nem lehet kiérdemelni 2.

A tegnapi bejegyzés folytatása.

Én diagnózisokat sejtek és írok. Tudom, hogy fájdalmas, tudom, hogy felkavaró. Nem ismerem az életedet, nem ítéllek meg, te pedig ne kérdezd egy ismeretlen bloggertől, hogy hova és hogyan mozdulj az elrontott házasságodból. Nem tudom. Nem tudom azt se, hibás vagy-e és pontosan miért húzódtak el tőled vagy csaltak meg. De érzek valami nagy női önigazolást, és szerintem ez nem segít a nőknek.

Nincs eszközünk arra, hogy a másikból kiprovokáljuk a nekünk megfelelő társat. Fél szemmel akkor is a meccsre sandít. És ha neked a meccs rendben van, mert te jó fej leszel, akkor meg meccs után elvonul ledőlni. Mindig lesz valami kompromisszum, mindig elhúzódik az emberünk, mindig azt éljük meg, hogy nem akar velünk lenni, miközben mi vele szeretnénk lenni. Nem azért, mert ilyenek a férfiak, hanem mert ilyen az ember, és a férfinak történetesen elég sok minden meg is engedi, még pontosabban: sok tényező működik biztatólag, hogy olyan legyen. Néma, magának való, élményt nem a kapcsolatában kereső.

A jóakaratú férfival megértethető, hogy mennyire túlterhelt vagy, és kialakítható valami egyenlőségszerű. Van, aki megérti. Van, aki fogát fogja szívni, alternatív elképzelése lesz arról, hogy mi volna igazságos és hogy neki mennyire nehéz, de azért valamit változtat. És mindenképpen tapsvihar övezi, ha ő hordja úszni a gyereket, vagy ha vacsorát főz, minket meg a tízszereséért sem. Az ennél nehezebben mozduló, de egyébként nem rosszindulatú férfiból meg, ha megérti, hogy van mit veszítenie (és persze ha van neki, ha az együttélés még nem pokol), kiultimátumozható a modus vivendi. Amelynek szabályait, működőképességét mindig a nő fogja javasolni, megalkotni, monitorozni, így lesz végső soron őrmester, hiába van igaza.

Csodás perspektíva. Tényleg így képzelted a boldogságot?

Tehát kölcsönös szándék esetén van esély az igazságosabb munkamegosztásra, élhetőbb életre. És lehetsz nagyon jó, a tested, a főztöd, a gyengédséged. De ezek nem bevethetőek, és nem telhet azzal az életed, hogy őérte, az ő megelégedésére igyekszel. Pont ahogy a férfi sem érdemel ki a bókokkal és gesztusokkal szexet, mert az csak vágyból fakadhat.

Ez az egész igyekezet méltatlan. Nagyon is logikus, ha az erőlködés helyett inkább a saját örömeid, jólléted érdekelnek, ha függetlenedsz lélekben, és ha egymáshoz közel nem ment, akkor éltek együtt, mint két ismerős. Ennek van néma, keserves és derűs, korrekt változata is. Van olyan férfi és néhány nő is, akinek ez az utóbbi megfelel, nyugi van, stabil a helyzet, nem akar intim közelséget, emberi teljesség fittyfenét. Kitölti az életét a munkája vagy a gyereknevelés. Ha valamit akar, esetleg ráránt a képernyő előtt, vagy egy egyéjszakásban, vagy hajnalig beszélget egy jó baráttal. Nincs benne kínzó hiány, csak épp nem is a lelke másik fele a másik. Ezeket nevezzük jól működő házasságnak.

És vannak még a játszmák, amikor az együttélés rég pokol, de az egyik be tud vetni olyan lélektani eszközöket, hogy a másik a felszusszanási vágya, a boldogsága ellenében is maradni fog, mert ez az identitása, mert fél az ismeretlentől, mert meg van zsarolva a kilátástalan jövővel és a gyerekekkel, meg a külvilág ítéletével. Nagyon sok olyan nő is van, aki ilyen eszközökkel él, és érzi tökéletes biztonsággal azt, hogy neki igaza van. Nagyon csúnya játszmák ezek, semmi közük az emberi fejlődéshez, őszinteséghez, önkéntességhez és boldogsághoz.

A lélek nem kényszeríthető, és az elvárt lojalitásnak, az érdemdús házastársnak semmi köze ahhoz, hogy az ember kiről álmodik és mitől nevet felszabadultan.

