nem lehet kiérdemelni 1.

Folytatom a tegnapi gondolataimat, mert hajnalban ömleni kezdtek ezek a mondatok. Remélem, el tudom kapni azt az árnyalatot, jelleget, mert erős és világos volt. Mint mindig, amikor épp nem tudom leírni.

Azt akarom ma elmondani, hogy nem érdemre megy.

Mert igazunk van, hogy a két nem helyzete így nagyon nem igazságos, és változás kellene, mert így mindenki boldogtalan. Csak épp a felismerés, a megerősödés, az öntudat nem alkalmas fegyvernek, arra, hogy a partnerrel szemben bevethető legyen.

Ezt a blogot nem érdemes, mi több, kontraproduktív arra használni, hogy “látod, ő is ezt mondja”. Arra jó, hogy legyenek szavaid arra, ami már mocorgott. Arra jó, hogy ne magadat hibáztasd végre. Arra jó, hogy tisztán láss, tudd, mibe mész bele, mibe nem. Arra jó, hogy megerősödj, higgyél önmagadban mint kapcsolatfüggetlen lényben, meglásd magad akként, aki nem az XY felesége vagy ZWQ anyja. És arra, hogy nemet tudj mondani arra, amit biztosan nem akarsz.

Mi a megoldás, kérdezik tőlem a diagnózis-bejegyzések áttanulmányozása után. Hetente megkérdezik.

Van, aki azt hiszi, hogy amit ő megértett, amiben ő megerősödött, azt kérésként, gondolatként, szépen vagy hangosabban elmondja odahaza, és akkor a másik azt belátja, és változtat. De ahol te erős mondatokat és vitathatatlan tényeket vetnél be, ott ezek nem hatnak. Mert ott csak a szeretet, a nagyívű, jókedvű, magától értetődő fajta működik. De még a szeretet, a nagyívű-jókedvű sem működik úgy, ha azért csinálod, hgy te nagyon jó legyél, és ezzel elérd, hogy a másik úgy viselkedjen, ahogy neked előnyös volna. Ha ezt várod, akkor magadat figyeled, a magad érdekét, nem őt.

Szerinted ő mitől lenne boldog? Érdekel ez? Mitől nem az? Meg akarod változtatni, amit erről gondol, mond, él?

Jónak lenni úgy érdemes és úgy becsületes, mint amikor egy ritka virág nyílik valahol a tájvédelmi körzet mélyén. Nem szemnek van szánva, nem másnak, nem akar hatni. Csak úgy, a virágság lényegéből fakadóan. Aztán dönthet úgy a virág, hogy ő már nem virul tovább abba az irányba, elfordul, bezárul. De azt nem tudja elérni, hogy a másik szemének tessék, és méltányolva és locsolva legyen. Az már nem virág, az parfüm és papírmasé.

cropped-lec3a1c3a1c3a1nykkc3b6kc3b6c3b6rccsinn.jpg

Ezekben a helyzetekben, amelyekről annyian és annyiféleképpen mesélnek nekem, az a közös, hogy nagyon élesen megmutatkozik bennük, mi a különbség házasság és szerelem között. Most szerelemnek nevezem a szabad, boldog, önkéntes emberi összetartozást, a kétfelől akart csodát, az egyszerűség kedvéért. A házasságban van elköteleződés, felelősség, jogi kötelesség meg kiépült infrastruktúra. A szerelem meg van, tény, működik, akkor is, ha nem hívta senki. Mit lehet tenni, mit lehet tenni érte és mit ellene, mit tudja ő, csak van. Nem illik, hogy legyen, de van. Nagyon kéne, hogy legyen, de nincs.

A szerelmen nem fognak az érvek. Van, vagy nincs. Van, mert megtörtént, vagy mert sikerült kiépíteni és megőrizni. Vagy sosem volt, eleve alkalmatlanok rá a résztvevők, nem is ez volt a céljuk. Esetleg volt, de elveszett. Ha elveszett, akkor kényszerrel és az igazságosságra hivatkozva nem teremthető újra. A nők gyakran a házasságra és a gyerekre hivatkoznak, meg az erkölcsre, ezek miatt kellene megértenie és belátnia a másiknak, hogy mi a helyes, és odatenni magát, megjavulni. Lajtstromba szedik az érveket, és bűntudatot keltenek. A másik hallgat, és bújna ki továbbra is. Miért? Mert nincsen szerelem (a fenti értelemben).

Igazuk van a nőknek. Túl vannak terhelve, méltánytalan a helyzetük, ez sokat ront az életminőségökön, mentális jóllétükön. Egy igazságos világban nem lennének lajstromok, nem is kellene kérni olyasmit, ami itt eredménynek tűnik. Nem jó ez így.

De a szerelemnek (a fenti értelemben) semmi köze lajstromhoz és az elvárásokhoz. Sőt, ahhoz sincs sok köze, amit a másik mélyen tud, hogy mit kellene, illene tennie, mit vállalt, amikor elköteleződött. Mi több, pont a sok lajstrom és bűntudat, az inadekvát kapcsolatbeli élmények után szusszanás neki, hogy valahol nem kell ennyi mindent szem előtt tartania, hanem csak szeretik. Ez a szeretőtartás csalóka és múló illúziója, illetve az új partnerrel megélhető élményeké. Akivel még nem basztuk el ennyire keservesen.

Gondolj bele, milyen csodás lehet együtt lenni valakivel, aki fiatal lánynak lát. Nem arra gondolok, hogy nem látja a fehérneműs szekrényed kínos részleteit. És nem is arra, hogy még nem ismer. Hanem hogy ő egy új kezdet. Mert nem volt tanúja a legmélyebb poklaidnak, legkiábrándítóbb kiborulásaidnak, nincs mit felemlegetnie. Mert nem bántottad őt. Nem vagy neki sárkány, hisz benned, te vagy az édes, a jó, a beteljesülés neki. Mintha húszéves lennél újra, tiszta szem. Meg is szépülsz tőle.

Na, de nem neked van most szerelmed, hanem őróla nem tudod, hogy szeret-e még. Erről azt tudom mondani, hogy itt nem csak rólad van szó. Nem az a lényeg, hogy te milyen vagy. Mindenki — majdnem — szeretne jó fej, nevetős, áradó lenni, és ilyen nem tud lenni a felőrlő stresszben vagy a kongó ürességben. Ettől szenved. Ezért szakít nagyon sok férfi. Nem a nőben csalódott, hanem nem tud annyira jó fej lenni, amennyire a nő megérdemelné. Ez nagyon fontos, figyelj: nem attól szenved, hogy az élet nehéz, sok a meló, beteg az anyja, kevés a fizetés, és nem is csak a partnere olyanságától, hanem, főleg, a saját rosszfejségétől. Hogy kiabál, elege van, türelmetlen, nem szépen viselkedik. Ismered ezt? Hogy nem és nem tud olyan lenni, mint amilyennek magát ismeri, mint amilyen lenni szeret. Ó, nem szereti ő ezt, hogy úgy oson be, hogy te már biztosan aludjál addigra. Nem így képzelte ő sem húsz éve, tudja, hogy ez méltatlan, kicsinyes, és mégis oson.

