én nem akarok sárkány lenni

2013. áprilisi írás

Én sem akarok sárkány lenni.

Te sem? Mondják rád?

Miért van az, hogy fiatal, kedves, lelkes lányokból szinte kivétel nélkül leharcolt, fáradt, szorongó, gyanakvó, de legalábbis kedvetlen és néma nő lesz egy-két-három gyerek mellett a harmincas éveik közepére, akik örökké csatáznak a férjükkel, akikkel örökké csatázik a férjük, ha meg találkozik más élethelyzetű nőkkel a férj, kedvesekkel és lágyakkal, rémülten szemléli asszonyát?

És miért van, hogy e törvényszerűség, de legalábbis tipikus változás okait mindenki megszállottan a nőkben keresi?

A sárkányosodás okairól könyv is íródott a nyolcvanas években, nagyon durván nőgyűlölő, és rengeteget szorongtam miatta kamaszként, innen tudtam meg, hogy hetvenkilósnak lenni, az valami olyan bűn, hogy az aztán. A nők elsárkányosodása a címe, a fülszöveg a jóindulatú szexizmus iskolapéldája, ÉS MÉG VICCES IS, ó, édes Istenem. Olvastátok?

Én is részleteztem, amit erről gondolok, az agresszív asszonyokról írott két bejegyzésben: 1., 2. De most beszéljünk erről újra, másképp: miért vagyunk sárkányok, mint azt a nálunk sokkal agresszívebbek gúnyosan a szemünkre vetik? Melyek azok a tipikus történések, amelyekre sárkánysággal reagálnak a nők?

  • Mindenestül — s ha nem mindenestül, a szervezés és feladatkiosztás felelősségével — ránk testálják az otthoni feladatokat. Ott muszáj dönteni, szervezni, figyelni, hatékonynak lenni, előre gondolkodni, nem lankadni, aggódni, és aztán úgy maradunk: soha nem lazák, soha nem ráérősek.
  • Túl vagyunk terhelve, tele stresszel, éveken át: aki ebből nem tud rendszeresen és bűntudatmentesen regenerálódni, annak torzul a személyisége. Rossz fej lesz, számonkérős, ellenséges és humortalan.
  • Emellett sokat kritizálnak, ami méltánytalan, mert így is igyekszünk, és szántszándékkal rohadékok ritkán vagyunk. Alapélményünk, hogy folyton meg akarják mondani, mit csináljunk, olyanok, akik nem viselik a következményeket. Berendezkedünk arra, hogy mindazt, ami fontos, ne tudhassa rólunk az anyánk, anyósunk, aztán, amikor visszafordíthatatlan már a pusztulás, a férjünk se.
  • Nincsen meg és egyre távolabb is kerül az élet közepe. Menedzsment van, ezer apró történés, százszorszépet ültetünk és befizetjük az ebédet, leugrunk anyuékhoz Agárdra, még egy gyereket szülünk, de időnként elhűlünk: ennyi? Mikor lesz már valami igazi, minket kifejező?
  • A család mint egység kitűzött magának egy nagy célt, és olyan hosszú távú építkezésbe kezdett, amely legkésőbb a közepén a fejükre omlik. Ennyi erőforrás egyszerűen nincs, nem támogató a közeg, segítséget kérni nem illik, mindenki nagy levegőt vesz, hogy ők aztán kibírják, csak huszonöt év, és övék lesz a ház, és van, aki ki is bírja, de ennek az az ára, hogy közben tönkremegy. Ez a magyar családi katasztrófák legtipikusabb oka: a fiatalok saját otthonra vágynak, és túlvállalják magukat. Ebből lesznek az országszerte látható, megrázóan ízléstelen fusiházak, az örökké félkész hozzáépítések, rémületes dryvitok és bennük a katatón emberek, a nemtelen kompromisszumok a munkahelyen, mert a hitelt fizetni kell. Ez a hivatkozási alap: “majd ha kész lesz a ház”, “azért vagyok ideges, mert kifáraszt az építkezés”. Nem tudok megoldást, nem jó a szülőkkel lakni, de azt gyanítom, hogy ennél az albérlet is jobb.
  • Ugyanez férj karrierjével és előrelépésével, szenvedélybetegségével, a túlvállalt gyerekszámmal — ez utóbbiról a legnehezebb beismerni, hogy nem megy, rossz döntés volt. Van valami, aminek mindent alárendelnek, és ebben tönkremennek.
  • A gyerekek igényei betöltik életünk terét, a keskeny járatokon vergődünk valahogy, levegőért, de nincs kijárat. Hát ha még beteg a gyerek, ha folyton figyelni kell. A gyerekeinknek jó, de hogy nekünk jó-e (azaz: van-e még miből biztosítani, hogy nekik jó legyen), senki nem kérdezi. Mi sem: hát nem az a dolgunk, hogy jól érezzük magunkat! Amikor a jóérzés már a működőképesség határa alá került, akkor omlik össze a család, menekül a férj. A beteg gyerekek kilencven százaléka mellől de facto vagy tulajdonképpen lelép az apa.
  • Pótcselekszünk, hogy ne kelljen az igazi bajokkal foglalkozni, és süppedünk egyre mélyebbre, mert a lélek nem átverhető, kiált a hiány.
  • Folyton érvelnünk és győzködnünk kell a társunkat, mert mindenki azt sugározza, hogy nincs is semmi probléma: nem lehetünk gyanútlanok, nem dőlhetünk hátra a partnerünk szeretetének, elfogadásának nagy füles foteljában, nem élhetjük meg soha, hogy csak vagyunk, erőlködés nélkül, és úgy is jók vagyunk. Pedig ez az a nagyvonalúság, ami a párkapcsolat értelme, és ami eltűnik, amint kezdi a bőrét menteni mindenki.
  • Nem hallatszik, amit kérünk, nagyon frusztráló mindig ugyanazt elmondani. Avagy hallgatunk, és nem akarunk semmit már. Ott van a vége.
  • Megszűnik az öröm, a lazulás, a spontán lét lehetősége ennyi teendő közé szorítva, az örökös készenlétben.
  • A nők elképesztően hatásos örökséggel, öntudatlan szoftverrel rendelkeznek, ami az önsorsrontást illeti. Ez előtt áll rengeteg jó szándékú férfi értetlenül és tehetetlenül, és ezek rendkívül szomorú helyzetek. Ha a férfi az önsorsrontásból indul ki, ahhoz igazodik (“Márti visszahúzódó, ő nem szeret bulizni”), akkor is romlik a helyzet. A pesszimista mantrákat, a nulla önértékelést felszámolni viszont nem a partner feladata és hatóköre, ebből örökös harc lesz.

A lényeg, hogy a sárkány nem azért sárkány, mert szeret az lenni. A sárkány reagál: egyes helyzetekre nőnek ki az egyes fejei. De egyszerűen annyira átjárhatatlanok a nemi szerepek, hogy a partner nem érti, nem érzi át, mi az, amire így reagálunk. Hogy miben bíztunk mi, amikor házasságot kötöttünk, hogy mennyire és mi helyett akartunk gyereket, hogy mit tesz a csillogó fiatal lánnyal a mókuskerék, a soha véget nem érő háztartás, az anyósa rosszallása, a félszívvel folytatott szex, a sok nyomás, ami alapján a döntéseit meghozza, az elnémuló, képernyőre meredő férj, vagy három-négy gyerekkel otthon töltött év. Mindez normális családi életnek van feltüntetve, és aki felismeri. majd jelzi, hogy ez nem normális, az persze sárkány, és nem szereti a férjét. S amit mondunk, nem hallják meg: amikor nekünk már a csömörig elég, rengeteg kétely után tényleg vége van, azt szokták úgy interpretálni, hogy duzzogunk. Amikor a nő beadja a válópert és nincs visszaút, akkor kezdik érzékelni, hogy valami baj van, és jó esetben nem daccal és erőszakosan reagálni, de sajnos, akkor már nem segít, hogy megváltoznak a kedvünkért, addigra elértéktelenedtek a bizalom-részvények, addigra már nincs kedvünk (s ha lenne, sem azért kell megváltozni).

Szóval, ők azt hiszik, nekünk jó ez a sárkányság. Ismerősnek ismerős: anyánk is erre kényszerült, de nem jó. Az lenne a jó, ha nem lenne ennyi fejnövesztő helyzet.

Nem mintha a férfiaknak ne lenne bajuk. Ők is reagálnak. Ha férfiak volnánk, már rég elnémultunk volna,és elhúztunk volna mindenféle ürügyekkel, a Déneshez szerelni, túlórázni, haveroknak segíteni, horgászni, meg háromnapos vadászatra. Csakhogy egy nő nem vonulhat ki a családjából. Egy nő szembenéz, mert kénytelen (annyira rossz neki), küzd, érvel és bízik, és leginkább alkalmatlannak érzi magát.

De hiába érvel, mert azt is szocializációsan sajátítják el egykori szerelmeink, hogy a nő örökké csak problémázik, nincs mit tenni: a béketűrő alkat (az ún. rendes férfi) lapít, elnémul, konfliktuskerül, a terasz felé pislant, amikor a kertbe hugyozik vagy újabb sört nyit. A másik típus meg le akar nyomni, fölényeskedik, gúnyolódik. Mindketten kivonulnak a valódi kapcsolatból, játszmákká merevül a hajdan lüktető kapcsolat, és a fiaiknak sincs más mondandójuk, csak annyi: a nőket nem lehet megérteni, mindig valami bajuk van.

Olyan világban tudunk kedvesek és gyengédek lenni, amelyben ti, férfiak is azok vagytok. Amelyben nektek is van tétje a dolgoknak. Amelyben nem fenyeget minden órában a “már megint”.

385 thoughts on “én nem akarok sárkány lenni

  1. Még nem olvastam végig, de van benne egy nagyon jó elírás: “soha céget nem érő háztartás” – a háztartásom soha nem fog annyit érni, mint a férjem cége!

    • De jó ez a kis freudi elszólás, Éva ki ne javítsd 🙂 Nekem is ilyesmi jutott eszembe róla. Na, meg hogy kb. ugyanannyit dolgozunk a háztartásban, mint férjeink a cégben, de míg az előbbiben a munkát ingyen, szeretetből kell végezni, addig a másikban minden percért fizetnek!

      • és igen… Nem menteni kívánom a pasikat, de mit is várhatnánk. Hisz így szocializálódnak. Vajon mi képesek leszünk fiainknak másfajta perspektívát mutatni? Remélem. Én igyekszem… Egyszer egy hajléktalan nő mondta nekem a következőt, ami igazán megérintett.” Egy nő olyan mint a virág. Ha úgy bánnak vele, mint egy virággal, akkor az meghálálja és szépséget, boldogságot lop mindenki szívébe aki körülötte él.” Na igen, vagy a tyúk és tojás esete? Mondjuk én annyira nem panaszkodhatom. Az edzéseimet a férjem tolerálja, pedig hetente 10 órát “szórakozom” a kedvemre. Persze ilyenkor csúszik a kaja, a lefekvés stb. De legalább nem lázad..

        • “Tolerálja” 🙂 Pedig csúszik a kaja. Gondolom, ő meg kopogó szemmel megvárja, hogy hazaérj és kapkodva elé tedd. Tök rendes, hogy nem szól érte. Egyébként meg a mit várhatnánk, ha így szocializálódtak-hoz azt tenném hozzá, hogy pont azt, hogy saját eszüktől, a szerelemtől vezérelve meglássák azt, amit- szerintem – egy épelméjű tíz éves is észrevesz, hogy tudniillik van itt egy ember, aki még olyankor is dolgozik, mikor mindenki más pihen. Az meg, hogy drága férfijeink – a szerelem palástjába burkolózva – ezt leszarják, az egyszerű tohonyaság és bunkóság. Minek segítsen, ha nem muszáj. Neki nagyobb a tűréshatára. Téged zavar a kosz, a csetres, a gyerek el nem készült feladata, te égsz az iskolában a szülőin, neked csóválja anyád a fejét, ha úszik a nappali, és neked fáj, ha nem mentek el nyaralni. Ő szarik rá.
          Bocs, ha nem. Általános E/2- t használok.

          • Igen. Erre en is felfigyeltem, hogy mar azert halasak vagyunk, ha valamit megenged nekunk a zurunk.
            Erdekes a ferjek fejeben semmi nem zakatol,az otthoni teendok korul, amikor edzenek.
            Erdekes, hogy oket soha nem hivja fel senki, hogy “siess, ehesek vagyunk!”
            Nalunk egyebkent mar teljesen megvaltozott a helyzet ebben a tekintetben is. Es mit hozott az uj helyzet? Egy nagyon boldogtalan ferfit, aki keresi onmagat. Emiatt pedig egy igazabol a valos terhek alol felszabadult not, akit buntudat gyotor.

            • Betojok: A férfi, aki keresi önmagát, mert nem tolják elé a vacsorát. A nő, akinek bűntudata van- ez teljesen rendben van. Úgy értem, baromira nincs rendben, csak jellemző. Sajnos.

            • “Azonnal gyere haza anyádéktól, kakaót akarok és nincs itthon tej!” (Bolt egy percnyire.) És csodálkozott, hogy sárkányosodom. Nem értette.

            • @Bánatkő: Busszal negyven percre volt a munkahelyem. A bolt három percnyire volt. Nem egyszer fordult elő, hogy felhívott, hogy most menjek haza, mert x vagy y kell neki, igaz, rugalmas volt a munkaidőm, de nem egyszer szökni kellett. Nem csak a pasik visítoznak, ha nincs meg a kaja. Erről ennyit.

                • “nő nélkül éhen halok” mentalitás elég általánosnak tűnik.
                  Sógorom olyan szinten űzte, hogy hazahívta a szomszédból a feleségét, melegítse meg neki a vacsorát, mert ő nem tudja. Most, hogy a neje megunta és elhagyta, érdekes módon még főzni is megtanult. Előtte kellett volna…

          • Mintha csak én írtam volna….A tiszta otthonhoz való jogunktól fosztanak meg a férfiak,mert ők trehányok….így vagy megcsináljuk helyettük,vagy megszokjuk…valahogy nekem egyik sem megy…:/

          • lehet azert mert jo a hazassagom ,nekem nincs olyan hazimunka amiben a ferjem nem segit,mindent eggyutt vegzunk es mindenhova eggyutt jarunk ,ugy hogy nem minden ferfi ilyen mint ahogy itt leirjatok,pedig mar en is 17 eve elek hazassagban,

          • Csinevának, de nem tudok már alatta írni, oké, nyilván létezik ilyen nőből is, de és akkor most ez felmentés volna annak a férfisokaságnak, akik így viselkednek? Ne haragudj, de ez most olyan volt, mint a csbe-posztok alatt, hogy “deaférfiakatisbántalmazzákőketkivédimeg????”

    • Nagyon jó,hogy ez így végre kitudódott :))) nagyon igaz…sajnos :(..talán nem szabadna annyira alárendelnünk magunkat,csak erre mondjuk jó hosszú idő után jön rá az ember…
      A lényeg nem vagyunk “rabszolgák” se a férjünknek,és a gyerekeinknek se !
      köszönöm szépen 🙂

    • Még annyit szeretnék hozzászólni,hogy ne csak negatív legyen a hozzászólásom,és hogy van remény,ha idejében felfigyelnek erre a partnerek és szeretik eléggé egymást ,ez azért hiszem ,hogy elkerülhető…mármint legalábbis a válás,könnyűnek nem lenne könnyű,akkor sem…..de fontos,hogy a nő és a férfi vegye a fáradtságot és ápolja azt a kapcsolatot és küzdjön érte..megéri ,mert újra kezdeni egy kapcsolatot miután családod van ,mással ,nagyon nehéz és kérdéses,hogy mennyivel jobban fog az sikerülni 🙂
      köszönöm 🙂

    • Drágám, idézzem Karinthy elcsépelt gondolatait? Férfi és nő hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi a nőt, a nő a férfit. Nem bizakodom. Minden generáció megküzdi a magáét.

    • igen, én is, nagyon!
      szerintem akkor lesz esély reálisabb párbeszédre, amikor sokkal több és sokkal erősebb feltételt szabunk a férfiak és a társadalom felé annak kapcsán, hogy mire és milyen feltételekkel vagyunk hajlandók, már kamasz kortól kezdve, vagy az első pillanattól, amikor már van valamennyi saját hatalmunk a saját életünket irányítani. és nem akkor kezdünk könyörögni, mikor már ott a gyerek és nincs mese, húzni kell az igát valakinek amíg ki nem repülnek.
      nincsenek illúzióim annak kapcsán, hogy anélkül megváltozzon bármi, hogy mi magunk változtatnánk a feltételeken. ilyen szempontból maximálisan az ezo álláspontot képviselem, ahhoz hogy változás történjen először nekünk kell változni. csak nem úgy hogy beletörődünk a szarba, hanem hogy megcsináljuk a jót magunknak.

  2. Voltam sarkany.
    Okadtam hatalmas tuzeket onvedelembol.
    Megsem vagtak le egyik fejem sem soha. Magamat kellett lefejeznem hetszer.
    Ja, hogy nincs fejem most… most novesztem az ujat, emberit.

  3. Rettegtető stigma, tanulom kezelni, hogy az ettől való félelem ne befolyásoljon.
    A férjem mindig elkéredzkedik, ha elmegy, de ez puszta formalitás. Nem mondok nemet, legföljebb véleményt. Egyre racionálisabban tudom kifejteni az érveimet, jobban el tudom érni értelmileg, de legfeljebb kicsit sűrűbb lelkiiismeret-furdalás közepette távozik. Nem hagy mondjuk nagyon durván magamra, mert ilyenkor beugrik a család, de érzelmileg kifosztottnak érzem magam.
    Most, hogy már minden gyerek óvodáskorú, jobban merem alkalmazni a módszerét: bejelentem, hogy mennék, és megyek. Becsületére legyen mondva, olyankor jókedvűen helytáll. De hogy milyen természetű kivonódást igénylünk, mennyi időre szakadunk el de jure és de facto, az nálunk is mutatja, én vagyok a női nő.
    Jumpha Lahiri indiai származású amerikai írónő egyik novellájában egy férfi szereplő


    • kerestem a kötetet, kölcsönben van

      hogy fáj neki, és nyilván a feleségének is, hogy a békésen funkcionáló házasságukban a jó működés annyit tesz, hogy hatékonyan passzolgatják a gyerekeket, mindenki lehet önmaga, igazságosan. És mégse jó, egyiknek se. Nálunk a hét év homályába vesző gyermektelen években is sok külön utunk volt. Most jobban keressük mindketten az alkalmat a kettesben létre, meg a férjem elég kreatív abban is, hogy felnőtt és gyerek számára is élvezhető, hétköznapi rutinból kikapcsoló programokat találjon ki mindnyájunknak. És én vagyok sokszor nehézkes, pedig tényleg kiveszi ezek kapcsán is részét a gyakorlati teendőkből. Azt hiszem, ez attól van, hogy az én szabadságfokom drasztikusabban és megfellebbezhetetlenül csökkent a gyerekek miatt, és néha arra vágyom, valaki vegye át, de a nagysága miatt csak rá bíznám, bízom jó szívvel, az amúgy áldozatos nagyszülőket meg inkább kímélném. A férjem meg akarom, hogy lássa, érezze. MI EZ.
      Nem adnám és nem változtatnám meg egyik gyerekemet sem, de nincsenek kevesen, no. De semmiképp nem lesz önkizsákmányoló sárkány az anyjuk, azon leszek.

    • Reggel óta pörög az agyam a bejegyzésen, gondolkodtam, hogy én mitől leszek sárkány. Mert napok óta üvöltök a férjemmel, és estére úgy kikészülök, hogy újra pánikrohamot produkálok fél év tünetmentesség után, és nem akarok mást, csak hogy ne legyen semmi, ne kelljen tennem semmit.

      Gondolkodtam, és azt hiszem az én sárkányságom abból fakad, hogy nem vagyok feneketlen kút, amibe mindent bele lehet dobálni.

      Amíg a munkahelyemen minden rendben, amíg jól alszom, amíg az egészségem rendben, nem zavar az itthoni kupi, elheverek benne én is, nem érdekel, ha a férjem megint teljesen elvesztette az időérzékét, akkor semmi sem zavar, magamtól vagyok derűs és jó fej.

      Most. hogy a munkahelyemen eszkalálódott a helyzet, a stressztől nem alszom, megőrjít, hogy nincs már hely a kinézett szállodában, hogy kidőltek azok az átok palánták (minek nekem paradicsom!), hogy anyósom valamit már megint jobban tud, hogy megint minden tiszta por, hogy még mindig nincs elmosogatva mert a férjem megint az előtt a kurva monitor előtt ül, hogy én meg csak mint valami idióta mantrázom, hogy mit kellene csinálni, de nincs erőm semmire. Nem vagyok jó fej, nem vagyok derűs, nagyon nem.

      Én nem értem, de irigylem azokat a nőket, akik tudnak vállrántani, ha az élet egyik területén gáz van, nekem nem megy. Ha valami nem funkcionál az egyik részemen, megbénul másik is. Úgy érzem így gyereket vállalni is felelőtlenség lenne.

      Várom a blogtalálkozót, jó lesz kikapcsolódni.

    • Ezt én is írhattam volna. Beszürkülök, ellaposodok, elslamposodok. 😦
      Néha magamra, magunkra nézek, elborzadok, kiakadok.
      Nem, ez még nem sárkányos.
      Pörgök és mindent megpróbálok egyszerre – ilyenkor jön, hogy most mi van, miért nem tudsz nyugis lenni? Miért takarítasz, mikor én pihennék (délelőtt tízkor mondjuk)? Miért nem ülsz itt velem a tévé előtt? Miért kell porszívózni, zajt csinálni, edzésre menni ahelyett, hogy itthon lennél???
      Na, ilyenkor jön a sárkány.
      Utána meg az “ez nem én vagyok” érzés, meg az önutálat.
      …és beszürkülök, ellaposodok…

  4. Nem vagyok a blog rendszeres olvasója, de folyamatosan az az érzésem, hogy nagyon boldogtalan ember írja a sorokat. Ha így van, és nem én látom torzan a helyzeted, miért ragaszkodsz ilyen erősen hozzá?

