szereted a gyerekeket?

A pontos téma: kell-e, pusztán azért, mert gyerek, minden gyereket szeretnünk, amit úgy értek, hogy a javukra cselekedni a saját rovásunkra is és nem gondolni róluk azt, ami igaz rosszat, mert ők tiszták, meg ők a jövő? Mert őket szeretni kell?…

Egyszer olvastam egy amerikai könyvben: tényleg szereted a gyerekeket, vagy csak bizonyos fajta gyerekeket?

Nem értettem a kérdést. Hát bocs. A gyerek mint olyan, egy problémacsomag és aknamező. Állandóüan kell vele valamit csinálni, és a félelem is örök, hogy ártok-e neki. Ez pedig stressz, és én nem szeretem a stresszt. Nem szeretem a sikítozást, az irracionális vislekedést, a követelőzést, a szolgalétet, azt, hogy minden nekik jár, és mindig a felnőtt tűrjön, ráadásul mosolyogva – na, ezt a normát kifejezetten utálom. A káoszt, a kajamaradékot, az otthagyott dolgokat, azt, hogy nem komolyan csinálják a dolgaikat, hpgy többször kell szólni alapvető dolgokért, hogy csakazértsem, pedig nem nekem lenne fontos beérni nulladik órára, és hogy egy csomó erőforrás elmegy pocsékba, mert tetszett neki az a nadrág, különóra, de aztán mégse hordja, járja. Ezt a sajátjaimmal sem, ezt csak elviselem.

Nem szeretem, amikor sunyik, önösek, kijátsszák egymás ellen a többieket. Nem szeretem a verekedést, viháncolást se, meg például a kütyüfüggést. Kifejezetten a szülők tükrei, és nem nagyon szeretem a szüleik mentalitását, értékrendjét. Nem tudok rajtuk segíteni, nem dolgom változtatni rajtuk. Még a bizonyos fajta (jó fej, udvarias, nyugis, gazdag lelkű, kreatív, érzékeny) gyerekeket se vagyok köteles szeretni.

Azért szoktam. Ők a gyerekeim barátai, tán nem véletlenül.

Ez nagyon erős a társadalomban ám, hogy szeretni KELL, HISZEN gyerek Nagy hagyománya van a gyerMek szentté avatásának, gyerMek mögé be lehet bújni, mintha számítana, pedig csak eszköz, így lehet rászorítani a másikat valamire, amit egyébként nem tenne: ezért nem válnak el például, és ezért basztatnak engem is a gyerekekkel.

De nem, nem kell szeretni “a” gyermekeket úgy általában.

Nézzük meg azért, honnan ered ez a nagy gyerekszeretet. Az erkölcsi elveket a névtelen áskálódók akkor kezdik lengetni, ha épp benne vagyok az igazságomban, és be akarnak kussoltatni. Kell valami szerszám. Hogy az a szehegéhény gyerek, és én hogy képzelem.

Amúgy egyáltalán nem érdeklik őt a gyerekek, az én gyerekem meg végképp nem. Csak használja ezt a témát, ez a tuti fedezék, ami mögül lehet lődözni. És a fejében van egy norma, egy maximum. Pont ahogy a kinézetemet profi sportolóké mellé rakva fitymálja, az anyaságról és kutyatartásról is ilyen éteri, maximalista, reklámokban látott idillek vannak a fejében, amit ha nem hozok, akkor jól leszerepeltem, bántalmazó vagyok.

Legyél te éteri szülő és gazda – de olyan ám, aki úgy gondos, hogy eközben nem érzelmi pótléknak vagy önmegvalósítás-helyettesítőnek használja a kis lényt! Ha jól megy neked, utána elbeszélgetünk.

