te mit vinnél a beteg néninek?

Anyám, sajnos, cukron él. Mindenbe rengeteg cukrot kér, ő úgy szereti. Egyébként is főleg kenyeret és tésztát eszik, húst soha nem evett. De zöldésget sem nagyon. A tortának pedig úgy örül, mint egy gyerek. Nyilván ezt én nem fogom visszafordítani, de talán más sem tudná, ez az ő döntése volt. Az viszont megdöbbent, hogy a családtagjaim szerint ez mennyire rendben van. A vércukra például nincs rendben, megmértem. És pont ez a szemét a cukorban: hogy nem öl, hanem tönkreteszi az életminőséget. A permanensen magas vércukor és a heves, magas löketek évtizetes távon iszonyatos károkat okoznak a hormonális rendszerben és az agyban.

Van az index fórumán egy topik, ahol valami hökkenetes mohósággal taglalnak engem. Is. Főleg nem engem egyébként, nemsokára sorra veszem, kik is ezek és miért csinálják. Ők a fórumon élnek, ijesztő az egész, a csúsztatások, az indulatok, a közösségi dinamika, az alakoskodás, a névtelenség és a hazugságaik. Én mondjuk utánuk jártam, és döbbentem is, de most nem erről írok.

Volt ott egy tag, egy kicsit naivabb, bárgyúbb, mint a fő agresszorok, egy középkorú, nem éppen bonyolult intellektusú nő, de mindenképpen az a típus, aki nem érti, hogyan lehet edzőnadrághoz tűsarkút vagy eltérő színű zoknit felvenni, vagy hogy na, bezzeg a versenygyőztes gyerekem biztosan idomítva, zsarolva van:

a gyerekei idomítottak, nem pedig neveltek. Azoknak a gyerekeknek nem lehet hibázniuk pl. Vagy, ha nem teljesítenek 100%-on, akkor jön a “nem szeret anya”… Vagy nem tom… Mert láttam, h büszke a fiára, h milyen eredményeket ér el, csak nekem az eredményhirdetésből hiányzott az, h boldog lenne a fia mellette… Merthát lehet matek- meg magyarzseni, ha nem boldog…

Szóval ilyen szinten ír ő. Csupa intoleráns, felületes, harsányan ítélkező vélemény, közhelyes pampogás, csoporthoz igazodás (kit kell ütni?), hamis dilemma és tudatlanság. Ja, és miért nem veszek a vállamra egy kis stólát, hogy lehet ujjatlanban mutatkozni egy ünnepélyes alkalmon? Szóval ilyen válltöméses, művházas morál.

Nemrég itt is próbálkozott, ez ő, innen látszik, milyen szinten értelmezi, amit olvas. Egyébként pedig ezen a poszton volt felhábroodva, ezt ott a fórumon írta, hogy én megtámadok, megsértek, megalázok embereket, csak mert tévét néz, margarint eszik, vagy rostirónnak nevezik a filctollat.

Én nem haragszom rá – rá sem, ahogy senkire, aki nem érti, amit olvas, vagy tudatlanul kezd okoskodni, de azért megállapítom: a blogom, mint azt a címe is mutatja, nem való mindenkinek. Továbbá megállapítom, hogy nekünk, magyartanároknak sok dolgunk van még (és lett volna!). Emberek nem gondolkodnak, nem tudják értelmezni az olvasottakat, mindenzol ellenkezési lehetőséget keresnek, az ellenszenvüket éártékrendnek gondolják, és sematikus fogalmaik vannak a világ alapvető jelenségeiről.

Viszont nagyon harsányak.

Na, lényeg a lényeg, az ottani kemény magnak mindig kell valaki, akire rászállhat. Ez a nő lett a következő célpont. Idős, bő kilencven éves férfit ápol, főz rá, órákat tölt vele, talán ott is lakik, és nagyon sajnálja, mert az ápoltja (a továbbiakban: Tata) nem jár ki, nincs semmi öröme, “egész nap a migránsokat nézi a tévében”. És annyira szeretne inni a Tata egy jó pálinkát, vagy ilyesmit. Vett is neki a nő egy tüskét. Odaadja-e neki?

Erre persze a nagyon magabiztos kemény mag nekiesett. Ők soha nem tesznek fel ilyen kérdést, mert ők soha nem is őszinték, nincsenek kételyeik, és semmiféle kockázatot nem vállalnak, a betonkemény maszkjukat foldozgatják. A Tata gyógyszereket szed, többfélét! Egy ilyen adag szesz meg is ölheti! Mit szólnának a rokonok? Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen és rövidlátó? Persze őket nem a Tata élete, életminősége érdekelte és nem is a téma, a probléma, hanem az új, összefirkálható felület. Lehet megint ócsárolni valakit! Okosnak tűnni más rovására!

Hibátlannak nem mondható lélektani érzékkel erre az ápolónő még odaírta, hogy ő szeret örömet szerezni egyébként is – egyszer, amikor az anyjához ment a kórházban, talált ott egy nagyon szomorú, idős asszonyt, akit senki soha nem látogatott, vitt neki csokis kekszet és banánt. Ahogy ő azt falta! Mint egy gyerek. Két pofára. Aztán… meghalt. A néni cukorbeteg (is) volt, de nem ebbe, hanem az alapbetegségébe halt bele.

Vagy hát ki tudja.

Legalább volt egy kis öröme.

