szültem, de visszaszívom

Hosszú, de az cenzus is.

Ebben a posztban a blogger megfogalmazza, mit gondol a gyerekszülésről, arról, hogy a nők életét felemészti a rendelkezésre állás; a megbánt döntésekről, a saját vállalásáról, feminista jellegű dilemmájáról – mindarról, amiről nem szokott írni. Az abortuszól, a gyermektelenségről, harsány hangokról, ítélkezésről és és tisztességről.

2014 februárjában tettem közzé egy vendégposztot a tudatos, választott gyermektelenségről, és ezzel áttört egy gát: azóta jött rá kettőszázharmincnégyezer körüli kattintás, volt neki ezernél több megosztása – a blog legolvasottabb öt posztja közé tartozik. Téma lett a “szülni vagy nem szülni”, a nemszülést nem szégyellni a nők netes beszélgetéseiben. Sok, választottan gyermektelen nő talált ide és lett törzsolvasó. Én magam három, kívánt gyerekkel nem forszíroztam a többi írásomban, hogy de jó szülni, próbáljátok ki, ennyit tudtam jó lelkiismerettel az ügyhöz – a tabu megtöréséhez – hozzátenni. Ekkoriban, politikai színnel és egyénileg is képviselve a gondolatkört, Lobster írt még érdemben a témáról.

Én azt a posztot nem tudtam volna megírni, mint ahogy a dohányzásról sem tudtam volna személyes, ihletett beszámolót írni. Viszont fontos tabutémának tartottam, amelynek legyen helye, tere, gondolkodjunk róla.

A blog felfutása miatt abba a helyzetbe kerültem, hogy én vagyok az, akinek ezt el lehet mesélni. Olykor kíméletlen dolgok írattak le kommentekben anyaságról, testi folyamatokról, kisgyerekekről. Ezt nem volt mindig egyszerű kezelni: bennetek ekkora az utálat, ti nem bírjátok az én gyerekeimet sem?

Hiba volna ugyanakkor gyerekszeretetről kontra gyerekundorról beszélni. Én se komálom a random gyerekeket, másokéit mármint, főleg a kicsiket nem, mert rosszul viselem azt, ami irracionális, hangos, fárasztó, ezeket a saját gyerekeimben is, csak őket, ugye, vállaltam, ez nekik az árnyoldaluk. Nem vagyok jól az olyan helyzetekkel, amelyekben a kötelesség diktál, az, hogy “nem tehetem meg vele”, amelyekben fegyelmezettnek kell lennem, mert ha nem, az károkozás és bűntudat, és ahol tartósan félre kell tenni az énemet. Én tehát úgy vagyok anya, hogy nagyon is problematikus számomra, hogy mindenért én felelek, minden rám hull vissza. És ami sokszor egyben tartja a dramaturgiát: a protestanyaság sincs. Nincs férjem, akit hibáztathatnék, olyan, aki nincs jelen érzelmileg (viszont nem is keres fényesen, leszarja), és aki ellen én vagyok a jó szülő. Az van nekik, amit összehozok, és még alkalmi, baráti segítség. Ezért igen megvetek mindenkit, aki ítélkezik. A gyerekeimmel való, egyszemélyes jelenlét már öt éve folyamatosan gyakorlati, érzelmi és morális problémák elé állít.

Sokat feszengtem a privilégiumaim miatt. Anyaként én többségi és privilegizált volnék, mert szülésért jár a társadalmi helyeslés? Esetleg: eleve csak ennek bábjaként szültem én is, hiedelmek és tündérmesék áldozataként?

Nem tudom, mennyit basztatják azt, aki nem szül. De azt tapasztalom, hogy engem az anyaságom ürügyén basztatnak, folyton fölösleges apróságokat rónak rám, amelyekkel nem értek egyet. Megjegyzéseket tesznek, zsarolnak, kérdőre vonnak, hogy milyen vagy, ilyen vagy, olyan vagy, nem elég amolyan…? Mindenkinek véleménye van az anyaságomról. Anyának lennem, következésképp – például – a közoktatásban részt vennünk ebben a kusza világban egy csomó megalkuvást, smúzolást, céltáblaságot, vállalhatatlan helyzeteket és idegeskedést jelent. Nekem ez nem megy, és azt sem szeretném, ha a gyerekeim beletörnének ebbe, ha elsajátítanák a törtetést, versengést, látszatkeltést, elvtelen diplomáciát, kíméletlenséget, árulkodást, robotos megfelelést.

Aki idetalált gyermektelenként, az tudta: csakazolvassa nem fog szülésre biztatni, se csökkent értékűnek tekinteni, bántani. Sok mindenkit vigasztalgattam én az évek alatt, akik itt agressziót vagy további meghasonlást fejlesztettek ki magukban. Álbántalmazottat, aki tök jól elvolt a házasságában, minden előnyt természetszerűleg kivett belőle, és igen inkorrekt módon gyalázta itt a férjét, és még sokakat másokat. Szóval, szeretném deklarálni, hogy azért őrizzük meg a mértéktartást a nagy asszertivitásban.

A múltkor az uszodában álltunk, sok gyerekkel, a lehető leggazdaságosabb belépést kalkulálva, amikor egyikünk, aki gyermektelen, megjegyezte, hogy miért kell a családi jegyhez mindenképpen gyerek is. Miért nem lehet egy pár család?, kérdezte, amúgy politikailag. Ekkor lettem én egy kicsit irritált, ettől a mondattól és ettől a fajta sérelme vadászó mentalitástól: az megvan, hogy két felnőtt, az két fizetés, ellenben a gyerekek nem keresnek pénzt, hanem a szüleik fizetnek mindent?

Bevallom most nektek, és legyen meg a véleményük rólam azoknak, akiknek úgyis megvan: én aktívan közrehatottam kétszer is, hogy a nehéz helyzetű nő tartsa meg a harmadikat, ezt gondoltam jó döntésnek, és lelki támaszuk voltam, egyiküknek anyagi is. Hallgattam továbbá, mert feministaként nem tudtam mit kezdeni ezzel, a mélységes abortuszellenességemről. Csak elméleti cikket tettem közzé, illetve a saját nem-abortuszom történetét, amit igyekeztem nem kihegyezni mások ellen. És hát ez is mekkora privilégium, igen, hogy nekem nem gyakorlati az abortuszkérdés, mert soha nem voltam olyan helyzetben, hogy élesen merüljön föl.

Azért se merült föl élesen, mert engem nem sokan környékeztek meg szexualice, nem olyan a közegem, és nem tartottam szükségesnek én sem, hogy ismerkedjek, hogy legyen valakim. Inkább nem volt.

Nem akartam senkiben sebeket feltépni, és az elharrachpéteresedés miatt vádakat kapni (nekem mondjuk, és ez fontos különbség, a saját testemről, szexualitásomról meg szüléseimről van szó, és nem vagyok döntéshozó).

Szóval, lehet, hogy ti ezt nem tudjátok? Hogy én nem, én nagyon nem.

Csak, esetleg, a már említett történetből tudhatjátok, ami nem más, mint egyértelmű igen a szerelemgyerekre. Nyilván a szerző erkölcsileg megveregeti önvállát, és meg van hatódva a regényes sorsától, igen, erre hajlamos, csakhogy ez így volt pontosan, minden cseppje kincs, ez az én szép, egyetlen történetem-férjem-leányom, és ez egy átjárhatatlan másik térben zajlik, ehhez nem fér oda a közgazdasági természetű, belepofázós, személyes érdeksérelmen vagy indulatokon alapuló racionalitás, amelynek bírálata jelen írás fő témája, és amelyre mindjárt rátérek.

Csak én mondhatnám amúgy is, hogy kár volt, hogy rosszul döntöttem, de én nem mondok ilyet. És nagy adag, akkor még naivan nem várt szarok zúdultak-zúdulnak a nyakamba a Babalány miatt. És hiszen a végeredmény szempontjából mindegy, hogy mennyit agyaltam volna. Ha úgyis tudom, mi a vége, akkor már miért ne magától értetődően és örömmel mondjak rá igent?

Egész pontosan arról hallgattam, hogy bármit inkább választanék, mint az abortuszt. Ezek most komoly morális kérdések, és nem dicsekedni akarok, hanem a mentalitásomat illusztrálom. Értsd:

nemi erőszakból származó gyerekemet megszülném, amit könnyű mondani és engem nem ért erőszak, és nyilván megint a kurvaanyám, mert nekem megadatott az is, hogy a meglepetésgyerek ne borítsa fel az életemet, nem nyomorodtam bele és nem lehetetlenültem el úgy, mint azok, akik de

– de, ugyan, ők mivel vannak előrébb azzal, ha én sem szülöm meg?

Az a gyanúm, hogy gondos lelki munkával, szakemberrel fel tudnám a helyzetet dolgozni, nem mennék rá, éspedig azért, mert a legfontosabb a tudat volna: jól döntöttem (biztos mert láttam ilyen, skandináv filmeket).

A középidős vetélés-indukciót nem vállalnám, akkor se, ha életképtelen gyerek születne terminusra, hanem végigcsinálnám, és könnyebb lenne a lelkem, racionálisan amiatt a pici esély miatt, hogy tévedtek és félrediagnosztizálták, irracionálisan pedig azért, mert ne, ne nyúljanak bele, lásd fenn: lelki munkával és a korábban személyiségembe gyűjtött ásványi anyagok által ez feldolgozhatóbb, mint annak a traumája, hogy én döntöttem úgy. Nem, ez nagyon nem vidám. Viszont nem akarom a döntés súlyát cipelni, ne kelljen dönteni (ez gyengeség, nem erő, ha figyelsz), és ebben az irányban nem volnék képes önrábeszélésre. Nagyrészt a lelket, az emberi lényt önálló entitásanak kezelő, nem-materiális alapom miatt és a saját szüléseim miatt, az eredendően erős (“biológiai”) gyerekvágyam miatt van ez így.

Az amniocentézist se, semmit, amitől baja lehet, mert ennek a kockázatát elhallgatják, és mert az első, amikor belementem, akkora lelki teher volt.

Miközben nem ítélkezem azok fölött, akik nem így, nem foglalkozom azzal és firtatom azt, hogy más mit csinál az ezer előzménye és oka között ennyire személyes és nehéz döntési helyzetekben.