És akkor írok megint a hűtlenségről. Annyi mindent elnézünk egymásnak és magunknak, és eközben meglepő szigorral vannak stigmatizálva azok, akik “félrelépnek”. S hogy nekik azt nem kellett volna  tenniük, hogy az önzés és csalárdság, és hogy a házasság nagyon is működött és rendben volt, azt mindig az ellenérdekű, sértett, előjogait féltő fél mondja ki. A félrelépők nem mondják el, hogy mi hiányzott nekik ennyire. Marad a leegyszerűsítő értelmezés, hogy nyilván az új az izgalmas, és hogy az a nő fiatalabb, szívesebben szop, feszesebb a segge. A nős férfiakban, mármint nem a cinikus csajozóban, hanem a tisztességesekben megejtő, hogy nem akarnak ők csajozni, de annyira éhesek, annyira hiányzik nekik az az élmény, amely a szerelemben oly magától értetődő. Igen, lehet, hogy azért hiányzik neki, mert elbaszta a kapcsolatát. Mert amit művel és amit elmulaszt otthon, arra nem lehet jó fejül reagálni. De akkor is éhes. Titkon éhes, mert van neki felesége, de éhes. Nem szexre, nem változatosságra, hanem arra, hogy végre jó lehessen. Ezt az élményt, a jóság élményét keresik máshol. Minél korrektebb, érzőbb a férfi, annál inkább tagadja, tuszkolja vissza, lehazudja ezt a hiányt, és annál kevésbé sóvárog csak a fiatal testre és az otthon elképzelhetetlen szexuális technikákra. Nem a test, nem a hímegó, hanem a lélek várja, hogy csak add magad, engedd magad, hadd szeresselek. Ne legyen feladat, ne legyen kötelesség, működjön, izzítson, legyen jó. Ne mindig problémák és elvárások.

Szerintem mi nők ezt el se tudjuk képzelni. Az éhséget igen, de hogy ezt betölteni milyen lehet. Ha meg is éljük, azt agyonterheli a bűntudat, mert a nőknek ezt is kevésbé szabad. És mert a nők előbb elválnak, nem szívesen játszanak kettős játékot évekig.

Megőrizni, táplálni, szépnek megtartani a házasságukat kevesen tudják. A lényeg annyi, hogy aki olyasmit tesz következetesen, ami nem szép tőle, ami nem igazságos, ami árulás, ami túterheli a kapcsolatot, a partner teherbírását, az nem méltó társ, és ha a helyzet nem mozdul az igényeid kifejezése, nagy beszélgetések, esetleg szaksegítség után, akkor tőle nem várható több. Akkor nem új meg új eszközöket kell keresni, hogy hogyan lehetne mégis valahogy kihozni egy döntetlent, hogyan lehetne nem feladni azt, ahogy sok évvel ezelőtt az életünket elképzeltük (és ezzel prolongálni a kényelmeskedést, a passzivitást), hanem megérteni és lépni.

(holnap folytatom, mert ez sűrű, és mert többen jelzik, hogy hosszúak a posztok)

118 thoughts on “nem lehet kiérdemelni 1.

  1. Tegnap ebédnél egyszer csak azt mondta a kedves, hogy neki olyan furcsa, hogy én itt vagyok. Itt kezdtem el gondolkodni, hogy most hisztizzek, vagy csak elkezdjek csomagolni, de aztán szerencsére kifejtette. Ő lemondott arról már sok évvel ezelőtt, hogy lesz egyszer valaki, aki majd itt él vele, elviseli a hülyeségeit, és szereti csak úgy nettó önmaga miatt.
    Persze aztán szokás szerint elvicceltük, mondtam a szokásos mantrát, hogy ez az, ami “járni nem jár senkinek, csak jut”, aztán nagy romantikusan elvitt moziba egy meglepi-filmre. (Aliens rendezői változat, nézzétek meg, vagy fél órával hosszabb az eredetinél, és sokkal jobb.)
    Nem is tudom, hogy ez most passzol-e ide, vagy sem, talán az éhség miatt. Ami persze a hónapok, évek múlásával csillapul, mikor kezdjük megszokni, hogy a másik tényleg ott van, megmasszírozza a vádlid a hegy tetején, palacsintát süt reggelire, kedves a gyerekeiddel, megmossa a hátad, és ez nem teher neki.
    Csak most már jobban van rá szemem, hogy ezt kinek éri meg odaadni, és kinek nem. Meg már azt sem hiszem, hogy okvetlenül minden örökké tart. Jó dolog az érettség, kár, hogy az ember egyre ráncosabb lesz közben 🙂

  2. Érdekes lenne, ha mindig mindenki lépne. Olyan népvándorlás lenne itt, hogy ihaj.
    Hát persze hogy érdekesebb a másik. Aki új. Ott lehet szépnek és jónak lenni. Aztán megint másnál. És megint. Hogy mások ebben megzakkannak tömegesen esetleg, az nem számít. Nekem legyen jó.
    Azt hiszem megrekedtem én valahol nagyon.

    • Huszonkét évig éltem a gyerekeim apukájával. Annak idején én is úgy gondoltam, hogy ez örökké tart. Az utolsó tíz évet úgy éltem le, hogy egy szép napon közölte: az rendben van, hogy nevelgetjük a gyermekeket és főzök meg mosok, de már nem tekint feleségének. (Nem kúrt félre, bár tette volna, egyszerűen csak neki ennyi volt ebből a férfi-nő projektből.) És igen, mikor végre találtam egy embert, akivel mind intellektuálisan, mint testileg nagyon jó lenni, akkor léptem. Népvándorlás szinten, kétszáz kilométert kelet felé.
      A gyerekeim apukája megzakkant, de most, hogy elmentem, lényegesen jobban van. Lehet, hogy hihetetlen, de nekem fontos a jólléte, de az is fontos, hogy nekem legyen jó. Mert úgy sokkal jobb mindenkinek, aki körülöttem él. Túl sokáig próbáltam az ellenkezőjét, tapasztalatból beszélek. Így most hat ember sokkal boldogabb, mint az eredeti felállásban, ha anyámat meg ex-anyósomat is számítom, nyolc. Bár szerintem több, de nem akarom számolgatni.

      • Nálunk nem én akartam lépni.
        A végén nem lépett senki, de magától a ténytől, hogy egyáltalán a lépés gondolata felmerült, én zakkantam. Elképzelni sem tudom, hogy mi lett volna, ha tényleg megindulás van. Illetve el tudom képzelni. És semmi jót nem látok.
        Már magamat tekintve.
        De én elfajzott vagyok ezen a téren.

          • ” Titkon éhes, mert van neki felesége, de éhes. Nem szexre, nem változatosságra, hanem arra, hogy végre jó lehessen. Ezt az élményt, a jóság élményét keresik máshol.”
            Ezt például abszolút nem így.

            • Ezt azert nem ertem, mert azt feltetelezhetjuk, hogy a feleseg/partner mellett nem jo, akkor sem ha az jo es innentol mar nem is gaz, ha felrekefel vagy szerelmes lesz masba a ferfi, mert velunk nem elheti meg azt a jot?
              Nekem ez egy kicsit ferfi felmentosnek tunik, de lehet, hogy latom rosszul…(?)

              • Felmentés? Árulkodó szóhasználat.

                “a feleseg/partner mellett nem jo, akkor sem ha az jo” — ez a “jó” objektív kategória? Ha jó lenne a másiknak, akkor nem vágyna másra. Nem? Nagyon fájdalmas az, ha csak a mi véleményünk az, hogy jók vagyunk?

                Miért kell ennyire görcsösen ragaszkodni egy befulladt kapcsolathoz? Miért büntetés, rajtakapás, sarokbaszorítás, telefonba belenézés a megközelítése igen értelmes, szabad lelkű embereknek is, ha a szexuális kizárólagosságról van szó? Még akkor is, ha a pár szexuális élete csapnivaló, döcögős? Miért nem vagyunk soha arra kíváncsiak, a másik mitől lenne boldog, mi hiányzik neki? Mitől félünk ennyire? Magunknak miért nem engedjük meg a boldogságot?

