nem kell jónak lenned

Milne-nek van egy varázslatos és szellemes meseregénye, a Holnemvolt. Abban Bikmakk, egy kislány mellékszereplő, a királylány szolgálója és általános palotatakarító, olyasféle árnyékszereplő, akivel a mesehallgató gyerek könnyen azonosul, ráébred egy nap, hogy ő nem jó. Bekente Csincsilla grófnő székét lekvárral! És ezen zokog: ő már nem jó! Pedig jónak kell lennie, egy egész napig, ó, borzalom, mert akkor a varázsgyűrű segít egy kívánságát teljesíteni!

Kölcsönadtuk. Nem tudom pontosan már, de rendkívül ironikusan írja le a fejezet Bikmakk egy napját. Dúdolva törölgeti a palota székeit hajnalban, beszélget a virágokkal, kalácsot visz a néninek. Másokért él, fegyelmezett, magát a háttérbe szorítja. Hamar le is fekszik, nehogy valami csíny legyen véletlenül. Kimaxolja az ártatlan bűn-képzetet és önostorozást Milne, az tuti.

A Jóság parancsa…!

Ha nem keresztény változatban fullasztanak bele kiskorban, mint engem, akkor van ez a harmincas éveinkbeli magazin- és ezováltozat: karma, tanítás, meditáció, csakratisztítás. Ne állj bosszút! Engedd el! Ne gyűlölködj, csak neked lesz rosszabb! Negatív érzéseidtől szabadulj meg! Boldog ember nem neheztel!

Mindenki neheztel. Alig is irányíthatjuk, mi minden jut eszünkbe olyan emberekről, akik érthetetlenek, irritálóak, túlságosan igénybe vesznek, vagy ártalmasak. Nekem döbbenet, hogy az előítéletmentesség mekkora mentális tréning, folyamatos meló, és azon a szinten, ahol a dolgok történnek, mégis milyen kevéssé befolyásolja az érzéseimet. Van sok jogos harag, és gyarlók vagyunk, persze. Az a fontos, hogy ne kattogjunk ezen, ne indokuljuk a zavaros tetteinket másra kenéssel, egyáltalán: ne váltsuk tettekre az indulatot. Aki kattog, az másvalami helyett csinálja. Neheztelni szabad. Tiszta, szabad szívvel, szorongásmentesen utálni valakit pont olyan felszabadító, mint szeretni, mármint annak a szemszögéből, aki utál. Ebből az utálatból, egyértelműségből jön a nemet mondani tudás, a lepattintás. Annak van méltósága. Akkor nem lehet veled a jófejségedre hivatkozva akármit megcsinálni.

Ne félj tőle: az érzések jönnek és mennek. Szabad negatív érzésekkel lenni valaki iránt. Tartósan is. Szabad csúnyákat gondolni, szabad elmondani másoknak, mit utálunk az illetőben. Szabad kiröhögni, magadat fölényben érezni – hiszen (és: ha) abban is vagy. Szemét és hamis dolgokat mondani mondjuk nem szabad, de ettől ne a nemszabad óvjon meg, hanem az elemi igazságérzeted. Ha kialakult egyáltalán. Ha nem alakult ki, ha nem is érted, ez mit jelent, akkor a “ne hordozz haragot” csak ugyanolyan külsődleges tilalom, mint a többi, a nőiviselkedés-terelő utasítások, hogy szexelj, mert az egészséges, találj pasit, viselkedj, húzd meg magad, legyél lelkiismeretes, háziasszony és gyerekével tizenegyig tanuló anya, szeresd az anyukádat és legyen bikini bodyd. Ha külsődleges, olyan is.

Szabad embereket utálni, leszarni, elkerülni, igényeiknek nem megfelelni, a kínált szerepet el nem játszani. Olyanokat is, akik azt mondják: szeretnek.

Amióta nem tilos, nem is olyan intenzív az élmény. Szabad vagyok, hogy utáljam – nem izgi, hanem természetes. Nem dühös érzés. Szabad vagyok, hogy ellenszenves lehessen, bűntudat nélkül, és csak úgy is. Nem azért, mert rászolgált. Ez nem bíróság. A szimpátiám, a jó széndékom, az egyenlő bánásmódom nem jár.

Rég nem függök ennyire emberek véleményétől, szeretetétől, hogy igyekezzek aggályosan jó fej lenni, félve, nehogy elveszítsem, véleménye legyen rólam, megbántódjon. Nem vagyok szociális nyomorban. Tisztában vagyok azzal, miket gondolhatnak rólam – ha egy kicsit jobban érdekelnének, én is olyasmiket gondolnék róluk, de engem az kötött le, hogy magamat fejlesszem. Nem baj, ha nem sokan szeretnek, ha ők, a kevesek kipróbáltan és nagyon. Én jól bírom az egyedüllétet, de itt, egyedül lehessek önmagam.

