nem mernek kimenni a strandra

Ismét megy a rémüldözés a bikini body témán, sokan sűrűn bólogatnak. Vándor Éva egyébként figyelemreméltó cikkeket szokott írni.

http://vs.hu/magazin/osszes/ilyen-combokkal-tenyleg-kimegy-a-strandra#!s3

Röviden összefoglalom a cikket: jaj, de szörnyű hogy a sok fogyózós-tápkieges oldal a strandszezonnal fenyeget, hogy négy fal között fogsz kuksolni, és legyél tökéletes testű, és ha nem vagy az, ásd el magad mélyre. Ez az egész egyre durvább, nők milliói szenvednek. De ne hagyd magad, menj csak bátran strandra.

Bennem ez az egész kétféle reakciót vált ki:

— elmegyek futni (életem leghosszabbja, terepen, este, szentjánosbogár-rajban, csúcsfutással, harangvölgyi lezúdulással, holdfénynél és vaksötétben, majdnem három óra, 26420 lépés), kipucolódom, rendezem a gondolataimat, és istennőnek érzem magam másnap is

— a “nem illik testszégyeníteni” morális és eszmei parancsát felülírja bennem a lényeglátás, vagy nem tudom, mi ez, ahogy így motoszkál bennem: ti nem érzitek, hogy ez a bátornak és kritikusnak tűnő cikk elaltat titeket, több ponton csúsztat, csak a kézenfekvő helyeslésetekre számít?

A strandpara-bikinivásárlásrémület emlegetése nem más, mint egy mém, vagyis egy változatlan formában ismétlődő, könnyen érthető tartalom, amely közös kulturális referencián alapul. Feltételezi, hogy te is olyan vagy, te is azon görcsölsz, rád is az hat — szükségképp sztereotipizál, és nem túl árnyalt. Ezt a mémet használja több üzletág is, azért, hogy befolyásolja a gondolkodásodat, és rávegyen valamire. Igen, paráztatnak, hogy eladjanak neked valamit. Igen, ez silány és hamis. de nem kell, hogy jobban idegesítsen ez, mint mondjuk a szőkenő-viccek vagy a hangzatos fogkrémreklámok. (Biztos, hogy a nyomasztás idegesít, és nem az, hogy a szar duma is eltalál, mert nem vagy rendben a testeddel te sem?)

Érdekes, ahogy a reakció, tehát a deszörnyűezatestnyomasztás téma is mémmé válik a kicsit intelligensebb orgánumokban.

Én pedig nem kajálok mémeket, én inkább megnézem abban az igazságot, részlet-érdekességet, amit általában hamisnak tartanak, és megnézem annak hamisságát, amire mindenki helyeslésben tör ki.

Nekünk nőknek vannak tipikus szégyeneink a kinézetünkkel bőven, és vannak, akik ezt hergelik bennünk, de nem gondolom, hogy ez a jelenség, tehát hogy valaki a túlzó, indokolatlan testpara miatt nem megy strandra, itt nálunk, ebben a formában, ebben a mértékben létezik. Nem gondolom, hogy a testről a képzeteket a magyar nők elsődlegesen a médianyomasztásból szerzik (ha így volna, tele lennének az edzőtermek és a futókörök), sokal inkább az élményeikből. Egyszerűen nem igaz, hogy aki leruccan “a Balatonra”, ahogy minden évben, az szégyenkezne, ne venne föl fürdőruhát vagy ne menne ki a partra. Hacsak nem bontakozó identitású és testképzavaros kamasz, vagy a kinézetével kapcsolatban súlyosan, lelkileg bántalmazott áldozat.

Amiről a cikk beszél, az Amerika: egy még nálunk is eltorzultabban jóléti, immorálisan túlkajáló, agyongépesített és benzinfaló társadalom, ahol rengeteg az extrém túlsúlyos is; külön iparága, öntudata, valamint horrorisztikus egészségügyi költségei vannak az epidemikus elhízottságnak. Erre kifejlődött a válasz is: a fittséget zászlóra tűző irányzat, ami itthon még mindig marginális. Ott egyébként minden ügy politikának számít és kiélezi az egyes csoportok érdekeit, panaszait és érveit. Továbbá, önbevallásos amerikai magazinfelmérés az, ahonnan az információink vannak, nem pedig a strandok, próbafülkék és lelkek valósága. Szerintem az, hogy éji órán mit ikszel be a tengeren túli magazinolvasó, és hogy mivel próbál vásárlásra rávenni a fitneszcég, nem túl informatív, ha a kérdés lényegét — a testképet, az elhízást, az önbecsülést, a lelki bajokat, a nők jó érzéseit — nézzük.

A mindenféle tanácsadásokat és gurukat és módszereket én egyébként nagy ívben kerülöm, mindig is kerültem. Peter Attia lenyűgöző és árnyalt információit magam túrtam elő egy konkrét kérdére keresve a választ. És Peter Attia nem akar tőlem semmit. A fehérjém is olyan, amit nem forgalmaznak itthon, megkerestem azt is, hogy olyan legyen (adalékanyagmentes és prémium). De bizonyos értelemben ugyanolyan öntudatos fitneszlédi vagyok én is. Minek tagadjam? Hat rám a sok izmos test látványa. Egyensúlyozok. Amióta megformásodtam, repes a szívem, ha rövidnadrágban lehetek, ha süti a nap a bőröm, és sokkal jobb érzés a strandra is simább combbal kimenni (noha nem szokásom). Látom a hájat, és zavar. Megnézem mindenkinek a vádliját. Ugyanakkor nem újévi fogadalomként, nem kampányszerűen és nem konkrét céllal kezdtem bele az életmódváltásba, és különösen nem külsődleges okokból. Annyi volt az ambícióm, amikor szeptemberben elkezdtem egy pajzsmirigyműködést elnyomó gyógyszert szedni, hogy ne hízzak el végképp. Az egész sztorihoz meg hozzátartozik, hogy lassan negyven leszek, megértettem nagyobb összefüggéseket is, elbírom már az igazságot, valamint hogy találkoztam a halállal, és életemnek ezt a rendbe rakni valóját nem halogathatom tovább. És a végeredmény: önelfogadás, a működéseim megértése, tudatosság, természetesség (nem borotválom már a lábamat, például), és rengeteg testi-lelki jóérzés, amelyek egymást szorozzák.

Volt idő, amikor azt mondtam: a test nem lehet ennyire fontos. És tényleg nem is volt annyira fontos, más fontosabb volt, de azért nem voltam én teljesen jól vele, illetve: nem létezett az a lehetőség a fejemben (mindset!), hogy lehetek vele jól is.

Nem testképzavar van, vagy túlzó elvárások, hanem csúnyán sorsukra hagyott, panaszokat okozó testek. Szépségeszmény ide, strandszezon oda, baj van. Sokunknak van baja, az egészen fiataloknak is, éspedig az, hogy természetellenesen bánunk a testünkkel, nem arra használjuk, amire tervezve van, és ennek megvannak a következményei.

A bajra pedig a derűs, erős szembenézés és a cselekvés lehet a válasz. Nem a nyavalygás, nem a fürdőruhamodelleken való borongás, nem az anorexia, nem az összeszorított fog és nem a másokhoz viszonyítás. A saját területed, a saját állapotod, a saját felelősséged ez az egész. Nem tudom, ki vagy, pontosan mi a bajod, de tipikusan szarul vagy: fáradt vagy, rosszul alszol, túlsúlyod van, eleged van. Sok mindent csinálsz, hogy úgy tűnjön, nem vagy szarul, de fáj itt-ott, nem tetszel magadnak, nem jók rád a régi ruháid, nem megy a lépcsőzés. És ez nem magánügy, mert közérzet lesz belőle, meg személyes és társadalmi “költség”, ahogy az angol mondja, és azt viseli a környezeted is.

A vs cikke azon a ki nem mondott premisszán alapul, hogy amúgy teljesen normális állapotú a testünk, így van ez jól, csak a fogyókúrás médiatartalmak nyomasztanak minket. Pedig mi nem csak azért szisszenünk a strandszezon elején, mert irreális mindaz, ami fürdőruhakatalógusból, magazincímlapról és videoklipból (meg még a pornóból, akár közvetve is) ránk zúdul, hanem azért is, mert ifjúkori magunkhoz képest is, meg ahhoz képest is, amilyen a testünk lehetne, ha jól bánnánk vele, szörnyű állapotban vagyunk.

A cikkíró azért dramatizálja túl a médiatartalmak közérzetünkre gyakorolt hatását, és azért jut téves, ám népszerű (demagóg) végkövetkeztetésre is, mert elegánsan átsiklik a következő tények fölött:

  • A magyarok nem sportolnak, a jobb módúak, képzettebbek, szabadidővel rendelkezők is alig. Még Tess Holliday is edz, aki 117 (más források szerint 127) kiló, pedig neki a vagyona és szexepile ez a testsúly és forma. Csak a magyar nem edz.
  • Olyan sportot, amely érdemben javítja a test állapotát, és ehhez még tudatos táplálkozást is, nulla egész valahány százalék folytat. A többség edzetlen, rossz az állóképessége, nem bírná, nincs kedve erőlködni. (“Nincs ideje”, ez ezt jelenti.)
  • Túlterhelt, mindenfelé megfelelni akaró, alkatrészként működő és készen kapott igazságokból élő embereknek nem lesz módjuk tisztán látni a helyzetet, sem cselekedni, ezért elégszenek meg ezzel a cikkel is.
  • Döbbenetesek a népegészségügyi mutatók, egészségtudatosságban és felelősségvállalásban is szégyen, amit fel tudunk mutatni és amit a gyerekeinknek közvetítünk.
  • Egy átlagos magyar negyvenes polgár esztétikailag és egészségileg is szörnyű állapotban van, és nem Christian Bale-hez vagy Palvin Barbihoz képest. Életmódra visszavezethető bajai vannak, mégpedig egész sor, és nem is érzi jól magát.
  • Siralmas a táplálkozás: túlkalória, agyonmanipulált élelmiszeripari termékek, adalékanyagok, hangzatos szövegek a csomagolásokon. Az ünnep trakta, zabálásürügy, a szegényebb családokban is. Hétköznap kitudjamitraknakbele rendelt kaja van, mélyhűtött pizza, sült krumpli, tészta, nasi, cukros kávé, fornetti, silány alkoholfélék, cigi. Még mindig margarint eszünk: a CBA-ban májusban a legismertebb márka akciós félkilósának ára épp negyven forinttal volt több, mint egy közepesen jó vajé, fajlagosan. Szénhidrátfüggő, vigaszevő, nassoló, zöldségiszonyos, árral rángatható, félretájékoztatott és fantáziátlanul főző emberek a magyarok, ennek minden következményével.
  • Ezekből a cikkekből úgy tűnik, senkinek nincs jó állapotú, jól tartott és büszkén viselt teste, sem elégedettsége, mindenki gyötrődik és fogcsikorgat. Pedig van, aki jól van, jól lett, és nem is irreális erőfeszítés egy viszonylag jó (értsd: el nem torzult) test. Amely sokféle lehet, egyáltalán nem ennyire uniformizált ám, mint ahogy a cikk sugallja.

Már-már elhiszem, hogy ez a sok jóravaló, szépen élő nő a magazinokból és plakátokról tájékozódik elsősorban, nem gondolkodik, mindent elhisz, és a bikini bodys üzenettömeg nyomasztja. Ki a hibás megint? A gonosz média, a modellek, a divatipar, a mechanizmusok és érdekek. A nők szégyenben vannak tartva, összeesküvés van a tökéletlen testük és jó közérzetük ellen, nyilván.

Ez nem bátor üzenet, hanem nagyon is konformista: kiszolgálja az öncsalást, jólesik a túlsúlyos léleknek. Eközben mindaz, ami valóban problematikus, megússza. Megússza a pornó, megússza az, ahogy egynémely férfipartner vagy épp az anyós megjegyzéseket tesz ránk, és az a fajta szemétkedő, minősítgető stílus és a mögötte lévő értékrend, amelyen a női testről beszélnek a férfiak (és néhány nő) a névtelen kommentekben. Mindez alig lesz bírálat tárgya, mert kéznél vannak a gonosz plakátkészítők és a gonosz média.

A cikkbeli Bikini Body Mommy új teste szerintem egyáltalán nem olyan, mint a modelleké, hanem egy nagyon is realisztikus, életszerűen szép, arányos test. Aki szerint ez nem örvendetes változás, aki szerint nem tűnik így húsz évvel fiatalabbnak (pontosabban, úgy hússzal idősebbnek), aki szerint jó volt úgy is, az gondolja át ezt még egyszer. És a saját testét is. Mondjuk akkor is, amikor ruhát vásárol, vagy a kissé gyorsabban bicikliző gyereke után szalad. Senki nem mondta, hogy csak a kinézet számít, az a test állapotának amúgy is csak egy vetülete. De a könnyűség, az erő, az számít, nagyon is, és nem szégyen, hanem egyszerűen szar, amikor az ember hasa rálóg a bugyijára.

Lehet morogni és fejcsóválni, kikelhet a média az ellen, hogy a média hogyan manipulál és kelt rossz érzéseket a nőkben, de a cikknek akkor volna igaza, ha eközben mindenki megtenné a lehetőt a testéért és a jó közérzetéért. Akkor beszélhetnénk arról, hogy az emberek alkata, testi jellemzői különbözőek, és ekként szépek. Mindenki, aki egy kicsit nekiáll, jobban fog kinézni és jobban is érzi magát. Akkor nem fogja, ha a sport harc és kín, de sokan elmondhatjuk: nem az, illetve értelmes és szép fajta harc. És akkor nem fogja, ha olyan torzulásai lettek az elhagyott testének, amit már kínkeserves vagy lehetetlen helyrehozni. És akkor nem, ha külső a motivációja, ha rángatható mások véleményétől.

A legtöbb nőnek rengeteg munkába és rengeteg pénzbe kerül, hogy legalábbis közel kerüljön ahhoz a mércéhez, amelyet a hirdetések állítanak elé. Mentálisan azonban még nagyobb árat is fizethet érte.

— ez hatalmas wtf. Azért kerül sok pénzbe és időbe az ÉLETMINŐSÉGE javítása, az eltorzult állapota helyreállítása, mert bedől hangzatos szövegeknek, mert nem kritikus, nem okos, és nem szereti önmagát. Mert az aggályai felfalják az örömöt, mert negatív a mindset, bajt kereső, magyarázkodó, sosem nyugvó. És, ne hallgassunk erről sem: mert a családi dinamika úgy van beállítva, úgy biztonságos a többieknek, hogy anyu csak szépen kiteszi a lelkét naponta másokért, tálal és elintéz és összepakol és letöröl és rimánkodik és ugrik és szemmel tart, és mindenki ellenérdekelt abban, hogy valamit tegyen önmagáért is. Anyu annyira külsőleg vezérelt, hogy rég nem hiszi, hogy a saját jogán is lehet neki valamije. És ha mégis elkezd valamit, hamar szárnyát szegi, de ha mégsem, apu, anyós vagy a gyerek szabotálja a változást. Nagyon finom, közvetett eszközökkel, de mégis. Megjegyzéseket tesznek, fagyit hoznak haza mosolyogva, épp edzés előtt egy órával megbetegszenek, ilyesmi. (Meséljetek erről.)

A bikinikkel takart testekkel foglalkozó amerikai Fitness magazin néhány éve készített egy felmérést a nők fürdőruhával szemben táplált érzéseiről, és az derült ki, hogy sokan vannak, akiknél a testük, súlyuk, kinézetük miatti aggódás az egész életükre, a munkájukra és a kapcsolataikra is rányomja a bélyegét.

Úgy van, és ezeknek a nőknek a jelentős része tényleg siralmas állapotban van. Ez mindig elsikkad. Nem szerintem vagy valami elvadult mérce szerint, hanem a saját közérzete szerint. Nincs önbizalma, kireked egy csomó élvezetes tevékenységből, nehezen kap ruhát, például. Jelentős kapacitása megy el arra, hogy ezt az állapotot megmagyarázza, és benne tudjon maradni. És milyen érdekes: azokat a szokásokat és pénzköltési módokat, amelyek ebben az állapotában tartják, extra csokis gabonapehelytől alakformáló fehérneműn keresztül az XXXL-es divatos pólókig, épp a média és a hirdetők tolják neki nagy erőkkel. Már semmit meg nem fogunk két kézzel, már ötszáz métert nem megyünk gyalog, már csak letöltött filmet nézünk meg tévét hétvégén, és sorjás zöld és fehér műanyag asztalok körül töltjük a nyárestét, Radlerrel.