És igen, ha olyan vona a szitu, szülnék negyven fölött is, negyediket is, szóval nincs ez, hogy én többet nem. Tárgyilagosan szülnék.

Lehet, csalódást okozok, de bármennyire elismerem a nemszülést mint lehetőséget, mint legitim és megfontolt döntést, a szülést én önértéknek tartom. Nem, szülni, “világra potyogtatni a gyerekeket” és főleg felnevelni nem könnyű. Aki gyereket szül, és végigcsinálja, az mindenképp létrehoz valami értéket, kb. el sem kerülheti, akkor sem, ha károkat okoz. A saját személyisége átmegy egy nagyon komoly érlelődési, felnövési folyamaton. Akkor is, ha szarul csinálja és belebukik – akkor, szerintem, nem az a hiba, hogy szült, hanem őt nagyon kellett volna támogatni. A javát ő csinálja, mindenképp. Akkor is, ha nem döntés volt a szülése, hanem sodródás vagy gyávaság, mert akkor is végigcsinálja, és akkor is, ha leginkább a csoportnyomás miatt szült, a közege normái miatt.

És, emberi lényekről lévén szó, lesz szíves neki sem elmagyarázni senki, főleg nem az érzelmi lobotómián átesett ítélkező, hogy ezekamaifiatalok, xy felelőtlen, összefeküdt ezzel-azzal, érdekből szült és rossz anya, bántalmazó és a többi.

Hogy nyakra-főre, segélyért, a semmire szülnek, ezt pont ütközne a többi nézettel, a llierális identitással, szóval ez nincs ott, de hogy felelőtlenül. Státuszért, buksisimiért. Meg a férfit kijátszva, meg érvként, meg a “követelőző méhe” miatt, önzőn, úristen, egy barátnőm fogalmazta így. Férjvisszacsábítási vagy szeretőmegszerzési alapon – hát te honnan tudod,  az milyen, és te mit tennél, ha ott lennél harmincnyolc évesen, és nem lenne olyan kedvező kis helyzeted, hogy téged szépen, huszonévesen, konform módon egy gyerekre is vágyó férfi elvett feleségül?…

Kénytelen vagyok úgy fogalmazni, hogy a főút a szaporodásé, és ne basztassuk miatta egymást. Az biztos, hogy nem lehet megmondani embereknek, pláne külsőkontrollos, kétségbeesett nőknek, hogy mit tegyenek, korholni őket, ítélkezni. Az pedig nem egészen véletlen, hogy a társadalom (minden társadalom) a szülést támogatja, és tény, hogy ez munka, ezt el kell ismerni és segíteni, főleg azokat támogatni előtte és közben is, akik tudatos döntésként vállalnak gyereket, várják a gyereket, másrészt meg ennél is jobban kríziskezelni azokat, akik nem, korszerűsíteni az örökbefogadást, észszerűen szabályozni az asszisztrált eljárásokat, és nem nyomorgatni az anyákat.

Ami nem azonos azzal, hogy a gyermekteleneket stigmatizáljuk.

És emellett legyen abortusztabletta és fogamzásgátlás elérhető módon, meg szexügyben különösebb moralizálás nélkül én valahogy promotálnám a finnyásságot is, a méltóságot, mert az a legbiztosabb fogamzásgátló.

Ezt most nem tudom kifejteni, de az összefekszik zűrös pasasokkal, minősített esetben elnevezi sorsnak, amellett, hogy nagyon kínos a szóhasználata, az életem szerelmére célzás, akivel kölcsönösen az voltunk, és igen gáz, mert magánbeszélgetésből tudja a célzó a sztorit.

Ami biztos ne legyen, és rémisztő, hogy ez a beszédmód és érvelés mennyire elterjedt:

degradáló szavakkal illetni a szülést, mások személyes döntését, gúnyolódni a szülésen és a hozzá kötődő érzelmi, nem-racionális tartalmakon (sajnos, ezt Lobster is csinálja. aki így is a négygyerekes Szt. E. és az én kedvenc olvasmányom),

örömgyilkosnak lenni, morális varjúként rákárogni arra, aki nem tudja ugyan excelesen levezetni, hogy miért döntött jól, de rendben van vele: aki élvezi és becsüli a szülését, szerelmét, a magas kultúrát, a sportot, esetleg erről ír és ezt képviseli. Mindezek az örömök nem egyenlően hozzáférhetők, és nem is jogok, nem érdemes így közelíteni hozzájuk, kiherélve azt, hogy “personal is political”. Nincs baj azzal, ha nem érzed, ezek miért jók, de ne szarj már rá mások megélt életére, mert ezzel magadról árulsz el valami igen kínosat,

úgy állítani be, mintha a lelkesen szülő nő megvezetett báb lenne, és politikai nyomásra, a hagyomány miatt, valódi információk és mérlegelés nélkül, vakon belesétált volna a szüléscsapdába, amit ezek a debezzegdeokos bloggerek, részben többgyerekes anyák, de milyen jól átlátnak, és ők már tudják,

összemosni az érzelmet, a belső drive-ot, a nem-racionális részt az irracionalitással és a felelőtlenséggel, azt sugallni, hogy szülni vagy teherbe esni csakis tudatos döntés legyen, más nem számít; aki nem így, az felelőtlen.

Meglehet, hogy a Mozg- és Forradalom elvégzi felvilágosító munkáját és rá tud beszélni  nőket, hogy gondolják meg jobban, és inkább ne szüljenek, mert az rendszerszintű erőszak ám. De biztos vagyok benne: aki érzelmileg szülne, akiben – akármiért – erős gyerekvágy van, és racionális módon lebeszélik róla, lebeszéli róla magát, az egész életében hiányérzettel fog küzdeni, éspedig traumatizáló jellegűvel, főleg ha abortusza is volt. Lehet, hogy a gyerekezés nehezebbnek bizonyulna, mint hitte, netán meg is bánná, hogy szült, de úgy meg abban vergődne, hogy nem tudja, miről maradt le, hogy nem is a gyereknevelés valósága, hanem az idillje, az elképzelt tökéletes baba kísértené. És ez nagyon nagy teher, ha amúgy akart volna szülni. Akkor is, ha hiedelem-alapú volt a vágya. Az ember ilyesmiben nem hallgat másra.

A lemondására persze rápakolhat magyarázatokat: nem is lett volna jó, sorolhatja az előnyöket és elkerült veszteségeket. De én mindig gyanakszom, amikor nagyon harcias a szöveg, hogy ő aztán nem szülne. Utólag meg…?

Akinek trauma a szülés, azt nem a szülés, hanem a rendszererőszak, a fennálló viszonyok és a korábbi, testéhez-szexualitásához való, szintén rendszereredetű problémás viszonya traumatizálja, ezért nem a szülés a téma, hanem a rendszer, a trauma, a saját testhez való viszony. Biztos az életigenlő, gyerekorvos anyám plusz kereszténység plusz egészséges test, sose fájós menstruáció, sima szüléseim és hosszú szoptatásaim, hordozásaim teszik, szóval megint a PRIVILÉGIUM, de az is lehet, hogy valami tudati mákony, amitől nem szabadulok, mindenesetre az én személyes verzióm az, hogy a szülés, a gyereknek örülni, a gyerekkel kibírni szívást, a gyerekért le is mondani sok mindenről, az ugyanaz, mint általában örülni, patakba gázolni, szenvedélyt átélni, ennek az egésznek az egyértelműsége és elevensége. Amit valamiért a klimax közelében és utólag hevesen és csúf, degradáló szavakkal tagadnak olyanok, akik egyébként nem neveltek egyedül gyereket, és akiket én rettentően nyomasztónak tartok.

Hagyjuk a patakomat: kétségbe vonni bárki döntését, hogy értelmes volt szülnie, miért akarta, mennyire akarta, lefelelőtlenezni és lebántalmazózni, az bizony nem bátor tabutörés, hanem fullgáz, és fejezzétek be. Nem csak azért, mert bántó, nem csak azért, mert bizony te se voltál és vagy mindig kiegyensúlyozott, felelős, jelen lévő anya, hanem mert szuverén emberi lényekről beszélünk, akik már megszülettek és nem lehet őket visszavonni.

Van több sunyi célzás a tegnap linkelt ápolós blogon is: a minimálanyaságra is, a sorsra, meg hogy cudarul bánnak vele, de persze a gyerek küzd és “igyekszik nem károsodni”. Itt valamit meg kell magyarázni, mégpedig azt, hogy igen kemény helyzetekkel szembesülnek a saját családi életükben is azok, akik sistergő szavakkal ítélkeznek másvalaki, csak epizódokra felvillanó magánélete alapján. Előzetes koncepció van, keményen, meg kibeszélés (ismerem a szereplőket, és emlékszem a nekem megírt és visszahallott vádjaikra). Na de hogy a folyton edző, szövegeibe mélyedő kaotikus gerleévának vajon mi a bánattól ilyen ugrabugrák, pszichoszomatizálástól mentesek és kiegyensúlyozottak a gyerekei, azt meg kell magyarázni. Tehát “a gyerekeinek nagyon szar, én aztán tudom, átlátok én rajta, de még nem látszik rajtuk, megúszták”.

A gyereknevelés is eredménykötelmes üzem: onnan tudod, hogy jól csináltad, hogy a gyerek jól van, nincs ilyen igazságosság, hogy mindenkinek x egységet kell szívni a kölykével. Akkor ő ennyiből felnevelődött. Ennyi állt rendelkezésre, nem kívánságműsor, hogy mennyi az erőforrás. És még hibázni is szabad. Amit nem szabad: hibát el nem ismerni, gyerek jelzéseit leszarni, gyereket hibáztatni azért, ami a nevelés vagy az oktatás bűne, mulasztása, felnőtt gyereknek igazolni, hogy de mi igenis jó szülők voltunk, miközben ő nem így látja.

Illetve a megbánt szülést az arcába tolni.

Szóval, Ápoló, leszel szíves nem károsodásokat keresni más gyerekében.