Ha egy nap sok-sok szuverén nő és tudatos ember lesz a világban, akik emellett mind érzelemgazdagok és romantikus kötődésre is képesek, ami szerintem nem a közeles jövő, akkor sok-sok-sok kapcsolat meg sem fog köttetni, nem lesz nekünk elég az, amit kínálnak. Értelmezhetetlen lesz. Nem fognak a lányaink* csak azért elköteleződni, mert végre valakinek kellenek, és mert ezzel életük értelme, ím, betöltetett. Nem erre lesznek kihegyeződve, nem a királyfis mesevégre, kertes házban göndör gyerekekre, és nem is arra, hogy mennyire kellenek a férfiaknak. Másban találják meg az élet teljességét. A megpecsételt kapcsolatokban pedig többen fognak dolgozni azon, hogy lüktetően eleven maradjon a viszony, és együtt fognak ezen dolgozni, mert féloldalasan ez nem megy, azt mindig elégedetlenkedésnek és támadásnak éli meg a másik. Akiknek mégse megy a tartósan jó kapcsolat, a sok munka ellenére sem, mert hogy ez sem garancia, azok meg függetlenedni fognak, felismerni, kilépni. Kevesebb játszmával, hibáztatással, lelki lerongyolódással és eltékozolt évvel. Könnyebben és erősebb lélekkel mennek új esélyeik felé.

Rábírható viszont senki nem lesz arra, hogy ragyogva nézzen a szemünkbe és emberi teljességben éljen velünk. Sem penge mondatokkal, sem lágysággal, sem gömbölyű mellel, sem az igazságosság érveivel.

* A sokat emlegetett lányaink nem a lányainkat jelenti, inkább metaforikus és áhított jövőkép, egyszer-majd-talán. Amellett gondolataink próbája: ha valamiről nem tudod eldönteni, rendben van-e, képzeld el, hogy a lányod van abban a helyzetben. Kívánnád-e ezt, amit a magad életében okénak vagy elviselhetőnek érzel, a lányodnak?

51 thoughts on “nem lehet kiérdemelni 2.

  1. Ez kb. így van, más kérdés, hogy meglett emberek nem biztos, hogy vágynak tizenévesekre jellemző ugrálós rajongásban élni évtizedekig, ergo az se feltétlenül mérce meg elvárás, hogyha nem vagyok úúúúúúgy szerelmes ahogy a kamaszoknál szokás, akkor tipli. Én nem vágyom arra, hogy ölelgessenek a négyesmetrón, szívecskés esemesek csipogjanak a telefonomon, nem kérek plüssmacit Valentin-napra meg a többi hülyeség, ami nekünk aligha áll már jól. Ettől én még baromira nem akarnék válni, ha abban, amiben nekem fontos, abban működünk.

    A másik fele: korában írtam, hogy megéltem: a rajongó imádás se feltétlenül garantál egyenrangú munkamegosztást, sőt, napi szinten élhető együttélést sem, nem, akkor sem, ha amúgy az őrületes szerelem, az megvan. Rúgtam én már virtualice seggbe magam, amikor egy csillanó tekintettől eszembe jutott, mit ettem az illetőn ezer éve, hogy ugye aztat tisztáztam én belül, hogy napi használatra számomra az imádott lény aligha úszható meg kemény pofára esések sorozata nélkül. ezt valahol elmesélem majd valahogy a gyerekeimnek….

    Röviden összefoglalva: az emberi lét tökéletlen, és ezt én el tudom fogadni, a saját tökéletlenségemmel egyetemben, és a másiktól se várom a full százhúsz százalékos királyfiságot, cserébe ne vágja a fejemhez hogy hát én se mindig királylány….nagy szerelemben átnemesül az ember egy darabig táltossá, tündérré, de ez huszonévig aligha tartható, és csak és pusztán ezért én nem mennék társkeresni, különben is, aki tényleg társ volt, azt én nem kerestem, azt találtam.

    • Bocs, ez megint hamis dilemma, szerintem nem fair érv: “tizenévesekre jellemző ugrálós rajongásban élni évtizedekig”, én emberi teljességről beszéltem, arról, amikor nem halott a kapcsolat. Nekem soha nem volt nálam fiatalabb partnerem, a férjem meg, akivel ezt a legkoncentráltabban megéltem, majdnem harminc évvel volt idősebb. Akinek elég a szordínó, annak hajrá, csak épp az a téma, hogyan üresedik teljesen ki a kapcsolat, és hogyan vágynak el az automatizmusokból.