Képaláírásként meg ez lett ebből:

Egy magazin felmérése szerint a nők nagy többsége azért nem vesz fürdőruhát, mert meg van róla győződve, hogy ítélkeznek róla

— így csúsztat a sajtómunkás, állít mindent az előre megalkotott koncepció szolgálatába. Nos, a magyar nők nagy többségének (is) van fürdőruhája, de strandra sok minden miatt nem jár. Például, nem élvezi, nem szokott, drágállja, zavarja azok tekintete, akik tényleg bántják. Eközben a magyar strandok tele vannak fesztelen, elhízott testekkel. Nem baj, csak jelzem: amit Vándor Éva állít, nem igaz.

Amikor egy bátor újságíró legközelebb fejcsóválva szól Szépekről és Kirekesztettekről, lesz szíves a valóságról nem megfeledkezni, és egyformán jó egészségi állapotú és közérzetű emberek csoportjait összevetni.

Ugye tudod, hogy nincsenek szerencsések? Legkésőbb negyven évesen a test mindenkinek feladat lesz. Mindenki küzd, és mindenki elbukik néha. Ne engedd, hogy a buta, torz világ maga alá nyomjon. Van, akinek tényleg nehéz, mert a betegsége, mert az idő, mert a pénz, de te például nem anyagi meg életvitelbeli okok miatt nem sportolsz, hanem mert ellustultál. Negatív vagy, és nem hiszel magadban, a testedben. Nekem könnyű, mondod, meg azt is mondod, hogy én testszégyenítek, nem vagyok szolidáris a telt nőkkel, rablóból lettem pandúr, és meg akarom mondani, ki járhat strandra, ki nem, ami hatalmas félreértés, mert nekem nincsen hatalmam, én is egy vagyok azok közül, akik küzdenek és akinek a testét mások minősítik, és amúgy is csak a saját rossz érzéseidet és a tagadhatatlan tényeket fogalmazom meg.

Ha irritál a média, akkor ne onnan ihletődj. Ha szereted magad, azt úgysem írja felül a buta cikk. Akkor a tested szaga nem testszag, hanem mámor, a verejték diadal. Menj közel magadhoz, érezd meg ezt a szagot, amikor úgy igazán megtolod. És szeresd és találj benne örömet. Találd meg, amiben örömet találsz, találjon rád. Gyere ki a köreidből.

Mondod, hogy te nem vagy sem olyan lelkes és tudatos, mint amilyennek én tűnök, se olyan atletikus, erős, szimmetrikus. De figyelj: téged most az a nehézség húz le, ami ellen tíz éve tehettél volna, de nem tettél, és tíz év múlva azért nem lesz esélyed se az igazi fittségre, mert addigra rég kocsiba, ülőmunkába és túlsúlyba kövültél. Tényleg szar lesz a gerinced és tényleg nem fogod bírni. Mert most nem emeled fel a segged, mert most fordítod jobbra való energiáidat arra, hogy elősorold a rengeteg aggályt és megfontolást, a félelmedet az újtól. Tudod, ez a Miért nem…? — Hát igen, de… játszma Berne-nél.

Állj a tükör elé, és mondd ki: testemnek ezzel az álapotával rendben vagyok, örülök, hogy ilyen a testem, jól vagyok benne. De ha ezt nem tudod kimondani, akkor nem a média a hibás.

És amitől még kivagyok: ha meg elmegy sportolni az egyszeri nő, az valami kis nőknek való izé lesz. Tornázni fog, alakformál, kocog. Az meg nem látszik, és a sporthoz és a túlsúly mértékéhez igazított táplálkozás nélkül meg egészen biztosan nem. Néha az a gyanúm, hogy ezt szánják a nőknek, ilyen kis ártalmatlan és nem túl hatásos dolgokat. Mássz sziklát, sprintelj hatszor száz métert, vagy fogd meg a vasat, és toljad. És megérzed a veríték szagát, és erős lesz a lelked is.

212 thoughts on “nem mernek kimenni a strandra

  1. “Egy magazin felmérése szerint a nők nagy többsége azért nem vesz fürdőruhát, mert meg van róla győződve, hogy ítélkeznek róla”
    Stimm. Ilyenkor szoktam kimenni a nudira 🙂
    Amúgy hiába bólogatom végig a posztot, azért eszembe jut mégis, hogy 40-nél még baromira nem fordulnak rosszabbra a dolgok, sőt 42-nél volt egy testi csúcsformám, hanem kb 45-nél jött egy olyan törésvonal, ami óta nem jutalmazódik olyan egyértelműen fejlődéssel az erőfeszítés. Nem mentem azért fel magam, és erőfeszítek, de kíváncsi lennék majd azokra a posztokra is, amit majd ennyi idősen írsz sporttémában.

      • Ja. És most még nem is változom, szóval néha aggódva nézek én is a változás elébe, hogy lehet még ennél is rosszabb a _basszus nincs uralmam a testem fölött_ érzés.

    • Nemtom, de én annyira leszarom, hogy ki mit ítélkezik az én bikinis testem felett. Olyan szigorúan úgysem ítél senki felettem, mint én magam. Gyerekként, kamaszként annyiszor megaláztak, beszóltak, meg is vertek a küldőm miatt, hogy most már nem érdekel, hogy ki mit gondol. Oké, ne verjenek meg a strandon a hájam okán, de ha megtartják maguknak a gondolataikat, akkor nekem tök mindegy, hogy idegeneknek mi rólam a véleménye, milyennek tartanak, tetszem-e nekik.

      • Jesszusom! Mi van a külsődön olyan, ami miatt megvertek?
        Idegeneket abszolút figyelmen kívül tudok én is hagyni. Mintha rajzolva lennének. A gáz az, amikor topless napozok és ismerős integet, mert kicsi a világ 🙂
        (a gázabb az, amikor kövér vagyok, napozok és stb . 🙂

        • Szemüveges, copfos, csúnya kislány voltam általánosban, és turkálós, béna göncökben jártam. Nálunk ez már elég volt ahhoz, hogy csúfoljanak, megverjenek.

          • Hm. Az én időmben mindenki béna göncökben és copfban járt, nem ilyen alapon történt tehát, hogy a gyengébbeket mindig verték az erősebbek. Én is kaptam néha pl azért, mert fura volt a nevem, vagy csak miért ne. Ahol sok gyerek van összezárva, mindig akadnak agresszív kispöcsök, a Legyek ura örök igazság.

        • Hát, engem meg nem vertek, de volt olyan, hogy a csávó a strandon a törölközőmön nyomta el a csikket, mert olyan lapos voltam, hogy nem bírta elviselni másképp. Na meg az utcán az elöldeszkahátulléc beszólások. Rettentő sovány, hórihorgas voltam nulla mellekkel. Szerintem ha 100 kilós lettem volna, akkor sem kapok ennyi megalázást. Csak mert mindenhol azt olvasom, hallom, hogy a kövéreket mennyit bántják.

  2. Mellekszal 🙂 , de annyiszor latom leirva, hogy valamiLYe, hogy megutotte a szememet vegre-vegre normalisan leirva, hogy valamiJe. Pont olyan lesz ez, mint a muszaj.
    Na, ON: igen, az ember sokkal jobban erzi magat, ha mozog. En pl. erre mar sokszor rajottem eletemben, aztan mindig elfelejtettem. Nem tudok rajonni, miert, es nem tudom, megint igy lesz-e masfel-ket ev mulva. 47 vagyok, es pl. most a munkam miatt (fizikailag kell erosnek lennem- erezhetoen sikerul is) kezdtem mozogni. Amde nekem ebben a korban mar nem mindegy mit. A futast nem birja a terdem (kiprobaltam, fokozatosan sem tudok atallni), igy most az itthoni heteimen napi 12 km gyors gyaloglas az adagom. Plusz sjat testsulyos edzes ovatosan, lepesenkent. Latvanyos 🙂 . Orulok. Amugy aki kivulrol motivalt, az ugy is marad. Ez eldol az elso 8-11 eletevben. Meggyozodesem szerint.

      • Koszi, megint tevelyegtem egy sort a nyelvtani posztok kozott. 2012-est nincs ertelme kommentelni, ezert ismet off 🙂 . En “osztonos” helyesiro vagyok nyelverzekkel, olvasassal. Nemetul is. De minel tobb nyelv, annal tobbszor kell megallni gondolkodni.
        ON: kifelejtettem, hogy most az eronlet mellett az endorfinert kezdtem mozogni. Jobban is vagyok. Energetikailag, hangulatilag. A kinezet halisten mellekes . Vagy mellekhatas 🙂 . Kivant 🙂 .

        • Az ösztönös helyesírás remek, persze olvasmányélményekből van az is észrevétlenül ránk ragadva, meg van még a jó érzék hozzá. De aki igazán jól akar helyesen írni, netán profi, annak az “ösztönei” (ráérzése, hiedelme) ellenében is tudnia kell, mik a szabályok, újítások. Amelyekben, tehát a szabályzatban sokszor van logika, előtte meg hosszas vita, és persze tökéletlenségek. Akkor igazán jó helyesíró valaki, ha el tudja fogadni a referenciát (nekem és több szerkesztőségben, amelyeknek dolgoztam, ez az Osiris), és nincs kényszere okosabbnak lenni, vitatkozni vele. Ez a legnehezebb amúgy.

    • “Amugy aki kivulrol motivalt, az ugy is marad. Ez eldol az elso 8-11 eletevben. Meggyozodesem szerint.”
      Igen, ilyen van, tanúsíthatom. Több, mint húsz éve dolgom ezen terápiás szaksegítséggel, és ami változik, csak az, hogy egyre jobban látszik, mennyire nem fog megváltozni. 🙂 Vagyis együtt élek vele, és órási energiákat fektetek abba, hogy nagy önreflexióval megpróbáljam megtalálni a külső motivációt, amire lehet. Nem mindenre lehet, és sokszor iszonyatosan fárasztó.
      A fentieket nemcsak a sportról írtam.

      • Érdekes, én kamaszkoromig nagyon keveset mozogtam (mondjuk szerettem, ha csináltam, csak nem voltam mégsem motivált), aztán elkezdtem, és egy-két hónap múlva még azt is élveztem, mikor edzés után, másnap nyújtózkodás közben éreztem az izomlázat, vagy ha elelvás előtt éreztem a fáradt izmokat.

      • Ez egyfelől igaz, és nem felülírni akarom a te tapasztalataidat, de ez a “ha valaki valamilyen, akkor az olyan is marad”-logika is könnyen átcsúszik kifogásgyárba és totyorászásba. Tudod, “én Ilyen Vagyok” (rosszabb esetben, szülőktől: ilyen vagy, és a hiányosság, a rossz minta megerősítve), öreg kutya nem tanul új kunsztokat, blabla. Meg nem mondom neked, mi az a pont, ahol az ember orra kizökken a seggéből, de például nálam eljött úgy, hogy huszonhétnyolc évig olyan félgőz-kibekkelés ment, mint a szél. Aztán most meg eléggé tudom, hogy mit _nem_ akarok megint.
        A poszt zseniális, minden benne van, szép sorban. Szerintem se A Média a ludas abban (az a rohadék, fujj), hogy sokan:
        – komplexusosak és ezért könnyen kibillenthetők
        – lelkifúrosak amiatt, hogy szar kondiban vannak, és erre teszi fel náluk a kalapot a bícsbadi-mizéria
        – tévesztik a dagonyázást az egyensúllyal, azaz inkább beközlik, hogy jók ők rengő hájakkal, szuszogva, tényleg nem jó karban is, és még meg is ideologizálják, hogy nó sport.
        Szerintem meg továbbra is az van, hogy aki testesebb, az is edzzen, aki meg nem az, az is. Mert se dagatttnak, se vényadtnak nem jó lenni, hogy iylen ronda testszégyenítő szavakkal dobálózzak. Pedig eszembe nics senkit megszégyeníteni, előttem ugyan ne szégyelljen semmi ilyet, de ha neki nem jó, akkor ne sírjon, hanem álljon ki magáért.
        Valamelyik nap volt egy utasom, kapott egy kvótát, azaz csak úgy meg kellett vizsgáljam, hogy meglegyen az arány – azt hittem elsüllyed. Mentegetőzött, mondogatta, hogy rosszul van: először azt hittem, hogy a repüléstől fél. Majd kb amikor hátul vizsgáltam a nadrágja derekát, hallom ám, hogy “mer’ dagadt kutya vagyok, azért jeleztem be” – de nem viccelődve, hanem őszinte szomorúsággal. Meg mintha mérges lett volna magára. Az a tehetetlen feszülés volt benne. Különben arányos testalkatú, magas, kicsit nagycsontú nő volt, aki gondolom nem sokat mozgott, vagy nem olyat, és olyan passzentos volt rajta a nadrág. Szóval valsz a legkisebb gondja valójában a súlya lehetett, inkább önbizalom-, önszeretet- és egyéb gondok voltak nála. Vagy csak piszok fáradt volt, és kész, esetleg tényleg rettegett a repüléstől – nem kell mindenkibe pszichologice belebeszélni a vizibornyút.

          • Ez meg a másik, mikor nem is a saját adottságokkal (vagy annak gondolt elemekkel) magyarázzák a stagnálást, hanem még az ősöket is belehúzzák. Megírta a natgeo újság, hogy a jászokra, mint csoportra jellemző, hogy általában nehezen kommunikálnak, “ridegek” (és, hogy elég tipikus a géntérképük, rá lehet ismerni)=>Tatám jász volt, _tehát_ fel vagyok mentve értelmes kommunikációból, bahaha. Amúgy tényleg voltak khm laza csavarok mind az ő, mind Anyukám, mind az én szocializációmban, de bakker, felnőtt emberek vagyunk, önismeretet, problémamegoldást feltalálták már, ahogy a humort is. Ez most egy nagyon idétlen és sarkított gondolatmenet volt, némi konyhatudományoskodással, géntérkép, anyámtyúkja, de tényleg kb ez a veszélye ennek a logikának.
            A hízékonyság is egy jó takaró, nilván van hízékonyabb, vagy vaskosabb ember, akin jobban látszik (ahogy én meg abszolút nem hízok, max plöttyedek), de ez nem magyarázat arra, hogy valaki miért tehetetlen és farnehéz kívül-bévül… Úgy az egész ember. Ha jobban megkapirgáljuk, nem sok köze van a dolognak a mérlegen látszó számhoz, annál több a működésekhez, a jelenléthez, hogy _erős_-e az illető, kap-e levegőt (a szó átvitt és valódi értelmében is) stb.
            A dohányzással se az a bajom, hogy van egy ilyen növény és el lehet szívni, hanem amikor valaki rákattan és kritikátlanul tolja dobozszám. Nagymamámnak ez hozta ki a rákját, azért mennydörgök a láncdohányzás meg a folyamatos füstben pácolódás ellen. A dohányzás ellen nem, csak rendszer ne legyen belőle.

      • Én is kívülről vagyok motivált, és ez nagyon nyomasztó, fárasztó, igen. Talán ezért nincs is kedvem sportolni, mert megint csak “miattuk”, nekem nem is esik jól. És egyszer menthetetlenül megöregszem, akkor meg úgyis gúnyolni fognak azok, akiknek a nő csak üde, szép, vékony és szexi lehet bikiniben. Vagy csak simán láthatatlan leszek és az is nehéz. Addigra el kell jutnom oda, hogy ne érdekeljen, hogy csak önmagamnak örüljek, hogy harmóniában legyek magammal. Hogy ne rettegjek a megszégyenítéstől. Ez belső munka, nem függ testformától (nyílván a formás test megkönnyíti a helyzetet, de egyben el is fedi a lényegi munkát szerintem).

        • Az nem fog menni, hogy attól a világtól várod, hogy észrevegyen, netán elismerjen, mégis, amelyik a vékony, üde stb. testet díjazza csak. Most vagy utasítsd el az egész lenyomó világot, úgy, ahogy van, és teremtsd meg a saját szeretteiddel azt, ahol jól érzed magad, és elismerést kapsz, vagy igazodnod kell valamennyire az elvárásaikhoz. De az, hogy nem teljesítem a normáikat, viszont várom a teljesített normáknak szóló elismerésüket, nem működik. Szerintem az önszeretet működik, valahogy megtanulni a tested akármilyen állapotát élvezni, ismerősnek tartani. Én például szeretem az izzadságomat meg a lábszőreimet, örömet szereznek, élmény, egy kicsit nevetséges is ez, de nem mástól várom azt, hogy szerese, miközben nekem közömbös vagy gyűlöletes. Bár vannak előképek, a testem szerethetőségének előképei, és az segít.