És még egyebbet még jobban nem lehet: a saját döntést utólag megbánni, és önigazolva, legitimitást kérve, agresszívan hinteni nyilvánosan, úgy, hogy a gyereked felismerhet. Ti  megutáltátok a pasikat, a szexet, a saját korábbi döntéseiteket, most lényegében a gyerekeitektől távol éltek, és úgy vagytok rendkívül okosak, és ezt terjesztitek ki másokra. Ők se szüljenek, ismerjék fel ők is: hülyeség volt! De a szülés nem beruházás volt egy mosógépbe, szuverén emberekről beszélünk. Ne legyen tabu az, ha te mégsem ilyen lovat akartál, mint a többgyerekes lét, az se, ha te nem szülnél, ha most lennél huszonéves. De nagyon meg kell erőszakolni a valóságot ahhoz, hogy a szülés-nemszülés pusztán politikai, önképviseleti tett legyen: szülni birkaság, nem szülni meg ellenállás, ami minőségi életet garantál, mert ez így nem jött össze. Hát igen valószínű, hogy úgy se volna garancia a nagy durranásra. Ha megbántad az anyaságot, mert könnyebb és menőbb lenne önmegvalósítani, úgy, “mint a pasik”, az a szűk baráti körre és még inkább pszichológusra tartozik, és ott dolgozandó fel. Mert ott vannak a gyerekeid és a környezeted, és ezzel, légyszi, ne terheld meg őket, mert ez a “bárcsak ne szültelek volna meg” típusú, egzisztenciális (létében megkérdőjelező) lelki bántalmazás mellett van egy centire.

És különösen ne kezdjetek a saját csalódottságotok vagy depressziótok vagy újkeletű, tudatosodásnak gondolt kattantságotok miatt visszaélni egykori bizalmakkal, apróra szedni és ellenségesen figyelni másvalaki anyaságát, mert ha nem ismered az ő valóságát, akkor ez durván projekció, mindamellett ehhez akkor sincs jogod, ha nagyon is ismered, és nem, így “leleplezni” nem bátorság.

Én még egyszer végigcsinálnám, és nem tudom, minek kéne történnie, hogy ne így érezzem, de azt hiszem, ez az elején eldőlt, amikor vállaltam őket, ez állt a szerződésben: megszüllek és nem kérdőjelezlek meg, akkor se, ha nehéz. Ti magatok ugyanúgy politikai céllal turkáltok nők méhében a nemszülés-dogmával, pont mint a kritizált patriarchális politika, és ezt értelmes emberek is aláírták petícióként, negyvenöt évesen, ti. azt, hogy “nyomást gyakorlunk, nem szülünk”. Gúnyolódtok azokon, akiknek nehéz, de nem magyarázzák és nem revideálják – én őket morális hősöknek tartom.

66 thoughts on “szültem, de visszaszívom

  1. “Nem tudom, mennyit basztatják azt, aki nem szül.” — csak annyit mint azt aki szült. nekem nyilván túl sok, de még mindig inkább mint hogy szüljek.

    “nemi erőszakból származó gyerekemet megszülném” — nekem akkor esemény utáni tabletta. ha az nem működik akkor az abortusztabletta (tudom, MO-n nem). ha az nem működik akkor az abortusz. ha az nem működik akkor szépen keresek egy tiszafát.

    “A középidős vetélés-indukciót nem vállalnám” — addig én nem jutok el. lásd tiszafa.

    “amniocentézist” — gondolom egyértelmű. nyilván oka van annak hogy jobban tudom a művi meddővététel feltételeit mint a háziorvosválasztás szabályait. fenti rendszerben egy terhesség számomra nagyobb eséllyel halálos mint egy szívroham.

    az akart nem akart / szült nem szült / tervezte nem tervezte / megtartotta nem tartotta tér minden szegletéről volt/van barátnőm. mindegyikük döntését tudtam eddig támogatni.

  2. ahol pedig gyerekkedvezmény van ott előbb utóbb gyerekek (sok) is lesznek. és képzeld “Én se komálom a random gyerekeket, másokéit mármint, főleg a kicsiket nem” és főleg nagy mennyiségben nem.

    nem ‘azénadómból’ csak jobban szeretem a 18+ helyeket. ja, hogy akkor ne menjek sehova? hát, az ilyen mint én jobb is ha meghúzza magát, nyilván.

    • Nem, én szoktalak hívni, senki se mondott ilyet, hogy mar adj otthon, ezt most túlizéled. De mondjuk ott vannak a társaságodban a gyerekek, meg az anyák, akiknek nem olyan jó hallgatni, hogy “szörnyű, hogy csak a családokat támogatják”, nekünk ez szarul esik, és nem is tehetünk a rendszer anomáliáiról, és örülünk, ha kapunk még egy keveset, akárhogyan, mert túl kell élni. Meg a józan ész azért működjön. Szoktál azért úgy monologizálni ilyen sérelmeken, hogy nem is téma, te veszed elő. Saját frusztrációnkkal, kirekesztettségünkkel inkább ne turnézzunk és főleg ne bántsunk másokat, nekik se könnyű.

        • Nyilván létezhetsz, és szeretünk, de ha olyanokkal vegyülsz, akiknek vannak gyerekei, akkor nem tudod elkerülni ezeket a szitukat. Amúgy sokkal szívesebben úszom egyedül én is, és hívnak mindenfelé, koncert, fesztivál, ottalvós buli, színház, de nem tudom megoldani. Ezt is lásd, hogy nem mindig tudjuk hova rakni a gyerekeket, ez kényszer, néha a gyerek is vergődik (mennyit jártam én képzésekre meg tütetni, szerveződni jó ügyekért gyerekkel, vagy fizettem bébiszittert, tejóisten), és megpróbáljuk velük kibírni, és nyugisan ellenni velük valahogy, és ez amúgy is egy végeláthatatlan folyamat, nincsen kiszállás, és nagyon szar ilyenkor az a reakció is, hogy finnyogva monologizálsz gyerektelenségről, mert az jutott eszedbe, pedg senki se bántott, meg azé is, aki a gyereken aggódik, hogy szegények, jaj, nem kéne-e, és valójában engem vegzál, miközben (hangsúlyozom) semmi bajuk épp.

          Békésebb helyzetekben az is szempont, hogy ússzanak ők is, ránevelni őket sportra, kultúrára, én kiállításokra is megyek velük.

    • “ahol pedig gyerekkedvezmény van ott előbb utóbb gyerekek (sok) is lesznek.” De miért ne lennének? Vagy hol legyenek ők akkor? Ez igazán nem diszkó.
      A Reedbe pl. nem lehet gyereknek belépni, ott egyértelmű.
      Képzeld el az uszoda szempontjából is a szitut, az ő érdekeiket nézve. Miért érdekelt abban, hogy sokan legyenek, gyerekek is. Tekintettel arra, hogy az úszás, srandolás népszerű családi program, és egy-egy 8-10-12 éves már nem a kétméteres delfinjével akadályozza a sáv haladását, hanem pont úgy és azért úszik, mint egy felnőtt, és nem idegesítő.
      Amely uszodát főleg azért építettek meg, és szerveztek rá nagyipari méretű oktatási szolgáltatást, hogy a kerület iskolásai, óvodásai tiszta, nívós környezetben tanuljanak meg úszni, és versenyzőket, vízilabdázókat is kineveljenek.
      Ott lesznek. Nem voltak zavaróak. Az utálom őket hangoztatása téged izolál el, pontosabban, magadat izolálod el vele.
      Mindamellett, a random gyerekeket, csak azért, mert gyerek és asszisztenciára szorul, én sem komálom. Vagyis, a bonyodalmakat meg a zajt nem. De valami extrém nem-idegesítő volt épp a mezőny, senki nem sírt, szart bele, nyaggatott senkit.

  3. Kicsit meghökkentem az elején, ahol azt írod, talán nem egyértelmű mindenkinek, mi az álláspontod a témában. Akinek nem egyértelmű, az még nem olvasott el itt három darab random posztot se, vagy csak én vagyok naiv, vagy nem tudom. De jó volt összefoglalva is olvasni, és ok-okozati összefüggésben látva a dolgokat.

    Én nem kapok különösebb basztatást az (egyelőre?) nemszülésem miatt. A válásom óta a vér szerinti nukleáris családom elképesztően, magazinszerűen támogató és jó fej, annyira felszabadult vagyok a körükben, hogy az már-már idilli, mondjuk ehhez kéthavonta találkozunk és 300 km van köztünk, ez is része a dolognak. De nekik mindegy, hogy szülök-e vagy nem.

    Nekem nagyon sok és mély félelmem van a gyerekvállalással kapcsolatban, és ezek főleg a testvéri viszonyaimhoz köthetőek.
    1. Hét-nyolc-kilencéves koromban (főleg) nyáron nekem kellett szórakoztatnom az amúgy extrém társaságigényű öcsémet (ő még a magányos tevékenységeket, pl nintendo vagy rajzolás, mondjuk ez hülye példa, mert sosem rajzolt, is csak úgy volt hajlandó végezni, ha valaki ott volt és nézte), bölcsődés-ovis, ismétlésen alapuló, mindig ugyanolyan játékokkal, és úgy emlékszem erre vissza, mint valami börtönre, ahonnan szabadulni akarok, és a sírás határán építem a műanyag állatoknak a kerítést, mert ő azt nem szereti csinálni, de az állatkertnek meg kell lenni. Délután aludni kellett vele, hiába nem voltam álmos, de akkor is, ha ő se, és viszont nekem kellett elaltatnom, mert ha nem aludt el, én szívtam meg ugyanúgy. Talán ezt nem akarom átélni újra, és talán a lelkem mélyén nem hiszem el, hogy az anyaság különbözik ettől.
    2. Két testvérem meghalt csecsemőkorában, és rettegek attól, hogy velem is ez fog történni, mármint anyaként.
    3. A húgommal szemben, akinél 11 évvel vagyok idősebb, kisóvodás korától kb kiskamasz koráig olyan ingerültség volt bennem, amit nem tudtam hova tenni, és megmagyarázni sem tudtam, de szégyelltem magam érte, viszont rendesen kommunikálni sem tudtam vele. És tele vagyok bűntudattal, mert van néhány dolog, amit megtettem vele, és szerintem iszonyatosan, gyűlöletesen aljas. A legszörnyűbb, ami azóta is kísért, és ő csodával határos módon nem emlékszik rá, az az, amikor a házunk földszintjén próbáltuk feltenni anyukám szülinapi tortájára a gyertyát. Apám nagyon ideges és dühös és frusztrált volt, menjünkmár módon, én rettegtem tőle, amikor ilyen volt. Nem sikerült felraknia a gyertyát, mert eltört, és azon a rémesen fenyegető hangon, sziszegve szidott (minket? már nem is tudom), vagy szitkozódott. Aztán elfordult, én próbáltam az egyiket meggyújtani talán, de eltörtem azt is. Na, és ekkor (a húgom mellette állt), jó hangosan rákiáltottam, hogy “[a keresztneve]”, mintha ő törte volna el a gyertyát, ő összerezzent, apám megfordult, és rákiabált ő is, talán meg is legyintette, nem tudom már, összefolyik. Ezt tettem. És tudom, hogy lelki bántalmazó volt apám, persze, de itt nem ez a lényeg. Hanem amit én tettem a húgommal, és nem hiszem, hogy ennek ne lenne köze az ingerültséghez, amit vele szemben éreztem. Azt hiszem, ez az, ami szerintem életem leggusztustalanabb tette.
    Hát most leírtam.
    És tartok attól, hogy a saját gyerekemmel szemben is előjönne az az ingerültség, és nem tudom, hogyan tudnám kezelni.
    Egyébként most is reszketek, ahogy ezt leírtam.
    Persze most már tudok mit kezdeni a húgommal, aki fiatal felnőtt, és nagyon szeretem, de nem tudom meg nem történtté tenni, amilyen gyerekkorában voltam vele, hogy nem voltam vele melegszívű. Nem akarom ezt megismételni vagy továbbvinni.
    4. Akkora kincs nekem a párkapcsolatom, hogy nem kívánok bele még valakit. Ha irracionális, akkor is kb ennyi röviden ez a négyes pont. De ez nem ilyen testvérekkel kapcsolatos izé, csak egy érzés.