      Vö.: https://csakazolvassa.hu/2014/05/23/a-langolas-elmulik/

        • Nincs eszközünk arra, hogy a másikból kiprovokáljuk a nekünk megfelelő társat. Fél szemmel akkor is a meccsre sandít. És ha neked a meccs rendben van, mert te jó fej leszel, akkor meg meccs után elvonul ledőlni. Mindig lesz valami kompromisszum, mindig elhúzódik az emberünk, mindig azt éljük meg, hogy nem akar velünk lenni, miközben mi vele szeretnénk lenni. – Épp fordítva van. Mindig vinne, rám erőlteti magát, menjünk együtt, de csak oda, ahova ő szeretne, mert milyen ciki ha én nem, de én nem szeretnék egy szobában aludni vele, mert ő alszik csak akkor, az autóban meg 2200 km-en át meg sem szólal, ez neki rendben van. Az is, hogy csak azt a zenét hallgatja az autóban, amit ő szeret, amikor meccset néztem a barátaimmal, felvonult a szobájába, majd lemondta a TV előfizetést. Ha elmegyek valahova, akkor pofákat vág, de ha hazajövök akkor is. Csupa olyan hobbija van, ami másokat elég erőteljesen zavar a létezésben. Valaha pedig egy húron pendültünk.

        • A kiüresedés meg a tinis lángolás közt elég nagy a szakadék, és közte elég széles az út, és amit mondtam, az egyrészt az, hogy igen, vannak azon az úton teljesen élhető változatok is, nem minden szépen élésnek tűnő valami feltétlenül üres hazugság meg retusált fotó, van akinek nem fér bele hogy vannak kevésbé szerencsés vagy egyszerűen agyonterhelt szakaszok, sőt, lehetnek benne alapvető, fel nem oldható ellentétek is ebben-abban, és azt mondom, attól még eleven lehet és működik.

          Kiüresedésben én nem éltem, látni láttam olyat kívülről, de mivel az anyagi függetlenségem korahuszonévesen már megtörtént és azóta se tört meg, a társfüggést meg megint nem tapasztaltam meg magamon, illetve azt igen, hogy elkezdett zavarni egy nagyon intenzív, nagyon mindent eluraló lángolásban pont az, hogy ennyi időre ennyire kívül került az életem fókusza magamon, hogy minden ennyire róla szólt, hogy ez nekem valahol ijesztő is és baromira el is bírok bele valahol fáradni.

          Annyira bírsz szvsz párkapcsolatban teljességben élni, amennyire az életed többi aspektusát képes vagy teljességben és (ööö hogy mondják magyarul hogy consistency, szóval abban…) megélni. Ez nem egy független izé, ebbe belekerül a személyiséged, és ha a többi nem úgy műkszik, akkor ez se fog, bár nagy szerelmek mindig valahol azt eredményezték, hogy meghaladjam előző önmagam, és ez legalábbis biztató, nyilván nemcsak én vagyok így ezzel, már ha valódi szerelemről beszélünk, nem valamiről, amit kineveztünk annak, jobb híján.

          • “Annyira bírsz szvsz párkapcsolatban teljességben élni, amennyire az életed többi aspektusát képes vagy teljességben és (ööö hogy mondják magyarul hogy consistency, szóval abban…) megélni.” A párkapcsolati consistency két ember produktuma, ezért nem igaz teljesen, ráadásul a nagyon szar minták, egyenlőtlenség torzítja. Meg szerintem az elbírhatatlanul gyerekseggnyalássá vált, szülőszívató, mártírkodó gyereknevelés is.

    • “Ettől én még baromira nem akarnék válni, ha abban, amiben nekem fontos, abban működünk.” Ez nagyszerű, de itt nem arról beszélünk, hogy egy nő válna, hanem arról, hogy a másik. Illetve hogy azt hiszi, hogy ha ő nem válna, akkor nyilván a másiknak is minden oké. A másik eközben lehet, hogy pont szívecskés akármit akarna a metrón, de nem nagyon kérdezi meg senki, bele sem gondol, hogy neki mi hiányzik. Kivetítjük kis elégedettségeinket, megéléseinket, nyomorainkat is, aztán nagyon megdöbbenünk, ha a másik másképp működik, és a szeretetre és emberi értékekre hivatkozunk, pengeszájú erkölcscsőszökké válunk, mert veszélyeztetik az érdekeinket.

