leányállom, de az előzőnél sokkal, de sokkal jobb. Így utolsó évben egészen emberi, támogató kezd lenni. Néha már dícsér is. 😊

  12. Birka nep. Meg a sajat gyerekeert sem all ki= cserbenhagyja. Verlazito. Es OK, neked “szerencsed” van, mert a te gyereked jovoje nem fugg a mostani jegyeitol, mert ki fog emelkedni az atlagbol. De akinek atlaghoz kozeli kepessegu gyereke van, azt bizony keresztbevagja egy eletre egy ilyen, ilyen meg sem tudom nevezni, micsoda. A prtasmentalitasaval (hatalmam nekem van, te meg hajolj foldig, ugy talan beengedlek -jelen esetben a tovabbtanulasba). A ven qrva (elnezest, jol felhuztam magam, nekunk is volt szamtalan ilyen elmenyunk, csak en az igazgato es az osztalyfonok elott kozoltem a lanyommal, hogy mivel a hatalom naluk van, az ertelmetlen rendbe tagozodas az ara a jovojenek. Felfogta, de a megveteset az adott tanar fele nem tudta palastolni az utana kovetkezo masfel evben).

  13. A fiad blogja!!!! Hat valami fantasztikus. Es most 13,5 eves! Akkor a kviznel meg annyi se volt! Nyugodtan kiveheted az iskolabol, ottkizarolag rontani tud(na)nak rajta. De hat ugyse hagyja magat, nem az a fajta, ez vilagos. Most megyek odaatra barangolni:-)

  14. Sajnállak titeket. (Nem összefüggő mondat következik:) Nekem a hetedikes és a nyolcadikos osztálykirándulás az örök pozitív emlékeim közé tartoznak.

  15. nem olvastam végig, mert a felénél eldurrant az agyam.
    Eszembe jutott egy régvolt cimborám, akinek az apja csak ennyit írt az elitgimnázium pedagógusainak egy beírásra válaszképp “Iskolájukban a kenetteljes képmutatás uralkodik”

    Eszembe jut a másik, ahová a nővérem járt (direkt nem írok nevet, mert nem akarom, hogy bárki ráismerjen), ahol a franciatanárnő kitűnő érzékkel forgatta-fente benne a kést, törve benne minden szenvedélyt a nyelv iránt óráról órára, hogy kisstílűen valami látens bosszút állhasson (megjegyzem, olyan pedagógusok oktattak arrafelé ekkortájt, akiktől magyart tanulni megváltás volt, történelmet pedig maga az írott mozi)

    a sajátom, ahol amikor írtam egy hatoldalas esszéjellegű irományt érettségi végett (a maximum négy helyett, basszátok meg! felkiáltással), akkor a dolgozatokat javító tanár simán rádobta a kettest, hogy ezt valahonnét tutira loptam, nem az én gondolataim lehetnek (aztán szóbelin meg meglepődött, hogy valszeg de);

    és most a fiam óvodája, ahol a lusta vagy és a szégyelld magad kötőszó, ahol a mai napig szorong tutira és némileg attól szorongok, hogy hány pedagógust kell elzavarnom továbbképzésre szalonkifejezésekkel majd, hogy megvédjem őt azoktól, akik szimplán barmok…

    (és még nem járunk iskolába, tartok tőle igazság szerint, bár lehet, hogy csak túlaggódom az egészet.)

    • A “szégyelld magad” alattomosabban és gonoszabban rombolja a személyiséget, mint gondolnánk, mondja Feldmár. Erre azért nagyon meg kéne rezdülni. Nem akarok tanácsot adni, de nem tudod másik csoportba vinni?

  16. Ezt nagyon jó és egyben nagyon gyomorszorító volt olvasni. Jó, hogy itt megszólaltál.
    Talán, ha ezt sokan olvassák, akkor több ilyen beteg tanárt fognak előbb-utóbb kérdőre vonni.
    Talán.
    Sejtem, hogy ez a Judit néni egy boldogtalan-merev (beteg) ember, de ez nem menti fel.
    Ami ijesztőbb az a társadalmi mechanizmus. A kondicionálás, hogy alázkodj meg, fogadd el, hogy nem számítasz, hogy bármikor kicsinál egy ilyen rosszindulatú kocka ember.
    Kicsinálhat, kivéve HA…
    HA a szülő nem hagyja. A SZÜLŐ. A nem kondicionált SZÜLŐ. Aki érzi mire van szüksége a gyerekének.
    Aki nem elkényezteti, hanem SZERETI a gyerekét.
    Bízik benne, és a gyerek támasza. Akivel tud beszélgetni, elmondhatja mi bántja, és aki soha nem alázná meg. Soha.
    A gyereked rendben lesz.
    A mai napig rossz érzés fog el, ha a fiatalságomra gondolok (“Judit nénik” meg apám miatt).
    A fiad nem fog rossz érzéssel gondolni ezekre az évekre. Mert bízol benne. Ennél nincs fontosabb.

  17. Hajaj. Nagyon-nagyon kemény a magyar oktatás, minden vonatkozásban.
    Én nem voltam hajlandó azt eltűrni, hogy a másodikos fiamat nyíltan, osztály előtt megalázza az osztályfőnöke. Azonnal másik iskolába vittem.
    Én nem voltam hajlandó folyton fölötte állni és a leckét kérdezni, mert reméltem, hogy az új tanító néni motiválja eléggé ahhoz, hogy legyen kedve megcsinálni, és kedve ugyan nem lett, de megcsinálja magától.
    Én nem vagyok hajlandó együtt tanulni a gyerekemmel, nyüstölni és szenvedni, hanem ha kérdése van, válaszolok neki.
    Én nem vagyok hajlandó órákat tölteni azzal, hogy milyen lesz a ballagáson az osztályterem.
    Nem vagyok továbbá arra se hajlandó, hogy rosszabb jegyekért leszidjam, ostorozzam.
    Van intője is, mert hiába volt bemutató óra, vér unalmas volt, ezért a pad alatt kártyázott. Nem tudtam haragudni érte. És úgy írták be neki, hogy közben nem taposták a földbe. És van dicsérete is, mert részt vett az egész osztályt megmozgató karácsonyi műsorban.
    Most még nem vagyok hajlandó a továbbtanulásán görcsölni, de szeretném elvinni hatosztályosba, esetleg nyolcosztályosba. És oda kellenek a jó jegyek. De nem minden áron.