Sőt, írta immár daccal a hozzászóló – mert tényleg nagyon beindult a gőgös, kioktató gépezet, már a legyilkosozásnál tartottak –, egyszer a végletesen fosó, nyolchónapos gyerekével lenyeletett egy evőkanál konyakot, mire is a gyerek befejezte a fosást, és kutya baja sem volt már másnap. Nem kell annyit szarozni, ő ilyen kockázatvállaló típus. Aki még nem járt ott, és leszarja az öregek bánatát, örömét, meg gyereke sincs, az persze könnyen okos…

Érdekes, ahogy az esze jár, és ezt minden irónia nélkül, elismerően mondom ám.

Na, képzelhetitek, erre mit kapott. Már törölte magát.

De hagyjuk az ő háborúikat (majd még lesz szó róluk), a téma nagyon érdekes.

Ti mit gondoltok arról az erkölcsi, egyben gyakorlati problémáról, amelyet a fő történet felvet? Legyen valami öröme, neki már ennyi idősen mindegy? Vagy: egészségnevelés, szigorú protokoll kilencven éves embernek? Te vinnél csokit, cigit, szeszt egy haldoklónak, akinek ez nem tesz jót, de mondjuk kéri tőled?

48 thoughts on “te mit vinnél a beteg néninek?

  1. Minden attól függ. Akinek már nincs sok öröme, az orvostudomány tartja életben, teher már minden, és tényleg csak azért vegetál még, mert nem adta fel a szervezete, annak bármit, ami a csövön kifér! Ha meg tényleg eltenném láb alól, mert azonnal károsodna a gyógyszerek meg a belső állapota miatt a szervezete a bevitt bármitől, de még szeretne elmenni az unokája doktori diplomaosztójára, akkor semmiképp. De szerintem a marokszám szedett gyógyszerek, melyek együttes hatását (háromféle fölött pláne) senki nem tudja, illetve az egész életükben bevitt táplálék minősége sokkal hamarabb kikészíti őket, mint bármi, amit egy ápoló ad alkalmanként.
    Nagyapámnak mindenfélét kell szednie, 88 éves, évek óta nem iszik semmit, de előtte nagyon is. Ha vendégek vannak, koccintunk. Olyankor nem számít. Nem az alkohol miatt. A gesztus miatt. A mennyiség se számít. Csak nekem, mert kevéssel nem bírom ki a rokonaimat.

    Kedvelés

  2. Én vittem a haldokló anyámnak bármit amit kért. Mit kért pontosan? Magas dózisú C-“vitamint folyékony állapotban, amit vénásan beadtak neki a nővérek, akkor is, ha a tudomány nem fogadja el Magyarországon azt, hogy használ (Svájc, Hollandia, a svédek és a franciák simán a rákos betegek kezelésének részévé tettek, de az olaszok is). Aztán mit kért még. Töltött káposztát és kefírt, nem tudta megenni, csak szagolta. Már nem akart sem egy pohár bort, sem csokit.

    A nagyim viszont mielőtt meghalt, pár nappal korábban otthon borozgatott franciát és csokit majszolt. Sosem ivott, és az édességet sem kedvelte. Amikor kórházba került és kérdeztem, hogy szivbetegkent, arra a sok gyógyszerre miért ivott, azt mondta, hogy csak mert. Mert eltemettem két gyereket és a férje abban az ágyban halt meg, ahol ő egy évig egyedül aludt utána és tehát, azért, mert csak. Közölte, hogy nagyon szeret és meghalt két nap múlva. A bort tőlem kapta meg a Pápa, néhány évvel korábban karácsonyra, Nagyim meg megtaláltam a kamrában és mai napig eszembe jut, hogy az én hibám, hogy meghalt 88 évesen, mert annyira eldugta Papám azt az üveget, hogy én nem láttam.

    Anyám mellett a kórházban volt egy nő, aki mielőtt meghalt, kiment még rágyújtani egyet a mosdóba. Amikor ‘megszagoltam’ és lecsesztem finoman a gyereke helyett, azt mondta “karácsony van, ez az ajándékom magamnak, a jövő évet úgysem élem meg.” Iszonyú volt ez a mondat és az arca közben.

    Ha most lenne 2014. Január 4 és anyám azt mondaná vigyek neki egy kubai szivart és egy jó whiskyt, vinnék. Mert tudtam, hogy agyi áttétje van, ott, ahol muthetetlen, senki nem vállalta meg az amerikai úti kórházból a leghíresebb neurológiai guru sem. Azt mondták vége. Én nem mondtam neki. Anyunak. De vinnék neki bármit kérne. Vittem is. De nem kért semmi mérget.

    A nagyapám azt mondta, hogy egész életében dolgozott, felnevelt 3 gyereket, eltemetett kettőt, mindig spórolt, sosem élvezett túlságosan örömöket, ember legyen a talpán, aki elveszi oregsegere azt a kis pálinkát, amit megiszik. Azt kért karácsonyra vagy csokit, “de ne azt a bio keserűt hozzád lányom, mert az nem jó”. (Próbálkoztam, na.) De ő sem ivott már meg semmit halála előtt két évvel.

    Nagyon jó a kérdés.