    Szóval én így állok a gyerektémához, és szeretem olvasni, amikor más azt írja le, hogy ő hogyan, és miért úgy. Mert engem ez a téma nagyon mélyen érdekel, nyilván az averzióim miatt.

    Tök kíváncsi vagyok, hogy lesz-e valaha gyerekem.

    • Hadd mondjam el az én (egyik) történetemet @ritalli-éra. Az én apám 1898-ban született, Ferenc József még élt, mikor leérettségizett. Még konzervatívabb volt, mint ebből következne, és még öregebb testben-lélekben, mint a valóságos kora. Ettől függetlenül lehettünk volna jóban, de én cseperedve az anyám pártjára álltam, szenvedtem az öregségétől, gyarlóságaitól, haragudtam. Az apámmal való rossz kapcsolatot traumaként hurcoltam, utáltam szegényt. Mikor 34 éves koromban megszületett a (nem várt, nem tervezett) második gyerekem, fiú lett. Akkoriban nem tudtuk előre, milyen nemű gyerek várható. A szülést persze, “meghekkelték” a kórházban: az újszülöttet mindig csak másnap adták kézbe, kimosdatva, bepólyázva, megteáztatva, mikor már látták rajta, hogy nem árthat meg neki az anya közelléte, semmi rooming-in. Így másnap a pólya fehérségéből egy kis fehér-rózsaszín arc, kopasz fej, világos szempár fordult felém vizsgálódva, pici aggastyán. Megdöbbentően hasonlított az apámra, aki a párnájáról pislogott föl, mikor fölébredt a jöttömre (az utolsó vonattal érkeztem haza olykor, már diákkoromban). Abban a pillanatban éreztem, hogyan enyészik el és oldódik föl a gyerek- és kamaszkor sok rossz emléke és hogy ezek már nem fognak kísérteni többé. Vagy legalábbis nem annyira.

    • Uuristen, en se vagyok enyhén szolva abortuszellenes, de ezt 10 centis betükkel ki kéne nyomtatni és a nemszülö nöket baszogatók arcába vágni.
      Sokszor maga a leginkább baszogató a legnagyobb ok a nemszülésre, pl a saját anya.

    • Az ingerültség, a családi kapcsolatokból hozott kisebb-nagyobb traumák, a feszült viszony anyámmal, a rossz gyerekkori élmények, a kibeszéletlen dolgokból adódó feszültség mind-mind ott van a gyerekeimmel való viszonyomban. Sokszor azt is meg tudom mondani, mi miatt érzem éppen azt a negatív dolgot, amit, mi köszön vissza, miért nem vagyok képes egy vigasztaló ölelést adni ahelyett, hogy veszekszem és kiabálok. Mindezek ellenére nem bántam meg őket (és szerintem ők sem kívánják, bár ne jöttek volna a világra), és azt is gondolom, hogy ezek a nehézségek sokat segítenek abban, hogy ráébredjek dolgokra, felismerjek mozgatórugókat. Ez nem rábeszélés akar lenni, csak arra próbálok rámutatni, hogy amit hendikepnek és legyőzhetetlen akadálynak tartunk, sokszor nem feltétlenül az, vagy nem csak az.

  4. Én akartam a gyerekemet és minden nehézségével együtt hálás vagyok érte. Nemcsak a gyerekért, hanem az anyává, szülővé válásért és azért, amit a személyiségemmel tett. De elfogadom ha valaki nem akar, valakinek nem lesz, vagy nem úgy alakul. Ami nagyon felhúz az a szemrángásos öregasszony típus, akinek a szemében – kortól és nemtől függetlenül – megjelenik a tömény undor a ha a gyerek egy cserepes virágnál több aktivitást mutat. És a másik döntésének tiszteletbentartása csak akkor lesz jó ha nemcsak humánerőforrásként támogatjuk a gyereknevelést hanem érzelmileg és társadalmilag is. Pl. megoldott házi gyermekfelügyeleti rendszer, normálisan szabályozott gyermekvédelem, a fiatalon szülő anyáknak reális és élhető továbbképzési rendszer stb… vagy pl a metróval való közlekedés legyen megoldott két kisgyerekkel is és ne azon rinyáljanak h nem tolhatod le a babakocsit a mozgólépcsőn.

  5. Van valami, amiről nem volt még szó. Azokkal kapcsolatos hipotézis, akik megbánták és nem érzik az anyaságot, és elegük van és azon gondolkodnak: mi lennék, ha nem lennének ők, mennyivel könnyebb lenne.
    Mert nem csak az utóbbi évek kudarcai és sorozatos rossz döntéseik miatt mondják ezt, és nem is azért, mert férj, balsors, közeg, társadalom és oktatás tényleg megszívatta őket.
    Az ősok az, hogy ők traumatikusan szültek, és csecsemőgondoztak.
    Ami azt jelenti, hogy a rendszer szülésvezetés, de már terhesgondozás címén is megerőszakolta őket, és akkor még jön a védőnő ráerőltetni sírni hagyást, különalvást, tápszert.
    Egy sor biológiai, személyiségbe épülő folyamatot és a tudatosodást, voltaképpen az autonóm szülővé érést hekkeli ez meg. És akkor erőből, fegyelemből, kötelességtudatból, excel táblákkal kell nyomni az anyaságot.
    Azt is jelenti, hogy nem adatott meg nekik a kötődő nevelés élménye, ami nem a gyerek érdeke és elemi állapota csak, hanem az anyáé is: benne is létfontosságú (anyailét, I mean) mentális, homronális változásokat vált ki.
    Sőt, talán a “szülni kell, mindenki szül” nyomás is erőszak, és tudatosság nélkül ezt nem lehet ép ésszel kezelni, a nyomásnak ellentartani, feldolgozni.
    Leősanyáztak engem sokszor gúnyosan, a blogger meg egyszer rémülettel emlegette azokat, akik hordoztak és ezt fontosnak tartják.
    A feministák egyes iránya azt is vívmánynak kezelte, hogy nem kötelező szoptatni meg vajúdni, és van babakocsi meg autó meg bébiszitter. Én viszont biztos vagyok benne, hogy ez az ősemberes stíl az út afelé, hogy ne tagadd meg soha a gyerekvállalást, lelkileg is jól legyél a szerepben, és hogy a gyerek is jól legyen, és ne készítsen ki, ne legyen sírós, neurotikus. Vagyis: háborítatlan szülés és korai kötődő gyakorlat.
    Tudom, nem leszek ezzel népszerű, de ahogy a táplálkozásban és életmódban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mire optimalizálódott a homo sapiens, úgy a szülésben és a gyerekgondozásban sem. És a nagy technológia meg belenyúlkálás, elidegenítő gyakorlatok, túlfertőtlenítés, gyógyszerezés inkább károsak, hamis biztosnságot adnak. A legkorszerűbb légzésfigyelőnél is nagyobb garancia az együttalvás, amikor a baba felveszi az anya légzésének ritmuát, az anyáé szabályoz egy csomó élettani folyamatot. Vagy az anyatej immunanyagai, fajtaazonos fehérjéi, falósejtjei, bámulatosan változó zsír–szénhidrát–fehérje arányai.
    Tudtátok, hogy amikor a gyerek mászkálni kezd, kúszni, akkor megugrik a tejben falósejtek és immunanyagok száma?
    Ilyenek.

    • A szülővé érés meghekkelése – ez bizony nagy gond. A mai 30-asok még többnyire így voltak csecsemők, kisgyerekek, őket szívszakadva, de hagyták sírni a kötelességtudó anyák, a “hozzátáplálás” kötelező volta (hathetes kor előtt! almapüré, stb., mert különben nem fejlődik a gyerek) többé-kevésbé őket is traumatizálta, és érthető, ha szorongással tölti el sokukat a szülés gondolata. Ettől függetlenül a saját életünk évtizedes alárendelése a gyereknevelésnek olyan döntés, amit meg kell fontolni – és miért lenne kötelezően elvárható bárkitől, hogy szüljön, mert méhe van? Ősi beidegződések munkálnak.

      • Az én anyám, aki 59 éves, egyik legnagyobb traumája, hogy az ő anyja ezt a makarenkói vagy milyen vonalat vitte, de úgy ám, hogy nem szabad a gyereket ölelgetni, mert nemtommi lesz, elkényeztetődik. Amikor azt látta, hogy más anyák ölelgetik a gyereküket, akkor azt mondta, hogy “mit majomkodik ez a gyerekével”. Még szerencse, hogy anyukám kétéves koráig le volt adva falura a nagyszülőkhöz, ott kapott ölelést azért. Utána kezdődött a tánc…

        Slusszpoén, hogy nagyanyám vezető óvónő volt. Hi-hi. Vicces.