    A kirándulásról elképesztőeket írt. Eszembe jutott az idei sok-sok kirándulásos-utazásos program, amit szerveztem, és úgy örülök, hogy semmiben nem ismertem magamra. Nem azért, mert szuper tanár vagyok, hanem azért, mert én is ember vagyok, és komolyan vettem az önismeretet. Ezen a pályán enélkül nem lehet. És az összes kiránduláson jól éreztem magam, mert már nagyon rég rájöttem, hogy anélkül a többiek se fogják magukat jól érezni.

    Őszintén rácsodálkoztam én is, hogy miket engednek meg szülők a tanároknak, és a mai napig nem értem, hogy nem szerethetik és becsülhetik annyira a saját gyerekeiket, hogy némák maradnak. Én is lázító vagyok, de most szerencsére nem kell, nyugi van és jó kirándulások, nem versenyistállóban gondolkodó, emberséges tanárok. Olyan ajándékot fognak kapni év végén, hogy tócsát csavarhatnak majd zsepiből.
    Anyámnál olvastam a Nők Lapjában a Babérliget iskoláról, az IBS-ben működik, ha jól emlékszem. A hideg kirázott és bepárásodott a szemem, mikor a következő sorhoz értem:
    “Minden nap elmondják a gyerekek,hogy:
    ÜGYES VAGYOK. OKOS VAGYOK. JÓ GYEREK VAGYOK.”

    • Annyi, de annyi gondolatom van még erről a témáról, reggelig tudnám írni. Egyet gyorsan, aztán megyek aludni, mert holnap viszek egy iskolai csapatot kétnapos kirándulásra…
      Tartottam ma egy teljesen szétcsúszott, szétesett, béna órát az egyik csoportban. Elején rádiós megemlékezés, nemzeti összetartozás napja. Utána beszélgettünk kicsit Trianonról, persze magyarul. Utána jegyeket akartam lezárni, de persze nem volt net, úgyhogy enapló híján csak nagyjából tudtam, ki hányas lesz. Utána nem tudtuk meghallgatni a hanganyagot, mert rossz CD-t tettem a lejátszóba, és nem volt kedvem a harmadikról lecsattogni a másikért. Majd megcsináltunk három feladatot a könyvből, teljesen frontálisan, minden kreativitástól mentesen. Miért írom le ezeket?
      Mert bent ült két olyan diák, akik a németes csoportba járnak, de most bekéredzkedtek hozzám, mert nem volt rendes órájuk, nekik nem kellett javító dolgozatot írni. És azt mondták egy emberként, hogy bárcsak ilyenek lennének a németórák is. Nem értettem, miért, hiszen tök szar órát tartottam. Azt mondták, azért, mert itt legalább nincs feszkó.

  18. Megint elevenembe vágott ez az írás, mert én is hasonló gondokkal küzdöm, igaz kicsiben (bár, mi számít kicsinek, ugye…). Kisváros Waldorf (!)-ovija, hatalmaskodó, erőfitogtató és ostoba óvónő, akinek a magánélete romokban. Volt már rá példa, hogy rácsapott a rosszalkodó még alig háromévesre, megy a folytonos kiabálás, büntetések. És senki nem csinál semmit. Közben minden pillanatban megy az állami ovik fikázása és a bezzegelés.

    • A lányok iskolájához tartozó oviban is van egy óvónő, aki teljesen alkalmatlan a feladatra, de húsz éve nem lehet kirobbantani a helyéről, pedig sokan próbálták már. Nekünk is volt annak idején konfliktusunk vele, neki volt az a remek gondolata, hogy ha úgyis ott dolgozom helyben, nem veszi föl a legkisebbet délutánosnak, vigyem át az irodába délben, majd ott ellesz velem ötig-hatig… No comment.
      Az iskolában valahogy jobban összefogtak a szülők, meg kevésbé zárt össze a tanári közösség, valósként kezelték a szülők panaszait, volt pár eset, hogy a teljesen alkalmatlan osztálytanító vagy szaktanár ment. (Valahol a háttérben talán ott van az a tény is, hogy gazdaságilag nagyon rosszat tesz az intézménynek, ha egy alkalmatlan pedagógus miatt elmennek családok. Azért az nagyon erős jelzés volt, hogy mondjuk az ötödikesek tizenketten vannak, a negyedikesek és hatodikosok meg harmincketten.)
      Nekünk szerencsénk volt/van. A két nagyobbiknál az volt a helyzet, hogy kb. hatodikig minden szuper volt, aztán nehezen kezdték az osztálytanítók kezelni a kamaszodást, szoktam mondogatni, hogy ezt az elsőtől nyolcadikig rendszert át kéne értékelni, a hat-hat a mai kornak sokkal jobban megfelelne. Az egyik osztálytanító a kamasz fiúkkal nem tudott mit kezdeni, a másik a lányokkal. Volt emiatt egy kis népvándorlás, meg izgalmas szülői estek, de még kezelhető szinten. (A legnagyobbiknál az emlékezetes szexuális felvilágosítós sztori…) A legkisebbik most hetedikes, és náluk rendben van minden.