          • Körülbelül ez vagyok én:
            “4 Meglágyul keménség, megszűnik irigység, jóra fordul gyűlölség,
            Istentül mindenben adatott idővel változás s bizonyos vég,
            Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének nincs vége, mert égten ég.”

        • Mit jelent az, hogy elfajzott vagy? Társfüggő? Nagyon feltetted rá az életedet? Miért ekkora válság egy másik élet gondolatkísérlete is?

          Nekem általában az, ami olyan jó kis kényelmes, normális, összeszokott, kevés, én mindenkitől a teljességet akartam, hűségben.

          A poszt nem állítja, hogy minden férfi ezért csal, de sokan igen. Meg aztán ebből nem derül ki, neki mi hiányzott. Lehet, hogy neki egótupír volt.

          • Mindenhez ragaszkodom. A végsőkig. Mindenhez és mindenkihez.
            Például eltettem annak a tusfürdőnek a dobozát, ami a harmadik gyerekemnél velem volt a kórházban. Néha beleszippantok, és rámtör az akkori érzés.
            Nem tudok megszabadulni semmitől, és igazából nem is akarok, mert utána keresném.
            A társfüggőség ? Ja. Igen. Az vagyok szerintem. Pontosabban férjemfüggő. Mást nem tudok elképzelni.

    • Hany es hany noi ismerosom ehes a szerelemre a hazassagan belul es kivanjak, hogy barcsak nekik adatna meg az a luxus, hogy szerelmesek lehessenek egy masikba, ne csak a szep lelku ferjeiknek, akik amugy a kulso szemlelonek peldas apak es ferjek is szinte. (“biztos a boszorka var tul sokat”)
      Akarhogy is ez eleg kozhely. Mindannyian, de legalabbis tobbsegunk erre ehes, ezt szeretne es ha meg is kapja valahol mastol, attol meg a az eredeti kapcsolatban el lehet jarni tisztessegesen, nem azert mert jo fejek vagyunk es ezert ez jar, hanem ez lenne az alapvetes, vagy nem?

      • Érteni vélem, amit Éva ír – “nem attól szenved, hogy az élet nehéz, sok a meló, beteg az anyja, kevés a fizetés, és nem is csak a partnere olyanságától, hanem, főleg, a saját rosszfejségétől. Hogy kiabál, elege van, türelmetlen, nem szépen viselkedik” – én ettől személy szerint nagyon tudok szenvedni, és ez szerintem egyáltalán nem akar felmenteni egy férfit és egy nőt sem.
        Viszont – és ezt is írja a bejegyzés – ha megvan a szerelem, akkor ez el tud rendeződni, ha nincs meg már a szerelem, akkor lépni kell, és ahhoz túl rövid az élet, hogy a saját “rosszfej”-ségünkön keresztül még néhány ember életét hosszú évekre megkeserítsük, a saját magunkéval karöltve.
        A tisztességes elválás meg az alapvető minimum (lenne).

      • Minél képmutatóbb a közeg, minél jobban számít, mit szól a szembeszomszéd, minél jobban félnek a szembenézéstől, identitásválságtól, minél inkább örök életre a tulajdonuknak, járandóságuknak tekintik a másikat, annál kevésbé fogják vállalni, elismerni, bevallani, hogy nem boldogok együtt és nem szeretik a másikat.

    • “Hát persze hogy érdekesebb a másik. Aki új. Ott lehet szépnek és jónak lenni. Aztán megint másnál. És megint. Hogy mások ebben megzakkannak tömegesen esetleg, az nem számít. Nekem legyen jó.” Szerintem ez elfogult, hibáztatós, bűntudatkeltő és rosszhiszemű értelmezés. Nőként is szeretnénk ilyen frissek, szeretettek lenni, ha megfeneklett a kapcsolatunk. Az élet nem lehet kínlódás és kompromisszum, a gyerekek miatt sem. Kérdezd meg azt, aki elvágyódik, hogy miért. Aki menne, azt miért kell benne tartani? Menjen, nem? Méltóságon aluli azt hat ökörrel visszahúzni, győzködni, aki menne. Menjen. Vagy maradjon, fájjon az elvágyódása, hazudjon, mnaipuláljuk, dédelgessük az illúziót, hogy rá tudjuk venni arra, hogy megfelelő partnerünk legyen? Ez jobb? Mert most ez van, ezt nevezzük házasságnak. Leghet, hogy önző, éretlen, pinamániás, másra vágyik, nem elég neki a régi nő, mindegy, nem akar itt lenni. Miért van ennyi nő rendben azzal, hogy az embere inkább máshol lenne? Tévedés volt a házasság? De most már mindegy? Hogy lehet így boldogan élni? Miért nem hisznek a nők magukban, az értékükben?

      • Én sem értem, hogyan képes sok nő annyira megalázkodni, feladni magát a kapcsolatban. De az igazság az, hogy a nőknek más a társadalmi megítélésük, státusuk.
        Ha nem lenne állandóan ez a megszólás, lenézés, ha egy nő egyedül van, nem kell senkinek, akkor gáz van vele. Elvált, ja nem tepert eléggé.
        Egy férfi lehet egyedül, vele akkor sincs semmi gáz.
        Emlékszem több mint 10 éve, amikor az akkori barátommal szakítottunk, a haveri körből találkoztam pár sráccal alig a szakítás után, iszogattunk. Kérdezősködtek, hogy vagyok a szakítás után. Mondtam jól, most elég sok bent a munka. nagyon sok időm nincsen másra. Ez most leköt.
        Az egyik srác tök felháborodva: jaj a nők mindig a munkába menekülnek szakítás után, ahelyett hogy ismerkednének. Mondtam neki, hogy tényleg sok a munka és nem én kínzom magamat szándékosan, ismerkedni, és hip-hop más ágyában kikötni nem akarok, nincs kedvem hozzá!
        Persze mert sok férfi ezt csinálja. Gyorsan keresnek vmi szexpartnert, hogy elűzzék a rosszkedvüket. De a nők többsége szerintem nem így működik és ők ezt képtelenek felfogni.

        Ha nem lennének az előítéletek, ha hagynák a nőket is élni, embernek lenni, ha a társadalmi megítélésük nem attól függne, hogy ők valakinek a partnerük, anyjuk, felségük, ha nem csesztetnék őket állandóan a családalapítással, és a tudásukat, szakmai teljesítményüket jobban becsülnék, önálló embernek, személyiségként tekintenének rájuk, akkor ők is jobban becsülnék saját magukat.

        Nézzetek meg egy szakmunkás férfit, vagy egy középfokú végzettségű férfit.
        Szenved ő annyira az állandó megfelelési kényszertől?
        Nem hisz a saját értékében? Az ilyen is az asztalra csap, hogy én keresem a pénzt, a nő vezesse a háztartást.

        • Rátappintottál a lényegre szerintem. Belénk rögzült egy felfogás a női létről , módosítanunk kell a tudatunkat ,hogy meglegyünk az elvárások teljesítése nélkül is. Ha megszünik az elvárás saját magunk fele , már könnyebb.

