miről beszélek, amikor testről beszélek?

A címet Murakami Harukitól vettem, aki a futásról beszél, és az esszékötet előszavában a címet (udvarias japán!) megköszöni Raymond Carvernek (vagyis az özvegyének), aki meg a szerelemről beszél, és akinek a Katedrális című kötete a fejemre esett az előbb, mert a gyerekek kihúzgálták alóla a Bot Benőt meg a Zog, a sárkányt.

Ezt nevezzük intertextualitásnak.

Jaj, én nem a címlapra való bikini bodyról beszélek, de nem ám.

Én nem az illúziókeltésről beszélek, és nem a rivalizálásról beszélek.

Én nem arról beszélek, hogy egy kicsit fogyunk, és majd jól fogunk kinézni, mi leszünk a diadalmasak, tapadós cuccokban járunk, és fölszedünk valakit, fogyjatok ti is, most ez a trend, gyertek utánam.

Nekem e szerepeimben: bloggerként, nők hangjaként, anyaként, özvegyként, rosszakarat célpontjaként magyarázkodnom kell, amiért nem vagyok szürke és tompa és elvi, hanem élek.

Én kőkemény melóról, nanoéles tudatosságról, felcserélhetetlenül személyes utakról és harsonás örömökről beszélek. Arról beszélek, hogy ez az egész új nekem, nagyon különös, és sokszor vicces.

IMG_3114_resize

Nem a visszavágásként épített, “pukkadjatok meg, kigyúrom magam” testről beszélek (de egyébként nyugodtan pukkadjatok meg, műanyag démonok, nőiségetekkel manipulálók, bókokat elvárók, akik most rajtam kéritek számon a feminizmust, és megnézegettek és kommenteltek, míg én átfutok a hegyen. Mennyit fogalmazzátok ti a látszatra erős mondataitokat, csak magatokkal szembenézni ne kelljen).

Természetesen hiú vagyok, természetesen nagyon is befolyásol a huszonegyedik század eszménye és trendje, természetesen érték a szépség. Ahogy nekik is. Ezért csikorognak az elveik, ezért rosszak a mondataik.

Az egykori igen aktív olvasó most a másik oldalon nagyon haragszik, és nagyon találva érzi magát.

Az a vád, hogy én testszégyenítek.

Nemcsak testszégyenítés, hanem torz értékrendről is árulkodik: miért is figyelünk mi másokat?

Engem figyelnek. Én nem figyelek, aki tanácsot kér, azt ellátom megfelelő linkekkel, vagy elhívom edzeni.

Mit érdekel minket, hogy ők hogy néznek ki, és miért úgy?

Nem érdekel. Egyesével biztosan nem, az ismerőseim kinézete nem (bár nem nyugtatgatom őket, hogy jók úgy is: a háj magamon sem tetszett soha), viszont a társadalom siralmas, testi, lelki, egészségügyi állapota érdekel, és ennek okait kutatom. Ez neked úgy tűnik, hogy téged nem kíméllek.

Ők jönnek a szegény, keserves életű, hajnaltól délutánig robotoló nőkkel, kiélezve, hogy nekem bezzeg könnyű, korlátlan a pénzem és a szabadidőm.

Hehe. Az a délután, amikor két szülői értekezletre mentem négyórás edzés és nagytakarítás után. Haha, a szerda, amikor eladtam a Csajkovszkij-összesemet a zenei antikváriumban, és abból vettem a kondibérletet. Az a délelőtt, amikor négy fontnyi és három eurónyi érmét értékesítettem ama egyetlen valutaváltóban, amely bevesz fémpénzt is, 55 százalékos árfolyamon, és abból lett napijegyem és adag proteinem…

Ellenem könnyű hangulatot kelteni, és épp ez a cél. Mert nekem tényleg jó, én tényleg élvezem az életmódomat, a bloggerségemet, az erdőségemet, a magam kereste pénzt, még ezeket az alkalmi, nyomorúságosan virtuóz húzásaimat is viccesnek tartom. És az, hogy élvezem, azt is jelenti, hogy nincs kedvem panaszkodni ama erőfeszítések miatt, amelyekkel mindeme javak szükségképpen össze vannak kötve. Az erőfeszítés a részük, így hát azt is élvezem. Tehát, nekem könnyű, nekik viszont nehéz, lehet tespedni és gyűlölködni.

Én csak annyit állítok, hogy ebből nem lesz boldogság soha.

Mindezt, ami “privilegizált helyzetnek” van nevezve, én teremtettem, az én döntéseim és az én munkám következménye, és nem két hónap volt. (Remekül rájátszanak amúgy az imposztor-szindrómámra.)

Te is szép szeretnél lenni, ez itt a bibi. Mégpedig másféle eszmény jegyében: sokkal látszatkeltőbben, drámaibban, maszkszerűbben, hasleszorítós bugyisabban, előnyösebb megvilágításban, mint én. Nekem önpedagógia a lenőtt hajú, zsíros homlokú, fakó szempillájú, malacszerű fotóm megmutatása.

Most már könnyebb rólam előnyös képet készíteni. De nem retusálunk orrgyöki, szájzugi ráncot, lazább nyakat, seggméretet.

Onnan, a túlsúllyal és az anyaság nyomaival való küszködésből úgy tűnök, mint aki diadalmas, a helyeselt lények közé tartozik, lenézi, akinek nem sikerül, és másokra erőlteti új szenvedélyeit.

Én azt kérdezem: te akarod, hogy sikerüljön? Fontos neked mondjuk a combod kinézete? Akkor ne hülyeségeket posztolj vicsorgó oldalakra, ne merülj fejbúbig a magyarázkodásba, és ne is engem nézegess, bár éppenséggel motiváló lehetnék, hogy három egyedül nevelt gyerekkel, ennyi idősen, pár hónap alatt meg tudott változni a testem.

Vagy nem fontos? Mit olvasol itt akkor, mit nézegeted a képeimet? Én miért zavarlak? Nem ezt vártad tőlem? Legyél boldog az akármilyen testedben akkor.

Én nem beszélek mások testéről. Arról ők hallgatnak.

Én nem vagyok a fitnesz apostola, én írószerű vagyok, a sportolásomból nem lesz módszer, fitneszedzői végzettség, cég, barter, haszon. Viszont azt megírom, hogy ez a tipikus reakció, ez az érvelő irigység, meg még amit csak sejtek, ez az egész lehúzó, panaszkodó, nyűglődő közeg borzasztóan zavar.

Minden ellenkező híresztelés ellenére Magyarországon szénhidrátfüggőnek lenni, akár jelentős túlsúllyal létezni és sportot messziről elkerülni nem ciki, hanem konform viselkedés, szinte norma: az elfogadott, ki nem lógó emberek közé sorol. Kizárólag kocsival és lifttel járni, mindent gépesíteni és temperálni sem ciki, ellenben elvárás. Panaszkodni, hogy a pasik csak a húszéves nagymellű szőkékre buknak, és hogy az anorexiás modellek a lehetetlen ruháikban, ők azok, akik megkeserítik az egyszerű nők életét, ez szinte kötelező kör, ha anya vagy, és elmúltál harminc. Hülyeségeket posztolni, kommentelni, bulvársajtón szemrágógumizni, celebek gesztusain meg az őket sarokba szorító paparazzón és a kíméletlen kommentelőkön felháborodni is szokásos és helyeselt viselkedés, amelytől gyakorlója elfogadottságot, népszerűséget remél, a saját háborgó elégedetlenségének meg egy kis megnyugvást.

Nagyon trükkös, nagyon cizellált, és jól hangzik, ha nem figyelsz. A nyomás tényleg létezik: nemsokára Calzedonia- és Magistral-modellek jelennek meg az óriásplakátokon, férfiak kíméletlen dolgokat mondanak női testekről, nekem meg mosolyogva nyitják ki az ajtót újabban, és engednek előre a kereszteződésben (és én ettől lereccsenek: miről hallgattatok eddig? milyennek láttatok? az is én voltam ám!).

Na de eközben felismerhetetlenné sminkelt, nyíltan irigységkeltő nyaralás- meg dívafotókat kirakni is norma, és bezsebelni, hogy de szép vagy.

Szépen, eltökélten sportolni, hetente háromszor lemenni a terembe, alapjaiban megváltoztatni az étkezést, az nem konform, ahhoz mindenkinek lesz aggódó szava.

Mi közünk ahhoz, hogy ők hogy érzik jól magukat?

Nem érzik jól magukat. Te kínlódsz a test-témával, és nyugtatgatod magad álmagyarázattal, belső poklaid elleni védekezésül most épp feminista érvekkel. Te lapozgatod a magazinokat, neked van véleményed mások testéről és életmódjáról, te ugrasz előítéletesen, ha valaki megemlíti a p betűvel kezdődő, sátáninak beállított szót: plasztika. Épp arról írsz, hogy szenvedsz a testedben, és az én életmódomat támadod.

Tovább megyek: mit érdekel minket, ha ők olyasmi miatt panaszkodnak, amin amúgy változtathatnának?

Az egyes ember engem nem érdekel. Az önigazolás, amikor a másképp is gyenge, másképp is gonoszkodó egykori olvasó ellenem csinálja, az érdekel. A működésmódja, az igazi okok, túl a közhelyeken.

És pláne mit érdekel, ha panaszkodnak amiatt, amin nem lehet változtatni? A teste, külseje, amíg mások testi épségét nem sérti vele, mindenkinek magánügye.

Ja, hogy most meg az. Az enyém is? A sportmániám is? Nekem is jogom van az örömeimhez és a testem új élményéhez? De tényleg? Megengeded, hogy élvezzem, képes vagy elmenni mellette? Nem olyan nagy ügy ám a kinézet. Nem teszel rá megjegyzést? Nem keresed a hibáit a fotón?

Nem zavar az sem, ha sokan motivációt nyernek belőle, ami némileg konstruktívabb reakció, mint az álokos acsarkodás?

Pedig én a saját testemről beszélek.

Mennyire elegáns csupán addig szolidárisnak lenni a túlsúlyosokkal, amíg magunk is azok vagyunk? Aztán kevélyen az arcukba vágni, hogy nekünk sikerült, tessék utánunk csinálni? (Nem figyelembe véve a már fent említett egyéni különbségeket és lehetőségeket.)