          A magyarázatkeresés, jajgatás, harag elnyomja a cselekedhetnéket, ez a gond.

          Én tudom, milyen kövérnek lenni, tudom, milyenek a(z enyhébb) beszólások, és tudom, milyen az önigazolás és oda nem nézés. Tudom, milyen, amikor fáj, hogy kész, itt a bőröm végleg szétrepedt, sosem lesz olyan, mint ha nem híztam volna meg. Elgyászoltam ezt, és a lányomban remélem magam meggyógyítani, hogy ő nem megy majd át ezen. Akkor, amikorkeservesen utáltam a bőrömet, azt hittem (tipikus mélyen levő, maga baja által lekötött depis), hogy csak nekem vannak szégyeneim, a többiek jól vannak, teszik-veszik magukat, szerelmesek beléjük, parádéznak. Már látom, mindenki kínlódik, mindenki hízik, öregszik, előnytelen testrészei vannak, meg bőrhibái, én csak egy vagyok közülük. És én már sokkal kevésbé, mert inkább megyek edzeni, nem állok a tükör előtt.

          A hízásról mindig mondjuk, hogy hormonális is, meg ki tudja, mi tartja az illetőt abban az állapotban. De azért nem mindig akkora rejtély. Az elmúlt hetekben háromszor volt olyan élményem, hogy a korlátozottan rendelkezésre álló, exkluzív kajámból adtam valakinek, aki túlsúlyos, és vagy kért belőle, vagy ráutaló magatartást tett. És kritikátlan mohósággal tömték magukba a grammra adagolt dolgokat, és én ettől kurva ideges lettem, és a saját korábbi, vendégségben is elkövetett falásrohamaimra is haragudtam emiatt. A gyengeségre, mértéktelenségre, önzésre. Hogy engem ebben a túlműködésem hajtott, és hogy nekem el is vitte nagyrészt a pajzsmirigyem, az nem számít. Ezt nem neked írom amúgy, de igenis túlevés van, függőség, nem rendeltetésszerű táplálkozás, komplex okokból, de akkor is.

          • Én konkrétan kényszerevő vagyok, nem bánatevő inkább stresszevő, hányásig tolom magamba a különböző kifliket, péksüteményeket, néha bármit, amit otthon találok, csipsznek megsütöm a reszeltsajtot, ha ideges vagyok, és gyakran vagyok ideges. Régóta van ez, eddig valamennyire szerencsém volt (meg talán többet mozogtam), nem híztam el irracionálisan, aztán szültem, és (szerintem nagyon testromboló) antidepresszánst szedtem kötelezően, és egyszercsak 90 kilónál találtam magam. Aztán 10 lement, de közben teherbe estem. Most megint zabálok, konkrétan hányásig, és igazoltnak érzem, mert gyereket várok.
            Mindezt nem azért írtam le, mert ez így van jól, sőt, ez nagyon gáz, konkrét pszichés probléma, illetve annak része (sajnos ennél összetettebb a kórkép), valószínűleg orvosi segítség nélkül ezt nem lesz egyszerű abbahagyni, de már így is többet járok pszichiátriára, mint terhesgondozásra. Nem, ezek nem felmentések. Nem önigazolások. Csak azért írom le, mert nekem most itt tart a dolog, innen kell továbblépni. Az önutálat pedig permanens, és nem csak a testem miatt, hanem az általános sikertelenség miatt, a döntésképtelenség miatt, valamint kényszeres szorongással félek, -többek között-, a megszégyenítéstől, amiben sajnos volt részem, de valószínűleg el is túlzom, “ellenségemnek vizionálok” mindenkit, engem támadónak, aki nem úgy néz rám, nem úgy szól hozzám, mint szerintem kéne. (Ez sem önigazolás, csak diagnosztika). Nagyon nehéz napi agyi folyamat különválasztani a konkrét viszonulásokat a magam gyártotta elméletektől. Valószínűleg ezért is kapaszkodok annyira az ilyen cikkekbe, mint ez a fenti, mert megnyugtat, hogy a nyomasztás nem elfogadható (most a konkrét nyomasztásokra gondolok, a “hogy nézel ki” beszólásokra).
            Szerintem a fenti cikk amúgy jót akar, csak talán nem jól fogalmaz, nem elég árnyalt, és az egészségügyi részére nem koncentrál. Talán én annyit tettem volna még hozzá, hogy ha ciki a nem tökéletes bikini test, akkor legyen ciki a lángososnál üldögélő sörhas is (ráadásul sokszor ők cikizik a bikinis lányokat). Nekem ez a cikk nem ugyanaz, mint Tess sztorija, aki valóban extra túlsúlyos és ráadásul nyíltan bánateszik. Azt viszont nem kéne az “én ilyen vagyok” kategóriába sorolni, mert ahogy írod te is, függőség, pszichés probléma, nálam is. Olyan mint ha arról beszélnénk lazán, hogy napi szinten ópiumpipázom, de nincs gond, mert még nem szúrom magam tűvel.
            A Férfihangon olvastam olyat (tudom, minek olvasgatok arrafelé…), hogy “azaz egészséges, ami nekünk tetszik”. (Mármint az a nő egészséges, aki nekik, öntudatos férfiaknak tetszik). Ezt a mondatot nem tudom a fejemből kiverni, és valószínűleg ki is alakul bennem egy “feminista/antinő düh”, ez is leblokkol, meg egy kicsit már a “minden mindegy” szintjén vagyok.
            Hozzám a 2013-as írásod közelebb áll. És már akkor is írtál arról, hogy nem jó tévé előtt pizzát enni és úgy csinálni, mintha a test nem lenne fontos. Egyébként ezzel teljesen egyet értek. Jó az is, hogy megváltozott a tested és tudom, hogy sokat dolgoztál érte. Viszont a blogodból, amit most már 3 éve olvasok, az jön le, hogy a lelki harmónia, az önelfogadás, önszeretet, az önmegvalósító munka előbb volt, a testi átalakulás utána kezdődött. És az elsővel is keményen melóztál. Én még az első állomás előtt vagyok sajnos, még az is rendkívül távolinak tűnik. Ez persze az én problémám, gyengeségem. De most tényleg úgy érzem, hogy a komoly sport elképzelhetetlen számomra.

            • Nem is feltétlen a komoly sporttal érdemes kezdeni. Sok mindenen (nem csak a kilók számán, de akár egyes lelki-mentális állapotok biokémiáján is) azzal nagyot lehet fordítani, ha tartósan alakítasz azon, hogy mit is eszel. Viszont adott esetben ezt is, ahogy bármi egyebet is, neked kell magadért meglépned.

            • Nem is csak a mit, hanem a hogyan, igazából azaz ijesztő. Persze lehet, hogy ha répát tolnék be a számba folyton, az kevésbé lenne káros. Egy időben próbálkoztam azzal, hogy répát pucolok, de meguntam. Saqjnos a fél bagettet könnyebb betolni. Meg azt gondoltam, a rágó segíthet, hátha maga a rágás megnyugtat, de hosszú távon az sem működött. Mondjuk lehet, hogy gyorssegélyként vissza fogok térni a rágózásra, mert valamit muszáj csinálnom, ez már szörnyű. Egyébként szinte semmihez sincs gusztusom, és sosem vagyok éhes.

            • Borderline, értelek és a kényszerelem is átjött, nagyon is. Illetve amennyire az eddig általad elmondottakból érzékelhető úgy tűnik, hogy egy számodra nem igazán komfortos helyzetnek való krónikus kitettségen dolgozol az efféle evéssel. Erre viszont nem tudom és nincs is pofám egyszerűen azt mondani, hogy tessék felállni, kiszállni, megoldani etc. Bizonyos szempontból azonban nagyon is kapcsolódik ehhez az, amit mondani szeretnék. Nem is elsősorban vagy csak a sárgarépára gondoltam, meg esetleg arra, hogy akkor másból egyél kényszer és sokat, hanem pld. a minőségi állati fehérjére, ugyanilyen zsírok. Közelebbről arra gondolok, hogy bizonyos tápanyagforrásokkal a neuronok, meg a kapcsolódásaik is jobb állapotba hozhatók, illetve mert nagyobb eséllyel lehet hozzájutni és több olyan kompakt anyaghoz, amelyből pedig olyanok készülnek, amelyek kellő elérhetősége esetén nehezebben kerülnek elő a kifogások, meg könnyebb lesz felállni, elindulni bármiben, bármiből (sport, mindset, helyzet), minden kontrollálhatóbb (pld. evés), azaz katalizál (ld. pld. dopamin) és ha már egyszer elindultál, elkezdted, akkor bele is engeded magad, elmerülsz benne, netalántán még élvezed is majd (ld. szerotonin). És ha egyszer sikerül elindulni pld. mozgásban, sportban, az további hasonló hatásokat hoz majd magával és aztán nagyobb eséllyel úgy is maradsz, azaz tartósan mozogva. Igen, tudom, ez egy és csak egy aspektus, mármint, hogy mit is eszünk, de ilyen megvilágításban nem annyira hanyagolható (habár sokan vitatják, illetve legyintenek).
              (Pontosan emlékszem, hogy említetted, hogy vegetáriánus vagy, de bízom benne, hogy megelőlegezhető nekem annyi hitel, hogy ez itt nem egy cseszegetésféle, vagy merő észosztás, engem annyira nem az irányzatok érdekelnek. Illetve tapasztalatból is beszélek, érzékeltem a különbséget.)

            • Akkor fogj egy könyvet és olvass valami jót, értékeset!
              Sétálj egyet, ülj a padon és nézd az embereket!
              Vigyél könyvet a sétához!

              Ne nyomaszd magad azzal, hogy mit KÉNE, ahhoz, hogy jól legyél!

            • Nem vagyok vegetáriánus, szerintem nem is említettem ilyesmit itt, valakivel talán összekeversz. Akartam vegetáriánus lenni, szimpatikus szemlélet, mint ahogy akartam komolyabban jógázni, meg zsonglőrcsapattal világot járni, de aztán hamar feladtam az ilyen álmokat. Mióta kiköltöztem, még annyira sem próbálkozom a vegasággal, mint előtte, Franciaországban ez nem divat, a párom húst hússal eszik, és nincs kedvem kétfele főzni (egyfele sincs).

              Nem egyszerű kiülni a padra, nem szeretem a környéket, ahol élek, idegen életformájú emberekkel vagyok körülvéve, nem szép, hogy ezt mondom, de hazudnék, ha azt mondanám, nem zavar. Erősíti a kényszerbetegségemet, az izoláltság-érzésemet, ha a környék lakóit nézegetem. Ráadásul itt hónapok óta nagy építkezés van, folyton zúg a betontörő. Tudom, ezek megint kifogások. Bemehetnék egyébként minden nap Párizsba, direkt megtartottam a bérletemet, pedig nem olcsó, de azért, hogy bármikor bemehessek a városba. Nem megyek, mert “pont nem fér bele”, reggel a gyereket viszem oviba, délben kezdem a munkát, aztán már megyek a gyerekért, nincs időm, energiám. És a könyveket is félbehagyom. Komoly mélység ez. De köszönök minden támogatást, ötletet! 🙂

            • Bordi’ ezek nem feltetlenul kifogasok, ha a tartalmas elethez rossz, lehuzo a kornyezet az nagyon demotivalo tud lenni. Valoszinu, hogy teged ott semmi sem inspiral es hiaba mesz be a varosba (az etmenetileg frissito tud lenni) az eleted nagy reszet meg is csak abban a kornyzetben toltod. Hol tudod jol erezni magad? Ahol jo levegot venni, kimenni az utcara, ahol elaraszt az ismerosseg, otthonossag netan hal a vizben erzese? Van ilyen? Ha van, akkor nem hiszem, hogy kifogasokkal elsz, egyszeruen nem vagy a helyeden, ha nincs akkor ez valoszinu csak tunet es melyebben kell keresni az okokat.

            • Borderline, sorry a kavarert.
              A soraidbol suto melyseget, annak komolysagat azt hiszem nagyon is at tudom erezni. Remelem hamarosan otthon leszel valahol es hogy van tamaszod.

        • Nagyon nehéz egy nemformás testet elfogadni. És minek? Jobb az, ha kevesebb munka is elég az önelfogadáshoz. Mindig van tökéletlenség, nem kell félni, mindig el kell fogadni valamit. Miért kezeled ennyire véglegesnek a tested állapotát? Miért ragaszkodsz a formátlanság állapotához? Miért nem akarnak lefogyni az emberek, miért magyarázzák meg a túlsúlyt, miért válik identitássá? Erről ClaraOswin írt megrendítőt, hogy beszólogatnak, amióta öt kilót fogyott. Ezt értem. Na de nem az ő fogyásával van a baj, hanem azzal a miliővel, amelyben ez elhangozhat.

        • Olyan kultikus és őrült bonyolult a sport, ha Aritát (aki sportol, nagyon is) vagy téged olvaslak. Ez eléggé luxus ám, hogy “nincs kedvem sportolni”. Hát fogat mosni, mosogatni? Egyik sem élmény, csak nem elkerülhető. A nyűgösségből, motiválatlanságból, rossz lelki körökből pont a sport ránt ki. De az is lehet, hogy nem soportolsz. Csak akkor ne haragudj a világra, ne bánkódj a túlsúlyon, legyél jól abban a testben, ami sport nélküli.

  3. Köszönet ezért. : )
    Mondanám, h nem érint a dolog, mert már jó ideje nem olvasok újságot és nem nézek TV-t, DE a tükörrel azért csak össze szoktam találkozni. :)))
    Divatos szó lett a body awareness. Nem vagyok benne annyira a témában, de ez a szó magába foglalja azt, amire vágyom és amiért tenni akarok: (skandináv módra) lecsupaszítani, lehántani mindent, ami nem oda való, és meglátni, milyen az. Milyen lehetne. Amikor nem azzal van tele az elmém, h mit fogok legközelebb ropogtatni vagy mikor jön már el a kávé ideje. Csak időt adni annak, h érezzem a testemet, a rezdüléseit.
    Akinek vannak ilyen jellegű élményei, tanácsai, megoszthatná…. : )

    • Sressz ellen van ez neked?

      Nekem az segít, ha nem veszem be a multivitamint, mert a B-komplexe durva ehetnéket csinál, és az, ha bele tudok merülni evésnél izgalmasabb tevékenységekbe. Olyankor csak a gyomrom korgása figyelmeztet, azt az érzést nagyon szeretem. A vízivást, nass helyett is, viszont nem szabad elfelejteni.

      • Tudok a B-vitaminok ilyen jellegű mellékhatásáról, de multivitamint szedek, úgyhogy kizárni nem tudom. Meg amúgysem hiszem, h minden rákenhető a gonosz B-vitaminra.. 😀
        Mindig is imádtam enni –> addikció plusz unatkozás plusz motiválatlanság (meg-kéne-emelni-a-seggünket-de-sokkal-jobb-a-vacsi-meg-utána-az-édesség-khm), szóval akaraterő téren kell, hogy változás legyen. : ) Nincs mese. És igen, felfedezni, h mennyi, az evésnél izgalmasabb tevékenység van. :))

    • Keresd az elemit! Ébreszd fel az érzékeid! Pld. járj mezítláb, hagyd magad bőrig ázni, majd hagyd magad a napon megszáradni, vacogj, izzadj le, hagyd magad összekoszolodni valami fizikai-melósban, hagyd magad megéhezni, majd ha már igazán és tényleg éhes vagy, szimplán sózz meg egy paradicsomot* és edd meg lassan, odafigyelve, ilyenek. Az éhség szerintem sokszor nem ételre éhség, hanem társaságra, figyelemre, valamire, ami meaning. És még talán idetartozik az is, hogy minél egyszerűbbet eszel, az ízek, meg az érzékelésük is letisztul(nak) és élményszámba megy az az egyszerű, az a kevés is, ami pont elég.
      (Amúgy az elindulni, elkezdeni témához annyit, hogy ne gondold, hogy csak akaraterő. Ez sokszor alacsony dopaminszint, ezért is jön jól az a kávé vagy az édesség a vacsora után, mindig.)

      * ez csak az én gyengém

    • Csatlakozom. Megoldás a vonzó tevékenység, amelyben elmerülök. Hét vége, amikor maga ura vagyok, lassítok és tudatosabban végig tudom gondolni, mennyit és mikor eszem.