      • > Ettől függetlenül a saját életünk évtizedes alárendelése a gyereknevelésnek olyan döntés
        de nem kell ennek így lennie. mellérendelés még csak-csak, azt nem lehet megúszni, hogy prioritás legyen, de egy vállalkozásnak vagy egy nagyregénynek vagy egy aktivistahobbinak vagy bármilyen más fontos, saját-álom jellegű projektnek, tevékenységnek is alárendeled az életedet bizonyos részben, és ugyanúgy figyelni kell, hogy ne zabálja fel az egészet, maradjanak benne tartalékok.

        • Ritalll: Az első gyerekem születése előtt elolvastam Pikler Emmi munkáit, amik a 40-es évek végén jelentek meg először. Rájöttem, hogy az Anyák Könyvében az intézeti nevelés körülményeihez igazítják az otthon nevelt gyerekkel való foglalkozást. (Meg a nagy családdal, nagy háztartással elfoglalt, agyonhajszolt anyák körülményeihez, akik teknőben mostak, csirkét etettek, gyomláltak otthon.) Volt egy olyan felfogás akkor, hogy a gondozónőnek, nevelőnek nem szabad érzelmi kapcsolatra lépni a gyerekkel. Legyen az a gyerek már csecsemőkorában “önálló”. Ettől függetlenül annyira sulykolták még a 70-es években is, hogy: ne vedd fel ha sír, mert elkényezteted és jaj de rossz lesz az neki. Csak soká kapott lehetőséget Ranschburg Jenő, hogy elmondhassa: a gyerek, akinek nem válaszol a külvilág, amit az újszülött korban az anya képvisel, nem lesz probléma nélküli felnőtt.
          Mau Palantir: Saját tapasztalatom az volt, hogy gyes magánya, vagyis felnőtt beszélgetőtárs, segítő nélküli évei, majd a nyolcórás alkalmazotti munka a másfél órás közlekedéssel (45+45 perc) és a házimunka mellett nem maradtak tartalékaim. Persze, szervezés kérdése… De ahhoz is kell alkalom és személy. Itt Fenchurch ír erről, alább.
          Jelenleg annyit tehetek, hogy pl. az üzletben magam elé tessékelem a kisgyerekes vásárlókat – a sorban közöttünk lévők már nem mernek morogni, hogy nekik 2 sőt 3 perccel is tovább kell állni. Hát ennyit fejlődtünk. Legyen jobb a ma gyereket nevelőknek, na. És ne tegyen föl senki olyan kérdéseket: mikor mész már férjhez? mikor nősülsz meg? mikor lesz már gyereketek?

        • Ez igaz. Az első gyereknek összevettünk mindent. A másodiknak kb a pelenka kell meg az elhasználódó dolgok, azonkívül a fapados ám imádott hoppediz hordozókendő, később a csatosunk és a két cici. Egy csecsemő kb tök jól elvan mindenféle plusz cucc nélkül ha van egy-két ember, aki megoldja h állandóan testközelben legyen. Ez az anyaság kulcsa. Csak ugye ebben nincsen pénz.

          • Ebben is nyomorult nagy mázlim volt, mint a nagyszülők stb. témában, hogy egy kb. 40 fős baráti társaságnak a közepébe születtek a kölykeim, igaz, hogy kék ruhában jártak, mert náluk idősebb csak fiú volt, de pénzért szerintem csak pelenkát vettünk. Egyik családban kaptak ajándékba egy hiper-szuper babakocsit Amerikából, a végén kiszámoltuk, hogy összesen 27 gyerek használta, és még mindig olyan állapotban volt, hogy adományként valaki nagyon örült neki. Mi szintén családi ajándékként kaptunk egy nagyon menő háti hordozót (akkoriban még nemigen kendőztek a népek), azt is vagy 15 évnyi kölyök nyúzta.

    • Megadatott a lehetőség, hogy magyar szülészeten szüljek 23 évesen, nagyon profi orvossal, majd 39 évesen Hollandiában gyakornok doktornővel, és nagyon profi szülésznőkkel. Ég és föld a különbség. Kezdjük azzal, hogy a magyar sem volt trauma számomra, csak a sok ostoba megelőző kérdés, hogy nem félek-e a szüléstől. Mit mondhattam erre? Mitől féljek, ha nem is tudom milyen, hiszen még nem szültem… Szóval, első szülés kipipálva, 14 óra részletei nem számítanak, megérte. De utána… Éjszakára elvitték a babákat, fürdetni elvitték őket szintén, 5 napig volt is gyerekem, meg nem is… Aztán kontra 16 év elteltével Rotterdam. Egész terhesség alatt nem látott nőgyógyász, csak a szülésznő. Háromszor voltam vérvételen, és háromszor ultrahangon. Ezek voltak kötelezőek, semmi más. Nem riogattak azzal, hogy mi lesz ha betegen, fogyatékosan, így-úgy-amúgy jön világra a kicsi kincs. Aztán szültem, csak azért orvossal, mert belekakilt a kiscsaj a magzatvízbe, amúgy csak szülésznő lett volna velünk. A szoba, ahol az ágyán volt, maga volt a szülőszobám is… Férj mellettem, szülésznő velem, semmi extra lótás-futás körülöttem, másik szülő nő nyöszörgése, sikítozása kizárva, csak mi… Aztán a kicsi világra jött, és egy percre sem vitték el tőlem. Ott, a szobában vizsgálta meg a gyerekorvos, és pár óra múlva már otthon voltunk. Kérdeztem, hogy miért nem kell maradni a kórházban… Tágra nyílt szemek, majd a válasz, hogy de asszonyom, ez egy kórház, itt a legnagyobb a fertőzés veszélye. Otthon csak a saját baciik vannak, itt több ezer emberé… Pofonegyszerű… Ja, és nem néznek véletlenül sem a kis kincs nagyijának az utcán, itt természetes, ha negyven évesen babakocsit tolsz, vagy hordozol. Senki nem szól be, ha adsz a gyerekedre zoknit, de akkor sem, ha nem. Nem ítélkeznek feletted, ha szoptatsz, de akkor sem, ha nem (csak a magyarok a facebook közösségben). Ha egyedül neveled az öt gyerekedet, vagy nem szülsz, mert neked úgy jó. Van, hogy hamarabb átengednek az úttesten az autósok csak mert babával vagy gyerekkel vagy, de nem elvárás ez sem, hogy igenis, mert ő gyerekes anyuka, ezért neki elsőbbség jár. Igen, hálás vagy, ha udvariasabbak veled, de nem várod el. Szóval a társadalom, amiben élsz, komoly hatással van, komoly nyomással van rád egyes helyeken, másutt nem. Konzekvencia: Nem a magyar nővel van baj, hanem a társadalommal, ami ilyenné tette a nőket, nameg a férfiakat is, akik aztán nagyon tudják, hogy milyen szülni/nem szülni nőként, gyereket vállalni/nem vállalni, a babával együtt aludni, lélegezni vagy rácsok közé zárni, sírni hagyni. Anyaként, vagy gyermektelen nőként a társadalom áldozatai vagytok. Csak egy kicsivel korszerűbb eszmét vall a társadalom, amiben éltek, mint mondjuk az iszlám, ahol aztán a nőnek kuss a neve. Ne egymást cseszegessétek, hanem fogjatok össze, és nő a nőért álljon ki, akár vállal gyermeket, akár nem. Nekem már nincsenek ilyen gondjaim, remélem, a tieitek is enyhülnek legalább hamarosan.

      • Fú, ettől, hogy “ne egymást cseszegessétek, hanem” elég ideges lettem. Fontos, amit a kétféle tapasztalatról írsz, de engedd már meg, hogy azt tegyük, amit jónak látunk, és ne adj tanácsot ismeretlenül. Ez első kommentben irtó fölényeskedő. De jó neked, hogy semmi, de semmi problémád…

        • Bocsánat, azt hiszem félreérthető voltam… Csak azt akartam mondani, hogy miként te magad is írod, a gyermektelenség vagy a gyermekszülés is egyfajta döntés, aminek – mindkét esetben – megvan az oka. Ki így gondolja, ki úgy. Maga az, hogy ennyire egymásnak esnek nők, akik a saját döntésüket meghozták, és aszerint élnek, az a szomorú, és talán a nőknek kellene összefogniuk, hogy ne ítélje meg őket így vagy úgy egy komplett társadalom (a szűk, közvetlen társadalmuk), ahol politika, férfiak, konzervatív és még annál is konzervatívabb eszmék miatt bélyegzik őket rossz, felelőtlen anyának, mert több gyermeket szült, mint az átlag, vagy nőiségük lényegét megtagadó, önző nőknek kiáltsák ki, mert nem szeretne gyermeket vállalni. Nem tudom, hogy kizárólag a magyarok sajátossága-e ez, de a magyarok közt látom, a hollandok közt nem. Ha ebben is látsz idegesítő tartalmat, nyugodtan töröld mindkét kommentemet, nem ragaszkodom hozzá, hogy megtartsd őket. Maradok tisztelettel, 🙂

  6. Ez most -nyilvánvalóan részleges egyet nem értésekkel együtt- jól jött és jót tett, köszönöm. Iszonyatos lázadó kedv tombolt ma bennem.

    • Üdv a blogon, és örülök, hogy így érintett ez a nehéz témacsoport!

      Nem tudom, mire írod, hogy “részleges egyet nem értés”, és nem is rád kihegyezve, általában, az “egyet nem értők”nek írom:

      én egyetértésnek nem tekintem azt, hogy pl. te sem mennél abortuszra (ez csak egy azonos személyes választás vagy attitűd), sem szükségesnek, sem megvitatandónak ezeket a választásokat.
      Vitázni elvekről, morálisan helyes álláspontokról, esetleg tényekről és azok megítélésről lehet, és azokat ellenezni vagy egyetérteni; személyes preferenciákról nem.
      Mert az állítás:
      Én nem abortáltatnék, mert nem bírnám megtenni.
      Ennyi. Ezzel ki, hogy “nem ért egyet”?
      Az ok: esélyt adni és szülni mindenképp morálisabbnak és vállalhatóbbnak tűnik, mint az abortusz. Akkor is, ha örökbe adnám.
      Ezen nincs mit vitatni, és nem kell egyetérteni.