      Miért van ennyi beszáradt és megalkuvó, de mégis panszkodó ember? Oké, ha jó így, de AKKOR TESSÉK BOLDOGNAK LENNI. Persze, hogy nem akarnak válni azok, akiknek a házasság biztos rév, jó kis megszokottság, anyagi biztonság, jópont a világ szemében, státusz. Kudarcnak érzenék. De miért azt magyarázza mindenki, hogy ő így jól is érzi magát??? Miért nem lehet kimondani, hogy érdekek és kényelem tart benne, nem a szerelem, nem a lelki összhang, együtt lüktetés, és miért csodálkozunk meg ítélkezünk ennyire, ha a másikat meglegyinti a friss fuvallat, és akkor már válni akar? Önigazolásnak tartom.

      Nem neked írom, mert te nagyon élesen látod magad, de nagyon félnek a nők ezektől a témáktól valahogy. Basszus, ha az a másik nem szeret, akkor nem szeret. Emelt fő, éles metszés. Ezt erőltetni, érvelni, visszazsarolni a másikat annyira méltatlan. Mire tartjuk magunkat? Miért nem hisszük el, hogy kellünk másnak is, és mi is boldogabbak lennénk?

      A leggyakoribb történet amúgy az, hogy apunak is megéri a státusz, a kényelem, a jópont-család, és titokban szeretőzik. Ami legfeljebb akkor hoz egy kis zavart az életébe, ha a szerető teherbe esik.

  2. A gyereknevelés nemcsak azért változtatja az arányokat, mert mártírkodós, túlvállalós, túllihegett lett, elég az hozzá, mert két vákuummal összetapadt entitás (ezek volnánk mink, szerelmesek) befurakszik egy-több kizárólagosságot meg huszonnégy órás figyelmet követelő kis lény. Növekszenek és önállósodnak, de az első évek a jekánáknál is arról szólnak, hogy a baba van az első, a második, a sokadik helyen, utána jösztök ti, és ehhez nagyon tudatosnak és nagyon felnőttnek és nagyon öööö, a külső elvárásokat csak tárgyi dolgokban teljesítőnek (hogy mondjam pontosan, szóval hogy a védőnő amikor higiénéről, etetésről köldökcsonk-ápolásról magyaráz, az nem nyomasztás, az tárgyi tudás átadása jó esetben, amit érdemes betartani) kell lenni, hogy kijöjjön belőle valami családi együttlét.

    Én egyke voltam, eléggé befordult arc is időnként, nekem pl nagy erőfeszítésbe tellett ez is, hogy most mámeg a gyerök miatt került a súlypontom kívül magamon, és hopsz, ott van még egy ember, akiért annyit küzdöttünk egymásért, és aki olyan fontos meg ésatöbbi.

    Ehhez belül fel kő nőni, a hozott vagy látott vagy tanult minták zavarosak, a szerepek a megélés helyett kényelmesek lehetnek (aztán meg elkezdenek szorítani veszettül), ha meg vesszük az Emberi Játszmák sémáját, akkor a kikerülhetetlen automatizmusokban (a gyerekgondozás tárgyi része szerintem 80% rutin, evvan) átveszi az uralmat a Szülő, és ott a hozott mintának hirtelen iszonyú súlya lesz, míg szerelemben esetleg semmi. Ez egy olyan átcsapási pont lehet, ahol sokan a legjobb szándékkal és a legtisztább érzelmekkel is elbasszák – és utána nehéz korrigálni, még időben, nem amikor egy roncson üldögélve bámulod a tengeren a horizontot.

  3. Én például kiválóan tudom, hogy ott baszom el gyakran, amikor az alapjárat fenntartása elkezdi kitölteni a rendelkezésre álló teret, a rutinok átveszik az uralmat 95 százalékban, a maradék elég kevés az alkotó, spontán, csillogós akármi megélésére. Ha viszont ezt tudatosan visszaszorítom, az alapjárat esetleg döcögni kezd,ott esik szét az építmény, nem fizetem be, nem rakom el, nincs részfaszúbagoly másnapra a suliba, csúnyán néznek a melóhelyen. Néha kidobok valamit a hajóból, néha közösen újragomboljuk a mellényt rutinostul meg prioritásostul, újrafelfedezünk elpotyogtatott örömhozó dolgokat. A családi élet még a jó alapokkal rendelkezőknek is néha olyan, mintha egy kis dobozban próbálnál levitálni, miközben az Igazi Nagy Bajok nincsenek is mindig olyan közel.