Pedig az élet nem ilyen. Vannak elveink, vannak szándékaink, vannak lehetőségeink, vannak rossz napjaink. Másokon nem érdemes a saját normáinkat követelni, lehet, hogy más mást tart fontosnak, de ami lesz, az nem elvi kérdés. Sokan nem gondolják sehogy, csak túlélnek. Reflektálatlan, sérült, érzelmileg szegényes, tudatosság nélküli emberek gyakran követik primer késztetéseiket, és használják a gyerekeiket mindenféle értelemben. Mindig van valami, néha szarul vagyunk, néha fegyelmezetlenek, de valahogy kibírjuk. Ezzel mindannyian így vagyunk.

Röhejes másokat piszkálni, főleg, hogy nem is ismered, nem vagy ott, nem tudod, nem ügyed. Itt mindig van hátsó szándék, és annak semmi köze a gyerekhez. Minden dohogásban, kibeszélésben, mutatóujj-lengetésben hátsó szándék van. Hogy is van az, hogy sajnálod a gyereket, de ki akarod készíteni az anyját? És hánbyan csinálják ezt, saját gyerekkel is, te jó ég.

Szóval én alapvetően jóindulatú közönnyel viseltetem az emberek iránt, nem szoktam velük törődni, ha nem a szeretteim. Felszabadító volt ezt kimondani: nem kell minden emberrel jézusi módon, aktívan jó fejnek lennem, csak ha úgy döntök, hogy őrajta most segítek, rá odafigyelek, ő érdekel. Nagyon sok jóféle, spontán interakcióm van így is. De kötelezően nincs dolgom a másik emberrel, akkor se, ha gyerek. Nyilván van egy általános emberiesség, megkérdezed a síró, egyedül bolyongó gyereket, hogy mi a baj, de nem vagy köteles egy jól levő gyerektől bármit eltűrni, csak azért, mert gyerek.

Ezek a gyerekek nemsokára felnőttek lesznek, és egy jelentős részük már most végleg, reménytelenül el van rontva. Nem őszinte, csicska, megfelelési kényszeres, sunyi. Nem szeretem, hogy ezt teszik velük a felnőttek, és nem szeretem, amit az agresszív vagy kavarós gyerek csinál. Nem dolgom megérteni a sérültségüket, mert erre hivatkozni kifogásgyártás. Ne csinálja.

Kognitíve tisztában vagyok azzal, hogy szülő és pedagógus hibája ez, és hogy a gyerek nem tehet róla, és vele türelmesnek kell lenni, de az érzések szintjén nagyon is tudok haragudni. Van egy csomó gyerek, akit nehezen viselek. Van felelőssége már a gyereknek is. Például ha beáll lincselni, bántani. Ha hazudik, ha letagad mindent, ha brahiból piszkálódik. Erre én nemet mondok, és nem azt a gyereket fogom sajnálni, megérteni, sőt, esetenként utálni fogom, mert nekem a sajátommal van dolgom.

Az nem mindegy, hogy a gyerek iránti negatív érzéssel mit kezdek. Azért vagyok felnőtt, hogy ezt magamban rendezzem. De az érzés teljesen normális, szokásos, én legalábbis nem ájulok el egy humán lénytől, csak mert gyerek, és nem fogok senki szemétkedővel másképp bánni csak azért, mert bebújik a gyereke vagy a szülősége mögé.

Dolgom, feladatom a vállalásaimmal van. Saját gyerekkel, a rám bízottakkal, tanárként is. Ott nekem jónak kell lennem, igyekeznem, és nagyon erős ez érzelmileg, nem akarom ösztönnek nevezni, mert szerintem nem pontos a szó, ezek tanult dolgok, de nagyon erős kötelességtudatom van, és nagyon figyelek, hogy vannak. De ott se tudok maximumot hozni. Például a saját szükségelteim rovására.

Biztos vagyok viszont abban, hogy azt, hogy mit kell és lehet tennem, nem más fogja nekem megmondani.

Szóval nem érdemes ezzel engem zsarolni, hogy “szegény XY”, főleg mert pont ő az egyik agresszor, és kilóg a lóláb, hogy csak az én gyerekem nem számít – mennyire nem mondtatok semmit, tagadtatok, engem maceráltatok, pedig az elmúlt hetek arról szóltak, hogy a lányomat űzték. Ha nem látod a lényeget, ha erről semmi véleményed, akkor viszont csináld a hozzád hasonlóakkal, tehát ne akarj hozzám beszélni, főleg ne az én felületeimen, helyeimen, hazudozva.

mit nevezek nőgyűlöletnek?