          De ott van az az igazság is ,hogy azok akik korán “elkelnek”, nem hiszem ,hogy mind korán szerettek volna elköteleződni. Csak úgy alakult.. .
          Én nem keltem el korán. Vajon miért ?
          Egy igaz,hogy nem is akartam volna … Talán kivetítettem ezt a környezetemre. Nem voltam kényszeres férjhezmenő fiatalon.Csak majd mikor gyereket akartam. Akkor se a férj miatt…de jó lett végül , kerek a világ, most…

        • Arrol nem is beszelve, hogy a lanyokat a turelemre, lemondasra, forditsd el a fejedere szocializaljak. Ha mar a felrekurasnal tartunk az a ferfianal ugye “ilyen a termeszete” a no meg ordas kurva ugyan azert. Annyiszor volt mar szo ezekrol, nem akarom ismetelgetni. Az anyagiak pedig nem csak kifogas itt, ebben a viharvert orszagban, ahol a nok nagy resz 70-80 ezret keres, ebbol nem lehet ugralni meg ha jon hozza a tisztesseges gyerektartas akkor sem es gyakran nem jon. Nem csak a noi onbecsules hianya vagy a kepmutatas tartja a noket egy mar csak elfogadhato vagy mar nem jo kapcsolatban, hanem vannak kulso kenyszerito tenyezok es akkor a belso lelkiekrol ne is beszeljunk, mert hogy olyan is van megha jobb lenne ha nem lenne akkor is.
          Ennek ellenere sokan kilepnek es jobb nekik, megha anyagilag nehezebb is, masok pedig lecsusznak.

  3. Egyébként az én férjem nem akart jó lenni.
    Naponta együtt ültek egy irodában kettesben a nővel. Beszélgettek, aztán dugtak. Aztán megint dugtak, és lett rebbenés.
    Miközben én mit sem sejtve neveltem a három gyereket itthon, és igyekeztem olyan vacsit főzni, amit szeret, meg előgurítani a piros szőnyeget, amikor megtér a hajlékba. Ezt értékelte is, úgyhogy tőlem is kellett a szex, a jó kis összeszokott szex. Meg hát én voltam a kész picsa meleg málé, meg a problémamegoldó, meg minden szar, meg a sok év, meg anyucikám, stb.
    A másik meg csini volt, meg szexi, aztán nem ugrált körülöttük három kölök, izgalom volt meg mit tudom én.
    Jót akart ő a nagy szart. Izgalmat, másfajta dugást, pezsgést. Azt akart. De ezzel együtt akarta az ósdi megszokottat is, meg egyben a családot, meg mindent, ami ezzel jár.

      • Inkább a helyzet okozta izgalom, ami olyan mint a drog, elszáll tőle az ember…..hogy újra olyan mint 16 évesen…. a jó szex, ami akkori férjjel messze nem volt jó………

        • Nemcsak hazassagban egyebkent, de teny, nagyobb esellyel abban.
          Egyebkent meg az ossze nem szokottsag, ha meg aprocska szikra is van, az indulasbol varazs, annak meg nehez ellenallni (nem felmentes!). Foleg, ha mar a megszokottban valami, az eteri bizalom azt hiszem, regesreg eltorott. Es ez az egesz nem arrol szol szamomra, hogy valaki jo akar/tudjon lenni, maganak akar jot ugy, hogy biztos abban, hogy a masik oldalon nincs vesztenivaloja. Mondom ezt onnan, ahol en egy fenekkel egy lovat tudok csak megulni egyszerre, egy ember fer el a fejemben, a szivemben egyszerre.

          • Nekem meg baromira nem. Tisztara mint Chandlernek a Jobaratokbol. Egy idegen az csak idegen, inkabb stressz mint jo izgalom. Az csak kesobb jon meg, ha mar elkezd az egesz aramlani, kiepul a bizalom. Ha.

          • Ja es az persze onmagaban nem baj, hogy valaki maganak akar jot. Hurra! Hajra! Semmire sincs garancia, igy van. Egyebkent nem is kell. Nem is ez a gond. Sztem az a baj, hogy a massal dugas az, ami a merfoldko, a valami. Tudom volt itt errol poszt, nem azert irom. Csak ez ilyen kulturalis dolog, hogy na ez, ez az, ami veg, ami a manifesztum. Igen, mivel nagyon latszik, kifele is. Es amikor velem megtortent, belem is ez volt, ami vegul belem hasitott, ami pofan vagott, hat pedig … pedig en gyakorlatilag felkeszultem,vegigneztem, kivancsi is voltam asszem, tudtam, szoltam, jeleztem, hogy eppen valami keszul, érzem, hogy van kettejuk kozott es a mienk meg az ovek kizarja egymast es gondolja at, hogy mi, miert.

  4. ” A szerelem meg van, tény, működik, akkor is, ha nem hívta senki. Mit lehet tenni, mit lehet tenni érte és mit ellene, mit tudja ő, csak van. Nem illik, hogy legyen, de van. Nagyon kéne, hogy legyen, de nincs.”
    Alfa és omega.

    A többi “elköteleződés, felelősség, jogi kötelesség meg kiépült infrastruktúra”,és minkettőt válalnunk kell.

  5. “A szerelem meg van, tény, működik, akkor is, ha nem hívta senki. Mit lehet tenni, mit lehet tenni érte és mit ellene, mit tudja ő, csak van. Nem illik, hogy legyen, de van. Nagyon kéne, hogy legyen, de nincs.

    A szerelmen nem fognak az érvek. Van, vagy nincs. Van, mert megtörtént, vagy mert sikerült kiépíteni és megőrizni. Vagy sosem volt, eleve alkalmatlanok rá a résztvevők, nem is ez volt a céljuk. Esetleg volt, de elveszett. Ha elveszett, akkor kényszerrel és az igazságosságra hivatkozva nem teremthető újra.”

    hehe, elkezdtem írni 13-án egy posztot, volt benne efféle is. “mit tudja ő, csak van” – hát ez az, amit olyan nehezen értenek meg sokan.

    • az az igen-igen pontos meglátás volt a címe (majdcsak befejezem egyszer) hogy ugye “szerelem, mit akarsz velem?” – még viszonylag korán rájöttem a dolog rebbenékenységére és befolyásolhatatlanságára, persze attól még lehet próbálkozni, meg pofára esni ígyis-úgyis.

      (és jön a tavasz, hüjjüjüj….ugye…)

      • Nem is rá tartoznak a másik szép érzései. Rá az tartozik, hogy ők ketten nem működnek. Ha ilyen helyzetben azt mondanák a nők, hogy akkor viszlát, gyerek és anyagiak felesben természetesen, egy kicsit változna a hatalmi helyzet is. Nem itt tűrni meg mosni a gatyát. Na, ez az, ami kényelmes. És ez az, amiben szenteskednek és hazudnak és nem veszik komolyan a feleségüket.

        Csak az a nagy hazugság ne menjen, hogy ő, a feleség, csak a családot óvja, és ő a hű, erkölcsös és ő szeret. Iszonyatosan sok nő önigazol, gyáva élni, érezni, szeretni, áradni, biztonsági játékot játszik, és belesápad a gondolatba is, hogy ő nem elég jó. Mitől ekkora tabu ez? Elmúlik, ez is. Meg a nagy szerelem is elmúlik, a jó, a friss, ahol nem kell felelősséget vállalni. És? Ettől függünk, ez az identitásunk? Tényleg boldogok a nők, amikor a megtévedt bűnös, akit az a cafka megszédített (stb….), visszatér, és éldegélnek tovább a nemvoltjó-nemisleszjóban? Egy életen át sértődötten? Csak meg ne tudják anyuék???

        Mi éri meg, hogy lemenjünk kutyába, sírjunk, manipuláljunk, erősködjünk, igába akarjuk hajtani azt, aki fiatalon igent mondott, de rég nem akarja már ezt a kapcsolatot, nem teljesíti ki, és mérgező a jelenléte? Miért nem vagytok szuverének?