    • Miért írnak elő ennyi rézfaszúbaglyot? És képzeld el ezt egyedül hozni. Erről írom épp a holnapit, nagyon keserű vagyok, úgy érzem, passzióból rámpakolnak egy csomó értelmetlen pluszmunkát, ráadásul többnyire ízléstelen álhagyományokat, kézműveskedést, túlbiztosított hullámvonal-gyakorlást, miközben a nyugodt kötőszavaimból többet okulnának a gyerekeim, vagy többet profitálnnak abból, ha lenne néha egy kis nyugalmam. Rán az ideg a szemem alatt, fojtottan súgom, ne sírj, mert engem basznak le. Meg vagyok zsarolva minden kib. szerepléssel, farsanggal, tejfölöspohárral, hogy a gyerekemnek rossz lesz, lemarad, kimarad, sírni fog, ha nem feszülök meg és varrok jelmezt éjjel.

      Annyira pontos vagy, imádom, ahogy megfogalmazod, nem ítélsz, nem moralizálsz, magadról írsz, mérlegelsz.

      • Én most varrtam oroszlánfarkat a legkisebb nadrágjára. 🙂 A többi része korábbi jelmezek újrahasznosításából készült.
        Amúgy nagyon átérzem a problémát. Az iskolásoknál mindketten betegek voltunk amikor jelmezt kellett varrni. Kb így háborogtunk mi is.

        • A legundorítóbb iskolai megmozdulás a farsang. Jelmezzel éjszaka kínlódó szülők, szombat délután tombolát húzó pedagógusok, hullafáradt, őrjöngő gyerekek. De utálom..

          • De jó, hogy ilyeneket írtok! Évek óta háborgok az iskola ellen. Az ellen is, ahol dolgozom, meg az ellen is, ahova a gyerekeim járnak. Én már kijártam az iskolákat, nem akarok a gyerekem helyett is megfelelni! Itthon a kézenállást akarom vele gyakorolni, meg bringázni akarok, meg főzni, meg gyurmázni, meg szép könyveket nézegetni, és főleg beszélgetni. Nem szapulom már, hogy nincs kedve házit írni, pedig tényleg kevés van. Minden este ceruzát hegyezek, üzenőt csekkolok, és belül elszégyellem magam, ha valamit nem írtam alá, és másnap ott a tanító hiányjele. NEKEM ÍRJA A HIÁNYJELET, HOGY NEM ÍRTAM ALÁ! Azért se! Lófasz a sok otthoni feladatba, a farsangos jelmezversenybe (hol nem versenyeztetik még a szerencsétleneket, a vécén? vagy az a következő? ki kakil gyorsabban verseny? WC papír guriga Mikulás a fődíj?) !

            • Ha tudnák a tanítónénik, mit hajtottunk végre abból rengeteg nekünk feladott háziból… na kb egyet se. Csinálja csak a saját munkáját, ő sem végzi el helyettünk.

            • Kellene emotikonja legyen a fuck it’ beintésnek, olyan, mint a szmájli – könnyen rajzolható. Én olyat de szívesen válaszolnék egy ilyen hiányjelre.

            • És még milyen jó nektek, hogy ott az üzenő és a hiányjel :-). Nálunk csak e-napló van, és néha eszméletlen elszégyellem magam, ha rádöbbenek, hogy két-három hónapja meg sem néztem. Különösebben nem is érdekel, de közben meg mégiscsak “kell” tudjak róla, mit művel a gyerek az iskolában azon kívül, amit maga is elmesél.

          • Egyébként mi az ilyesmit általában szívesen csináljuk, de nagyon idegesít, hogy akármilyen okból nem lehet nemet mondani, mert az a gyereknek lesz rossz.

            • Nekem is nagyon tetszenek a házik, különösen, amikor a zokogó gyereknek fél este azt magyarázom (4. osztályos), hogy egy 3×3 cm-es kockába nem baj, ha nem tudja a mese legdrámaibb jelenetét vagy a rajzold-le-hogy-a-kutya-milyen-testbeszéddel-fejezi-ki-azt-hogy-enni-akar (!) művészi pontossággal lerajzolni ill. a Himnusz első négy versszakának megtanulásakor egész estét betöltő verselemzést, mert szerencsétlen az “ért kalászt lengettél” helyett állandóan térdkalácst lengettél-t mond. Szeretem a mai magyar oktatást! 🙂

    • Vagy ha nem eléggé szeret… vagy ha elégnek tűnt, és mondogattuk, hogy ilyen a házasság, ennyi az élet, a szex, a lángolás elmúlik. Aztán eltalál valami, ami sokkal jobban jó, nekünk való és pont és telibe, és nem kell megalkudni és magyarázgatni… na, az a nagy történet. Nem a sima izgalomkereső baszhatnék.

      Úgy szeretném, ha sokan lennének elég bátrak, hogy megkeressék és megéljék azt, ami igazán jó, és ne érjék be a langyossal.