  19. Viszolyogtató az egész.
    Nekem is volt ilyen tanárom általánosban, megutáltatta velem az egész iskolát, középiskolába kerülve már csak annyit akartam, hogy mindenki hagyjon békén; ez szerencsére meg is történt, nem nagyon vegzáltak, nyugodt négy év volt.

    És ahogy belegondolok -belegondoltam már régebben is-, mindig a nagyon stréber, kevésbé jó képességűek lesznek kikiáltva az osztály eszének. Ők azok, akikkel példálóznak, akik ma sehol sincsenek, s akikre kötelező jelleggel fel kellett nézni.
    És nem, nem voltak ezek okos, eszes gyerekek, így visszatekintve pontosan látom. Miniatűr konformista felnőttek voltak, az eredetiség egyetlen szikrája nélkül.

    Összefüggéstelen egy kicsit, amit írok, dehát annyi emlék tör fel…

    • Ez a legjobb kifejezés, a viszolygás.
      Az én stréber, általad is említett osztálytársaim közül vannak néhányan, akiknek lett úgymond karrierjük, pont olyan, amilyet Éva a másik posztban leírt, a pulóveres, játszótéri középvezető. Igazán érdekes életpálya eddig sehol, az enyém a legizgalmasabb (szerintük biztos nem 😉 )

      • Ügyetlenül fogalmaztam; “nincsenek sehol”, úgy értem…ha nem is kicsi zseniknek kiáltották ki ezeket az egyébként teljesen ártalmatlan, szivacsfelszedő, este tízkor is görcsben álló gyomorral leckét író szmk-anyukák gyerekeit, de majdnem. És hát legalábbis a mi generációnk még valamennyire autoritásként nézett a tanárokra, szóval azért az osztályban, a többiekben, volt egy olyan, hogy na, ebből majd “valaki” lesz: biztos tudós, művész, olyan néni vagy bácsi, aki a tévében van, na.
        És akkor néha szembejönnek pl. facebook-on: bani ügyintézők, kozmetikusok, noname főiskolát végzett hivatatalnokok(senki ne sértődjön már meg, na, légyszi), akik coelho és antalvali idézeteket osztogatnak és felháborodva kommentálják a háromlábú virágcsokros néni esetét a koreai adóhivatallal.

        És hát persze ezzel együtt elhittük, hogy mi meg nem vagyunk jók.
        Pedig -elég élesek az emlékeim- volt egy-két kifejezetten értékes, kicsit csudabogár gyerek közöttünk, akiket módszeresen kikészítettek a tanárok. Akkor ezt persze nem vettem észre, de valami mégis megmaradhatott, hogy ilyen pontosan emlékszem rájuk.

        • “És akkor néha szembejönnek …”Őket is csak sikeresen be- és letörték, ők is csak kontextus nélkül-topdown-külső kontroll/nyomás alatt tanultak, lettek tanítva, aztán úgyis élnek … ahogy nagyjából mindannyian (értsd: vannak kivételek) … ez sem önmagában az ő hibájuk, ahogy az sem feltétlen önmagában más érdeme, hogy úgymond vitte valamire … mert mi is az, hogy visszük valamire, hogy elértünk valamit?! Már úgy értem, hogy egy olyan rendszerben, ahol ilyen durva hibák csak úgy elférnek, elnéződnek, sőt olykor elkerülhetetlenek, mivel így tartja fenn magát a rendszer: “Az élő tanítás-tanulás elhal, a gyerekek rettegők, könyöklők, sunyik és opportunisták lesznek, amin majd az ugyanilyen karakterű tanárokkal fogtok egyetértésben fejcsóválni, és akkor újabb satukat és láncokat építetek a megnyomorító szerkezetbe.”

        • Értettelek én. Én a ‘jóképességű csak lusta és nem eléggé illeszkedő’ gyerek voltam a suliban, a problémás, aki a megfelelési kényszerből fakadóan csinált egy rakás baromságot, nem azért mert kellett nekem a botrány vagy mert tudatosan ellenszegültem. ÉS nem voltam lusta sosem. Ehhez képest a rendezett hátterű, örökké görcsölő, máig-sem-tudja-hogy-mennyire-megnyomorított srácok sokkal rosszabbul jártak. Ha szembesíteném őket az iskola szörnyűségeivel, nem is értenék miről beszélek, gyorsan besimítanák az engem érő ítélet leple alá. Hisz én már akkor is problémás voltam, ők meg jóemberségük teljes tudatában rendezgetnék még egy ideig a ráncokat, majd elégedetten elfogyasztanák a rántott sajtot vegyes körettel, öntudatosan összenéznének a tartármártás hiánya fölött, na az tényleg botrány, ötévenként osztálytalálkozó a Pipacs sörözőben.

  20. Én hatosztályosba jártam és nagyon jó volt, az általános iskolához képest egy felüdülés, komolyan! Szuper osztályközösségünk volt, a tanárok hozzáállása is nagyon jó volt! Van olyan tanárom, akivel még most is kapcsolatban vagyok a FB-on.
    Hatodikban már akkor is ment ez a nyomasztás a szülők felé, (21! évvel ezelőtt), hogy jajj a gyerekeknek egyáltalán nem tesz jót, ha ilyen kicsi korban kiszakadnak a megszokott közegből, meg jajj a felvételi stb…Így mi is titkoltuk, amíg tudtuk. Aztán meg jött az, hogy MINDEN irodalomórán én (is) feleltem és addig kérdezgetett a tanár, amíg valamire nem jó választ adtam és akkor megkaptam, hogy négyes, tudod, hogy négyessel nem lehet ám gimnáziumba menni?! 12 évesen azért ezt elég nehéz volt megélni, megérteni, főleg, hogy az évzárón ugyanez a tanárnő könnyes szemmel búcsúzott tőlem.