Ezt a jelzőt, hogy ő nőgyűlölő, senki nem vállalja, ellentétben más, hasonlóan kínos tartalmú jelzőkkel: sokkal inkább konzervatív vagy radikális, nemzeti érzelmű, a hagyományos értékek híve, még rasszista és antiszemita is valaki, mint nőgyűlölő. Mert ő szereti a nőt, milyen szépek és készségesek is a nők, szívesen fogadja, ha a nő elmosogat és leszopja, hát persze viselkedjen, de mi itt a probléma?

Nem értik, mit jelent a szó, mert reflektálatlanok. Mint ahogy nem ismerik fel sem magukban, sem másokban a mozgatórugókat, és a viselkedésük, ítéleteik hatását sem.

Nőgyűlölet az, hogy szerinted nem teljes értékű emberi lény a nő, inkább funkció. Nem jár neki annyi. Meg lehet büntetni, és megérdemli. Többet vársz tőle, mint attól, aki nem nő, és teljesítse szó nélkül. Szolgának nézed a saját, többdiplomás anyádat, az a nőgyűlölet. Aztán apák napján sipákolsz, hogy rólad megfeledkeztek. A nő tetteibe mindig rosszindulatot, számítást magyarázol, magadra nem reflektálsz.

Szerinted a nők durvábban áskálódnak. A barátságaik nem érnek semmit.

Szerinted egy csomó nárcisztikus és bántalmazó ő van, nem csak a férfiak ilyenek, sőt!

Buták, ravaszak, számítók. Alaptalanul vádaskodnak.

Ez mind az.

Az ilyen témájú posztok és ügyek alatt már évek óta, és főleg a tavalyi #metoo kampányban  markánsan megjelent, hogyan működik, hat és örökítődik át a nőgyűlölet. Bővebben…

nem dolgozik

Ezt a posztot a készülő kiszámolós poszt elé teszem ki, ráhangolásképp, nagyjából azóta is az alsó, csillag alatti kiegészítés érvényes (2019).

 

(önreflexió) Azon kaptam magam, hogy kispolgár vagyok. Ingerült lettem attól, hogy egyesek itten nem dolgoznak. Nem lesz ennek jó vége. Az ilyen nem rendes ember, ejnye. Mások bezzeg iparkodnak, törik magukat, gyűjtögetnek.

Bővebben…

tanévnyitó

Az egyik ismerősömet idézem:

Kedves Tanárok,  Bővebben…

erőszak-e az okoskodás?

Meg kell fejtenem, miért idegesít a halálba Bandi bácsi. Bennem van-e az ok? Másoknak miért fér bele?

De ki is az a Bandi bácsi?

Történetünk idején Skócia északi partjain viharos szél Bővebben…

mert ők buta libák? a blogger válsága saját nézeteivel

Amikor sportról, a sportolásom élményéről írok, és kiteszek mondjuk egy ilyen fotót:

, és erre olyan reakció jön, hogy nem is vagy szép (részletesen, sorban, hogy mi minden nem), akkor rájövök, hogy az illető nem azt látja, amiről a kép szól (a mozdulatot), hanem csakis a testet. Egészen pontosan: ő úgy döntött a tudatosság valamely szintjén, hogy azt fogja nézni. A sportolásom erőlködés, gürizés, és, hehe, nem is sikerült, hiszen nem lettem tőle vékony (ami ő szeretne lenni, vagy amilyen nőt ő szépnek tart: vékony, karcsú combú, nagymellű).

Ezt már sokszor meséltem, ezúttal ez nem lényeg, csak előzmény. Ami már lényegebb, hogy Bővebben…

kedves újságírók!

