vállald magad!

Támogató Július 8.

de ez most ostorozósabb

Ezt, amit a címben írok, kétféleképp értem.

1.

A technikai (de ez összefügg a morális és önismereti önvállalással). Szoktak nekem írni ilyen Túró Rudi meg Borsó Püré nevű felhasználók a facebookon, a profilképük pedig egy szobor részlete, egy mandala, egy stilizált szem-ábra. Nem teljesen fogalmatlan emberek amúgy a többi tartalom és a stílus alapján – és nem értem. Hogy gondolja, hogy én majd rájövök, ő kicsoda, és honnan ismer? És hogy képzeli, hogy ő fél, nem bízik (bennem, vagy a világban), és ezt én értsem meg, ő kutyusokat posztol, semmi személyeset, miközben én punciszőrig kint vagyok minden részletemmel, és ő azt naponta, lelkesen olvassa? Csak nekem sántít ez?

Olvasó egyszer a – (kihúzás, kötőjel) karaktert írta be a kommentmezőbe, oda, hogy név, és kamuhalandzsát az e-mail cím helyére. De a kommentben fel volt háborodva, hogy “folyton változik a jelszó”, “nem lehet követni”, majd mikor visszakérdeztünk többen, hogy te mégis ki vagy, miért gondolod, hogy neked jár a jelszó és vele a bizalmas részletek, kifejtette, hogy ő fél. Tehát egy nicknevet és egy e-mailt nem ötölsz ki, de azért akarod az én titkaim, a felismerhető emberekkel teli sztorijaim? Nem zavar az aszimmeria? A kukkolás?

A másik olvasó imígyen írt a rejtélyeskedése okáról, miközben bőr alá hatoló, lelkes, randiszerű figyelmet adott és igényelt:

…el akarom kerülni, hogy az életem (és így a szövegem) szereplőit be lehessen azonosítani. Nem tudnám pl. megírni valamely barátom, ismerősöm stb. párkapcsolati zsákutcáját, ha attól kellene tartanom, hogy illetéktelenek be tudják azonosítani, kiről lehet szó.

Itt felmerül a kérdés, hogy miért ír az ismerőseiről, miért nem magáról ír. Miért használják terápiás teherletételnek a blogomat? És miért esik olyan jól az ismerősökről írni?

És persze más óvintézkedéseket is fogok tenni ezzel kapcsolatban, sőt az is lehet, hogy belátom, ez lehetetlen vállalkozás, ezért a végén inkább mindent durván fikcionalizálni fogok, hogy véletlenül se lehessen senkire ráismerni.

Nagyon komoly, nagyon tudatos. De miért nem állsz sci-fi írónak? Az a gond, hogy közben azt vártad, hogy valós történetként kezeljék, amit írsz, higgyenek neked. Hol a határ az önkényes átírás és a fikcionalizálás között?

A facebookra visszatérve, én nyomatékosan kérem a profilomon, hogy csak ismerősök jelöljenek be, akikkel volt már személyes, önkéntes interakció, “megittunk egy kávét”. Ugyanezért töröltem is most ötven embert, mert nem tudom, nem emlékszem, kicsodák, és semmilyen interakció nincs köztünk.

A lényeg: mi a búbánatért nem vállalod magad saját néven, valós adatokkal, felismerhető arcképpel?

Mondják erre, hogy a rokonoktól tartanak, meg a munkahelytől, az álláskereséstől. A zord hr-es! Na de ha nem vállalhatod magad, akkor nincs súlyos gond a munkahelyeddel? Rendben van ez így? Inkább kavarsz és idegesíted az ismerőseidet a fura neveddel? (A minősített eset: megváltoztatja ugyan a nevet, de a link ettől marad, világos, kicsoda ő igazából, és kereshető is.)

De fordítva is megkérdezem. Miért viselkedsz úgy, mint egy gyerek, aki bebújik egy álnick mögé, és onnan rosszalkodik, oszt meg ellenzéki, pajzán vagy bulizós tartalmakat?

Miért nem képviseled azt, aki te vagy? Miért nem vállalható fel? Ha pedig iszol vagy exkluzív helyekre jársz, és nem akarod, hogy anyád megtudja, vagy irigykedjen a kolléganő, akkor minek erről posztolni?