    Nem tudom most mit tennék. Nem tudom, hogy egy kilencven éves embertől lenne-e akaratom megvonni bármit, amit kér, ha pedig haldokló – legyen akárhány éves is – , konkrétan tudni, hogy nincs kiút, nincs hatraarc, menekülés, vissza az az életbe, akkor nem hiszem, hogy megvonnám tőle, amit kér. Ezt azért gondolom így, mert ha én lennék ott, ha tudnám, hogy itt a vége, és kérnék valamit valakitől, most mondok egy butaságot, egy turótortát és pezsgőt, és hozna magnéziumos vizet meg almát, hát lehet, hogy hozzá vágnám. De legalábbis csalódott lennék nagyon és az járna bennem, hogy “fasza így meghalni”.

    Kedvelés

    • Nagyon fontos, amiket írsz.
      Van a siralomház-effektus. Akkor bármit, persze. Ha közel a vég.
      De akit másnap műtenek, ne cigizzen…
      Van még a saját döntés: az az ő élete, nem szólunk bele.
      De az ápoló profi (elvileg), ő nem játszhat a rábízott életével, állapotával, botrány is lenne. És nem borról volt szó.
      Anyámnak pedig nincsen tumora, nem látjuk a végét, viszont a demenciában nagyon is jelen van a sok évnyi, kritikátlan cukor- és lisztevés. Vödrös nápolyi reggelire, tele transzzsírral. Apám erőszakolja ránk is a gyanús, kicsit kifehéredett tejcsokit, morog, hogy “mit fogyózom”, de ha már kinyitotta a dobozt, esznek ők belőle.

      Kedvelés

      • Az ne cigizzen! Erről beszéltünk is, hogy milyen kemény voltam (aztán zokogtam a folyosón persze).

        Az apolók elvileg profik, de én azt láttam, hogy van az a pont, ahol saját lelkük epseget védik, amennyire tudják. Sok szenvedés, halott, sok csaladtag (és lehet ez a legrosszabb, mert vannak cifra dolgok), azért megtepazza őket. Ami nem elfeikvo itt viszont legyenek kemények, szabályok lát tartassak be.

        Egy demenciaban szenvedő embernek nem adnék semmit, ami rontja az állapotát, ha én döntésem lenne. De kié a döntés ebben az esetben? Nehéz ügy.

        Anyukád mennyire érzi és érti, hogy nem jó, ha nem takarítja ki a cukrot, lisztet, és apukádra, hogy hat az, hogy mondjuk a saját felesége lehet pár év múlva elfelejt egy csomó közös emléket, rosszabb, agresszívvé válik esetleg. Ezt csak ő tudatja, és ez nagyon magánügy, nem akarnék beletrappolni és sajnálom, hogy ezzel is szembe kell nézned, látnod kell, éreznéd, hogy még ez is…

        Közben meg úgy érzem hogy amikor az egyik házastárs beteg, nagy felelősség van a másikon. Olykor döntésé abban, hogy mi a legjobb a párjának akár egészsége szempontjából, vagy ő mit akarhat és van, hogy keménynek kell lennie, mert a cél mindig egy szép (lehető legszebb, legjobb) közös oreggkor és kezenfogva elalvas együtt, kilencvenakarhany évesen.

        Például. Nekünk Parkinsonos van a családban. 78 éves. Nem érdekli a diéta, amit felirtak neki. Szenved tőle és sajnálja, hogy nem ehet egy csomó dolgot. A felesége szigorúan tartatja vele, osszekapnak sokszor, de rendíthetetlenül úgy főz, úgy eszik ő is, mi is, bárki a családban, nagyon figyelünk rá, amikor ott vagyunk, ahogy az orvos előírta. Ő meg elmegy a napi sétára, ami kötelező és benyom egy Nutellas palacsintát. Vagy kettőt. Amúgy megértem, hogy a töke tele van, hogy élete utolsó szakaszában ennyire beszabalyozzak, hogy beteg, hogy nem szabad, hogy szabadulnak abból a testből, az nem ő, nem ezért élt jól, sportolt és evett egészségesen…

        Te “fogyozz” csak. Majd járunk nyolcvan évesen is színházba es élvezzük a jó életet.

        Kedvelés

      • “apukádra, hogy hat az, hogy mondjuk a saját felesége lehet pár év múlva elfelejt egy csomó közös emléket” Annak mondjuk örülne, valódi kegyelem lenne. Én is feledni igyekszem. Elváltak amúgy, csak egy ház két szintjén élnek.
        Agresszív nem lesz, gyakorlatilag vak és magatehetetlen.

        Kedvelés

      • “a cél mindig egy szép (lehető legszebb, legjobb) közös oreggkor és kezenfogva elalvas együtt, kilencvenakarhany évesen.” Keserűen mosolygok, ez már a harmincas éveikben sem volt így.

        Kedvelés

      • Nekem jóval idősebbek a szüleim, mint általában a kortársaimnak. Már értették a háborút.

        “Majd járunk nyolcvan évesen is színházba es élvezzük a jó életet.” Igen. Nagyon vigyázok fogamra, szememre, testtartásomra, izmaimra. Meg az agyi képességeimre. Futni fogok, hetven évesen még biztosan. Pedig kárognak a banyák a fórumon, hogy majd meglátom, ha engem is elér az “öregség”… Úgy hat, mint valami átok. Behízott, édességfüggő, zsigerileg gonosz és láncdohányos nők.

