reményteljes mondatok azoknak, akiknek épp nagyon nehéz

Ez most mindjárt egy állati nagy közhellyel indul, de írok egyébként is egy posztot, amelyben arról van szó, hogy mely közhelyek azok, amelyek nem hamisak, nem leegyszerűsítések, hanem pont hogy az elemi igazság esszenciái. Mondjuk már két éve írom, ez elég jellemző. Tele vagyok ilyen egykor lázasan elkezdett, megakadt témákkal, vázlatokkal. (Kérlek, gyarapítsátok a gyűjteményt! Ne olyasmi legyen, ami jól hangzik, vagy bárcsak úgy lenne, wishful thinking, lúzerség-igazolás, hanem tényleg, ütősen pofán csapósan bizonyul igaznak.)

Legyőzöm az öniróniámat:

Az idő mindent begyógyít. De tényleg.

Nagyon kevés maradandó, élethosszig tartó önvád, érzet, emlék van, olyasmi, amin nem segítenek az évek, az új élmények. Telik az idő, és minden keserves emlék, trauma elhalványul, enyhül, feldolgozódik, elviselhetővé válik – vagy elfelejtődik. Mármint akkor, ha nem maradsz benne. Ha elhagynak, ha elköltözöl. Ha kijössz abból a helyzetből, vagy megszűnik. Igazán nem tudom, mit mondjak azoknak, akik pont azzal küzdenek, hogy nem tudnak kijönni.

Megszokni, benne maradni, belestockholmszindrómásodni viszont nem vidám. De pont most olvasom (a klotyón, és gyorsan, mert hétfőn papírgyűjtés) Mérő cikkében, hogy az öncsalás, az illúzió, a vetítés, az nagyon is kell, általa elviselhetőbb az élet. Talán egy kicsit jobb emberek is leszünk ettől a kímélő üzemmódtól, hogy nem nézünk oda, nem veszünk róla tudomást, átmagyarázzuk. Ez egyfajta lelki önvédelem, mert a valósággal való szembenézésből csak összeomlás lenne. Hát tényleg mifaszt csináljon az, akinek nem túl magasak az erkölcsi mércéi, csak túlélne*, vagy nem is képes ilyenek jegyében se dönteni, se reflektálni a tetteire, ha mulasztott valamit, és nagyon fáj neki a következmény, amit kényelmesebb volt nem látni, nem számolni vele? Vagy aki akkora nyomorban él, hogy kifizetődőbb neki az ügyeskedés? Vagy mondjuk akar valamit az élettől ő is, de nem annyira tehetséges? Ez nem lehet az énképe, nyilván feljavítja, és jobban jár vele.

Hát jó, csak ha gondolkodósabb, igazságra törőbb vagy, ha egyenes vagy magaddal, ha az éned fontosabb az énképednél, akkor nem leszel képes az öncsalásra. Ha sok olyan könyvet olvastál, amelyben az emberi működéseket, interakciókat pontosan ábrázolták (magas irodalom), vagy ha másokon megfigyeltél béna működéseket, akkor a vetítésen röhögnöd kell. A sajátodon is. Vagy ha kiscserkésznek neveltek, mint engem, aki sose puskáztam, sose buliztam, sose protekcióztam, és ettől rossz fejnek és lúzernek tűnsz, de hosszú távon, húsz évvel később előrébb vagy így, mint lennél úgy, ahogy azok vannak, akik “lazák” voltak, “élvezték az életet”, “kihasználták a lehetőségeket”. És akkor nem kell vetítened, mert nem basztad el, csak mondjuk életidegenebbnek tűnsz, meg nem lett annyi pénzed. De az olyan nagy baj? Egynémely ilyen “rossz fej” elv, döntés befektetésnek bizonyul, hosszú távon előrébb jutsz vele. Hogy nem ittál, nem feküdtél le mindenkivel, nem vettél fel hitelt, ilyesmi. Ne bánd.

Egyszerűen röhögnöd kell magadon, amikor hantázol magadnak, hogy neked miért jár valami, miért érdemled meg, miért te jártál jobban. (Az persze van, hogy elégtételt érzel az egykori nagyszájú, mára kispolgárrá szelídültekkel szemben, hogy megsem te lettél a lúzer. De az összehasonlítgatás semmiképpen nem egy progresszív műfaj.)

Mindenesetre lehet, hogy úgy vészeled át a nehéz helyzetedet, hogy nem hazudod el a bajod méretét, nem rontasz rajta önként, nem másokat okolsz, ha egyszer magadnak köszönheted, hanem megpróbálsz tanulni belőle. Egy kis önrágás, de aztán gyógyulás. És persze lehet, hogy kapsz segítséget, kérhetsz is, igenis történhet valami meglepő, csodás fordulat az életedben, túlkerülhetsz a fájdalmon a személyiséged erejével, öngyógyító képességével, életvágyával. Csak ne zárd ki a lehetőséget, ne rontsd le azt, aki benned tiszta, érzlékeny, várakozó, kamasz. Ne válj olyanná, aki lehajtott fejjel elmegy a csoda mellett, észre se veszi.