Miért vannak neked zűrös titkaid? És: miért osztod és szolgálod ki azt az értékrendet, amely ezeket zűrösnek tartja? Szerinted okésak a barátaid, a magánéleted, a szabadidős szokásaid? Akkor vállald őket. Vagy hallgass róluk mélyen. Miért kavarsz? És ha szerinted sem okés, miért vagy ilyenekben?

Az önnemvállalás szokássá lett, ma már elfogadja mindenki. A facebook is arra biztat: zárd be az ablakaidat, tegyél fel spalettát. Be is szögelheted. Ahelyett, hogy hatékonyan eljárna a szisztem azokkal szemben, akik kővel hajigálnak. Ezzel a megtámadottakra, a zaklatottakra hárítják a feladatot, akiknek az a bűnük, hogy léteznek és “nem vigyáztak eléggé” (vállalták magukat, a kilétüket, arcukat, a meggyőződéseiket). Pedig nagyon egyszerű lenne fellépniük az erőszakos tartalmak terjesztői, a kamuprofilok és a büntetőjogi zaklatók ellen. És ebből a technikailag is könnyű sunnyogásból írnak nekem azok, akik irigyek a blog által keltett figyelemre, a szavaim hatására, az életmódomra – és akiket még sosem láttunk. De az álnév mögül ők a sikeres és gyönyörű önmegvalósítók. Ők azok, akik hirtelen teniszbajnokok, amikor én squasholni kezdek. Hatalmas szakértői a fitnesznek, az izomtapadásnak, amikor én kigyúrom magam. Ők évek óta futnak maratont pompás eredménnyel, amikor én az elsőt, és egzotikus helyeken nyaralnak. Rengeteget keresnek és őket mindenki szereti. Ja, és mindent tudnak rólam.

2.

A másik fajta önvállalás: hogy lassan, sok melóval, önismerettel rájössz arra, neked mi való, de igazán, egyetlen, önazonos önmagadnak – és akkor azt csinálod. Ez jelenthet identitást, szexuális orientációt, vallási vagy politikai meggyőződést, életmódot, hobbikat, személyes döntéseket, válást például. Nem hagyod magad lebeszélni. Nem félsz, ki mit szól. Nem kaméleonkodsz, hogy aki mást akar hallani, vagy akinek ez szálka a szemében, az előtt eljátszod te is a normálisat. Ha valami, amit sokan képviselnek, számodra hazug, riasztó, akkor azt is vállalod, nem csak sutyiban dohogsz.

(Ez Puzsér népszerűségének titka. És ebből a szempontból én becsülöm ezt az Eddát, mert valamit gondol, akar, és azt vállalja. Más kérdés, hogy nem szeretnék az ő eszményi világukban élni, és nehezen tolerálom az érvelési módszereiket. De ők igenis vállalják magukat.)

És itt nem arról van szó, hogy morálisan nem helyes lapítani. Hanem arról, hogy lelkileg erodáló, romboló az önnemvállalás. Tönkremész tőle. Az érettség jele pedig az, amikor egzaltáltság, előnyremélés nélkül, de határozottan kiállsz a magad értékei mellett.

Mit gondoltok erről?

21 thoughts on “vállald magad!