Én megértem azt, akinek a szépségért való, elkeseredett hajszából, az öngyötrésből, öngyűlöletből elege lesz. Én amúgy nem gyötörtem magam, hanem nem foglalkoztam a témával: nem voltak csodamódszerek, káposztaleves, kilencven napos, csodapirula, teleshopos edzőgép. És tudom azt is, hogy nagyon nehéz teljes állás, család és közepes jövedelem mellett mozdulni. Épp ezért emelem ki több bejegyzésemben, hogy nekem most jött el az idő, mostanra olyanok a körülményeim (amiért, ugye, szintén támadva vagyok: dicsekvés, kevélység, korlátlan pénz, szabadidő).

De azt sosem ígértem, hogy igazolni fogom az önsorsrontó köreidet, a gyengeségedet, a másokra mutogatásodat, sőt, újabban mindent megteszek azért, hogy akinek ez kellene, az hamar elmenjen a blogról.

Amikor az internetre unatkozni járó langyosak tagadják, hogy ők is e világ részei, ők is szeretnek dívaként megjelenni, őket is zavarja a narancsbőr, akkor pont olyanok, mint a hirtelen megtért szektatagok, az önmegtagadók, akik annál aszketikusabbak most, és annál kíméletlenebbül ostoroznak másokat, minél többet dőzsöltek korábban.

Egyébként nem igaz, hogy nincs megoldás. Mondogattuk a kommentekben, hogy nem olyan egyszerű: az egész anyagcsere problémás, a rossz körök, a cukorfüggés, a mellékvese, a pajzsmirigy, az adrenalin, a kortizol. És a nem jó fókusz, az önsorsrontó mondatok, gesztusok, az evés vigaszszerepe, a hibás beidegződés, anyánk kajára telepedése, a táplálás mint szeretet, édes tejbepapik, maszatolás, önfelmentés.

Ez viszont már a mélye, expert level. Ez már az igazi változás, zokogós terápia, egyben a legmélyebb pokol: idáig hónapok alatt, nagyon tiszta fejjel, nagyon erősen jutnak az emberek. (Nekem másféle az örökségem, most nem részletezem, de én is szénhidrátfüggésből jövök.)

Azt viszont többek, gyerekesek, estig dolgozók példája bizonyítja, hogy nem kell mindent felforgatni. Annyira szarul élünk a gépesített táplálékbőségben, hogy egy egész pici figyelem, kicsivel aktívabb élet, bizakodás, fél étkezésnyi mínusz, biciklivel járás is hetek alatt biztató eredményeket hoz.

Én nem tagadom a testet, lüktető valóságomra nem erőltetek elveket, de nem is próbálom levezetni, hogy az, ahogy én a testemmel foglalkozom, az a feminizmus legközepe. Reálisan látom a patriarchális, kapitalista, fiatalságfetisizáló keretet, amelyben az ízlésem alakult. Nekem is a horgolt, fehér bikini tetszik, meg a szűk nadrág, meg a lebbenő haj, egy letisztult, egyszerűbb verzió. Annyit tudok, hogy az ízlésemmel nem bánthatok másokat. Nem is teszem. De ettől még beszélek a saját testemről, az önáltatásról mint problémáról, arról, hogy a túlsúly sem nem esztétikus, sem nem eredendő, sem nem istencsapása. Vagyis: nem a világ vége, és nem elkerülhetetlen balsors.

És hiába magyarázzuk, hogy mi elfogadtuk, és nekünk jó így, ha az, akit társul választottunk, nem tud vele mit kezdeni. A folyton tapintatos férj. Tiéd a tested, ugyanakkor a párkapcsolatodban felelsz az állapotáért a másik miatt is, ha megtehetnéd, ami megtehető. Sem az öngyötrés, sem a szemhunyás. Csak az erő. Tudom, hogy fáj, ez kemény meló.

Én soha nem mentegettem a saját túlsúlyomat.

Én láttam a halált, a test rohamos és teljes leromlását, és ezért én nem beszélek semmiről, ami kikent-kifent-manipulatív. Én az erőről beszélek, a megérkezésről, a tavaszról. Rügyekről beszélek, fényes hullámokról, a keringés sebességéről, hormonlöketről és a veríték szagáról. És az, ami ebből következik, szép is egyben, nekem legalábbis tetszik, nekem ez tetszik.

Képernyőfotó 2015-04-18 - 17.21.14

Mindez, ami van, ugyanabban a patriarchális világban van, természetesen. Ebben tervezték a melltartómat, és ebben lassítanak le a biciklim mellett. (Nekem egyébként nem azt mondják, hogy de megbasználak, hanem azt, hogy bravó!, meg hogy ez igen! És nem azt, hogy de csinos vagy, hanem: mit sportolsz?)

Nem mintha ez etikusabbá tenné, hogy nagyon sok időt töltök vele. Rengeteget. Pénzt is, mert nekem nem jó a műízű protein. Pont úgy, mint aki lézerrel szőrtelenít vagy póthajat rakat, más tevékenységeim rovására is.

Évekig, évtizedig hagytam sorsára a testem, amely eközben híven szolgált, keményen használtam, és nem ment tönkre. Évekig koptak ki a nadrágjaim a combomnál, évekig nem mertem mérlegre állni, évekig bele sem gondoltam, pontosan miket, mennyit eszem, és miért pont azt.

A test megbocsát. A stria összehúzódik, a narancsbőr lehámozódik, a gyerekkori akrobatika újratanulható, és előbukkan az én igazi testem, most derül ki, mit tud és miféle: atletikus. Nehézatletikus.

Keresztbe tudom tenni a lábam, képzeljétek. De úgy, hogy a fölső lábam szárának külső része hozzáér végig az alsó lábszárhoz. És már könnyen járok — erős vádli, elbírható test — magassakúban. És nem fáj semmim.

Nincsen célom, hogy kire szeretnék hasonlítani, hogy akarok kinézni, pedig bodybuilding.com-ék nagyon mondják, hogy legyen egy határozott célod, amit ragassz a hűtőre. Nekem a jobb a célom, és hogy módom van javítani a testem kinézetén, egészségén és teljesítményén, azt az esélyt nem pocsékolom el.

Like it or not, being able to improve the health, function, and aesthetics of your physique is one of life’s great privileges, and it’s something that many people only dream of doing.

There’s your motivation. Now don’t waste it.

http://www.bodybuilding.com/fun/5-motivation-tricks-of-successful-people.html

Én nem úgy kezdtem el, hogy na, most megmutatom, jó nő leszek. Nem tudtam, mi lesz belőle (ahogy a blog jövőjét sem láttam én három évvel ezelőtt). Úgy kezdődött ez az egész szeptemberben, hogy nagyon kellett vigyáznom, mert egy gyógyszerrel lefékezték az anyagcserémet, és felismertem a pillanatot, a felelősségemet. Éppen ezért ilyen nehéz: ellen kell tartanom a lezúzott T3-amnak. Korábban a túlevésemet elvitte a pajzsmirigyem, most szikáran annyi az annyi, sőt, kevesebb.

A testem még alakul, nemsokára, talán hetek múlva már mosolygok az 59 és fél kilóra állított lábtolón, ahogy most is poénosak az első súlyzós edzéseim. Egy kilóval bicepszeztem hetekig, meg két és féllel. Továbbra is szenvedéllyel űzöm azokat a mozgásfajtákat, amelyekhez kedvem van, szabad estémen most nem színházba, hanem edzeni száguldok, nagy súlyokat emelek, izoláltan meg összetetten is, hosszúakat futok hegyen. Továbbra is főleg zsírt eszem (egyébként mennyeieket), szénhidrátot meg nemigen — a testem az lesz, amivé emellett lenni tud. Nem vitázom vele.

A testtel való foglalkozás, és nem a smink vagy az új epilátor, és nem is a gardróbrendezés, nem a le kéne fogyni szezonális nyűglődése, hanem a működésébe-mélyére hatolós, az önmegértős, az elhibázott mechanizmusok felszámolása keményen 35+ tevékenység ám. Gyász után, döbbenet után, eksztázis után, lassú közeledések, apró csírák után az ember képessé válik arra, hogy többé ne verje át magát. Ne verje át magát az ügyben, hogy mennyit eszik, ne sunnyogja el, hogy hány kiló, és ne forduljon kínosan a másik irányba, ha sötét kirakatüveghez ér, ellenben örömet leljen a testében-létben.

De nem is parádézik ám. Hanem megpróbálja viselni, ezt az újat, amely, ó, amely cseppet sem eufória. Küszködés ez is, minden nap kerekasztalhoz ül a válságstáb (ám újabban kacsatöpörtyűt esznek). Harc a testtel, amelyet a réginek lát néha, néha meg idegennek, és csak villanásokra jólesőnek és diadalmasnak.

És meglepődik, hogy nincsen neki egy rövidnadrágja sem.

Ezért azt az úszóbermudát, amelyet testvérbátyja egy viszonylag rövid, pink korszakában ikszelles méretben beszerzett, majd kisvártatva neki ajándékozott még 1997-ben, most elviszi a varrónőhöz a Lövőház utcába, venné be seggnél 10, hasnál 6, combnál 10 centit, lesz, amilyen lesz (Ildikó sose ront el semmit), legyen futásra alkalmas. Mindenki pufidzsekiben meg termópulcsiban fut, csak én ujjatlanban és rövidnadrágban.

Én befejeztem a lábborotválást — ez a test. Ami sörteszerű volt, azt fél napfényes teraszi óra alatt kihúzgáltam, a többieket megnövesztem. Aranyló pihe. Rövidnadrágban futok (amely egyelőre felhajtogatott mackónadrág).

Nekem amúgy nincsenek a fejemben képzetek és normák, hogy ki milyen lábbal hordhat rövidnadrágot vagy épp leggings-t. A magam testéről azt gondolom, hogy volt egy határ, amely fölött vagy alatt, nem tudom, szóval nem volt alkalmas ilyesmire. Mégpedig azért, amiért az úgynevezett, amúgy nem létező nyelvhelyesség is fontos: kire akarsz hasonlítani, amikor azt a nyelvi formát választod? Kire akarsz hasonlítani, amikor úgy hordod a hajad, olyan nadrágot veszel? Én nem akartam azokra hasonlítani, akik szerint tónustalan seggel-combbal okés a szűk nadrág vagy a miniszoknya, sőt, afféle jog. Nekem ízlés kérdése volt.