  4. “A bikini körül kialakult szorongás különösen ironikusnak tűnhet, ha azt vesszük, hogy amikor a Louis Réard által megalkotott ruhadarab a hatvanas években meghódította a strandokat, a nők felszabadulásának a jelképe lett: a korábbi évtizedek szexuális prüdériáját azzal próbálták ellensúlyozni, hogy minél többet megmutattak magukból. Néhány pluszkiló pedig senkit sem akadályozott meg abban, hogy kivegye a részét a forradalomból, vagyis, hogy jól érezze magát. Ma már azonban a bikiniről nem a felszabadultság, hanem a fogyókúra jut először az eszünkbe. És normális testtel szinte lehetetlen jól érezni magunkat.”

    Hát a hatvanas évek óta kissé megváltozott az életmód: előre csomagolt, manipulált, cukros-lisztes ételek tömegei jelnetek meg a kereskedelemben, és valami négyszer annyi szénhidrátot eszik az átlag amerikai, mint akkor, viszont nem mozog szinte semmit. Ezért aztán a testek nem normálisak. Itt se. Makacsul ismételgetem: szerintem nem a fürdőruhamodell-test, hanem az el nem hízott, el nem torzult test a normális, és igen ritka.

    “Persze lehet, hogy csak rosszul közelítjük meg a dolgot: ha rágörcsölünk, esély sincs arra, hogy jól nézzünk ki a bikiniben, ha viszont elkezdjük jól érezni magunkat, a többi már jön magától. A bikinitest is.”

    Szerintem ez így nem működik: sima jóérzésből, megkövült kis szokásaink közepette, szembenézés és erőfeszítés nélkül nemigen lesz semmi. Ironically enough, én most gyorsan ledobok két felszaladt, lazulós kilót, aztán megyek csak strandra. Jobban érzem úgy magam. Kis szénhidrát is azonnal meglátszik, és ez teszi végképp biztossá, hogy nem tesz jót nekem.

    Semmi szégyen és elbukás, csupa bizakodás vagyok, csak hát nekem már végképp hozni kell, amiről annyit írok.

  5. Nnna fogadni mertem volna hogy lesz poszt a cikkből…

    Attól tartok, a kamaszlányok esetében van igazsága a cikknek. A saját kamaszkoromból rémlik, hogy senki se volt akkor se elég jó 14 meg 19 közt, és sokan rejtegették a teljesen okés, egészséges testüket is, volt ott minden, mert rövid a lábam, vastag a bokám, pici a mellem ésatöbbi. Tehát olyasmi, ami tényleg adottság (hosszabb lábad nem lesz, nagyobb melled meg szoptatás és műanyag árán max), azon is ment a senyvedés.

    Viszont tömegével látom az öntudatos, 110 kilós hatvanas nőket a cserkeszőlői strandon. Megfelelniük a húspiacon rég nem kell már, és sokan úgy vélik, ennyi idős korban ez a természetes, a fájdalmakkal, reumatológiával, bajokkal együtt. Látom őket a gyógytornán is, amikor már muszáj.

    Az egészséges táplálkozás meg: pont a gyerekeknek szánt dolgok a legócskábbak, legkárosabbak, legcukrosabbak, legüresebbek. Iszonyú szélmalomharc még akkor is, ha a 80 százaléka száműzve van itthonról, nem lehet minden szaros fagyiért Savonarolaként károgni, bár tény, mióta az öt és félévesem járt fogorvosnál (oka volt, sajnos) azóta felnőtteket meghazudtoló önfegyelemmel tartja magától távol a legtöbb iszonyúságot, pedig dokinő nagyon kedves volt és tulképp nem volt fájdalmat okozó a dolog. De esküszöm, jobban átment az üzenet, mint a sok cukievő, dohányzó, piáló felnőttként, aki elvileg tudja, de nem teszi. De jóformán képtelenség megmenteni a kölyköket, nem is beszélve menzáról, tábori menüktől et cetera. Főzünk mi minden nap, de azért az oviból nem hozom el délben, amúgy sincs olyan opció, hogy nem kérünk ebédet, reggelit, uzsonnát. Mire 14 lesz, már a legtöbben rá vannak állítva a műkajára (és igen, én se vagyok romlatlan, a sima aludttejet nem eszem meg, csak a bolti joghurtot, evvan), nulladik meg hetedik órájuk van és fél háromkor esznek…hogy mit, az megint külön téma.

    Szóval mire felnőnek, a többség tényleg be van rendesen nyomva a csőbe időbeosztással meg kajafüggőséggel is, aztán lehet ordibálni a cső közepén, hogy mostan álljál már fel – onnan full változni kb. annyira nehéz. hiába látod be értelemmel, hogy muszáj. Volna.

    Az hogy ufónak születtem, aki zőccséget eszik, 52 kiló meg szétugrálja magát negyvensok évesen a KFT koncerten, az nagy mértékben adottság, és nem pusztán erő, akarat, tudatosság, szóval magamat nem ragozom, mert kb. nem példa semmire.

      • Azon viszont mindig ledöbbenek, hogy mennyi gyerek nem iszik vizet SOHA. És a szülőknek teljesen természetes azon parázni, hogy a 13 éves gyerekek mit fognak inni az ötnapos osztálykiránduláson, ha csak víz lesz korlátlanul elérhető? Végül megegyeztek valami zacskós, cukros szörp porban, amit csak bele kell önteni a pohár vízbe, hogy ezek a gyerekek se haljanak szomjan.

          • A legfőbb probléma az, hogy ezt nem gondolják gáznak. Valahogy úgy tekinti a környezet, mintha az lenne a gond, hogy nem eszik a gyerek almát, hát eszik körtét. Hol itt a probléma?

        • Itthon nincs cukros üdítő, mert akkor azt inná a lányom. Az oviban itt is ez van, rendezvényeken hozzák az agyoncukrozott szirupokat, és odavannak, hogy dehát ez házi! Igen, az, 5 kg fehércukorral felturbózva. (Mondjuk legalább nem italpor.) A másik a bodza, most mindenki azt iszik, émelyítően agyonédesített samponíz. (Tudom, lehetne egészségesre is készíteni.)

          • Anyukám régebb csinált bodzaszörpöt, az nem ilyen sűrű ragacs volt, kellett bele a bodzavirág, citrom, meg nyilván cukor is, de nem egy rakással – és tök jó volt, mert nem a gejlség érződött, hanem a bodzavirágnak az íze.

    • Szerintem tobb szempontbol is van igazsaga a cikknek, egyben azert teved talan, hogy a ferfiak nem foglalkoznak a narancsborrel. Meg alaznak is vele, cikiznek noket, ha eleg bunkok hozza, meg a segg allagaval a lottyedt mellekkel. Lehet, hogy ki merunk menni a strandra, de az mar eleg gaz, hogy normalis testalkatu nok is kisse feszengenek ha nincs meg a 60-90-60. Szamon nem kerheto igazan az, hogy miert nincs megemlitve, hogy mennyire nem elunk egeszsegesen, nem sportolunk. En ugy latom, hogy az egyetlen celja felhivni a figyelmet erre a mar-mar extrem testi elvarasrendszerre amit a nok fele tamasztanak o csak errol a jelensegrol irt noha ha van osszefugges az egeszsegtelen eletmod es az “anti bikini badi” kozt az lehetne egy masik cikk temaja, de nem eze.

      • Egyetértek. Nekem kapásból az ugrik be, hogy miért csak a bikiniről van szó, a férfi fürdőnadrágról pedig hallgatunk. A férfiak egészségi állapota (vizuális megjelenése) miért jóval ritkább téma?
        Rengeteg nyomasztás éri a nőket, boldog az, aki ezt nem tapasztalta még. Nekem ordítottak vadidegen férfiak az arcomba, hogy “ronda vagy”, aztán szépen összeröhögtek egymással. Pedig akkor még nem is voltam kövér. A szép nőket is éri nyomasztás, nekik meg nem illik “visszautasítani” a nagyszerű lovagot, aki nyomulna. Ha megteszik, akkor addig vizsgálják nagyítóval a testüket, amíg hibát találnak benne.
        Továbbra is azt mondom, hogy csak öntudat segít, felvértezni magunkat a külvilág ellen.

        • A férfiakat nem nyomasztják ennyire (kis nyomasztást is nagynak vesznek, el nem tudják képzelni, miket és milyen gyakran kapnak a nők, egyetértek veled), ezért kevésbé görcsölnek és kevésbé is reagálnak (fogyóznak vagy önigazolnak vagy dühöngenek). Nekem sem a más testével, sem a strandra menésével nincs dolgom, gondom, ennyi erővel lehetne bajom azzal is, hogy mit álmodik, nekem nincs belepofázási kényszerem. De az önigazolás és ferdítés, tények tagadása itt megy, a virtuális és valós közös térben, és arról nagyon megvan a véleményem. Miközben továbbra is az ő dolga, felelőssége a teste és jólléte, és továbbra sem nagyon érdekel, én érveket és állításokat látok, és a hamisság zavar. Például ha az, aki önironikusan írja, hogy ő hatszáz méter futás után kifullad, beszólogat az én “fitneszmániámra”, próbálja megtámadni ezt az egészet, amit képviselek (ez megint a Gumin volt).

          Szoktam amúgy testekről állításokat tenni, mert bloggerként el szoktam mondani, amit gondolok, és szerintem a test fontos, nagyon fontos mégpedig, és van mit rajta elemezni, dicsérni, megbeszélni, a sajátunkon is, meg a jelenségeket, tendenciákat is. De ezek az állítások vagy elismerőek, vagy tényszerűek, vagy legalábbis nem sértőek. Soha nem írtam, hogy dagadék, hájas, de undorító a göröngyös segge, ahogy rezeg, jobban tenné, ha stb. Magamról sem írtam ilyeneket, nem is gondolok, pozitívra vagyok hangolva. Nagyon is visszafogottan és a sértés szándéka nélkül írtam Lena Dunham és Tess Holliday testéről is, utóbbit megkapónak és szépnek tartom, nem csak a fejét.

          Én így vagyok pc és intelligens, ez volna a testszégyenítés, szerintem, hogy “hájas, undorító”, tehát a gyűlölködő minősítgetés, nem az, ha nem tudom hozni az önigazolók elvárásait. Szerintük voltaképpen kötelező némán reagálni a fatpride vagy testelfogadási mozgalomnak nevezett önáltatásra, semmit hozzá nem fűzni, vagy egyenesen szépnek látni azt, amit nem látunk annak. Én ezt nem tudom megugrani, ez hazug volna.

          Én azt, aki nem képes szembenézni azzal, hogy “túlsúlyos vagyok, elbasztam a kajálásomat/életmódomat, jobb lenne nem túlsúlyosnak lennem, és nem csak magam miatt”, nem tudja kimondani, hanem helyette csapkod, dramatizál, másokat hibáztat, mindezt kommentben vagy az én fb profilomon, és nekem tulajdonít olyasmit, amit én nem mondok, paranoidan értelmez, ugrásra készen sértődik, viccesen leszólja az izmozós képeimet, nem tudom komolyan venni. És szerintem nekik szar lehet.

          A múltkor idézett egy átmenő kommentelő egy nagyon sikerületlen, szövegnek is gyenge cikket arról, hogy szegény férfiakon micsoda nyomás van.
          http://velvet.hu/trend/2013/05/19/a_tulzott_gyuras_lehet_a_ferfiak_anorexiaja/

          Ugyanez a dráma, hiszti, önsajnálat, mint a bikinis vs-cikkben, és persze görnyedt, gyenge izomzatú emberek írják. Ez zavar, az átlátszó önigazolás, nem a teste. A közember életében nem járt edzőteremben, a fiataloknak meg kb. az egynegyede hallott már valamit arról, mi az a synthol, például.
          http://hirado24.hu/felpumpalt-gyurma-gyurkak-avagy-a-szteroid-es-a-synthol-hatasa-40-foto/

    • Én is azt hiszem, hogy az eredeti cikk igazándiból a kamaszok védelmében kellett volna íródjon. Igenis nagyon durva, hogy “kishibás” fiatal, egészséges testű lányok/nők szétszorongják magukat és tényleg inkább kikerülik a strand témát. Sajnálom őket és hibáztatom mindazokat, akiket ebben felelősnek látok.

      Másfelől meg, negyvenévesen már nem élhetünk vissza következmények nélkül a testünkkel. De azért csajos sportok is segítenek, hogy szaladhass a gyereked mellett, ha éppen megtanult bringázni, vagy, hogy elérd a tollaslabdát, vagy éppen a buszt. Én is nagyon évezem, hogy szintentartásnál több sport is belefér az életembe. Beleférne több is, de én nem vagyok a magányos futó típus, nehezen motiválom magam.
      Egyébként meg amikor kimarad valamiért pár hét evezés, és lejöttem az endorfin tripről, akkor már nem kaparom a falat, ha kimarad még egy edzés. olyankor már csak a fejem sóvárog edzés után, a testem betesped. Teljesen együttérzek azokkal, akik a rengeteg munka+család mellett, rendszertelenül mozogva, hagyják, hogy a tehetetlenség győzzön a szürkeállományukkal szemben.
      Persze. amikor meg rá vagyok kattanva, akkor a kimaradt edzés helyett ugrálókötelezek és az sem elég. Mondjuk nem vagyok egy Bánhegyi Adrienn. Szóval tényleg mindset, de én nem a meglátszó, hanem a sok endorfint adó sportokat javaslom. Nekem pl kell, hogy agyas is legyen egy sport. Jobban esik. nagyon élvezem, hogy fejlődik a technikám abba, amit nemrég tanultam. Meg aztán a holtponton is átvisz, hogy figyelni kell.

      A strandra meg megyünk, mert ingyen van, élővíz, 200 méterre van és látom az ablakból. meg hát a gyerekek úgy élvezik, hogy botorság lenne ebből kimaradni. De én egyrészest veszek, mert utálom, amikor két külön rész csúszik le egy jó fejestől.

  6. Hát én is harminconévesen voltam a legjobb állapotban, az tény. De az is, hogy jelentős életmód problémák miatt hanyatló állapotomat a visszaváltás után hónapok alatt lényegében rendbe tudtam tenni, és 50 évesen megint megcsináltam, amit 30 évesen.

  7. “MEDDIG TŰRIK MÉG A NŐK A BIKINITEST ZSARNOKSÁGÁT?” Ez is a cikkből van. Ismerős a hangnem, és vicces itt is.

    Én a gyufásdobozok rémuralma ellen tiltakozom! Bár én a lelkem mélyén sem vágyom arra, kicsit sem, hogy gyufásdoboz legyek.

  8. Igaz!
    Ki, ha én nem és mikor, ha nem most? (vagy hogy van ez helyesen)
    Úgy érzem én is úton vagyok, csak máshogy haladok… Néha megállok… Az is eredmény, hogy nem vissza megyek. Hatalmas élménnyel megvettem az M-es nadrágot nemrég (másfél éve ugyanebből az xxl-es feszült :(), és a fogyással meglazult zsírpárna még túlcsordul rajta, de jóóóóó látni benne magam a tükörben :). Szokás- és gondolkozásváltásban vagyok. Önsegítő könyvek tömkelege, mazsolázás, kutatás, önelemzés ezerrel. Milyen beidegződés honnan van, hogy változtassam meg, hogy javítsam ki, ami nem tetszik, stb. Türelem-tanulás, hogy nem tűnik el az évtizedekig ott rostokló háj pár hónapnyi mintaszerű étkezéstől. Hogy jutok el addig, hogy végre ne legyen úszógumi-derekam, ha leülök, ilyenek. hogy viszonyuljak ismét normálisan az ételekhez (és ne szemétkaja-zabálással oldjam meg a vélt vagy valós stresszhelyzeteket)?
    Igen, nagyon nagyon kíváncsi vagyok, vajon mi van a párnáim alatt (ha megnézem a felmenők fiatalkori képeit, akkor egy káprázatosan szép nő lesz ott 🙂 ).
    Iszonyat erővel akarom hinni, hogy méltó vagyok rá, hogy egy olyan testben éljek, amilyet mindig is szerettem volna magamnak (nem szexi, hanem életteli, sportos).
    Közeli példákon látom, hogy mekkkora börtön a túlsúly és nem tudok pálcát törni felettük (és nem azt mondom, hogy más ezt teszi). Mind elindulunk valahonnan. Lehet, hogy ő az út másik szakaszában tart (hű, de rémesen koelhós ez). Amikor ránézek egy túlsúlyos nőre, mindig az jut eszembe, hogy mi állhat mögötte, mivel küzdhet? Vajon neki is az egyetlen jutalomforrása az étel? Vajon őt is abba szokott bele hogy az evés megoldás mindenre? Mert amikor én voltam 100 kiló felett, nekem ezek voltak bent… Még mindig rettegek, hogy valóság-e ez, vagy csak egy tovaillanó elhalasztott esély, hogy most jó úton haladok, aztán megint visszahúz a háj mocsara :(.