  21. Nagyon érdekes, ami az elmúlt napokban zajlik a szülők levelezésében.
    Egy: a tanárok ott semmit sem reagáltak, nem kezelték a helyzetet.
    Kettő: Judit néni drámája kedden, a dolgozatíratás előtt, hogy ő milyen rosszul érezte magát.
    Három: a szülők között is mindenki hallgatott.
    Én vetettem fel. Az első reakciók: igen, ez nagyon durva, további visszaélések sorolása. Aztán a mértékletes hangok: vigyázzunk, hogyan, kéne egy jó szervező, hiteles személy (értsd: én nem, ez azt jelenti, hogy szarrá pletykáltak már és/vagy olvassák a blogot). A céllal egyetértenek. Aztán a félelem kifejezése: ha nem sikerül az akciónk, még nagyobb szívás lesz (a hatalom legitimációja, én ezt nem értem, felnőtt emberek is tekintélynek tartják a tanárnőt, ezek után is?). Inkább hallgassunk. Bízzuk az érintettekre (ne szólj, szám, nem fáj fejem, a tanárnő amúgy nagyon rendes, és hát főleg három ötöst ad most is az ő drágájuknak). Kis sunyiskodások: “egyetértek x-szel, y-nak, w-vel, z-vel” (= mindenkivel, csak velem nem). SZMK tag: ő ennek nem lesz szószólója, ne haragudjunk, de szívesen átadja a feladatot másnak, legyen más az SZMK-s. Valaki megjegyzi, hogy de, igenis dolga lenne ez, erre van felhatalmazva.
    Én türelmesen írom az újabb szempontokat, előzményeket, jogi megfontolásokat, a dolog veszélyeit, a sokáig szó nélkül hagyott hatalmi visszaélések eszkalálódnak stb., semmire senki nem reagál. Mások megírják nekem, hogy SZMK szülő privátban ellenem kelti a hangulatot (vannak előzmények, vigyázzatok, tájékozódjatok — a Juditnéni-elégedetlenség rámkenése, fiam hibáztatása, kiközösítés-szag, a lényegi probléma kikerülése). Én eközben deklarálom, hogy hát akkor nincs összefogás, ki-ki küd vagy hallgat, ahogy gondolja. Semmi válasz. Másik anya találkozót kezdeményez a főigazgatóval, három szülő nevében, ezt az e-mailt továbbítja a listára. SZMK férj erre: téged ki hatalmazott fel, hogy az osztály nevében bármilyen nyilatkozatot tegyél? Ez egy szuper osztály, vedd tudomásul, nem engedjük, hogy szétverd! Azonnal írd meg, hogy ez nem az osztály nevében van, különben én teszem! Anya elküldi a picsába, joggal, SZMK férj erre sértődött elhatárolódást fogalmaz az igazgatónak, és képes odaírni a kispolgárok gyáva, semmit nem jelentő záró fordulatát, hogy reméli, a probléma mindenki megelégedésére megoldódik majd, hát sajnos, de az élet szép.
    Csak meg ne tudja az igazgató. És nem lehet cél Judit néni kirúgatása!
    Így reagálnak jóléti, képzett, gyerekükkel igazán törődő szülők egy három éve tartó, most már heti 8 órában + kirándulás zajló, eldurvult lelki terrorra és jogsértések, tanári önkényeskedések sorozatára.
    Lőrinc újabb anekdotája: utolósó erkölcstan óra. A munka. Miért fontos, hogy legyen munkánk? A jövő, a pályaválasztás, legyen munka. Eközben célzatosan kimosolyog a fiamra (értsd: neked, fiam, amilyen vagy, nem lesz munkád).
    Ha a gyerekem kissé nehézfejű lenne, másképp hánynék ettől, de a gyerekem zseniközeli, önálló, bátor és szabad, az a fajta, akit 15 évesen felvesznek a Harvardra, és az a gond vele, hogy kiröhögi Judit néni módszerelt és emberi alkatát, mert átlát rajtuk.

    Eközben a gyerekek, már aki ből még nem ölték ki az igazságérzetet, bár tankönyvük fölött magolnak és csak egymás között háborognak (mert félnek), de egy emberként hősnek tartják a fiamat.

    És megint: az állítás tartalma ellenszenv mint ellenérv, szóelterelés, manipulatív érvek, jobb az óvatosság nívójú közhelyek.

    Én nem vagyok megbántva, ilyenek az emberek.

    Lenyűgöz, hogy az engem utálók, idegenkedők is az én szavaimon gondolkodnak ezen a szép hétvégén, fortyognak a családi vacsorák, mert én írok olyanokat. Én meg frappét iszom a lépcsőn virágos szoknyában, pontosan tudom, mit fogok tenni, és nem az mozgat, hogy mások (ezek!) mit gondolnak.

    A lány apukája hétfőn 9-re megy Judit nénihez. Hogy utána beszámol-e, mi lesz, nem tudom.

    Én nem engedem többet a gyerekemet ennek a nőnek az óráira. Nem vagyok indulatos, de nem tudok ezekkel a behízott, elégedett, “mijóemberekvagyunk”, igazságérzetük veszettt, kompromisszumokba tört szülőkkel mit kezdeni. Mindenben hamisságot, érdeket gyanítanak, mert ilyen a logikájuk. És a hallgatókkal sem tudok mit kezdeni (az milyen egyszerű és kényelmes!), meg azokkal, akik azt gondolják, ez egy-egy ember sérelme. A dermedt, választalan csend vagy természetes dinamika, vagy valaki erre szólította fel őket: így büntetnek, többen nem is tudnak mit mondani, meg a többiek nyomása miatt hallgat (ír privátot) az, akinek ugyanúgy elege van, csak fél a többiektől meg a következményektől.