Titeket nem szokott zavarni, hogy minálunk nagy érdekek szerint, félelem-alapon, másrészt meg sógor-koma pitiánerséggel működik minden?

Nem zavar titeket, hogy az ember, a gondolkodó, a betűvető lény azért nem meri leírni, amit egyrészt gondol, másrészt ami közérdekűen fontos, mert hallgatásra inti a saját érdeke, a hirdetők érdeke, a kollégákal osztott világnézet, a szerkesztőségi irány, a tekintélytisztelet, a barátnőség…?

Nem meri például leírni, hogy egy könyv szar, hogy a szerző hatalmas blöff, hogy egy színész kőalkoholista, hogy az a bizonyos diétás irány tarthatatlan, hogy van, aki egy kicsit sok bőrt nyúz le egy adott trendről.

Le kell viszont írnotok bizonyos kötelező fordulatokat, téma, irány és szerkesztőségi népszokás szerint, amit ott kell. Bővebben…

vállald magad!

Támogató Július 8.

de ez most ostorozósabb

Ezt, amit a címben írok, kétféleképp értem.

1.

A technikai (de ez összefügg a morális és önismereti önvállalással). Szoktak nekem írni ilyen Túró Rudi meg Borsó Püré nevű felhasználók a facebookon, a profilképük pedig egy szobor részlete, egy mandala, egy stilizált szem-ábra. Bővebben…

gerillamarketing

A gerillamarketing alapja a váratlanság: ez a figyelemfelkeltési eszköz meglepetés erejével dolgozik. Mivel nem számítasz rá, zavarba hoz, megdöbbensz tőle, és talán elgondolkozol az üzenetén.

Azt mondod, provokáció? Az, igen. A figyelmet azért kell felkelteni, mert a megszokott csatornákon lehetetlenné vált az eredményes közlés. Mert a hatalom hallgat, maszatol és elhallgattat. A gerillamarketing a jogérvényesítés, a civil tiltakozás vagy a politikai érvelés bevett eszköze a progresszív oldalon. A FEMEN is gerillamarketing-akciókat folytat.

Itt főleg a kreatív reklám kereskedelmi példáit láthatjátok:

http://www.creativeguerrillamarketing.com/guerrilla-marketing/the-80-best-guerilla-marketing-ideas-ive-ever-seen/

Kedves érdeklődők, örülök, hogy idetaláltatok. Bővebben…

nézzünk-e roman polanskit?

Vagy bojkottáljuk az ilyen alakokat a pékbe? Ne toljuk őket a jegyvásárlással?

A minap megnéztem Woody Allen új filmjét, az Óriáskereket, és nagyon hatásosnak gondolom, megjegyezve, hogy szereti elverni a nőkön a port. Erre érkezett a kérdés, hogy elvi döntés-e, hogy nézek egyáltalán Woody Allent.

(Ez nem az a poszt, amiről írtam az előző végén, hogy a jóemberség a kérdés, vagyis, hogy én nem akarok már annyira mindenképpen és elsősorban jó ember lenni, de az is megvan.)

Izgalmas kérdés, annyi szent. Akarom-e én annak az alkotásait fogyasztani, akiről tudjuk, hogy kiszolgáltatott embereket bántott? Talán pont a művészi hatalmával visszaélve?

Szeretnék leszögezni valamit. Velem nem történt meg még az a fajta meghasonlás, hogy valaki a kedvencem lett volna, hatalmas formátumnak tartom, majd szembesülök a nem-művészi tetteivel, és az erkölcsi felháborodás miatt dilemmába kerülök, hogy szeressem-e, fogyasszam-e eztán. Bővebben…