        Asszonyok, akiknek bánatuk van: olyanokkal kötöttetek házasságot, akik mellett olyanokká váltatok, hogy nekik már nemtomhány év után nem kelletek. És akik halálra idegesítenek, nem vonzanak. Akikkel rég nem akartok szexelni, vagy ha igen, akkor meg ő nem. Ezekbe csimpaszkodni…? Miközben magatokat is megutáltátok már, mert nem vagytok jó fejek, belekeseredtetek, és az a lényeg, hogy mi nők milyen jók vagyunk, és ő a bűnös. Meg a pénz és a státusz. Megvetjük a férjeket, hogy ingatagok, léhák, megrendszabályozzuk és befenyegetjük őket, hogy maradjanak, áll a bál, megy a nyomasztás, gyerek előtt sápadt mondatok, hogy “apa elköltözik”, csóváljuk a fejünket, hitványnak tartjuk őket, de azért kellenek, el ne menjenek. Miért erőszak és manipuláció a házasság? Anélkül szétesne???

        Bocsánat, biztos finnyás vagyok, de ilyen pasi kell a kutyának. Csak a szabad, a lelkes kell. Feminista vagyok, nem hiszek sem a csimpaszkodásban, függésben, játszmában, sem az erőszakban. Ha nincs szabad, lelkes, akkor ne legyen tartós kapcsolat.

        • Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem történt velem, pontosan ugyanezeket gondoltam, mint amit írtál. Aztán szembesültem az igazsággal, és rögvest másképp láttam a világot.

          • Én is ugyanazt kérdezném mint koi.
            Megrendít a történeted,ugyanakkor voltam hasonló történetben amiből méltóan , szeretettel telten léptem ki és őrzöm mint életem értékes részét. Senkire nem haragudtam, csak szenvedtem.

            • Amellett,hogy sablonos a történet, mégis vannak olyan speciális elemei, amelyek nem feltétlenül tették lehetővé a méltó elengedést.
              De a posztra visszatérve azt gondolom, idő és idő. Nem lehet elvárni a frissen csalódott féltől, hogy azonnal felelősségteljesen és körültekintően döntsön.
              Hirtelen felindulásból persze el lehet küldeni a csalót a francba. De nem biztos, hogy a végeredmény méltó.
              Ezt a méltó kifejezést amúgy is nehezen fogadom be.

              • Nem várja el senki. Sőt, semmi közöm hozzá. De ez a blog nem lesz önigazoláshoz muníció, és elutasít mindenfajta képmutatást. Ezt eltávolodva értettem meg, amikor láttam, hogyan mentik fel magukat az összes zavaros dolguk, lépnikénevégre, gyávaság, élethiány alól, hogyan fő projekt az utálat, és hogyan várnak kizárólag maguknak, kizárólag megerősítő üzeneteket az innen elhordott, eltorzított gondolatokkal visszaélve.

          • Mi az igazság? Az, hogy téged is megcsalnak?

            Én sose gondoltam, hogy majd nem fognak, és a bejegyzés is arra világít rá, hogy nincsen garancia, és csak a szerelemért (= nagyon tartalmas, eleven emberi összetartozás) éri meg együtt lenni).

            • Szerintem (majd kijavít ha nem), csak az, hogy rájött, nem képes elengedni, megaláztatás árán sem.
              Van ilyen, nem kéne bántani azért, mert már eljutott oda hogy felismerje és kimondja. Elég szarezzel szembesülni is. Nem is marad mindenki így. Ez csak most van.
              Nagy megdöbbenésemre épp ma beszéltem valakivel, akivel évek óta nem, és úgy emlékeztem, ő mindent megtett hogy akkor is tartsa a nemméltót, ha fogcsikorgat, szemösszeszorít, belegebed – errefel kiderült, hogy azóta kilépett.

          • Nekem egy szörnyű kérdésem van: kinek bizonygatod, hogy a te döntésed helyes volt, sőt, nagyon úgy tűnik, hogy azt bizonygatod, hogy az volt “a” helyes. Hogy a többiek, akik (le)lépnek, azok hibát követnek el.

            • Ha tőlem kérdezed, akkor tényleg szörnyű kérdés. Úgy értem szörnyű marhaság.
              Hol látod te azt,hogy én bizonygatok? Leírtam a magam történetét. Gondolom szabad másképp látnom a világot.

              • Persze hogy szabad. És kérdezni is. Még marhaságot is. Jelzem, azért a felütésedben (Aki új. Ott lehet szépnek és jónak lenni. Aztán megint másnál. És megint. Hogy mások ebben megzakkannak tömegesen esetleg, az nem számít. Nekem legyen jó.) valami ítélet félét látok még mindig, amiből bizony arra következtettem, hogy a saját döntésedet általában tartod helyesnek.

          • Miért, ez a nagyszerű, megőrzendő férfi olyan, hogy szarban hagyná a családot válás esetén?

            És a nő csak az anyagiak miatt tűr, csak ezért nem lép ki?

            Vagy ez csak ürügy, a gyerek mindig jó pajzs?

            • Van a te világod/dobozod, van az enyém, van másé….. és elég sok olyan doboz van, ahol nincs vagyon, nincs saját tulajdonú lakás, van viszont napról napra élés, alacsony jövedelmű férj – akitől túl sok gyerektartás nem fog érkezni, még ha a fizetése fele is az -, van munkanélküli nő/anya, esetleg megspékelve egy-két speciális gondozást igénylő gyermekkel. Aztán olyan is van, hogy mindez speciális esetű gyermek nélkül, csak egy “hagyományossal”…… és olyan is van, hogy nagyon rossz tapasztalatok abban, hogy még egy békés válás is mennyire megviseli a gyerekeket, mekkora hátrányba kerülnek az addigi életükhöz képest, és emiatt az ember még egy gyerekkel ezt nem szívesen tenné meg, emiatt tologatja a tűréshatárait……..

              • Jó, csak akkor mondjuk ki: színtisztán egzisztenciális félelemből nem lépünk. Azt nem értem, hogy élhető kapcsolatot hogyan remél az, aki ezt be meri ismerni. És minek eza birtoklós-kontrollálós játszma, lasszóval mbenntartás, elvárások, miközben mindenki szenved.

                Amellett sok családban épp a férj hülyeségeire megy el a pénz, sok nő előrébb lenne a szerény gyerektartással, meg ha nyugiban létezhetne, dolgozhatna.

            • Igen, egy csomó kapcsolat egzisztenciális okok miatt működik még tovább és tovább….. de mivel önérzetre nem adnak kenyeret, és nem törnék pálcát senki felett, aki emiatt kénytelen maradni, bőven elég neki a tudat, hogy menne, ha megtehetné. És sokszor csak idő kell, hogy megteremtse az anyagi feltételeit a “menésnek”. Társfüggő én sosem voltam, de mivel a legjobb barátnőm az, így igyekszem megérteni az ő motivációit is.

              • Nem török pálcűt senki felett, nem szaladgálok a nyomukban a tanácsaimmal, önszántukból olvasnak, és azt mondják, segít nekik.

                Én csak azt mondom, hogy ha anyagi kényszerből van együtt egy pár, akkor ezt is el lehet ismerni, de akkor ne hivatkozzanak a szép családra, kitartásra, érzésekre, és ne döbbenjenek meg azon, ha a másik félrekúr vagy szeretne.