        Kedvelés

      • Napi sétán édesség tipikus, cukorbeteg nagymamám csinálta,miközben az egész család diétásat evett . Nyolcvan évesen valószínűleg emiatt halt meg,sok évig élhetett volna még. Bár mondta, hogy ő már unja az életet.
        A cukorevés azért hosszú távon a hozzátartozókat terheli , akik gondoskodnak az idős emberről, ha pl. a hízás miatt nem tud mozogni majd, exanyósom ez az eset, eszi a tortát, hogy legyen öröme,és alig tud menni.
        Nehéz ezt úgy csinálni, hogy az idős hozzátartozó méltósága ne sérüljön, különösen, ha demens.

        Kedvelés

  3. Nálunk nagyon aktuális. Pár nap múlva hazahozzák a dédit. 95 éves, szóval bármit, amit szeretne.
    Igazából a természet szerint ő már nem élne. De a vér, és a rengeteg gyógyszer átal még életre kényszerítjük, szóval ha papot akar papot kap, ha pálinkát, akkor azt.

    Ahol van remény a gyógyulásra és élni akar a beteg, ott viszont semmit, nem áltatnék cukorbeteget, hogy az a kis keksz nem árt. Apám kiborít ezzel. Cukros, inzulinos, küzdelmek árán végre lefogyott, erre szedi magának nokedlit marhaporkolttel , fehérkenyérrel, rá az almás pitét, hogy na de vegre vasarnap van, ez csak nem árt. DE és ne edd, mert nem akarunk az amputációdra várni bakker.

    Kedvelés

    • Ahol nincs remény, ott az a percnyi, másodpercnyi öröm sokat jelenthet. Még inkább a szemrehányások, intelmek nélküli ott-léte a hozzátartozónak. Két halottam volt, nem kívántak már semmit… A harmadik sem, akinél épp nem voltam jelen az utolsó napokban. Az ápoló pedig tolmácsolhatja a beteg kívánságát az érte felelős személynek. (Konyak a csecsemőnek? A régebbi kiadású, 20. századi magyar gyógyszerkönyvben volt tokaji aszú /vinum tokajense passuum/ mint gyógyszer és: konyak is! Valami szép latin néven, de igazi konyak. Többek között akkor javasolták, ha az újszülött gyenge, nehezen mutat életjeleket, akkor egy teáskanálnyit lehet a szájába önteni…)
      Persze más, ha még lehet javítani a beteg állapotán, ahogy írjátok is, akkor mindent meg kell tenni, ami a javulást szolgálja. (Én nem szeretném, ha géppel, sok gyógyszerrel próbálnának meg életben tartani, pláne újraéleszteni, meg is mondtam a családnak. Bár a jelen egészségügyi állapotok mellett, amik tartósak is lehetnek, nem nagyon vesződnek egy idős emberrel, azt hiszem.)

      Kedvelés

      • “Persze más, ha még lehet javítani a beteg állapotán, ahogy írjátok is, akkor mindent meg kell tenni, ami a javulást szolgálja. ” Szerintem gyakran egyáltalán nem világos, mi a helyzet, javul-e még a beteg. Vagy, mondjuk, a cigi fokozza-e a fulladás kínjait egy tüdőrákosnál.

        Kedvelés

      • Én úgy sajnálom a dédit. 92 évesen még biciklivel járt bevásárolni, ápolgatta a rózsáit, fodrászhoz járt. Most magatehetetlenül fekszik, alig-méltósággal, nem hagyják elaludni. A fia nagyon nehezen engedi el, amit szintén nagyon megértek. Vérátömlesztések, napi injekciók hada, hogy nyerjen pár fájdalmakkal teli, kiszolgáltatott napot. Nagyon sajnálom most, és azt is nagyon sajnálom majd ha nem lesz. Remélem sikerül még neki valami halványka örömet szerezni, bármi is legyen az.

        Kedvelik 1 személy

      • Szép időskora volt, az biztos. Ha nem tart évekig a vegetálás, ha nem előzi meg harminc év nyűglődés, ha hirtelen történik a romlás és a halál, akkor nem olyan nyomasztó. Én nem szeretnék csak azért gyógyszert szedni, kórházba menni, mert az a népszokás. Remélem, nem lesz krónikus betegségem.

        Kedvelés

      • Szerintem gyakran egyáltalán nem világos, mi a helyzet, javul-e még a beteg.

        Ez annyira így van!
        Férjem családjában sokáig éltek nagyszülők, hosszú éveket a “nagyonöreg” (napi gondoskodásra, ápolásra szoruló) állapotban, szakaszonként szó szerint haldokolva, majd mégis visszabillenve. Szerencsére ilyen nagyon egészségtelen kívánságok nem voltak (érdekes, sütit kért mindenki, de egyrészt, senki nem volt cukros, másrészt pár falatról volt csak szó mindig), de így is nagyon megterhelő volt a gondoskodóknak lelkileg, fizikailag és logisztikailag is ez az egész. Nem jó megöregedni.