    • Annyira nagyon tipikus ez a reakció, sok ilyet láttam már. A közösségben történik valami, valaki terrorizál, szemétkedik, visszaél. Az emberek elkezdenek háborogni, panaszkodni, mondják, mondják, majd valaki felveti, hogy akkor csináljunk már valamit. Oké, kezdeti lelkesedés, majd megjelenik, a “nem kellene”, “nem is olyan gáz”, “ez van” hang is. Ennek folytatása, legalábbis amit én már többször láttam, hogy jön a “ki áll oda megmondani” kérdés. Én. Oké, a csoport nevében, mire néhányan elhatárolódnak. Képviselő megy, elmondja, majd azt válaszolják, oké, kérdezzük meg a többieket is. Képviselő szól, hogy vissza kellene igazolni nektek is, amit én mondtam. És erre mindenki kussol, és jönnek olyanokkal, hogy “hát, te már elmondtad végülis”, meg “a majd szólok később”, a majdból soha lesz. Én voltam már ilyen választott képviselő, és a megélhetésem múlott azon, hogy oda mentem, és mivel egyedül maradtam, úgy tűnt, hogy nekem van bajon, én vagyok a problémás.

      • Csakhogy a tények makacs dolgok. Nem véleményről van szó. Van bőven bizonyíték is. És engem nem érdekel, mit gondolnak rólam, és a legagresszívebb trollokon, Kozmáékon edződtem (köszönet nekik!).

        • A képviselő szempontjából írtam, a tipikust a hallgatók és visszafogók reakciójára értettem; én is kiálló voltam, és nem bántam meg, és mindig örülök, ha valaki kiáll. Engem is sokszor próbálnak visszafogni, ha szólok. Szurkolok, hogy történjen valami.

        • Neked nem, de a fiadnak igen. Olyan még nem volt, hogy tanárt hozzá nem értés miatt eltávolítsanak. Pláne az emberi minősége miatt. És a kollégái hiába tudják, hogy igazad van, sokan lesznek, akik “leverik” a fiadon, hogy olyan kis izgága az anyja. Ez a realitás.Nagyon kenetteljes, nagyon aljas módszerek vannak, amik miatt mi szülők kussolunk. Te elmégy és bevágod az ajtót magad után. De a gyerek marad.Ezért rinyálunk.

          • Nem igaz, hogy ne gondolnék a fiamra. A fiam fölötte áll ennek, nem sír a sarokban, a jegyei meg kb, október óta mindegyek. Minden igazságtalanságot jelez. És nem vagyok egyedül. De igen, volt már ilyen, nem egészen véletlen, hogy gimnáziumban már nem tanít. El nem távolítják, munkajogi okokból, de megkérhetik egy hosszabb szabadságra, lehet napközis, könyvtáros, ilyesmi.

          • Nálunk a gimiben volt olyan, hogy elvettek egy osztályt az egyik kollégától, pedig semmi kirívó nem történt, egyszerűen kölcsönösen nem jöttek ki a gyerekekkel.Elég sok szülő panaszkodott, ezért lecserélték osztályfőnöki és szaktanári minőségében is. Nem kell kussolni, nincs diktatúra, 2015-öt írunk. Sok mindent el lehet intézni, akár békésen is, ha pedig úgy nem, akkor más eszközökkel.

            • Igen, én is tudok példát. De azok fiatal kollégák voltak. Egyidős, bebetonozott kollégát nehéz elmozdítani. Nyilván nem véletlenül tanít ennyi tárgyat.
              Az, hogy 2015-öt írunk, sajnos nem érv. Órákig tudom sorolni, miért tartunk a poroszos iskola szintjén a közoktatás 95 %-ban.
              Engem idén felterjesztettek nagy megdicsérésre, egyúttal az óráimat úgy osztották, hogy a tehetségtelen kollégáknak előnyt adtak. Nem egyedi történet. Sok kolléga simán bevallja, hogy bekapcsolni se tudja a gépet. Ők tanítják a Z-generációt. Aki közel van az ügyhöz, elborzadva figyeli, mekkora a baj. Lásd egészségügy.

          • Mi leváltottunk a gimnáziumban egy nyelv tanárt (rosszindulatú, megkeseredett ember volt – és elismert szakember). Az osztályunk volt a gimi történetében az első, igaz ott több szülő felháborodott, az osztály pedig emlékeim szerint egységesen írta alá a petíciót. Megtörtént 1990/1991-ben felvidéken.

    • nálam ez munkahelyen volt. végül azt kértem a fonoktol hogy tegyen ki egy dobozt egy sötét folyosó végére és mindenki oda dobhassa be a panasz levelét. akár névtelenül. Ez végül elinditotta a folyamatot, amit névvel arccal a kirugastol való félelem miatt nem vállalt a tobbseg

    • Én megértem, hogy nem engeded a fiadat többet ehhez a tanárnőhöz, én sem engedném. Ha van összefogás, biztosan lesz eredmény is!

  22. Már a múltkor is kiakadtam azon, amit leírál kommentben az osztálykirándulásról meg a lekurvázásról. Nem értem, hogyan lehet ezt megcsinálni, pláne egy elit intézményben.