És a saját belső hajcsáromnak is beintek: a lófaszt fogom abban a rohadékban meglátni az embert, akivel majd együttérzek. Meg a giccses, összeborulós regényvég-narratívát, mindenki kibékül, igazából ő is jó ember… Ahhha. Na, nekem ehhez rövid az életem. Anyám is ugyanúgy manipulálna, terelne, ha hagynám…

Nem vagyok szociális gondozó, nem kell megértőnek lennem, és ez az egész amúgy is iszonyú lelki meló.

Én ezt rég tudom, rég itt tartok. De mégis naponta átveszem magammal az anyagot: nem kötelességem jónak lenni, jó fejnek, figyelmesnek, toleránsnak. Hálásnak sem. Lehetnek negatív érzéseim.

Nagyon ráragadni a témára nem érdemes. De ha csak azért nem mondok valamit, mert félek a következménytől, akkor nem vagyok szabad, hanem sakkban tartanak. Vagy ugyanez gondolatrendőrségként, abszolút konrollként: ha tudnák, miket gondolok, jaj…?

Nem tudják. Nem kívánok rosszat, vagy csak kicsikét. Nincs következménye. Viszont le merem szarni az illető érdekeit. Nem vagyok a dadája.

Nem lépek át törvényt. Nem álneveskedem, én vagyok én, lehet tudni, ki mondta. Nem félek, nem bánom a következményeket sem. Ha a helyzet kulminálódik, akkor meg kell mondani. Mélyen megértem, ha elhúzódik, haragszik, nem vitatom, nem erőltetem. Soha nem bántam még meg, hogy kiálltam az igazamért. Hogy nem lapítottam, hanem erőt mutattam. Amit “elegáns átlépésnek” nevez (és erőszak ellen fura naivitással hatásosnak vél) a kommentelő, aki tanácsokat ad (nekem, és nem a zaklatómnak), az egyszerűen gyávaság. Úgy teszünk, mintha nem létezne, és arra haragszunk, aki rámutat: de bizony, létezik.

Még azzal se kell jó fejnek lennem, aki annyira rajong, jön, mondja. Azt hiszi, ez nekem jó, pedig használ. Hivatalból nem kell jó fejnek lennem.

Akivel akarok, azzal meg úgyis jó fej leszek. Spontán szeretetből.

Komoly veszélyei vannak, ha nem mered vállalni és megélni a negatív érzelmeidet. Hazudsz magadnak, mindenekelőtt. A ne gyűlölködj! mondogatói általában másokat oktatnak így, azt, aki az érdekeiket sérti, vagy aki vállalja a véleményét. Esetenként pont ők széles körben gyűlölködnek, csak arra vigyázva, ne nagyon látszódjon a dolog. Mert mit szólnak…

Semmit. Nem fontos, mit szólnak. Mindenkiben ilyesmi munkál. Mindenki a közege normái szerint mutatja meg a negatív érzelmeit: a facebookon ex ellen kifejtett célozgató gyűlöletet éppúgy a közeg normája szintezi, mint az átrajzolt szemöldököt vagy az összenyomott, szexi mellműtétet.

Meg kell élni. Akkor elszáll. Ha nem tilos, felszabadulsz, ha kijön a gőz, akkor nagyovonalú leszel.

Letagadni minek? Játszani magad előtt a jó embert? Ártó szándékot átrakni valamibe: önpusztításba, ideológákba, mártírságba… ez sokkal veszélyesebb. Pótcselekvésbe.

Szóval, elvesztettem a tisztaságom, bizonyos értelemben. Hát én is! Pedig azt hittem. Nem mardosom magam. Már nem vagyok Jó – sokkal rosszabb vagyok, azzal a szemmel, azzal a mércével.

De az a szem, az a mérce nem értelmes. Egy komplett önkínzás volt ez, hogy én legyek mindig hű, kitartó, elegáns, negatív gondolatoktól mentes. Hogy mindez csak rám vonatkozik, mások helyett is én legyek a jó fej.

Miért is csináltam én ezt? Ugyanazért, amiért az ezonők: mert mélyen, önkéntelenül hittem az összefüggésekben. Miszerint ha én valami negatívat gondolok, akkor attól majd lesz valami. Hogy nem mindegy, mit gondolok. Karmikusan, a Sors szempontjából.

De, mindegy.