        Kedvelés

    • (Apámra egyébként nem szólok, csak én nem kínálom neki nem való dolgokkal. Ő fiatal, nincs hatvan éves okos, és teljesen tudatában van annak hogy cukros és mi árt neki, minek papoljak, csak a kapcsolatunkon ront )

      Kedvelés

  4. Nálunk az egyik gyerekhospice mottója, hogy ‘életet vinni a napokba, ha már napok nem adhatók az élethez’ (eredetiben frappánsabb). Hát nem többet ér öt percnyi öröm, mint 5 napi/heti? szenvedés vagy fájdalommentes hiábavalóság? Mütét elött cigizö nagybeteg vagy cukorbeteg sütifaló? Lehet, hogy x év múlva valamelyik én leszek… mert ha már egyszer beütött a krach, és az ember a saját teste foglyává vált, és az akár legjobb szándékú, aggódó családtagok/ápolók tökéletesen infantilizálnak a mégoly helyes egészségügyi szabályok
    betartatásával, hát az fullasztó lehet… meg tudom érteni, ha valaki ebböl cigifüstbe vagy még rosszabba menekül… gyerekes lázadás meg önsorsrontás persze,
    de hát örizzük a testi szuverenitásunk egy piciny darabkáját, amíg tudjuk… ha tudjuk. Aztán majd holnaptól gyógyulunk, ha muszáj…

    Kedvelés

    • Annyira mérges lennék ebben az állapotban reggel, hogy megint felébredtem. Még egy rohadt hosszú, hiábavaló nap. Naná, hogy minden eszközzel megpróbálnék lázadni. Cigit lopnék az ápolóktól, pálinkát hozatnék – amit most egyébként utálok-, mákos tésztát, zsíros kenyeret hagymával. Lehet, hogy még kinyiffantani is megpróbálnám magam.

      Tőlünk pálinkát és talkedlit kért. Vittük.

      Kedvelés

      • Többen teljesen másról írtok, mint a kérdés. Az okés, ha te lázadsz, ha te veszed, eszed, füstölöd magadnak, és ebben semmiféle erkölcsi probléma nincs. Habár, én határozottan szeretnék elhatárolódni attól a vudielenes, hamis világképtől, hogy ami igazán élvezetes, az káros, az egészséges dolgok meg ízetlenek, szárazak, lemondáson alapulnak. Ez iszonyú gyerekes. Hiszen nincs nagyobb élvezet, mint fájdalmak nélkül, energikusan élni idős korban is, továbbá pont az élvezetes javak halmozása, kritikátlan fogyasztása és a lustálkodás vezetett a betegségeikhez.
        Itt ráadásul arról van szó, hogy a felkért, fizetett ápoló a magatehetetlen betegnek “legyen egy kis öröme!” felkiáltással odaadja-e azt a szeszadagot, amitől – vagy amúgy is – a Tata rosszul lesz. Hogy van-e értelme 90 évesen, depressziósan, unalomban még tengetni a napokat “egészségtudatosan”. Illetve hogy ezt milyen kívülről megítélni pletykásan, és milyen a helyzetben benne élve, döntési pozícióban találkozni a dilemmával.

        Kedvelés

  5. I”tt ráadásul arról van szó, hogy a felkért, fizetett ápoló a magatehetetlen betegnek “legyen egy kis öröme!” felkiáltással odaadja-e azt a szeszadagot, amitől – vagy amúgy is – a Tata rosszul lesz.”

    Nagyon egyszerű kérdés, amit már a való életben eldöntöttem. Megbeszéltem a munkaadóimmal, és arra jutottunk, hha nem biztosított az alkohol bevitelétől a teljes kijózanodásig a szoros felügyelet, nem kaphat, mert összetörheti magát, Tehát a lehetőség adott, azaz, ha tudok biztosítani 4-5 órás felügyeletet a Tatának, adhatok neki egy fél tüskét… Nem kell ezen annyit agyalni. Olyan viszonyt kell kialakítani a munkaadókkal, h a gondozó merjen előállni a dilemmáival.

    Kedvelés

    • A Tata nem magatehetetlen. Kis segítséggel fürdik, maga vágja a körmeit, villanyborotvával borotválkozik, memóriajavítót, és vérrögképződést megakadályozó, recept nélkül kapható gyógyszert szed..Azon kívül, h közelít a 100-hoz, nincs semmi baja. Nincs rosszul, rendesen eszik, fentjár, totyog egész nap.

      Kedvelés

    • Élmény ezt látni, ahogy megfigyeltek, és azonnal mennek a hírek! :DDDDDD
      Miért nem a múltkori nevedről írsz?
      Itt csak akkor legyél, ha nem kavarni, áskálódni, kritizálgatni, szaglászni akarsz. Itt nem maximum, hanem minimum az értelmes beszélgetés és a jóindulat, és ide nem unalomból járnak olvasgatni. Én biztosítom a helyet, a platformot ugyanis.

      Kedvelés

  6. Nem gondolom, hogy az egészséges és az élvezetes kizárja egymást. Csak amíg pl. normál körülmények között mindkettö egyszerre szempont (ugye egyénenként vâltozó, kinek melyik milyen mértékben), egy haldoklónál már az elöbbi nyilván nem játszik. A cikkben szereplö ápolót én nem ítélném el, feltéve persze, ha a ‘Tata’ még szellemileg ép, vagyis tisztában van a várható következményekkel. Százszor inkább olyasvalaki ápoljon, akiben van empátia, együttérzés és emberileg esendö, mintsem egy a szabályokat kínosan betartó, kötelességtudó, ám lélektelen gépember. Vajon mikor szünik meg a testi önrendelkezéshez való jogunk, mikortól nem a miénk már az életünk? Ha egy épp törött lábbal ágyban fekvö, de amúgy makkegészséges 30 évesnek leszaladok cigiért, miért ne tehetném ezt meg a mindenféle nyavalyával küzdö 90+ évesnek, aki már sosem fog szaladni sehová?
    Egészségtudatosság nagyon idös korban, amikor már az ember valószínüleg magányos, kiszolgâltatott, a hozzá közelállók nagy részét – ha nem mindegyikét – eltemette: valamiért nekem ez arra hajaz, vajon érdemes-e a virâgnak szépnek lennie az erdö mélyén, ha senki sem látja (kéretik nem röhögni, ez még egy olyan 16 éves koromból velem maradt példázat😁) Szóval természetesen, egészségtudatossâg bármilyen korban – amíg az érintett is így gondolja. Ha meg már nem, ne vegyük el töle a döntés jogât.