ha a lányod lenne

Most arról kéne írnom, hogy mit jelent a molesztálás, mitől számít annak. Hogy Sárosdi Lilla története miért hatalommal való visszaélés. Vagy valami blöffösen jólértesült értekezés Marton László nagyemberségéről, netán belengetni, hogy én ismerem ám a feleségét, és/vagy/kontra Sárosdi Lilla színészi nagyságáról. Hogy miért húsz évvel később áll ki vele. Hogy lesz-e változás… A fő témáról nem írok már: én mindig értő, régóta figyelő, önállóan gondolkodó, hozzám hasonlóan érzékeny és igazságot nem csak magának követelő olvasót feltételezek, amikor írok. Számítok a közös nevezőre, és nincs kedvem felmondani ugyanazokat a mégoly igaz állításokat. Pont a kéthetes szünetemben zajlott a nagyja, de általában sem szeretem azt a kényszert, hogy nem szabad kimaradni, ilyen történetek idején dolgom nekem is megírni afféle tananyagként, éles és eredetieskedő szavakkal azt, amit már mindenki olvasott, szájbarágósan kimondani, amit egyként gondolunk. Valami bátrabbra vágyom, valaminek a kimondására, aminek hírértéke van.

De van itt egy érdekes aspektus. Amit azoknak írnak a jóindulatú kommentelők, akik relativizálják a rábírást:

Hogy mit szólnál hozzá, ha ezt a te lányoddal, feleségeddel tennék.

És a jótanács, hogy szólni kell azonnal Erős Embernek, és akkor ő megvéd, ez a megoldás. Bővebben…

nem tehetünk róla, ez ösztön

Nézek magam elé megint. Szoktam így nézni.

1. eset

Az őcsényi üggyel kapcsolatos reakció. Bővebben…

reményteljes mondatok azoknak, akiknek épp nagyon nehéz

Ez most mindjárt egy állati nagy közhellyel indul, de írok egyébként is egy posztot, amelyben arról van szó, hogy mely közhelyek azok, amelyek nem hamisak, nem leegyszerűsítések, hanem pont hogy az elemi igazság esszenciái. Mondjuk már két éve írom, ez elég jellemző. Tele vagyok ilyen egykor lázasan elkezdett, megakadt témákkal, vázlatokkal. (Kérlek, gyarapítsátok a gyűjteményt! Ne olyasmi legyen, ami jól hangzik, vagy bárcsak úgy lenne, wishful thinking, lúzerség-igazolás, hanem tényleg, ütősen pofán csapósan bizonyul igaznak.)

Legyőzöm az öniróniámat:

Az idő mindent begyógyít. De tényleg.

Nagyon kevés maradandó, élethosszig tartó önvád, érzet, emlék van, olyasmi, amin nem segítenek az évek, az új élmények. Telik az idő, és minden keserves emlék, trauma elhalványul, enyhül, feldolgozódik, elviselhetővé válik – vagy elfelejtődik. Mármint akkor, ha nem maradsz benne. Ha elhagynak, ha elköltözöl. Ha kijössz abból a helyzetből, vagy megszűnik. Igazán nem tudom, mit mondjak azoknak, akik pont azzal küzdenek, hogy nem tudnak kijönni.

Megszokni, benne maradni, belestockholmszindrómásodni viszont nem vidám. De pont most olvasom (a klotyón, és gyorsan, mert hétfőn papírgyűjtés) Mérő cikkében, hogy az öncsalás, az illúzió, a vetítés, az nagyon is kell, általa elviselhetőbb az élet. Bővebben…

szültem, de visszaszívom

Elmesélem a poszt kontextusát. Én ugye “homályos ellenségekkel hadakozom”, emiatt elmebetegnek tituálnak, mert nem írtam ki, kik ezek, nem doxolok, és nem szabadítom rá a saját “táboromat” az “ellenségre”, én futni hagyom őket. Pedig nyilvános tartalmak voltak.

Nincs is táborom, nem akarok ellenségeskedni. Hanem nem nyugszanak.

Mindig legyen gyanús az, amikor valaki mohón figyelget, majd kötözködik. Ha rákárog erkölcsi érvekkel arra, aki örül, jól van és erről – érdek nélkül – beszél.