      • “Nincs eszközünk arra, hogy a másikból kiprovokáljuk a nekünk megfelelő társat. Fél szemmel akkor is a meccsre sandít. ….. Néma, magának való, élményt nem a kapcsolatában kereső. “- köszönöm a szavakat,mostmár nekem is vannak,én ezt ilyen kristálytisztán sosem tudtam volna megfogalmazni,pedig ott van a lelkem hegyén.Mintha vakon bólkásztam volna jégmezőn, sivatagban, rengetegben-egyre megy-most meg látószemüveget kaptam volna.Lássam mire megyek vele.

        • Jaj, te, nehéz lehet, ha erre kellenek a szavak.

          Nem jók ezek, akik nem szeretnek. Könyörögni a nyílásukért, jelenlétükért, jaj. Aki bezárul, nem szeret, csak igénybe vesz.

          Elismerem, én is a meccsre sandítanék, én is a gép előtt ragadnék, míg a másik mesél a gyereknek, én is el tudom képzelni, hogy meglegyint a másfelől jövő izgalom egy jó kapcsolatban élve is, és hogy nem állok ellen, én is szívesen lennék egyedül sokat akkor is, ha együtt élnék valakivel, én is barát mellett ragadnék éjszakát átbeszélgetni, én se okvetlen kérdezném meg, milyen márkájú sütőt vegyünk, én se adnék fel egy csomó mindent. Asszem, ezek erő-, szuverenitás-, elégvagyokmagamnak- és hatalomkérdések.

      • És ha az ember a sima izgalomkereső baszhatnék felhajtása közben szalad bele valami nagyon neki valóba… Évek elteltek már, és még mindig bennem van, hogy ilyen nem létezik, vagy ha igen, miért pont nekem?

        • Gyanús nekem, hogy a sima izgalomkereső baszhatnék is inkvizítori képmutatással van kezelve, száraz emberek ítélkeznek nedvesek fölött. De mondjuk ha elköteleződtünk, akkor nem keresünk izgalmat, satöbbit, csak ha a társunkkal lezártunk egy korszakot, és ezt deklaráltuk. Nekem nem volt szemem másra, míg azt éreztem, hogy tartozom valakihez. Egyébként gyakori történet, igen.

  4. csak egy kiegészítő aspektus:
    van amikor azért éri meg a soha meg nem változó, minden bajunk okozója férfival továbbra is együtt élni, mert így megvan a bűnös
    kényelmesebb rátolni a magunk baját, tehetetlenségét, szekrényből kandikáló csontvázait is, mint nekifeszülni, megoldani és lelépni
    ha gyerekek is vannak, akkor ez még megbecsült mártírstátusszal is együtt jár
    ez sem egy mindenkire általánosítható jelenség, de létezik

    • E.Berne – Emberi játszmák. Ez az egyik alapjátszma.
      Még barátokat, barátnőket is csak azok közül válogat a játszmázó, akik nem rondítanak bele a játékába. Elég körülnézni ismerős-rokon körben szinte biztosan talál mindenki ilyen negatív – rosszindulat által táplált – érdekszövetségeket.

      • Talán a kötődés miatt.
        A kötődés nem szűnik meg attól, hogy a kapcsolat valamilyen téren kiüresedett. Szerintem ez az oka, hogy még azok is nehezen lépnek, akiket nem nyomasztanak, és anyagilag sem feltétlenül járnának rosszabbul egy szakítással.

          • Igen, kötődés akkor alakul ki, ha valami jó jön a másiktól, viszont nem szűnik meg azonnal ha elszürkül a dolog.
            Biztos vannak egyéni különbségek, de szerintem a kötődés sokáig fennmaradhat akkor is, amikor logikusan már nem magyarázható.

            • Meg a hibás, torz kötődés is létezik. Felnőtt ismerőseim kedvenc öngyilkolós játéka, hogy olyan férfi után futkosnak, aki leszarja őket. Mermajdőkmegmutatják. Hogy szerethetőek. Csakazértis. Az a kis buta férfi még nem tudja ezt, de majd ők bebizonyítják, hogy, ha sok jót adnak neki, akkor viszonozni fogja az érzelmeiket.

            • “viszont nem szűnik meg azonnal ha elszürkül a dolog” — szépen hangzik, de játszmaszagú és elég önző dolog ezzel visszatartani a másikat, öncsalni, kerseregni, hogy de nekem milyen nehéz.

