A pontos téma: kell-e, pusztán azért, mert gyerek, minden gyereket szeretnünk, amit úgy értek, hogy a javukra cselekedni a saját rovásunkra is és nem gondolni róluk azt, ami igaz rosszat, mert ők tiszták, meg ők a jövő? Mert őket szeretni kell?…

Egyszer olvastam egy amerikai könyvben: tényleg szereted a gyerekeket, vagy csak bizonyos fajta gyerekeket?

Nem értettem a kérdést. Hát bocs. A gyerek mint olyan, egy problémacsomag és aknamező. Állandóüan kell vele valamit csinálni, és a félelem is örök, hogy ártok-e neki. Ez pedig stressz, és én nem szeretem a stresszt. Nem szeretem a sikítozást, az irracionális vislekedést, a követelőzést, a szolgalétet, azt, hogy minden nekik jár, és mindig a felnőtt tűrjön, ráadásul mosolyogva – na, ezt a normát kifejezetten utálom. A káoszt, a kajamaradékot, az otthagyott dolgokat, azt, hogy nem komolyan csinálják a dolgaikat, hpgy többször kell szólni alapvető dolgokért, hogy csakazértsem, pedig nem nekem lenne fontos beérni nulladik órára, és hogy egy csomó erőforrás elmegy pocsékba, mert tetszett neki az a nadrág, különóra, de aztán mégse hordja, járja. Ezt a sajátjaimmal sem, ezt csak elviselem.

Nem szeretem, amikor sunyik, önösek, kijátsszák egymás ellen a többieket. Nem szeretem a verekedést, viháncolást se, meg például a kütyüfüggést. Kifejezetten a szülők tükrei, és nem nagyon szeretem a szüleik mentalitását, értékrendjét. Nem tudok rajtuk segíteni, nem dolgom változtatni rajtuk. Még a bizonyos fajta (jó fej, udvarias, nyugis, gazdag lelkű, kreatív, érzékeny) gyerekeket se vagyok köteles szeretni.

Azért szoktam. Ők a gyerekeim barátai, tán nem véletlenül.

Ez nagyon erős a társadalomban ám, hogy szeretni KELL, HISZEN gyerek Nagy hagyománya van a gyerMek szentté avatásának, gyerMek mögé be lehet bújni, mintha számítana, pedig csak eszköz, így lehet rászorítani a másikat valamire, amit egyébként nem tenne: ezért nem válnak el például, és ezért basztatnak engem is a gyerekekkel.

De nem, nem kell szeretni “a” gyermekeket úgy általában.

Nézzük meg azért, honnan ered ez a nagy gyerekszeretet. Az erkölcsi elveket a névtelen áskálódók akkor kezdik lengetni, ha épp benne vagyok az igazságomban, és be akarnak kussoltatni. Kell valami szerszám. Hogy az a szehegéhény gyerek, és én hogy képzelem.

Amúgy egyáltalán nem érdeklik őt a gyerekek, az én gyerekem meg végképp nem. Csak használja ezt a témát, ez a tuti fedezék, ami mögül lehet lődözni. És a fejében van egy norma, egy maximum. Pont ahogy a kinézetemet profi sportolóké mellé rakva fitymálja, az anyaságról és kutyatartásról is ilyen éteri, maximalista, reklámokban látott idillek vannak a fejében, amit ha nem hozok, akkor jól leszerepeltem, bántalmazó vagyok.

Legyél te éteri szülő és gazda – de olyan ám, aki úgy gondos, hogy eközben nem érzelmi pótléknak vagy önmegvalósítás-helyettesítőnek használja a kis lényt! Ha jól megy neked, utána elbeszélgetünk.

Pedig az élet nem ilyen. Vannak elveink, vannak szándékaink, vannak lehetőségeink, vannak rossz napjaink. Másokon nem érdemes a saját normáinkat követelni, lehet, hogy más mást tart fontosnak, de ami lesz, az nem elvi kérdés. Sokan nem gondolják sehogy, csak túlélnek. Reflektálatlan, sérült, érzelmileg szegényes, tudatosság nélküli emberek gyakran követik primer késztetéseiket, és használják a gyerekeiket mindenféle értelemben. Mindig van valami, néha szarul vagyunk, néha fegyelmezetlenek, de valahogy kibírjuk. Ezzel mindannyian így vagyunk.