Murinai Angéla (szeretőmvan blog, Gumiszoba, itt Adél(/szereto, ezernél több kommenttel) és Milánkovics Kinga (klimaxolom wordpresses blog, Tudatos Öregedés, egy ápoló naplója blog, itt hirlando néven több száz komment szerzője) kikezdték az anyaságomat, személyes ügyeimet. Nem kritika, nem vélemény, hanem bosszú, irigységben fogant aljas kavarás. 

Amikor ezt a bejegyzést írtam, a blog első éveiben még inkább, én bizonytalan, szeretetéhes és magyarázkodó voltam. A blog úgy nézett ki, hogy (ekkor még a mamamis csordának): “figyeljetek, én elmegyek egy lakatlan szigetre a neten, belátom, hogy nincs helyem közöttetek, ne zavarjak senkit, ide csak az jön, aki akar, és elmagyarázom nagyon részletesen, húsz órán át írok egy posztot, finoman fogalmazok, minden állításomat rögtön visszaveszem, finomítom, említek kivételeket és aki nem tehet róla, azt megkímélem, ti nem tartoztok bele, nektek van mentségetek! ugye, értetek, ugye, elég jó vagyok, pc vagyok, elég körültekintően érveltem, ugye nem fogtok bántani?” Sőt: “ugye nem zavar titeket, hogy három penge és szép gyerekem lett, értelmiségi férjeim voltak, egészséges vagyok, egyetemet végeztem, befutottam bloggerként, Budán lakom, kipattintottam magam, utazom, és gyönyörű teste van a szerelmemnek is, aki él-hal értem?” Nem voltam elég erős. “Tiszteltem” nőket meg érzékenységeket, pedig simán ki kellett volna röhögn.i őket.

Ma már nem magyarázkodom, tudom az igazamat, tudom: pont ők azok a gányak, aljasok, akiket bírálok (rnert mások se aljasabbak), és nem tartozom senkinek se kímélettel, se figyelemmel, se mentségkereséssel.

És mivel már nem magyarázkodom, elmondom, hogy a blog története röviden annyi, hogy az íráskészségemre, saját gondolataimra és a sorsom szépségére, az ekörüli pezsgésre tömegesen jöttek ide élethiányos nők. Ámultak és nézegettek.

Egy részük aktívan kommentelt, illetve járt eseményekre, de “barátilag” az otthonomban is, és egymással is barátkoztak nagy méretekben. Se íráskészségük, se önálló gondolat, se utánajárás, csak rinya-rinya feminista kritikának csomagolva, meg vádaskodás a tehetségesebb ellen. A pezsgés tetszett nekik, megkívánták. Hogy aztán, amikor “csalódtak a blogban” (pedig a max az volt, hogy amikor itt a jelenlétemben aljaskodtak ellenem, 3. személyben írogatva-célozgatva, rájuk szóltam, hogy ezt ne itt), odfas hazudozásba, kavarásba, kicsinálásba kezdjenek..

A nagy feministák, a Női Passzív Ellenállás nevű kezdeményezés szerzői, akik itt tanulták el a feminbizmust és am menőséget, évekig egymás között pletykálták a személyes (nem blogos), kifigyelt és kitalált dolgaimat, de ellenem a civil nők és más, nemblogos közösségekben is áskálódtak, munkáimat akarték meghekelni (nem sikerült), iIlletve ott felfutattni akarni a végzetesen ostoba, tehetségtelen, sértett, koppintó libát, Murinai Angélát.

Ne szülj, rikácsolják negyvennyolc meg örótven évesen, többszörös anyaként, mindenkit alázgatva, aki élvezte, vállalta, kötődően nevelt, bosszúból, mert ők nem tudtak lelazulni.

És emennek nagy barátnője, Milánkovics Kinga is. A legnagylelkűbb, legmegbízhatóbb egykori blogos ismeretség. Aki úgy fog majd elmenni, hogy nem fog köpködni, ezt is ideírta a blogra. Ő is irigységből, szerelemhiányból, a ketós-gyúrós formámtól sápadozva kötött belém.

De a legundorítóbban az anyaságomat eézték azok, akik sosem neveltek gyereket egyedül.