    Látom az új belépőket is, akik most fejlesztik magukban azt, hogy az evés a pótcselekvés. Hálás vagyok, hogy nyílik a szemem.

    • köszönöm 🙂
      Kb.20kg-t, amiből visszajött az elmúlt évben 5 kg.
      Amikor elkezdtem (’14 tavasz), egy ideig jártam személyi edzőhöz, de nem figyelt rám, hanem bevett sablongyakorlatokat végeztetett, és nem a nekem megfelelő tápanyagarányt ajánlotta, így megváltunk egymástól. Aztán futogattam… Ősztől meg sajnos lassacskán eresztettem lefelé és gyorsan minden fontosabb lett,mint hogy menjek tovább a kitűzött cél felé. Az volt az eredmény, hogy nem híztam vissza. Mivel a mozgásra nem tudom mostanában magam rávenni, így ballagnak vissza a kilók, nem segít a jelenleg zaljó lelki válság sem (remekül tudok 3 napon keresztül esténként pár óra alatt akár tizenezer kalóriát is elofgyasztani, majd egy részétől gyorsan megszabadulni).
      Most egy hétig megpróbáltam ezt a ketót, de nálam alapból túlevést eredményezett, így a diagnózisom az, hogy még keveset tudok róla, minden bizonnyal ezért eszem túl sokat (meg azért,mert nem akkor eszem amikor éhes vagyok, hanem amikor “kívánom”). A ketocsík nem mutatott csak leghalványabb elszíneződést ez idő alatt. Szóval tuti rosszul csinálom. Most visszaállítottam a kalóriabázison a fehérjetúlsúlyos arányokat (F60, ch20, Zs20 – mert ez működött), és megyek addig ezzel, ameddig nem művelem ki magam kellőképp ketóból vagy nem találok egy olyan dietetikust, aki bevezet ebbe :). Vagy egyszerűen majd levonom a konklúziót, hogy nekem a fehérje a jó,nem a ketó, meglátjuk.
      Ja, nemrég kijött, hogy inzulinrezisztens vagyok, és a keményítőtesztem is “pozitív” lett (nyilván tizenévnyi önhánytatásnak lesznek eredményei >: ( , megdolgoztam érte), de még csak a leleteim vannak meg, a pontos diagnózisra még várnom kell, mert még nem jutottam be a dokihoz.
      A mindennapi mozgás lenne a cél, de lusta vagyok. Rutinná kellene, hogy váljon, de nincs hajtóerő. Megvan az insanity, megvan a freeletics, mégse csinálok semmit.
      Munka után hazaérek, és amit tenni bírok, hogy lógok a neten. Pedig nem keres senki és nem történik semmi érdekes, mégis ott ragadok, kattintgatok, majd jön hozzá valami “finom”, mert a “nem-igaz-hogy-nem-keres-senki-b***a-meg-a-világ” meg a “úgyse-kellek-senkinek-én-már-nem-is-számítok-semmit” remekül orvosolható evéssel. Az eszemmel tudom, hogy ehelyett építeni kellene magam és magammal foglalkozni, mégse ezt teszem. És mindig olyan könnyen adja magát a kifogás. Ezt magammal kell hogy lerendezzem, nincs mese. Amit olvastam most, hogy pozitív szokáshurkot kell kialakítani, de ez is csak úgy fog menni, hogy iq-ból beleállok az elején, és olyan jeleket állítok be, amitől kvázi automatice elmegyek futni/elkezdek tornázni, majd jól megajándékozom magam eztán valamivel, így idomítva magam a helyes viselkedésre. Most ezek keresése zaljik (szép szó az időhúzásra,mi?).
      A “vicces” amúgy az, hogy “mindig” olyan 80kg körül jön el egy határ, ameddig lemegy akaraterőből, és aztán elindul mindig vissza fel. Őrjítő ez a szélmalom-harc.
      Amit pedig pozitívumként talán felhozhatok, hogy 6 napja cukor- és lisztmentes vagyok. Édesítő is csak annyi amennyi a fehérjeporban van.
      Bocsánat, hogy hosszú lett.

  9. Mindset és magyar társadalom normái témakörében elmeséltem már, hogy engem, mióta először terhes lettem (még közelebb a húszhoz, mint a harminchoz), folyamatosan azzal baszogatnak családom egyes tagjai, hogy egyet TÖBBET, meg ZSÍROSAT(??), mert nagyon vékony vagyok, biztos beteg leszek (egyik sem vagyok, a legtávolabbról sem, orvosi szakvélemény szerint sem), és külön megy az a nyomasztás, hogy ha nem zabálok, akkor majd a gyerekemet nem tudom megfelelően kihordani, táplálni, szoptatni, újra teherbe esni. Nem számít, hogy eddig mindezt gond nélkül abszolváltam, most újra megy a mantra. Na, ez milyen? Még szerencse, hogy a stressz az viszont külön használ a kismamának. Beszarok.

    • Ó! Nekem a nőgyógyászom külön felhívta a figyelmem, hogy meg ne próbáljak kettő helyett enni, és ha soha életemben nem foglalkoztam reformtáplálkozással, akkor épp itt az ideje, azonnal kezdjek el odafigyelni, mit és mennyit eszem. Be is szartam rögtön, onnantól kezdve mondhatott bárki bármit, le lett ugatva.

    • Szegény anyukámat nyomasztották ezzel harmincsok éve, és duplájára hízott, soha nem is adta le többé azt a negyvenöt kiló felesleget.

  10. Régen nem ugyanez volt?
    Mondjuk 1985-ben?
    Mármint, ami a cikkben van, “ha nem nézel ki jól, nem szívesen mész strandra”.
    Mert mondjuk anyám se szívesen ment, szoknyát se hordott, mert “görbe” a lába, ami nem görbe, hanem tigh gap-je volt/van.
    Mondani kéne neki, hogy most már hordhat, mert divat a tigh gap.
    Szóval, hogy ez nem újkeletű, nem?

    • Nem, nem ujkeletu, de mostanra eldurvult es mindenhonnan ez omlik rank. En sem huztam miniszoknyat sokaig mert lecsunyaztak a labaim, amikor meg meg is vettem a batorsagot magamnak, belul valojaban feszengtem.

      • Aha.
        Lehet végülis, hogy mostanra eldurvult, nem tudom, hogy mi van a nők fejében, úgy értem, hogy én látom, hogy szépek, de lehet, hogy ők csúnyának látják magukat.
        És amúgy csúnya lábad volt, vagy csak akkor tűnt annak?

        • hat ez az, nem tudom megitelni. Formailag elmegy, de narancsbor az van/volt es mindig nagyon szegyelltem, mert allandoan megkaptam, hogy milyen kiabrandito es ronda. (“mintha ket kulon no lennel egy tokelets sima, felsottestel es egy godros alsovegtagokkal”) Mostmar “oreg” vagyok es leszarom ki mit gondol a labaimrol, de a narancsborrel nem tudok megbekulni. Volt ugy, hogy nadragban furodtem meg a balcsiban, direkt nem vittem furdorucit. Akkoriban azert nem volt ekkora felhajtas a bikinitest korul es megis. Ha magambol indulok ki, pont azt szeretem, hogy annyifele forma es test van, masokon a narancsbor sem zavar. A koverseg sem zavaro latvany bikiniben, csak ne ideologizalja meg valaki, hogy miert jo a tulsuly.

            • Persze, hogy nem, ezt igazolhatom. Nekem mindig akkor jelentek meg a narancsok amikor 50 kg fole mentem, de volt szocske labam is, amikor minden nap futottam es sokat mozogtam. Viszont tobbszor hallottam ferfiakat amint noket (engem is) a kulsejukkel hecceltek, bantottak, alaztak. Nagyon is jol tudjak, hogy mi a cellulit es, hogy a noket ez mennyire zavarja. Az en testemet tobbnyire nagyitoval leste tobb baratom is, ha valami nem volt tokeltes azonnal szovatettek, hozzabiggyesztve, hogy bezzeg az elozo baratnonek sokkal ilyenebb-olyanabb, szebb…Amilyen kis hulye voltam, csak bankodtam magamban, ahelyett, hogy elkuldtem volna oket a buspicsaba. Mindezt mindig a tavolrol sem adonisz hapsik muveltek. Akarhogy is ez iszonyu kartekony, foleg ha fiatal lanyokkal esik meg.

            • Úúú, legalább ennyi, hogy sose érdekeltek a sütik, ha valamit akartam (rendszerint ünnepre vagy buliba vinni) meg tudtam olyanra sütni, hogy eldugták a vendégek elől (komolyan, visszahallottam:)) de engem azon túl, hogy nosza kóstoljuk meg, milyenre sikerült az íze, sosem érdekelt.
              Nagymamám volt igazi konyhaistennő, eszméletlen sütiket is sütött, azokat se ettem meg. Néha, unalmamban egy hókiflit ha uncsik voltak a vendégek. Néha három fánkot (és utána fél éjszaka hánytam:)) A piskótát meg, bármilyen aranyló, különösképpen soha nem állhattam 🙂 Cukrozott, sült liszt, fel se fogtam, hogy az öcsém pl miért rajong érte, akkor is csak cukrozott, sült liszt marad, ha akármivel megbolondítják. Egy rendes csokival nem ér fel semmi se! 🙂 és az is erősen holtversenyben van egy darab füstölt sajttal 🙂
              Láttam egyszer valahol egy tesztet, amivel fel lehetett deríteni, kinél mi a túlevés gyökere (cukorfüggés, spórlósság, nehogymár kidobjunk valamit, önjutalmazás stb), nekem az jött ki, és attól tartok, nagyon igaz, hogy “transzevő” vagyok. Hajlamos vagyok nem jelen lenni benne, eszem megszokásból vagy hogy kipipáljam és valamit csinálok mellette. Nem érzem az ízét, sem azt, hogy tulképp jóllaktam. Főként ez szokott elharapózni stresszes vagy másképp szar időszakokban, olyankor hangsúlyosan nem érzem semminek az ízét és nem veszem észre mikor kell abbahagyni. Ezzel együtt olyan kicsik a túlkapásaim, hogy általában felháborítónak tartom, hogy hogyan lehet ettől hízni, és nehezen jövök rá, hogy pont ezzel a kicsivel volt több a napi adag mint kellett volna, és sok kicsi, következetesen, sokra megy. Nálam sose játszott hat szelet valami, hánytam volna mint a lakodalmas kutya, ha megpróbálom (elő is fordult néha két szelet után). Csak még egy szem dió, még egy szelet füstölt mozzarella, amikor elakadok valamin/nekifogok valami nagyobb lélegzetűnek/összeszedem magam, hogy lépjek valami kellemetlen dologban vagy lazulásnak ha léptem.

            • Hat Mati’, a piskotat en sem, nagyon nem. Szaraz, tojasos-cukros liszt, ahogy mondod. Ha valami tuti kremet rakennek, akkor sem eszem meg, annyira nem szeretem az izet. Anyam imadja es gyakran sutott, lekvart kent ra es ugy…en meg iszonyu merges voltam, hogy miert ezt suti es nem olyat amit mi is szeretunk. Utoloag halas vagyok neki. 😉

          • A narancsbőr egy nagyon rohadék dolog. Nekem 31 éves koromig nem volt, annak ellenére, hogy nem voltam vékony soha. Nekem pont a felsőtestem volt gáz mindig, csúnya mellek, nagy has, de a combom, fenekem tök sima volt, emlékszem a koliban csodájára jártak a szobatársaim. Lehet, hogy ez az aerobictól volt, nem tudom. Aztán 31 éves lettem és megjelent a dög, és szerintem most már elkísér a sírig. Múltkor kérdezte egy ismerős lány, hogy “te mit csinálsz a narancsbőröddel?” Mondtam neki, hogy általában és elsősorban leszarom, amúgy meg csinálok sok guggolást, kitörést, de azzal is tisztában vagyok, hogyha nem csökken zsírom, akkor nem fog elmúlni. Annyit meg nem tudok se sportolni, se diétázni, hogy az nagyon lecsökkenjen, szóval maradni fog.

            • Úgy érzem, hogy nekem fogyni mindig sokkal nehezebb volt, mint erősödni, izmosodni. Ha arról van szó, tudok keményen edzeni, a diéta betartása viszont nagy kínokat, nehézségeket okoz, amit sokkal rosszabbnak élek meg, mint az edzés okozta megterhelést, izomlázat, fáradtságot. Az utóbbi idők tapasztalata, hogy képes vagyok a végletekig hajszolni magam mozgás közben és még élvezem is, de a kaja… Nem bőgök a nyolcvanadik guggolásnál sem, a mostani, nehezebb súlyzóim alatt sem, de ha sütire nézek úgy, hogy tudom, nem ehetek, akkor elfacsarodik a szívem. Amúgy az utóbbi időben az edzés hatására szépen csökken a narancsok mennyisége – illetve inkább most már narancsnak látszik és nem karfiolnak, mint egy hónappal ezelőtt, de tudom, hogy ha nem kezdek diétázni, akkor innen már nem sokat fog fejlődni a dolog kizárólag a sport hatására.

            • “ha sütire nézek úgy, hogy tudom, nem ehetek, akkor elfacsarodik a szívem.” — ez akkor függőség, ami önmagában is probléma, bajt jelez. Hogy lehet egy kajafajta (vagy kávé, cigi, vagy épp a tipikus háziasszony-rögeszme, hogy pl. hogyan hajtogatja a konyharuhát vagy melyik fiókban vannak a villák), ennyire fontos? A függőségből van kiút, és biztos nem a negatív üzenet és a “nincs mit tenni” az.

              Hogy kerül hozzátok rendszeres kísértést jelentő süti? A kollégákról már írtál, de otthonra…?

            • Otthonra úgy kerül, hogy rám jön, és sütök. 🙂 Olyan sárga és könnyű piskótát, hogy elszáll, habos-gyümölcsös tejszínes tortát, omlós, szaftos, mazsolával-dióval teli almás pitét, kívül kérges, belül képlékeny, gyilkosan csokis, szurokfekete, mámorító brownie-t. Utóbbi felér bármilyen droggal szerintem. Jól tudok sütni, sajnos. Néha azon gondolkodom, hogyha elegem lesz a jelenlegi melómból, elmegyek cukrásznak.

              Hogy lehet ennyire fontos? Igazából nem csak ez a kajafajta fontos, a többi is az, amiket szeretek, csak azok nem hizlalnak. Például az nem baj, ha az utóbbi időben kikísérletezett, nagyon finom saláták egyikétől esem extázisba, vagy éppen pisztrángot eszek, bébirépát, nyers karalábét – jajj, azt most hogy kívánom!

              Nekem az étkezés gyönyör, öröm. Nem azért, mert más örömem nincs, de ez is egy örömfajta – már maga az ételkészítés is, főleg a sütisütés. Szerencsére ritkán sütök – most például büszke vagyok arra, hogy másfél hónapja nem sütöttem semmit, aztán jött tegnap a piskóta, nem bírtam megállni, hogy neki ne álljak. Már azt hittem, elfelejtettem, hogy kell, de olyan szépséges és puha lett, hogy majd elsírtam magam. Most remélem, megint eltelik egy másfél hónap, mire újra sütnék – ez nagy dolog, mert régebben a kenyeret is magam sütöttem házilag a vén Karancs tűzhelyben, kovásszal.

              Gondolkodtam sokat, hogy ezek a dolgok miért fontosak nekem – talán az emlékek miatt. Nálunk hétvégén mindig volt sütemény – más édesség, bolti, nem fordult meg a házban, de anyu mindig sütött egy tepsivel hétvégére. Nekünk, gyerekeknek az volt a hét fénypontja, voltak kultikus sütik, amiket évente csak egyszer-kétszer sütött meg anyu, ezeket mindig nagyon vártuk.