    Kedvelés

    • Ha viszont tragédia történik, csak ez a fajta ember nem kerül nagy-nagy bajba:
      “egy a szabályokat kínosan betartó, kötelességtudó, ám lélektelen gépember” Nem csak a Tatáról van szó, az ápolóról is. Főleg róla, hiszen ő dönt.

      Kedvelés

      • Intézményi körülmények között mindenképpen. Ott a munkaadó az intézmény, és perelhető a rokonok által. Na azok még tudnak kalamajkát okozni. Soxor nem is érdekli őket a rokonuk állapota, akarata, csak a perrel kinyerhető pénz. Az biztos, h intézményben a nővérnek önvédelemből kell szabálykövetőnek lennie. Egy bentlakásos házigondozás más. Főleg, ha ideális kapcsolatot lehet kialakítani a rokonokkal, gondozottakkal, ami azért elég ritka. Soxor ütközik a rokoni elvárás a gondozott személyes igényeivel, a gondozó meg tanácstalan. Nekem pl. az előző helyemen a protokollnak teljesen ellentmondó módszerrel kellett dekubituszt “kezelnem”. És nem voltam abban a helyzetben, h azonnal felmondhassak. És pl, ha kialakult volna egy szepszis, vagy másképpen gorombul el a helyzet, engem vettek volna elő. Szóval amikor a munkáltatód kér tőled olyat, ami az összes egészségügyi előírásnak ellentmond, és nem vagy abban a helyzetben, h nemet tudj mondani…

        Nagy felelősség mindenképpen. És nem könnyű felnőtt emberekről dönteni, h éppen teljesítem-e az óhajukat, vagy mindannyiunk hosszútávú érdekeit figyelembe véve elvetem azt. De könyörgöm, milyen hosszútávú érdekei vannak egy 100hoz közelítő embernek?

        Vagy pl. mi a helyzet a magatehetetlen emberek szexuális igényeivel? Mondjuk egy gerinctörött, négy végtag bénult embernek ki segít az önkielégítésben?

        Ezek a kérdések nagyon közelítenek az eutanáziához is. És én azt gondolom, h mindnek a válaszát csak az adott helyzet tudja. Nem tudjuk eldönteni előre, h így, vagy úgy tennénk, amíg a helyzet csak elmélkedés.

        Mert nagyon könnyű itt azt mondani, h kapjon a Tata pálinkát. Igenám, de én fürdetem, és én tudom, h józan állapotban is mit össze brékel a zuhany alatt, h egy egyszerű fürdetésnél is az alatt a 20 perc alatt 100x kitör a frász, h mikor fogja összetörni magát, mert a mozgáskoordinációja, hallása, látása már teljesen tropa. Hátmég, ha kapna egy stampóval…

        Másrészről meg könnyű azt mondani, h akkor ne kapjon, viszont én viszem be neki minden reggel a reggelit, és én gyógyszerezem, és rajtam keresi a remegő, síri hangjával a tütüt… A szívem szakad bele…

        Nincs jó döntés…

        Kedvelés

      • “Vagy pl. mi a helyzet a magatehetetlen emberek szexuális igényeivel? Mondjuk egy gerinctörött, négy végtag bénult embernek ki segít az önkielégítésben?”

        Ezt komolyan kérdezed? Ki segítene? Nők esetében is megkérdezed ezt? Döbbenet. Senki nem segít, örüljön, hogy a seggét kitörlik. A szexualitás megélése nem jog, hanem lehetőség.

        Kedvelés

      • Azért én itt élesen különválasztanám a hivatásos ápoló helyzetét a közeli családtagétól. Elöbbitöl valszeg nem is életszerü elvárni, hogy minden elöírással szembemenve kockáztassa nemcsak a beteg állapotának hirtelen rosszabbodását, de pl. a saját állását vagy akár egy büntetöjogi eljárást. Utóbbiként – most spekulálok csak, sosem voltam ilyen helyzetben – úgy gondolnám, hogy fogalmam sincs, mi lesz holnap, 2 hét vagy x hónap múlva. Én az ittben és a mostban tudok segíteni, pillanatnyi helyzetmegítélés alapján – amennyiben a beteg is úgy akarja. Lehet, hogy a kezébe nyomom a kupica pálinkát, ö örül, megissza, másnapra kómába esik és meghal. Vagy hiába könyörög érte, nem adok, másnapra így is kómába esik és meghal. Az utóbbival vajon könnyebb lesz együttélnem, mint az elöbbivel? Nincs garancia, az adott helyzetben a legjobbnak tünö döntés van, ami aztân vagy bejön vagy nem.