Better the devil you know. Hát, nem tudom, én ettől kivagyok, és szerintem ez rohadtul nem igaz. El ne hidd. Punnyadni ugyanabban, ami csak egyre szarabb, ez volna a biztonság? Meg vigasztalgatni magad, hogy más is így él, másnak se jobb…? Halál unalmas, és még szar is, ez az alku? Emlékezz vissza a gyerekre, aki várta az újat, a változást, izgalmasnak tartotta. BIZTOSAN jobb lesz az életed, ha nekiállsz a változásnak. És közben a tevékenység, a cselekvés öntudatát, értelmességét is megélheted.

Annyi van, hogy ha nekiállsz önfejleszteni, sportolni, akármi, akkor találkozhatsz az igazi éneddel, az alakoskodás nélkülivel, és az talán nem olyan, mint hitted. Ez lehet nehéz élmény. Nem lehet már meg az illúziód, hogy majd, egyszer bármi lehetsz, ha elkezded végre, hanem ott lesz a valóság, a küzdelmed eredménye, az annyi, amennyi, az a szolid 78 százalék. Mert 22 százalékos korodban azt hitted, majd 100 lehetsz. De az is kiderülhet: benned 144 van!

És bármi, ami tartós öröm, eredmény, életjobbítás, csak őszinteségből és önfejlesztésből, cselekvésből fakadhat. És néha a meló magát repíti: meglepő módon könnyebb, mint hitted volna, amikor még féltél elkezdeni.

Amiből gazdálkodhatsz, az, ha van ilyened, a szeretteid hálója, ereje, de még ennél is inkább, és ez biztosan van: a saját személyiséged potenciálja. Ott, ha magaddal szóba állsz, ha elméd, akaratod erejét, a kíváncsiságodat mozgósítod, ha nem zárulsz be, olyasmik rejteznek, amelyek nagyon mély kátyúkból is kirángatnak. Esetleg megtanítanak repülni, olyan közegbe visznek, ahol nincs kátyú és sár.

És persze, mint Csehov hősei a negyedik felvonásban: megtanulhatsz tűrni is. Mennyi olyan dolog van, ami hatalmas drámának, kirekesztettségnek, irritációnak tűnt valaha, “megőrülök tőle”, “ezt nem lehet kibírni” – és megtanultad már elviselni! Rég normálisnak tűnik. Ha őszinte vagy, tedd fel persze a kérdést: amputáltam-e ehhez a lelkem ifjú érztékenységét, igényességemet, fontos értékeimet? Vagy csak lényeglátóbb vagyok, nem bonyolítom már annyira?

Amikor szarul vagy, rávihet a saját nyomorod, hogy vitathatót, cikit, ártalmasat tegyél, pletykálj, szart keverj, hazudj, átverj valakit. Utolsó réteg, legszebb bőröd az: nem tettem ilyet. Nem én bántottam, nem én akartam, hogy szar legyen neki. Képes voltam hallgatni, a magam érdeke ellen is, inkább, mint hogy ártsak.

Ami nem azt jelenti, hogy ne védhetnéd meg magad. Jogod, sőt, lelki egészséged, integritásod védelme érdekében kötelességed is az önvédelem. Húzzál határt, és ne bánd, hogy rád mondják, hogy önző vagy, agresszív vagy, nem vagy normális. Jó nekem vagy nem jó? Ha magadat véded, azért ez a legfontosabb kérdés.

Viszont ha nagyon mély válságban vagy, akkor se engedd el a morális gyeplőt. Ne borulj ki nagyon, ne csinálj hirtelen dolgokat, ne árts. Ne gondold viccesnek vagy érthetőnek a kétségbeesett “pasizást”, felelőtlenkedést, pénzelköltést, drogot, egészségszétbaszást. Ne égesd el, ne idd meg, ne áruld el, és valahogy bírd ki: ne lásson a gyereked, a szerelmed, az exed olyannak, aki te se szeretnél lenni. Amilyen szerinted nem jó lenni, persze, és aki tényleg nem vagy. Ebben a te véleményed számít, mert az exed, az anyád mindenfélét rád mondhat, az a lényeg, hogy a te komolyan vett lelkiismereteddel rendben legyél. Az lesz a tőkéd, arra nézel vissza: nem tettem olyat, ami gáz.