        • Csak az lát ilyen tisztán, aki már megfürdött rendesen a “jóban”. Nincs mit hozzátenni. Bátorság nélkül nincs boldog lét, nem lehet megúszni. Vagy épülünk, vagy leépülünk. Ez maga a természet.

  6. jo poszt, tetszik. nekem igy rovidebben tenyleg jobbak. 🙂
    eltem hazassagban is, most szerelemben elek, evek ota.
    vannak nehezebb idoszakok, melysegek, es kozos meg kulon-kulon rosszfejsegek, de van szeretet es megbocsajtas is.
    neha ugyanazok a tulajdonsagok mennek az idegeimre ami miatt beleszeretettem anno. de ez ritka(bb), altalaban tobbszor jo mint rossz.

  7. nem is tudom ideillik-e, és tanulságokat sem akarok levonni, csak elmesélem, valahol itt jutott eszembe:

    “És mert a nők előbb elválnak, nem szívesen játszanak kettős játékot évekig.

    Megőrizni, táplálni, szépnek megtartani a házasságukat kevesen tudják. A lényeg annyi, hogy aki olyasmit tesz következetesen, ami nem szép tőle, ami nem igazságos, ami árulás, ami túterheli a kapcsolatot, a partner teherbírását, az nem méltó társ, és ha a helyzet nem mozdul az igényeid kifejezése, nagy beszélgetések, esetleg szaksegítség után, akkor tőle nem várható több. Akkor nem új meg új eszközöket kell keresni, hogy hogyan lehetne mégis valahogy kihozni egy döntetlent, hogyan lehetne nem feladni azt, ahogy sok évvel ezelőtt az életünket elképzeltük (és ezzel prolongálni a kényelmeskedést, a passzivitást), hanem megérteni és lépni.”

    …egy tizenvalahány évvel ezelőtti történet, egy akkori kolléganőmmel esett meg. lehet már nem is emlékszem rá hajszálpontosan.

    fiatalkori szerelem, x-nek első férfi az életében, egy percig sem bánta, hogy hozzáment. mikor én megismertem x-t, két gyerekük volt és csodás házasságuk. nagyon szerette a férjét, jó apának tartotta, elégedett volt az életével, magával és örömmel fogadta a férfiak bókját is (elég sok férfi közt dolgoztunk), de semmi több.
    majd gyanakodni kezdett, többször beszélt róla velem, mert olyan hihetetlennek tartotta, hogy akit így szeret, akiben megbízik és akiről ugyanezt feltételezi, talán mégis félrelép? és igen, egy munkatársával, akivel mindennap együtt dolgozott.
    x vett egy nagy levegőt, és mivel még mindig szerette a férjét, mindent megpróbált, hogy tisztázza a helyzetet, de tényleg. nagy beszélgetéseik, kitárulkozásaik voltak, egy percig nem használták a gyerekeket sem eszközként. majd a férfi lezárta a kapcsolatát a másik nővel és x-szel új alapokra helyezték a kapcsolatukat, x lelkesen mesélte, hogy a családi életük kiegyensúlyozottabb, a szexuális életük is pezsgőbb, izgalmasabb, megérte a sok beszélgetés, önvizsgálat.

    kb. 1-1,5 év múlva kiderült, hogy a férjének hamarosan gyereke lesz a barátnőjétől, és a szakításuk után pár hónappal újrakezdték a kapcsolatukat.
    korrekt, kulturált válásuk volt.

    • Mi a tanulság?
      Ki gondolja, hogy garancia, hogy ő — önbevallásként, vagy barátnők szerint — csinos, jó fej, mindent megtesz? Micsoda gőg ez, micsoda szeretetlenség. Mint valami pontgyűjtő füzet. Nem ebben a történetben, inkább a narratívákban, ahogy mindig kiemelődik, hangsúlyt kap, hogy milyen rendes. Honnan tudjuk, igazából milyen dinamikák voltak köztük, milyen, kevésbé reklámozott kínok és össze nem illések, és mit ír felül egy még nagyobb egymásba csattanás?

      Jó a történet amúgy. Csak elment pár év fölöslegesen a szép évekből.

      • Nem biztos. Minden tanít valahogy. Lehet, hogy valakinek kell hogy nagyon mélyre nyomják az arcát a sárba és még egy kicsit, még egy sokat, még egy-két évig ahhoz, hogy aztán ne ismételje többet meg.
        Én egyébként azon gondolkodom mostanában, mitől lesz olyan valaki, hogy ennyire kapaszkodnia kell. Hogy elhiszi kétszer-háromszor-nyolcszor, hogy lehet tiszta lappal elölről kezdeni, és nem ismétlődik meg többet, és ő szeretve lesz, úgy mint rég. Hol sérül meg ennyire az ember, hogy fogása lesz rajta aztán a gátlástalanoknak?

        • Én azt látom, hogy ez sokszor nem sérülés. Párkapcsolatok terén is nagyon messze vagyunk mi gondolkodásmódban attól, amiket 21.-edik századi gondolkodásmódnak hisznek/hiszünk itt Budán, meg a nyugati világban úgy általában. Sokkal közelebb állunk az arab, balkáni felfogáshoz kulturálisan, mint az egyenlőséghez. Nagymamáink, anyáink még többnyire ebben a világban éltek…
          http://mindennapoktortenete.blog.hu/2014/03/08/noi_szerepek_740
          Ma már nagyobb a mozgás tér. De abban nagyon igaza van Évának, hogy ezen csak egyénileg lehet változtatni. Nem a másik fog megváltozni. Nekem kell megtennem a lépéseket.
          Neked Matifa meg abban, hogy van akinek 10xnyomják az arcát a sárba, mire ébred. Van aki pedig nem ébred, vagy nem mer felébredni. És az sem baj. Az egy vélasztás.
          Ez a blog egy bátor hang, biztatás. És nem biztathat azzal, hogy majd jobb lesz, csak várd ki.

        • Én arra jöttem rá, hogy amikor azt mondom, az a tíz év arra kellett, hogy megfizessem az árát a mostani jónak, akkor az önigazolás. Elbasztam, és kész. Az, hogy tanultam belőle, egy dolog, és persze anélkül a tíz év neélkül nem lennék az, aki ma vagyok, a könnyed léptű. Attól még szembe kell néznem azzal, hogy bűnöztem önmagammal és a másikkal szemben.

  8. Nem kell támadni egyből.
    Bevallottan függő vagyok.Felismerem a saját helyzetemet. Hogy nem volt erőm lépni, és féltem is tőle.
    Nekem is voltak elveim. Kurvára nem voltam képes ragaszkodni hozzájuk, amikor konkrét szituációba kerültem.
    Ennyi a történet, és örülök, ha ezért lenézendő szar vagyok.

    • Nagyon meg tudom ezt érteni. Nekem sem húsz év után kellett volna kiszállnom, hanem mikor hét-nyolc éves házasság után már nyilvánvaló volt, hogy ezt a “bezzegcsalád” illúziót csak vérrel és verítékkel tudom fenntartani. Bár az én férjem nem csalt meg, de nagyon gáz volt állandóan kuncsorogni a szexért, meg rettegni, hogy jó sorrendben raktam-e be a fiókba az evőeszközöket. És mégis eltelt még tizenév, mire ki tudtam mondani, hogy én nem akarok ebben az állapotban felfordulni. Pedig ő nagyon jó apuka, és nagyon korrekt ember, szerintem a ház-kocsi-gyerekek témában nem lett volna gond.
      Abban, hogy ilyen sokáig húztam, nagyon benne volt bizony, hogy mit szólnak a szomszédok, a barátok, a waldis közösség stb.