    Én tanár vagyok egy szakközépiskolában. Nem vagyok tapasztalt pedagógus, 2 éve tanítok kamaszokat, azelőtt csak felnőttekkel foglalkoztam, illetve nyelviskolában tanítottam. Aztán állásajánlatot kaptam egy kicsi, de különleges szakközépben, és elfogadtam, így lettem egy kilencedikes osztály ofője. Szóval nincsenek mögöttem évtizedes tapasztalatok az oktatást-nevelést illetően. Nem is mondom, hogy okvetlen jól csinálom, biztosan sok hibát követek el. Az iskolánkba nem az úgynevezett “legjobb gyerekanyag” jár, sok a hátrányos helyzetű, roma származású diák, a jegyek láttán lehet, hogy elbőgné magát egy versenyistállóbeli pedagógus – vannak nagyon jó eredmények, de sok a kettes, hármas. Mégis, ezerszer inkább tanítanék itt, mint akármelyik versenyistállóban. mert ez az iskola gyermekközpontú és emberséges a vezetés, a kollégák. Aki nem ilyen, az nagyon gyorsan elkerül innen, volt már rá példa. Egy ilyen lekurvázás után Judit néninek nálunk másnap már nem kéne munkába jönnie. Nagyon jó érzés olyan közegben lenni, a kölcsönös tisztelet nem csak blabla, és a tanárnak és a diáknak is ténylegesen megjár – a gyerekek is érzik és élik ezt, egy átlag szakközéphez képest nagyon kevés a viselkedési probléma. Szeretjük őket, ezt ők is tudják, de nem engedjük, hogy ezzel visszaéljenek, és vannak elvárások, amiket mindenkinek teljesítenie kell – de soha nem megengedett a bunkó, bántó viselkedés.

    Az osztálykirándulás – tegnap éjjel jöttem haza, és nem részletezem, mert menőzésnek tűnne, és nem igazán rajtam múlott, nem is tudom így kell-e osztálykirándultatni, de baromi jó volt. Nem volt feszes kultúrprogram és őrmesterkedés, ellenben két nap lazulás, Balaton, strandolás, és nevetés, és még dogát se fogok íratni belőle.

    • Ez a viselkedés nekem is döbbenet. Az eddigi iskoláimban -ahová jártam, és ahol tanítottam- nem volt ilyen. Pedig elég vegyes pedagógusgárda volt, köztük néhány elég rosszindulatú és agresszív tanár is (az egyik alsós tanítónéni például a keze ügyébe kerülő apróbb tárgyakkal hajigálta a “rosszalkodókat”), de a gyerekekkel így beszélni senki nem mert. Nem mindenki belső meggyőződésből tette persze, néhányan csak azért, “mer a hülye kölköknek jogai vannak, aztán bejön hisztizni a szülő, bezzeg régen…” . De a lényeg, hogy érezték, hogy van egy határ, és nem lépték át. Ez a nyíltan megalázó beszédmód, pellengére állítás már a kilencvenes években is durvának számított, azóta meg pláne.

      Az a gáz, hogy Judit néni csak azért kiskirálykodhat, mert a szülők asszisztálnak hozzá. Nem tudom, hogy azért, mert tényleg félnek tőle, vagy csak kényelemből, de úgy csinálnak, mintha tényleges hatalom lenne a kezében, és ők eszköztelenek volnának. Pedig ha összefognának (akár iskolai szinten is, gondolom Judit néni több osztályban is tanít), nem hiszem, hogy ne lehetne megoldani a problémát. Akár jogi lépések, nyilvánosság bevonása, satöbbi, egy pont után már nincs az az igazgató, aki ezt vállalná, és továbbra is szemet hunyna Judit néni ámokfutása fölött.

  23. 1810-ben, ugy harminc evvel ezelott, anyam bejott es az osztaly elott magyarazta el a tanarnak, hogy senkit nem allitunk sarokba, a megalazas nem modszer. Az osztaly elott tette, mert az osztaly elott alltam a sarokban. Aztan egy masik tanar behivatta, hogy surgosen menjen be, mert en batran bejelentettem ora elejen, hogy veletlenul a B hetre pakoltam es keszultem, amin hetfon nem volt magyar ora. A tanar szerint ez remtett es hogy kepzelem, anyam szerint ha evek alatt egyszer ez igy elofordul es a gyerek szol az ora elejen az normalis ugymenet, majd letolta a tanart, hogy o “csapot-papot hagy”, mert surgos ugyben hivatjak es erre csak arrol van szo, hogy a gyerek oszinte volt. A gyerek aki egyebkent kituno tanulo, csak van velemenye, ennek hangot is ad, igy szuletett, ezt erositettek benne otthon is.
    Kituno voltam es eves rekordokat dontottem intokbol.
    Pedig egesz eletemben probaltam a “sorba-be-nem-allos”, “meg-nem-hunyaszkodos” anyam mellett (nem alatt, mellett) olyanna valni, mint a tobbiek.
    Persze nem lettem.
    Halistennek.

  24. Elképesztő ez a történet, nagyon élesen írja meg a történéseket ő is. Még élénken él bennem, mikor én voltam diák, és mindenképpen el akartam mondani, mennyire jó, hogy a fiad mellett állsz, ez hatalmas erőt és biztonságérzetet ad neki gondolom.

  25. Nagyon megdöbbent,hogy ilyen tanárok tanitanak a mai erőszakmentes,elfogadó,árnyalt társadalomban.A csapon is az folyik,hogy nem bántalmazunk,hát még egy elit iskolában?
    Az én gimnázumomban is szörnyek tanitottak,megértem mit jelent a gyerekeknek ez.
    A fiamnál szerencsére rendesek a tanárok,nem stresszelik a gyerekeket. Én ,mint szülő jobban be vagyok ijedve a felvételi miatt,mert látom ,hogy lehetne többet tanulni,de az én fiam is nagyon erős,és nem adja be a derekát.Nem tanul többet,punktum
    .Én még két hétig buzditom,mert ez a kötelességem a prés miatt.Várom a vakációt !

      • Ezek az irányelvek,mint pl tilos a gzerek fenyitése, bántalmazása,pedofilia üldözése.Ez elmélet, de sajnos még a pedagógusok sem tartják be mindenhol. A miénkek a fiam iskolájában helyesek.Az ovónőjére viszont haragszom…

        • Én se mindig tartom be. Egyszerűen ismerem a gyerekeket, és megválogatom, hogy melyikre mi hat. Van, akinek figyelmeztetőt írok, van, akire ráordítok, és van, akinek véletlenül, telipofa-vigyorral rálépek a lábára. Mindenki érti, mindenkinek leesik, hogy mit miért kap. Mert beszól, mert engem lefasszopóz, mert zavarja a másik csoport óráját, ami az enyém, mert mobilt tölt és játszik órán, mert eszik-iszik, mert hülyeségeket beszél és a családi életemről faggat angolóra közepén.