De most sem gondolom, hogy csak hibátlan és lehetetlenül hosszú lábra való. Öntudatosan viselem vaskos, ám izmos lábaimat.

Én nem akartam jóindulatú, mosolygós, vaskos, kirándulást időben befizető anyukává válni, amely kinézet, a kismamák, a többgyerekesek, a negyvenesek elnézett túlsúlya azt jelenti, hogy végzed a dolgod, a helyeden vagy, nem akarsz többet az élettől, nem nézel másfelé, deszexualizálva vagy már végképp, nem vagy veszélyes, beéred a szülői munkaközösségi gyűléssel és a zabpelyhes kekszek sütésével. Én nem ez vagyok, én versenyló vagyok, az a fajta, aki megszökik, beleszökik a tízezer hektáros vadonba.

És nem ítélek. Látom ugyan mások testét, és — kérdésre — meg tudom mondani, mi az, amit esztétikusnak, stílusosnak tartok, meg azt is, mibe harapnék szívesen, de nem mondok én ilyeneket.

Az önigazolástól, a nyakatekert érvektől, az erénnyé és elvvé magyarázott gyengeségtől viszont a falra mászom.

Ami az enyém, azzal kell bánnom, élnem. És mivel írószerű vagyok, megírom.

A test: szembenézés, az önismeret egy formája, öngyógyítás. Hozza magával a többit, oxigén és keringés és méregtelenítés kell a léleknek is.

Nem egészen tudom még, mit tud, most ismerem meg, kérdezgetem, haladunk. Felel nekem.

A test az, hogy nem fegyver, hanem jelenlét. Fotózzák, és nincs ám vakolatsmink, még szín is csak egy-kettő; virág van és fény.

A test az, hogy a lányomat Babalánynak hívom, ő meg végtelenül gyengéden azt mondja nekem, jellegzetes hangsúllyal: mamalány. Mi ketten vagyunk lányok. Senki más nem lány. Közös hajgumik. Megcsodálja melltartóimat.

A test az, hogy három gyerekemet hordoztam, hátamra nőve, izzadsággal, takonnyal, nyállal, pisivel összeragasztva nőttek bele a világba.

A szülés tízezer kalória; a test a spriccelő tej, az üvöltő, aztán lakmározó, aztán álomba csendesülő baba, a szájpadlásuk, fogsoruk, immunrendszerük, mosolyuk.

A test az, hogy megérkezel és megérted: az edzésedet nem büntetésnek fogod fel, és nem csalod le már az iskolakört. Nem csalod le, sőt, megtoldod még egy féllel, mert jó neked: önjutalmazó, boldogságos, identitást ad. Nem, nem rögeszme, hanem nettó létezés.

A test az, hogy lassan képessé válsz arra, hogy akkor egyél, amikor éhes vagy: korog a gyomrod. És nem nyamiból, és nem azért, mert guszta.

A test az is, hogy a hűtőben levő mandulatorta nem hívogat (nem vagyok szövőnő), noha előző nap becsületesen részt vettem az ünneplésben, nem ott kezdtem magyarázni, hogy milyen egészségtelen a cukor.

A test: határhelyzetek, összeomlás, csakazértis, eksztázis. Öngyűlölet, dívadiadal. Ez az, ahol legmélyebb kétségbeesés, a pokol tornáca és a paradicsom összeér. Eszeveszett fájdalom, döbbenet, vaníliás tejszín és félmaraton. Nekem élnem kell, nekem ki kell bírnom, és ha már így esett, akkor reszkető boldogsággal.

Ugyanúgy hiú vagok, ugyanúgy mutogatom magam, ugyanúgy behelyezem az űrmelltartóba a, hát izé, eléggé öööö cicim. De igyekszem, hogy a kép szebb, igazabb, örömelvűbb, rám jobban hasonlító legyen.

IMG_3085_resize

IMG_3032_resize

IMG_3052_resize

207 thoughts on “miről beszélek, amikor testről beszélek?

  1. én is váltottam, járulékosan kb. 10 kiló le, picit máshogyan, kevés erősítés (ezt tervezem emelni), sok kardio, no tej, no cukor. hihetetlen jó érzés, hogy a testem már nem korlátoz, hanem egészséges. nem kottyan meg neki az ezüst színű szalag, ha csak az van (férfisportoló szalag:), hanem azt is jól húzza. szeretem érezni az erejét, ez az ő hálája jele. és nem kéri már, hogy szemetet egyek. az erő a legjobb és már nem az, hogy szép. persze nem kell öltöztetni, mert tök mindegy, mi van rajtam, nem buggyan ki semmi és ez fontos, mert bár szeretek ruhát venni, alapvetően utálok öltözködni. a fehér horgolt top nagyon tetszik.

  2. A kézenállós képedről jutott eszembe, hogy 15 éves koromban azt mondta nekem egy fiú, hogy “Ha ilyen lábaim lennének, inkább kézen járnék.”. Ez a mondat beégett az agyamba, el is kezdtem futni, de a család sikeresen lebeszélt, mert szerintük attól még vastagabb lesz…hazudtak nekem, ma már tudom. 37 évesen, közel 3 év futás után végre elfogadom, sőt szeretem a lábaimat. Folyamatosan edzem őket, hogy még szebbek legyenek, ezért futok heti 70-80 km-t. Hiúság? Nem tudom, lehet, de engem ez a küzdelem annyira erőssé tesz, hogy úgy érzem bármire képes vagyok már.

  3. Es mindennek a tetejeben, meg elkepeszto ugyes is vagy! Mindig is amulva csodaltam azokat az embereket akik tudnak kezenallni, radasul igy, hogy szep ivet ir le a testuk kozben.

  4. Engem motivál, ahogy írod. Jobban, mint a szakértők blogjai, mert ez valóságosabb, kézzelfoghatóbb nekem. Gratulálok, nagyon csinos vagy. Nem vaskos a lábad, szerintem.

    • Amúgy csak mellékesen: én szeretem a lábam, foglalkozom is vele. Vékony, de a vádlim azért már izmos. Olyan hosszúak, mint a férjemé, miközben én 16 cm -rel alacsonyabb vagyok. Csak nekem meg a felsőtestem rövid, azért irigylem kicsit a kígyótestűeket. De hát ez jutott, ezt kell elfogadni meg formálni, amennyire lehet.

    • Ez érdekes, hogy innen jobban hat: nekem nem érdekem erre senkit rábeszélni, és én is úgy kezdtem, kismamaként, vagy mi. Meg aztán kincsként őrzöm az amatőrizmus báját, az “én csak egy magyartanár/blogger vagyok, és mellesleg sportolok” pozíciót. Asszem, ha a foglalkozásom lenne, unnám.

      Zsófiban (Raffay, fotós) meg azt szeretjük, hogy megmutatja az embert, a maga harminckilenc évességében, és rábízhatom magam fullsmink nélkül is.

      Én borzalmas vastagnak látom a lábam, bricsesz, belsőcomb, segg alatt, de ez részben tetsképzavar is, nem nézem, inkább edzem, aztán lesz valami.

            • Nem azért írom, nem akartalak leugatni, érdekel, örülök, és azt is el tudnám fogadni, némileg diszkrétebben, ha leggingsnegatív lenne szerinted (még). Sporthoz úgyis szűk nadrágot hordok.

              Csak jelzem, hogy e döntések teljesen belsővé lettek, semmi nem zavar és befolyásol. Illetve de, a döntéseim (a sminkem, hajam, színeim is) az itt és most világ bennem összeállt összegéből, sok kis apró érvből, megfigyelésből, ízlésből következnek, onnan indulnak ki, nem az űrből jöttem. Ami változás: régen a vékony és formás láb tűnt szépnek, most meg az izmos, tehát némi vastagság belefér, ha látszik a sport.

  5. Szia, eddig csak olvastalak, most meg is szólalok, mert nekem nagyon tetszenek az írásaid. Kb egy éve hogy kinyílt a szemem, azóta változik (felfordul) az életem. A szemléletváltáshoz az írásaidnak is köze van. Nem tudok mindent egy az egyben átvenni, de sok elgondolkodtató témát adtál. A mai cikkeddel a lökés is jól jön, hogy foglalkozzak magammal is, ne csak a (szintén 3 gyerekes) anyasággal. Egyébként még a mamamiról ismerlek 🙂 igaz ott nem sok közünk volt egymáshoz. Mondjuk most sincs, nem is tudom érdekel-e a feedback, nem s..get nyalni vagy nyomulni akarok, inkább megköszönni, hogy megosztod a gondolataid, eröt adnak.

    • Üv a blogon, maradj itt! annyira örülök, amikor a blog hatására igazi változás kezdődik. Szerintem el se hisszük, hogy ez lehet, ez való nekünk, hogy lehet ég valami, még azok sem, akiknek férje, anyja nem vág pofákat, ha elhúnak edzeni. Belül van a börtönőr, a szerep köt: egy anya… egy negyvenéves nő…

      Mindez kommentekben itt-ott, darabokban meg van már írva, sokan unják, meg elnémultak a sporttémától. Jó, ha jönnek újak. Leginkább itt beszélgetünk, a ketogénről sok szó esett a sport mellett:
      https://csakazolvassa.hu/sportrovat/

      De rég voltam én mamami. Azért batyut kötni még tanítok.

      • 🙂 Én is batyuzok még a legkisebbel… itt maradok szívesen, a sport a következö témám, érzem, hogy muszáj valamit csinálnom magammal, a mostani lelki szitu (az elválás folyamatában vagyok, és egyre durvább, csak remélem, hogy jobb lesz, ha külön leszünk) eléggé leszívja minden energiámat.