Röhejes másokat piszkálni, főleg, hogy nem is ismered, nem vagy ott, nem tudod, nem ügyed. Itt mindig van hátsó szándék, és annak semmi köze a gyerekhez. Minden dohogásban, kibeszélésben, mutatóujj-lengetésben hátsó szándék van. Hogy is van az, hogy sajnálod a gyereket, de ki akarod készíteni az anyját? És hánbyan csinálják ezt, saját gyerekkel is, te jó ég.

Szóval én alapvetően jóindulatú közönnyel viseltetem az emberek iránt, nem szoktam velük törődni, ha nem a szeretteim. Felszabadító volt ezt kimondani: nem kell minden emberrel jézusi módon, aktívan jó fejnek lennem, csak ha úgy döntök, hogy őrajta most segítek, rá odafigyelek, ő érdekel. Nagyon sok jóféle, spontán interakcióm van így is. De kötelezően nincs dolgom a másik emberrel, akkor se, ha gyerek. Nyilván van egy általános emberiesség, megkérdezed a síró, egyedül bolyongó gyereket, hogy mi a baj, de nem vagy köteles egy jól levő gyerektől bármit eltűrni, csak azért, mert gyerek.

Ezek a gyerekek nemsokára felnőttek lesznek, és egy jelentős részük már most végleg, reménytelenül el van rontva. Nem őszinte, csicska, megfelelési kényszeres, sunyi. Nem szeretem, hogy ezt teszik velük a felnőttek, és nem szeretem, amit az agresszív vagy kavarós gyerek csinál. Nem dolgom megérteni a sérültségüket, mert erre hivatkozni kifogásgyártás. Ne csinálja.

Kognitíve tisztában vagyok azzal, hogy szülő és pedagógus hibája ez, és hogy a gyerek nem tehet róla, és vele türelmesnek kell lenni, de az érzések szintjén nagyon is tudok haragudni. Van egy csomó gyerek, akit nehezen viselek. Van felelőssége már a gyereknek is. Például ha beáll lincselni, bántani. Ha hazudik, ha letagad mindent, ha brahiból piszkálódik. Erre én nemet mondok, és nem azt a gyereket fogom sajnálni, megérteni, sőt, esetenként utálni fogom, mert nekem a sajátommal van dolgom.

Az nem mindegy, hogy a gyerek iránti negatív érzéssel mit kezdek. Azért vagyok felnőtt, hogy ezt magamban rendezzem. De az érzés teljesen normális, szokásos, én legalábbis nem ájulok el egy humán lénytől, csak mert gyerek, és nem fogok senki szemétkedővel másképp bánni csak azért, mert bebújik a gyereke vagy a szülősége mögé.

Dolgom, feladatom a vállalásaimmal van. Saját gyerekkel, a rám bízottakkal, tanárként is. Ott nekem jónak kell lennem, igyekeznem, és nagyon erős ez érzelmileg, nem akarom ösztönnek nevezni, mert szerintem nem pontos a szó, ezek tanult dolgok, de nagyon erős kötelességtudatom van, és nagyon figyelek, hogy vannak. De ott se tudok maximumot hozni. Például a saját szükségelteim rovására.

Biztos vagyok viszont abban, hogy azt, hogy mit kell és lehet tennem, nem más fogja nekem megmondani.

Szóval nem érdemes ezzel engem zsarolni, hogy “szegény XY”, főleg mert pont ő az egyik agresszor, és kilóg a lóláb, hogy csak az én gyerekem nem számít – mennyire nem mondtatok semmit, tagadtatok, engem maceráltatok, pedig az elmúlt hetek arról szóltak, hogy a lányomat űzték. Ha nem látod a lényeget, ha erről semmi véleményed, akkor viszont csináld a hozzád hasonlóakkal, tehát ne akarj hozzám beszélni, főleg ne az én felületeimen, helyeimen, hazudozva.