      • Furcsán alakult például nálam ez az abortuszdolog. Amíg nem voltak gyerekeim, elviekben elképzelhetőnek tartottam volna, hogy ha úgy alakul, megtegyem. Amióta vannak gyerekeim, biztosan tudom, hogy képtelen lennék rá. Pro és kontra is sok-sok érvet tudnék sorolni az abortusszal kapcsolatban, de nem erkölcsi okokból nem tudnám rávenni magam. Ez annál sokkal zsigeribb elutasítássá vált, ugyanakkor nem érzem erkölcsileg megvetendőnek azokat, akik megteszik. Szóval, finoman szólva is ambivalens témává vált ez számomra:-)

          • Ez teljesen így nálam is. Mióta hárman vannak, eléggé ki vagyok nyúlva, úgy érzem kapacitásaim határán járok. A két nagyobb, meg nyektet, hogy kéne még baba. Én most nem akarok épp többet, de azon gondolkodtam, hogy ha véletlenül bejelentkezne, és így döntenék (ahogy nem tudnék dönteni, maradna velünk)akkor már nem csak nekem kéne megbirkóznóm ezzel, hanem nekik is egy testvér lehetőségének elvesztésével. Nem tudom elképzelni, hogy ilyesmit egy életen át titkolhatnék, vagy szabadna titkolnom előttük, akkor a titok zilálná szét a személyiségemet, az övékét és a viszonyainkat is. Ha még az apukába is belegondolok, még bonyolultabb a kép.

  7. Én nem szívnám vissza. Örülök annak a változásnak amit a gondolkodásomba hozott. Felrázott az anyaság. Kiemelt a kallódás mocsarából, amibe egyre jobban süllyedtem bele, és a magam érdekében nem változtattam volna. A gyerekkel viszont, úgy éreztem, nem tehetem meg. Kénytelen lettem szembenézni a démonaimmal. Az anyává válás nekem katalizátor volt a személyiségfejlődésemben.
    De.
    Álmomban nem gondoltam hogy ennyire kurvanehéz lesz. Borzasztó egyedül éreztem magam. Anyám már meghalt, a nővérem tojt a fejemre, inkább még nehezítette a dolgom, az apám pedig akkor kezdett haldokolni. Mire másfél éves lett a gyerek, addigra halt meg. Én pedig mindent széllel szemben csináltam, mert a legjobban akartam. Itthon szültem 2011. március 1-én (az otthon szülésről szóló törvény aznap lépett hatályba), az elsők között szültem valóban illegálisan otthon, és a bábák – érthető módon – nagyon paráztak. Problémamentes szülés után beküldtek a kórházba, pedig csak véreztem kicsit. A kórházban azt kellett hazudnom, hogy olyan gyorsan jött a gyerek, hogy észre sem vettem… Megaláztak, elvették az újszülöttemet 5 órára, elaltattak és betapintottak, pedig nem volt semmi bajom. Mire visszakaptam a kölköt, antibiotikumot nyomtak bele csak azért mert otthon született. Nem akartak hazaengedi 3 nap után, saját felelősségre kellett kezdődő mellgyulladással kijönnöm a kórházból, kvázi kiszökni. Természetesen biztosítottak róla, hogy úgyis vissza fogok menni, és életveszélybe sodrom a gyerekem.
    Hiába vérteztem föl magam tudással, kezdő anyaként, egyedül, frissen szülten iszonyatosan féltem, hogy mi lesz, ha mégis igazuk van.
    Az első hetekben folyamatos félelemben éltem. Biztos a lelkiállapotom is tehet erről, de a kölök vagy 10 órát biztos sírt egy nap. Iszonyú nehéz eset volt, és azóta is az. Én hordoztam, igény szerint szoptattam, együtt aludtunk, és mostam a pelenkáit, miközben a családtagok hülyének néztek, a védőnő/orvos előtt titkolóztam. A férjemnek legalább nem volt ellenvetése, de nem támogatott.
    Aztán olyan fél éves korától végre egészen tűrhetővé vált a helyzet, és igazán belelazultam én is sok mindenbe, meg a rokonoknak sem volt már újdonság a “folytonos különcködés”, és nagyon boldog vagyok a választott utammal.
    De.
    Eszem ágában sincs még egyszer elölről kezdeni. Pedig eredetileg sok gyereket akartam. Azért ha véletlen teherbe esnék, vállalnám most is. Persze nem fogok. ez csak elmélet.

    Volt egy hordozóklubos barátnőm 4 gyerekkel, kamionos férjjel, aki 2-3 hetente járt haza. Ő mondogatta, hogy az anyja picsáját annak, aki föltalálta a kötődő nevelést (persze mind a négyet kötődően nevelte), és én annyira de annyira át tudtam érezni.
    Aki a régi iskola szerint nevel, sírni hagy, külön altat, cumit ad, korán hozzátáplál, annak számomra sokkal könnyebbnek tűnik az anyasága. Nekem úgy tűnik, azok a gyerekek idejekorán leszoknak a reklamálásról, az ellenállásról, hamar “megtanulják, hol a helyük”. Más szempontból meg nem tudhatom mi lett volna, ha. Lehet, hogy amúgy még nehezebb lett volna, és valójában sokat enyhítettem a fájdalmán azzal, hogy annyira odatettem magam az első években. Most 6 éves a gyerek, és még mindig marha nehéz vele. És persze nem tudom, hogy én tehetek-e róla – az iszonyú félelmem kisbaba korában, vagy ő ilyen és kész, csinálhattam volna én akármit is. Mindenesetre nem mondhatom el, hogy a környezetem előtt igazoltak volna az évek. A család, a barátok azt látják, hogy itt ez az különcködő, bolond nő, aki mindig mindent extrán akar, akinek sosem jó az, ami mindenkinek, aztán tessék megnézni milyen hisztis, neveletlen gyereke van. Én egyáltalán nem tudok magabiztos lenni abban, hogy jól csinálom-e. Csak sejtem, és bízom benne. De tény, hogy sokszor elviselhetetlenül viselkedik a gyerekem. És azt is tudom, hogy ha kihagytam volna a kötődö nevelés adta hormonkoktélt, nem lenne ekkora szerelem bennem iránta, akkor sokkal nehezebben viselném el mikor belé bújik az ördög. És persze így sem vagyok mindig higgadt. Érdekes látni a legrosszabb arcaimat, amit kihoz belőlem egy lehetetlen szitu. Felbecsülhetetlen önimereti leckék. Ha autoriter szülő lennék, lemaradnék erről az exkluzív különóráról. 🙂

    • Ha ez megnyugtat, én nagyjából ugyanúgy csináltam mindent mind a hárommal – mondjuk szegény legnagyobbik volt a kísérleti nyúl -, és egyikük hisztis volt, másikuk nyugodt, harmadikuk hol ilyen, hol olyan. Ahogy leírod a történetedet, nem gondolom, hogy bűntudatot kéne érezned. Te vagy a zanyja, a saját akkori tudásod és érzéseid szerinti legjobbat adtad/adod a kölöknek, (mindenki megcsókolhatja a s… jó, én ilyen esetekben nem vagyok píszí.)
      Nekem teljesen nyilvánvalóan azért van három, mert négy nagyszülő, támogató apuka, támogató szülői közösség állt rendelkezésemre, hálás is vagyok érte.
      Egy rakás hibát követtem el persze, de jelentem, a két nagyobbik már hivatalosan is felnőtt, és egész jó fejek lettek így is.

    • Én ezt a kötődő nevelés dolgot olyan simán engedtem el, minden minden mást, aminek neve van. Eleve gyanús. Neve van! Néha még nagybetűvel is írják. Meg megnevezik az ellenkezőjét. Fórumok szólnak róla. A néven nevezett, bedobozolt dolgoktól viszolygok, rögtön rámtör a lázadhatnék, még akkor is, ha tulajdonképpen egyet értenék vele. Én nem tudom, miért és hogyan és honnan, de olyan simán és zökkenőmentesen ráhangolódtam mind a háromra, hogy nincs egyetlen momentum, amit mind a háromnál egyformán csináltam volna. Kezdettől fogva, ahogy a védőnő és a doki első egymásnak ellentmondó utasítása megérkezett, szartam mindenre. Egymásra voltunk gyógyulva mindegyikükkel az rendben, de mindegyikükkel máshogy. Cumi pl. háromból kettő cumis volt, egy nem. Hozzátáplálás, az egyik már 4 hónaposan lenyalta a tejszínhabot a kávémról, a harmadik tíz hónapos koráig köpte az arcomba következetesen a pempőket. Háromból kettő csak velünk aludt/alszik jól piciként, a harmadik ettől rettenetesen nyüglődött és picike korától akkor aludt jól, ha egy 2×2 m-es szivacs közepére helyeztük zárt ajtó mögé 🙂 Most, hogy így belegondolok, talán két dolog van, ami fix. Rengeteg szoptatás (kettőnél igény szerint, egynél szigorúan 3 óránként, amit ő maga állított be) és soha soha sírni hagyás.
      Az anyaság egyébként szerintem pont olyan rohadt nehéz, mint általában minden kihívás az életben, így utólag nem is értem, miért vártam mást. Diplomát szerezni sem volt könnyű, jól végezni a munkám, felépíteni egy vállalkozást, megfőzni egy jó ebédet, kiállni az elveim mellett, stb. Ezek mindegyikéért le kellett mondanom valami másról. Fú, de nem, nem akarok ilyesmiket írni itt, mert még úgy tűnik, hogy épp valami mellett teszem le a voksom, pedig ilyen mélységekben abszolút nem gondoltam át ezt a kérdést, és nem is érzem képesnek magam rá, és persze nem is itt kellene tennem.

      • Ha azt hiszed, egészen mindegy, hogy cumi/nemcumi, tehéntej/nemtej, testközel/nemtestközel, akkor nem vagy sem tudatos, sem igazáságos. Vagy ha azt gondolod, hogy a fórumozóknak jó, hogy te valamit hogyan csinálsz, csatlakozol-e, vagy hogy direkt elnevezik valami módszernek. A létezésedről sem tudnak.