        • Köszönöm, hogy a közösség része lehetek, sokat gondolkodtam az elsö hsz elött. Lehet hogy most nem jó helyre írok, még orientálódok… Magamról annyit, hogy több mint 10 év házasságon vagyok túl, és sokszor éreztem, hogy valami nem jó. Már a válásnál és a szemléletváltásnál tartottam, amikor a facebookon linkelte valaki az egyik írásod. És ott olvastam elöször szavakba öltve, amit én csak éreztem, de kimondani nem tudtam. Na, onnantól kezdve borult csak igazából a bili itthon. De már nincs visszaút. Üdv a régi tagoknak is, talán van még itt egy pár mamamis is (?) 🙂

            • Huha, már régen volt, nem tudom pontosan melyik, de az egyik férfitéma volt, azonnal ráismertem benne a saját szitumra, hajszálpontosan ugyanazokkal a trükkökkel találkoztam itthon, csak nem tudtam, hogy azok trükkök… Most már tudom, és a férjnek ez nagyon nem tetszik. A kommentek is megrázóak voltak, hogy milyen vehemesen védték egyes férfiak a pozíciójukat…

          • Ha szabad,én itt belekotyognék:én is csak most kezdtem ide írni,de régóta olvasgatok itt. Nálam is hasonló volt a helyzet,tudtam,hogy valami nagyon nem jó,neveltésemtől fogva és a környezetem hatására “küzdöttem” a házasságomért. Aztán elolvastam “az anyjára van szüksége” és a “miben élek úristen” és akkor borítottam. A válás kemény volt,de nem hátráltam meg,az utána következő időszak nagyon megviselt,rettenetes bűntudatom volt,hogy a lányomat elválasztottam az apjától,de ebből a helyzetből is a blog húzott ki,nem is volt senki,aki bár értően maghallgatott volna. Most jó,van aki megöleljen,elkezdtem a kutyámmal szaladni,szakíthatok néha időt magamra(noha meg van az ára). Csak azért írom hogy bátorítsalak,csak jobb lesz ha megnyugszol és bízol magadban.

  6. “Ők jönnek a szegény, keserves életű, hajnaltól délutánig robotoló nőkkel, kiélezve, hogy nekem bezzeg könnyű, korlátlan a pénzem és a szabadidőm.”
    Jöjjenek – itt vagyok 🙂 Én is keserves életű, hajnaltól délutánig robotoló nő vagyok (most is robotkázom, de lógok), és igen felcsapom a fejem és elmegyek még hajnalabb a kardióra. És el fogok menni este is valamit csinálni mert jól esik. És nem veszek a büfében xxar kaját hanem otthonról hozom. A bérletem ára így meg is van.
    Arra van időm és pénzem amire akarom. ÉN.
    Beleférek a nadrágomba (1 hónap után) – bibi és igen, és ugrálok is ha kell… 44 éves vagyok és pont azért (is) olvaslak, mert rohadtul elegem van a kukucsáló megmondókból. Igen Éva, fantasztikus vagy – valamit eldöntöttél, teszel érte, megteremted az időt, a pénzt, a lehetőségedet.
    Irigykedni könnyű, a befeketett munkát meg sem látják.
    Most húzok vissza a robotkához…

  7. Engem érdekelnek mások, a testük önmagában nem különösebben, de az útjuk, ahogy megoldanak problémákat, az nagyon. Az is, hogy miképp lehet adott testalkathoz szépen öltözni, az is, hogy milyen mozgások (és a hozzá kapcsolódó teljes családi organizáció) jön be nekik.

    Én nem súly, vagy forma indokból kezdtem sportolni. Kamaszkori plusz 10 kilómat a nagy szerelem levitte (pedig előtte hányféle diéta, akkor meg csak úgy magától) A testemmel nem volt különösebb gondom, úgy képzeltem, hogy a lehetőségeim és az alkatom ezt adják, elegendően csinos. A szülések után a súly visszaállt, kevés csík maradt, azok pedig a gyerekekre emlékeztettek mindig.

    Aztán hát-, nyakfájások és allergia jöttek. Próbaképp elhagytam a tejet. Akkor a nyakcsikorgás és az allergia lassacskán visszábbvett. Aztán kicsit úsztam, amitől a derekam ritkábban csípődött, viszont sok volt a macera a pakolással, hajszárítással, otthonfelejtett samponnal, teregetéssel. És kipróbáltam egy konditermet. Sok nyújtás, némi kardió, bohóckodás a gépekkel, súlyok nézegetése távolról.

    És a meglepetés: még tud változni a testem! Heti egy (szökőévben kettő) alkalom és látszik! (Nem nagy a változás, de én látom!) Gyorsan abba is hagytam a bicepszre támadó gyakorlatokat, mert nem tetszett az irány. Kérdeztem, olvastam kicsit, idővel talán célirányosabb lettem. Közben ért a második meglepetés: nekem jobb így. Sportolás közben egyedül lehetek teljesen, ezt nagyon szeretem. Utána jobb a kedvem egész nap. Hajlékonyabb lettem, nyújtott lábbal állva orrom éri a térdemet! (Ennek ugyan semmilyen praktikus értelme nincs, de nagyon vidám leszek mindig, hogy képes vagyok rá.)

    Közben láttam más testeket is, rájöttem, hogy nagyon sokfélét tartok szépnek. De a kérdés ezen vonatkozása nem izgat fel továbbra sem. Nézem a gyerekeimet, nyúlánkak, izmosak, egészségesek ez fontos. A többiek teste – egészsége, szépsége – nem dolgom, valahogy nem jut eszembe foglalkozni velük. Ez alól egyetlen kivétel, amikor látom, hogy mennyivel sugárzóbbak lesznek, akik nekikezdenek valaminek. Inkább sportolókat látok, de biztos a tudatos étkezésnek is hasonló öröme van.

    • “Hajlékonyabb lettem, nyújtott lábbal állva orrom éri a térdemet! ”
      van ertelme. nem a mozdulatnak magaban, hanem pont forditva, az, hogy elerted hogy ezt meg tudod csinalni (felteszem onnan hogy elotte nem tudtad) az a jele a fejlodesnek – egy par izomnak (nyujtodott es vagy erosodott), inanknak (nyujtodott), illetve a gerinc rugalmassaga is no(hetett).
      specifikus izmot/inat nem tudok irni, mert tobb is van ami belejatszhatott es ahhoz latni/vizsgalni kell az embert hogy melyik(ek) miatt nem tudta ezt a mozdulatot elotte megcsinalni.
      tipikusan – de nem kizarolag – a terdin (hamstring) problemaja amugy.

  8. Annyira inspiráló ez a poszt, meg a többi sportos is, nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá a magamét: megvolt az első félmaratonom, és jobban sikerült, mint vártam. A héten kezdem a maraton edzést. Egy őszi, szezonzáró versenyt néztem ki, addig 5 hónap felkészülés…

  9. Szuper lett ez az iras! En mindig szerettem mozogni, de a szuleim nem segitettek, ezert abbamaradt. Aztan a ket kisfiam szuletese utan nagyon eros migren es egy epemutet miatt elmentem a kozeli fitnesterembe aerobicra. Eloszor heti ketto, aztan harom, oktober ota negy orat aerobicozom, es most egy honapha falmaszas heti egyszer. Tervezem, higy a futast is kiprobalom. Most mar ket ev harom honapja rendszeresen sportolok, mindig ilyan orara megyek, amit elvezetbol csinalok vegig, eletformamma valt. Mas tevekenysegeim karara is megyek. A hatas: 31 eves vagyok, ugyanolyan vekony, mint gimis koromban, csak sportosabb es szebb az izomzatom, jol erzem magam a boromben, teljesen elfogadtam a testem, buszke vagyok ra, olyan noies ruhakat veszek fel, amirol korabban almodoztam csak, es viselni is tudom. Nem kenyszeritettem magam az etkezesem megvaltoztatasara, megis egeszsegesen eszem, mert azt kivanom. Es igazad van, ram mosolyognak a ferfiak, nok, kinyitjak az ajtot, elozekenyek, es megkerdezik, mit sportolok, nem pedig durvan beszolnak vagy futtyogetnek. Es ami a legfontosabb, hogy a lelki problemaim megoldasara a sport a legjobb gyogyir. Nekem sincs konkret celom, elvezetbol csinalom az egeszsegem erdekeben, es lesz, ami lesz. Eddig csuda jo. Viszont az irigyek mindig mondjak, hogy pufok arccal, nagyobb seggel jobban tetszettem nekik, es mar gebe vagyok. Ha latnatok, rohognetek ezen. Tok atlagos, noies az alakom, szerintem most mar aranyos is. Hozzateszem: egy ferfi se mondta, hogy ne fogyjak tobbet es ne edzzek ennyit.

  10. Tényleg motiváló vagy…nagyon. Erre születni kell, és aki erre született, az légyszi, csinálja már, ne hallgasson. Az is érdekel, amit a serpenyőbe raksz, meg az is, hogy milyen pólóban mégy el futni, melyik gépre mennyi súlyt raksz és hogyan emeled-tolod, én nem is értek hozzá, elképzelni sem tudom rendesen, mégis érdekel. Mert úgy mondod, írod le, hogy érdekes, beleélhetős, inspirál.
    Szuperek a képek, elképesztő mennyiségű izom van rajtad.

            • Nos, a 70-75 A B azt jelenti eufemisztikusan, hogy nem (nagyon) lóg a mell. De érdekes, mert nincsen semmilyen leírás. És oda rakja a Women’s Secret meg az intimissimi is, ahol az átlátszó szilikonpánt, mellbimbótakaró tapasz, zselés melltartókitömő izék vannak, tehát nem a melltartók közé.
              Amilyen formájú ez belül, az eligazít: minél olyanabb (kicsit kúpos, kicsit gömbölyű, olyan méretű) a mell, annál stabilabban tapad lehajoláskor, mozgáskor. Sportoláshoz, mell megtartására csakis pántos, háti részen erős melltartó való. Alapvetően alkalmi viselet ez a horgolt fehér felsőhöz hasonló ruhák alá, arra való, hogy kicsit kordában tartsa, formássá tegye a cicit, ne engedje kibukni, kilátszani, de bőrszínű. Nagyon elszabadult, testtől messze levő, aszimmetrikus vagy hajlatra lógó mellre nem alkalmas, vagy legalábbis kényelmetlen, szerintem leválik. Én is igazgatom ám. Nagyon hülyén néz ki, mint valami próbababa, de felszabadító, hogy semmi pánt vállon, oldalt, hón alatt, olyan nude-érzet. Eléggé nézik is.