    • Nem támadtalak. Te érezted találva magad. Én a soraidra írom, amit írok, nem ítéllek el. És szerintem nem jó, nem segít a saját boldogságodban, ha függő vagy, ha másra nehézkedsz, ez a boldogság akadálya. Tele van a társadalmunk megsértett, boldogtalan, talpra állni, szabadnak lenni nem tudó és nem is akaró nőkkel, akik kék ujjakkal markolják a férfit, aki bántotta és nem szereti őket, és a feminista blogokon is csak a dagonyájukat ássák még mélyebbre. A férfiról beszélnek, miközben magukkal lenne dolguk. Sok dolguk. Szerintem ez nem jó nem visz sehova, ezért írtam a témáról.

    • Sziasztok!
      Régóta olvasom a blogot, és valahogy úgy érzem, ez a bejegyzés most félrement. Értem, hogy gyomorgörcs miért érzi igazságtalannak ezt a cikket. A csalások szerintem elhanyagolható aránya származik abból, amit a szebbre, jobbra vágyás, jobbnak levés, együtt rebbenés motivál. Rendben, a nők inkább menekülnek mártírszerepbe, félnek lépni. A férfiak nagyobb része viszont inkább azért csal, mert megteheti. Mert úgy érzi, ez neki jár. Mert tudja, hogy a másik le fogja nyelni, meg fog döbbenni, ám ez megúszható viselkedés az ezerféle kötöttség, hozott minta miatt, vagy éppenséggel a “férfiasság” jele. Többnyire át van vágva a hivatalos partner és a szerető is. Sunnyogást, fel nem vállalást kap mindkettő. Értem, hogy ez a bejegyzés azt üzeni a “szenvedő” félnek, hogy lépjen ki a méltatlan helyzetből.
      De a méltatlan helyzetbe kerülésnek mélyebb okai vannak, legalábbis itt, káEuróban a mai napig. Akiket én látok mind az értelmiségi, állítólag jó fej, européer férfiaknál, mind a pallérozatlanoknál az, hogy a jófejségbe beletartozik, hogy idővel a férfi megteszi, mert megteheti, többnyire fű alatt. Nincs együttlüktetés, mert a motiváció se az. A házasság se az többnyire. A lüktetésen túl nekem beletartozna, hogy komolyan veszem a másikat, és korrekt leszek vele. A lüktetés ösztönös, de az utóbbi tudatos döntés eredménye – szerintem ez is a csakazolvassa által gyakran említett említésre sem méltó minimum része. Amíg a többségnél nem az, addig disszonáns ez az egész felvetés.

      • Üdv a blogon, örülök, hogy olvasol! Nagyon szeretném elkerülni, hogy itt bármely olvasó mindennel folyamatosan egyetértsen. Mindig kell a zavar, a más szög, mert akkor jobban megértünk dolgokat. Tudom, hogy provokatív és kiakasztó, meg azt is, hogy részvétlennek tűnök, de én nem szeretném, ha önigazolásra, képmutatás és játszmák felhizlalására használnák a szövegeimet.

        Miért teszi meg a férfi? Mert ilyen? És ha megteszi, mi következik abból? Szerintem az, hogy nem komoly, nem veszi komolyan a másikat, méltatlan.

        Nincs adatunk arról, miért lépnek félre a férfiak. A nők viszont szívesen mondogatják magukról, hogy ők hű, szép, izgalmas feleségek, és minden rendben volt a kapcsolatban.

        Nem tudom, mire érted, hogy félrement, van vagy harminc állítás a bejegyzésben.

        A lüktetés szót nagyon rég kezdtem használni, szemléletes metaforának szántam, és azt jelenti, hogy élő, erős az érzelmi, intim kapcsolat. Mindig a férjemre gondolok, amikor leírom. Aki nem huszonéves volt.

        • Köszönöm, hogy válaszoltál. Igen, részvétlennek éreztem, olyanokat is bántónak esetleg, akivel az történt, hogy feltételezte, hogy a társa korrekt lesz hozzá. Valószínűleg feltételezte, de nem tisztázta, a saját rossz érzéseit pedig hajlamos volt szőnyeg alá söpörni (szintén zenész néhanapján).
          Hogy milyen okból csalnak a férfiak: erre tényleg nincs statisztika, legalábbis én sem tudok róla… A személyes tapasztalat pedig nem az, tehát ha a gyerekkorom óta látott minták mást is mutatnak, az még nem bizonyíték.
          Egyébként én is özvegy vagyok, tizennégy évi házasság után, öt éve halt meg a férjem, duplaannyi idős volt, mint én, amikor megismerkedtünk. Ezért is érdekes, gyógyító nekem a blogod, olvasni arról, hogy más hogyan éli meg a gyászát. A házasságomban a lüktetés néha gyengült, néha erősödött, hullámzott, de nem múlt el. Gyerekünk nem született, de ez az én döntésem volt. Végig külföldön éltünk.
          Aztán szerelmes lettem megint, most már több éve együtt élünk. A “megcsaltál” dolog megtörtént, bár speciális körülmények között, bipoláris állapottal él nagyon régóta. Hiába tudom, hogy ez a betegség része, attól még nagyon fájt. Most épp nyugvóponton, egyelőre nekem elég érzelmi pozitívuma van a kapcsolatunknak, hogy folytassam így is. De nehéz megtanulni, elfogadni, nem rettegni attól, hogy soha semmi sem garantált, és nemcsak kapcsolatokban, hanem egyébként sem. Nem is tartok még ott.

          • Amit írsz, nagyon szembenézős. Semilyen módszer, blog, elv nem véd meg a fájdalomtól. Én azt találtam mondani, hogy mi megpróbáltuk az igazit, az alku nélkülit, hadd legyünk boldogok, másként akárki megaláz, és a kísérlet egyharmada körül meghalt a férjem. Így nem tudom meg, létezik-e ez, de mi ebben utaztunk.

            Nagyon sajnálom a férjed halálát, ő is betegségben?

            • A férjem is rákos volt, most már látom, hogy a felépüléséhez csodára lett volna szükség, egy-két százalék az ötéves túlélési esély. (Ez sajnos azóta sem változott.) Úgy mentünk bele a házasságba, hogy nekem szinte az első komoly kapcsolatom volt, nagyon idealista voltam, ő pedig két házasságon volt túl, és máshogy akarta csinálni.
              Szembenézős vagyok, mert úgy érzem, nincs más választásom. És mellé depressziós is gyakran.
              Amúgy a blog nyelvújító részét nagyon élvezem!

          • Elolvastam újra mindkettőt.

            Asszem, nem vagyok nagyon innovatív azzal, hogy sokan, akik nem boldogok, ragaszkodnak a partnerükhöz, megszokták, hogy ő az, akire neheztelni kell, és ez is az élet része, ilyen a házasság, és nem tartja őket vissza romboló kényszer, függés, erőszak attól, hogy új életet kezdjenek, inkább csak rossz mintázatok, kicsinyhitűség, erodálódott lélek. És hogy a kockázat szigorú kerülése, a szembenézés megúszása, a játszmák dédelgetése nem tesz jót senkinek. És hogy tessék boldog lenni, áradni, szeretni, újjászületni, vagy ha ez nem megy, akkor keressen megoldást, magáért felelősen, ne a másikat megváltoztatni akarva, de az improduktív, hibáztatós játszma, a másik mély meg nem értése, annak hangoztatása, hogy “én csinos, rendes, jó feleség vagyok”, ehhez a szexuális fagyottság, controll freak, aggályos, hajhullós, belassult lét, ez nem vezet sehova, és az én blogom ezt ne táplálja, ezt én nem vállalom.