  1. “És itt nem arról van szó, hogy morálisan nem helyes lapítani. Hanem arról, hogy lelkileg erodáló, romboló az önnemvállalás. Tönkremész tőle. ”
    Ez egészen pontosan így van. És minél tovább lapít az ember és tölti ész nélkül a checklistet, annál inkább tönkremegy. És van, amit nem is tudsz helyrehozni, és minél tovább élsz önvállalás nélkül, annál jobban. Mert ha az ember mindig azt csinálja, amit elvárnak, amihez tapsolnak, amit helyeselnek mások, meg amit “illik”, akkor a boldogtalanságáért, rossz érzéseiért, rossz egészségéért tök logikusan mindig másokat fog okolni. Hiszen ezek az ő elvárásaik! Ez a legnagyobb csapda, mert eszerint a gondolatmenet szerint az egyén nem is dönt, csak a külvilág nyomásának engedelmeskedik, tehát megvan ugyan az a kényelmes érzése, hogy ő nem tehet semmiről, és ezt így “kell”, és már anyáink is, másfelől viszont semmiféle esélyt nem kínál a kilépésre, hiszen ha az egyén nem dönt, akkor ennek így kell lenni, és kész.
    Az önvállalást tapasztalatom szerint csak úgy lehet elkezdeni, ha az ember lejön erről a szerről (mert ez tényleg olyan, mint egy kábszer, egyre több és nagyobb löket kell az önigazolásból, hogy de hát ez így helyes és így szép és én jól csinálom, MERT mindenki mennyire egyetért), vállalja, hogy ő maga baszta el a döntéssel, hogy nem dönt, hanem sodródik. Mert akkor áttér abba a logikai univerzumba, ahol dönthet úgy is, hogy nem így fogja csinálni. De ez az elején tényleg olyan, mint lejönni a drogról, szinte fizikailag van rosszul tőle az ember, hogy ő maga felelős azért, amiért ilyen szarul van. Kéne ilyen checklist-elvonó intézmény is, mint a drogrehab.

      • Mondjuk én a “félős” fajta vagyok 🙂 mármint sok mindenről azért nem beszélek, amit gondolok, mert félek, hogy túl egyoldalú – sokáig egy merev eszmerendszer része voltam, majdnem mint egy szekta és sosem tudom biztosan, hogy mikor van rajtam a szemellenző és mikor látom nagyjából teljességében a dolgokat – már amennyire ez a szubjektumból fakadóan lehetséges. A másik félelmem pedig azok az emberek, akik – mint ahogyan te is írtad – nicknév mögé bújva észérvek nélkül személyeskedni kezdenek. Ilyenkor úgy érzem, hogy egy jó meglátással, összefüggéssel gyöngyöt vetek a disznók elé és erre nincs sem energiám sem időm. Bár nemcsak a neten, hanem a mindennapi kommunikációban is bele lehet ebbe futni, amikor valaki a hatalmával visszaélve akar legyűrni, pl. egy ismerősöm elkezd kiabálni és feltesz egyetlen kérdést, ami egy részletre vonatkozik és semmire sem hagy időt, mint egy vallató, a másik amikor idősebb rokon hatalmi helyzetben önti az emberre a véleményét. Ezekbe pedig egyszerűen belefáradtam.

      • Vallásos, konzervatív? Milyen merev eszmerendszer volt?
        Kiállni az új, saját meggyőződés mellett, nyugodtan, nem magyarázkodva, ÉS tudni boldog lenni az ócsárlók ellenére, ellen (!), az az igazi felnövés.
        Én kifogásnak érzem azt, amit sokan mondanak (te is), hogy sok a rosszindulatú ember, és erre “nincs energia és idő”. Így kevesen vagyunk kiállók, és minden szar ránk zúdul. Ha elegen lennénk, bekussolna a sok gyáva, szúrogató morális hulla.

      • Nemzeti oldal, szélső jobb, minden hozadékával. Persze alapvetően kereszténynek neveltek, egy apáca volt apukám nevelőanyja és amikor mi kicsik voltunk sokat ő vigyázott ránk. Igazad van, ami a kifogásokat illeti, csak egyelőre erre nincs sem idő, sem energia. Annyit kellene tennem, hogy letörlöm a facebookot a telefonomról és csak megszabott időben neteznem, abban, ami arra van szánva. Így nem tudnék beleragadni túl hosszan egy vitába.

  2. Szerintem a közösségi oldalas magamutogatási licit eltorzított sokakat. Ha mások nem osztanák meg ezt meg azt, sose jutna eszükbe lefotózni a gyereket közvetlenül gipszelés után (nekem ez csapja le mindig a biztit, az elesett helyzetben levő gyerek premierben való megosztása).
    De élőben is ez megy, és annyira értékeltem pl első randikon anno, hogy a három kedveskedés-kör után a legtöbben rámzúdították életük legnagyobb mocskát (válás, háborús trauma, magány, alkesz szülő, gázos gyerek), hogy ezzel is kell kezdenem valamit, ha lesz kapcsolat. Más emberi viszonyokkal nem is tudok mit kezdeni, csak az őszintékkel, felvállalósakkal.