    • Ez, hogy én szerinted (ki vagy?) boldogtalan vagyok, valami ellenérv arra, hogy azt írom: mindez ott fenn tipikus?
      Ha így gondolod, ostoba vagy, vagy nagyon hárítasz, mert fájna a szembenézés.

      Kamu e-mailcímmel NE:
      https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/01/nemtrollok/

      Nekem nem fontos, hogy olvassál, ha nem érted, nem baj, te viszont nem ismered a helyzetemet, pedig két-három kattintással, valamint a fotók miliőjéből elég könnyű összerakni. Olvasgass még, például az irigységről szólót, vagy a kamaszkorit, bátran.

      A legnagyobb olvasói butaság személyes vallomásnak venni azt, amikor ráérzek arra, ami tipikus, és megírom a nők nevében.
      Az sem bűn ám, ha valakinek szar, őt hibáztatni morális analfabéták szokták.

    • Ja és a boldogtalanság nem választható állapot, leginkább eredő.

      Valamiért ennek a boldogtalan blognak van sok-sok derűs, okos és vicces olvasója. Hogy lehet?

      Arra tudsz valamit, hogy ne ragaszkodjak például a férjem halála miatti levertségemhez? Szeretném a tanácsodat kérni.

  5. Szerintem, még egy oka lehet. Ahogy észrevettem, a nők felé nagyon kevés pozitív visszacsatolás áramlik. Ha minden rendben, működik a család (ami persze a nők felelőssége, természetesen) akkor egy szó sem hangzik el, ha viszont gáz van, egyből megindul a bűnbakképzés, és ki lehetne jobb alany mint a feleség, nővér, nagymama. Egy idő után már csak rezignáltan sóhajtanak, nyelnek egy keserveset, érzik, hogy most valami nagyon keserű dolog történt,és ennek nem így kellene lennie…de így van, sajnos.

    • Ó igen. Kiskoromban, a nagy megfelelni vágyásom kellős közepén – nem múlt el azóta sem – egyszer hallottam, és aztán fennhangon meséltem néniknek, hogy hát igen, a takarítás olyan, hogy ha csináljuk rendesen, az nem látszik, de ha nem, az rögtön. Olyan volt ez nekem akkor, gondolom, mint most a szép képes bölcsességek tömege a fészbúkos megosztóknak. Ja, meg talán okosnak is gondoltam magam tőle, hogy megértettem ezt a rejtett összefüggést, ami ráadásul nagyon felnőttes is. (Jajj, de koravén gyerek voltam!)
      Azóta annyi változott, hogy már látom, ez a hozzáállás a női létre, mint olyanra egy az egyben vonatkozik a közvéleményben, az összes hagyományosan neki leosztott feladatot beleértve. Meg annyi még, hogy én meg nem akarok már olyan lenni, nem vagyok, nem leszek olyan nő, amilyet a közvélemény tisztességes/rendes/normális nőnek gondol, és köszönöm, nem kérem ezeket a feladatokat, vannak sokkal jobbak, érdekesebbek, amikben ráadásul jobb vagyok, mint mondjuk a virágoskert-gondozásban, és még jobban is élvezem.

    • Ez jó észrevétel. Kapcsolva az egyik fentebbi kommenthez: mi ingyen dolgozunk – nemhogy pénz, dicséret, elismerés sem jár vele. A fiam születésekor az első pár hét azért volt nehéz, mert csak “negatív” visszacsatolást kaptam: azaz ha valami baja volt, sírt, ha minden rendben, akkor nyugalom. Ami jó, de az első euforikus napok után, ahogy ürült a boldogsághormon, hiányzott a az aktív jelzés, hogy jól mennek a dolgok. Aztán megtanult mosolyogni, és helyrebillent a világ. Az öröme a visszacsatolás. Az a baj, hogy ahogy felnövünk, belenövünk, hogy a jó, a kényelmes a természetes, nem köszönjük meg, hanem elvárjuk mások fáradozását – ezt tanuljuk gyerekként otthon, aztán csodálkozunk, amikor anyaként visszaköszön mindez. Amióta a blogot olvasom, azon agyalok, hogyan viselkedjem itthon, hogy a fiam lássa, megtanulja, természetesnek vegye, hogy az anyja nemcsak egy házi robot, hanem ugyanúgy teljes értékű életet él a házon kívül is, a társadalomban is.

  6. Egészen elképedek, hogy mennyi igazság van ebben, és azon, hogy egy ideje még én magam sárkánynak találtam az ilyen nőt, és komolyan azt gondoltam: na én aztán biztos nem. Pedig a folyamat nálam is beindult. Az okok közül nekem elég volt hozzá az anyaságomhoz kapcsolódó folyamatos megfelelni vágyás, és igen, az, hogy túlvállaltuk magunkat. Mégcsak nem is nagyon, ráadásul záros határidőre (1 év egy plusz munka miatt), de még így is. Úgyhogy, ha tehetném minden 20 éves orra alá odadugnám ezt a bejegyzést, különösen annak a hitelről, túlvállalásról, mit ér meg egy családi ház témáról szóló részét. Tényleg iszonyú sokan szenvednek emiatt körülöttem.

  7. Most tartok ott, hogy nem felszabadít, amit itt olvasok, hanem gyakran dühít. Miért nem láttam előbb a csapdákat? Miért hagytam, hogy nap nap után része legyek ilyen manipulatív, lenéző, kihasználó helyzeteknek? Miért nem kaptam muníciót a szüleimtől ahhoz, hogy eltoljam magamtól… sőt, hogy egyáltalán felismerjem ezeket a helyzeteket? Miért asszisztált sokáig mindenki ehhez? Miért volt a férjem hős, miközben mindaz, amibe én beleszakadtam pusztán semmiség, jómagam jódógába nem tudja hálátlan tyúk? Miért nem fogadja el még most sem a személyes felelősséget, és miért magyarázza a válási szándékomat olyan olcsó és őt felmentő fordulatokkal, amik engem egy pénzéhes, nem kitartó, nem helytálló libává degradálnak?
    Én most, ennél a cikknél is- ahogy sok másiknál- haragot és tehetetlenséget érzek.

    • Érdekes, de pont ezek az érvek repkednek nálunk is a levegőben. Pénzéhes, nem kitartó, és ugye a gyerekek, akiket én vállaltam, nyilván csak úgy hopsz lettek, és akikért felelős vagyok. Ő meg áldozat. Aki nem tud megbirkózni a feladattal. Joga van ki-kilépni, és dolga van, hát menni. Mehetek én is, csak vigyem a srácokat, és ne kelljen hozzá benzin.
      (és akkor mi lenyomtunk 5 építkezést, mindennel ahogy kell.)

    • Türelem, türelem! Önmagaddal és a pároddal szemben is!
      Akárhogy is alakuljon!
      Most még nyakig benne vagy a káoszban, nem láthatsz rá felülről…

      Tíz év múltán majd minden letisztul, helyre kerülnek a dolgok magadban és végre önmagad lehetsz…

      A gyerekeid meg- és elítélhetnek, meg is érthetnek, támogathatnak, az ő lelkükben is le kell ülepednie a katyvasznak… És évek múltán megeshet az is, hogy rákérdeznek: “Miért is…?”
      Nos, ekkor kell igazán észnél lenned! Megfogalmaznod úgy, hogy ne újabb harc kezdődjön, legyen béke, elfogadás… Ez a legnehezebb…

      De ha sikerül a (valahai, vélt) sárkányságot félretéve összefoglalnod és megbeszélned velük, kínálsz nekik egy olyan szocializációs lehetőséget, amivel élni tudnak a saját életükben…

      Ezzel teszed saját magad is helyre, hiszen felül tudtál emelkedni a sértettségen, megalapozva a sokszorosra duzzadt, kaotikus családi kötelék működőképességét…
      Unokáid hálálják majd meg, bár még nekik is válaszolnod kell majd arra, miért van nekik sokkal több dédijük, nagyijuk, apujuk/anyujuk, mint egy “normális” (válás nélküli) családban. Meg fognak érteni!

      Mindezt azért róttam ide biztatólag, mert megjártam a magam kanosszáját a saját válásommal, és ráismertem a hibáimra a hozzászólásokban (bár most, 15 évvel a válásom után már tisztában vagyok velük).

      Végig kell csinálnod, fel kell építened magad újra, de hidd el: sikerül és megéri!
      De addig: türelem, türelem!!!
      🙂

  8. “Túl vagyunk terhelve, tele stresszel, éveken át: aki ebből nem tud rendszeresen és bűntudatmentesen regenerálódni, annak torzul a személyisége. Rossz fej lesz, számonkérős, ellenséges és humortalan.”
    Ahogy mondod…szóról szóra ez lettem. És még agresszív is. Tudom, érzem, de változtatni mégsem sikerül, igazából már meg sem próbálom. Várom a segítséget, pedig szinte mindenkiben csalódtam és lassan a vélemények sem érdekelnek. Család, barátok, orvosok, lemondtak rólam. De először én magamról és szép lassan mindenkiről. Megbeszélem magammal, hogy nem, nem igaz, hogy ez így lesz, ahogyan mondják, annyira nem rossz az egész, de aztán jön az “ébredés”, és tudom, bármit teszek, nem fogom látni felnőni a gyerekeimet. És a férjem, a kicsik apja, nem partner ebben (sem).
    Pozitív gondolkodás…na persze. A szívem szakad meg. 😦

    • A leggyotrobb gondolatom a depresszio melyen az szokott lenni hogy mi lesz ha halalos beteg leszek es nem latom felnoni a gyerekeimet. elkepeszto retteges fog el ilyenkor. (apam rakban halt meg eleg fiatalon)

      • Basszus, ez nekem is rendszeresen jön elő. És van is miért rettegni. Úgy értem, nemrég a fiam mondta: Anya, ha te egyszer eltűnsz, akkor minden el fog tűnni. Lehet képzelni, kire is számíthatnának, ha velem történne valami. És igen, volt- van pánikbetegség is. Nagy önmunkával ma már kezelhető stációban.

  9. Milyen jó, hogy legalább itt női szolidaritás van. Hogy legalább itt nincs vád, hogy én rontottam el valamit. Jó, hogy van egy pontnyi sziget a világon, ahol én is csak egy nő vagyok a többi között és legalább itt nem vagyok sárkány. Pedig még igazán nem is vagyok sárkány, csak félelmeim vannak, hogy ha még egyszer ezt vagy azt mondják, akkor én olyat teszek, amitől joggal mondják rám, hogy sárkány vagyok. Mert sokszor érzem a gombócot a torkomban és nem tudom moderálni, amikor ki vagy be menni akar. Ha választhatok, akkor inkább kifele jöjjön.

  10. Meg a másik dolog, hogy miért van az a tévképzet, hogy minden nő üdvözült mosollyal kell pucolja a csapot miközben a férje az erkélyen pipázva töpreng az Élet Nagy Fontos Dolgairól? Igenis, legyen megengedve, hogy néha az ember, ha neki valami nem tetszik akkor azt ki is mondja. Lehet nem lesz finom és nőies, de ez soha senkit ne tartson vissza az őszinteségtől. Olyan könnyű megbélyegezni valakit, pedig lehet csak a véleményét mondta el…de persze mire ez elér a kollégákig/cimborákig/anyósig már megint az lesz, hogy az a hárpia asszony bántja szegény férjét. De miért? Miért vagyunk képtelenek elfogadni azt, lehet a másiknak is rossz napja-hete-hónapja? Ha nőnek születsz miért kell mindig hazudnod csakhogy megfelelj a szerepednek?

    • Már gyerekkoromban volt ebből vitám anyámmal. Mikor kiadta az ukázt én meg duzzogva csináltam, mert valami másra lett volna vágyásom. Ő dühösen belém fojtotta az érzéseim. Emlékszem, ahogy mondom neki: Miért kell még élveznem is? Nem elég, hogy megcsinálom? Még azt is elvárod, hogy ujjongjak?
      Igen.
      Meg a férjemnek ez a cinikus mondata, mikor 10- kor még csapkodva mosogatok, míg ő a tévé előtt terpeszkedik: Jaj. hát hagyjad, majd megcsinálod holnap! És ha felhördülök, gúnyosan leszól. Ja, nem gúnyosan, ahhoz kellene humorérzék. Szimplán bunkón lehurrog.

  11. Hű… Annyira szeretem ez az írást is! Mennyivel beljebb lennénk nőként, ha annó irodalom és töri órán ilyen témákat így megírva olvashattunk, elemezhettünk volna… Küldöm is a kamaszlánynak muníciónak. Minden sorral és állítással 100%-ban egyetértek, pontosan így érzek én is, csak nem tudom így megfogalmazni, és annyira jó és megerősítő így egyben látni, olvasni.

    Szeretnék bedobni egy kapcsolódó gondolatot. Egy régi baráti magyar házaspár Németországban élt nagyon sok éven át. Ők azt mesélték, hogy egyre több fiatal és középkorú nő (és férfiak is) mondja ki és éli azt, hogy egyáltalán nem akar gyereket, és tényleg, valóban jól vannak, sőt. Nálunk még mindig keményen él a mítosz, hogy gyerek nélkül az ember, pláne ha nő, nem lehet boldog. Szerintem ez egy nagy duma, egy nagy kamu. Ennek a mítosznak is a hatása, hogy eleve vesztes helyzetből indulunk és próbálunk a szarból kihozni valami élhetőt, beszélünk, könyörgünk, veszekszünk, un. sárkányosodunk.

    Felvetném átgondolásra, megfontolásra, és nagyon kíváncsi lennék a gyereket nem szült itt lévő nők véleményére:
    – nem kötelező gyereket szülni és nevelni ahhoz, hogy boldogok legyünk (és tényleg nem…)
    – gyereket szülni és nevelni minden (biztos van kivétel) kultúrában kemény meló, akkor is ha a közeg nem nőgyűlölő és a partner támogató
    – gyereket szülni és nevelni alapvetően és nettóban nagy szívás (az összes örömével együtt), különösen akkor, ha jól, odafigyelve, rendesen (kinek-kinek ez mit jelent) akarjuk csinálni
    – és úgy általában sem kötelező gyereket szülni és pont.

    Mi van akkor, ha magunk között szólva nőként elkezdjük azt tematizálni és mantrázni itt a mi kis progresszívnek nem annyira mondható hazánkban, hogy basszus, tényleg nem kötelező szülni! És ezt mondjuk a lányainknak, sőt bátorítjuk őket, hogy nagyon erősen gondolkozzanak és figyeljenek mielőtt beszállnak a mókuskerékbe. Hogy döntsenek, ne csak sodródjanak, bele a gyerekszülésbe, merthát hogy is lehetne másként. Ha kialakulna ez a norma, akkor egész máshonnan indulna az egyezkedés a nő és a társadalom között, már a partnerkeresés idején. Ha az állambácsi (államnéni nem nagyon van itt sajnos) akarja hogy a nők szüljenek, akkor nem idióta partnerközvetítőt és mégidiótább abortuszpárti alkotmánymódosítást csinál majd az adófizetők pénzéből, hanem rendes támogató intézményrendszert és törvényeket, különben bekaphatja az összes parlamenti csóka a sajátját, ha háton brékel akkor is. Ha a férfi gyereket akar majd, akkor tárgyalni fog, és részt venni, mert nem teheti meg hogy úgy viselkedjen, mintha ő tenne szívességet. Partnerré lenne kénytelen válni haszonélvező helyett. Így is annyira túl van már népesedve ez a bolygó, tulajdonképpen tök szürreális ez az egész szaporodási kényszer.

    Mi a véleményetek arról, hogy itt az ideje annak, hogy visszavegyük a kompetenciát afölött is, hogy eldöntsük, hogy gyerekkel vagy gyerek nélkül kívánunk-e boldognak lenni?
    Ez a sárkányosodás szerintem részben amiatt is van, mert engedjük, hogy társadalmilag belehúzzanak minket abba a valóságba amiben a boldogság feltétele a gyerek, amiben szülni kell, gyereket kell adni a férjnek, unokát a nagyinak, a hazának meg adófizetőt, és közben gyakorlatilag senki és semmi nincs érdemben a támogatói oldalon. Nem csoda, hogy elsárkányosodunk, és egyetértek, hogy nem nagyon van kivétel, egy ilyen egyenlet eredménye nem is nagyon lehet más ezek között a keretek között. Vagy mi az amit rosszul gondolok?

    • Világéletemben nagyon szerettem volna anya lenni. Egyik rémálmom az volt, hogy mi lesz, ha nem lehet gyerekem. Már kislányként is a babázás volt a kedvenc elfoglaltságom. Szóval egyáltalán nem értettem azt az 50 körüli kolléganőmet, aki nem akart sose gyereket, vígan élt a pasijával hosszú évek, évtizedek óta, még csak össze sem házasodtak. Nagyon nem volt nekem kerek az egész, titkot, traumát sejtettem.
      Amióta van 3 gyerekem, teljesen jól meg tudom érteni a szándékos gyerektelenséget. Rengeteg öröm, belehaltam volna, ha nem lehetett volna gyerekem, de a szívások 90%-ára nem tudsz előre felkészülni. Gyerek nélkül az élet teljesen más lehet. Az ember jóval inkább önmaga maradhat.

      • Egyetértek Zsuzska. A gyerekek kiszolgáltatottá tesznek. Én sokszor elgondolom, hogy hányszor csak a gyerekek miatt mondok igent valamire, amire szívem szerint nemet mondanék, ha egyedül lennék. Ezt használják ki a politikusok is. Tudják, hogy az emberek a saját bőrüket vásárba viszik, ha olyan dologról van szó, ami a közjót szolgálná, ám a gyerekeiket nem akarja feláldozni. Hány és hány szervezet hivatkozik a gyerekek ártatlanságára. Pl. a terroristák is iskolákat céloznak meg, mert egy államfőt is jobban lehet ártatlan gyerekekkel zsarolni. Ha az áldozatok gyerekek, a híradóban is megváltozik a bemondó hangja. Az áldozatok korának kihangsúlyozása is hozzájárul a hatásvadászathoz. Ugyan miért van ilyen nagy értéke a gyerekeknek. Neeem, nem azért, mert olyan nagyon érdekelné őket, hogy mi van a mi gyerekeinkkel, hanem inkább arra az érzelmi húrra apellálnak, amely minden anyában megpendül, ha gyerekéről van szó. Ezzel tudják különben az anyákat is zsarolni, hogy milyen kegyetlen az a nő, aki elhagyja a gyerekét. Az apák többször hagyják el gyerekeiket, de őket nem illetik ilyen jelzőkkel.

        • Pont ebből a megfontolásból nem szült Szabó Magda. Vagy Nemes-Nagy Ágnes, bár ők inkább a politikai kiszolgáltatottságot jelölték meg elsődleges okként, bár szerintem az is közrejátszott, hogy a munkájuk javára döntöttek, a gyerekkel szemben. És ez így teljesen rendben van.
          A nagy mantrázók amúgy a politikusok – félnek, hogy nem lesz elég adófizető; de az államnak (meg a magzatvédőknek) csak addig érdekes a gyerek, amíg megszületik. Akkor elégedetten hátradőlnek és mindent a nők nyakába varrnak, végezzék csak ők el a munka nagyját, ingyen. Szeretetből. Bölcsőde nincs elég, óvoda sincs, egy csoportban 30 gyerek, egy óvóNŐre. A közoktatást minden évben megreformálják, de valahogy nem jobb lesz, sőt. Munka nincs, főleg ha szülés után menne vissza dolgozni valaki.
          Anyám 45-ös születésű, ún. “szendvicsgeneráció” – akiknek a szüleiket is ápolni kell, de már állásba is kellett menni, 2-3 gyerek mellett; házimunka rogyásig, minimális férji segítség nélkül. Én ezt a mintát láttam otthon és hát köszi, de nem kérek belőle. Anyám tönkrement ebben, alkoholizmus, gyógyszerek, mostanában jobban van, de ki tudja, mi lesz a továbbiakban. A tesóim haragszanak rá, mert “elhagyja magát” – azt mindketten nagylelkűen elfelejtik, hogy ki voltak szolgálva otthon. Öcsém nem is tudott mosogatni (!), egészen addig, amíg meg nem nősült. 🙂

    • Nálunk úgy adta az élet, hogy valószínűleg soha nem lesz gyerekünk. Ennek részben van egészségügyi oka is, meg anyagi is, de ha nagyon akarnánk, és vállalnánk némi kockázatot, lehetne – hiszen vannak, akik nálunk sokkal rosszabb helyzetben vannak, és mégis vállalnak gyereket. Gyerek- és kamaszkoromban, úgy gondoltam, hogy majd nekem is lesz gyerekem – de ez az elképzelés nem belülről fakadt, mint ahogy Zsuzskánál, hanem mert egyszerűen ezt a mintát láttam. De a kora huszonos éveimre, miután elkezdetem az önálló életet ez megváltozott. Egyszerűen nem hiányzik a gyerek, és nem érzem azt, hogy boldogabb lennék tőle. Elnézem a barátaink gyerekeit, szeretek velük játszani is, de annyira haza nem hoznám őket. Szeretem a jelenlegi életem, ha nem is élek nagyon stabil és jó anyagi körülmények között: sokat dolgozom, de szeretem, amit csinálok, vannak barátaim, jövök-megyek, és ha néha összecsapnak is a fejem felett a teendők, van időm olvasni, sportolni, filmezni-animézni, azokkal lenni, akiket szeretek. A párom is szereti a munkáját, és ketten összehozunk annyit, amiből kijön az albérlet, ennivaló, ruha, néha egy-egy könyv, havonta egy mozi vagy színház, és emellett mindig félre is teszünk, hiszen szeretnénk egyszer egy saját zugot. De nem kell elvállalnom bármilyen melót csak a pénz kedvéért, van egy bizonyos szabadságom és mozgásterem, ha viszont lenne gyerek, az nagyon sok lemondással járna és amellett sokkal több pénzt kéne összehoznunk. De vajon miből és főleg mikor – így sem marad sok szabadidőnk, és akkor még a gyerekkel is foglalkozni kéne valamikor.