            • Lehet, hogy eléggé félreértem, eltolom magam felé az értelmezést, de rám mégis felszabadítóan hatottak ezek a posztok. Van, ami van, intim közelség, áradás, szerelem, amennyi, ahogyan lenni tud – a vállalhatatlan idegenségig még nem jutottunk.
              De én most(anában) értem meg, hogy amikor nincs, az nem az én csődöm, hogy nem azért van, mert nem vagyok elég ügyes, okos, szép, bölcsen manipulatív vagy keményen követelő. És hogy a munkám elsősorban magamon van, magammal, önmagamért –

              • Nem hiszem, hogy a kezdeti rózsaszín köd után lehet olyan, hogy az áradás meg a szerelem állandóan van. Ha sosincs, akkor vége. De ha néha nincs, az szerintem természetes, és nem kell félni tőle. Törekedni persze kell arra, hogy minél kevesebb legyen, amikor nincs, és lehet, kell is dolgozni rajta.

            • Nem is tudom, olyan hullámzó, néha könnyed és áradóan erős, mintha önmagától, mint a világ legtermészetesebb dolga, helyén van minden, máskor nem megy, erővel sem lehet összerakni, csak falak és távolság mindenütt. És én hajlamos vagyok ilyenkor magamat okolni, hogy én nem vagyok eléggé olyan neki, amilyennek lenni kell. Meg persze azt is, hogy ő nem olyan, amilyen nekem kell. De a korábbiakhoz képest azt gondolom most, hogy nem kell nekem ennyire akarni, kapaszkodni, hogy amit szeretnénk azt nem lehet így megszerezni, sem magunk formálásával, sem a másik alakítgatásával. Van, ami segít, ha jól vagyunk a bőrünkben, ha van idő, tér, megfelelő tevékenységek – de lényege szerint mégiscsak csoda.

              • Nem egészen értem. Ha az akarás alatt valamiféle görcsölést értesz, akkor az inkább árt, persze. De akarni és tenni azért kell, különben szép lassan, csendben elhal a kapcsolat.

      • “Nincs együttlüktetés, mert a motiváció se az. A házasság se az többnyire.” Egyetértek. Mi következik ebből? Erőltessük, hogy nálunk van az erkölcsi fölény? Mondogassuk, hogy máshogy kéne lennie, írjuk elő, mit tegyen a másik, nyomasszuk, beszélgessünk nagyokat, panaszkodjunk, hibáztassunk, miközben sokszor annyi nincs bennünk, hogy a gyerekünk 3 éves kora után keressünk százhúszezer forintot? Ezen kéne változtatni, nem bűnöst keresni.

        Szerintem az következik ebből, amivel egyetértek, hogy ne házasodjunk. Kifejezetten házasságellenes vagyok, szerintem a hazugság és önsorsrontás melegágya, majdnem biztosan érdekalapúvá válik, kifakul, eltorzul annak a lénye, jó szándéka, tisztasága, aki jelen körülmények között belevág, és nem iszonyú tudatos és szerencsés.

        Senki nem érti annak nagyszerűségét, hogy MENJEN, AKI MENNE? Nyugodtan menjen. Nem börtön, hanem polgárjogi szerződés.

        Olyan életminőségek vannak az el nem válásból, a túl késői válásból, annyira lerongyolódnak emberek, és annyira nem lesz semmi jobbra soha esélyük, hogy én nem csodálom azok döntését, akik úgy tudtak kiszállni, hogy lementek egy csomag gyufáért, és nem mentek többet haza.

          • En ezt soha sem ertettem, sok mindent elfogadok, de ezt a lelepek gyufaert es 20 ev mulva se lattok ujra…milyen szarbasevevese annak a masik(ak)nak. En ezt csak egy bantalmazott ember eseteben tudom elfogadni, aki maskepp nem tud “megszokni”. Biztos gyakori amikor annyira szar egy kapcsolat, hogy veget kell vetni annak, na de igy?

            • Nem elfogadás kérdése, ami történik. Azért vált anekdotikussá, mert ennyire felelőtlenségnek számít, ennyire nem lehet elmondani, hogy látni se bírlak, ennyire szerepeket játszanak emberek.

  9. A nő is érzi, milyen jónak lenni (mással) és tegnap sem vágtam a férjem képébe a mosogatórongyot, amikor hazatérve fanyalogva fogadta a köszönésemet (alig hallhatóan, és egy olyan speciálisan szenvedő hangsúllyal, amitől mindig legszívesebben megkérdezném, hogy szia, mi baj van) pedig kurvára felbőszít ezzel. Elválni, amíg nem tudom eltartani magam és akit még kell, az nagy rizikó. Nem valószínű, hogy a mostaninál jobban fizető állást találnék 50+ évesen. Vagy a tartalékokat felélni… hmm, megfontolandó. De az olyan kiszúrás-félének tűnne. És miért pont most? 1984-ben kellett volna, vagy 2001-ben, vagy 2007-ben.

      • Mindegy, mert az eltartási kötelezettség hosszú távra szól, akár tíz év is lehet, ki tudja? Én még lehettem volna független, de így már nem…

          • A középiskola óta mindig dolgoztam, egyetem és gyes alatt is, állásban, fix munkaidőben, fix fizetéssel, soha nem tudtam volna belőle megélni. Most meg tudnék, – én egyedül – csakhogy az eltartás (24 órás otthoni ápolást örököltem hirtelen halál miatt) költséges, jelenleg épp kicsivel több, mint a havi keresetem. Már mínuszban vagyok, a tartalékaim feléltem. se állást, se lakást nem tudnék változtatni. És a havi fix sem tart már sokáig. Külföldi munka esetleg?

            • Én ezt nem értem. Arra senki se kötelezhet, hogy valaki mást úgy ápolj, hogy közben te éhen halsz és mínuszba kerülsz, ilyet max. a saját, sérülten született gyerekéért vállal fel valaki ameddig rá nem dől az egész. Tudom hogy kemény, de elvileg erre nem vagy kötelezhető, akkor se, ha a szociális rendszer olyan, amilyen. Ennek hosszabb távon mi az értelme, egy ember helyett tönkremegy kettő? Tudom hogy tele az ország ilyen történetekkel, de te nem látszol olyannak, aki nem fogja fel, hogy sehova se vezet ez. (külföldi meló akkor értelmes, ha napi túlélélésen messze túlmutató jövedelmet nyújt némi kilátással és némi kiszámíthatósággal)

            • 24 órás ápolás mellett hogyan lehetne külföldi munkát vállalni? Egy súlyosan beteg embert nem lehet külföldre vinni, pláne mert ott semmilyen társadalombiztosítása nincs.

  10. Visszajelzés: nem lehet kiérdemelni 2. | csak az olvassa — én szóltam

  11. Ribizli, nem, ő itthon maradna, én meg külföldön megkeresném a rávalót. Csak nem értek semmihez, az a baj. Nem én ápolom napi 24 órában, én pénzt keresek, csak nem lesz elég hosszú távra. Vannak ápolók most is, egy még nálunk is szegényebb országból. Vakmacs, közvetve segítettél egy másik beszélgetésben, kaptam címet az egyik hozzászólótól, köszi.

  12. Visszajelzés: már megint miről maradtál le | csak az olvassa — én szóltam

  13. Visszajelzés: visszhangtalan | csak az olvassa — én szóltam

  14. Visszajelzés: féltékeny vagy? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s