    • És mi a cél a gipszes fotókkal? Együttérzést, figyelmet csikarni, vagy csak hírt adni?

      Nekem abszolút dealbreaker az exszidás meg a kidobtak a munkahelyemről, bebuktam a hitelemet stb. sirám bármilyen kezdőúdő kapcsolatban vagy felületes beszélgetésben, barátiban is. És az összes nyavalygás, a nem-vicces, önheroizáló, másokat hibáztató trakta. Nekem legyen pozitív, elbűvölő, akivel beszélek, én is az vagyok, nehéz történeteit intézze egyedül, ténykérdésre is lehet tőmondatban válaszolni.

      Ugye nem gondolod őszintének, felvállalósnak a rádzúdítást?

      • A gipszes fotókkal az a bajom (ennél csak a kórházi ágyon fekvő, becsövezett gyerek a rosszabb), hogy ha akarja a gyerek, ha nem, anyu minden ismerőse látja úgy, ahogy talán nem szeretné. Szerintem a facebookos ismerőseim 90%-nak semmi köze hozzá, hogy hány órát töltöttünk a Heim Pálban és miért. Akivel közölni akarom, felhívom. Ugyanígy engem sem érdekel minden moccanás, ami a gyerekkel történik. Ha meg fontos, úgyis megtudom.

        A rámzúdítás alatt inkább azt értettem, hogy a “Miért váltál el?” kérdésre pl megpróbált úgy őszintén válaszolni, hogy kiderüljön annál több, hogy “nem működött”. És a “Mi a helyzet a szüleiddel?” kérdésre nem elkenős válaszok jöttek, hanem megmondta, hogy nem tartja velük a kapcsolatot, mert isznak. Erre gondoltam inkább. Hogy a mocskot sem hazudták el, de közölhető formában elmesélték. A sirámok engem sem hatottak meg, senkit nem sajnáltam, amiért nem jött össze az élet. De ott nem is volt második beszélgetés.

  3. Igazából amíg munkanélküli voltam nem is randiztam. Mert a munkakeresés akkor sokkal fontosabb volt (pasi nélkül éveket el lehet lenni nagyon jól, de jövedelem az egy pár hónap után azért kell,). Meg az is hogy semmi kedvem magyarázni hogy van tartalékom, köszi, SOHA nem kell eltartanod (nő vagyok). Vagy el se hiszi ha meg mégis elhiszi akkor irigykedik.
    Kinek kell az?

  4. Interneten neha nehez onmagad lenni, mert megmarad meg akkor is ha kesobb mar inkabb nem arulnad el magadrol ugyanazt, vagy tenyleg olyan ember olvassa el aki visszael vele. Nekem van egy remek sztorim arrol, hogy hogyan forditottam hatat felivelo karrieremnek huszonegynehany eves koromban (nok jogaiert kuzdok zaszlojukra tuzhetnek) es egyszer itt mar majdnem kiszaladt a (laptop)szamon, de olyan emberek is szerepeltek a tortenetben, akikre esetleg ra lehet ismerni. Vagy ok magukra ismerhetnek. Kozben pedig nem a szemely a lenyeg, hanem hogy abban a szakmaban milyen undorito aljassagok folytak, foleg nokkel szemben, szerintem meg most is. Es nem csak az, hogy a szakmai eloremenetelert elobb-utobb dugni fogsz, ennel sokkal osszetettebb. Egyszeruen nokent bizonyos munkakoroket nem osztanak rad, ha megfeszulsz sem. Vannak kivetelek, akik megfeszultek es sokkal tobb tehetseggel, munkaval, rangos elismeressel a hatuk mogott meg mindig meg kell feszulniuk, hogy dolgozhassanak. De en akkor fiatal voltam, es a vilag is masmilyen volt, es akkor ugy dontottem a legjobb amit tehetek magamert ha szonelkul hatat forditok az egesz fertonek, feladok mindent, elmegyek delre es galadriel maradok. Nem valami nagy, dramai, konnyes sztori, marmint persze nekem az mert megvaltoztatta az eletemet, viszont tanulsagos, mert van itt egy egesz szakma ami meg mindig second classkent kezeli a noket es valamiert senki nem foglalkozik vele, meg a hardcore feministak sem. Szerintem ugy altalaban nem is tudnak rola az emberek. Na de hogy nezne ki hogy akkor kussoltam, most meg nyilvanosan rinyalok rajta, meg ha nem is a rinyalas a cel. Persze privat beszelgetesekben elmomdom ha szoba kerul. Kulonben egyszer egy ilyen borderline burkolt fenyegetesfelet is kaptam egy regi kollegatol amikor elejtettem egy utalast kvazi nyilvanosan ugy, hogy senki mas nem is erthette csak o.