              Az én cicim nem lóg, csak lehetetlenül nincs benne zsír, nem kemény, és oldalról nem szép. Izom nagyrészt, alul, maga a mirigyszövet nem egy élmény se tapintásnak, se látványnak. Viszont nagyon változékony (hidtratáltság és glikogén kérdése is), és nem lóg (amit nem értek).

            • Az, hogy nude-erzet az mit jelent pontosan? Nagyon puha? Rad olvad? Eggye valik? Nem erezni, hogy ott van? Vagy a pantok hianya miatt erzed, hogy nude? Leheletnyinek, esztetikusnak latszik. Az is? Jaj, de kivancsi vagyok mar …

              • Mintha nem lenne rajtam semmi. Eggyé válik, nem helyezi máshová a cicim, nincs feszülés, de jó, hogy nem lobog, bukik ki, ha erősen kivágott ruhában előrehajolok. És igen, főleg, hogy sehol semmi, vállam, hátam szabad, csak a cicin van. Meg a színe. És a csoda, hogy ottmarad. Csak az izzadság, a zsír és a por rontja a tapadást, tiszta, száraz bőrön többedik használat után is stabil.

                Kicsit olyan, mint egy plasztika.

                Nem leheletnyi, egyáltalán nem, eléggé meglehetős, nagyítja a cicit, van vastagsága, súlya is (reggel meg is ijedtem a mérlegen).

      • Én nem tudom elképzelni, milyen lehet az. Mitől űr? Van valami a fejemben, de nem tudom, mennyivel jobb vagy rosszabb, mint a valóság lehet. 🙂

  11. nekem nagyon motiváló a karod (ahol plankingolva szagolod a virágot) 🙂
    meg is kérek valakit, hogy fotózza le az enyémet, hogy hol tartok, mert ebben a pozícióban én nem látom magamat. de a tiéd nagyon tetszik, és gratulálok! (sebhelyes egyébként?)
    azon mosolyogtam a tél közepén, hogy elmentünk mulatni a társammal, és amikor magamra hagyott kicsit (ismerősökkel táncoltam addig), odajöttek hozzám vadidegenek megpróbálni “felszedni” – ami egyszerre volt nosztalgikus, bizarr és hízelgő -, ugyanazzal a szöveggel, amivel 15 éve is: “sportolsz valamit?” 🙂
    jól esik ez, közben meg ez egyrészt a szerencsés alkatom miatt van, másrészt meg azért jobban szeret(t)em azt, amikor azt hallo(tta)m, hogy “ha csúnya lennél is beléd zúgnék”.

    a sok-sok többi bekezdéshez annyit fűznék hozzá, hogy a hiba nem a te készülékedben van. én, aki nem vagyok ebbe bevonódva, úgy gondolom, hogy azért edzel, amiért mindenki más is – mert szereted és jó okod van rá (az ok eltérhet egyénenként).

    ez az egész egyre gyomorforgatóbb és kisstílűbb. (viszont valószínűleg a helyedben én is reagálnék az engem ért támadásokra.)

  12. “Minden ellenkező híresztelés ellenére Magyarországon szénhidrátfüggőnek lenni, akár jelentős túlsúllyal létezni és sportot messziről elkerülni nem ciki, hanem konform viselkedés, szinte norma: az elfogadott, ki nem lógó emberek közé sorol.”
    Ez nagyon igaz. Akkor jöttem rá, mennyire, amikor elkezdtem változni, lefogyni. Hirtelen kilógtam a pocakos férfiak közül, és ők ezt nem értették. Egyik részük arról kérdezett, hogy ugye nem vagyok beteg, a másik felük azzal baszogat, hogy 65 kilóval nem férfi a férfi, az 80 felett kezdődik. (171cm magassággal? Az már 28as BMI lenne, túlsúlyos felső határa…) Ja, vannak még a beszeretőztél? típusú érdeklődők. Erre szintén nem elfogadható számukra a nem, mert akkor: szóval be akarsz, vagy ne hazudj, mi nem mondjuk el.
    Van olyan is, 1-2, aki örül neki. De ők meg szomorkodnak, hogy bezzeg az ő életmódjukba ez nem fér bele úgyse.
    Azért jobb így sokkal. Amúgy meg tudjuk: “…ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. …” (ki tudja melyik filmből van ez?)

    Amúgy érdeklődnék, hogy a főlapon lévő fotón lent van a lábad a földön? Én arra gyúrok mostanság, hogy az meglegyen. 🙂

    • Érdekes, hogy ez férfiban is megy, és az miben más. Az ember azt hinné, nincs annyi hiúság, tükör előtt állás, para. De van.
      Nincs lent a lábam, de nem is plank, szűk, tricepszes fekvőtámasz egy pillanata.

    • Erről eszembe jut egy feminfos poszt alatti komment, amit tavaly az év hozzászólásának nyilvánítottam. Ha lehet ilyet mondani, akkor ajánlanám idézését vonatkozó helyzetben.

      1. kommentelő:
      “Engem, mint férfit jobban zavar, hogy a férfiak ezeken sírköveken 10-20 évvel korábban jelennek meg. Én évek óta ezen borongok temetőben járva…Tényleg, figyeljétek meg.”

      2. kommentelő:
      “Nem muszáj ám kanként alkoholistának lenni, zsírdisznóvá hízni (mert az olyan szép tekintélyes, hogy a magyar kan mázsa fölött van), meg gyárkéményt imitálni. Vagy ha mégis, akkor meg nem kell picsogni, hogy statisztikailag hamarább fordulsz be az árokba a tököddel.”

    • Az is mókás, amikor férfiak tartanak tőlem, mert sportos vagyok. Fel nem foghatják, hogy azért vagyok izmos, mert világéletemben mozogtam, és azért mozogtam és mozgok, mert élvezem. Ez a még jól kinéző, de már pocakosodni kezdő kategória…

    • Tök jó, hogy ezt leírtad. Nekem a társam 39 éves lesz idén, egyrészt jó génjei is vannak, oké, DE sokat gyúrt kamaszkorában, és nagyon mozgékony, nem bír sokáig üldögélni. Figyel magára, tornáz, biciklizik. Persze nem is néz ki rosszul (bár volt rajta is némi túlsúly néhány évvel ezelőtt), és minél több év telik el, annál jobban utálják őt a környezetében lévő férfiak. 😀 Huszonévesek is, ami még érdekesebb szokott lenni. Nem demonstrál ő semmit, ennek ellenére szimplán úgy néz rá a többség, mint a véres rongyra. 😀

      És tényleg döbbenet és egyben szánalmas is, hogy az a norma a mai férfinál, főleg, ha negyven felé jár vagy afelett, hogy pocakos legyen. És ha nem vagy az, vagy netalán zavar ez téged és teszel ellene, akkor buzievagy vagy megcsalod a nejedet vagy bármi, de jól nem jössz ki belőle… nagyon gáz.

      • “…DE sokat gyúrt kamaszkorában.”
        Én akkor nem, még a sport is 98%-ban kimaradt. Köszönhetően az általános iskolának, az idióta f.sz tesitanároknak, mai napig öltözőfóbiám van. Az akkor szerzett sérelmek miatt úgy gondoltam 23 éven át, hogy a sport és én az két külön dolog, nem nekem való. Ha szüleim tudták volna, hogyan kínoznak engem lelkileg módszeresen az osztálytársaim, fiúk lányok vegyesen, biztosan léptek volna. De nem tudtak róla, mert én szégyelltem elmondani. Az idióta nagypofájú f.sz tesitanárok pedig pontosan tudták, hogyan kell ezt erősíteni.

        • Istenem, hányan lehetünk még ezzel így? Én érettségi után kezdem mozogni, mint aki a börtönből szabadult, de a szekrényugrástól máig rémálmodok.

  13. Én lemaradtam a blog körüli cirkuszról és nem értem kinek válaszolsz (volt egy idő, amikor hozzászólásokat egyáltalán nem olvastam, egyszerű időhiány miatt). De az emberek sokaságának hozzáállását ismerve nagyjából sejtem mire reagálhatsz … Mindenesetre kitartás, szerintem tök jól nyomod. Engem inspirálsz és nekem erőt ad az, hogy ha te ezt három gyerekkel, egyedül meg tudtad tenni, akkor én is (még úgy is, hogy nekem más az utam, de az erős, egészséges test, mint végcél azonos).

  14. Hűűű, de régen jártam itt és milyen rég kommenteltem. Szerintem nagyon jól nézel ki Éva, úgyhogy az irigyek mondhatnak, amit akarnak. Engem motiválnak a sportos írásaid, jó volt pl. olvasni, hogy megszabadultál a narancsbőrtől. Én évek óta küzdök vele, a kilók lementek, de a narancsbőr marad. Most azon dolgozom, hogy attól is megszabaduljak és ha látom, hogy másnak is sikerült, az mindig sok erőt ad.

    • Örülök, hogy újra. Nekem amúgy kifejezetten nincs erős, szép, telt bőröm.

      Az az érdekes, hogy minden egyfelé tart. Én nem csak edzettem, hanem, a nagy súlyokon és a hosszú hegyi futásokon túl megpróbáltam a testemmel más, egészen szélsőséges dolgokat is, amilyen a keserűsós tisztítás volt, a böjt, meg a jégszauna, meg száz körüli szaunahőfok, meg utánaa szédülésig vitt hidegzuhany. És a — kissé szektás stílusú — ketogén fickó írja, hogy a hidegtűrés mennyire fontos. Érzek dolgokat, lassan már a kajákat is.

      • Azzal tisztában vagyok, hogy csupán sporttal nem fogok tudni megszabadulni tőle. Tudom, hogy még mindig túl sok a szénhidrát, amit beviszek, azt is tudom, hogy az alkatom tökéletes táptalaj a narancsbőrnek. A hideg-meleg zuhannyal nyáron szoktam csak próbálkozni, mivel a hidegtűrésem nem túl acélos. Dörzsiszivaccsal is szoktam sikálni a problémás területet, hogy serkentsem a vérkeringést, de csak ímmel-ámmal csinálom, úgyhogy sok eredménye nincs. Az egyetlen amit én biztosan nem bírnék, az a szauna, ott egyszerűen rosszul leszek.
        Most azon dolgozom, hogy folyamatosan emeljem az edzésszámot, áttértem a nehezebb, súlyzós edzésre is, illetve ötvözöm a kardióval és igyekszem figyelni arra, hogy mit eszem.