      Emellett ott a szülői példa is. Én soha nem láttam, hogy az anyámat boldoggá tette volna az, hogy gyerekei vannak, és valamiért az rögzült belém, hogy a gyerek az csak gond, de ha jó anya vagy, akkor mindenről le kell mondanod, és a mai világban kvázi bele kell döglened a munkába, hogy valahogy fel tudd nevelni. Tudom, hogy ez nem így van, de bennem ez a kép él az anyaságról: a kimerült, agyondolgozott, agyonhajszolt asszony képe, akinek nincs egy bugyija, ami nem rongyos, egy cipője, ami nem lyukas, aki mindig ideges, aki mindig ordít, aki mindig aggódik, hogy mi lesz, hogy lesz, aki mindig a legrosszabb falatot veszi ki a tálból. És ez nem mártírkodás, hanem a járni jár, csak nem jut kőkemény törvénye. Én nem akarok ilyen anya lenni, nem akarok sárkány lenni – de attól tartok, pont ez lenne.

      Tudom azonban, hogy torz kép él bennem erről, és gyerekkel is lehet boldognak és felszabadultnak lenni, valamint, hogy a gyerektelen nők is lehetnek sárkányok. De ha nagyon mélyen magamba nézek, a gyerek utáni vágyat mégsem találom sehol, és nem érzem a félelmet se arra a gondolatra, hogy esetleg úgy halok meg, hogy nem szültem. Nagyon erős a külső nyomás a társadalom felől, hogy szüljenek a nők, de én úgy gondolom, szülni nem kötelező, csak azért, mert nő vagy. Ez egy lehetőség, amivel lehet élni vagy nem élni – és gyerek nélkül is lehetünk boldogok úgy is lehet teljes az életünk.

    • Nehéz, nehéz, nehéz.
      Nincs gyerekem, nem is tudom, hogy legyen-e. Egyrészt szeretném, ha a férjemből és belőlem lenne egy.
      Másrészt nagyon félek az kiszolgáltatottságtól. Hiába tágas és kényelmes az otthonunk, gyerekkel már szűkös lenne. Hiába élünk most lazán az én alkalmazotti fizetésemből, és a férjem ritka, de nagy összegű eladásaiból, gyerekkel ez már aggodalom és gyomorgörcs lenne. Akkor talán mindig így maradok, sosem váltok. Most nem izgat, ha tologatjuk a csekket, vagy ha napokig paprikáskrumpli van, utána meg bőség, gyerekkel ezt nem lehet. Most túlélem a férjem alkotórohamait, gyerekkel megfulladnék.
      Harmadrészt féltem önmagam, féltem a függetlenségem, és féltem a testem, féltem a szexualitásomat, és féltem a kapcsolatomat.
      Látom anyámat, aki a húgom kirepülése után most milyen ragyogó, milyen elégedett, mennyit utaznak apámmal. De élénken emlékszem arra, hogy hétvégén sosem aludt, a konyhában robotolt, ebéd után sem pihent, hanem mosogatott, az áttakarított szombatokra, a tévé előtti zombi vasalásaira, a kiabálásra és a könyörgésre, emlékszem, hogy apám hogyan csalta, arra is, hogyan veszekedett velünk, arra is, hogy én hogy beszéltem vele.
      Én nem akarom ezt.
      De mégis a családalapítást érzem normálisnak.
      A barátnőim közül, akinek gyereke lett, vagy vad keresztszemes hímzésbe kezdett, vagy boldogtalan. Egy elégedett kétgyerekes anyát ismerek, de ő is azóta boldog, mióta elvált.

      • Nekem ez olyan furcsa. Én olyan boldog vagyok a gyerekeimtől. Hogy vannak, hogy figyelhetem, hogy miket találnak ki, mit mondanak, hogy működik az agyuk egyáltalán. És minden élmény megsokszorozódik, értelmet nyer. A kirándulások, mesék, filmek, mind egy új fajta tartalommal telik meg csak attól, hogy vannak. A nevetésük, a rácsodálkozás a világra, a rajongásuk az életért nap, mint nap új erőt ad.
        Valóban kiszolgáltatott az ember, de csak az első időkben.
        Engem nem lehet letörni, nem robotolok, nem pakolok, csak amikor van kedvem, ha a férjemnek nem tetszik, pakolhat.
        Először még megkérdezte, hogy : Miért nincs elmosogatva? mire azt válaszoltam, hogy Mert nem mosogattál el. 🙂 és ez azóta is. Ha gondolom, mindent megcsinálok, de ne kérjen rajtam számon senki semmit az otthonomban, mióta felnőtt vagyok, elég volt nekem 18 év otthon 🙂
        Szóval én gyerekpárti vagyok, persze nem beszélnék rá senkit, aki nem akar. De engem tényleg boldoggá tesznek.

        • nalam sem volt soha kerdes hogy legyen-e gyerekem, es az sem hogy minimum ketto. es nem bantam meg, most is megszulnek hogy tudom mivel jar es milyen iszonyu nehez volt ez az elso par ev. most mar kicsit konnyebb. az en eletem nem lenne teljes nelkuluk.

        • Furcsa? Tudom. Elmondják mindig, mindenhol, ahol a félelmeim szóba kerülnek.
          Nehéz ezekről megnyílni, mert nem arról van szó, hogy nem szeretem a gyerekeket, és ne gondolnám, hogy örömet okoznak. Ennek az örömnek az árát mérlegelem, magamat féltem a gyerekes léttől.

          • nem furcsa, szerinem teljesen ertheto ha van aki nem akar gyereket. es szerintem olyan is van akinek nem valo gyerek es jo esetben ezt tudja es magarol es azert nem is vallal. epp ma beszeltuk a ferjemmel hogy az egyik ismeros hazaspar milyen jol teszi hogy nem vallal gyereket. ok szerintem boldogabbak gyerek nelkul. es ezzel nincs a vilagon semmi gond.

          • Én sosem vágytam gyerekre, sőt, nem is foglalkoztattak különösen. Csa azért lett, mert találkoztam valakivel, akinek egyszerre csak akartam. Minden különösebb gondolkodás és előzmény nélkül, és mert ő is nagyon akarta. Nagyon örülök, hogy van, tényleg elképesztően jó dolog, de nekem ilyen társ nélkül nem menne. Jó, nyilván menne, ha muszáj, de nekem még így is kemény sokszor, mert olyan nagyon megváltoztatta az (eléggé önző, szabadságmániás, csönd és egyedüllét-kedvelő) életemet. Komolyan mondom még megszülni is segített. Nálunk nincs túl sok különbség apa és anya között, tényleg szinte csak megszólításban. Apa (is)orrot szív, pelust cserél, játszik, mosogat, edzésről hazarohan, éjjel kel, nem alszik, mesét olvas, fürdet, etet, főz. Nem téma, hogy mikor ki mit csinál, max szervezésügyileg. Itthon is azért én maradtam, mert anyagilag így jövünk ki jobban, de férjem is szívesen marad, ha én mennék. Így most be merem vállalni a másodikat is. És bevallom őszintén, hogy néha még így is nehéz. Egyébként a gyerekekkel máig ugyanúgy vagyok, mint korábban, és mint a felnőttekkel, van kedvelek, van, akit nem. Most nagyon örülök neki, hogy bele mertem vágni, de én azt hiszem, hogy nem tettem volna meg minden áron. Egyébként meg disznóságnam tartom, hogy hány nőt kell, hogy frusztráljon ez kérdés, és a hozzá kapcsolódó kétségek. így lehetőségünk sincs, hogy megvizsgáljuk valóban belülről jövő késztetés, vagy külső nyomás hatására kialakuló kényszer-e az anyaság utáni vágy. Ismerek pár nőt, aki nagyon boldog lenne, ha nem kéne folyton kívülről-belülről azt hallgatnia, hogy hé, ketyeg a biológiai órád.

            • Fontos, amit írsz!

              Én hozzátenném még a józan számítások mellé, hogy mennyi gond, aggódás, felelősség, meló, éjszakázás, pénz, lemondás egy gyerek — tény –, valamint hogy mennyire félünk attól, hogy ugyanolyan keserű haraggal gondol majd ránk, mint mi az anyánkra, szóval mindemellett az, hogy a saját gyerekedet várni, megszülni, meglátni, figyelni, ahogy nő, mosolyog, szép stb., ez összesen elsodor, előre kalkulálhatatlan, és állítom, hogy mindent megér. Meg az is eszembe jutott, hogy érett személyiség nem akar negyvenévesen folyton bulizni, utazni, pörögni, de most biztos normatív vagyok. Dolgozni igen. A buli, az meg olyan, hogy mondjuk két évig nem nagyon megy (a gyerek kétéves koráig), aztán meg szervezés kérdése. Engem nagyon puritánul neveltek, erős morális igényekkel, és ezért nem tudok mit kezdeni azzal, aki ott tart mentálisan, hogy jaj, ha gyerek van, akkor nincs buli, koncert, cigi, ivás.

              A gyerek nem okvetlen idegesítő, nevelés kérdése. Ha együttműködő és valóban szerető a partner, ha nem gondoljuk, hogy mindennek a gyerek körül kell forognia, hogy minden jár neki, le kell mondani a legjobb falatokról, egész nap fejleszteni kell őket meg aggódni értük, meg a legjobb iskolába járniuk és öt nyelvet tanulniuk, és ha közben figyelünk a magunk jólétére, meg nem utáljuk a munkánkat, akkor nagyon is jó gyerekekkel élni.

              Ebben az egész szülőügyben mindenkinek a maximum lebeg a szeme előtt normaként. Én is lennék, lehetnék jobb anya, de most ennyi megy. Világosak a szabályok, jól érzik magukat, én se megyek tönkre. Káosz van, ja. De lehet, hogy később majd szemrehányást tesznek. Arra szoktam gondolni, hogy önmagában az, hogy nem nyomorgunk, nincs ez a feszültség, hogy hogy jövünk ki hó végéig, meg a környezet, amelyben lakunk, erdőstül, gyerektársaságostul, valamint az, hogy velük tudok lenni, nincs nyolctól négyig munkahelyem, sokat jövünk-megyünk, már nagy dolog.

          • Érdekes, hogy nekem élnek unokatestvéreim az USA-ban és Németországban (nagyvárosokban) és egyiküknél sem volt soha kardinális kérdés ez az egész családalapítás, gyerekvállalás téma. Élték a világukat, karriert csináltak, élvezettel, utazgattak, tették a dolgokat, tanultak, egyikük zenész is, és ezen a téren nem nagyon görcsöltek semmin. Egyikük végül megállapodott (vagy 20 éve együtt él valakivel, laza, örömteli életet, a férfi lányát már férjhez adták, közös gyereket nem vállaltak, mert nem akart), másikuk még nem állapodott meg. Neki talán még beleférne egy gyerek (korban), de nem úgy tűnik, hogy nagyon sokat gondolkodna ilyesmin. Ez miért van? De eszembe jut pl homoszexuális barátom, aki azóta boldog, hogy Németországban él. Mert ott ez tizedannyi gondot sem okoz neki, mint itthon, akár Budapesten is okozott.

        • Igen, én olvastam, valaki megosztotta a facebookon mint szép és megható történetet. Számomra elkeserítő és szomorú volt olvasni már akkor is. Mitől olyan megható, hogy a gyerekeknek tilos duzzogni és veszekedni, a házastársak nem panaszkodhatnak (még egymásnak sem). Jaj…

          • Vajon észrevehető- e a határ? Felismeri- e az ember magában mindig, hogy mi motiválja a gyerekszülésre? Szembe mer- e nézni az értéseivel? Ha már érzi, akkor pedig fel meri- e vállalni?

            • Elolvastam, és bár a meggazdagodás módján, a titkos recepten mosolyogtam — nem mindenki parasztmentalitású –, nekem tetszik ez a család, hitelesnek érzem őket. Illetve nem tűnik rosszabbnak, mint a sok városi kétgyerekes család. Ő nem bánta, hogy 26 évig terhes. Van ilyen, nem általánosítható példa.

        • Az én papámék meg tizen, és nem volt hajlandó soha-soha harmadik gyereket vállalni, bármennyire vágyott is rá a mamám. Amúgy nem volt jellemző rá, de ebben nagyon végletesen gondolkodott.

    • ” rendes támogató intézményrendszert és törvényeket, különben bekaphatja az összes parlamenti csóka a sajátját, ha háton brékel akkor is.”

      Gyönyörű szlogen 🙂
      Pislákol ez a dolog, csak akkora az ellenszél, hogy néha lehetetlen küldetésnek érzem ezt. Az újszülött kortól, a rózsaszín fodros szoknyától csipkerózsikán át az ülj szépen maradj csöndbenek-ig; aztán meg később a kis magyar konzervatív valóság.”ha ezer évig jóvót, minek mánmost mebbolygatni”
      Nem tudom, mitől lenne változás, lehet, hogy tényleg csak nagyon lassan és hosszú távon.

      • szerintem az elmúlt 10-15 év alatt is nagyon sok minden változott a nők köreiben, az anyám korosztályához képest óriásit a nagyanyáméhoz képest leírhatatlant. szépen, állhatatosan, lépésről-lépésre rakjuk össze magunkat, tesszük meg az állításainkat, vállaljuk be hogy kimondunk dolgokat, magunkért, egymásért. írjuk a nők történelmét a semmiből napjainkig. ma, itt és most, hétköznapi nők beszélgethetünk ilyesmikről (külön hála az összes feminista felmenőnek), bárki olvashatja, és olvassa is, tök jó. ez a blog is bekerül a nőtörténelembe. erősítjük egymást és magunkat és napról napra szépen haladunk. ((nem is örülnek a trollok, mint láthatjuk))
        a gyerekeinknek még könnyebb lesz, már most látom a gyerekeim korosztályán, hogy mennyi mindent amiért még súlyos ezreket fizettem felnőtt korban hogy megtanuljam (mert az iskolában csak az elnyomás volt), hoznak alapból, készségszinten. konfliktus kezelést, határtartást, igények artikulálását, önfelhatalmazást, bűntudat mentes igényeket. akkora öröm ezt látni. úgyhogy én végtelenül bizakodó és optimista vagyok ezügyben.

        • Igazad van, hirlando, és ez most nekem nagyon kellett.
          Egész héten a sok akadályt láttam, halmoztam magam elé, kezdtem komolyan aggódni és kilátástalannak látni az egészet.
          De most szépen süt a nap, írod ezt, és hát ja. Ha így nézzük, az én életem során is lehet változás, hiszen előttünk is egész gyorsan sok minden lezajlott.
          Anyukám is épp nemrég mondta, hogy gondoljak bele, nekem mindkét nagymamám még úgy élt, hogy SOHA nem vett fel nadrágot. Milyen furcsa.
          Az ő harcaikat hagynám itt, és válna értelmetlenné, ha mennék innen a sunyiba.
          Nem megyek sehova. És járok ide munícióért, megértő és progresszív közeget látni.
          Ámen.
          🙂

          • És mehet a mantra meg a tematizálás:
            – szülni nem kötelező
            – nem szülni nem szégyen
            – csak a szüléstől nem lesz semmi jobb,
            – a szülés feltételekhez kötött
            – a feltételeket a szülőnek van joga megszabni
            A férfi pedig nem is szülő, ha szó szerint nézzük 🙂

    • Én is mindig is akartam gyereket, nekem nagy áldozat lett volna, ha nem lehet. Tény, hogy az elsárkányosodás a házimunka nagy megugrásával (ami a gyerekvállaláshoz szokott jellemzően kapcsolódni) indul el — tipikusan, mert azért 2 emberre is van házimunka. De az, ha nem vállalnak emberek gyereket, természetesen nem teszi egyenlőbbé a kapcsolatukat, szerintem ez nem a gyerek vállalásán múlik. Az csak eszkalálja a teendők mennyiségét.

    • Bocs, majd lefordítom, most nincs időm. Egy lehetséges szempont. Azt mondja, hogy az ítélkezők merő irigységből címkézik önzőnek azokat, akik nem akarnak szülőként élni.
      “The semi-moral imperative to grow up does seem sort of arbitrary and unfair. After all, why should you have to grow up if you don’t want to? Why do we feel the need to impose or foist this very particular variety of grown up life on other people? It seems likely that there is an element of envy in those who have taken on responsible, burdened, parenting lives. Do these people who stay out at parties until three if they feel like it, who sleep late, and can spend an entire day lost in a book, or suddenly take off for a few weeks in Amsterdam, seem like they are living on a richer plane? Even for those of us who wouldn’t give up our maddening burdens in their striped pajamas, that freedom can be something of a reproach, if we are honest. If we weren’t taking this freedom personally, as a sort of criticism of dullness or drabness or routine, a kind of red pencil in the margins of our more mundane stories, we would be a little better, as a culture, at letting the childless (or as Badinter calls them, “the childfree”) go in peace. “

    • Minden?! Elképesztő ez a harsogó feminizmus. Nem tűnik fel, hogy régesrég magunk alatt vágjuk a fát? Ki mondta, hogy nem dönthet úgy egy nő, hogy nem vállal gyereket? Már rég nem itt látom a problémát.

  12. Pompás történet…drága expárom (és a drága idézőjelben van) egy zoknit se talált meg egyedül, de rendre én szedtem össze őt a teraszon elaludva egy szál kolbász, vagy egy pohár bor fölött reggelente, mikor keltem a gyerekhez. Részeg volt, még akkor is. Ha hívták a barátai ide-oda, hangosan a telefonba mondta, hogy “meg kell kérdeznem az asszonyt, elenged-e”, holott tudta, hogy szarok rá, ezzel csak a felelősséget akarta rámtolni. Én meg egy idő után toltam vissza a telefont – döntsd el te, vállald te a felelősséget a döntésedért.
    Ennek ellenére minden barátja úgy ismert, mint házisárkányt…..

    • Ez velem is előfordult olyan formában, hogy a páromat éjjel kettőkor hívta az ex, hogy szeretne vele beszélni négy szem között. A párom tőlem kérdezte, hogy mehet-e. Én akkor 19 éves fejjel nem akartam, féltékeny barátnő lenni, hát rábólintottam, hogy menjen. A mai napig bánom és mondtam is a férjemnek, hogy ez milyen aljas módja volt a felelősség hárításnak, hogy nem volt annyi vér a pucájában még azóta sem, hogy nemet mondjon a nőnek. Ha már én vagyok a felesége…

    • De ismerős duma 😦 Mondom a B verziót. Esetleges kiadásnál fennhangon kimondva: Majd a pénzügyminiszter megmondja, költhetünk- e erre. És látványos rám tekintés. Sokáig duzzogtam, egyszer kifakadtam, hogy nem sül le az arca ettől a szégyentől? Én égek, pedig neki kéne.

      • Adél olvasom a megosztásaidat és összeszorul a szívem. Teljesen átérzem amit írsz, hogy 3 gyerek és hogy már szeretni sincs erőd időnként. Nagyon fájdalmas ez. Ha esetleg lenne kedved megosztani többet a történetedből, akkor engem nagyon érdekelne, hogy te hogy látod a saját párkapcsolatod folyamatát? Milyen lépések voltak? Hogy alakultak a dolgok? Milyen volt a fickó az elején? Hogyan változott meg? Mi történt nálatok?

        • Ez kedves. Hogy így odafigyelsz. Én a nagy átverés áldozata vagyok. Az átverés, ami arról szól, hogy adott a férfi, aki remeg érted, és ezért alád megy, megalkuszik, lesi a szemed villanását, és azonnal hajlik, módosít, úgy tesz, mintha. Aki teli van ígéretekkel, majd együtt de jó lesz, majd micsoda szép életünk lesz szlogenekkel, és közben is, mikor fel- felhördülsz, vagy segítséget kérsz, akkor ad valamit. Úgy tesz, mintha… Mikor vágyakozol, akkor eltolja a majd- ba, és úgy csinál, mintha veled lenne.
          Sok időnek kell eltelni, hogy meglásd, hogy ez az egész csak egy nagy lufi. Dehogy akar ő jobbat, meg együttet, hiszen csak használ és kihasznál, és manipulál és átver. Hülyére vesz, miközben az IQ- ja százzal a tiéd alatt van, de mégis megteheti, mert ha nem csinálod, nem állsz be, a gyerekeid élete omlik össze. Szemen köpnéd magad, hogy egy ilyen ember rabszolgája vagy, aki még a szavaidat sem tudja értelmezni, és aki úgy bírta leplezni magát és kisurranni a megnyilatkozás elől, hogy 15 év után szembesülsz azzal is, hogy a helyesírása minősíthetetlen. És nézel: Kivel éltem én? Mi jöhet még? Mi derül ki még?
          Egyedi?
          Most ugyanezt játszom egy nála százszor intelligensebb emberrel. Közel egy év után kezdem látni, hogy ugyanazzal a technikával, ahogy a férjem anno, ő is úgy épített fel egy személyiséget, amiről azt gondolta, hogy nekem megfelelő, de sajnos bújik ki alóla a valós, ami… hjaj 😦
          Egyszerűen a pasik annyira irtóznak a konfliktusoktól, hogy inkább alád mennek, sumákolnak, manipulálnak, hogy nehogy odébbállj. Mikor már nem bírják, és kiderül a valós hozzáállás (leszólás, kinevetés, agresszió, kihasználás, beleszólás srb), addigra vagy rab vagy (házas), vagy kiszórtad a kincseid, a gondolataid, az érzéseid.
          Szomorú vagyok.

          • Ismerős a helyzet, csak velem a szerető csinálta ezt, hogy jött, tett ígéreteket kapcsoatra, meg esetleg másra is, és el volt ájulva tőlem addig, amíg megkapta, amit akart. Majd egyszerre kezdtem okoskodó lenni, beképzelt, naiv és más bűnömre nem emlékszem 😦 A férjem soha nem árult zsákbamacskát, tudtam, hogy alkoholista és úgy mentem hozzá. Ezt később nagyon sokszor hallottam, de soha nem tőle, hanem a barátainktól, az anyjától, hogy tudtam, hogy milyen, miért mentem hozzá? Azért, mert segíteni akartam neki a gyógyulásban, amiről kiderült hamarosan, hogy csak én akarom, hogy gyógyuljon. Majd ő is akart és akkor végre 8 év után sikerült, egyelőre úgy néz ki. De keservesen fizettünk érte mindketten…

          • “Mikor vágyakozol, akkor eltolja a majd- ba, és úgy csinál, mintha veled lenne.”