        Kedvelés

      • Pontosan. Végre valaki a lényegi kérdést meg meri érteni és válaszolni. Mert arról én ugyan nem írnék posztot, hogy (és eddig azért jobbára ilyen válaszok születtek) 1. mit kívánnék én magatehetetlen-öreg koromban, és csupa “ártalmatlan” élvezeti cikket sorolnak (ezt amúgy förtelmes egészségtudatlansággal írják, sajnos, cukros öregnek nem ártalmatlan a sütemény, anyámnak se a vödrös nápolyi), 2. teljesítsük egy halálos beteg utolsó kívánságait, motorozzunk egy jót Párizs-szerte a kemó előtt, hadd egyen unokái körében egy jó pacalt utoljára a nagypapa, a halál ideje, módja persze előre tervezhető, de szép, szól a zene, aztán elszenderedünk népes családi körben, 3. mi magunk mit adnánk a hozzátartozónknak, aki hisztis, reményvesztett, esetleg demens.

        A Bárgyú nick mögötti ember ezt persze el tudja és el is tudta dönteni, főleg a saját érdekeit nézve, ami érthető. Ő ezt azért vetette fel így, mert a fórum tükörkastély, sportot űz abból, hogy ő mennyire éles és megosztó, mert ő is okos, sőt, eredeti, rá is figyeljenek, ő egy valóságos szuverén, különutas gondolkodó, ennek jegyében írná elő azt is, hogy én miről írhatok, meg szerinte milyen vagyok – sajnos, ez az ambíciója, feltűnősködése rontja a józanságát, meg azt is, hogy empatizálni akarjon vele bárki.

        Kedvelés

    • A liberális életvezetés elve szerint első az önrendelkezés. De a sérült társadalomban, ordas érdekek hatására, a tudatlanság miatt meg az örök lusta, tékozló emberi természetből eredően szívszorító látni, hogy sokan mire használják fel ezt a szabadságot.

      Kedvelés

  7. Van, amikor már igen, csak az számít, h legyen egy kis öröme. Kétszer éltem meg. És örúlök,h nem voltam merev és racionális. Kérlelhetetlenül szigorú, hanem valami sokadik érzékre hallgattam, és még egyszer egy pici örömet adhattam a hosszú álomra készülőnek.

    Kedvelés

    • Utólag szép a történet. Akkor már látszik: tényleg a legvége volt. De ott, akkor, döntési helyzetben hogyan lehetsz biztos abban, hogy nem te okozod? És mi van, ha nem halált okozol, hanem elnyújtott szenvedést? Például tortával érkárosodást, vakságot. (Anyámnak egy szeme maradt, és arra se lát.) És hány tortaszelet fér bele? Egy? Öt? Naponta egy? Naponta öt? Biztos, hogy mindent tudunk arról, mi hogyan nyomorít meg?

      Kedvelés

      • Tény,h mindkét esetben nem volt kérdés, h itt kárt már nem lehet okozni.
        Sokat filòzom rajta,h meddig van jogunk egyébként idős szüleink önrendelkezési jogát felülbírálni. Én meddig viselném, mindig ebből indulok ki.
        Még nem én megyek anyámnak cigit venni. Nem én határozom meg, apám mit eszik. A ygerekeimért vállalt felelősség egyértelmű. Felfelé nem az.

        Kedvelik 1 személy

      • Annyira örülök, hogy a születési családomban, a szüleimnél nem volt téma, probléma a 1. rák, 2. dohányzás, 3. alkohol, 4. szerető, új partner.

        És hogy a szüleim aktív koromban inkább leszartak, magukkal foglalkoztak, nem akartak belőlem konkrét foglalkozást, sikert faragni. Dolgoztak, nem voltak anyagiasak sem. Nem bírálgattak nyíltan, ki tudtam kerülni azokat a förtelmes nyomasztásokat, megjegyzéseket, amelyekről a kortársaim számoltak be. Megmaradtam olyannak, aki ugyan nem kap támogatást, nem értik és nem jó a kapcsolat, de annyira nem is basztatják, és tud hinni magában. Komolyan megbecsülöm ezt most.

        Helyette a valláso téboly és az aranyifjú-gőg, továbbá az érzékenységem, tehetségem semmibe vétele erőszakolt meg.

        Kedvelés

      • Fateromnál volt ez kérdés. Nem vittem neki. Ezzel kb 10 évet kapott.Szenvedélybeteg az öreg, pia, cigi és szerencsejáték. Ezek kilőve , mivel már ülni sem tud.
        Alkohollal való öngyilkosság hosszadalmas folyamat és menet közben hazavágja a környezetet.

        Kedvelés

      • Nem jellemző, ha olyan időben látsz fekvő embert, akkor vagy hazakísérik, vagy szólnak rokonnak, hozzátartozónak, orvosnak. Fateromat például a mentősők szedték össze a legkeményebb fagyban és vitték vissza a kórházba, ahonnan lelépett.

        Kedvelés

    • És ha egy ápolóról van szó?

      Nem Calamaycáról írom: hol a határ aközött, hogy egy ápoló sajnálatból ad egy kis szeszt, vagy a maga munkanapjait akarja megkönnyíteni azzal, ha begyógyszerezi, leitatja az ápoltját?

      Kedvelés

      • Az ápolónak nem könnyebbség, ha leitatja a gondozottját. A gondozott azért gondozott, mert nem tudja önmagát ellátni. Hátmég, ha iszik is. Az ápolónak teher, ha alkoholt ad a gondozottjának. Dolgoztam intézményben is, ott bevett szokás a lakók leszedálása. 😦 De sajnos ez utóbbit is meg tudom érteni. Rám most (magánszektorban, 24es ottlakásos házigondozásban) két gondozott jut, plusz magammal együtt egy 4 fős háztartás. Intézményben kb 30 gondozott jut 3 főre. És többnyire demensek. Egyszerűen szedálás nélkül ekkora személyzettel nem megoldható a feladat.