        • Még egy utolsó szösszenetet írok ide, mert most kicsit figyelmesebben visszaolvastam a kommentemet, meg főleg az azt megelőzőt. Szóval ezzel a hozzászólással, sem igazságos nem akartam lenni, sem a nem létező tudatosságom nem akartam fitogtatni. Az előző hozzászólótól az a fél mondat ragadta meg a szeme0m, ami ott talán nem is volt lényeges, de nekem -nyilván megvan az oka, hogy miért- az akadt be, hogy valaki azt mondta, hogy az a hülye, aki ezt a kötődő nevelést kitalálta, mert mennyire igénybe veszi az anyát. Na nekem ez akadt be és erre reagál valamennyire minden, amit írtam. Egyébként, amíg kontinuum elv alkalmazása, addig oké, bölcs és természetes és értelmes, de onnantól, hogy kötődő nevelés, mint módszer, nekem nem teljesen oké. Aztán lehet, hogy ez tényleg csak sz_rrágás a részemről. A fórumos megjegyzésem meg nyilván tök fölösleges itt. Fentiekről egyáltalán nem gondolom, hogy mindegy, sőt, amikor nálunk a gyerekeknél ezek a döntések előkerültek körültekintő, átgondolt és figyelmes voltam. Ebben teljesen biztos vagyok, ahogy abban is, hogy sokat hibázom. És hogy még mentesgessem magam kicsit, a tejszínes eset természetesen véletlen volt és nyilván nem ezen a vonalon haladtunk tovább, inkább a két gyerek kajáláshoz való hozzállását jellemzi. És miután a fenti kommentet még egyszer figyelmesen elolvastam, hozzátenném, hogy egyik gyerekem sem tűnik kiemelkedően nyugodtnak, kedvesnek, intelligensnek, fejlettnek, vagy bármilyennek, ami azt igazolná, hogy én jól csinálom.

          • Értem, és érdekes azönreflexiód.

            A kötődő nevelés és főleg az első két év _befektetés_ a kiegyensúlyozott, belső program szerint működő, önbizalomteli, kritikus hiányokkal nem küzdő gyerekbe. Szívás, de erős homronális hátszál segíti, ami _az anyában is csak akkor alakul úgy, ha közel megy, szoptat, reagál_. Ezt nem érti, aki “ezt nem bírná” meg rabságnak tartja. Ehhez kell nem basztató, nem kerékkötő, ellenben jelen lévő férj, baráti kör, esetleg nagymama.

            Aztán már mennek a saját útjukon a sarjak, le lehet pattintani a játszmát, nincs görcs, kompenzálás, minden egyszerűbb. (Vagy csak leszarom.)

            Nem tudom, ki és mi az, akire így haragszol, szerintem mindenki a maga küzdelméről írt, a maga felismeréseit hirdette, nem volt ez ellened semmilyen fórumon, ez az a fajta fölény és egófitogtatás, amit nem kedvelek. És nem, nem lett divat. Nagyon nincs benne ma sem a közhangulatban, pedig a mamami tömegesen hinti 2007-től, a Kimamama pedig már tíz évvel előtte is, hogy a tápszer vs szoptatás, babakocsi vs hordozás, zenélő faszság vs testközelben alatatás nem technikai részletek és nem egyenrangúak.

            • Olyan furi, hogy azt mondod nem lett divat. Lehet, h én voltam túl érzékeny időszakban túl olyan közegben? Nekem úgy tűnt, hogy nagyon is divat, akkor (2011) mintha mindenhonnan ez dőlt volna rám, nyomásnak éreztem nagyon, és úgy tűnik valamiért éles maradt az emlék. A körülöttem lévő közhangulatban legalábbis nyomasztásszerűen volt benne akkor. Ezt a nyomasztást hagytam magam mögött és jártam ma magam útját. Amiben lehet, hogy volt cumi, de testközel, szoptatás, hordozás, azonnali reagálás sokkal inkább. Amúgy tényleg azt mondtam, vagy úgy tűnt, hogy technikai részletnek tartom, hogy tápszer vs szoptatás, vagy légzésfigyelő vs testközel? Merthogy én eddig hatodik éve szoptatok igény szerint örömmel és kiságyat pl kizárólag ruhahegy tárolásra használtam. Na itt és most rájöttem mi a bajom a fórumokkal – írásban nem tudom magam pontosan, korrektül és árnyaltan kifejezni.

              • Nem, nem ezt mondtad. Nem mondtál erről semmit, viszont akik szerint a kötődés csak divat és túlzás, azok nem értik, miért nem mindegyek ezek. Te voltaképpen kötődsz és válaszkész vagy, csak nem szeretnél oda tartozni identitásszerűen, olyanná válni. Amit megértek. És igen, nagyon közegfüggő ez: ha nyomasztó volt, meg bezzeganyák vettek körül, és elszámoltattak, akkor megértem.

  8. Egyrészt értem, amit a szülés meghekkeléséröl irsz, illetve a kötödö nevelés fontosságáról, de nincs tulidealizàlva ez a “régen”? Mert a ugy képzelem, hogy az ösasszony is meg a parasztasszony is pont leszarta a kötödést, mert volt màs gondja: potyogtak a gyerekek belölük, sokan meg is haltak hamar, kaját kellett keresni a barlang körül, majd kapálni. (Isolde irt erröl egy borzalmas posztot, majd visszakeresem, hogy a parasztasszony letette a sor végén a gyereket, és ment kapálni, és…)
    A gazdagoknál se nagyon kötödtek, szoptatós dajka volt, stb.
    Tudom, felületes vagyok, de mikor , hol volt az a fajta nevelés, amit irsz? Vagy ez az, ami kéne, ez lenne az idealis? Pont inkább Huxley irányába megy a világ.

    • Nem, nem gondolom, hogy túlidealizálom, és nem a régit, hanem az emberi faj sajátosságaiból adódót. Aminek nem része pl. az eszkimók egyes csoportjainál az újszülött deszkára kötözése, a mongol kipányvázás, máshol az újszülött földbe ásása… habár, ezekkel is csak elkerültek valami rosszabb opciót. Afrikai és dél-amerikai jó gyakorlatok egész sorát figyelték meg, és egyes ázsiai csoportoknál is.
      Elég sokat olvastam 2007–2008 körül a témában, akkoriban ez volt a fő újságírói témám. Nagyon sokat tágult aztán a szemléletem, és, bár én már a legmagyobbat is hordoztam és sokáig szoptattam, a két kicsinél már rutinosan és tudatosan kötődtem. Meg is látszik az eredmény.
      Mindenkinek ajánlom Jean Liedlofftól Az elveszett boldogság nyomában című esszét (a kontinuumelvről).
      Alapmű: Ashley Montagu antropológus, orvos Touching c. monumentális műve.
      Aki a földön dolgozott, az vagy bölcsőbe rakta, vagy a hátára kötötte. Nem arról van szó, hogy gügyögünk neki, “vele foglalkozunk” és csörgőt rázunk, sőt, pont erről nincs szó, hanem hogy a túléléshez és egészséghez optimális testközelséget és táplálkozást nyújtjuk, egyébiránt pedig kvázi csak részt vesz az életben, nem foglalkoznak vele külön.
      Az elég régi megfigyelés, hogy a gyerek nem sír, ha felveszik, hogy azért sír, hogy testközelben legyen, illetve hogy a szoptatott gyerek kevésbé halandó, nem betegszik meg annyira. Volt persze pálinkás kenyér meg pólya és bölcső is. Szóval nem monokróm a kép.
      “A gazdagoknál se nagyon kötödtek, szoptatós dajka volt, stb.” Az evolúció nem kalkulált a kényelmességgel, és nem is díjazta, sőt.
      Esetleg pénzzel, táplálékbőséggel és orvosi hozzáféréssel lehetett enyhíteni a következményeket.
      Amúgy pont arra volt a dajka, hogy ő kötődött, érintett, szoptatott, tehát volt egy meleg szívű elsődleges gondozó, ami nem ideális, mert nem az anya, de sokkal jobb, mint a teljesen elidegenítő, steril gyakorlat.

      • Hát, ez a dajka dolog a nagy többségnél – tehát nem az arisztokrata, hanem a polgári köröknél – úgy működött, hogy a pár napos gyereket leküldték vidékre (vagy túlélte, vagy nem, lehet tippelni) egy olyan dajkához, aki gondozott egy csomó gyereket, aztán tízből egy megmaradt, és nagyobbacska korában hazakerülhetett. Szóval a meleg szívű elsődleges gondozó szinte minden gyerek életéből hiányzott. A szoptatás egyenesen megvetendő, alantas tevékenység volt. Az egyetemen jártam egy kurzusra, ahol ezt mondták, hozzátéve azt is, hogy az az elképzelés, miszerint régebben azért igyekeztek kevésbé kötődni érzelmileg a gyerekhez, mert a nagy többsége úgyis meghalt, talán fordítva volt: azért halt meg annyi (meg nyilván a betegségek miatt is), mert nem szerették őket, nem törődtek velük, se a szegények, se a módosabbak. Minden jelenkori bürokrata-technokrata-elidegenítő hatás, rideg kórház, rossz vonás és szokás mellett nagyobb összeget tennék rá, hogy milliószor jobb most gyereknek lenni Európában, mint bármikor korábban a történelemben. És anyának is.

        • azért azt tegyük hozzá, hogy a történelemnek kezdete is van, a földműveléssel, az éva a történelem előtti (NEM földművelő!) állapotról beszél.

          A földművelő társadalmakban a gyerek _erőforrás_, mennyiségi alapon _kell_ minél többet szülni a nőknek, és a fiúgyereknek aránytalanul nagyobb az értéke a munkaereje miatt, ez a vadászó társadalmakban pl. nem így van, ott a felnőtt (plusz idős-) munka kényelmesen eltartja a közösséget. Ebből változatos dolgok következnek.