Előbb csak pezsgést, részvételt, illykávét, biciklit, szerelmet akartak. Aztán ők is blogot, figyelmet, vezérszerepet, és ennek a nagy előd, a valóban tehetséges blogger megtagadása, eltüntetése és lejáratása is része volt. Ők is meghatottan írtak magukról, ők is eredetiek, továbbá regényesek, felelős és szuper anyák – folyton figyeltek, célozgattak, évekkel a nagy csalódás után, a férfitörténeteimre (tök magánügy), gyereknevelésemre (ideje volna elvenni tőlem a gyerekeimet és micsoda jogsértés), edzésemre, diétámra, testemre, megjelenésemre. Mindenre. Mert keserű varjak.

 

 

Hosszú, de az cenzus is. Ebben a posztban a blogger megfogalmazza, Bővebben…

miért ne relativizálj

Azt hittem, ezt a posztot már rég kitettem, de 90 százalékosan itt maradt a vázlatok között, pedig annak, amit most írtam, fontos előzménye. Az is jön, holnap!

Relativizálásnak nevezem azt Bővebben…

nem kell jónak lenned

Milne-nek van egy varázslatos és szellemes meseregénye, a Holnemvolt. Abban Bikmakk, egy kislány mellékszereplő, a királylány szolgálója és általános palotatakarító, olyasféle árnyékszereplő, akivel a mesehallgató gyerek könnyen azonosul, ráébred egy nap, hogy ő nem jó. Bekente Csincsilla grófnő székét lekvárral! És ezen zokog: ő már nem jó! Pedig jónak kell lennie, egy egész napig, ó, borzalom, mert akkor a varázsgyűrű segít egy kívánságát teljesíteni!

Kölcsönadtuk. Nem tudom pontosan már, de rendkívül ironikusan írja le a fejezet Bikmakk egy napját. Dúdolva törölgeti a palota székeit hajnalban, beszélget a virágokkal, kalácsot visz a néninek. Másokért él, fegyelmezett, magát a háttérbe szorítja. Hamar le is fekszik, nehogy valami csíny legyen véletlenül. Kimaxolja az ártatlan bűn-képzetet és önostorozást Milne, az tuti.

A Jóság parancsa…!

Ha nem keresztény változatban fullasztanak bele kiskorban, mint engem, akkor Bővebben…

a szegényember-érv, valamint más hárí- és halogatások

Sokan károgtak ám körülöttem, hogy minden csoda három napig tart, majd megelégelem én ezt a sportmániát. Vagy tartották jóindulatúan múlékony fellángolásnak a “fogyókúrámat”. Így szokott lenni: abbahagyják. Én se tudtam, mi lesz. Nem tudtam, és nem is határoztam el összeszorított foggal, hogy én aztán nem csúszom vissza.

Valódi szenvedélyeim tartósak. De ez csak visszatekintemben látszik.

Nem fakult a motivációm, sőt, egyre jobban élvezem az edzéseket, hajtanak a célok. Valahogy újabban mindenben, nem csak edzésben, meglátom az értéket, a pozitívumot, a lehetőséget, az örömforrást. Amit csinálok, szívből csinálom, a többit leszarom. Nem ugyanúgy csinálom, mint két éve, de sport és önmeghaladás. Változnak az edzéstársak is, a helyszín, a szenvedély tárgya, és egyre nagyobb rész belőle a képzés, a közösségi, motivációs tevékenység, meg a fotók. Ezzel a testtel kiemelt statiszta is lehetek egy komoly ügynökségnél.

Új elem a futóverseny: különösebb ambíció és előkészület nélküli részvétel. A legutóbbin már a kislehányommal voltunk, aki komolyan belelkesült a kis két kilométere után, mire is kapott egy futócipőt. Többszörös megesketés, hogy de akkor rendszeresen és tényleg. Ősszel már 5-öt szeretne futni. Én pedig minden, fővárosban rendezett, nagyobb verseny 5 vagy 10 kilométeres távján szeretnék indulni. Bírom a tömeget, egyenesen imádom, ha nem céltalanul, hanem azonos tevékenységben vannak együtt emberek. Sportünnep és közösségi élmény minden ilyen verseny. Futásból nekem pont elég ennyi.