        • Hidegtűrés. Keringésjavítás. Minden a keringés. Fontosabb az izomnál. Ha izmozok egy területet, azért is feszesedik a bőr, mert ott nagyfokú keringés-élénkülés van.

          Van olyan állapot, amelyben nem befeszített “kibírom” a jeges zuhany (vagy épp az erőltetett sprint), hanem az esik a legjobban. Érdekes ez, legyőzni a testet, kitenni szélsőségeknek. Tudatállapot, vagy tetsi, vagy mindkettő, nem tudom.

          Mindig is kiakadtam a túlöltöztetésen, mindig is élcelődtek rajtam emiatt, és aggódtak a gyerekeimért. Viszont nem mi betegeskedjük át a telet, hanem az aggódók.

          • Már érzem, hogy hatsz rám is. Akarom – főleg a tested adta önfeledt örömet.
            Nálam heti 2-3 mozgás, mégis narancsbőr, laza comb, önutálat. És csípőficam.
            Mi lehetne futás helyett?? Van valakinek jó ötlete? 😦

              • Ugrókötél. De akkor talán azt se lehet… Séta. Lépcsőzés. Ellipszis, taposógép. Statikus gyakorlatok: plank. TRX. Guggolás-kitörés-izolált izomerősítés (= gépek).
                Örülök neked, örülök, ha belekezdenek minél többen, és az élvezet és saját út a lényeg, és örülök, hogy nem szakértősködés megy, hanem tele van a beszélgetés ilyenekkel:
                te mit tudsz erről, sue?
                én próbáltam az antigravity jógát…
                próbálok utánaolvasni
                már ittam ilyen és ilyen fehérjét, az amolyan jött be a legjobban
                tíz évvel ezelőtt, amikor maratont futottam…
                nem tudjátok, mitől lehet, hogy…
                láttam olyan cipőt, ami…
                nagyon éleztem a crossfit edzést…
                a seggem alja nem szép, de nem akarok combvastagodást…
                Sehol nincs, hogy minél többet fogyni, vékonynak lenni, hajszolni… én erős akarok lenni, jó mozgású. Mellékhatásként vékony lettem, de leginkább feszes lennék.

  15. Zseniális, Éva, ezek a képek csodásak, annyira átjön az üzenet. Az erő, a felszabadultság, az öröm, és hogy miért jó, ha erős a test, ha én uralom, nem a fornetti.

    Ma pont azt kérdeztem a barátnő-kolléganőtől, miért foglalkoznak azzal az emberek, hogy mi mit eszünk. Kinézik a tányérból, megjegyzést tesznek, mi ez? – álkérdés, mandulaliszttel?!, az xezer forint, ilyenek. Engem ez még zavar kicsit, nem értem, hogy nem értik, mindenkinek más a fontos, nekik az enyém miért fontos? Ilyenkor mondanám, hogy nekem évek óta van másodállásom, nem bulizok, nem iszom alkoholt, nem megyek (egyébként gagyi) tengerpartokra sem, nem shoppingolok életvitelszerűen, nekem nincs 10 nadrágom, mindenből kevés van, de az jó. De nem mondom, hogy ne szálljak be a nyomorlicitbe, de közben meg mégis idegesítő, hogy ha az örömeid kapcsán azt kell hallgatni, neki miért nincs ilyen öröme. Nem kérdeztem, miért nincs, nem azért mondtam, hogy számon kérjem, nem kell magyarázkodni.

    Feminizmusnak álcázva meg ezt (mások örömét) megpiszkálni nagyon ciki egyébként, önigazolás arra, hogy nem vagyok képes meglépni, amit megléphetnék. Nem gond, ha nem lép, de ne az legyen a hibás, aki meg igen. Én ajánlom, hogy tegyen egy órát a laptop/telefon mellé, mérje, mennyi időt kommentel arról, hogy neki miért nincs ilyesmire pl. ideje, adja össze egy hónap átlagát, aztán gondolkodjon el rajta.

    • Én felhagytam ezzel, hogy deénnemiszom-nemcigizem-nincstévém-nincskocsim. Ez visszamagyarázkodás. Felhagytam azzal is, hogy jaj, meg ne tudják, hol kajáltam. Jól élek, mondom, és belemosolygok az arcukba.

      Elkeserítő amúgy, értelmes, jobbra hivatott emberek, akik konformak, akik csak egy kicsit gyengék, egy kicsit nem gondolkodtak, egy pillanatig nem tudták, ők mit akarnak, kik ők, milyen választási lehetőségek vannak — ez még a kezdeti, bájos állapot, itt még mehetne másfelé a sztori –, és aztán beletörnek abba, amibe mindenki, húsz év után nincsen remény, onnantól csak az önigazolás marad. Ha látnak valakit, aki nem azt eszi, nem úgy él, akkor kicsinyesek, néha egyenesen gonoszak lesznek, megtámadják, elirigylik, lerontják, fúrják. Annyira nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy neki sikerült.

      • Én még nem kezdtem bele az ellenmagyarázatba, de szoktam rá gondolni, megmondanám legszívesebben, végül nem nagyon teszem. Ha felhúzom magamat, akkor van, hogy beszólok, hogy “te választottad”. Ezt akkor szoktam, amikor a gyerektelenségemmel jön valaki, ami miatt nekem könnyű, neki meg nem, mert neki van gyereke.

    • Tavaly, amikor még csak futottam, nem is túl rendszeresen, meg a heti egy edzésre jártam, akkor jött a férjem anyjától, hogy hát neki nem volt/nem volna ideje futkosni, meg energiája, dolgozik ő eleget (értsd: nekem túl sok az időm és nem dolgozom eleget). Pedig eskü nem villogtam vele, nem kérdeztem, hogy ő miért nem, csak elmentem egy tókörre.
      Mindig meglepődöm, hogy nem mondok én semmit, mégis jön a magyarázkodás, hogy ők miért nem, elég csak lenni és másként lenni.

    • Ha tudnád hányszor röhögtek ki, vagy tettek megjegyzéseket az étkezésemre, amikor elkezdtem fogyózni. Én meg soha nem értettem, hogy miért foglalkoznak azzal, hogy én mikor mit, és mennyit eszem. Azon vihogtak, hogy számolom a kalóriát, vagy hogy csak egy szelet sütit eszek és nem falom fel a fél tányért és persze mindig feltették a kérdést, hogy miért fogyókúrázok… “neked nincs is rá szükséged… ” és stb. Azt hittem, ha lefogyok vége lesz a megjegyzéseknek, de nem így történt, mert most mindenki azzal fogad, hogy milyen vékony vagyok, és ezt nem elismerően kapom meg, hanem mintha azt mondanák… “de szarul nézel ki…”. De lassan teljesen immúnis leszek az ilyenekre, sőt áthelyezkedtem az ő oldalukra és én vagyok az, aki röhögök rajtuk. Mert tudom, hogy nekem sikerült, amit elterveztem és teljesen mindegy mit mondanak, karcsú vagyok, mint a nádszál, ők meg nem azok.

  16. Én amúgy nem akartam fotókat kitenni egyáltalán. Nem úgy volt ez, hogy most megcsinálom magam, addig szenvedek, amíg szálkás nem leszek, fél év hatásszünet, aztán jön a drámai pillanat, ámuljon az internet. Én nem másoknak csinálom (és nem is olyan az, amit megmutattam, hogy hűha, sokknak szánva, nem az a kiköpött mutogatnivaló, agynsminkelt, előnyösre leszorított stb. — a fényes nadrág pl. nem sztreccs, hanem pont akkora), sőt, nem is magamnak, vagyis nem a látványért, a kilóért. Én azért edzek, táplálkozom ennyit és így, mert nekem ez a jó. Engem már húz a terem, a még nagyobb súly, és húz a hegy, fölfutni, megélni a testem teljesítményét, és húz a vágy, hogy fehérszőke pihés, barnára sült combbal, gátlások nélkül létezni, rövidnadrágban tollaslabdázni, és ennek a mellékterméke a döbbenetes vérkép-javulás, meg a bókok, a 36-os nadrág.

    Csak megdöbbentő dolgok történtek, ahogy támadni, elemezgetni, célozgatni kezdtek három, érzékeny ügyben: szerelem, blog, testi átalakulás — mint akik lemaradtak erről azok, akik nemrég még annyira rajongtak és közeledtek (három üzemmódjuk van: rajongás-hízelgés, néma megfigyelés, aljas célozgatás-agresszív üzenetek, igen, kedves némileg elegánsabbak, velük együtt építitek a jövőt, a feminizmust, az elfogadást, női közösséget a Gumiszobán, velük, akik ekkorát rúgnak abba, akitől kb. az egésznek az internetes prezentálását vették). Most meg ugye ők nem is foglalkoznak velem, “lapoztak”, remélve, hogy én már meg is szűntem, és már nem olvasnak. Na, ezért van ekkora olvasottság, mert az ő kíváncsi katintásaikon felül vannak még az újak.

    Volt itt szerelmem nevének közzététele, ferdített infók névtelen kirakása, fotólelopás, ellenséges közegben szétszedés, hamisítással vádoltak, meg megy a találgatás a pénzről folyamatosan. Én meg eközben edzettem, és én ilyen vagyok, valamilyen. Én annyira (már) nem vagyok a saját testemtől elájulva, mert egyrészt küzdök és alkudozom vele, másrészt sok izmos és szép embert látok. Csak hát nagy különbség a régihez képest, és azt a régit el is kell gyászolnom, átszoknom erre, aki már beéefér a szexualizált testsémába, normál a BMI-je, látszik rajta a sport.

    Szeretném ízlésesen, életszagúan megmutatni, mit jelent nekem ez az életmód. És a célozgatóknál sokkal fontosabb az, hogy ha az olvasók látják, hogy ez mit jelent, azt, amikor pl. a hasamat először kitettem, akkor tényleg kattan bennük valami, mert a kép nagyon hatásos, és elkezdik rendbe rakni magukat. És amint csináltak valamit, és önálló jogon érezni kezdik önmagukat, elmúlik az irigység, önigazolás, kifogáskeresés, áskálódás maradéka is, és maguknak is megbocsátanak.