              Gyerekkoromban tanultam meg elkészíteni a legtöbb süteményt, amikor a nyári szünetben egyedül voltunk otthon, az volt az egyik kedvenc elfoglaltságunk kb. 12 éves korunktól, hogy sütöttünk-főztünk. Aztán tanultam sokat egy nálam jóval idősebb kedves barátnőmtől, férjem mamájától, idős kolléganőktől, a gyárban az asszonyoktól, itt-ott. Szégyen-gyalázat, de nekem van szakácskönyvem, saját kezűleg írt receptekkel, és ha előveszem valamelyiket, hogy elkészítsem, akkor az a személy, az a hely is eszembe jut, akitől és ahol tanultam.

            • hehe, hala az egnek en nem tudok sutni es nem is szeretek. Nagymama sem volt jo, anyam sem az es en sem a sutikeszitesben. Vagy eleg, vagy kemenylesz mint a bocskor, netan osszeseik…mindig van valami. En az almas sutit imadom igazan egyedul es a keresztanyam alkholos, fozottkremes sutijet, de azt csak minden 20 eveben van alakalmam megkostolni. Megkerdem most tole, hogy kesziti el. Jaj, es ami nagyon finom suti volt, ujpesten az Arpad uton volt egy cuki es sajat sutijuk az “ujpest szelet es az “erzsebet szelet csodas volt. de bezartak es veluk egyutt elillantak a sutik is.

            • Nekem ugyanez a problémám és az a legdurvább, hogy pontosan tudom min kellene változtatnom. Amióta rendszeresen sportolok érzem ahogy épülnek az izmaim, de még mindig sok a szénhidrátos kaja. Vannak ételek amikről nagyon nehezen mondok le, és vannak olyanok is, amikről nem akarok lemondani. Sokszor teszem mérlegre ezeket a dolgokat, szeretnék megszabadulni a narancsbőrtől, de nem akarok mindig mindenről lemondani. Persze lehet ez is egyfajta kifogás, de ebben a nagy küzdelemben néha lelombozó, amikor arra gondolok, hogy már így is mennyi finom falatot megvonok magamtól, sportolok és a narancsbőr ennek ellenére még mindig itt virít.

              • Nem kell mindenről lemondani. Bennem van hajlam aszkézisre, durva dolgok bírására, és nagyon nem szeretnék narancsbőrt, ami szerintem egészségtelen állapotok tünete, amelyek a korral rohamosan súlyosbodnak. És én még ketogén is vagyok, és kenyeret ettem ma, és boroztam tegnap, de még süti is volt, hagyományos. Igaz, egy szelet, és kész, és most megint sokáig nem.

                Nem a csikorgó lemondás, megvonás, hanem az erő megélése, magunk megbocsátó szeretete és eltökéltség segít a mélyreható, testet-lelket gyógyító és tartós változásokban.
                Egy olvasó az odema.hu masszázsát ajánlotta, döbbenten látta a lábvizesedésre és alsótesti göröngyökre gyakorolt áldásos hatásait.
                Én a jégszaunát próbáltam a fitness and more-ban, nagyon hatékony az is.

                És legalábbis a finomított, egyszerű szénhidrátok kerülése, és általában CH-csökkentés. Sok víz, napozás, kevés kávé. Szauna, testradír, luffás dörzsölés és krémes hidratálás.

          • Luci, aki így méregetett és hasonlítgatott az egy seggfejként viselkedett. Már bocsánat de… grrr.
            Nekem egy pasi meredt elszörnyedve egyszer a hónom alatt növő 3-4 milliméteres szőrre, de ilyen totális rémülettel és undorral. Meg is kérdeztem tőle, hogy hát hogy a faszomba tépje le a gyanta, ha nem nő ki valamekkorára, he? Ennyi eszed sincs diplomával, utóbbira elképesztően büszke volt. Többet nem kérdezte, én nem tűröm az ilyesmit férfiaktól, ne akarják hogy én hasonlítgassam őket mert annak nagyon fájdalmas vége lesz, meg lekonyuló férfiasság. Mondjuk ezen a ponton kezdenek el tartani tőlem, ami megintcsak nem jó, de az ilyen gondolkozásúak jobb is ha nem jönnek közel.

            • De attól még van ilyen dögivel.
              Viszont fejlődöm, mert legutóbb már ennél is aljasabbat sikerült kikapni, aki nem kritizált, amire vissza lehetett volna vágni, vagy elhajtani a valahova, óóó nem, csak búgásig elérzékenyült hangon közölte, hogy:
              – de gyűrött vagyok reggel DE BEZZEG ŐŐŐ nem ezt nézi
              – van rajtam pár kiló, DE BEZZEG ŐŐŐŐ nem ezt nézi
              ő csak az embert, a lényemet, MERT Ő OLYAN trallala 🙂 🙂

            • Ma mar en sem turom, de amikor meg zsenge voltam es tenyleg nagyon szep, kaptam az iveket a sok szemetladatol, mondvacsinalt alapon, bantasi szandekkal. Sokat romboltak az onbizalmamon, gondolom ez volt a tervuk. En soha nem voltam kepes meg a valodi kulso rondasagokat sem szova tenni. Pl.kopasz fej, totyakos has, lottyedt here teszem azt. Hat meg a kitalaltakat.
              De amugy meg az utolso ‘angyal” pasim is kifogasolta kisse undorodva amikor meglatta a szoroket a labamon.
              Egyetlen baratom volt, aki soha semmilyen kifogast nem emelt sem a kulsom, sem a belsomre vonatkozoan. hianyzik is egy olyan kapcsolat, mekkora szabadsag az, amikor nem csak elfogadnak olyannak amilyen vagy, de egyesen pont olyannak szeretnek. Na, azert ez nem gyakori, sajnos.

            • “ne akarják hogy én hasonlítgassam őket mert annak nagyon fájdalmas vége lesz, meg lekonyuló férfiasság.”
              Mindig mondom, hogy a nők nagyon rendesek, sose szapulják úgy a férfiak testét, mint azok a nőkét.
              Pedig…
              Na mindegy, én is rendes vagyok.
              A dad bod-ról meg mindig eszembe jut, hogy mom bod illik hozzá.
              Hát nem?
              Így a szimmetrikus.
              Nem túlsúlyos, hanem “anyatestű”.
              Evolúciósan meg is indokolom, látszik, hogy ki tud hordani egy gyereket.
              Bármihez tudok írni egy “evolúciósat”, ez a legtutibb filozófia, mindenre van magyarázat, ha akarod.

    • Szerintem a bikini body tipikus 21. századi fícsör. Volt testpara régebben is, de mára a média tömeges és vizuális jellege, a modellipar specializálódása és bizonyos technológiák (plasztikai sebészet, kozmetikai kezelések, photoshop) elérhetősége sokat változtattak a jelenségen.

    • Az én anyám azért hordott lábszárközépig érő szoknyát mindig, mert az anyósa azt mondta, görbe a lába. Nem volt az, most is jó lába van, de elhitte.

  11. Én nagyon-nagyon nehezen vettem rá magamat a sportra. Most fél éve sportolok kb 20 év kihagyás után először rendszeresen. Amit megfigyeltem: sokkal jobban érzem magam és imádom, hogy újra van alakom, hogy nem szorít a nadrág, hogy egyre kisebb a zsírpárna a csípőmön. Ez rettenetesen motivál. Fél év alatt viszont eljutottam a nulla sporttól oda, hogy heti 5X-6X sportolok…. és nagyon csodálkozom magamon.
    A bikini szezont kifejezetten várom az idén. Olyan jó lesz sok-sok év után újra csinosnak lenni a strandon. Nekem ez nagyon hiányzott.

    • Mit kérdezel? Hogy szerintem az is “csajos”-e? Én nem tudom, milyen, könyvet láttam csak róla.

      A jóga-zumba-pilates stb. nem önmagában gyanús, bár előfordul, hogy azzal elintézettnek vélik a sportot, meg olyan népszerűek is, bármi jó lesz, ha így hívják, miközben nem formál, nem látszik meg, és egy szűk óra alatt a legritkábban történik érdemi átmozgás, én annyiért át sem szívesen öltözök (your training is my warming up). Ja, és kell hozzá edző, aki nem tudjuk, milyen. Az a jó a magányos edzésben, hogy belül van az edző, magam választom meg a terhelést, a gyakoriságot, időpontot, gyakorlatort, edzéshosszt. Nekem inkább az a furcsa, ahogy a többitől, akár az atlétikától, bringától vagy kosárlabdától nőként idegenkedni szokás. Egyébként kisebb súllyal guggolni vagy evezőpadon lenyomni kétezer métert semmivel nem nehezebb, mint egy helyesen kivitelezett ászana vagy egy egyszerűbb koreográfia.

          • Ezért jár olyan kevés fiú?

            Ha valaki naponta jógázik, az már nem lesz a család által tolerálható mennyiségű mozgás. A súlyzós edzés tényleg hamar meglátszik és formás, erős testet eredményez, de ha a sportot azért csináljuk, hogy egészségesek legyünk meg jól használható legyen a testünk, akkor abba nekem beletartozik a hajlékonyság, könnyedség, állóképesség, rugalmasság is, vagy a testtudatosság, koordináció. És ezekre például a jóga nagyon jó. Nem tudom miért terjedt el az az előítélet, hogy ez valami semmit se érő, könnyed mozgás.

        • Ja, nekem. Pld. a férjem jógázik, meg meditál, velem egyidőben meg a másik helyiségben nők, férfiak vegyesen együtt pilates-eznek, illetve a harmadik helyiségben meg szintén eléggé vegyes társaság jógázik. És fiatalok, erősek is, kicsit sem rehab, ami utóbbival szintén semmi gond.

      • A jóga szerintem egy fontos dolog, de nem a fogyásról szólt sosem, hanem inkább az izmok és a lélek ellazításáról. És tényleg nem egy speciálisan női dolognak kéne lennie.
        Egyékbént aki komolyan veszi, az már vallási alapon űzi, mert hogy eredetileg a vallási gyakorlat része volt. Állítólag a katolikus egyház nem is ajánlja, mert “bálványimádó” (mint a reiki a horoszkóp és még sokminden más…)

      • hát azért volt olyan evezőpaddal már dolgom, ami azt állította, hogy 15 perces 500-at megyek és úgy is éreztem magam. (egyébként meg 2:05 körüli 500-akkat tudok 4-5000 métereket menni.

          • jó is az! Na pont egy ilyen másfél órás evezés után jönne jól egy jóga, vagy legalább egy rendesen felépített stretching. Ehelyett jönnek a dedek az iskolából és éhesek.
            Na csak azt akartam mondani, hogy azon a konkrét evezőpadon 2000, az kegyetlenül sok. Az érzésre több, volt, mint itt az egész kör a tavon (6000). Egyébként meg jót beszélgettem a teremfelügyelő sráccal, aki lényegében elnézést kért az evezőgépük miatt. És ő maga egyébként ultragáz technikát mutatott.

      • Igen, hogy csajos-e. Ám étrenddel kiegészülve még a Zumba is jó otthon tespedés és nasizás helyett. Ám amikor végre választhattam (vidéki kukutyinban kissé nehezebb volt) nyilván átnyergelten spinracingre.

    • A callanetics jó, én jártam régen, pici mozdulatokból áll, és nem tűnik nehéznek, de közben nagyon gyilkos. Nekem egy kicsit unalmas volt már a hatvanadik lábemelés, de hatásosnak éreztem.

      Jógára is jártam egy időben, az összes testedzés közül, amit valaha végeztem, az volt a legkeményebb.

      • Aki evek ota semmit nem mozog, annak barmi tok jo mozgasforma, ha vegre elkezdi. Zumba, meg ilyenek, engem sosem vonzott, de inkabb menjenek zumbazni mint semmit. Egyszer elmentem egy ilyen ossznepi ugralos edzesre, ahol visongtak a nok es mindenki olyan amerikai modon legyen heppi,(elvaraskent) rettenetes volt, tiz perc utan leleptem, de a tobbi no lathatoan elvezte es az a lenyeg. Legalabb mozogtak. onnan aztan lehet, hogy kiprobal mast is.
        regen meg jartam a klasszik aerobikra es bejottek neha a mindenfele sportolo fiuk, tok edzettek es izmosak voltak, meg sem mindig birtak az iramot. Az sem formalt ugy mint a sulyzos edzes, de nem is az volt a lenyeg, csak a joformaban tartas. Nem biztos, hogy most vegig tudnam csinalni.

        • Amit én nagyon imádtam az a Tae-bo volt, afféle kick-box elemekkel felütött aerobic, évekig jártam rá, szerintem az igazi HIIT edzés volt, legalábbis ahogy a mi edzőnk tartotta. Tele volt ütésekkel, rúgásokkal, ugrásokkal, guggolásokkal, a légzésre is igencsak oda kellett figyelni, pörgős zenére csináltuk, nagyon jó volt feszültséglevezetőnek. Ott is előfordult, hogy bejöttek gyúrós srácok és a tüdejüket is kiköpték.

        • Itt szeretném megvédeni a zumbát, én nagyon-nagy örömmel végzem. Nekem az a jó benne, hogy teljesen kikapcsol agyilag, feszültséglevezetésnek is nagyszerű, olyan, mint egy jó buli. Mindenféle korú és testalkatú emberek járnak oda, ahová én járok, családok is, van egy jó kis közösség. Biztos, hogy sok múlik az edzőn, de én minden óra végére megizzadok nagyon, soha egy sporttal sem sikerült így megizzadni – mondjuk mindent bele is adok. Mondhatjuk rá, hogy nem hardkór sport, de akkor is jobb, mint a fotelban, vagy a képernyő előtt ücsörgés.
          Nekem sportoló múltam van, 3 éves koromtól úsztam versenyszerűen, kosárlabdáztam, kézilabdáztam, később, még a gyerekszülés előtt edzőterembe jártam, aztán kipróbáltam többféle aerobikot, pilatest, callaneticset is, de valahogy mostanra ezt találom a legélvezetesebbnek.
          Zumbaórára jár sok kisgyerekes anyuka is, akik gyerekekkel jönnek, az első sorban ott bohóckodnak a kicsik is. Szerintem ezeknek az anyukáknak más esélyük nehezen lenne sportolni, itt legalább ők is mozognak egy kicsit.

        • Szerintem is okés, mondom, engem csak a borzadás lep meg a”fiús” meg intenzívebb dolgoktól. Közben többen, akik keményen tolják régóta, nagy súlyokkal, sem okvetlen élik meg a flow-t vagy formásodnak meg (a kaja vagy a rosszul megválasztott intenzitás miatt).

  12. Megint egy tabu téma. Tényleg nagyon széthullottak a tömegek.
    Magamhoz képest én is messze vagyok az ideálistól, évekig mondogattam, hogy minden rendben van. Nem volt. Nálam soha nem volt gond a túlsúly, de a tükör jelezte, hogy ideje lépni. Valamivel több mint egy éve egyik napról a másikra kezdtem el. Voltak kihagyásaim, de már túl vagyok azon a ponton, hogy leállnék. Sokszor nehéz elindulni…
    Nem lehet helyettesíteni az érzést, amit a terhelés vált ki belőlünk. Egy idő után tényleg átalakítja a tudatunkat.
    Mellesleg Carol Dweck – Mindset c. könyvét mindenkinek ajánlom. A fejünkben a kulcs. Már Marcus Aurelius is megfogalmazta.

  13. Nem tudom kimondani, és nem a média a hibás. De én sem.
    17 évesen konditermeztem, fél év alatt olyan izmokat pakoltam magamra, hogy még egyetem alatt is megkérdezték, hogy mit sportolok, olyan tricepszem és combizmom volt. Aztán ezek mind hájjá alakultak, de a 2. gyerekem születése után is sokkal jobban néztem ki, mint most. Egyszer elmentem síelni három napra, és három (!) lyukkal tettem odébb az övcsatot, úgyhogy senki nem fog arról meggyőzni, hogy az alpesi/hegyi síelésnél van hatékonyabb mozgásforma.
    De! Közben jöttek olyan problémák, amiket nem tudtam megoldani, és nemhogy egészségtudatosabb lettem volna, hanem az evésbe, cigibe, lazulásba menekültem. Valahogy nekem ez lett a feszültségoldás, nem a sport. Pedig az is lehetett volna. De mikor gyerekként iskolai edzésekre jártam, anyám szép sorban letiltotta mindet, ezért nem csináltam semmit rendszeresen felnőtt koromban sem. És itt jön a kérdés, hogy meddig takarózunk a gyerekkorunkkal. Hát, elég sokáig. És még több idő felülírni, átprogramozni.
    Most mennék, de mire odajutok, hogy lekocognék a közeli szabadtéri fitness gépekhez, kidőlök. Túl vagyok terhelve, nincs akaraterőm, elegem van, most csak aludni akarok. Mindenki hagyjon békén. Majd a nyáron. De már nyár van.