Aztán, újabban hátrafutunk sokat a futópadon a teremben, ami nagyon vicces, pompásan formálja a vádlit és a comb hátsó részét, meg még a fart is (itt olvashatsz róla), valamint ügyesít. Ma már 6,8-as sebesség volt a max, negyedóra volt összesen.

Van a labda, ez a tornadresszes-lesoványodós-hajlékony irány. Mámorító, hogy nem köt semmi, arra megyek, abba fogok, ami jólesik:

labdagyakorlat2017jún

Azért megható ez az ügyetlenkedés, mert tizenkét éves korom óta nem volt ilyen célú labda a kezemben, sőt, ha meggondolom, profi szer még sosem, csak a nyolcvanas évek pótmegoldásai (kötélnek horgászzsinór volt, labdának majdnem akkora, kicsit leeresztett játékbolti csíkos gumilabda, szalagbot is üvegszálas, horgászszaküzletből…) Most nem magyarázom, hogy hol mit akartam, mi lenne a sikerült mozdulat, de majd fejlesztem még.
Bővebben…

a nyomik igazi tragédiája

A címben szereplő nyomi nem píszí szó, én ezt tudom, és mentegetőzöm miatta. A creepy értelemben használom. Az, akinek nem jön össze. Kinek mi: teljesítmény, önmegvalósítás, vonzerő. És ettől keserű.

A nyominak nem az a tragédiája, hogy ő nyomi. Ez nagyon fontos. Bővebben…

hősök, áldozatok, erőszak

Mostanában azon filózom, hogy jobb emberré tesz-e a trauma. Ez egy erkölcsi–elvi típusú poszt, tele dilemmával, reflexiókkal, és nagyon szívesen megvitatnám Lobsterrel mindezt.

Ilyesmiről volt már szó (de hát miről nem volt öt év alatt?): hogy mi magunk bánjuk-e azt, ami velünk történt, amibe oly könnyű szívvel belementünk. Talán ez a poszt a leginkább rokon a maival: a szenvedésnek nincs romantikája. Írtam arról is, hogy teher alatt nő-e a pálma, s hogy kívánnánk-e mindezt a szenvedést a saját lányunknak. Ez mindig a tesztkérdés, a lányunk. Mert lehet, hogy magadat kevésbé szereted, a saját szenvedéseidet romanti- és bagatellizálod, nosztalgikusan szemléled, lehet, hogy azt gondolod, szükségszerű annyi kín, ami neked jutott, sőt, jobb emberré tett – és lehet, hogy tévedsz.

Vajon mikor van hamisság és manipuláció abban, ahogyan a szenvedéseinkről szólunk?

Nekem bajom van például azzal – beriaszt az érzékelőm –, amikor valaki a traumájával harsánykodik. Morális, írói és emberi ízléstelenségnek gondolom a vádaskodó, hatásvadász cikkeiket. Bővebben…

miért veszélyes a giccs?

Schäffer Erzsébet merénylete az ízlés, a tisztánlátás és a nők ellen

Persze vannak mindenféle műfajok, és az értő olvasó a helyén kezeli őket. Nem vár megigazulást egy tömegfilmtől, mert annak a szórakoztatás a dolga. Van a limonádé, a populáris, a paperback: az sem ab ovo jelent szemetet, hanem műfaj, látásmód. Lehet azt is igényesen csinálni, sőt, akár groteszkül, szatirikusan, újítóan. Akkor már szinte művészet.

Na de.

A giccsel nem az a baj, hogy nem elég fajsúlyos, mély. Hogy nem orvosolja a világ problémáit. Ki kérne ilyet számon rajta?

A magát szépként előadó giccsel az a baj, hogy bódítóan és grandiózusan hazug. Bővebben…