    • “A csapon is az folyik,hogy nem bántalmazunk,hát még egy elit iskolában?”

      Az emberek többsége azzal nincs tisztában, mit jelent a bántalmazás. Mindenféle szép szavak mögé csomagolják, mint pl. though love, aggódás, jótakarás, stb.
      A bántalmazók nagy része valószínűleg nem tudja, hogy ő az, mint ahogy azt gondolom, ez a tanárnő is meg van róla győződve, hogy ő egy mártír.

  26. Nem tudok szabadulni a gondolattól a kirándulásról szóló bejegyzés olvasása után, hogy Judit néni harmadfokú játszmát játszik, igen, az önsorsrontós fajtát, tudat alatt pont ilyen csattanós végkifejlettel és nem menthetővel, tömeges arcvesztéssel, mert régóta tudja már, nem odavaló, csak nincs ötlete hogy akkor hová, és így frankón rá lehet kenni másra, akik őt elüldözték a nemes pályáról a nemes céljaival együtt. És most úgy tűnik,el is érte a benne lakó felismert vagy fel nem ismert, hogy bemanőverezze magát oda, ahonnét már nem lehet nyerni, illetve lehet nyerni azt a bizonyosat, amit önsorsrontó harmadfokúakban úgy általában nyerni szoktak.

    A fiad meg Pilátus a krédóban, veled együtt alkalmasnak látszott arra, hogy a kijelölt szerepet eljátsszátok egy olyan játszmában, ami elsősorban nem rólatok szól, ettől még persze traumatizálva egy egész rakás gyereket.

    És iszonyú, ahogy a rakás sérült felnőtt bővítve termeli újra a gyerekekben ezeket az iszonyú rossz válaszokat és megküzdési módokat, cipelve a harmadfokú játszmákat generációkon át hetedíziglen.

    Kitartást és erőt, bár lehet, még ti sérültök itt a legkevésbé hosszú távon, ha a mostani kép mást is mutat.

    • Ez nagyon frappáns! Tényleg így lehet. Én közelről látom ezeket, mert van ilyen kollégám. Ezer éve tanít, és ami 1976-ban bevált, az már rég mehetne a kukába, mert mások a szülők, az iskola és a gyerekek. De nem talált ki helyette újat, nem jött rá, hogy mivel tudná megnyerni a gyerekek figyelmét, egyáltalán miért nem figyelnek és hallgatnak maguktól. Nem tudott váltani, semmit nem tud kezdeni a mostani kamaszokkal, hasonló korú gyereke már rég nincs, és fogalma sincs, miért nem szeretik és tisztelik. Játszmázik, fake szívességeket tesz, hogy aztán rásüthesse mindenkire, milyen hálátlan. Közben meg tudja, hogy ő már fölösleges, régi bútordarab, de még sok van hátra a nyugdíjig. Kéthavonta eltűnik egy hétre, mert olyan szarul van, hogy komolyan lebetegedik. Utálják a gyerekek, és kampányolnak a szülők, hogy váltsák le másik tanárra. Az osztályfőnökök meg értik a helyzetet, de nem akarják megsérteni, mégiscsak kolléga.

              • Sajnos, igen. Nekem például kevés tanárom volt aki kielegitette volna igenyeimet.Rossz emlekeim vannak róluk közepiskolában is, meg főleg az álltalánosban. Én hiányoltam sok tanárnál a tehetséget,értelmet,fegyelmezni nem tudást,tárgyi tudást .
                Persze nehéz kielégiteni egy gyerek,serdülő igényeit de éppen ezért a tanárok állandóan kellene tökéletesitsék magukat,és nem a hagyományos vizsgázó értelemben,hanem igazi tudásra kellene szert tegyenek.Isac Asimovra gondolok,ahogy irt a diák-tanár viszonyról,a diák igényei diktáltak nála.

                Nálunk sajnos a tanári lét is nehéz.A szüimtől azt tanultam,hogy pedagógusnak lenni idegölő,nehéz,pedig ők szerettek tanitani,és nem voltak ilyen juditnéniféle megnyilvánulásaik.Én nem is akartam tanár lenni a szüleim miatt.Nekik nem annyira a gyerekek okoztak gondot hanem a sok viszga,nyilt óra, ilyesmi. Sajnos a tanügy nem gyerek-ember központú.

            • Ezzel csak az a baj, hogy kisse irrealis elvarasnak tunik, plane a magyar iskolarendszerben, ahol egy osztalyban 30 -32 diak is tanulhat. Egy tanarnak, meg egy jo tanarnak is eleg huzos lenne mindent a gyerekek igenyei szerint alakitani, (ahany gyerek annyi igeny) ez lehetetlen. Elvek, szakmai elvarasok menten meg lehet fogalmazni milyen lenne a jo pedagogus, egyaltalan a jo pedagogia. En azt sem szeretem amikor a tanarok le vannak hordva a sarga foldig,(nem neked szol ez eso, hanem altalanos ertelemben, az emberek hajlamosak szidni a tanarokat, ugy hogy fingjuk nincs mi folyik egy iskolaban) mert ott van a masik oldal, amivel birkozni kell. Szerintem ez egy nehez vagy legalabbis osszetett szakma es azt azert nem varhatjuk el egy tanartol, hogy pszichologuskent, szociloguskent is olyan felkeszult legyen, hogy a problemas eseteket is konnyuszerrel kezelje. Az alapveto szint, hogy legyen emberseges, ne egy autoriter, (fakulo vagy kepzelt) hatalmaval visszaelo, ha pedig kiegett legyen batorsaga valtani, csakhogy ezt mo. megtenni eleg kockazatos, mert nagy esellyel nem lesz munkaja a palyat elhagyott pedagogusnak.
              En azon a velemnyen vagyok, hogy ha egy tanar erdekes, jol felepitett orakat vezet, az mar fel siker, ha kello empatiaja van es JOL (nem csak ugy ahogy) tud kezelni kenyes, problemas helyzeteket, gyerekeket, szuloket akkor az mar egy plussz.