        Volt olyan kerekesszékes gondozottam, aki egy névnapozás után nyakig összefosta, összehányta magát. Nem volt egyszerű a merevrészeg magatehetetlen, akaratos faszt kivakarni a szarból…

        Házigondozói körülmények között saját szakállra begyógyszerezni a gondozottat életveszély. Sztem nem is csinálja senki. Intézményben is orvosi felügyelettel történik.

        Kedvelés

      • Dehogynem könnyebbség: bealszik nyugisan, nem ugráltat, nincs folyton valami baja.

        Én mondjuk rettenetesen nem bírom azokat az öregeket, akik zsarolgatnak meg kiszolgáltatják magukat, és nincs méltóságuk. Nem is fogom ezt csinálni a környezetemmel. De sokan elhatároztuk ezt szerintem.

        Nem érzed kicsit cinkesnek, hogy itt természetesen használod a felületet, kiírod, ami foglalkoztat, kapcsolódsz, sőt, afféle jogként követeled, hogy megjelenjenek a kommentjeid, illetve elnyomásnak, ha szerinted nem (miközben te váltogatod a nickeket…), miközben a fórumon hergeled ellenem a többieket, hőst faragsz magadból, engem mint magánszemélyt, az anyaságomat, meg az írói szuverenitásomat ekézed ostobán, és valami hatalmas fontosságot tulajdonítasz megadnak, amiért megírtam ezt a témát?

        Mielőtt vádaskodsz, hogy nekem nincs témám, olvasóm, nézz szét a blogon: két-három naponta, sokszor naponta van évek óta bejegyzés, a legkülönbözőbb, utánajárást, gondolkodást, árnyalt megírást igényló témákban.

        Kedvelés

      • “akaratos faszt”
        Elég durva szavakkal, dehumanizáló módon írsz a gondozopttadról, akit szeretned nem kell, de tisztelned igen, névtelenül lefaszozni pedig aljasság. Ami azért is vices, mert közben azt teszed szóvá (olvasni nem tudva), hogy én “kikezdek” öregeket, amiért sivár az életük, rigolyásak és idegesítőek, illetve szegény önnyomorító, láncdohányos pamacsról megállapítom, hogy mozgáskorlátozott és közhelyes, siralmas élete van, viszont iszonyatosan erőszakos, moderátor létére.
        Meg hogy én nem tudok örülni…

        Kedvelés

  8. Nagyon aktuális poszt. Boldog Anyák napját!
    Én is rohantam a húslevessel tegnap, bármennyire is elhiszem a kórháznak, hogy elég folyadékot kap intravénásan. De milyen már, hogy a tátott szádat boraxos vattával törlik ki, és enni meg nem kapsz? “Hátha megfullad.” Nem fulladt meg,
    Bárcsak lenne valami kívánsága, amit közölni tudna!
    A legutolsó az volt, hogy az Állatkertbe szeretne menni. Elvittük, bár látni már nem látott, de még tudott beszélni. 2013-ban.

    Kedvelik 1 személy

  9. Fú, zajlik az élet…
    “aki azt gondolja, hogy erről a fórumról csemegézve ingyér’ csinálhatja magának a pénzt, az téved: a hozzászólások azok íróinak szellemi tulajdonát képezik.

    A kopirájt formáját (mert többféle is lézezik) minden felhasználó magának állíthatja be a beállítások menüpontban.

    Calamaycáé jelenleg az Index-re van állítva, ami azt jelenti, hogy a hozzászólásai kopirájtja az Index tulajdonába kerül.

    Márpedig az Index nemigen fog azzal foglalkozni, hogy egy kishal innen lopkod.

    Szóval ha elejét akarja venni valaki az ő szellemi termékének az eltulajdonításának, akkor célszerű ezt a kopirájtot átállítani valami sajátabb tulajdonúra, mint az Index.

    Utána könnyebb lesz megrépázni a tolvajt.”
    Nagyon komolyan veszik magukat.
    Kedves indexes, nyomorú, szorongó és emiatt fontoskodó, utánam lihegő had: azt idézek egy nyilvános fórumól, amit csak jónak látok. Azt használok az életemből, a netről is, ami nekem megéri.
    De pont most egyetlen sort nem idéztem, nem is bántottam, ő maga is itt csevegett, kommentelt, de valamiért meg van sértődve. Így kap némi figyelmet?

    Kedvelés

  10. “Viszeres kockásplédek, rostirónos mergarinzabáló öregurak a témáid. Szétnézni már nem igen tudok, mert le vok tiltva, de amit legutóbb is olvastam, h még nyugodtan aludni sem tucc az erdőszéli házikódban anélkül, h ne arra gondolnál, h “háhhá, a gonszok, meg a városi füstben-zajban élők nem tudnak úgy még aludni sem, mint te!”… Hát, ez sztem nem igényel semmiféle gondolkodást, meg utánajárást, ez nem több tömény rosszindulatnál, amire azér figyelmeztetnélek jóindulatúlag, h képes rákot okozni… Szóval hiába a sok sport, meg a jó kaják, ha alapból egy rosszindulatú picsa vagy, ez a lelki beállítódás komoly testi betegségek okozója lehet ám… Nem csak a margarin öl kisbaba!”

    Ha írtam is ilyet, a zaklatók lelkiismeretére céloztam. Nem a füstre.

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.