            Húúú, mennyire ismerős.
            És feltételeket szabott hozzá, amiket mindig _nekem_ kellett (volna) teljesíteni… ha majd te ez meg az, és egyre szűkebb karikákat tett egyre magasabbra, aztán a végén meg is gyújtotta. Nem ugrottam át, hát dobott.

          • Elképesztő. Köszi, hogy megosztottad. Én 3 évesen épp elég kicsiként és épp elég nagyként néztem végig ahogy anyám magára és maga alatt maradt átverve. Én lettem a saját anyám anyja és társa ott és akkor és onnantól sok évig. Olyan biztonságos várat építettem magamnak bizalmatlanságból, hogy férfi sosem tudott átverni. Olvasom, hallom amit írsz és nem érzem. Pedig szeretném tudni jól átérezni. Csak a fájdalmat érzem, vagy egyfajta fájdalmat, ezzel kapcsolatban amit írsz, hogy évek után derül ki, hogy átverés volt az egész. És közben 3 gyerek. Nagyon kemény.

    • Egyebkent neha eszre sem vesszuk, hogy sarkanyitanak minket a mindennapi kommunikacojuk soran.
      Itt volt anyosom, aposom. En futoversenyen. Anyosom kitalalta, hogy majd o foz nalunk(pontosabban nalam, az en lakasomban).erre a zuram nem azt mondta neki, hogy nem illo mas lakasat a tulajdonos engedelye nelkul hasznalni, illetve vendegsegben nem fozunk.
      Nem, nem ezt mondta, hanem azt hogy en (en a feleseg, a sarkany)kiakadnek,hogy o ott foz. Szoval egy rejtett sarkanykent lettem feltuntetve, akitol felni kell.

      • uh, ez most ütött…hogy ez a “kiakadna” típusú hárítás hányszordehányszor van nálunk is…érzékelteti, hogy nem ért egyet velem, a kis butussal/oktondival/konzervatívval, de ő a nagylelkű/liberális/megengedő jól rám hagyja, hogy ne akadjak ki…

        • Szerintem fontos, hogy a mindennapi kommunikacioban ezt eszrevegyuk.(erosodjunk).
          Vigyuk vissza a beszelgetset egy szinttel. Nezzuk meg a dolgok melyet es mutassunk ra , hogy
          -mi a kiakadas valodi oka, ha van egyaltalan kiakadas
          -ne hagyjuk hogy masok neveletlenseg/udvariatlansaga miatti felhaborodas a mi hibank legyen, nem. Az a masik modortalansaga, az nem az en hibam.
          Figyeljunk. Nyissuk ki a szemunket. Mutassunk ra ezekre. Mindig.

  13. Most küldtem el a férjemnek a linket, hátha elolvassa. Igen, sajnos, sárkányosodom. Igen, sajnos, nagyon elegem van. Közben pedig bűntudatom, mert “nem becsülöm ezt a jó embert”, aki nem iszik, nem nőzik, csak éppen nincs jelen, mert vagy dolgozik, vagy az aktuális hobbijának hódol. Időnként elégedetlenkedik, mert nincs rend, mert nyűgösek a gyerkőcök és hasonlók. Én pedig már annyira belefáradtam az egészbe, hogy lassan teljesen elnémulok. Mit mondjak neki? Úgy sem érti, vagy éppen nem akarja érteni. Amikor elküldtem Adél első vendégposztját neki, annyi volt a reakciója, hogy ez a poszt egy merő hiszti és önsajnálat, ő ezt ugyan nem olvassa végig.

    • Te! Nem egy a férjünk nekünk? Ha igen, mától ünnepélyesem és örökre neked adom. Nekem már nagyon elegem van belőle. Ezért aztán el is válok. Ilyen hisztis, vak, tohonya pasira nincsen szükségem. Ráadásul még olvasni és szövegérteni sem tud.

    • Micsoda gőg… elképesztő, mit meg nem engednek maguknak nagy fensőbbségükben. Ő ezt nem olvassa el. Pedig “csak” a nejének fontos.

      • Néha én is úgy mutatnám… annyira vágynék rá, hogy hátha ebből megérti, hogy miért történik az, ami. Nem teszem. Bebiztosítottam magam a hiábavalóság csalódásától akkor, mikor elkezdtem kommentelni itt. Így már semmiképpen nem fogok mutatni neki belőle. Azt hiszem, a tohonyaság egy bizonyos fokozata után már felesleges is. Én annyi hiábavalóságon vagyok túl. De valami miatt az ember mindig próbálkozik.

            • elolvassa es megbeszeljuk. csak ma pl ketszer is szoba kerult a blog, egyszer amikor lengen oltozott nokrol beszelgettunk, hogy mennyire kihivoak, egyszer meg amikor biralgatni kezdtem egy no oltozkodeset.

          • Nekem a férjem is rendszeresen olvassa a blogot és nagyrészt egyet is ért vele, bár vannak fenntartásai egy-egy bejegyzés kapcsán. Jó beszéd téma esténként. El filozófálgatunk rajta 🙂 Ezelőtt egy évvel álmodni sem mertem volna ilyesmiről.

            Egy másik érdekes gondolat, kicsit off, hogy a sárkányok a népmesékben többnyire hímneműek. Tehetetlen királykisasszonyokat rabolnak. Nekem teljesen logikátlan, hogy a nők mitől lesznek sárkányok? Lenyelik a magatehetetlen kis férfiakat?

            • Beszédtéma! Olvas! Filozofálgatunk (mi,együtt)! El sem hinnéd, micsoda bűvös, vágyott és számomra elképzelhetetlen szavak ezek. Tehát nem megdugni akar esténként, hanem hajlandó beszélgetésre is időt fordítani. Ja, és a beszélgetésnek nem az a témája, hogy dugtok- e egy órán belül. Elképesztő!

              • Igen. Néha számomra is hihetetlen, hogy mennyire felszabadító lehet az, hogy megtagadom a normákat. Örülök, hogy a férjem végre így látja jónak a házasságunkat. Ma reggel mondta, hogy ő nem gondolta volna, hogy a házasság ilyen is tud lenni. Pedig szex már rég nem volt, de a beszélgetések felérnek egy-egy orgazmussal. És nem vagyok hálás. Természetesnek találom. Végre boldog vagyok 🙂

        • van az a típus, akit irritál. minden irritálja. nem olvassa, hanem azt firtatná, mikor ért rá erre az a Másik Nő? el van nála mosogatva? ablakok lemosva? háromfogás? ha nálunk valami nem úgy van, ahogy Annak Lenni Kell, örök érv (fenyegetés), hogy felteszi az internetre. részemről bármikor, legalább valami újat tanul. de úgysem keresi meg a fényképezőt, a zsinórt, és különben is mi az a regisztrálni? pedig lehetne neki blogja mondjuk, én olvasnám, hátha kiderülne, mit is gondol, miközben ordít. mert neki nem jó, az ami én vagyok, de nem enged el, mert a feleség ugye, tulajdon?

          • “örök érv (fenyegetés), hogy felteszi az internetre.”
            Azt érti ez alatt, hogy lefényképezi például a mosatlan kupacot vagy szétdobált gyerekjátékot és azt teszi fel, hogy majd jól helyre rakjon valami külső hatalom (rokon, ismerős), akinek talán jobban hiszel mint neki. mert ő már nem bír a szereped ellen való időnkénti lázadásoddal?

            • ojvé, pontosan. és ha tudnád, mennyire csendben lázadozom… amúgy azt is szokta mondani, hogy megmond anyámnak :). és tényleg, anyám négykor kelt, hogy mindig minden rendben legyen, szó nélkül mosott, vasalt, főzött. csak ha ránézek a mostani életére, egyben vagyok biztos, én AZT nem akarom. a konyhaasztalon a papa szerszámai, a nappaliban a papa terepasztala, a pincében a papa birodalma (még épp elfér a mosógép..), az emeleten meg a soha fel nem növő öcsém nyomja ugyanezt kockásban. a lépcső épp 30(!) éve ideiglenes, ajtók helyett függöny, de örülni kell, mert ott a ház, amit a két kezével, személyesen a papa, és micsoda remek környéken. és már nem utaznak, mert erről a csodálatos helyről? és nem vesznek cipőt, mert arra a kis időre. és ugye ők írták a homlokomra, vésték bele a bőrömre, hogy “hát miért nem igyekszel, ennél többre lennél képes. “

          • Elmosogatva épp el van, de nem kunszt, mert se tegnap, se ma nem itthon vacsoráztunk, egyébként három fogást. Az ablakot, ha valaki, alpinista mossa, nem gáz egyébként. Néhány szekrényben rend, egyébként rettentő kupi, gyerekek egész nap játszása, meg az én vírusom miatt, ami eléggé levert. Az előszobát kínosan felmosom, a vécét, mosdókat takarítom, és élvezem, hogy SENKINEK nem tartozom elszámolással, és nincs kontrolláló görény a közelemben.

            • Mert olyan egyszerű, hogy aki nem szeret, az görény lesz, méreget, számonkér, elvár, rosszall, a legrosszabbat hozza ki belőled, meggyűlölöd magad, és tényleg rossz leszel.

              Engem János úgy szeretett, és a kacsaleveseimen kívül leginkább az intellektusomat, a derűmet és a testemet meg a csatolt részeit, hogy én attól jó lettem.

    • Nalunk volt egy darabig beszelgetes. De mivel nem lett sok ido utan sem szex a dolog vegen, most mar nem beszelgetunk.
      Lenyegeben, nezzunk szembe ezzel, lassunk tisztan:csak azert beszelgetett, mert beindult benne a szoftver. Ja hogy most nem virag kell, bonbon meg bokok aminek a vegen kiesik a szex (automata amibe dobaljuk ezeket az ermeket es a vegen ha nincs szex, akkor nyilvan belerugunk egyet, de tobb “penzermet”mar nem pocsekolunk a dologra), hanem “beszelgetes”.
      Egy darabig dobalta lelkesen a beszelgetes ermeit, de mivel nem esett ki a vegen a szex, ezert abbahagyta.
      Abbahagyodott, pontosabban.
      Hiszen ujra es ujra csunya veszekedes lett a vege.
      Megint itt a nemasag.
      Ujje!

  14. amúgy meg, ez tök véletlen, de én épp SÁRKÁNY akarok lenni. Újra, mint anno, mielőtt az anyakönyvvezető meg a férjem elmagyarázták, hogy csak vegyem fel szépen azt a másik nevet, mert ez, ami nekem apámtól maradt, és ami a családi legendárium szerint úgy született, hogy nagyapám az ötvenes években olyan helyen dolgozott, ahol nem lehetett német névvel, így huszonnégy órán belül kellett egy új név, de azonos monogram, szóval nagyanyám nem tudott dönteni, így az öreg azt mondta, oké, akkor Sárkányné leszel, szóval ez a név nem ildomos. és mióta az öntudatom lázadozik, azt veszem észre, hogy a lánykori nevem használom. érdekes.

    • Ez milyen érdekes, hogy én is ösztönösen a lánykori nevemen használom magam egy ideje. Készülök bemenni és megváltoztatni, letenni a férjezettet. Kicsit olyan érzés, mintha az volna az egyik lakat.

    • zs., de te a saját vezetékneved _helyett_ vetted fel a férjedét, nem? Egyébként én is a saját nevemet használom jóideje, egyrészt öntudatból, másrészt meg a -nés toldalékos rohadt hosszú, képtelenség úgy bemutatkozni. Mai eszemmel nem változtatnék nevet, de akkor annyira büszke voltam erre a kis -nés bevezetőre a saját nevem előtt.

    • Nev felvetel ugyben radikalis vagyok. Nagyon nem vagyok megerto ez ugyben.
      Raadasul valas eseten a nevvaltoztatas teljes mertekben a no koltsege.
      Ujabb elnyomo, nogyulolo mechanizmus.
      Es mi nok onkent setalunk bele ebbe a csapdaba (is).
      Harcosan ellenzem a nevvaltoztatast hazassag eseten!

      (Monjuk az x-ne lux y kulon kiveri nalam!)

      • Egyetértek, én is a belsővé tett elnyomás szomorú bizonyítékát látom abban, hogy a nők még örülnek is, ha gipszné lesz belőlük.

        • de van az a fázis, amikor a házasság még leányregény, és kell az a -né. Ha mostani eszemmel mennék férjhez, dehogy kéne. Az élettapasztalatot viszont nem adják ingyen, megkérik az árát és az idejét.

          • Igazából arra van a magyar nők zöme által elutasított feminista mozgalom,és annak leírt és hozzáférhető üzenete és tapasztalatai, hogy ezeket nem kelljen minden egyes nőnek újra és újra a saját kárán megtanulni.

          • amúgy sem a taj-, sem az adó-kártyám nincs átírva, nem intéztem el férjhez menés után, maradt a régi nevemen, nem is tudom, hogy nem vágtak még fejbe érte :O

        • Jaj, nekem volt egy tanárnőm, akit dr. X-né dr. Z.Y.-nek hívtak, s amikor hivataloskodva emlegették vagy szólították mindig kimondták a teljes nevet

      • Az X.Y.-né nekem is nagyon durva. El nem tudtam képzelni soha, hogy én egyik nap reggel még Vágtázó Hajnalka vagyok, délutántól pedig Földhözragadt Kálmánné. Persze gondolom pont ez az efféle névváltoztatás célja is. Felejtsd el az addigi személyiséged, életed, értékrended. Te már más valaki vagy. Írd le az új nevedet, húzd át a -né toldalék “n” betűjét, olvasd ki mi van odaírva és innentől ehhez tartsd magad!

  15. Olvastam az elsárkányosodásos (milyen jó hosszú szó) könyvet, de az efféle humort már gyerekként se találtam viccesnek (ahogyan az anyósvicceket sem). A legjobb az, hogy amiket föntebb leírtál, azok párkapcsolaton kívül is működnek olykor: van egy fiúbarátom, aki, ha kedve tartja, ugyanúgy lehúzza a redőnyt – nem válaszol a levelekre, nem reagál arra, amit mondtam neki stb. -, és ilyenkor ember legyen a talpán, aki szóra bírja. Rettenetesen frusztráló, és nem hiszem el, hogy ne tudna róla. És ilyenkor jön a populáris pszichológia azzal, hogy a férfiak ilyenek, hagyjunk nekik időt, miegymás. Én meg közben azon rágódom, megsértettem-e a barátomat valamivel, vagy egyszerűen csak ilyen a hangulata. Szerencsére nem fajul odáig a dolog, hogy sárkányként esnék neki, de néha kedvem lenne.

    • Most így végignézve elég off lett a hozzászólásom, a lényege: hogy párkapcsolaton kívül is fölléphet az “egyik félnek folyton szerveznie és ugrálnia kell, hogy választ csiholjon ki a másikból, akinek minden mindegy” fölállás.

          • Amúgy amióta olvasom ezt a posztot és a kommenteket, azon töröm a fejem, hogy lehet, hogy ennyire normális férjem van. Komolyan, nem értem. Próbálom kitalálni. Valamelyik este megbeszéltük, hogy mondjuk már kisgyerekként alapból azt gondoltuk, hogy nő és férfi egyenrangú, sőt, soha eszünkbe sem jutott, hogy nem így van. De engem hagyományosan neveltek, nagyon is, igaz, inkább elnyomó anyával, apám nem volt az. Férjemnek nagyon jó fej anyja van, de amióta beteg (régóta), azóta emiatt elég kiszolgáltatott, de férjem apja meg minden, csak nem a modern felfogás híve. Igaz, a házimunkában teljesen kiveszi a részét, de az egyik legleuralóbb ember amúgy (nem csak a nők felé), akit ismerek.
            Két dolog még: soha nem értettem, hogy lehet számonkérni-bántani azt, akit szeretünk, de asszem, ez elég naiv, lilaködös, romantikus gondolatocska, mert a társadalmi normák és a neveltetésünk elég ronda vágányokat váj belénk, automatizmusok, és ezek miatt lehetünk akaratunkon kívül is bántók. A másik, hogy nekem soha, de soha nem mondta a férjem, hogy ha valami nem volt megcsinálva. Soha.
            A nevét meg nem vettem fel, és az egész tág családból ő volt az egyetlen, akinek eszébe sem jutott, hogy felvegyem a nevét vagy számonkérjen miatta.

  16. sárkány vagyok. de mégsem. volt élettársam kedvenc szava rá: despota/zsarnok.
    ja, azt hiszem olvas, mert a múltkor finoman utalt rá, hogy jegyzeteli a sérelmezett dolgokat. már nincs más hely, csak ez (a gmail-ről és a facebookról kitiltottam). én örülök, hogy legalább ennek okán olvas. a szomorú az, ha csak az én hozzászólásaimat. de ez már az ő baja. mert én itt SOHA nem neki írtam, hanem az értő közegemnek. aki ő nem bírt lenni. pedig (szerinte) a világon neki a legjobb a kommunikációja (tanulta! ergo profi).
    a volt férjem minden húsvéti verse így végződik: “megöntözlek, házisárkány”.
    és itt vége.
    adél, én immáron harmadik hónapja szabad vagyok, és JÓJÓJÓ! mindaz vagyok, ami mindig is voltam, de lekopott rólam a nagy megfelelési kényszer meg a rengeteg bűntudatkeltés miatt. teljes vagyok, vidám vagyok, energiával teli. tökmindegy, milyen a lakásom, mert leszarom, mit mond az, aki ide bejön. ha kedvem van, megfogom a két lányt, és elmegyünk sátorozni, még akkor is, ha a házban öt napig lehetne takarítani, épp kifordítottuk a két szekrényt, hogy kiválogatjuk a téli cuccokat, most meg minden a szoba közepén.
    ami pedig a nevet illeti: én már annyira későn mentem férjhez (33), hogy fölösleges volt nevet változtatnom. így már mindenki ismer, és nem, a férjhezmenetellel nem akarok eltűnni a süllyesztőben. szeretem a nevem. a két lányom két apától, teljesen más névvel – ezen jókat nevetünk.
    szemernyi társadalmi megfelelési kényszer nem maradt rajtam, akkorát támadt kedvem lázadni. a gond ott kezdődött, hogy magamat ismerve, nem is lett volna szabad alkudnom. de kellett a gyerek. s ragaszkodtam a családhoz (mert én apa nélkül nőttem fel, megjegyzem, sokkal természetesebben, mint ha egy rossz családban nőttem volna fel): hogy teljesek legyünk, hogy harmónia legyen, hogy tiszta szerepminták legyenek. egy összetett szavam van rá: BULLSHIT, ha ennek az egyéniségem az ára. most már értem anyámat!
    ha most választhatnék, maradnék az egy gyereknél. akivel beutaznám a világot. kettővel már neccesebb, de még próbálgatom.

    • “maradnék az egy gyereknél. akivel beutaznám a világot” De jó, én is épp ezt tervezem 🙂 Remélem, nem csak a fejemben lehetséges. Persze ez csak az egyik terv a sok közül 🙂

    • Nagyon is való neked a kettő! És mindjárt megnőnek. Hosszú az élet, hogy a miénk mennyire, azt még ki sem számolták!

      Ez a csapda: ha nem tiltakozol, akkor gyenge vagy, nem szóltál, megérdemled.
      Ha tiltakozol (olyan erővel szemben kell, hogy): sárkány vagy.
      És még úgy sincs eredménye.

      Szerintem mi többen kimondtuk, hogy oké, értjük, ez van, mi ezt nem vállaljuk, ebben a paradigmában nem kell nekünk fickó. Ettől baromira meg vannak sértődve.
      Ők meg mit csinálnak? A nő nem jó úgy, mert sárkány, nincs szex. De kell nő. Ha fiatal, még nem tudja, az jó. És dühösek, ha nincs nő, erőltetik, nyomulnak, vagy megfizetik.

      Miért bírjuk mi jobban őnélkülük, pedig kevesebbet keresünk, és nem ránk vannak szabva a világ feladatai?

      De ezt már sokszor megbeszéltük.

  17. az futott át a fejemen, hogy a vasárnapi rántott húst legszívesebben kezembe fogva (a másik kezemben egy könyvvel) kint költöttem volna el az ebédemet az udvaron, a hintaágyon. na, ez tök elképzelhetetlen, micsoda patália lenne belőle. Hát nem siralmas?

    • Én sokáig óriási nagy híve voltam a családi ebéd mítoszának. Addig, amíg egy ex révén be nem kerültem egy olyan családba, ahol tényleg komolyan vették. Három dögnehéz fogás. Húsleves, rántotthús, köretek, süti, 40 fokban is. Vasárnap dél előtt 10 perccel katasztrófa, ha valaki még nem ül ott. Természetesen bárkinek, aki a hét többi napján a közelben tartózkodik, kötelező a megjelenés. Terrorista kínálgatás (de direkt neked csináltam, ez a kedvenced ugye – nem, egyáltalán nem, de mindegy), addig együnk, amíg a tányéron van. Nem akarok hálátlan lenni, a család minden tagja piszok jól főzött. Előtte/utána ima-áldás természetesen a családfő vallásának megfelelően, közben pedig ő irányítja szívélyes társalgást. Komolyabb vendégség ugyanitt csak alkohollal kibírható. Ehhez képest a vasárnapi családi ebéd most: lángos, leves nélkül, ki mivel szereti. Férjem sütötte, gyerek mesekönyvvel kezében az asztalnál, felváltva tömi magát, vagy én őt, közben eszegetek, ő feláll, szaladgál. Papa meg mama a konyha előtt esznek a teraszon, kezükben sör, maszatosak és bekiabálnak, hogy finom, kérnek még. Férjem utoljára ül asztalhoz, mert magának még kolbászt is sütött bele. Így valóban imádom a közös családi étkezéseket.

  18. Az jutott az eszembe (minek kell hozzámenni ilyen pasasokhoz? – a lányregény miatt?) szóval, a nők elsárkányosodnak, oké, de mit mondhatunk a jegyzetelgető, (!) bírálgató, kivonuló, fényképezgető férfiakról? Ők mivé válnak? Egy sárkány ehhez képest igazán semmiség…

    • ,,(minek kell hozzámenni ilyen pasasokhoz? – a lányregény miatt?)”
      ez van, amikor az ember fiatalon köti össze az életét valakivel. mert akkor még nem olyan se a pasi, se a helyzet. Így 20 év után nagyon más az egész, az akkori pasi aranyos, kedves, odaadó stb., akivé pedig vált -hát, ha nem is sárkány, de legalábbis egy zetor.