Bűntudatot keltettek bennem, keményen. Hogy azt nem szabad, mert juj, mi lesz.

Nem, nincsenek ilyen összefüggések. Nem, nem energiamező. Nem hat. Teljesen önkényesen válogatják össze és fűzik fel az eseményeket azok, akik szerint hatása van a dolgok folyására annak, mi suhan át a fejünkön, miket érzünk. Meg hogy szeressünk mindenkit. Ahha.

Majd ha jó fej, vagy ha kénytelen vagyok, akkor szeretem.

Néha rossz vagyok. Azt is szabad.

Felszabadító.

 

Nem hajtom be másokon a jóságomat.

Nem érzem, hogy tartoznak nekem; nem állok ott a novemberi szélben könnyes szemmel, átverve, kifosztva, a másik ember… ó, dehogy is a másik ember, a saját, magamra vállalt erkölcsi igám áldozataként.

Nem adom számolatlanul magam. Tolerálom az emberit magamban. És így már másokban is: nem ítélkezem. Nem komálom őket általában (inkább nem, mint igen), de a gyarlóságaik nem háborítanak fel többé.

Nem hárítok, nem félek a lélektani valóságtól. Ha nem rajong a másik, ha nem csodál, ha nem sírig tart a szerelem, ha nem vagyok abszolútum. Ha van külön út, saját, titkos kert. Van, legyen. Lehet. Nekem is. Nem bosszúból. Nem alapértelmezett többé a teljes megnyílás, önfeláldozás, őszinteség.

Senkitől nem akarok mást a választott (nem kényszerű) emberi kapcsolataimban, mint amit akkor, abban a pillanatban önként ad. És azzal rendben is vagyunk. Annyi legyen.

Nem várok viszonzást, nem viselkedem jófejként senkivel befektetésként, nem vagyok megbántva, ha elmaradozik az illető.

Jó nem vagyok már, olyan légyjómindhalálig módra, de felszabadult és erős igen. Nem érzem a kényszert, hogy figyelmeztessek embereket arra, amit én látok, ők meg nem. Helyesírási és jellemhibákra.

Erre van az eredménykötelem szó, imádom a jog logikáját és kifejezéseit. Magyarázod itt nekem a szép elveid, a normálisnak gondolt étkezésed, akármid, értem, az úgy helyes, úgy kell élni. De jól vagy? Alkotó, boldog, egészséges? Megtettél mindent? Amennyiben a cselekedeteidet és attitűdjeidet nézzük, minthogy azokkal tudjuk befolyásolni a velünk történteket, csak az eredmény számít.

Jaj, ne gyere nekem a világgal meg a rendszerrel. Hogy másokak könnyű, hogy ők privilegizáltak. És te nem tehetsz a saját nyomorodról, á, dehogy. Veled történt. Mert Magyarországon nem lehet, és a szemét pasik, rohad az ország. Ahha.

 

Kapcsolódó bejegyzés: gondolataid mélye

9 thoughts on “nem kell jónak lenned

  1. “Teljesen önkényesen válogatják össze és fűzik fel az eseményeket azok, akik szerint hatása van a dolgok folyására annak, mi suhan át a fejünkön, miket érzünk.”
    Pár éve muszájból végighallgattam egy ilyen rendszeres egyházi félórát a rádióban, épp katolikus nap volt. Egy idős pappal volt interjú, értelmesen és nyitottan beszélt, és nagyon megjegyeztem, amit a gyónásról mondott, miszerint a gondolatainkat nem kell meggyónnunk szerinte, akármi is áll a katekizmusban, mert ő nem hiszi, hogy a gondolatokat lehetne kontrollálni. Valami ilyen példát hozott, hogy ha azt gondolom, hogy “dögöljön meg a szomszéd, már megint vasárnap flexel”, az mindaddig nem bűn, míg át nem megyek, és le nem vágom a fejét a saját flexével. Érdekes volt ezt hallgatni, mert akkoriban éppen nagyon ezo-bio-öko közegben éltem, és mindenkiből sugárban ömlött, hogy ha másokról rosszat gondolunk, az rossz karma, meg hogy öleljünk mindenkit a kebelünkre, mert nincs rossz ember, csak útkereső, meg ha nem fordítod oda a másik orcád stb. (Közben meg közvetlen közelről láttam pl. a kis adócsalós trükközéseiket, de persze az más.)

  2. Még hogy a gondolataink nem irányítanak? 🙂
    Egyetemen egyszer az egyik csoporttársamnak a vizsgája előtt sok sikert kívántam neki. Egyből kifogásolta, hogy azt nem szabad. Mondtam neki, hogy jó, akkor nem sok sikert, hanem kéz- és lábtörést. Fél óra múlva eltörte a lábát és kivágták a vizsgáról is.
    (Van még néhány hasonló történetem. Persze igaz, kiválogatom őket a történések közül, és ezeket jegyzem meg.)