A legnagyobb teher: amikor te szúrod el. Amikor, csak úgy, passzióból elragad, hogy bánts, árts. Az nem akkora teher, amikor ellened voltak szemetek. Sokkal könnyebb Gyugyunak lenni, mint Tomóceusz Katatikinek. (És Gyugyu azért mégse vagy, ne túlozz.)

Fontos ez, hogy hogyan nézünk vissza a múltunkra. Én mindig felteszem a kérdéseket: miért tettem, amit éles helyzetben vagy válságban tettem? Kinek ártottam vele? Mi volt a célom? Akkor is, ha emberek félremagyarázzák a tetteimet. (Kik azok, és mi az indíttatásuk?) Valaki agresszióval közelített felém, ártani próbált, én pedig kiálltam magamért. Megvédtem az érdekeimet. Szóval ha erről van szó, de az érdekeidet sértő személy pofára esett, és persze nagyon nyávog, vádol, az nem ugyanaz, mint ha te lettél volna a gáz.

Kérhetsz bocsánatot is, ha te voltál a hunyó, ha mégis azt a szégyent cipeled, hogy valakinek ártottál. De lehet, hogy e tettednek messzemenő következményei lettek, és nem csinálja vissza a bocsánatkérés. Egész regények, drámák szólnak arról, az “ártalmatlan” pletyka vagy hírcsöpögtetés hogyan tehet tönkre sorsokat.

Ha nagyon biztos vagy abban, merre van a te utad, maradj rajta. Ne engedj mindenféle impresszióknak, illúzióknak, nyomásnak.

Tudd: másoknak is vannak fájdalmaik, és esetleg plusz teher az is, hogy ők viszont nem látványosan szenvednek: maszkíroznak, tartják a látszatot. Őszintének lenni , nem viselkedni nehéz is, felszabadító is.

* annyit megtehet azért, hogy nem másokat piszkál frusztrációból, nem magyarázza meg a legaljasabb húzását is, és nem takarózik a nyomorával

21 thoughts on “reményteljes mondatok azoknak, akiknek épp nagyon nehéz

  1. A megőrülés szinte garantált ha nem vagy kész és nem jutottál el az önismeret, önelfogadás és önszeretet magas fokára. Megspórolni kényelmes de hosszútávon csak deficiteket okoz.

  2. ja és hogy közhely is legyen: an apple every day if you throw enough hard, keep everybody away….vicc, ironia, szarkazmus de azért van benne igazság is nemde?

  3. Egy se jut eszembe, ami nekem valóban segít. A konkrét helyzethez képest mind annyira felszínes és közhelyes.
    Olyan előfordul, hogy utólag megértem egy eset kapcsán, hogy pontosan mire is vonatkozik az a közhely, és hogy mennyire elemien igaz. De előre vagy aktuálisan sosem. Mondjuk nem is vagyok képes elsajátítani szinte semmit, ami nem saját tapasztalaton alapul. Más kárán tanulni, járt úton járni, meg ehhez hasonlók. Na például ezek idegesítően nagy hülyeségek.
    Persze, a közhely születésének korába helyezve, ismerve az eredeti jelentést, ami sok esetben módosult az idővel (lásd: a kivétel igazolja a szabályt eredeti értelme, annak pontossága és igazsága, a jelenlegi értelem blődségével ellentétben), nyilván hitelesebbek.

      • És nem csak a futás közbeni mélypontoknál tud helyrerántani ez a gondolat. Épp átalakulóban van az életem, és amikor valójában jelentéktelen gyakorlati apróságokon kezd el pörögni az agy (hova teszem majd az izét, honnan szerzek bigyót, stb.), akkor is kijózanító mondat.
        A másik ilyen, ez főleg sporttal kapcsolatban: senki sem mondta, hogy könnyű lesz. 😀

  4. Visszajelzés: aki a szélén táncol | csak az olvassa — én szóltam

    • Mindenesetre a maga fogalmaival, kereteiben, látókörében dolgozik, de attól még beszélhet sok mindenről, és pont ezt jelenti írónak lenni: arról is beszélni, abban is gondolkodni, ami nem pont az én élményem, érdekem. Sőt, ez az izgalmasabb feladat. Amúgy meg, a címnél maradva, ezt nekem nem volt nehéz megírni, olyan 40 körül majdnem mindenki járt már a szélén, mondhatni, az is egy határhelyzet, legszéle, hogy teljesen egyedül kell minden nap három, különböző igényű, életkorú gyereket valahogy életben tartani és keveset ártani, mindezt egy szabadságtagadó közegben.

      Az mondjuk nem mindegy, hogy derült égből sorscsapás volt-e a trauma, vagy fáradságos munkával magának hozta össze az illető. És az sem, hogy miket csinál a trauma és a talpraállása között, kit hibáztat, alkoholista lesz-e, mást basztat-e meg ilyenek.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s