      • Én azon gondolkodom, hogy ezek a zetor pasik vajon boldogok? Oké, elégedettek, önelégültek, dölyfösek, stb. stb. De nem voltak vajon boldogabbak kedves, odaadó korukba?

    • Mert mikor hozzámentek akkor még nem volt ilyen. Pontosabban ilyen volt, csak megjátszotta magát, hogy ágyba/házasságba vigye a nőt. Aztán ha a gyeplő már rajta volt, nem volt megállás…

      • És még a társadalmi hiedelmek, amelyek erősködnek, hogy nem baj, senki sem tökéletes, a férfiak másmilyenek…

        Most ez megint nőhibáztatás ám. Tele van a környezetem olyan nővel, akiknek még ez is a jobbik opció volt, különben a rémes szüleikkel élnének, vagy nem lehetne gyerekük. Mindig úgy teszünk, mintha lenne dús kínálat felvilágosult, együttműködő férfiakból, illetve a másik opció, a nem menni hozzá a gázos figurához, okvetlenül hepi lenne. Nem az, de ez nem jelenti azt, hogy a fickó direkt szemétkedése, kényelmetlensége ezzel igazolható. Ugyanis a szemétkedés nélküli férfi tűnt jobb opciónak.

        • “férfiak másmilyenek” mennyi fájdalmat, megaláztatást, bántást, zaklatást tettek félre ezzel az egy mondattal.
          Meg megfigyelhető egy olyan tendencia is, hogy mivel a nők együttműködő, rendes, felvilágosult pasit akarnak, ezért még a legnagyobb ősemberek is elkezdenek szerepjátszani, amíg össze nem jön a dolog. Meg sem fordul a fejükben, hogy meg kéne változni, nem. Elég alaposan, szemrebbenés nélkül hazudni mondjuk egy-két hónapig amíg a csapda lezárul. Valakinek meg eleve ez a kőbunkó-elnyomó pasi jön be, de annak mélyebb okai vannak.
          Amíg a társadalom nem fogadja el, hogy a család nem cél, csak lehetőség, és a szingli nő nem az ördögtől való, meg egyáltalán az ember önmagában is érékes nem csak egy másik részeként…addig nem fognak gyökeresen megváltozni a
          dolgok. De nagyon jó, hogy többek közt itt is elindult egy olyan folyamat, ami ezt segíti elő.
          Manapság annyi mindenre lehet büszke lenni…miért nem lehet büszkének lenni a szabadságra? Miért kell okvetlenül magánynak, valami alsóbbrendű állapotnak elfogadni azt, hogy egyedül vagyunk, pontosabban nem élnünk párkapcsolatban?

          • Nagyon igaz, ugyanakkor hozzátenném, hogy a legtöbb pasi még csak meg sem játssza magát, csak egy kicsit, hogy még ne menjen túl a nő “el akarom hinni” határán. Ők egyszerűen önmagukat adják, a nő pedig elhessegeti a gyanakvását, a megmagyarázhatatlan rossz érzéseit, úgy gondolja, egy kezdődő párkapcsolatban ez így van rendjén, eleve nincs önbizalma, ráadásul bemesélték neki, hogy férfi nélkül semmit sem ér. Tudom, régen én is így működtem. Egyedülálló, rendszeresen ismerkedő, randizgató nőként azt tapasztalom, hogy bizony nagyon is ott vannak az intő jelek, mindegyiknél, más kérdés, hogy kell hozzá nagy adag rutin, hogy ezeket viszonylag rövid idő alatt észrevegyem. Nyilván ezért is kapósabbak a fiatal és tapasztalatlan nők, és ezért is lesz nekik nagyobb eséllyel kapcsolatuk, amiből szintén nagy eséllyel előbb-utóbb csalódottan távoznak, vagy belerokkannak.

    • No de ő a családfő, az előíró, a megszabó. És a nő a kedves, a lágy, a háttér. (Ilyenkor ébredünk rá, mi a baj a jóindulatú szexizmussal, hogy a nő a kedves és befogadó, meg a női princípium.) A nő jobban látszik a családban, mint a férfi, ha nem üzemszerűen működik. A férfinak, ugye, ez extra jófejség, hogy segít, neki mindez nem dolga. Nagyon sok férfi pedig hallgat, és passzív agressziót választja, úgy állítja be, hogy ő az áldozat, mert nincs rend, nincs béke, nincs szex, mert mindezt a nő nem biztosítja neki.

      • “úgy állítja be, hogy ő az áldozat, mert nincs rend, nincs béke, nincs szex, mert mindezt a nő nem biztosítja neki.” Beállítja, mert megteheti. Azért teheti meg, mert ezt tanulta, ezt látta otthon, sőt ezt látta más családokban is. Ezt szajkózza a társadalom, az ismerősök, a rokonok, a munkatársak. Egy egész társadalom épül arra, hogy az apák nyugodtan kivonhatók a családból, elviszi a nő úgy is egyedül a hátán, minden nyűgjével együtt, sőt még a férjét is kiszolgálja közben. Most mondta egy ismerősöm a napokban, hogy jól keres ugyan a fia, de ezért annyit kell dolgoznia (legtöbbször hétvégén is), hogy általában 10-11-re ér haza este. Miközben a feleség is dolgozik, de utána a 3 éves gyerek ellátása kizárólag az övé. Pedig együtt vállalták ugye, de apuka nem teheti meg, hogy nem vállal ennyit mert elküldik. A pénz pedig nagyon kell a szülőktől való különköltözéshez.

    • Én hozzámentem volna simán, holott a vége felé tudtam már, hogy nagyon nem oké. Csak éppen az önbizalmam a bányászbéka seneke alatt volt, és aaaakkoraaa megtiszteltetésnek éreztem, hogy hajlandó velem lenni, hogy bármit elnéztem volna neki. És utólag vagyok állati dühös a huszonéves önmagamra, mert elvesztegettem egy rakás évet az arra méltatlanra.

  19. A bejegyzéshez hozzászólva: a sárkánykodás egy nagyon rossz kommunikációs forma. Csoda, ha menekülnek előle a férfiak? Én azt látom, hogy a cikk írója jól meg tudja itt fogalmazni, hogy mi baja van, de attól tartok, hogy ez szemtől szemben már nem megy. Ha menne, akkor nem írna itt. A sárkánykodás nyelvét egy férfi sem érti, soha nem is értette, és nem is fogja érteni. Tessék elkezdeni kommunikálni, ha valami gond van! És közösen megoldani a problémát, mert ehhez két ember kell.

    • Nem tudom, miből gondolja a komment írója, hogy panaszkodom, hogy a saját problémámról írok, és ahelyett, hogy megoldanám szemtől szembe. Ez annyira buta reakció, de legalábbis olvasói egysejtűség, ne haragudj. Én nem élek párkapcsolatban. Amíg volt, jól működött, az emberem értette ezeket. (A többi a fekete sávban: gyik, nemcsak gyíkoknak)

      Ne értse, akkor is ez van. Hiába rossz kommunikációs forma a sárkánykodás, szükségszerű reakció, s ha adhatok én is tanácsot a sárkánynőktől szenvedőknek: tessék kiiktatni a sárkányosodáshoz vezető helyzeteket, és újraértelmezni a kapcsolatot, a feladatokat, a szeretetet mint olyat, friss szemmel nézni az önzésünkre. Nem, nem kommunikálni kell egy olyan helyzetben, amelyben a nő majd megszakad, élete párja meg feltett lábbal ül. Sajnos, nem. Kérni? Mit? Nem lát a szemétől?

      Köszönöm a jó tanácsot, alkalomadtán megfogadom, azért is írok blogot, hátha erre jár egy arctalan vadidegen, és jól megmondja nekem, lehetőleg valami szokásos magazinszínvonalú snassz, nőhibáztató, önfelmentő konzervet, el lennék veszve nélküle, komolyan.

        • Csak az a fölény. Én nagyon sokat gondolkodtam ezen a témán, ezt a bejegyzést meg hetek óta írom, és mégis csak diagnózis van benne, semmi tanács. Engem meg kioktatnak folyton, hogy mit csináljak az életemmel.

          • Ez a blog sajátja. Ezzel sokat küzdök én is. Akik szeretik a töprengésre megadni a választ. És elmondják azt is, miért van úgy, ahogy van. Én, aki benne élek, napokig gondolkodok, ő meg odajön és megmondja, mit tegyek. Az életemmel- ez jó. Az emberek (főként a férfiak) beteges tanácsosztogatók.

      • Elolvastam a GYIK-ot. Bár ne tettem volna. Ezekhez hasonló gondolataid nyomtatásban is megjelentek? Jézus Mária! Neked felelősséged van, mert sokan olvasnak. Ráadásul az olvasóidból élsz, azaz belőlem is, és egysejtűnek, butának minősítesz? Mekkora arrogancia ez?
        Egy bizonyos célközönséget eltaláltál az írásoddal, akik egyetértenek azzal a hibás gondolatmenettel, hogy a sárkánykodás egy szükségszerű reakció, mert a férfi a hibás. Ez nem így van! Ketten hozták össze azt, amiben benne vannak!
        A sárkánykodás pedig a nő verbális agressziója. Ezt akarod legitimálni az írásoddal? Uram segíts!
        Ha letámad egy sárkány, és fújja rám a tüzet, akkor nekem meg kell értenem a lelkivilágát, és megértenem őt? Ez nem fog működni. Zsákutcában jársz.
        Nézd meg a hozzászólásokat. Csupa haraggal tele nő. A harag jó tanácsadó?
        Tényleg nem tudtam, hogy hova tévedek. Azt hittem mezei blogger vagy. De te újságíró vagy. Bírnod kell a kritikát, és felelősséged is van.

        • Belőled nem él, csak azokból, akik meghívják kávézni. Gondolom, neked nem jön be, tehát te nem fogod meghívni kávézni, nyugodtan nevezhet egysejtűnek 🙂 Jól gondolom?

          Jujj, ribizli, az gáz 😀

        • Hibás gondolatmenet, a tiéd: amikor az ember körülnéz a saját szűk környezetében és kiterjeszti az ott látottakat az egész világra. Nem “[k]etten hozták össze azt, amiben benne vannak”, hanem vannak rendszerszintű jelenségek, és az ezekből származó problémákat a rendszer ismerete nélkül nem lehet megérteni, pláne megoldani. Ha természetesenek vesszük, hogy anyu feladata munka után vacsorát is biztosítani a családnak, akkor nem fogjuk tudni megbeszélni a problémát, mert anyu baját – ami miatt esetleg csapkod, kiabál – csak úgy lehet megoldani, hogy elvetjük azt, hogy kizárólag az ő dolga a vacsora. Ha ezt apu nem látja, csak a sárkányosodás fog feltűnni, pedig az ő apja még megkapta a vacsorát szó nélkül. Meg lehet beszélni, és akkor lehet, hogy egy darabig majd csinál apu valamit, de ha megszokta, hogy munka után ő pihen, és vacsora mégis lesz, akkor lehet megbeszélni a végtelenségig.

        • És a gyerekek nem fognak jóllakni a megbeszéléstől, a mosás sem teszi be magát tőle. Újra és újra szólni emiatt meg szintén nem valami felemelő, egy idő után hangosabban szólni, és már jön is a sárkányság.

          • Ne felejtsük el (mert látunk így tönkremenő házasságokat is szép számmal), van olyan is aki nem kiabál ordenáré módon, nem veszekszik (azaz nem sárkánykodik), csak szól és figyelmeztet (szétdobált zoknikra, szerszámokra, sörös dobozokra, családi életből kivonulásra, ápolatlanságra, stb.) először halkan, aztán normál hangerővel. Próbál érvelni, győzköd, elmagyaráz, próbálja meggyőzni élete párját, hogy neki nagyon fájdalmas és megalázó mondjuk a férje cselédjének a szerepében élni. A férj hümmög valamit, de nem változik semmi. Feleség éveken át tűr, azután beadja a válópert és elmegy. A férj vérig van sértve, úgy érzi átverték, mert nem figyelmeztették határozottabban a közelgő bajra, és fűnek fának meséli, hogy itt hagyta őt az asszony szó nélkül(!), mert ők soha nem veszekedtek. Tehát 1.pont: “sárkánykodva” veszekedni nem szabad mert zsákutca, ami sehová sem vezet. 2.pont: Nyugodt, szelíd hangra viszont a legtöbb férj egyszerűen nem vevő. Úgy gondolják, akit valami tényleg zavar az dühösen és mérgesen reagál, tehát amíg ez nincs, nem komoly a helyzet. Ez csak amolyan kis hiszti, majd elmúlik.
            Kíváncsi lennék mi a helyes kommunikáció az ilyen önjelölt megmondóemberek szerint.

            • “A férj vérig van sértve, úgy érzi átverték, mert nem figyelmeztették határozottabban a közelgő bajra, és fűnek fának meséli, hogy itt hagyta őt az asszony szó nélkül(!), mert ők soha nem veszekedtek.”
              Ismerek ilyet is. Mikor elvaltak, a pasi telesirta mindenki valltömeset, hogy ö nem erti, ha ö OLYAN RENDES EMBER…. Amikor a feleseget faggattak arrol, hogy ezt a rendes embert miert nem figyelmeztette elöbb, csak megvonta a vallat, hogy “rendes ember, rendes ember… vegül is: nem köp a plafonra”. 🙂

        • “A harag jó tanácsadó?”
          Micsoda magvas gondolat. Szerintem olvasd tovabb nyugodtan a Magyar Közmondasok es Szolasokat. Ne strapald magad ezzel, ha nem megy a szövegertes.
          Tudod: olvasott embernek nincs parja!

          • A blogod szánalmas. Ez a feminista-fasiszta férfiellenes ideológia. Intellektus? Hol? A gyűlölet és az arrogancia lenne az, vagy a férfiak ellen való uszítás? Több kárt okozol, mint hasznot. Ostoba liba.

            • Mindig bebizonyítják az ilyen kommentelők, mennyire fontos a probléma, amiről írok, és mennyire idegesek tőle. Mindig egyformák vagytok. Ez a gyáva óvatoskodás, álkulturáltság eleinte… aztán a lényük legmélye, a minősítés, a fröcsögés, a pusztítani akarás, miközben mindezt rajtam kérik számon. És visszajár ide, mohón keresgél, jaj.

            • Több kárt okoz, mint hasznot? Érdekes. Ezt miben méred? Csak hogy értsük.
              Gyűlölet meg arrogancia? Ha ezt annak tartod, akkor Te még nem láttál gyűlölködést és arroganciát.

            • Az első hozzászólásom után össztüzet zúdítottatok rám, a minősítést te kezdted, de nyugodtan vetítsd ki rám ezt is, mint minden hibádat. Ideges lettem? Talán a magas lóról való odavetett tenyérbemászó stílusod miatt. Ti is mind egyformák vagytok. Senki nem vállalja be, hogy az elszúrt élete miatt ő is felelős, nem csak a másik. Egymást nyalogatjátok körbe, és elhitetitek magatokkal, hogy mindenben a férfi a hibás. Ezzel az erős előítélettel nehéz lesz továbblépni.
              Miért gyűlölöd ennyire a férfiakat? Volt egy férfi, aki tönkretett? Biztos, nem én voltam. De nektek mindegy, hogy ki ír ide kommentet, csak jó alkalom, hogy belerúgjatok egyet. Sajnállak benneteket, hogy ennyire a gyűlölet pocsolyában fetrengtek. Fel kellene állni belőle, mert ez egy rossz irány.

            • A hozzàszólásod szánalmas. Ez a hímsoviniszta-fasiszta nőellenes ideológia. Intellektus? Hol? A gyűlölet és az arrogancia lenne az, vagy a nők ellen való uszítás? Több kárt okozol, mint hasznot. Ostoba kakas.

            • Most komolyan, miert kell ez? Vilagosan latszik, hogy nem ertjük meg egymast. Senki nem akar meggyözni semmiröl. Mi mashogy latjuk a dolgokat. De kikerem magamnak, hogy engem Te gyülölködönek nevezz. Milyen jogon hivsz Te itt mas kommentelöt idiotanak?
              Legy szives menj mar innen, ha nem tudsz viselkedni.

            • Ez csak azért vicces, mert a saját kommentjét fordítottam ellene.
              Egyrészt nem vette észre (khm), masréászt idiótának találja. A saját kommentjét!!!
              Úgy érzem, nincs mirők tovább beszélgetni. 🙂

            • Nekünk nem kellett ilyen szavakat használnunk, mint az “idióta” ahhoz, hogy ennyire dühös légy. Vajon érzékeny pontot érintettünk? Érvelj egy kicsit bővebben vádaskodás, minősítgetés, előítéletek nélkül amellett, hogy miért nincs igazunk. Minden álmunk az, hogy legyen választék olyan férfiak között, akik nyitottak a párbeszédre és ha kritizáljuk az álláspontjukat, magukba is tudnak nézni, hogy vajon nincs-e igaza a nőnek. Ha nincs igaza, akkor ezt tudja olyan módon közölni vele, hogy a nőnek ne menjen el a kedve az egész házasságtól, gyerekvállalástól. Mi problémákat elemezgetünk, nem a férfiakat okoljuk. Csak úgy adódott, hogy a rendszer a férfiaknak kedvez.
              És magyarázd meg nekem, hogy az önismereti csoportokban miért 2 a 14-hez a férfiak és nők aránya. Miért mindig a nők akarják megoldani a problémákat. Tényleg ennyire a nőkkel van a baj, vagy mostanig sikerült elhitetni velük, hogy mindenről ők tehetnek. Ha kettőn áll a vásár, akkor te itt miért nem vállalod a második fél szerepét? Miért vádolod a nőket? Nézz magadba! Az itt felsorolt hibákat soha nem követted el élettársad, feleséged vagy éppen barátnőddel szemben? Ha igen, miért? Ez a miért fontos nekünk. Magyarázd meg, hogy miért. Szükségünk van a férfiak szempontjára is. De ne minősíts, mert mi sem tettük. Most nagyon vigyáztam, hogy szépen fogalmazzak és kérlek is. Annak ellenére, hogy idióta vagyok. Nyitott vagyok a párbeszédre, de figyelj ezekre a mondatokra, amelyek itt elhangzanak és a fészbunkó bölcsességet hagyd a Bullshit generátorokra 🙂

            • olaszorszagbajottem, már bocs, de észrevettem. És a nem túl eredeti hozzászólásodra adtam egy nem túl eredeti választ. Ami pont illik hozzád. Egyébként hozzád szóltam? Mert szerintem nem. Olvastátok a másik hozzászólásomat? Mert szerintem megint nem. A minősítést nem én kezdtem.
              Az első hsz-em után ellenségként kezeltek. Ti osztottátok ezt a szerepet. Viseljétek.
              Én kívánom, hogy legyetek boldogok, mert minél több boldog nő van, annál több boldog férfi lesz. De ami itt folyik, az tömény ellenségeskedés, és gyűlölet. Így akartok vonzók lenni? Felőlem.

              • Mi nem… Én nem akarok vonzó lenni! Én én szeretnék lenni és ne legyen ez baj! Erről van itt szó! Te valamit félreértettél! Itt mind önmagunk szeretnénk lenni és az ilyen kellene, kell, illik, “a nők így”, “a nők úgy” sztereotípiák ellen írogatunk itt ehelyt. Csak nem olvastál bele mélyebben. És igen, ebben a férfiaknak kedvező szerep jutott és ez bánt minket. Jöttél, elolvastál egy mondatot, gyorsan kiosztod a blog gazdáját, hogy ezt így meg úgy kellene csinálni, és hogy téved sok mindenben. Mégis milyen reakcióra számítottál? Ha valaki vendégségbe jön hozzád, akkor nem veszed jó néven, ha beleszól abba, hogy hogyan étkezel, milyen színűre fested a falat és melyik bútor darabot hová kéne tenned, nem igaz? Ő így ír, és nekünk ez tetszik. Ha ide tévedtél, és tetszik, maradj, de ne kritizáld azokat, akik már rég itt vannak. Sok hely van az interneten és van sok blog is, amely a te véleményedet osztja, csatlakozhatsz hozzájuk.

          • Ez nem az utca. Ez egy ház. Valakinek a háza. Te bementél. Felkészületlenül. Nem köszöntél udvariasan, hanem kezdted kritizálni a berendezést és a családtagokat. Erre a család támadott. Volt választásod, hogy visszaszólsz, bocsánatot kérsz, hogy betévedtél, és hagysz minket a fenébe, esetleg gondolkozol azon, hogy vajon ezek miért ilyenek, amilyenek és tényleg rossz ez, vagy csak neked tűnik annak. . De te inkább úgy döntöttél, hogy márpedig ezt a háznépet megneveled, mert ezek itt nem tudják, hogy 2×2 néha 5. Tényleg nem érted?

          • Nemkamu, én tettem fel kérdéseket neked. Barátságosan. Azokra nem válaszolsz, de jössz és kötekedsz azzal, akivel nem kéne. Kérlek, válaszolj a kérdéseimre. Az talán elindít egy méltó párbeszédet közöttünk és a dühöngésnek, sértegetésnek vége lesz. Ha nem, akkor kérlek menj el innen.

          • Igen, célt tévesztett. Viszont a kérdésemre nem válaszolt. Jajj, tudom, kicsit bonyolult követni egy ilyen blogot meg a kommentjeit…

          • Egyik mondatodban besavanyodott, fancsali, férfigyűlölők vagyunk, a másikban meg arról fantáziálsz, hogy tuti mindannyian fehérmájúak vagyunk akik összevissza csaljuk a férjeinket. Döntsd már el végre milyen koncepció szerint akarsz sértegetni, mert ez a produktum nagyon gyengécske eddig…

          • “Megengedem, hogy trollnak szólítsatok!”
            Rájöhettél volna, ez nem az a hely, ahol az történik amit te megengedsz 🙂 Fáj, nem fáj, de ha megfeszülsz sem te hozod a szabályokat…ennyi.