    • Oké, hogy ez létezik, csak kéred az ezzel járó felelősséget is? Hogy minden gondolatod miatt bűntudatod legyen? Biztos, hogy materialista, nem eléggé spirituális és nyitott az, aki ebbe nem száll be, viszont felhívja a figyelmet az egész okkeresésnek az önkényességére, irracionalitására?

      Amit írsz, jó sztori, imádjuk az ilyeneket, mert igazolják a hihetetlennek hangzó feltevést (általában a csodát, az irracionalitást imádjuk). És én is látok egy csomó sorsszerűséget a történésekben. Kétszer fordult elő az életemben, hogy valakiaki kifejezetten rosszat kívánt nekem a gyerekeim ügyében, tehát nekik is, és rövidesen meghalt a gyereke.

      Én is lereccsentem ezektől, noha a te történeted logikája szerint nekik van tanulság. Mindenesetre szerintem borzalmas béklyó úgy vizsgálni a gondolatainkat, múló indulatainkat, hogy azzal nem ártok-e. Nem, a spirituális hiedelemmel szemben nem a gondolatainkból és érzéseinkből lesznek a cselekedetek, legalábbis a többségből soha nem lesz semmi, és nem is formálják át a személyiséget. Vajon e logika szerint mit kéne kezdenem azzal, aki görény? Mitől ne utálnám, hogyan legyek Jézus? Nem ezen prögök, de utálom, ez a logikus, emberi, lélektani válaszom. Korrekt, maradéktalanul figyelmes, időt és energiát szánó már csak azokkal vagyok, akik velem jó fejek, ÉS ezt nem számítóan, cserealapként csinálják, enélkül is kedvelem őket. A többiekkel nem kell se tettekkel, se gondolatban jó fejnek lennem.

      Hogy a “hülye vagy, nem kedvellek” érzést vagy az utálatot, haragot hogy élem meg, fejezem ki, az a morális kérdés. De nem, a gondolatok és indulatok nem mérgeznek, hanem kb. elkerülhetetlenek, és ami mérgez, az az erre rápakolt keresztény vagy spirituális eredetű önvád, bűntudat.

      Érdekes, a te példádban még érzelem sem volt, csak szavak, szóval ezt már továbbgondoltam, mert hosszan villamosozom. Olyanok az indulatok, mint égen a felhő, de ugyanúgy tűnnek is el. Mondjuk nekem soha nem jutott eszembe, hogy direkt vicsorogva gondoljak olyanokat, hogy “de gáz, hogy ő kapta azt az elismerést, micsoda szemétség, nekem kellett volna, forduljon föl” vagy hogy “érje valami baleset, betegedjen meg, mutassa meg neki a sors”, mint ahogy nem jut eszembe egy csomó minden, mert tényleg nagyon szigorú morális normák közepette nőttem fel, és soha nem magamat védtem, kis híján rámentem, annyira. Nekem a lájtos káröröm volt a maximum, utólag. Nem kellett akarnom, elintézték nagyobb összefüggések.

      Én attól, hogy őszintén vállaltam a negatív érzéseimet magam előtt, és felszámoltam az ezzel kapcsolatos bűntudatot, a jóság parancsát, jobb ember lettem.

      • Természetesen csak jó sztorinak szántam, reméltem, ez a smileyból kiderül. Remélem, nem gond, ha nem mindig csak építő hozzászólásokat írunk.

    • Az egyik nyomást gyakorolt anyagi érdekből, hogy ne szüljek, és én visszaszóltam, megszerzett jogosulatlan pénzeket arra hivatkozva, hogy kell az anyagi biztonság a gyerekvállaláshoz. Ő félidősen, 25 hetesen elvetélt, pedig ilyet – természetesen – nem kívántam, nem is gondoltam. A másik pedig, aki lekötelezettem volt és naggyon szeretett meg példakép stb., sunyin ellendrukkolt, nettó rosszat kívánt: remélte, hogy megszívat a gyámhatóság, ami mondjuk nem tudom, kinek lett volna jó, egyébként ilyen vezérként meg nőkért ténykedő szereplőként viselkedik. Neki pár hónapra rá vízbe fulladt a fia (majd ő vádolt ezzel, hogy élvezkedem a gyereke halálán, de hát jól ismerjük a projekció és a “nem érek fel hozzá, dögöljön meg” motivációit).

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s