              És akkor leírom: igen, nehéz. Nekem is az volt. Konkrétan belepusztulósan nehéz. Csak az ember ezzel nem a másikat terheli, nem veti be a szenvedését a másik manipulálására. Épp mert szereti, azért hagyja, hogy döntsön és nem nyomasztja önmagával. Az nagyon nyomasztó, a könnyes szem, a vallatás, a depresszió, természetes, hogy bűntudat, visszahibáztatás, menekülés, hazudozás, esetleg mártírság a válasz. Csak szabad emberek között születhet bármi jó és értelmes. Nehéz érzéseinket egyedül intézzük, akár a készpénzfelvételt. Depressziósok is csendben vagyunk.

            • “viszont nem szűnik meg azonnal ha elszürkül a dolog.”
              Nem csak a megcsalt fél érezhet így, aki menne az is. Ha nem így lenne, sokkal többen lépnének.
              A magam részéről, ha mellőlem kívánkozna el valaki, biztosan elengedném, sőt hajlamos lennék hirtelen felindulásból kidobni. Túl büszke vagyok ahhoz, hogy más előtt sírjak.

              Én is úgy gondolom, hogy nem érdem kérdése a jó kapcsolat, de nagyon egyoldalú azt hibáztatni, aki úgymond sakkban tartja a szerelembe esett felet. Ő dönthet úgy, hogy méltóságát megtartva elküldi a férjét, (szeretem azt gondolni, én így tennék) manipulálhat, sírdogálhat, de nem fair tőle várni a megoldást.
              Nem biztos, hogy kellene nekem olyan férfi, aki a másiktól várja a nagyvonalú elbocsátást, saját erőből nem tud eljönni.

              • Senkit nem hibáztatok, de nem áll módomban önigazoláshoz és mások fölötti gőgös, sértett moralizáláshoz munícióvá válni. Ez azóta világos nekem, amióta láttam, mivé butítható le a blogom, hogyan válik valaki dívává a leutánzott, ám kiherélt üzenettel, és milyen remek dühvel elkommentelgetnek azok, akik a szidott férfi mellett, a feleségstátuszt élvezve és magától értetődően elvannak még húsz évig, sehova sem fejlődve, önmaguk mélyéig soha le nem menve, gyerekkel takarózva. Ez az oka annak, hogy “megváltozott” a blog, és “felmentem a férfiakat”.

                Akik ide írtak, és akik nekem elmesélték a történetüket, mind boldogtalanok a kapcsolatukban, mind meg vannak alázva, és szinte mindannyian elmondták, hogy anyagi kényszer van, és nem tudnának hova lépni, félnek az új élettől, és/vagy hogy korábban kellett volna, már mindegy. Nem is lehet vidám a visszamanipulált férfi mellett, a bűntudatra és aknakerülgetésre, elhallgatásra alapozott kapcsolatban. Én azt szeretném, ha a blogomtól nmegerősödnének az olvasók, javulna a tudatosságuk és az életminőségük, akár narancsbőrről, akár grillezett halról, akár jó filmekről, akár az új élet esélyéről van szó.

      • Mert a társadalmi megítélése nem különbözik. Úgy is mondhatnám, vallástalannak lenni relatíve új szokás/lehetőség, a képmutatás pedig az ateistáknak sem megy kevésbé nehezen mint a vallásosaknak.

      • “elvannak még húsz évig, sehova sem fejlődve, önmaguk mélyéig soha le nem menve,”
        Ezzel a gondolattal nagyon egyet értek. Én szinte egyedül voltam fiatalon a tudatosságommal. Engem elrémisztet, hogy a lányok többségének mennyire csak a pártalálás, majd gyerek (nem is annyira a házasság) az egyéni életstratégiája.

        Sajnos a párkapcsolathoz nagyon felületesen viszonyul a társadalom. Úgy kezelik, mintha cipőt vennénk egy boltban.
        Nem beszélünk a nehézségekről, arról a szembenézésről, hogy bár szerelmesek lehetünk, de felszínre jöhetnek az ellentétek, kiderül, hogy különbözőek vagyunk. A szülők nem beszélgetnek a gyerekeikkel ezekről a dolgokról, se a környezet. Hogy ez nem tragédia, van ilyen, hogy nem illünk össze és ezt kulturált módon le lehetne rendezni, nem egymást köpködve.
        Soha nem értettem miért nem lehet normálisan megbeszélni, ha szakítani akarunk valakivel. Mintha ez bűn lenne, akkor is ha nem illünk össze, nem működik. Mert vagy alkalmazkodni kell mindenáron, főleg a nőnek, vagy a szőnyeg alá söpörni a problémákat szembenézés helyett.