        • Le se tagadhatná férfiségét. Minden mondat előírás, megingathatatlan abszolutum, az etalon, amihez igazodni kell. Honnét bennük ez a mérhetetlen gőg? Sehol egy kétely, egy eltűnődés, egy belegondolás. Semmi. beesik az ajtón és máris megmondó lesz.
          Mondjuk nőben is létező viselkedés, de kétségtelenül ritkább.

    • ez olyan, mintha a zuram mondta volna. szóról szóra. nálunk csak egy bökkenő volt: ő nem tudott kommunikálni, bár azt hitte magáról, nagyon 🙂 és a problémát sem akarta igazán megoldani. neki úgy is jó volt. egyszerűbb volt a felelősséget vasvillával a nőre hányni…

      • nekem is ez ugrott be.
        bármilyen problémát felvázolunk. napi élethelyzeteket – legutóbb az úszó edző minden előzetes bejelentés nélkül közölte, hogy árat emelt és otthon emiatt replikáztam kicsit. erre ő: tessék ide bemenni, itt elmondani, felborítani az asztalt és tessék ezt meg ezt csinálni. ezzel a “tessék”-kel – megold két mondattal és ha kifogásolod az elefáncsont-tornyát, akkor elkezd azzal foglalkozni, hogy milyen hülyeség már hogy elefántcsonttorony, ilyet is csak egy hülye nő találhat ki.

        tovább. tovább uganígy….

    • Bizonyos férfiak viselkedésére adott sárkányosodási reakció miatt békaperspektívából kizárólag a nőt okolni, egy nagyon rossz kommunikációs forma. Csoda, ha nem vagyok házas? 😀

  20. Bocsánat, de az összes női hozzászólásból süt az indulat, és a férfigyűlölet. Aki pedig nem egyetértően szól hozzá, azt rögtön leoltják. E is tipikus. Sárkánykodni akarsz? Tedd azt. Semmit nem fogsz vele elérni. Azt írod, hogy a férfi vegye észre a jeleket, meg talán lásson bele a gondolataidba. Ha gondod van ne kelljen megszólalnod se, ő vegye észre. Ez egy irreális elvárás. Nyisd ki a szád, ha valami bajod van.
    És nem fölényeskedésből írtam, hanem jó szándékból. De nyugodtan láss bele a mondataimba azt, amit akarsz. Megvan hozzá a jogod.

    • Ha a férfiak is végre kinyitnák a szájukat és nem várnák el, hogy a feleség kitalálja minden kívánságukat, esetleg többet is a szükségesnél, akkor lenne értelme ezt mondani. Ezért nincs párbeszéd nők és férfiak között, mert egyik mindig csak ad, amíg beleszakad, a másik mindig csak elvár. És sajnos nem lehet erről indulatok nélkül beszélni.

    • Azért merem ezt írni, mert az én férjem is abba a csapatba tartozott, amely ellen szól ez a blog. Megtanították egy szenvedélybetegeknek szóló terápián neki, hogy mondja ki, ha dühös, ne igyon rá egyet, mondja ki ha csalódott, ne a környezetét tegye felelőssé, ha szarul mennek a dolgai. És képzeld, csoda történt! Be meri vallani magának, hogy nem azért iszik, mert rendetlenség van otthon, hanem, mert alkoholista. És a rendetlenség attól nem tűnik el, ha padlóra issza magát, attól viszont igen, hogy odaáll a felesége mellé és segít rendet rakni, vagy legalább az egyik kölköt elviszi játszótérre! – nem kocsmába! És ő is meg van lepődve azon, hogy a házasság ilyen jó is tud lenni. Ezt megelőzően sárkány voltam a javából.

        • Olvasd végig, amit írtam! De igen sárkány voltam. Olyan, hogy nem kerültél volna a szemem elé. Most visszanézve a férjem igazat ad nekem. A férfi barátai meg őt sajnálták és mélyen megértették. Csak akkor volt baki, amikor csinált egy autóbalesetet, és mindenik ivócimborája, aki ellenem hangolta, ahányszor tehette, félreállt akkor, amikor pénzre, segítségre volt szükség. Csak én maradtam. És én is félre álltam, mert tudtam, hogy ha segítek, akkor soha nem áll lábra, mert kihasznál a végtelenségig. Jó döntés volt, mert észhez tért…

        • Szerintem olvass még itt. Találsz, ha akarsz olyan írásokat is, amelyek közelebb visznek a nőkhöz, ha tudsz értően olvasni. Férfiként nehezen emészthető, de légy őszinte magaddal és ha nem ismersz magadra egy bejegyzés kapcsán sem, akkor minden bizonnyal egyik ritka kivétellel van dolgunk, akkor meg azért maradj itt.

    • A sárkányosodás a nőknek nem jó. Nem szeretünk ilyenek lenni. Ijesztőek vagyunk magunknak is, és szégyelljük, ha esetleg még a gyerekeink szeme láttára is történik az egész.
      De amíg szépen kérünk, normális hangerővel és modorban, addig általában nem lépjük át a válaszreakció ingerküszöbét. És a játszmázásokba is könnyű észrevétlenül belecsúszni, abból meg megint csak a hangerő hallatszik, a mondanivaló nem.
      Szóval nem, nem akarunk sárkányosodni, mindannyian királylányok akarunk maradni (ki királyfival, ki anélkül), csak igen ritkán adatik ez meg nekünk.
      Hidd el, tényleg nem jó. De elnyomva lenni sokkal rosszabb. Valahogy csak tudatni kell, hogy létezünk, akarunk valamit, figyeljenek ránk is.

      A férfigyűlölő jelzőt sokszor megkapja a blogíró és a kommentelők hada is. Ez sem igaz, nem gyűlöljük a férfiakat -a helyzetet gyűlöljük, amiben létezni kényszerülünk. Megoldásokat keresünk, egymást és önmagunkat segítve.

    • A jó szándékot köszönjük, a hányásig unjuk, van egy mondás is róla.

      Te azt nem érted, hogy nem manipulatív céllal sárkánykodnak a nők. Nem azért, hogy elérjenek valamit vele. Nem célja van, hanem oka.

      A baj meg olyasmi, hogy 40 IQ felett látható, és ha haverjának van ilyene, vagy a főnökének, érdekesképpen látni szokta a csóka, kitalálja a gondolataikat is. Kissé leegyszerűsítő a világképed, mi meg jól szórakozunk.

    • Mi a baj az indulattal? Aki indulatos, annak nem lehet igaza? Nem tűnsz műveltnek. Egy jó Dózsa György, Ady, József Attila? El tudsz képzelni olyasmit, amire te is indulatosan (nem sunnyogva, nem meglépve, nem magánörömökkel, megúszósan) reagálnál? Na, ezek olyan helyzetek. És itt nem fojtjuk egymásba a szót, abból már nagyon elegünk van.

      • “És itt nem fojtjuk egymásba a szót”
        Viszont mindig megjelenik valaki lassan tényleg heti rendszerességgel aki ezt nagyon szeretné elérni. Legyünk már kedvesek, elnézőek és megértőek, az a nők dolga mint tudjuk, mert ez a szókimondás olyan agresszív…tudjuk fröcsögünk, meg gyűlölködünk és ettől ők rosszul érzik magukat, tehát kussoljunk már! Azt el is felejtette írni, hogy biztos nem dugunk eleget, azért vagyunk ilyen keserűek itt mindannyian 🙂

      • Gratulálok az előítéleteidhez! Újságírónak nem vagy jó, mert ahhoz objektivitás kell. Persze, hogy nem vagyok művelt, legyen neked igazad, te már csak tudod. A cikkedben megszólítottad a férfiakat “ti, férfiak”. Csak nehogy hozzámerészeljen szólni egy is. Nőként viszont most a visszataszító énedet mutatod. Kezdem sajnálni a leendő párodat.
        Gondolkodj el azon, hogy a gyerekeidnek milyen példát mutatsz ezzel a hozzáállással. Az élet harcait nem egymás ellen kell vívni, hanem egymásért.

    • Azt mondja, jó szándékból írta. Hogy lássuk, mi a valóság. Hogy mi az élet! Ó, mi szegény, vaksi nők! Hát nincs nekünk egy fasza férjünk, aki irányt mutatna? Nemkamunak kell idejönni, hogy végre rájöjjünk, hogy az itt a baj, hogy nem beszélünk! Sőt, nem érthetően beszélünk! Úristen! 15 évem ment rá, hogy válaszokat találjak, miközben most végre itt egy jó szándékú, intelligens, csodás férfi, aki végre ezer és ezer nőnek elmondja, mi a picsát gondoltak eddig rosszul.
      Nem akarod kiadni összesben a világmegváltó gondolataid? Olyanokra gondolok, mint mindig kettőn múlik, a férfiak a tűzbe bámulnak és a világ nagy dolgain tűnődnek, míg a nő szakad meg a gyerekkel és a háztartással (és ez így van rendjén) a nő mondja érthetőbben, mi a baja, a nő szexeljen többet, szexeljen 12 óra házimunka után is, szexeljen álmában is. Tanulja meg élvezni.- Mármint a zura örömét. A nő legyen fitt. A nő ne hisztizzen. Egy nő mindig mosolyogjon, mert attól szép és kívánatos. A nő legyen lágy, nehogy sárkánykodjon már. Ettől, ha ilyen klassz nő lesz, majd újra olyan boldoggá válik, mint a házassága hajnalán volt fátyollal a fején
      Gondolom, millió ilyet tudsz még az épülésünkre mutatni. Mind csupa eredeti gondolat- ahogy az eddigiek is.
      Igen! Dühös vagyok!

      • “a nő szexeljen többet, szexeljen 12 óra házimunka után is, szexeljen álmában is. ”
        Nana, azért csak annyit akarjon szexelni, amit elbír a zura, mert különben nagyon hamar a kielégíthetetlen, nimfomániás dög skatulyában találja magát, aki sohasenem hagy az emberének békét.

        • Igen, a nők minden tulajdonságára van egy jelző. Gyűjtsünk ilyen jelzőket, amelyekkel férfiakat illet a társadalom, ha túl sok szexet kíván. Ha túl keveset. Vessük össze a nőkre használt jelzőkkel. Melyikből hány van a férfiaknál, hány a nőknél. Sok minden kiderül ebből a kis játékból 🙂

          • Tegnap betegen feküdtem a kanapén (ahol a férjem szokott) és a fiam mosogatott a konyhában. Eszembe jutott a férjem elképesztő dugáskényszere, és az, amit erről itt elmélkedtünk. Tudjátok milyen volt a kanapéról hallgatni, hogy valaki értem, az én kényelmemért dolgozik, míg én henyélek? Eszméletlenül jóleső, felemelő. Azt gondoltam, ha az a zörgő börgő egyed ott nem a 14 éves fiam lenne, hanem valaki, akivel együtt élek (nem a fétjrm. az ő személye itt már nem releváns) én úgy megdugnám ott a pult mellett, hogy ihaj! Felizgat, hogy értem dolgozik! beindítja a fantáziám! Legfőképpen az, hogy ilyen elképesztő hatalmam van, hogy míg én döglök az ágyon, mint (ezúttal) családfő az élet értem – az én kényelmemért – zajlik.

          • A nőkre aggatják:
            kikapós, könnyűvérű, ledér, fehérmájú, viszket neki, feslett, romlott, szemérmetlen, lotyó, cemende, céda, ringyó, ribanc, szajha, kurva, repedtsarkú.
            Csupa “kedves” megfogalmazás.

            Férfiakra:
            nőcsábász, szoknyavadász, szoknyapecér, bővérű, nagy kan, kandúr, csődör, bika, nagy étvágyú, egy Casanova, kurafi

            • Tényleg érdekes, hogy a társadalom által szexuálisan “túl aktívnak” bélyegzett nőket sokkal sértőbb jelzőkkel illetik, mint a hasonló vágyakkal rendelkező férfiakat.
              Azt lehet mondani, hogy “nagyapám nagy nőcsábász volt, az isten nyugosztalja” de, hogy “nagymama nagy lotyó volt” vagy “mindenki tudta, hogy egy repedtsarkú” hááát nagyon nem ugyanúgy hangzik!

          • Én benne vagyok, de csak olyan jelző számítson, amit nem lehet mindkét nemre használni. Például jó a fehérmájú, nimfomániás mert csak nőkre mondják, jó a casanova, szoknyapecér, mert azt meg férfiakra, de nem jó a szexmániás, lusta, trehány, mert ezeket bárkire lehet mondani.

            • És akkor egy ilyen nyelvi háttérrel rendelkező népnél akarja valaki bemagyarázni, hogy a nők itt a verbális agresszió fő bajnokai, hát naná…
              Amikor a kurvának van a legtöbb szinonímája a magyarban (a felsoroltak a harmadát sem érik el az egésznek, de nem szeretek ilyeneket gépelni sem).
              Amúgy olyan disznóság ez is, hogy az övön aluli sértéseket azért lehet ezerféleképp szórni a nőre minden különösebb veszély nélkül, mert neki nincs esélye ütni…
              Úgy gondolom, hogy a férfiakat ha ilyen szinonímák sorával gyalázná a partnerük, az a legritkább esetben maradna életben…

              És azt is elmondják ezek a szavaink, hogy a kiötlőik mind önmaguk felé részrehajló férfiak, akik feltűnően rossz érzülettel vannak a nők irányában.
              Számomra erről mesél a pornográfia is, hogy nem szeretet vezérli a férfi szexualitását, hanem masszív nőgyűlölet.
              És hogy egy ilyen közegben a nők többsége nem kívánja (ezt a fajta “mai” ) szexet, hát az nem is csoda.

        • A férjével, nem úgy összevissza. Nem ribancokról beszélünk, akik esetleg félre fordítják a fejüket. A férjével szexeljen! De azzal akkor is, ha már elhányja magát a cigaretta és/vagy alkohol szagától, ha előtte fél órával alázta porig az a drága ember, ha minden felelősséget a nő nyakába varr, míg ő (ahogy egy másik troll írta be nem engedett kommentben) erején felül barkácsol(!!!), ha nemrég csepegtette le a vécékarimát (ne mondjam, mivel), ha tátott szájjal tüsszenti teli a házat, ha a nő meztelen talpa alatt recseg a homok, amit a FÉRFI (!!!) a cipőjével behozott a nappaliba (igen, ő cipővel is bejöhet, hisz sose takarította méág a szőnyeget), ha kinyúlt melegítőn kívül nem látni rajta mást, ha évek óta mindössze a profiljával lehet “beszélgetni”, mert a tévét-… hát azt nem lehet szem elől téveszteni, ha üvölt a közös gyerekekkel, ha üvölt a nővel is. Na és?! Neki lehet. Ő úgy is kívánatos. Ha meg nem, akkor az asszony frigid.

  21. a cikk hatasara tegnap meseltem el a ferjemnek, raadasul egy barati par elott, vendegsegben, hogy utalok sarknaykodni. hogy vegye eszre magatol es ne nekem kelljen elmondnai 10szer es csak 11edszerre reagal amikor mar voros a fejem. megertette. remelem. pedig en aztan kommunikalok, abban nincs hiba. csak arra jo lenne oda is figyelni. es akkor nem fujnek tuzet. a legjobb meg az lenne ha nem kellene szolnom egyszer sem, mert latna o is amit en. nem kell hozza varazsszemuveg.

    • ja es a legjobb hogy utana en erzem szarul magam, megyek oda bocsanatot kerni, feszengek a baratok elott es lelkiismeret furdalok 2 napig, meg magyarazom a helyzetet. gondolom nema csendben meg kellett volna oldanom mindent egyedul es akkor beke van es a feladat is meg van oldva.

    • a környezet és a férjed is folyamatosan visszaigazít. ebből adódnak a konfliktusok.
      többnyire nők is és a férfiak is úgy gondolják, hogy a béke a te kezedben van. ha csendben maradsz béke van, tehát maradj csendben.
      a nők belsővé teszik ezt az üzenetet és igazodnak. nem nyitják ki a szemüket.
      a férfiaknak pedig eleve egy kényelmes és túlhatalmat biztosító rendszer. nyilván meg van hozzá a belső késztetés, hogy visszaigazítsa a helyére a nőket
      (lsd. legutóbbi férfi komentelőt. aki azonnal megmondta, hogy mi a dolgunk. és ha rosszul érezzük magunkat az nem a rendszer hibája, hanem két emberé)

  22. a ferjem altalaban nem ilyen hanem nagyon is egyenrangu ferj, ezert is ugrott be rogton a cikk tegnap amikor elkezdtem tuzet okadni. szornyu erzes sarkanynak lenni, en nem vallalnam hosszu tavon. tegnap a ferjem dolgozott es utana elment a boltba es sutott fozott egesz delutan, ugyhogy nalunk ez nem mindennapos problema. csak tegnap epp ez volt.

  23. az milyen ötlet, hogy ha legközelebb jön egy troll, akkor csak 1-2 szavas válaszokat adunk neki, és csupa tömjénest. hű de jó, hű de okos vagy, hű de szép vagy. köszönjük Béla! hiába kötözködik, rugózzon csak a figura, mi meg látványosan, komoly fejjel legyezzük az egoját. testületileg. próbaként. mint egy közös pajzs. szerintem nagyon szórakoztató lenne. mit gondoltok?

    • Ha én csinálnám, lenne annyi eszem, hogy minimum két IP címet használjak. De persze a technika és a számítógép is olyan dolog, amihez a férfiak nem érthetnek…

    • Ja bocs, végigolvastam és lejjebb láttam, hogy dinamikus, gondolom erre vonatkozott. Mindegy, én abból is legalább két különbözőt használtam volna 🙂

  24. De most komolyan, volt már ilyen alja? A Hozzászólok nevűnek legalább volt valami világképe, témája, érve. Minden Áronban az volt a megbocsáthatatlan, ahogy szellemesnek hitte magát, és utánam nyúlkált. E-től kaptuk a síkosítótippet, köszönjük. Zsanett gondolt valamit, és szerette a szexet, ha sokan volt is. De ez, ez mi ez? Most már arról ír, hogy a farkát veri.

      • tegnap nyomtunk magánba egy csetet csikatyussal. ezt írtam neki:
        “erre izgulnak be az ilyenek. ez hergeli őket. ettől hörögnek, boldogok, és kiverik a farkukat rá.”

    • Én sem vagyok meglepve. Látszott sajnos, hogy ez lesz a vége, amikor azt kezdte taglalni, hogy melyikünk hány férfival van hetente. Ez beteg.

      • Ribizli véleményével egyet kell értenem, miszerint az ilyen emberrel leállni vitázni megkívánja, hogy a vita színvonalát az övéhez adaptálni azért, hogy érthető legyen számára. Morálisan le kell ereszkedni az ő szintjére, nyomdafestéket nem tűrő szavakat használva. A tegnap jó napom volt és volt időm ilyen trollocskával vitázni, bár lehet, hogy értelmesebb lett volna Bovárynéval foglalkozni. Nagyon igyekszem ezután nem etetni a trollokat 😦 Én ki akartam próbálni, hogy nem sárkány kommunikációval megyek-é valamire az úriembernél, de láthattátok, hogy nem. Kötekedni jött már startból.

        • Én már régesrég nem kísérletezem ilyesmivel, sem a való életben, sem online (kivétel lakógyűlés :D), egyszerűen kurvára méltóságomon alulinak érzem és az időm is rendkívül drága, Ilyenkor ignore-automatára kapcsolok és kész. Javaslom nektek is, bár egy kis finom alázás néha szórakoztató tud lenni, de csak ha örömet okoz 😀

          • Nekem a tegnapi örömet szerzett :)) Ezért sem álltam meg hamarabb 🙂 De igen, én is méltóságomon alulinak érzem az ilyen vitákat, ezért szemtől szemben nem álltam volna le vele.

  25. Nem vagyok nő, elmondom a női önsorsrontás hol (is) kezdődik. Házasságuk elején anyám így csinálta: kisajátotta a konyhát (hagyd, majd én megfőzöm), a bevásárlást (mert te mindent elfelejtesz), a mosogatást (mert te koszosan teszed vissza a tányért), a gyereket (tőled akár kórházba is kerülhetne), a pénzt (még a bankkártyát sem tudod használni), a lakást (egy szeget sem versz a falba, tőleg egy putriban is lakhatnánk). Apám elfogadta, hogy a dolgok “megcsinálódnak” helyette, nem törte magát. 30 év után meg dúl a harc, miért nem takarít stb.

    • Igen, ez tipikus kapuőrzés a nők részéről, onnan ered, hogy sokuknak ez az élet egyetlen területe (háztartás, gyerek), ahol azt érezhetik, végre ők tartják kezükben a dolgokat, befolyással lehetnek a történésekre. A hatalomnélküliek neurózisa.

      • Örülök, hogy az élettársam nem a konyhától érzi valakinek magát. Olyan kapcsolatban élek, amelyben nincsenek nagy elvárások, szerepek. Külön kasszán vagyunk, megvan ki mit fizet? Tudjuk ki miben jó, sokat dolgozunk (és persze vitatkozunk is) együtt szabadidőnkben (pici non-profit “projektek”). Mindenki tud főzni, mosni, stb., én csak a párom+lányom mértéktelen jégkrémfogyasztásától akadok ki néha.

        Nem fogom fel ép ésszel, hogyan lehet egy fiút úgy nevelni, hogy ne tudjon kaját csinálni magának? A gyereket – fiút is – a túlélésre kell/kellene tanítani, amibe a kaja megfőzése is beletartozik.

  26. szerintem az az alapvető probléma, hogy a legtöbb ember úgy indul neki az életnek, hogy nincsenek világos, végiggondolt céljai. a társadalomnak viszont világos elvárásai vannak a fiatalokkal szemben, és mivel folyamatos körülöttük a nyomás, idővel átveszik a többség által diktált célokat (férj/feleség, gyerekek, kocsi, saját lakás, kertes ház, nyaraló stb.). aztán mire feleszmélnek, már azonosultak is ezzel a célokkal, és pipálgatják a tételeket a Nagy Össznemzeti Bevásárlólistán.
    a nőknél ez a nyomás különösen erős. és elég kevés is az autonóm nő, mert a társadalom a nőket nem arra bátorítja, hogy önálló életcélokat fogalmazzanak meg, aki meg mégis megteszi az első lépéseket, gyakran az is inkább behódol, mert látszólag kevésbé veszélyes belesimulni a tömegbe, és a kitaposott, a többség által helyeselt úton haladni, mintha az ember a saját útját járná. egy idő után fontosabbá válik a társadalmi presztízs, meg hogy mit gondol rólunk a többi ember.
    pedig szerintem nincs más út, mint saját célokat megfogalmazni, és ezeknek megfelelően élni.