          Az egy másik dolog, hogy a kora újkorban ez hogy volt, mint volt, de abból sem érdemes extrapolálni, hogy valamikor a történelem egy pontján ez volt a szokás, és akkor mindig mindenkinek az EGÉSZ európai történelem folyamán szar volt.
          A tizenkilencedik századi (asszem nyugat-)magyar paraszt meg pl. egykézett. És?

          az arisztokratáknál meg pl. más okból kellett a minél több gyerek (házasságok mint kapcsolati tőke), ezért az arisztokrata nők nem engedették meg maguknak, hogy két évig saját maguk szoptassanak, mert akkor sokkal kisebb eséllyel tudnak újra szülni.

        • “Hát, ez a dajka dolog a nagy többségnél – tehát nem az arisztokrata, hanem a polgári köröknél – úgy működött, hogy a pár napos gyereket leküldték vidékre (vagy túlélte, vagy nem, lehet tippelni) egy olyan dajkához, aki gondozott egy csomó gyereket, aztán tízből egy megmaradt, és nagyobbacska korában hazakerülhetett.” Ezt nem Jókai Mórnál olvastad, A kőszívű…-ben? Meg a Bovarynéban jelenik még meg.
          Máshol meg bentlakó dajka van.
          De mindegy is, nem az anya kell elsősorban, hanem a testközel és anyatej (értsd: fajtaazonos).

              • Annyiban egészíteném ki, hogy a falura, dajkaságba adás inkább csak Franciaországban volt szokás, lásd Bovaryné. Még mintha Jane Austen életrajzában is szerepelne, Claire Tomalin írta. Más országokban csak a házasságon kívül született, eltitkolandó gyereket adták ki a háztól – mint Jókainé Laborfalvi Róza a kislányát és unokáját is. El lehet tűnődni rajta. Azt hinné az ember, hogy ennek számunkra már nincs jelentősége, ha nem hallottuk volna az idősebbektől sokszor: “engem a nagyanyám nevelt” (1950-60-as években), és iskoláskorra vette vissza magához, a városba az anya a gyereket.

                • Igazad van, tényleg kiemelte az előadáson a tanárnő, hogy a francúzoknál divatolt nagyon a vidékre lepasszolás.

                • Mert dolgozott teljes állásban, gondolom. Nem volt gyes, gyed.
                  Korábban meg a jó levegő meg a kisgyerekkel járó macerák, testi jelenségek, reprezentálás lehetett ok, amiért “kiadák vidékre” a gyereket – szigorúan a maroknyi felső-középosztályról beszélünk. Nemesek egész biztosan nem csinálták. Egyáltalán nem határozott meg semmit, még csak minta vagy divat sem lehetett, nem volt átjárható a világ a többieknek.
                  A “saját kezű” anyaságnak a német romantika és a biedermeier idill hozott új “divatot”.

        • ‘milliószor jobb most gyereknek lenni Európában, mint bármikor korábban a történelemben. És anyának is.’ arrol sosem szabad megfeledkeznunk, hogy a szemuvegunk, amin keresztul ranezunk valamire az kulturalisan, ertekkototten torzit, vagyis az nagyon relativ tud lenni, hogy kinek, miert, mikor volt, lehetett jo, rossz, jobb, rosszabb. Igen, az aktualis szemuvegunkon atnezve bizonyara igy van, de igy is egeszen biztosan csak bizonyos szempontokbol es nem egy az egyben. Masreszt nem hiszem, hogy a vilag es benne minden egyre jobb lesz, egyenes ivben felfele fejlodik, aga-bogaiban, a sok szertesegben elveszunk, bent ragadunk, rovidlatunk. Nem te, mi itt mindannyian. (Akinek persze nem inge, ne vegye :D)
          Es ahogy itt mar utaltak is ra, az ember ideje 99, masok szerint 99,9 %at a tortenelem elotti idoben toltotte, tehat az, hogy mi az optimalis az emberkolyoknek az nagyobb esellyel csiszolodott akkor es nem akkor, egyertelmuen nem csak akkor, amikor a civilizacio kenyszerei, erdekei, a teljesen mas szukseg is preseltek mar a benne eloket. (… es persze utobbinak hozadekai is vannak nyilvan, csak most nem erre tennem a hangsulyt.)

          • Épp ez fogalmazódott bennem. Mi az egyáltlaán, hogy régen? Mikor? Nagyanyánk idejében, a 19. században, az ókori Egyiptomban? És, ha a mikort meg is határozzuk, marad a hol kérdése. Meg az hogy az adott helyről és korról milyen és mennyi és főképp mennyire hiteles forrás áll rendelkezésre. Nyilván van lehetőség a csúsztatásra minden tudományterületen, de amit a biológia, az élettan üzen a hormonokról, anyatejről, alvásról, testközelről, az közel állhat valamiféle “jó” megoldáshoz.

  9. Erősen foglalkoztat a téma most, így gyerektelenül még.
    Tud valamelyikőtök olyan szakirodalmat ajánlani (lehetőleg angolul is létező), ami a jövendőbeli szülőknek gondolatindító és nem csak anyajelölteknek szól?

  10. Visszajelzés: én nem mondok ilyet | csak az olvassa — én szóltam

  11. Nem lepett meg ez a poszt engem se, ami a személyes meggyőződésed illeti, az inkább, hogy mennyi kerdést es szempontot felvet, és elgondolkodtat. Engem egyformán irritálni tud, ha valaki ideologikus alapon, részigazságokkal meg hülyeségekkel agitál a szülés mellett vagy az ellen (- kihal a nemzet! – Túlszaporodik a bolygó! – Ki fogja kitermelni a TB-m? – Nehogy már az én adómból fizessék “ezeknek” a családi pótlékját!). Vérlázító önhittségnek érzem, ha valaki úgy képzeli, meg tudja mondani, ki alkalmas és érdemes arra, hogy szaporodjék, vagy képes eldönteni, megjósolni, hogy egy születendő gyerek teher vagy erőforrás lesz “a társadalomnak”. A szüleinek valamilyen szinten mindkettő, és nincs garancia arra, hogy az “eredmény” arányos lesz a beletett energiával. Abszolút egyetértek azzal, hogy a szülés, gyerekvállalás elsősorban érzelmi alapú és ösztönös döntés : annyira összefügg az életösztönnel (létfenntartás ÉS szaporodás) meg azzal, kiben mennyi az életszeretet, milyennek tapasztalta, tapasztalja a saját és a közvetlen környezete életét, és mi teszi számára a puszta létet emberhez méltó életté, hogy a racionális pro és kontra érvek csak a felszínt kapirgálják. És az egyén (vagy a pár) élethelyzetét, belső és külső erőforrásait elég jól tükrözi az, hogy akarnak- e gyereket vagy sem. Mennyiben van köze az ezzel kapcsolatos érzéseknek a múltbeli tapasztalatokhoz vagy tényleges, jelenbeli élethelyzethez, mennyiben mozgatja őket a másoknak való megfelelés, mennyiben a tényleges vágy, milyen extra segítség érhető el, milyen plusz kockázat van, ezek értelmes kérdések, amin érdemes elgondolkodnia az embernek, ha kételyei vannak, de más érzéseit “jobban tudni” vagy elbagatellizálni értelmetlen és káros.
    Nekem úgy alakult az életem, hogy nincs gyerekem – elvben mindig is szerettem volna gyerekeket valamikor, de a vágynal erősebbnek bizonyult a félelem. 18 éves koromtól a harmincas eveim közepeig jelentős részben arrol szólt az életem, hogy tudnék érzelmileg és egzisztenciálisan függetlenné válni az elég jó adottságokkal induló, de a veszteségek és megörökölt traumák miatt egyre inkább diszfunkcionálissá áló családomtól. Az meg számomra nem volt opció, hogy egy házasságba “meneküljek”, mert alapélményem volt, hogy mivé torzulhat egy kapcsolat, meg hogy egy pillanat alatt egyedül maradhatok. Mindkét nagyapám nagyon sokat jelentett nekem, és nagy űrt hagytak maguk után a korai és hirtelen halálukkal (agydaganat, infarktus), apámat meg az alkohol vitte el fokozatosan. És emellett volt bennem egy nagy adag félig öntudatlan rettegés és szorongás, hogy nem lennék elég jó anya, nem tudnám en se jobban csinálni vagy talán még így se. Visszatérő rémálmom volt 13-14 eves koromtól vagy húsz even at, hogy megfeledkezem az újszülött gyerekemről és meghal… és még azután is, hogy ezeket a szorongásaimat részben fet tudtam dolgozni, részben eltűntek, meg sikerült egy olyan életet kialakítanom, amiben tudatosan mertem volna már gyereket vállalni, amikor egy konkrét kapcsolatban reális lehetőségként felmerült, annyi rég eltemetett érzést hozott elő a puszta elkepzelése, hogy teljesen bepánikoltam. De nemcsak ez volt a gond, hanem az is, hogy tényleg nem voltam igazán a birtokában azoknak a készségeknek, amik egy működőképes és terhelhető kapcsolathoz kellenek, ráadásul ugyanott voltak a vakfoltjaink is az exemmel. Szóval jól éreztem, hogy ez nem lesz igazán jó…
    Most úgy vagyok ezzel, hogy 99 %, hogy nem lesz saját gyerekem (az 1% a különleges véletlennek fenntartva, nem cél), nem szégyellem a gyerektelenséget, de nem is vagyok rá büszke, sajnálom, hogy egy ilyen alapélmény kimarad az életemből, de nem bánkódom miatta. Ha valaki rákérdez, el tudom mar intézni lazán egy olyan hárító, de igaz válasszal, hogy “így alakult”, “hosszú történet”, “sajnálom is, meg nem is”, nem érzem már úgy, hogy feltétlenül indokolnom es magyarázkodom kéne. Akkor esetleg mesélek, ha nem rajtam akar önigazolni, hanem magáról beszél, ehhez a poszthoz hasonlóan.

  12. Az én utolsó negatív élményem az volt, amikor ült velem szemben három nő, aki nem szült még, és nem is túl rózsás jelenleg sem a párkapcsolata, és kórusban mondták, hogy az anyák hol szúrják el a párkapcsolatukat azzal, hogy a gyerekre fókuszálnak. Nem szóltam semmit, de forrt bennem, hogy nekik nincs joguk ítélkezni. Nagyon rosszul éreztem magam.

  13. Visszajelzés: amit nem mondanak el | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s