    • Kár lett volna nem kitenni. Nem csak azért, mert motiváló, hanem mert teljesen pozitív az egész, jó ránézni, olyan vidámmá teszi az embert. Örülök, hogy megmutattad nekünk. És tényleg segít annak, aki ott tart, hogy lépni kellene. Nem a kép, hanem az, hogy írsz ezekről a dolgokról is. Jól vannak megírva ezek a posztok, a sportrovatot meg együtt írja a közösség. Nekem a bringás posztoknak köszönhetően lett biciklim.

      • Köszönöm. arról tudok jól írni, amiben szenvedéllyel, fülig vagyok épp. Egyáltalán nem szégyellem, hogy ez változik. Ilyen az élet, korszakok vannak, és nagyon fontos nekem, hogy ez a sodrás alakítsa a blog témáit. Nem tagadom meg attól még mondjuk Michael jacksont vagy a szépirodalmat sem.

        • Engem régen basztattak amiatt, hogy “mindig” más-más téma érdekelt.
          Azt gondoltam, nem vagyok elég kitartó semmiben. Szégyelltem emiatt magamat.
          Aztán eltelt néhány év, egyre jobban megismertem magamat, amihez a blog nagyon sokat hozzátett, és rájöttem, hogy tök normális dolog, hogy vannak ilyen korszakok, amiket te is említesz.
          Nem szégyellem magam, hanem elfogadtam olyannak, amilyen. Belülről.
          Kívülről még alakul. 🙂 De már a külsőm miatt sincs szégyen. Meg kifogások sincsenek. Felelősségem van. Amit érzek magammal szemben.

        • Hát, nem tudom mit értünk gyönyörű seggen, nekem olyan igen átlagos, semmilyen seggem van, nem nagy, nem oda szoktam elsődlegesen raktározni és életemben nem volt narancsbőröm. Nekem személy szerint pont a másféle alkatok tetszenek, a vékonyabb felsőtest, karcsúbb derék, szélesebb csípő, gömbölyűbb fenék stb.
          Inkább tartok tőle, hogy a maradék seggem is lemegy és még mindig lesz derék- és hashájam. Hát majd kiderül…

              • kitörés, guggolás verziói, egyes gépek (lábtoló, combhajlító), lépcsőzés, meredeken föl séta erőltetett tempóban. Bringa, szintén hegynek föl. Térdelve emelgetések, oldalra, föl. Kettlebell egyes gyakorlatai. Ellie linkelt talán egy jósegg-gyakorlatsort nemrég.

            • Nekem az a hasfájásom ezzel kapcsolatban, hogy tetszik nagyon a gömbölyű, hangsúlyos fenék, de csak ha nem társul mellé vaskos, “súlyemelő” comb. Viszont mindegyik célzott gyakorlattal,automatikusan combra is gyúrunk, amin az izom (legalább is az én esetemben) úgy látom gyorsabban növekszik (és sajna a comb vastagszik) mint ez a fránya gluteus maximus.

              • Én letettem erről, igen, ezekre együtt edzünk. Ha már vaskos, legyen tónusos, és szedjük le róla a zsírt, még mindig úgy néz ki a legjobban. Szerintem a kidolgozott, feszes bőrű, elváló izmú láb szép, az meg alkat, hogy ez mennyire vaskos. Csökken a körmérete egyébként, úgy, hogy most nagyon keményen lábedzek és súllyal goggolok. Minden sportmodellnek vaskos a lába, és az enyhít rajta, ha leszálkásította, és nem nagyon rövid alkatilag. Ez van. A térdem keskeny. Egyébként két centi vastag zsírréteget lediétázni (és pl. a bricsesznél, segg alatt, belsőcombnál nagyon sok van) sokkal könnyebb, mint ugyanott izommal jelentősen vastagodni.

                • Amúgy én azért vagyok jól a lábammal, főleg a hibákat kevésbé kiélező, nemfényes nadrágban, vagy rövidnadrágban, fürdőruhában, mert a középső-belső részén elvékonyodott, és az nagyon sokat számít optikailag. Közben megjelentek ilyen nem sejtett izmok, a négyfejű egyik feje a térdem mellett egy bizonyos fajta, nagy súllyal használt lábtolótól (rögtön utána látszik, meglepő), meg az egész térd, belső comb formásodik, csak a csípőközeli régiók izé. De ahogy elnézem, mindenkinek, versenyző lányoknak is, pedig már csak pár hét van a versenyekig, le vannak szálkásodva.

                  Ez a láb például nagyon-nagyon, meg a has is.
                  http://www.bodybuilding.com/fun/5-best-bodyspace-leg-workouts-for-women.html.

              • Ellie küldött nekem “ballett legs” videókat, icipici, nagyon kemény mozdulatok belsőcombra, a hosszú, vékony lábért. Meggyőző volt a gyönyörű nő.
                Én az ugrókötélben is hiszek. Nem túl nagy kedvvel, de dinamikusan és kitartóan csinálom, kardiónak is jó, meg HIIT intenzív szaknak is, tempótól függően.250-esével, 4-5-10 sorozatot. Versenyzők edzésprogramjában is felfedeztem a bodybuilding.com-on mint 45 másodperces edzéslezárást.

          • to johannale with love 😉

            nem emlekszem melyik video lehetett es hol, de itt van nehany, youtube-rol (csak a cimuket irom, hogy ne agyazza be, ugy jo?)

            BEST 8 EXERCISES FOR A SEXY ROUNDED BUTT – 10 min Beginner Workout GYmRa — 11 perc, nagyon jo semleges zene, es feliratos, igy konyebb erteni, vizpart, novenyek, napsutes! 🙂
            POP Pilates: Butt Blaster blogpilates — kicsit tobb mint 20 perc, az elso gyakorlatot ha nem megy ki lehet hagyni (kesobb majd megy) es akkor 4:18-tol indul, az edzo latvanyosan jo laza csipovel rendelkezik, nekem ez inspiralo, bar en meg a kozeleben se vagyok
            Leg Slimming Pilates Butt and Thigh Workout to Lift Glutes & Tone Thighs FitnessBlender — pont(!) 15 perc, ez vagy a vizualis tipusoknak vagy azoknak akik ugynevezett type A personality (szeret versenyezni) talan szimpatikusabb lesz, mert kozben megy a stopperora visszafele es a kaloriaszamlalo felfele…

            mindegyik elegge megterheli a derektajat hatul (lower back), szoval ovatosan, talan eleinte celszeru inkabb egy kicsit(!) cicasra tartani a hatat a negykezlabas gyakorlatoknal, aztan kesobb lehet ovatosan vizszintesre/semlegesre (keep spine/hip in neutral).
            akinek porckorong gondja van azon a tajon (derék) ezek kihozzak, akkor sajnos nem ajanlom hogy csinalja, de ugyis fajni fog. (lehet a hasizmokat par hetig szisztematikusan erositeni es utana ujra probalkozni ezekkel, neha bejön)

  17. Én annyira szeretném, ha áskálódó kukkolók, akik felróják, hogy _én_ miért nézem, ítélem meg mások testét, meg megvan a véleményük a szeretőkről, miközben elcseppenő nyállal, elefántként nézték a szerelmemet, meg majd belehalnak, hogy jól mutassanak a fészbukfotóikon, felhagynának ezzel a romboló működésmóddal, ők is inspirálódnának, vagy lépnének valamit egyedül, belső erőből (mint én), és tudnának közelebb kerülni ahhoz az önmagukhoz, akit szeretni tudnak, a sok okos, lendületes, éleslátó érvelés helyett. Valami öröm, valami igazi, valami elhallgatás, megértés, jó lenne.

  18. “Én az erőről beszélek, a megérkezésről, a tavaszról. Rügyekről beszélek, fényes hullámokról, a keringés sebességéről, hormonlöketről és a veríték szagáról. ”
    Ez a legjobb, és vannak emlékeim róla, hogy ez milyen. Hovatovább már csak emlékeim. Néhányszor megéltem és tudom, milyen jó. De sose voltam képes irányítani. Ha jött meglovagoltam és tízszeresek lettek a színek meg a felébredettség tőle és táncoltam a világ tetején, de ha nem, én nem tudtam magamtól hullámot fújni a tengerre. És azt is megtanultam, ha ilyenkor erőlködöm, csak még egy kudarc lesz belőle, amitől egyre inkább azt hiszem, ezt mégse lehet. Vagy nekem nem. Nem tudom, min múlik ez.

    “Évekig, évtizedig hagytam sorsára a testem, amely eközben híven szolgált, keményen használtam, és nem ment tönkre.”
    Most volt nemrég egy ilyen élményem, hogy rájöttem, szegénykém, hogy kitartott és nem omlott össze, amíg kényes helyzetben voltam. Én meg szidtam, hogy fáj, pedig úgy osztotta be a fájást, hogy ne legyen nagy baj. Vagy mérgelődtem, hogy pont a szilveszteri buli előtt kellett sürgősségire mennem. Pedig csak kitartott, amíg haza nem jöttem, biztonságos ellátásba.

  19. “a bloggerségemet, az erdőségemet” 🙂

    Tök jók a képek! A kézen állósról ez a videó jutott eszembe:

    Nemrég láttam, és nagyon megtetszett. Annyira hajlékonyak és ügyesek! Addig úgysem nyugszom, amíg én is ilyen nem leszek.

  20. Millio dolláros kérdés: kedves, szeretett, szuper nőnek tartott barátnőm hosszú évek kemény munkájával teljesen elhagyta magát. Sötét lebernyegekben jár, depressziós mert nincs pasi, hízik. Szól neki a barátnő? Hagyja hogy magától döbbenjen meg? Vagy konfrontálja? Nem tudom eldönteni hogy mi segít.