  27. Visszajelzés: Minták | Bébi, pszichó & más

  28. Annak idején én olvastam ezt az irományt. Nem sok minden szól mellette, talán csak az „elsárkányosodás” kifejezés, ami igen találó. Te az elsárkányosodás okát abban látod, ahogyan a nőket és a férfiakat nevelték. Ezt én sem látom másképp, csupán következtetéseim mások. A személyes szocializáció nem olyasmi, amin könnyen túlteszi magát bárki, de nem is olyan, amivel ne lehetne mit kezdeni. Fel kell ismerni, és lehet, igenis lehet a partnerünkkel szövetséget kötni arra, hogy MI majd másképp… Sokaknak ez végül nem sikerül, mert nem mérik fel a szocializáció hihetetlen, elsöprő erejét, és alábecsülik a feladatot. Boldogtalannak lenni könnyű. Boldognak lenni nehéz, mert nincs rá minta, mert szokatlan, mert ismeretlen és mert az a képzet tapad hozzá, hogy átmeneti és különleges jelenség, ami úgyis elmúlik, ráadásul még böjtje is lesz neki. Én azt hiszem, hogy igenis lehet tartósan boldognak lenni, még családban, párkapcsolatban is, bár ez súlyosan nehezítő körülmény. Egész fölnőtt koromban azzal foglalkoztam, magánéletemben és a hivatásomban is, hogy miképp lehet boldog párkapcsolatot létrehozni és működtetni, és hogy miképp érezheti magát bárki hosszú távon is jól a bőrében. Ezért veszem a bátorságot, hogy reflektáljak remek írásaidra. Ha te vagy mások úgy éreznék, hogy észrevételeimből hiányzik az együttérzés, akkor mindenkit biztosíthatok róla, hogy nincs bennem kevesebb, mint saját magam vagy saját nemem képviselői iránt. Meglehet, ez nem túl sok.

    Az elsárkányosodás okairól szóló leírásoddal egyetértek. Azonban azt gondolom, hogy nem muszáj elsárkányosodni, vagy ha már megtörtént, vissza lehet változni vonzó, izgalmas és szép emberré, akinek az önértékelése elég magas ahhoz, hogy hagyja magát szeretni. Megjegyzéseimet a listádhoz abban a reményben fűzöm, hogy némelyeknek talán segítségére lesz.

    „Mindenestül — s ha nem mindenestül, a szervezés és feladatkiosztás felelősségével — ránk testálják az otthoni feladatokat.” Nem tudom, kit takar ez az általános alany: „ránk testálják” Egy dolog, hogy valaki testál, más dolog, hogy valaki fölveszi. Miért? Mi van akkor, ha „Te testálod, én meg fütyülök rá? Vagy te is csinálod, vagy én se?”
    „Túl vagyunk terhelve,”. Igen. Rengetegen vagyunk túlterhelve, ki ezzel, ki azzal, ki ezért, ki azért. Ki az, aki nincsen túlterhelve? Pontosan min is „túl”?
    „Sokat kritizálnak”, Semmiféle dolgot nem kötelező végighallgatni, ami nem tetszik, vagy bántó, hacsak előtte nem bilincselnek pl. a konyhaasztalhoz, de gondolom, ez ritka lehet. Miért kell végighallgatni, abban a tudatban, hogy most energiát vesz el tőled, csökkenti az önértékelésedet, jókedved maradékait is elveszi. De tényleg, mi az, ami olyan fontos, hogy azért muszáj végighallgatni?
    „Mikor lesz már valami igazi, minket kifejező?” Az akkor lesz, amikor megteremted magadnak. Amihez meg kell teremtened az időt és energiát is. Az önkifejezés lehetősége nem olyasmi, amit másoktól, azok jóindulatából kap az ember. Amúgy te láthatóan megteremtetted ezt. Tanítsd meg a többieknek is. Meséld el, hogyan csinálod?
    „a fiatalok saját otthonra vágynak, és túlvállalják magukat.” Igen, a saját otthon megteremtése teljesen vagy szinte teljesen saját erőből akár évtizedes napi munka és stressz. Ez a helyzet. Talán nem kéne, hogy így legyen, gazdagabb, és ezért talán kicsit boldogabb vidékeken ez nem így van. Sokhelyütt úgy, hogy az a norma, hogy viszont életed végéig rabszolga leszel, hogy a kölcsönt visszafizesd. Ám a nagy közös cél össze is tartja a családot (és ezt bizonyos szempontból akár kívánatosnak is lehet tekinteni), talán ezért van sok válás akkor, amikor végre készen áll a nagy mű, igen.
    „rossz döntés volt.” Igen, van, hogy rosszul döntünk, és annak következményei lesznek, szintén rosszak. Na és?
    „A gyerekek igényei betöltik életünk terét,” Ez bizony az a hiba, amit tipikusan elkövetnek a középosztálybeli szülők. Ha a gyerek(ek) érdekei (?) fontosabbak, mint a szülőké, akkor baj lesz. A szülő(k), aki(k) két évtizeden keresztül áldozatot hoz a gyerekeiért, küszöb alatt nyilván valamiféle hálára tartja magát érdemesnek az ő részükről (is). A gyerek tehát úgy nevelődik, hogy adós lesz. Aztán majd a gyerek fölnőtt korában a szülő behajtja az adóságot. Azt hiszem, hogy sokan ismerünk számtalan csúnya esetet, amikor a szülő úgy érzi, hogy irányíthatja felnőtt gyermeke életét, hisz „föláldozta magát érte”. A gyerek meg bűntudatból engedi is ezt, kisebb vagy nagyobb mértékben. Így a szülő nem szűnik meg szülő lenni, a gyerek meg felnőttként is gyerek marad. Ez nemigen tesz majd jót a családi életének, az ő gyerekeinek stb. stb. Biztos vagyok abban, hogy ha a szülők érdekei fontosabbak, mint a gyereké, akkor nagyobb eséllyel alakulnak egészségesen a dolgok. Ráadásul ez igazságtalan is a gyerekkel szemben: amennyire biztosan ezt tudni lehet, a szülő saját magának akar gyereket, nem pedig egy még nem létező lénynek szívjóságból nagyszerű, önfeláldozó szülőt saját magából.
    „Pótcselekszünk,” naná. Ha az élet értelme a család és a gyerek, nem pedig az önmegvalósítás, akkor bizony fájó hiány keletkezik. A hiányért pedig valakit okolni kell, és vajon hányan vannak, akik bajaik okát magukban találják meg, és nem másokban – kézenfekvően a legközelebb élőkben? Amúgy pedig teljesen lehetséges, hogy valakinek a család az önmegvalósítása.
    „nem dőlhetünk hátra a partnerünk szeretetének, elfogadásának nagy füles foteljában,” De nem ám, mert egy működőképes kapcsolat, pláne egy „jó”, az bizony mindennapi energiabefektetést kíván minden fél részéről. Ha „hátradőlünk a nagy füles fotelban”, akkor legkésőbb két éven belül se fotel, se hátradőlés, se partner. A kép egyébként számomra olyan, mint amikor a kislány apukája ölében szeretetben és biztonságban boldogkodik. Általános és talán fel nem ismert vágy természetesen, hogy párunk az ellenkező nemű szülőnk tökéletesített kiadása legyen, akivel ráadásul még szexelni is lehet, csak sajnos a párunk nem az, hanem egy másik ember, saját személyiséggel, neveltetéssel, szokásokkal, vágyakkal, mindenfélével. Sőt, még idővel némely tekintetben változik is, és nem mindenben a mi javunkra. Egy másik ember. Kínos, de ez a helyzet.
    „Nem hallatszik, amit kérünk,” Akkor sokszor kell mondani, hangosan kell mondani. Vagy valami. Szerintem az, hogy amit mondok, a társam meghallja-e, az rajtam múlik. Senki nem hall meg szívesen olyasmit, amit nem hall meg szívesen. Ezzel bizony kalkulálni kell. Szerintem egy férfinak minimum ötvenszer kell elmondani az ilyesmit, és meg kell kérni, hogy mondja vissza, hogy mit hallott. Ez nem vicc. És van, hogy a mondás nem elég, akkor meg tenni kell. Meg kell érteni, hogy nem akarja meghallani. Nekem mindig gyanús, ha valaki nem tud másnak úgy mondani valamit, hogy az illető meghallja. Arra gyanakszom, hogy valahol „a szíve mélyén” nem is akarja, hogy meghallgatva legyen. Mint amikor a gyereknek százszor elmondunk valamit, és ő nem és nem… Akkor rosszul mondjuk. Ennek pedig oka kell legyen. Mindenki nézzen a lelkébe, és találja meg a maga személyes okát, ha tényleg, tényleg változtatni akar.
    „Megszűnik az öröm, a lazulás, a spontán lét lehetősége ennyi teendő közé szorítva, az örökös készenlétben.” Ez így van, megszűnik. A család, az együttélés, a gyerekek, a munka, a kötelességek bizony ezt teszik. Ismereteim szerint a nyaralás az az időszak, amikor mindez másképp lehet egy kis időre. Vagy az olyan gazdagság, ami sok szabad idővel jár.
    „A pesszimista mantrákat, a nulla önértékelést felszámolni viszont nem a partner feladata és hatóköre” Egyetértek. Személyes sorsunk javítása nem mások dolga.

    • Kedves Péter!

      Nem csak az empátiahiány a gond azzal, amit írsz, hanem az a különálló fölény, tanácsok, kellek, amiről rimánkodva kértem öt feltűnő helyen, hogy ezen a blogon ne. Ezt az egészet, amiről én oly sokat írtam, tavaly ilyenkor még lehetett egy szem boldogtalan nő panaszának tekinteni, de ma már nem, ma már kiderült, hogy létezik közös női élmény. Mindaz, amit írsz, igaz lenne egy világban, amelyben egyenlőek a hatalmi viszonyok a nemek között, de a világban, amelyben élünk, nem azok, súlyos és össztársadalmi, összeadódó hátrányok érik a nőket, különösen a családos nőket, nem csak szándékos, hanem sokszor öntudatlan, beidegződésszerű, mulasztásos, a falakból is szivárgó módon. Amit írsz, azt jelenti, hogy te nem érzékeled, talán tagadod is az eleve-egyenlőtlenség létét, és áttolod az elszenvedőkre a bűnök felelősségét. Én is a szocializációról beszélek, azt kell megváltoztatni, és igen hatékony eszköznek tűnik, ha feltesszük a fontos kérdéseket, a dolgozó nép okos gyülekezetében hányjuk-vetjük meg száz bajunk, és nem jönnek azonnal kioktatni, helyretenni minket a tőkések.

      Az “akkor másképp kell mondani”, “annak a hibája, aki nem úgy mondja”, a “nem kötelező végighallgatni” és a többi mind-mind áldozathibáztatás, igaz, látszólag némelyik empowering, úgyhogy ügyes, csak már a könyökünkön jön ki, és ami a nagy baj: semmit sem segít. Hányan vannak, akik a bajuk okát magukban találják meg — minden fakó arcú, depressziós, szorongó nő egész életében azt gondolta, hogy az ő hibája, ő nem elég házias, türelmes, szexi, könnyen elélvező, s hogy nem a férjéé, aki csak haszonélvező, hanem a struktúráé, az sovány vigasznak tűnik.

      A mindenki túlterhelt is nagyon csúnya csúsztatás tőled. A nők nem úgy túlterheltek és sarokba szorítottak, mint a tendertől stresszelő vagy építkező vagy a feleségét kielégíteni hasztalanul törekvő férfi. Igenis, a nők általában túlterheltek, különösen a családos nők, mert ők intézik munka és a lélektelenebb háztartási feladatok mellett a gyerek iskolai, különórai beíratását, a harcokat a fogadóórán, ők a felelősek az ételért, az otthon rendjéért, a konfliktusmentes otthonért, a kommunikációért, azért, hogy jól legyen mondva az, ami nekik nemhogy fontos, de a túlélés záloga, mert itt ilyenekről beszélünk ám, a másiknak meg teljesen mindegy, és a férjeknek fogalmuk sincs, mi is az, amiből kidugni a fejét egy-egy délutánra annyira rimánkodik a nő, ha egyáltalán van alkalma felismerni a saját igényeit, és nem nyomta bele a zavaros vízbe, hogy ott loch-nessi szörnnyé nőjön. Ők felelnek ezen felül a férjük jóllétéért, a családi vállalkozás adminisztrációjáért, és ez olyan tipikus, hogy nekem ne jöjjön senki a kivételekkel és ők vesznek virágot anyák napján a saját anyjuknak és az anyósuknak is, és ők a felelősek azért, hogy békében és hatékonyan el is jusson az anyákhoz a virág, a férjek meg leginkább elégedetlenkedni szoktak főműsoridőben. Te erre férfiként megrántod a vállad, hogy nem kötelező, ne menjen a gyerek karatéra, meg kell kérni szépen aput, ötvenszer, hogy menjen ő a fogadóórára, ahol érdekesképpen olyankor nem fog semmi érdemi információ elhangzani, és ne keljünk hatkor, majd eszik a gyerek tízóraira, amit talál, vagy nyilván apu ken neki szendvicset, és jókedvűen, varázsütésre, és nem bosszulja meg a plusz (mert neki plusz) melót morgással, eltűnésekkel. A javaslataid csupa should, nincsen egyéni változás, vagy csak fehér hollóként, és próbáljon csak meg kicsit moccanni a nő, nem hagyni magát kizsigerelni, nem főzni mindig három fogást, nem szexelni, ha neki nem esik jól, mit tudom én, megkapja, hogy sárkány, erőszakos, rossz anya és a többi, és a partnereknek igen hatékony módszereik vannak arra, hogy óvják a többletszabadidejüket, fölényeskedési jogukat, amelyet önkéntelenül adnak elő a legjóindulatúbb férfiak is. Ezek a férfiak, ha már nem úgy van, igen könnyen találnak házon kívüli halaszthatatlan elfoglaltságot, lesznek morgósak, némák, idegenek, panaszkodják tele a rokonságot, vagy keresnek szeretőt, és még a válóper beadásakor is csak ott tartanak, hogy duzzog az asszony, majd abbahagyja, és igazuk van, mert a nők sokkal nagyobbat szívnak váláskor, és ennek a biztonságában van a férjeknek akkora terük passzívnak, kényelmesnek, önzőnek és szenvedélybetegnek lenni. A nagyon öntudatos, önérvényesítő nőket meg azzal tartják sakkban, hogy el sem veszik őket feleségül, vö. hagyományos értékrend, házias feleség a társkereső hirdetésekben. Úgyhogy be kell törni, vagy nincs család, persze lehet, hogy ez nem akkora baj.

      Igenis van füles fotel, létezik olyan házasság, amelyben az ember lánya nem érzi magát egy rakás szarnak. Füles fotel annak jár, aki ennyit dolgozik, és benne van tiszta szívvel. Ezt kár bagatellizálni, nem apát keresünk, hanem olyat, aki méltó (én senkit).

      És nem, nem csak nyaraláskor, az élet egésze lehet kevésbé beszorított, áradóbb, felhőket nézősebb, például pénz vagy idő átcsoportosításával, elsősorban pedig bizonyos, örömre hangolt, nem számonkérő, nem hibáztató, a másikat lélegezni hagyó mentalitással. A senkinek sem könnyű ugyanúgy a nők igényeinek semmibe vétele, valóságuk bagatellizálása, a nők elhallgattatása, mint a fentiek.

      Örömmel töltene el, ha felismernéd a saját viselkedésedben a passzív nőhibáztatás e formáit, és dolgoznál ezzel. Olvass itt sokat.

      • Kedves csak az olvassa! (és szeret)!
        Köszönöm, hogy válaszoltál, és azt is, hogy ilyen gyorsan.
        Igenis, értettem! Minden bizonnyal sokat fogok itt olvasni, mert tényleg ezek a kérdések foglalkoztattak mindig is. Valszeg akkor is ezt tenném, ha nem szólítanál fel erre. Számos személyes hibám egyike, hogy felingerel, ha valaki felszólít arra, hogy mit tegyek, vagy mit ne.
        Nem gondolom, hogy amit te írsz, és a többiek is, az egy-egy boldogtalan nő panasza. Meggyőződésem, hogy igencsak általános problémákról van szó. Közös női élmény, igen.
        Nem tagadom az eleve-egyenlőtlenség nyilvánvaló tényét, amely, így igaz, még a falakból is szivárog. Azt viszont igazságtalanul sommásnak tartom, hogy bűnről lenne szó, abban az értelemben, hogy valakik, jelen esetben a férfiak, tudatos rosszakaratból vagy akárcsak mulasztásból ártani akarnának a nőknek. Akiket pedig valóban és szívből szeretnek. Ebből világos az is, hogy mivel szerintem itt „bűn”-ről nincs szó, semmiféle „bűnt” nem kívánok áttolni a szenvedőkre. Amin igyekszem – jellegzetes férfitempó -, az a megoldások megtalálása, kicsiben, egy-egy konkrét kapcsolat szintjén. Azért így, mert nem hiszek a nagy általános (politikai, jogi, gazdasági) megoldások eredményességében, nem hiszek abban, hogy a dolgozó nép gyülekezete okos lenne, ahol érdemes meghányni-vetni száz bajunk. Lehet, hogy a javaslataim neked nem váltak be, de hidd el, sokaknak meg igen. Tényleg.
        Alig hiszem, hogy bárki boldog lehet a kapcsolatában, ha a párja boldogtalan. Mivel tehát én boldog akarok lenni, fontos tudnom, hogy a párom mitől lenne az, és hogy mi akadályozza ebben. Akkor is, ha az akadály az én viselkedésem vagy kommunikációm.
        Szóval.
        A rimánkodásaidat, hogy milyen stílusban illik ezen a blogon nyilvánulni, sajnos még nem olvastam, mert csupán tegnapelőtt küldte el nekem a lányom a linket. Úgyhogy bocs, igyekszem.
        Nyilvánvalóan igaz, hogy a nők helyzete „a mi társadalmunkban” (is) tűrhetetlenül hátrányosabb, mint a férfiaké, és az is nyilvánvaló, hogy ez mélységesen igazságtalan és engem személy szerint is felháborít. Egy apró köznapi eset pl. amikor anyámmal, aki a tesómat rendszeresen látogatta a kórházban, és dugta a pénzt orvosnak és nővérnek, egyetlen egyszer együtt mentünk látogatni, és mindenki a személyzetből kizárólag hozzám beszélt, mintha anyám ott se lett volna, pedig engem nem is ismertek. Okkal gondolhatom, hogy ez azért volt, mivel neki – velem ellentétben – nem lóg fütyi a hasa alján.
        Az is világos, hogy ennek súlyos következményei vannak ki-ki magánéletében. Pl. az asszonyok túlterheltsége, ami valóban egy másfajta túlterheltség, és tán még azt is lehet mondani, hogy az asszonyoké egy „rosszabb fajta túlterheltség”, mint a férfiaké. Egyik rosszabb, mint a másik, és az egyik az asszonyoké. Én, mint férfi, aki élvezem annak előnyeit, hogy nem nőnek születtem, és belátom, hogy sokszor föl sem ismerem ezeket az előnyöket, és nem is tudom, miképp mondhatnék le róluk (tábla a nyakamban: „Tessék velem is úgy bánni, mint egy nővel!”, vagy mi? bizonyára egy különös díszpinty vagyok, mert igenis én jártam szülői értekezletekre, (annyi ostobaságot ily rövid idő alatt nemigen hallottam sehol máshol, máskor, nemegyszer apróbb botrányt is okoztam) osztálykirándulásokra (olykor egyetlen apukaként, tisztára hülyén éreztem magam számos alkalommal, ráadásul tökre untam is), és én igenis vittem a gyerekeket pünkt karatéra és néptáncra stb. stb. stb. Akadtak hosszabb időszakok, amikor hétvégeken kizárólag én takarítottam. Nem akarok a „kivételekkel jönni”, mert tényleg „a rendszer hibájáról” van szó, ezeket csak azért említem meg, hogy azt ne hidd, nem tudom miről beszélsz. Ám, hogyhogy nem, a párom mégis elsárkányosodott. Biztos nem mosogattam eleget, nem eleget reggeliuzsonnakészítettem, – jut eszembe: kiszámoltam egyszer, hogy életemben többet pelenkáztam, mint egy átlagos kétgyerekes családanya – , szóval mindez nem vetett gátat annak, hogy mindenki jó boldogtalan legyen egyszercsak. Azt akarom ezzel mondani, hogy a kapcsolati boldogtalanság, akár az asszonyok-anyák boldogtalanságának esetleg, esetleg nem ez a fő oka. Halkan vetem ezt fel, annak szomorú elismerésével, hogy a nők helyzete bizony ab ovo rosszabb, mint a férfiaké.
        Amikor arra utaltam, hogy ki-ki maga felelős az életéért, azt félreérted, ha úgy gondolod, hogy ez azt jelentené: akinek nem tetszik az élete, nosza, ölje magát a Dunába. Épp ellenkezőleg. Az azt jelenti, hogy ha valami nem tetszik, akkor változtass rajta. Esetleg nehéz, esetleg nem sikerül, és tény, a családanyáknak ez még sokkal, sokkal nehezebb. A „fakó arcú, depressziós, szorongó nő” (gratulálok, nagyon plasztikus), szerinted tényleg a legtöbb esetben a gonosz férfi, vagy a gonosz férfiak által létrehozott és működtetett elnyomó rendszer áldozata? Csak érdekelne, hogy ezt tényleg végiggondoltad-e, és valóban így hiszed?