    • Ahhhha. Érteni vélem. Nem tudsz _egyetlen_ hétig IQ-ból és akaraterőből lemenni? Utána már megy magától és te fogod várni, hogy mikor mehetsz. Gyerekek után én is csak itt kezdtem (htb-ként) sportolni és innen nézve nyilvánvalónak látszik, hogy a mókuskerék túlélését is nagyban segítette volna. Onnan nézve nem láttam akkora cipőkanalat, amivel ez belefért volna az életembe.

      • Ja, persze nem beszólni akartam, csak úgy nézel itt ki, mint akinek a nyelve hegyén van már és mégsem találja. Ha rosszul láttam ignorálj.

        • Köszi! Az a durva, hogy fejben dől el, és én ezt pontosan tudom, mert a közelmúltból vannak mozgásos élményeim, mind pozitív. De most a punnyadás győzött. Lehet, hogy csak holnapig? Egyébként minden biztatás és megerősítés számít, úgyhogy még egyszer nagyon köszi!

          • Gyöngyi, a mozgás (is) olyan, mint a józanság – nem lehet holnap elkezdeni. Mert holnap majd megint holnap akarod kezdeni. Ma, most.

          • Nálam még mindig van egy meglepetésed, fussunk (!) össze!

            Gyere velem wellnessbe, komolyan.

            Könnyű megfeledkezni a testről a hétköznapokban, ezerféle anyus megfelelés közepette (a posztnak erre a részére miért nem ír senki semmit?), ha csak automata, kizsigerelt üzem. Ha van időd, érezni, megnézni, másképp használni, mindjárt életre kel.

            • Ó, be csábító! ezen a héten még dolgozom, jövő héten kezdődik a nyári szünet. Írni fogok levelet. Hájhurkám, ó, le veled! Köszönöm a törődést! Az anyus megfelelésről meg annyit, hogy nem megfeledkezem a testemről közben, hanem egyszerűen láthatatlan lesz. Meg én is. Van, hogy napokig bele se nézek a tükörbe, csak fésülködéskor, nyaktól felfelé.

  14. Végre én is futok, ollé! 🙂 Eddig minden máson kattogott az agyam. Kb 16 éves korom óta nem volt különösebb bajom a testemmel, úgy általában. Tudomásul vettem egy idô utan, amin nem tudok változtatni. Sportoltam is hol így, hol úgy, kedv szerint. Hosszan és kitartóan tudtam futni, az iskola legjobb cooper futása és a tanár döbbent arca, hogy de ennyire csúnyán futni még nem látott senkit, az megmaradt 😀 Mert hát suta vagyok a sporthoz, istenem 😀
    Viszont gyaloglok, szenvedélyesen, buszt várni, semmit várni nem tudok. Napi 8-10 km, az egy alap.
    És akkor jött a most. Nem is a szülés (ránézek az órára, éppen két éve kezdtem vajúdni), mert terhesség alatt iszonyat figyeltem, h mit eszek és akkor jártam futni is, és hogy megszépültem és megcsinosodtam, és abban is volt munka. Szülés után 3 nappal piknikeztünk és megtettük a 8-10 km-t, most meg lóg a bôröm. Hogy amirôl azt hittem állandó, nem az. Hogy igaz, hogy közel a negyvenhez ez történik. Nekem ez olyan két nagy büdös pofon. Hogy már nem lehet vadhajnalig dorbéz nyomtalanul, és nemsportolás és nemalvás és azt enni, amit lelek és satöbbi. Hogy mostmár ez is meló lesz. Nézem magam, és a részletek elkeserítenek és undorítanak, dolgok, amik eddig nem voltak ott, vagy nem így. Hogy már nem rugalmas a testem, és ez, ami ijesztô. Eddig ha fogyni akartam 5 kg-ot, nem volt erôfeszítés ezt 3 nap alatt és vicaverza. Vagy mit még? Barna bôrt, két nyárdélután kint bohóckodás és fényes, szép volt. Most meg jönnek rajtam a hibák, anyajegyek, pirosak és feketék és a bôrt összecsippentve a kézfejemen úgy marad.
    Ráncok is, de az vhogy nem zavar, az olyan természetes, tán ezért nem zavar, jól elvagyok szarkalábakkal:)..de ez a tompaság a testben, ahogy mar a gyomorsav, ahogy itt fáj és ott is reggel és nem csak reggel, az vhogy nem természetes, az inkább az én döntésem, h leszarom.

    Ezért futok most, kemény 5 napja. Meg azért is, mert ahol éppen lakom, az most nagyon szép, éjjfélkor is süt a nap, most is, lassan éjfél és megyek biciklizni, amin nincs is lámpa:). A bikini body nem motival, mert napközben is 11 fok van 😀

    És köszi Éva, az írásaid inspirációim.

  15. ‘Nem tudom, ki vagy, pontosan mi a bajod, de tipikusan szarul vagy: fáradt vagy, rosszul alszol, túlsúlyod van, eleged van.’
    Hat az is eleg baj, hogy a mondat masodik fele stimmel. De az meg meg nagyobb, hogy az elso fele is, csak egyes szam elso szemelyben.

  16. Pucérnak érzem magamat fürdőruhában és zavar a tömeg a medencéknél, a vízparton. Ifjabb koromban is jobb szerettem a vízparton ülni és áztatni a damilt, vagyis horgásztam. 🙂 Miért erőltetik a strandolást? Sokkal nagyobb szórakozás a természetjárás. Hétvégén ismét bemegyek az erdőbe. Ha pedig megjön a kánikula, akkor felmegyek 1000 méter fölé és lenyűgöző, öreg fenyvesekben fogok mászkálni. Nagyon messzi téma nekem a strand és a bikini.

  17. Lehet ám az is hendikep, mikor valakinek túl jó a genetikája. Világéletemben vékony voltam, sosem kellett semmiféle erőfeszítést tennem a bikinitest érdekében. Mindig ehettem bármit. (Hogy mégsem ettem szörnyű dolgokat, azt a parlagfűnek köszönhetem, nagyon hálás is vagyok érte.)
    Viszont éppen emiatt nagyon nehéz motiválnom magam a rendszeres sportra. Gyerekkoromban nem szoktattak rá, különösebb örömet a túrázáson kívül más mozgás nem okoz. Tudom az eszemmel, hogy muszáj jó kondiban lenni, mindjárt ötven leszek, kellenek a jó alapok, de így piszok nehéz.
    Egy változással békültem meg nehezen: nagyon kinyúlt a bőr a hasamon a három terhesség alatt. Amit lehetett, megtettem, de a régi állapotot csak műtéttel lehetne rendbe hozni. Nyilván vannak ennél sokkal nagyobb szépséghibáim is, engem ez az egy zavar.

    • Olyan érdekes nekem, ahogy sokan írjátok, te is, meg fentebb Ani is, hogy az idő múlásával lesz meló a test, hogy nem híztatok, könnyen fogytatok, igazából nem kellett soha sok erőt beletenni abba, hogy jó állapotban legyetek. Nekem meg mindig nagy-nagy munka, kényszer volt a sport, mert különben hízós disznónak néztem ki, 12 évesen már stírás bőr, könnyen hízás, egyebek… Tök durva az ilyesmi, kíváncsi leszek, mi lesz velem negyven körül – még szarabb lesz-e a helyzet, vagy már nem lesz fura, mert megszoktam, hogy állandó harcokat vívok.

      • Nálam érdekes volt.
        Gyermekkoromban liszt ,és édességevő lévén vastag combú,és hasas voltam.
        Miután beindultak a nemi hormonok karcsúbb lettem,szinte vékony,és állandó volt a testsúlyom bármennyit ettem (mondjuk nem ettem annyit mint mások,akiken meg is látszott a nagy mennyiség)
        Utolsó menstruáló éveimben magától lement vagy 5 kiló,hormonális okokból,majd menopauzában feljött kb 11 kiló. Most adtam neki,leadtam a fölösleges 7 kilót 🙂

  18. Bikini vagy nem bikini? Ugyan már… Komolyan egy egészséges gondolkodású negyven körüli nőnek ez probléma lehet? Nyilván mindenkinek tisztában kell lennie a határaival és ezt vagy el tudja fogadnivagy nem. Én például SOHA nem hordok bikinit, és azt hiszem, ez mindenkinek jó így. 🙂 De nem zavar, nem izgulok mielőtt a Balaton partra mennék (strandra nem járok, utálom a langyi meleg áztató vizet), mert olyanokkal megyek, akikkel jól érzem magamat. Ennyi.
    Szeretem Évának ezt a kíméletlen ostorozását a nőknek, hogy egészséges éetmódra buzdítja őket. Rám is bőven rám fér az ilyesmi, nem takarózok semmivel, élevezem, hogy mondja, és megfogadom belőle, amivel egyetértek. A magam részéről nem értek egyet a bizonyos dolgok teljes elhagyásával (akinek ez jó, az természetesen csinálja nyugodtan!), mert egyszer megtapasztaltam, hogy mennyire működik a lényegében bármit lehet enni bármiből a sport mellett – ha a megfelelő időpontban fogyasztom – ám az egy nagy felismerés volt, hogy valójában mekkorák is ezek az adagok, amik a testnek a normális mennyiséget képviselik…. 🙂 És egy idő után valóban az válik a normális mennyiséggé. És akkor bármikor lehet bármiben strandra menni. (Meg amúgy is. 🙂 )

    • Ha a teljes elhagyással a szénhidrátra gondolsz: én azért hagytam el teljesen, vagyis csökkentettem minimálisra, mert ha nem teszem, nincs ketózis. Én ketózisban akarok lenni, és így sportolni, hetek óta figyelem, tesztelem, hogyan működik, hogyan reagál a testem, állítgatok a részleteken, és néha elbukom. Utoljára szombat este. A ketózist, sajnos, ki kell kényszeríteni, ez ilyen vagy-vagy, szénhidráttal nem megy. Én nem akarok folyton éber lenni kajaügyben, de ha jó a kínálat itthon, és kialakítottam jó szokásokat, előnyös összetételű recepteket, az segít.

      A blog nem folytat tanácsadást, nem vár el és nem sugall semmit azzal, hogy milyen témákat választok, vagy hogy az én életemben mi zajlik. A fenti keménysportra buzdítás is egy jelenségre világít rá, miszerint nem vesszük magunkat komolyan. Nem igaz a gyűlölködő vád, hogy én szakértőnek képzelem magam és bármit hirdetek. Legfeljebb a tudatosságot, a szembenézés bátorságát, az aktivitást, tehát hozzáállást, de semmilyen módszert. Senkinek nem ajánlom az agyatlan, mások követéséből, múló lelkesedésből eredő lowcarbot vagy ketogént vagy súlyemelést. Mindenki jól gondolja meg, és olvasson előtte sokat, lehetőleg angolul. De ha nem teszi, az még nem jelenti azt, hogy az eddigi étrend, a szokásos kisboltok és kisvendéglők kínálata rendben lesz mint kaja. Sokféle egészséges irány van.

      A cukrot szerintem teljesen el kell hagyni, mert valahogy megőrjít, függővé tesz, kis mennyisége is sokat rombol. És a fehér liszt dömpingje is káros. Nem tud mértékletesség lenni olyasmiben, ami lényege szerint csupa visszaélés és sziréndal.

      De azért tegnapelőtt vettem kókuszvirágcukrot, lehet, hogy ez is csak hájp, hogy ez jobb, mint akár a sima, akár a nád-, 300 g, rohadt drága, terveim szerint október végéig tartson.

      Kösz az elismerést, én nem érzem kíméletlennek, mert bennem tág szemmel áll és kiáltozik valaki, hogy ti nem érzitek, hogy a feminista fatpride, Lena Dunham, Tess Holliday meg az ilyen bikinis cikkek átvernek, elaltatnak, felelősséget hárítanak? Biztos érzitek. Valahogy azt gondolom, más is hasonlóan látja. Aztán a fb-n tapasztalom, hogy igen tudatos emberek is megsértődnek, személyük elleni támadásnak veszik, amit írok.

      • A “tanácsadást”, a “kíméletlen ostorozást” jó értelemben értettem. Akinek nem inge, ne vegye magára, de nekem néha bizony jól jön. Azt, hogy nekem bizonyos esetben tanácsot ad egy-egy írásod, hogy pozitív értelemben úgy érzem, hogy kíméletlenül ostoroz, az amiatt van, mert képes vagyok így felfogni ezt, előrevivő értelemben. Pontosan érzem, hogy a Tess Holliday és Lena Dunham féle cikkek átvernek, mert sokkal könnyebb úgy élni, hogy “bár történtek hibák, de nem én tehetek róluk, ám ha így alakult, má’ jó lesz ez így”. Én könnyen képes vagyok takarózni ezzel-azzal, rám fér a szembenézés, a tudatosság, az aktivitás bizonyos dolgokkal szemben és kapcsolatban és ebben segített egy-egy írásod. Ettől nem gondollak szakértőnek vagy tanácsadónak, csupán egy jó felületnek, ahol a véleményed megosztása nekem pozitív dolog. Teljesen rendbenvalónak találom, hogy Te bizonyos dolgokat másként látsz és egyáltalán nem akarlak meggyőzni semmiről, tedd úgy, ahogy Neked a legjobb, egyszerűen csak jó beszélgetni.
        A ketózist és a cukrot így már értem, ahogy erről írsz, néha úgy érzem, ez az egész – maga a fizikai folyamat és a hozzá kapcsolódó kutatómunka is – mintha valami flow-szerű lenne Neked és nyilván attól működhet így.

  19. Sosem voltunk jó barátok a fürdőruhával, mondhatni gyűlöltem és sóvárogva néztem a húszas évek fürdődresszeit. Nagyon sovány és formátlan voltam, a betegségemmel adódóan sajnos eleve nem olyan csontozattal, amire egy formás testet lehetne felpakolni. Régen volt. A hatalmas felismerés az, hogy én is sportolhatok – össznépileg nyomta nekem mindenki, hogy ááá, azt neked nem lehet. Lehet. Megdöbbentő változások, izmok, formák, vékony, de erősödő test. Sosem lesz szép tartásom, és nem könnyű a sport sem, a műtétek nyomai ott vannak. De jól nézek ki. Jobban, mint sokan egészségesen.
    Olvastam ezt a VS cikket, nem tetszett. Igen, a testszégyenítés nem jó, de attól még a szép a szép, az egészséges az egészséges. Nem jó, ha azt hirdetik a testünkkel kapcsolatban, hogy sokfélék vagyunk, mert a test egy normál tartományban tud erősen, egészségesen és jól működni. Ez van.
    Amúgy a Balatonon lakom. Mindenféle testek mindenféle fürdőruhákban vígan kinn heverésznek a strandon. Szóval ez nem magyar probléma, tényleg. (Talán a kamaszlányok esetében igen, de őket sem igazán a média szégyeníti.)

    • Még egy furcsaság: bármennyire is voltam elégedetlen magammal korábban, nem gyűlölöm a testem, a problémáit sem, a hegeket sem, valahogy olyan elnéző szeretettel vagyok iránta.

      • Örülj neki, hogy nem gyűlölted a testedet! Miért is kellett volna? Mert nem olyan volt, mint az elvárt? Ha láttad az esetleges problémákat, az jó, tettél ellene, ez is kiváló, de gyűlölni…szerintem a szélsőség nem jó. Az az, ami a bajokat okozza. Az anorexiát, a túlevést, az exorexiát… stb. Ez nem félrenézést jelent, csak elfogadást és gyakorlati tetteket a felmerülő problémákkal szemben.

        • Tudod engem végig ált. iskola alatt zaklattak, gúnyoltak. A testem volt a fő oka. (Nyilván más is, mert azt mondják, a gyengéket, bizonytalanokat kezdik ki először.) Úgy kérdezed, mintha nem is hallottál volna ilyenről, hogy valaki gyűlöli – ha ez erős szó, hát utálja, nem fogadja el a testét. Betegségekről beszélsz, sajnos az alanynak nem osztanak olyan lapot, hogy “elfogadom magam”, “összeszedem magam”. Hosszú, küzdelmes dolog ez. Hidd el, nem azért gyűlöli valaki a testét, mert így döntött. Pláne nem egy kamasz. Én nem jutottam el idáig, pedig sokan igyekeztek, de örülök, hogy megúsztam.