              • Az a baj,hogy ha a minimum szint sincs meg egy tanárnál,a helyzet nem változik az idő múlásával sem. Nincs fejlődés,nincs megoldás a problémákra,és ez már az egész rendszer betegsége.

      • Sok ilyen tanár van sajnos, ha ők mind eltűnnének a pályáról, tényleg be lehetne zárni a legtöbb iskolát. Kiégtek, már rég nem érdekli őket az egész, másokat meg érdekelne, de nem tudnak megújulni, változni. AZ a baj, hogy nagyon kevés normális alternatíva van, ha mondjuk 20 évig tanítottál és váltanál.

  27. 1. Nagyon tetszik!!!
    2. “a vak tekintélytisztelet” kifejezésed jókor jött nekem, mert egy német kifejezésre (obrigkeitshörig) valami magyar megfelelőt keresek (csak saját magamnak).

  28. Eszembe jutott ez a poszt,mert feldühitett a kolleganőm. Az én gyermekemnek van felvételije egy hét múlva,de ő rinyál nekem,hogy mit csináljon a fiaival,mert nem lesz belőlük az amit ő szeretne.
    Éppen a fiam iskolájának jó hangulatát élveztem amikor belém taposott ez a versenyistállós.
    Ő volt az aki három tanárt is fogadott a fiához amikor megkezdte az első osztályt.
    Az enyém nem járt tanárhoz,okos volt ,ki is tűnt. Hallottam eleget,hogy én nem teszek semmit a fiamért,és mégis halad.
    Most számonkérjem a fiamon ezt a sok nyomasztást,taposást? Ha gyengén felvételizik mi a válaszom ezeknek a sopánkodóknak?
    – Kapjátok be!

  29. Jesszus, ez a tanárkarakter teljesen elborzasztott. Rémes.

    Egyébként a fiad írása kapcsán már korábban agyaltam rajta, hogy ahhoz vajon mit szólt. És ehhez az íráshoz?

    Gondolom, ő nem netezik, de azért A JÓINDULATÚ SZÜLŐTÁRSAK és kollégák megmutatják neki ezeket az írásokat.

    Próbálkozik megtorlással, és közben/vagy imitálja, hogy semmiről se tud, de nyíltan nem fakad ki, én erre tippelnék.

    Bátrak vagytok, hogy mertek konfrontálódni, a legtöbb szülő és gyerek lapít, én se tudom, mit csinálnék hasonló szituban. (Az biztos, hogy a gyerekkel sokat beszélgetnék ezekről a dolgokról, de azon túl…? Nem tudom.)

    ps.: Na jó, én sem bírnám ki, hogy ne írjak róla, na. 😀

    • Igen, valószínűleg tudja, de nem mondja (a számítógép káros).
      Npormális világban elmondhatod, amit gondolsz, főleg, ha azok tények. én nem török bele abba, hogy az iskola hatalom.
      De mi lépünk, nem hagyjuk annyiban. Sok bizonyítékunk van.
      És ő fél.
      Már fenyegetőzik, a szülők már köptek, pedig összefogást és érdemi párbeszédet akartunk. Már fel van háborodva, pedig még semmit sem mondtunk.
      Okkal fél.
      De addig, míg a sorsa eléri, a talpnyaló kockás ingesektől kap nagy csokrokat, szívdesszertet, elismerést. Vérdíj a sok szabályos kis példány ötöséért.

  30. Győzött az igazság. Nem tudok és nem firtatok részleteket, holnap fog kiderülni. Ami meglepő, az az, ahogy rémülten kapkod, magyarázkodik minden lojális szülő, aki már beletett több év lojalitást, tűrést, virágcsokrot ebbe a nexusba. Én meg bűnbak lettem. Jelen körülmények között büszke vagyok.

      • Én moccanatlan pillákkal mondhatom: Fiam, az igazságért minden körülmények között ki kell állni.
        Ez nem kicsinység.
        Nagyon mocskolódnak, nagyon. Mutogatnak, feszengenek és hangulatot keltenek. Pedig ugyan mi lehet a háttérben, ha a nyugdíj előtt álló kolléganővel az igazgató nem elbeszélget, nem áthelyezi, hanem leváltja? Ebbe nem gondol bele senki?
        Még az (al)igazgató is, aki pedig revideálhatna:
        “Felhívom a figyelmüket arra, hogy a tantárgyfelosztás szigorúan az igazgató hatáskörébe tartozik, ebben a kérdésben a szülőknek hivatalosan sem szavazati sem véleményezési joguk nincs.
        Az idei változások szakmai szempontok miatt váltak szükségszerűvé, a felmerült híresztelésekkel ellentétben nem befolyásolta a vezetői döntést néhány szülő követelőző magatartása.”
        Mi tájékoztattuk a főigazgatót, szakmai szempontjaink voltak szintén, nem egyéni sérelem, és nem követelőztünk.

  31. Visszajelzés: türannoszok szelíd sármja | csak az olvassa — én szóltam

  32. Visszajelzés: olvasd újra | csak az olvassa — én szóltam

  33. Visszajelzés: mit kezdjünk a kognitív disszonanciával? | csak az olvassa — én szóltam

  34. Visszajelzés: NAGYBETŰS éLET | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s