  29. Visszajelzés: a szaros pelenka: nőiségem esszenciája | csak az olvassa

  30. Szert tettem egy könyvre, címe Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról.
    Szeretném utazókönyvvé tenni, ha néhányan benne lennétek, és persze kérném Évust, hogy koordinálja, ha van rá egy kis ideje.

  31. Visszajelzés: nektek ez sem elég | csak az olvassa

  32. “Kerüld a felesleges vitatkozást, szóváltást, heves kifakadásokat. Némely nő, ha kifogyott az érvekből, a fölényesség vagy sértődöttség álarcát rakja magára. Egy másik gúnyosan megremegő szájszéllel, sértő vállrándítással, lesajnáló tekintettel, csípőre tett kezekkel, durcás fintorral pótolja a szóbeli visszavágást. Arról pedig szó se essék, hogy az asszony saját véleményének sodrófával vagy vasalóval adjon nagyobb súlyt!

    Az egyik leggyakoribb ok, amiért a férfiak elhagyják otthonukat vagy a legszebben induló házasság is zátonyra fut: feleségük folytonos zsémbeskedése, zsörtölődése, kötődése, kihívó modora, csúfondáros megjegyzései vagy veszekedésre hajlamos, kardos természete.

    Milyen csúnya, ördögi vonás is az, hogy gyakran éppen azzal szemben vagyunk a legközönségesebbek és leggondatlanabbak, akit legjobban szeretünk vagy legalábbis legjobban szeretnünk és értékelnünk kellene.

    És hozzá a legszégyenteljesebb, ha a feleség a cseléd, idegenek vagy az ellenség előtt pocskondiázza, gúnyolja, sértegeti, gorombítja le a férjét.”

    http://kozepkorispanyol.wordpress.com/2013/04/17/huszonhet-jo-tanacs-felesegeknek/

    • Szerintem Reinának igaza van.
      Én is utálok közönséges, kihívó lenni, meg veszekedni azzal, akit a legjobban szeretek, azt’ mégis az vagyok, utálnak is érte rendesen. De mit csináljak ha üvölt az igazságérzetem? Miért nem lehet úgy viselkedni, hogy ne legyen szükség a zsörtre, meg a zsémbre.
      A férjem ma kijelentette, hogy nem gondolta volna, hogy egy két hónapos feleség ekkora hárpia tudjon lenni. Mondtam neki, hogy tartogat a házasság még ilyen meglepetéseket, különösen, ha még mindig képtelen felfogni, hogy az együttélés nem lesz ugyanolyan, mint az agglegényélet.

  33. Hogy én mit találtam! (és ensuldigung, ha már lett volna):

    Válasz a sárkánynak
    Dr. Sély Györgyi

    Válasz Dr. Bartha András : Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról
    c. művére!
    Alcím: Kocsmázó férjek, gyilkos szeretők, féltékeny hitvesek.
    Ha felesége nem akkor mosogatott el, amikor ő elvárta volna, összeverte. 1985. januári látlelet: részleges zúzódás a mellkas jobb oldalán; 1985. márciusi látlelet: agyrázkódás, zúzódás, bevérzés a fejen. Jóllehet, ő maga rangon alulinak tartotta a háztartási munkát, fejlett kritikai érzékével unos-untalan talált kifogásolni valót. Ha a felesége főztje nem ízlett, falra kente az ételt. Élete párjának feszes napirendet készített, és kifüggesztette a falra: \4.45. ébresztő, 4.45-5.00: reggeli szükség, tisztálkodás, öltözés, 5.00-5.30. reggelikészítés, 5.30 ébresztesz engem, 5.30-5.45: zabálsz, kávét ihatsz, 5.45. reggeli tálalva, 5.45-6.30: beágyazás, takarítás, rendcsinálás, 6.30: ébresztő a kölyköknek. 17.30: kölykökkel jelentkezel itthon, 17.30-18.45: kölyköknek itthon csendes játék vagy játszótér. 17.30-18.45: rendrakás, vacsorakészítés, tálalás…
    20.00-21.30: minden egyéb munka (varrás, vasalás, takarítás), 21.45: takarodó.\
    Hogy az egyoldalú munkamegosztást mennyire komolyan vette, arra jellemző a következő történet. Felesége megkérte, vásároljon be helyette, mire a válasz: Drága Boriskám! Sz…ok a bevásárlásra!
    Sz…ok mindenre! És ezt írásba is adta.

  34. Kedves Író,

    sajnos nem csak három gyerek után tud így viselkedni egy nő. Gyakran az ismerkedés elején is mindenre élből válaszol. Mintha a férfi-nő kapcsolat okvetlen harc lenne.

    Mit gondolsz erről?

  35. Visszajelzés: elfér a nap alatt | csak az olvassa

  36. Én éppen ma bámultam zokogva a tükörbe, hogy hol van az a lány…? És miért mondja a férjem, anyám, apám, anyósom, apósom szóval a család azt, hogy “hisztis vagy”, “az anyák dolga ez”, “szállj magadba” , “neked semmi sem jó” stb. Életemben nem éreztem magam annyira magányosnak, mint amióta feleség és anya lettem. És persze hazudok a szomszédnak, a barátaimnak, az ismerősöknek, és eljátszom, hogy jaj de boldog anyuka vagyok. Elvégre annak KELL lennem. Egyedül a kislányomnak merek sírni halkan és könyörögve kérni, hogy “ugye majd te megértesz?” De persze ügyelek arra, hogy véletlenül se ébredjen fel, mert ne lássa, hogy anya mennyire szomorú. Mert ha anya szomorú, akkor kap a szerető családtól, mert a “gyerek nem láthatja”. Egyedüli vigaszom ő és a kutyám, aki látja, hogy baj van és mégsem harap meg. És az, hogy legalább leírhattam ide. Köszönöm.

    • jajj, én hallak és érezlek. volt nekem is két ilyen időszakom: a férjem balesete utáni néhány hét (nagylányom másfél éves volt) és az utána következő élettársam elvonókúrájának első hónapjai (kicsi lányom nyolc hónapos volt).

  37. Csakazolvassa, egy gondolatkísérlet: mi van, ha a sárkány hét feje a hét főbűn?

    1. A kevélység.
    2. A fösvénység.
    3. A bujaság.
    4. Az irigység.
    5. A torkosság.
    6. A harag.
    7. A jóra való restség.

    Az ifjú, aki legyőzi ezeket magában, no és levágja a választottján nőtt sárkányfejeket, az találkozhat a királykisasszonnyal 🙂

  38. Visszajelzés: metablog 2.: számok, identitás, olvasók | csak az olvassa — én szóltam

  39. “Ez a magyar családi katasztrófák legtipikusabb oka: a fiatalok saját otthonra vágynak, és túlvállalják magukat. Ebből lesznek az országszerte látható, megrázóan ízléstelen fusiházak, az örökké félkész hozzáépítések, rémületes dryvitok és bennük a katatón emberek, a nemtelen kompromisszumok a munkahelyen, mert a hitelt fizetni kell. Ez a hivatkozási alap: “majd ha kész lesz a ház”, “azért vagyok ideges, mert kifáraszt az építkezés”.

    Láttátok a Csapdlecsacsit?

  40. Visszajelzés: nem vagyok én gondolatolvasó | csak az olvassa — én szóltam

  41. Én nem akarok sárkány lenni. De ha akarnék, lehet, hogy élvezném. Még gondolkodom.

    Mondoma zuramnak, vegye le a belső ablakszárnyakat, tavaszkor mindig leveszem és elrakom az első fagyokig, mert útban van kinyitva. Aszongya erre:-És hol itt az egyenlőség? Mért nem veszed le te? Hol van az előírva, hogy ez férfimunka? Hát mindig az egyenlőségről papolsz?” És nem vette le. Azóta se.
    Én meg csak:…ööö…hömihá….????

    2 nap múlva, este, mikor beléptem az ajtón:-Ugye, levágod a hajam? Holnap megyek a tuningsóra.
    Émmeg:-Hát persze, drágám! Hajnali 5-kor, mikor keltem, majd végig abban az 1 órában, míg utaztam a 3. melómba, és ott is a 10 órában szinte félóránként-mondtam is a csajoknak a nap folyamán többször is-,meg aztán hazafelé is a villamoson és a buszon is csakis erre vágytam, hogy milyen jó lesz, ha hazaérek, elvégzem a kötelezőt és végre átadhatom magam annak az örömnek, hogy levághatom a hajad. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ilyen öröm ér, ha hazaérek.

    És levágtam. Még mosolyogtam is hozzá. Monnyuk, nem vót őszinte a mosolyom.

    Na, ezért nem érdemlem meg a levegőt se, amit beszívok.

  42. Visszajelzés: fülsiketítő csönd | csak az olvassa — én szóltam

  43. “Mindenestül — s ha nem mindenestül, a szervezés és feladatkiosztás felelősségével — ránk testálják az otthoni feladatokat. ”

    Még mindig nehezen értem meg ennek a feladatkiosztás és szervezés részét, mert amikor én teszem meg, az is baj, akkor éppen az a baj, hogy én “mindenkinek megszervezem az életét a beleegyezése nélkül”, de itt nem háromhetes projekteket kell érteni, hanem 10 perces munkákat, mégis baj az is. Egyszerűen: hogy legyen az ember jó, hogy megfeleljen a feleségének?

  44. Visszajelzés: végül úgyis megbocsát | csak az olvassa — én szóltam

  45. Az összes lányos csacskaság, kiscicás duruzsolás, gyengéd romantika stb. arra kell csak, hogy a nő befogjon valami balekot, akit oltár elé lehet majd cincálni, és az majd utána húzza neki az igát.
    Amint azonban ez megvan, fentiek a továbbiakban szükségtelenné válnak. Amint az állam elismeri a férfi feletti tulajdonjogot, de ami mégjobb, túszok is vannak (gyerek), már nincs szükség formalitásokra, a megfáradt nő végre felhagyhat a színleléssel, és a maszk alól végre előbújhat teljes valójában, hogy mit is gondol igazán, mibe is veszi a férfiakat úgy általában, köztük is elsősorban a férjét. Elsárkányosodik.
    Igen ám, de fennáll a veszélye, hogy a férj fellázad vagy megszökik. Nos erre kellettek a feminizmus trükkjeinek százai, a folyamatos vádaskodás az állítólag tömegesen erőszakoló és nőverő férfiakról; nem a vadállatok megfékezésére lett ez kitalálva, hanem a sárkányok férjeinek előzetes és mélyenszántó betörésére, hogy eszük ágában se legyen – visszakiabálni, visszaütni, sőt még csak csúnyán nézni se. Nyeljenek be mindent némán, tűrjenek szó nélkül, és húzzák csendben az igát…

    Csak hát egy a baj: a net korában ez nyilvános és átlátszó. A sok szemét elnyomó patriarcha – láss csodát – nem akar felülni neki. Nem, nem veszlek el feleségül. Nem, nem költözhetsz hozzám. Nem, nem vagyok kíváncsi a szüleidre meg a barátnőidre. Nem, nem, nem.

    És negyedszer is: Nem!

    Nem leszünk beszélő szerszámok. Nem adjuk oda nektek önként a saját ültetvényünket, hogy aztán a niggereitek legyünk rajta. Bocsesz.

    • Don! Mi nem akarunk hozzátok (ilyen mentalitású, ilyen érettségi fokon álló, ilyen öntelt, magukkal ennyire szembe nem néző férfiakhoz) feleségül menni. Ti nyomjátok a nőket bénaöltönyös frakcióvezetők beszédei formájában, hogy szüljenek (nem fognak), és ti akartok nőt-szexet-szép otthont minden áron, és csikorog a fogatok, hogy a jelen helyzetben csak ún. aranyásók jutnak nektek. Ha hajlandó vagy fizetni a szexért (szabadsággal, jegygyűrűvel, eltartással), lesz rá jelentkező. Ha nem, nem. Kölcsönösségről, bizalomról, emberi érzésekről, tisztességről láthatólag nem is hallottál még. A megoldás számodra a prostitúció, de az is pénz, ótvaros lesz a faszod és annak igénybevétele lassan itt is bűncselekmény lesz. A takarítónő legális, csak drága. A szerelem és emberi teljesség élményéről pedig lemaradsz, de nem a saját döntésedből, hanem úgy tűnik, eleve alkalmatlan voltál rá, a csikorgó fogad miatt. Az ültetvény meg nem a tied volt ám, csak ég az idők kezdetén magadhoz rántottad az összes földterületet, szerszámot, vetőmagot és vízvételi helyet, a nőket kezeled niggerként, aztán nagy a szád. De mi nem kérünk belőle, én pölö a sokszorosát keresem annak, amit te, széllel szemben is, és tök jól vagyok egyedül is. Az ilyenek ráadásul siralmasan is dugnak, nem érzik a dolgokat.
      Hajrá! Szép életed lesz, ülhetsz egyedül egy garzonban, verheted pornóra, és írhatod a nőgyűlölő sorokat a netre napestig.
      Biztos nagyon jó embernek érzed magad, akinek járna valami, mert megérdemli, de ez nem így van. Nem jár. Nőgyűlölő vagy. A feministák bírálják a nőgyűlölőket, rámutatnak a gondolkodásuk igazságtalan voltára. Lassan egy nőt sem lehet rávenni, hogy örömmel és alázatosan legyen egy ilyen öntelt és nyavalygó, elváró és gyanakvó férfi partnere.
      (Az internet szerepét a folyamatban nem értem.)

  46. Visszajelzés: mi történt a blogon | csak az olvassa — én szóltam

  47. Visszajelzés: a saját útjukat járják | csak az olvassa — én szóltam

  48. Teljesen aterzem a cikkben leirtakat…. Ennek ellenere en meg hiszem azt, hogy bennunk , nokben van a hiba es keresem a “megoldast”, probalok nem martirra valni. A mosogatogep es a takaritono nalam mar az osszekoltozes feltetele volt, nyilvan a kedvesem fizeti – igaz, csak heti 4 orara jon a takineni. :-/ Es mivel en pakolok, tartok rendet, bevasarolok, fozok kettonkre es szervezem az egesz eletunket (teljes munkaido mellett), ezert a lakbert is o fizeti a rezsivel egyutt, valamint a szorakozasunkat (mozi, neha etterem, evi 1 nyaralasnal a szalloda…). Majd az ido eldonti, hogy ez igy mukodik-e. Gyereket (egyelore) nem vallalok, mert ha az is ramszakadna, azt mar nem birnam.
    Szoval en hiszem, hogy lehet kompromisszumot talalni. Talan ha nem ugrunk bele egy kapcsolatba, amig nem latjuk, hogy valoszinuleg mukodni fog, akkor elkerulheto a teljes kieges. Es fontos, hogy miutan mar belevagtunk, gondoljunk magunkra is – ha pl. faradt vagyok, akkor egyszeruen nem fozok, eszunk gyumolcsot meg sajtot. Ha nem tetszik neki, elvihet etterembe/rendelhet pizzat…
    Ugy gondolom, hogy a ferifak kulonbozoek, mint mi, egyszeruen nem varhatjuk el toluk azt, amire nem kepesek. Meg kell ertenunk, hogy nekik (tobbnyire) jo az is, ha szalad a lakas. Ezert nekik mas “feladatot” kell adni a kapcsolatban (fizesse a takaritonot vagy a bebiszittert). Persze lehet azzal jonni, hogy van olyan ferfi, aki nem engedhet meg maganak takaritonot. Ok. Akkor takaritson sajat maga. Kulonben nem kell vele osszekoltozni, gyereket meg plane nem kell neki szulni. Ez kemeny hozzallas, de nalunk bejott.
    Persze a felteleket mindig elore kell lefektetni, idokozben mar nehez a szabalyokon valtoztatni…

    • Komolyan mondod, hogy a férfiak azért nem főznek, nem mosnak, nem takarítanak és pakolnak el maguk után, mert mások mint mi? Mi nők cselédgénnel születünk, ami belőlük hiányzik vagy hogy? Esetleg van nekik is de csak jól megfizetve aktiválódik? Mert a sztár szakácsok 95 százaléka férfi. Akiknél természetesen otthon már jellemzően a feleség főz, mert a nők nem csak a munkahelyen képesek erre.
      Nincs itt szó semmiféle különbözőségről, az van, hogy a férfiakat egészen kis koruktól arra nevelik, hogy csak fizetett munkát vállaljanak, csak azt végezzék el, mert az ingyen munkákat egész életükben úgy is más végzi majd helyettük. Kezdetben az anyukájuk, utána a partnereik.

    • “nyilvan a kedvesem fizeti ” “ezert a lakbert is o fizeti a rezsivel egyutt, valamint a szorakozasunkat” miért nyilvánvaló, hogy ő fizet? Amiket leírsz, az olyan, mint egy üzleti szerződés és nem mint egy munkamegosztás .
      “Talan ha nem ugrunk bele egy kapcsolatba, amig nem latjuk, hogy valoszinuleg mukodni fog, akkor elkerulheto a teljes kieges. ” Úgy vélem, az emberek azért vállalják az együttélést, mert úgy gondolják, működni fog. Tévedhetnek is.
      .”Persze a felteleket mindig elore kell lefektetni, idokozben mar nehez a szabalyokon valtoztatni…” Egy működő kapcsolat szerintem állandó mozgásban van, a benne lévők is változnak , ettől is marad élő . Nem lehet olyan szabályokat megfogalmazni, amik garantálják a jövőt.

  49. És én nem lettem sárkány. Értelmes mondatokban , röviden összefoglaltam , mi a bajom, és milyen változásra van szükség ahhoz, hogy a házasság működjön. Közöltem, hogy ha nem lesz változás, elmegyek.Ez is baj most utólag az exnek és exanyósnak: “Nem úgy viselkedtél, mint aki válni akar. Miért voltál kedves? Most meg hirtelen elválsz.”

  50. Igen, en ugy gondolom, hogy a ferfiak kulonbozoek, mint mi. ok egyszeruen kenyelmesek, nevezhetjuk lustasagnak is. de ha belegondolok, hogy ok baromi jol erzik magukat, a nok meg kozben megszakadnak…. hat, nem tudom kinek van tobb esze. sajnos ok nem fognak megvaltozni, es nel esznek olyanok, mint mi, akik adnak es adnak, majd kiegnek…. es igen, ugy gondolom, hogy ennek a helyzetnek egy jo kezelesi modja, ha mint egy uzleti szerzodes, lefektetjuk a szabalyokat, jo elore, es ezen keresztul probaljuk megvedeni magunkat es a pozicionkat. ez van, nekem ez mukodik. amig csak adtam, es adtam, minden kapcsolatom tonkrement. most pedig boldog vagyok.
    igen, tevedni emberi dolog, de a legtobben nem is merik fel jo elore , hogy az adott ferfi mit tud nyujtani – szerintem pl alap, hogy 3,4 honapig udvaroljon, mielott akar a fenekemet megfogna, igy kiderul, hogy mennyire kitarto. ha ugy latjuk, hogy semmit nem fog nyujtani – nem fog segiteni, es a segitseget meg azzal sem tudja garantalni, hogy maga helyett megfizet valakit – akkor ot nem szabad valasztani.
    es persze, az igaz, hogy valtozik minden kapcsolat, a benne levo felek is, de az alapszabalyok – mint pl az, hogy nem leszek a ferfi cseledje – nem valtozhat meg, mert akkor en mar nem jol erzem magam. ha ilyen negativ iranyt vesz valami, akkor az azt jelenti, hogy a ferfi engem mar nem tisztel. persze ehhez elsosorban az kell, hogy en is tiszteljem magam annyira, hogy ne legyek a szolgaja. es ereztetni kell vele, hogy nem lustulhat el, mert kulonben elveszithet. nekem ez abszolut bejon. latom, hogy a parom a maximumot nyujtja- amit egy ferfi nyujthat. 😉

  51. Visszajelzés: a nő, aki kihasznál | csak az olvassa — én szóltam

  52. Visszajelzés: sárkányosodás | Ki van odabent?

  53. az alapvető probléma, hogy a hibákat folyton másban keressük. ezért sem fognak azok sosem megszűnni. ha nem lenne férj, akkor azért sírnál, és a létbiztonság hiánya miatt. az összes probléma felsorolásban benne van, hogy mást okolsz. a hibákat magunkban keressük és magunkban oldjuk meg őket, akkor nem folynak tovább. egyszerű mást okolni, de azzal a probléma sosem oldódik meg. ha pedig magaddal rendben vagy, akkor a környezeted is úgy viszonyul hozzád.

  54. Kicsit sirtam, amig ezt olvastam. Mondjuk most igen rossz lelkiallapotban vagyok. En tobbszor is mondtam a ferjemnek, hogy miattad vagyok sarkany, te teszel azza. Kb nevetett. Nagyon eltalalt ez az iras. Elkuldtem neki, kivancsi leszek a velemenyere. Felek az utolso illuzioim lerombolasatol. Par eve mar olvasgattam ezt a blogot. Azota orulet, hogy mennyire erintett lettem.

      • Koszonom, olvasom. Napok ota, folyamatosan, a hozzaszolasokat is mind. Es erot meritek belole. jobban is vagyok. Kozben a ferjemen latom, hogy igyekszik megoldani a krizist, ami szinten jo jel. Az a szep ebben a blogban, hogy itt a nok nem marjak egymast. Furcsa is kicsit, olyan szokatlan. Es neked is mindig van egy jo szavad, egy csepp idod, hogy valaszolj. Es ez tenyleg szamit. Jo itt.

        • Nagyon köszönöm, fontos a visszajelzésed. Van marás, sértődött elmenés, utánzás, visszamarás is, de távol tartom a blogtól, és meg is szoktam már. Nem okvetlen nőnek szól ez, vagy nőtől megy nőnek, hanem úgy általában, társadalmilag: nem szabad erősen állítani valamit, különbözni, jól lenni, hatni másokra, edzeni, saját utat járni, mert nagyon meglesz a véleményük azoknak is, akiket az egész amúgy nem is érint, és nem is vagyunk kapcsolatban…

  55. Visszajelzés: téged kiröhög a gyereked? | csak az olvassa — én szóltam

  56. Visszajelzés: az egyenlőtlenség formái 23.: gondoltam, örülsz | csak az olvassa — én szóltam

  57. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

  58. Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 1. | csak az olvassa — én szóltam

  59. Visszajelzés: mindig mondom | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s