        21 éves lányok beszélnek arról, hogy nála erős már az ösztön, a gyerek utáni vágy. Ez is bosszant, amikor emberek azt gondolják, hogy ez mindenkinél így van. Nálam ez az ösztön soha sem volt erős, csak kis ideig. De azt is megértem, ha valaki erre vágyik.
        De kérdem, normális ezt magunkban hagyni, huszonévesen, a szülőknél lakva, semmi egzisztenciával? Nem beszélni arról, h lányom fiatalok vagytok, ez a szerelem lecsendesedik. biztos, h majd 35 évesen is ezzel az emberrel akarsz élni?
        Annyira ragaszkodik a társadalom a párkapcsolatban éléshez, hogy csak az lehet a normális, hogy észre sem vesszük, hogy valójában mennyien élnek elcseszett életet.
        Ahelyett, hogy józanul mennénk bele, jóval a 20-as éveink után, amikor már kialakult a személyiségünk, komolyabb emberismerettel rendelkezünk, van élettapasztalatunk..

    • Tagadhatatlan, hogy emészt a tény, de az is, hogy enélkül talán sosem jutottam volna el a tudatosság egy másik szintjére. Ebben egyébként nagyon sokat segítettek e blog írásai: azt hiszem, a posztok döntő többségét a hozzászólásokkal együtt elolvastam, és megértettem. Többet újra és újra elolvasok, tanulok, próbálok érteni, megérteni. Egyrészt könnyít rajtam, hogy “nem vagyok egyedül”, másrészt láttatja az alagút végét. Köszönöm.

  5. “Van olyan férfi és néhány nő is, akinek ez az utóbbi megfelel, nyugi van, stabil a helyzet, nem akar intim közelséget, emberi teljesség fittyfenét. Kitölti az életét a munkája vagy a gyereknevelés. Ha valamit akar, esetleg ráránt a képernyő előtt, vagy egy egyéjszakásban, vagy hajnalig beszélget egy jó baráttal. Nincs benne kínzó hiány, csak épp nem is a lelke másik fele a másik. Ezeket nevezzük jól működő házasságnak.”

    Sokadjára olvasom és próbálom megfejteni magam, miért ugrik görcsbe a gyomrom a gondolatra, hogy ilyen kapcsolatban éljek…. Olyan szépen mutatna pedig a facebookon. Hiába tűnik szépnek, nekem üresnek hat, lelketlennek.

  6. Egyszer valaki írt itt arról, hogy rossz volt a házassága, de utolsó lendülettel még feccölt bele energiát, és mivel akarta a másik is, meglódult, és nem élhető lett, hanem jó. Én ebből annyi reményt merítettem, és úgy akarom, hogy velünk is ez legyen. Mert fejlődőképesek vagyunk, és a sok mélypont után van fény az alagút végén. Azt látom, hogy a játszmák felszámolása milyen nehéz, de ha sikerül, mekkora fény özönlik be, és már nem is alagútnak tűnik az egész!

  7. Huh. Jött a gyomorgörcs. Több mindenben magamra/magunkra ismerek és ez nagyon megijeszt. Így belemenni a házasságba botor dolog, és mégis sodornak az események. Mához két hónapra… Pánikolok és naponta átrágom a kapcsolatunkat.

    • Két rokonom is a “nászéjszaka” után adta be a válókeresetet. Két hónap még rengeteg idő végiggondolni magadban a dolgokat – vagy akár csak elhalasztani az esküvőt, mint a Mamma Miában.

  8. A Szürke 50 árnyalatáról:

    “A film nem a bántalmazást népszerűsíti.
    Ennél sokkal kártékonyabb az üzenete.
    Azt az elmaradott nézetet propagálja ugyanis, melyet máig sokan magunkévá teszünk, hogy a nő feladata megszelídíteni a párkapcsolatra tökéletesen alkalmatlan férfiakat.
    Hogy az együtt maradás csak az ő felelőssége.
    Hogy a férfiak ódzkodnak a normalitástól, de a nő álságos édelgéssel bele tudja őket kényszeríteni ebbe. Ez egy Pygmalion-történet! ”

    Ezzel muszáj, kell szembemenni!

    http://index.hu/kultur/cinematrix/2015/02/19/nem_a_fenekeles_miatt_fajdalmas_a_szurke50/?token=5ee9c2364a98caf9e2b4ce796a12ad42

  9. Visszajelzés: már megint miről maradtál le | csak az olvassa — én szóltam

  10. Visszajelzés: féltékeny vagy? | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s