Vagy bojkottáljuk az ilyen alakokat a pékbe? Ne toljuk őket a jegyvásárlással?

A minap megnéztem Woody Allen új filmjét, az Óriáskereket, és nagyon hatásosnak gondolom, megjegyezve, hogy szereti elverni a nőkön a port. Erre érkezett a kérdés, hogy elvi döntés-e, hogy nézek egyáltalán Woody Allent.

(Ez nem az a poszt, amiről írtam az előző végén, hogy a jóemberség a kérdés, vagyis, hogy én nem akarok már annyira mindenképpen és elsősorban jó ember lenni, de az is megvan.)

Izgalmas kérdés, annyi szent. Akarom-e én annak az alkotásait fogyasztani, akiről tudjuk, hogy kiszolgáltatott embereket bántott? Talán pont a művészi hatalmával visszaélve?

Szeretnék leszögezni valamit. Velem nem történt meg még az a fajta meghasonlás, hogy valaki a kedvencem lett volna, hatalmas formátumnak tartom, majd szembesülök a nem-művészi tetteivel, és az erkölcsi felháborodás miatt dilemmába kerülök, hogy szeressem-e, fogyasszam-e eztán. És soha nem ért még olyanfajta csalódás, hogy ő is?, hát, pedig olyan kedves embernek tűnt.

Ez nem az én érdemem, nem azért van, mert kiszúrtam az erőszakolókat, vagy jobb az ízlésem, ez véletlen: nem merült fel így a kérdés.

Vagyis, én soha nem tartottam se Martont, se Kerót jelentős rendezőnek (jó, mégiscsak jobb az ízlésem), se a még-csak-nem is-Kossuth-díjasokat: Varnus Xavért istenáldotta zenésznek, se Kárpáti Kamilt óriási költőnek. Sem a kellemes úriember jelleget, sem a rangot, helyzetet, öndeklarációt nem kevertem a művészi, alkotói kvalitással, és nem hiszek annak sem, amikor a rajongók vagy a sajtó rámondják az illetőre, hogy mekkora művész. Nem olyan okosak ám, ellenben manipulálhatók. A sajtó meg érdekből teszi. A saját ízlésem igazít el, és az a klasszikusokon meg igényes tanárok segítségével alakult ki.

És mire én beledöbbentem, hogy micsoda emberi tragédia Michael Jacksoné, és mekkora tehetség ő, már mindent tudtam a zavaros részletekről.

Továbbá, egyáltalán nem félek attól, hogy valamelyik kedvencemről majd kiderül valami csúnya. Bőven el tudom képzelni a csúnyát, szinte bárkiről. Nagyon is emberi, szokásos, ugyanakkor erkölcstelen visszaélni a helyzettel. Nem vagyok illúziókkal teli, és nem hiszek a látszatnak. Van, aki lebukik, van, aki nem. Aki csúnyát csinál, mindig kockáztat.

És nem is intimpistáskodom, hogy kiről mit hallottam, vélek tudni. Nincsen durva metoo sztorim sem.

Tehát: nem szívesen nézek Polanskit, de nem is eszményítettem soha a magánembert, ez amúgy is gyermeteg volna. Sok alkotó embert ismerek, híres művészeket is, viszont nem dimenzionálom túl az ismeretséget, nem “birtoklom” ezeket az embereket. Egy kicsit mindegyik zsenitudatú, sokan nárcisztikusak, megszállottak, általában nem túl kellemes emberek, de nem is a barátaimról van szó, ezért ezzel nem kell foglalkoznom. Becsülöm mondjuk, ha egy színész nem hízik el, láthatólag nem iszik, sportos és pocaktalan hatvan évesen, ez olyan dán dolog megint*, de nem tulajdonítok ennek se nagy jelentőséget. És megrendítő a nemrég visszavonult színházigazgató nagyon szétcsúszott arcát meglátni ugyanabban az uszodában, de ő se ma kezdte az alkoholizmust, meg aztán nagy jellemnek sosem gondoltam őt. Stohlt nem vagyok képes már csak színészként nézni (utoljára a Tivoli Figarójában döbbentem meg azon, ahogy hátraszaltózik, az se most volt); pontosan az, akit Mephistóként játszott. Nem tartom sem szerencsésnek, sem elfogadhatónak azt sem, ahogy a színháza annak idején kiállt érte. Aztán, nem mondok olyat, hogy “semmi közöm a magánéletéhez”, se azt, hogy “mindenkinek van sötét oldala”. Van, ami van – zavaros, szürkés dolgok többnyire, közte ragyog egypár drágakő. S hogy a drágakő feddhetetlen, vagy csak szerencséje volt, hogy soha nem tűnt erőszaknak, amikor a befolyásával szerzett játékszert magának, vagy volt annyi esze, hogy sűrű titokban csinálja – ki tudja? Nem tudhatom, nem fogom megtudni. Valami kellemetlen van a nagy “zárkózottság” mögött, amikor valaki soha nem beszél magáról, “védi a magánéletét”. Előzetes, elvi, petíció-szerű döntésem nincs. Ha az élményt elrontja a tudat, hogy ezt olyan valaki játssza, rendezte, aki…, akkor nem nézem többé, de nem szoktam azt gondolni, hogy most jól megkapta tőlem. Nem szeretem, amikor hizlalják a zseniket, hogy mekkora arcok, üljön csak a kényelmesebb fotelbe, művész úr. Demokrata vagyok, és ez elég.

* Frank Zane harmincévesen? Olyan azért volt egy pár. De hetven évesen…? Annak bizonyítékaként, hogy van örök élet, sokkal döbbenetesebb.