          • Sajnálom, ha félreérthető voltam. Véletlenül sem akarnék ilyen ügyben felelőssé tenni senkit sem, főleg nem abban a nehéz helyzetében. Persze, hogy hallottam ilyesmiről, nem vagyok álnaív. Sok oka van annak, hogy test nem elfogadása kialakul. Rosszul írtam, jelen időt akartam használni, hiszen már Te is azt használtál. Azt írtad, nem gyűlölöd, élnéző szeretettel vagy iránta. Lehet, hogy rosszul olvastam, de úgy éreztem, régebben voltak a problémák, amiket leküzdöttél és ma már béke van.

  20. „Anyu annyira külsőleg vezérelt, hogy rég nem hiszi, hogy a saját jogán is lehet neki valamije. És ha mégis elkezd valamit, hamar szárnyát szegi, de ha mégsem, apu, anyós vagy a gyerek szabotálja a változást. Nagyon finom, közvetett eszközökkel, de mégis. Megjegyzéseket tesznek, fagyit hoznak haza mosolyogva, épp edzés előtt egy órával megbetegszenek, ilyesmi. (Meséljetek erről.)”

    Ezt így személyesen nem látom, nem látok rá, de olyat láttam, sokat, amikor valaki félinfók, nem mindig ellenőzött-megbízható források alapján elkezdenek valami „forradalmit” ami dilivé válik és elkezd körülötte pörögni az élet, paleo, pi-víz, antalvali, MLM-es életminőség-cuccok (az értékesítő életét nagyban tudják javítani, tény), amihez a családnak mosolyogva kéne azonmód alkalmazkodni. Meg mondjuk egy hatévesnek aztán magyarázhatod tudományos alapon, miért is nem eheti az addig megszokott, kedvelt ételeit (ilyen szempontból majd mindegy is, azok egészségesek vagy nem), és egy hittérítő buzgalmával pörög rajta anyu, vagy mindenképp el akarja cipelni a családtagokat is ilyen-olyan foglalkozásra, edzésre, előadásra, tudomisén mire. Tartósabb ott szokott lenni a változás, ahol egyrészt nincs diktatórikusan rákényszerítve minden a többiekre (felnőtt ember csak magától, saját motivációból változik úgy igazán, kényszerre nem nagyon) másrészt nincs szétlihegve az egész azzal, hogy Most Ez Megoldja Az Életünket. Az egészséges életmód nagyon sok mindent megold valóban, de drillel, kényszerítéssel és hisztikkel még ez se ad jó párosítást. És igen, kevesen olvasnak utána alaposan, és kevesen követnek valóban jól és logikusan felépített rendszert, ezért is válhat a hirtelen felbuzdulás nevetségessé és szabotálandóvá, ha kiderül, homokra épült az alapelv.

    Átlagos élethelyzetben (amikor nincs súlyos betegség, súlyos trauma) amúgy én is nehezen viselném, ha egyik családtagom folyamatosan és mániákusan pörögne napi 24 órát az étkezése, a pisije és a derékbősége körül, megette a fene, ha főleg öncél és nem eszköz a kiegyensúlyozott, betegségmentes élet érdekében. Idegesítenek a tápanyag nélküli, szétszínezett, szétcukrozott, szétreklámozott, élelmiszernek látszó tárgyak, de idegesít az ortorexia is, tény. Túl sok történelmi szöveget olvastam, amiből azt tanultam meg, az emberi lények elég szélsőséges körülmények közt is frankón életben maradtak sőt néha nagyot alkottak finoman szólva nem ideális körülmények közt, a milliméterre kioptimalizálandó lét bosszant, főleg ha mondjuk rajtam kérnék számon, hogy én nem igazodom eléggé az ő diétájához vagy momentán rögeszméjéhez.

    Értelmes társ és gyerek nem fekszik keresztbe ha anyu fogyni és/vagy gyógyulni akar, ha meg minél konkrétabban lehet megnevezni, mit és miért teszünk, antul inkább hajlamos támogatni. Terhességi diabos családokban sokszor mozdul el mindenki önként, nem savanyú pofával jobb irányba, tény, hogy sajnos vannak akik a probléma létét is tagadják, és hogy a zöldség nem étel, és vasárnap kell két tepsi süti. De ők sok esetben hatvanon is túlvannak, és nem mindig kifizetődő őket győzködni. Nemet mondani attól még lehet, ha játszmázás a vége, az kínos, de ki lehet bírni, illetve ott nem a pörkölt és a cukrászsütemény az alap gond.

    • A kommented nem veszi figyelembe, hogy a nők családtól független, újító, egészségtudatos tevékenységeit szabotálni sokkal érdekeltebb a rendszer, mert a család az ő otthonlevésükön és monotóniatűrésükön, állandóságukon alapul.

      Én szép csendben, felnőtt módra mérem a vércukrom, pisilek tesztcsíkra, kevergetem a fat bombjaimat, nagyon buta dolog volna ezzel traktálni a szeretteimet, barátaimat, vagy komoly alkalmazkodást elvárni tőlük.

      • Én csak azt látom élesebben, amit a környezetemben látok, és ez a minta nem az a minta, távolabb látom valamennyire amit írsz, de azok, akiknek valóban rálátok a dolgaira, nem ilyenek. Látok futó-teniszező feleséget focizó-teniszező férjjel, látok diétázó apát a diétázó terhesdiabos anya mellett, aki ráadásul meg akarja érteni és rendszerbe rakni a jelenséget, bicikliző sokgyerekes családokat, rokonomat, Zazit, aki a 3 felnőtt gyereke felnevelése után nagyon komoly és tudatos programba fogott, és nem fekszik ennek keresztbe se férj, se a nagy lányai. És látom a kommentben leírt nagy nekibuzdulókat is, akik pár hónap múlva kifulladnak, vagy addigra áll a bál.

        Én is felnőttként tanultam újra: anyaként sem engedélyt kérsz valami cselekedetre, ami rólad szól, hanem bejelented. Bejelented hogy futni mész vagy úszni, különösebb cécó nélkül hagyod el a finomcukrot a dolgokból, és ha ezek ésszerű és teljesen menedzselhető dolgok (még ha némi közreműködést is igényelnek a másiktól) akkor a baj mélyebben gyökerezik, ha ilyen bejelentésre kitör a hiszti és a nyafogás.

        Nem tagadom, hogy tömegek vannak ilyen helyzetben (a Bezzegen azért van jópár ilyen beszámoló, komment), de olyan tömegeket is látok, akiknél a legnagyobb akadály saját maguk, vagy a “ha te nem lennél….” Berne-játszma alapján választottak párt anno, épp hogy lehessen őrá is mutogatni, miért nem.

        És látok sok meglepően tudatos-értelmes embert is, maradtak még Magyarországon is olyanok, akik nem totál agymosott vagy lenyomott droidok.

  21. tulvagyok egy honap lebojton. Aranylag siman ment. Amint abbahagytam ram tort a szenhidrat zabalhatnek, kb 4 nap alatt hiztam vissza ami lement egy honap alatt, de ez varhato volt. Eljutok addig hogy berakom az uszo cuccom a kocsiba es van hogy az uszodatol fordulok vissza es nem megyek be. Nem birom ravenni magam. Es nezem ahogy kihizom a mult heten vett nadragomat. Es kozben azt erzem hogy ssseeegggiiiiitttssseeeeg persze tudom hogy magamon kell segiteni, de epp nem megy.

    • Én vettem nagy lelkesen tizes uszoda bérletet, van még belőle 7. Nem tudom, mikor fog lejárni, talán évvégén?
      De nem megyek, mert a “barátnőm nem ér rá, és egyedül nem megyek”, “ócska a fürdőruhám, de most terhesen nem veszek újat, meg a úszósapkában is hülyén nézek ki”, “megrúgják a hasam”, “sokan vannak, gyorsabban úsznak, mint én, mindenki elmegy mellettem, zavarom őket, biztos azt gondolják, mit lapátol itt ez a szerencsétlen”, stb. Pedig úgy örültem, hogy elkezdtem járni a menő kis üvegfalas úszó uszodámba, még a Jó Neked-be is beírtam. Szomorú vagyok, hogy megint alig tartott valameddig az egész…
      Életemben egyszer voltam konditeremben, akkor is úgy éreztem, hogy béna cuccokban vagyok, kevésbé szolizott, mint a többiek, és bénázok azokon a gépeken, a “menők” azt várták, mikor hagyom már abba (az én olvasatom szerint), foglalom előlük a helyet. Vártak a gépre. Amikor meg legutóbb lementem futni ide a parkba, akkor az öregurak bámulták a lötyögő mellemet. Nem futhatok sportmelltartó és márkás, legalábbis nívós tréningruha nélkül. Majd veszek. Majd. Vagy inkább nem futok, úgysem szeretek futni. Biciklizni szeretek, de nincs biciklim, nem veszek, hol tároljam, úgyis ellopják, meg különben is, most nem aktuális. A hulahoppozás egy időben ment, de aztán idegesített az is, folyton az órát néztem, és persze nem fért bele, mert előtte jógázni kell, hogy ne fájjon a hátam, de a jóga előtt ki kéne porszívózni, mert koszos földre a jógaszőnyeget nem akarom lerakni (ez valami hülye vallásos babona nálam? úgy csinálok, mintha komolyan jógáznék?), és ki is kell szellőztetni. Mindegy, végülis nem fér bele a reggelbe, délután meg nem jó, mert már ettem, tele gyomorral nem lehet se jógázni, se hulahoppozni. Szerintem tanulmányt lehetne írni a kifogásaimból, valahol egész kreatív.. 🙂
      Ha egyszer sportolnék, valami ilyesmit csinálnék: közösségi, “törzsi”, felszabadító, egyszerre tánc és harc, de inkább az előbbi, és jó zene jár hozzá. Fogalmam sincs, hogy ezt lehet-e seniorként kezdeni, de nyilván meg sem fogom kérdezni, mert ciki. Majd nézem tovább videón. És szenvedek tovább. https://www.youtube.com/watch?v=tci5r7q9BN8

        • Az amit a rögbi elött nyomnak a játékosok?
          Na, az biztos igazi háziasszony-szentségtörés lenne, ha bejelenteném, hogy elmegyek hakázni, heti háromszor, sziasztok. De legalább a dühömet kiordíthatnám magamból.
          Sőt, jobbat tudok, elmegyek egyenesen rögbizni. Mondjuk azok a lányok annyira nem soványak, de garantáltan nem szól be nekik senki 🙂

      • Én is valami ilyesmit csinálnék szívesen, táncosat, ordítósat 🙂 Itt elérhető távolságban zumba van, biztos jó lehet, csak nagyon rühellem a latin zenét. Ha lenne ugyanez valami jó kis harmincas évek beli nagyzenekari dzsesszel, azonnal rohannék.
        A második gyerek után jártam évekig egy callanetics-jóga-pilates elemeket keverő nénihez, kevesen voltunk, mindenkire egyenként figyelt, és gyakran volt, hogy négykézláb kúsztunk ki az öltözőbe. Akkor volt először és utoljára kockás a hasam. Fizikailag a jógát is szerettem, az is elég kemény volt, csak nagyon idegesített a spirituális része.
        Elhárult az akadály a kedves részéről, úgyhogy pénteken együtt megyünk terembe. A törzsközönségről hallottak alapján biztos segítőkészek és udvariasak lesznek, elvégre nagy átlagban az anyjuk lehetnék.

        • “csak nagyon idegesített a spirituális része” hehe…
          Örülök, hogy együtt mentek, de jó! Nem mindenkinek jön be, de hát vagy tízféle sportágat lehet ott űzni. Sok mindent meghatároz a tárgyi környezet, levegő, fény, gépek száma és minősége és az emberi tényező is: sokan a lélektelen recepciós, a bűz, a bunkó edzőtársak miatt csalódnak, ami nem szép a fitnesszel szemben.

          • DE ilyenkor nem magaban a fitneszben csalodunk, hanem az edott helyben, kornyezetben. En legalabbis. Mondjuk nem is neveznem csalodasnak, csak zavaro tenyezonek, amiert ide nem szivesen jarok viszont otthon meg igen. Most nem is megyek tobbe ebbe a terembe, megjott egy ismerosom akivel egyutt kepeztuk itt magunkat o szemelyi edzo is raadasul nagyon jo es kiderult, hogy nem messze van egy gym-je es meg foglalkozni is fog velem. Benne tokeletesen megbizom es tuti, hogy tiszta hely. Bar ok funkcionalis edzeseket tartanak, nem igazan a klasszikus testepito vonal. Kotelmaszas, trx, kettle bell, zsamoly ugras stb…cserebe kezelek. Kurva jo ez a “cserekreskedelem”. :-0

          • Ez egy pici, lokális hely, kevés gép, de az új és jó minőségű, és mikor mi mennénk, alig vannak. A dekorációt csupa nagyon csinos, alig-bikinis, kigyúrt csaj képe jelenti, nagyon motiváló 😀 Az együtt menés azért lesz jó, mert lesz, aki elrángassa a másikat, ha épp valamelyikünknek nincs kedve. (Meg a kedves feszíthet előttem, hogy valamit jobban tud, én meg rebegtethetem a pilláim naivan.)

        • Callanetics-et én is csináltam, meg is látszott, majd, amikor már lement a 20 kiló, elkezdtem jógázni is, mert hívtak, mert este későn volt, és közel. Most is járok, csak nem mennek a gyakorlatok (sávászana kivételével) úgy, ahogy szeretném. De iszonyú jó a zene (ha van), a mester is jó, és férfiak-nők vegyesen járnak, a 60+ éves férfiak-nők mellett 30+ fiatal férfiak is, meg én. A 60+-os néni olyan hajlékony, hogy bámulok, a fiatal fiúk ügyetlenek, de igyekszenek, a mester meg még erős is és hajlékony (65). Na én a jelenlegi testemben ritkán érzem, hogy sikerült a gyakorlat, főleg azért járok, hogy legyünk elegen, meg hátha fejlődök lassan. Igazság szerint intenzívebb sportra volna most szükségem, de a táncok koreográfiáját általában képtelen vagyok követni.

      • Nagyon becsüllek, hogy ennyire átod magad, szembenézel a kifogásokkal, a tested álapotával meg a túlkajálással is. Mert sokan állítják ám, hogy ők nem is esznek annyit, egészséges ételeket vesznek, és tényleg nem tudnak elmenni úszni, mert nemtudommi, és közben önáltató módon megy a nass. Csak féltelek, hogy ez az énfeltárás még több szenvedés, önkínzás-féle neked, és ebből sem megoldás lesz.

        • Köszönöm, amit írsz.
          Én titokban reménykedem benne, hogy az énfeltárás elindít valamilyen gyógyító folyamatot, vagy legalábbis előkészíti azt. Tegnap elmetnem egy előadásra, ahol élet-megváltoztató (nem tudok jobb kifejezést), önmegvalósító emberek beszéltek az életükről, olyan mondatokat hallottam, hogy bőgtem tőle, mint a hülye, ki is mentem, mert szánalmasnak éreztem magam. De mondjuk már az is változás, hogy elmentem…

  22. Megszólítva érzem magam, hogy elmeséljem, hogy nálunk az “anya sportol” program hogy működik. Évekig vártam, hogy a család besegítsen, támogasson ebben, és a sportolás tényleg kikapcsolódás is legyen (összepakolom a kis cuccomat, elmegyek itthonról, és eszembe sem jut sem a 4 gyerek, sem a háztartás, sem a munkám addig, amíg haza nem érek), de ez így nem ment. Néha elmentem uszodába, az jó volt, de kevés. Hiába vártam, hogy hazaérjen valaki, és vigyázzon a legkisebbre, hogy tornázni mehessek. De nagyon éreztem, hogy a testi-lelki egészségem és főleg a jövőbeli testi állapotom így nagyon nem lesz oké, úgyhogy kompromisszumos megoldásokat kerestem. Ez így nem tökéletes, de működik. Tornázni elviszem magammal az ovist is (kicsit unja, de kibírja), jó időben együtt nagyokat biciklizünk (az oviba oda-vissza, de még külön délután is), és az uszodába is együtt megyünk, én átlógok a nagymedencébe, míg ő a kicsiben búvárkodik, integetünk egymásnak minden kör után. Nem vagyok látványosan izmos, de formás vagyok, jól vagyok, fitt vagyok, nem fáj semmim.

  23. Visszajelzés: olvasd újra | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: öngyötrő | csak az olvassa — én szóltam

  25. Visszajelzés: elfogadni a kövérséget | csak az olvassa — én szóltam

  26. Visszajelzés: ki a feminista? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s