    • Jó, hogy a kérdés felmerül benned, és nem osztod az észt kéretlenül. Nehéz kérdés, vajon hogy reagálna, és mi volna a jó mondat? Milyennek látja ő magát, mit él át, ha elmentek mondjuk ruhát vásárolni, strandra?
      És mitől döbbenne meg _magától_? A szólás meg biztosan konfrontáció lenne?
      A test nagyon-nagyon fontos, és nem is annyira pasiviszonylatban. Én most tudnám elképzelni nehezen, hogy valaki ezt a másik testet megérintse… meg kell szoknom. Szóval ez se úgy diadal, a túlsúlyával bizonyos értelemben jobban működött. Azt viszont tudom, hogy kövér, elhagyott testben lehet ugyan létezni, jól lenni, de azért leginkább úgy, hogy már-már röhejes stratégiákat vet be az ember, hogy minél kevésbé szembesüljön azzal, amit a másik lát (akárhol, nem csak szexben, strandon), egyszerűen nem néz oda, jó magasra húzza a bugyit, hosszúujjút vesz, ilyenek.

      Üdv a blogon, maradj köztünk!

  21. Jon a nyar. Vennek innen nehany buggyos gatyeszt. tetszik ez meg valakinek rajtam kivul? MAr van egy par hasonlom, de ezek meg azoknal is jobban…

  22. Szép vagy.
    És nagyon tetszik, hogy valahogy megoldásközpontúbb lett a blog, a kommentek is.
    Vagy csak én látom így, mindenesetre nekem tetszik.
    Problémák vannak, testi, lelki, mindannyiunknak, ezt meg kell beszélni, feldolgozni, de utána meg kell oldani.
    Benne dagonyázni nem vezet sehova, illetve de, depresszióhoz, kiégéshez, frusztrációhoz.
    Léptél, megcsináltad, gratulálok!
    Még jobb is lesz, remélem mindenkinek, úgyhogy változtassunk, ha valami nem oké, ez a jó irány.

    • Anyám.

      Mint azt egy sunyi patkány a múltkor megjegyezte. Ami nagyon fájt, nem magam miatt, hanem mert anyám 79 múlt, és olyan mértékig nem lehetett, volt sose így felöltözve, haj, fotó, minden, hogy sírnom kell.

          • Nagyon jó az a kép, megindító. Legalábbis engem megindított a kontraszt a régi fotókhoz képest. Ez a pillantás, ez a mosoly más, lehet látni.

            • Jajjaj, nehogy szontyorpor…szerintem regen is jol neztel ki, csak akkor kicsit dundibb voltal, viszont tok formas ugy is es a karaktered kisugarzasa nem igazan valtozott. ott is, itt is latom az Eva-lenyeget. Ezzel egyutt persze, nagyon jo ez a valtozas es az megjobb hogy te is es mi is orulunk ennek.

              • Most kezdem érezni, élvezni igazán az újat, elkezdeni benne lenni. Zsebre tett kezem könyökét hátraszorítom, és ami közte van, az vagyok, az lettem én, és olyan más. Kint lehetnek bőrök, rövid rövidnadrág és bikini, és lassan tényleg nem univerzumméretű szégyen, ha fellebben a pólóm. Én vagyok, nem a jótékony, vaskos anyuka, aki nem tényező, én vagyok, az igazi, a lány.

                Már írtam: lehet ám jól lenni vastag testben, csak egy nagyon körülményes stratégiázás a feltétele, hogy soha nem nézel oda, nem szembesülsz azzal, mit látnak mások, nem lehetsz rá büszke. És megnehezít mindent, nem bírod a strapát, nyűgös vagy, viszketsz, senki kölcsönnadrágja nem jó rád, ideges leszel, ha a lépcsőn fel kell vinni a biciklit.

      • en is sajnalom anyamat egy csomo mindenert ami nekem megadatott es neki nem, peldaul pont epp a gyerekek (mi) miatt, meg ugye a korszellem, de azert megjegyzem hogy egy reszet sajat maga nem kereste, vagy elutasitotta (amibol megint nem tudni mennyi volt az o szenvedeskozpontu keresomaszkja es mennyi a korszellem megintcsak)
        azert sajnalom, de az elveszett eveket visszaadni nem tudom es helyette elni nem tudok.

  23. Lelazultam, teljesen, köszönöm.

    Évek óta kínlódom a külvilág véleményével – ami amúgy nem érdekel, de jön, és az arcomba tolja

    a teremben
    amikor melegítek a fekvenyomó padon, és odajön, h segítsen-e, és nehogy megemeljem magam – igen, azért rakok még a rúd végére tárcsákat, mert az alaprudat se bírom el a maga húsz kilójával
    amikor a kis kezdő le akar nyomni a pici súlyaival, mert én csak egy nő vagyok, és hát a nők közismerten gyengébbek
    amikor férfiként azt hiszi, h férfi léte előjogot formál valami eszközre – ezeket gátlástalanul kiröhögöm
    a kardióra jövő lányok közt mindig van egy agyhalott, aki valami furcsa dolgot művel az öltözőben, pl leskelődik az ajtónál, h milyen fickók jöttek ma be gyúrni
    vagy indokolatlan sort képez a regisztrációs pultnál

    a párkapcsolatomban
    neked jó lenne egy ilyen ugri-bugri – hát persze, szabadidőmet szeretném olyanok közt tölteni, akik közt legalább egy agyhalott van, köszi
    neked jó lenne a taposógép – utálom, unom, idegesít
    fussunk a Margitszigeten – nagy ötlet, a szalagszakadásom óta rettegek az egyenetlen talajtól, köszi

    és a távolabbi “barátnők”
    egy nőnek nem szabad erősnek lennie, egy nő gyenge
    hogy a ketogén diéta mennyire káros, egyoldalú táplálkozás 😀
    “fehérjemérgezést fogsz kapni a sok hústól” – mondja ő, amikor én egy étkezés alkalmával több rostanyagot beviszek, mint ő egész héten
    (de most, hogy te leírtad, lehet, h revideálni fogják magukat)

    szóval köszönöm – és vigyorogva nézem a tricepszedet

    még egy kis élmény – szerdán elbotlottam a Gellért-hegyen, pont a szalagszakadt lábammal, és megtartotta, bár fájt még, szóval lehet, h egyszer eljön az idő, hogy nem gyök kettővel megyek fölfelé, és megint tudok futni

    • Nagyon éles és vicces, amit írsz, érdemes volt visszanéznem.

      Érdekes — úri Buda? –, hogy én ezt megúszom, a termi férfiak vagy udvariasak, vagy semmit nem mondanak, észre sem vesznek, vagy, és profik is, gratulálnak, hogy én milyen keményen edzek és milyen izmos vagyok.
      Az se baj, ha segítenek, mert nincsen okoskodás, gusztálgatás. Én sem érzem idiótának magam, hogy az amúgy jól ismert tricepszezést elbasztam, vagy amikor magamra borítok valami túltervezett súlyt. Csak röhögök. Élvezem, flow van. Senki nem vár tőlem lányos dolgokat. Kardióként evezek és HIIT futok.

      • Nem hiszem, szerintem nálatok szinte csak törzsvendégek vannak, azok meg általában teljesen más kategóriát alkotnak mindenhol.
        Itt meg belváros, nyüzsgő, folyton változó felhasználófelhozatallal.
        (Például nem említettem az olasz cserediákokat, akik valahogy mindig mindenki személyes terébe bele akarnak menni, ami nem kicsit veszélyes. Érdekes, a többi cserediákkal nem szokott ilyen lenni, még egy brazil kislány volt vicces, de ő is csak azért, mert tortillát akart rendelni.)
        Vagy az is lehet, h ez idősávosan változik, például ha 11 körül megyek le, akkor már csak törzsek vannak, őket meg már mind ismerem, és ők soha nem csináltak ilyen furcsa dolgokat. Szerintem soha nem is csináltak.
        Velük mindenféléről lehet beszélgetni Japán második VH-s szerepétől kezdve egészen a nyitott kapcsolatokon át a fordítás szerzői jogáig bezárólag.

        A segítség meg – aranyos dolog, én is szoktam segíteni mondjuk fekvenyomásnál, de ezt általában nálunk kérni illik.
        Én például szívrohamot kaptam, amikor az angolul beszéli ötvenes törzs magára ejtette a rudat. Mondtam neki, h inkább kérjen meg valakit, én is nagyon szívesen segítek – hiába nehéz a rúd, tudnám segíteni deadliftelve, ne aggódjon (jaj nem tudom a magyar nevét ennek se) – de azóta se kérte.
        Az teljesen más, ha kiigazít egy rossz tartást, vagy segít beállítani egy gépet.

        Úri Buda – hát, inkább Óbuda lehet, emlékeim szerint a Gildában volt életem leghülyébb sporttársa – aki a négy fekvenyomó pad közül pont azt akarta használni, amin én voltam.
        A másik három üres volt.

        Tekerni szoktam e mellett, mert azt még viszonylag bírja a bokaszalagom, meg sétálni. Tekerni 12-24 perces dolgokat, épp hogy futja rá időmből, a séta az változó, hogy melyik padot sikerül kifognom.

  24. Hú, fentebb jól meg lett fogalmazva. Megoldásközpontú. Most jutottam el idáig tizenévek és a huszonévek felének önsanyargatása után, hogy na, Zsuzsi, ha még nem döglöttél meg eddig, pedig sokat nem tettél ellene, akkor most már csinálj valami konstruktívat. Mert vagy ez, vagy nyírd ki magad, mert ez igencsak rangon aluli, ami folyik. Kinyírni meg nem akarom magam, valami őrület erős csótánygénem lehet..
    Talán azért tudok már inkább ezzel a felfogással azonosulni, mert majdnem az életemet követelte a folyamatos vekengés, és az, hogy az egyébként is érzékeny lelkemet még sokkoltam rémtörténetekkel. Amit léteznek. A rém-szempontok is léteznek. Mindennapi emberek történetei ezek. Mindennapi elfáradások, depressziók, befuccsolt házasságok, megtört életek. Csak már elég volt. Annyi év pokol után most már megérdemlem, hogy legalább a lehetőségét ne vitassam el a boldogságnak, akármi is legyen az én saját képem róla.

  25. Visszajelzés: a felelősségvállalás köre | csak az olvassa — én szóltam

  26. A múltor lányommal andalogtunk hazafelé,mellettünk a biciklisávon elsuhant egy lány. Szép volt,napbarnított,lobogó haj,sugárzott róla,hogy “olyan egyben”van. Megfogalmazódott bennem,hogy ez olyan “gerleévás”. Valahogy pillanat,a hangulat volt olyan.

  27. Visszajelzés: tíz javaslat a testről újév előtt | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s