    • Sot, a szakma tele van nokkel, tudom, hogy legtobb buszke feminista, kihuzott hattal es felemelt fejjel megy hatra a kukszliba, nev es arc nelkul elvegzi a hatterfeladatokat ami ahhoz kell, hogy a nagy alkotok nagyokat alkothassanak es ha van egy fingasnyi ideje akkor arrol almodozik, hogy kovetkezo eleteben ferfi lesz es vegre o is megvalositja onmagat. Olyan visszas az egesz.

    • Nem is az internetre értettem. Nem kell mindent elmondani magunkról. De amit igen, azt saját névről, igazán, és legyen már egy arckép a facebookon. Nagyon olcsó elferdíteni a sztorit, vagy felismerhetetlen én mögül mesélni. Akkor ne mesélje.

      A másik fajta önvállalás (2.) sem okvetlen netes, inkább az életben van, a döntések, meggyőződések képviselete. Amikor ez nem megy, mert nem lehet, akkor viszont hallgassunk, ne célozgassunk meg alakoskodjunk.

      • Nekem is úgy jött le, hogy nem az a választóvonal, hogy mit rakok ki (hogy én is “punciszőrig” kint vagyok-e – nem kötelező mindenkinek ugyanúgy), hanem, hogy alap dolgokat odaírok-e (például vezetéknév-keresztneves közösségi oldalra az igazi nevemet, vagy, hogy milyen profilképet rakok ki egy nick mellé), illetve, hogy ha már leírtam valamit, akkor azt mennyire maszatolom. Meg a másik, minősített eset, amire Éva írt egy zsák példát, amikor nem elég, hogy emberünk ír is a valóságról meg nem is (akár szorongásból, akár mert bántani akar és ferdít), de még piszkálja is a másikat (őszinteségért, témaválasztásért, bármiért, ami a másik dolga, és önmagában a légynek nem árt).
        A rettentő háertől egy időben én is tartottam, és álnevem volt a facen (még a munkaügyi által szervezett logisztikai ügyintéző-képzésen is propagálták ezt a módszert “azabiztos” jeligére… de nem egyszerűbb értelmesen netezni?), aztán rájöttem, hogy egyszerűbb, ha megtanulok értelmesen kommentelni, nem szólok hozzá elszólásszerűen, méregből minden hülyeséghez, amibe beleszaladok (eleve szűrök, hogy ne áradjon be minden _is_, mert nem bedilizni megyek oda). Aki még így is belém tud kötni, mert pl homlokegyenest mást gondol egy témáról, mint én, és ez valami kommentből, ismerősből stb kiderül számára, annak üdóga, felnőtt emberek vagyunk.

  5. Ez nagyon nehéz. Az a fajta vélemény-felvállalás, ami szembe megy mindenkivel. Főleg ha nincs jól az ember, és ez látszik, akkor “minden amit mond, felhasználható ellene”. Ha nem így gondolkodnál.. mondják, és én egy pillanat alatt elhiszem. Ezt most csak a depressziód mondatja veled. Túl negatív vagy. És tényleg. De azért igazam is van. De már ahogy kimondtam, el is bizonytalanodtam. Tényleg igazam van? De hát annyiszor csaptak már a számra. Lehet, hogy én tudom rosszul? Lehet, hogy mindent sötét szemüvegen át nézek? Lehet, hogy nem is kéne erről beszélnem? Lehet, hogy senkit nem érdekel a véleményem? Elnémulok, egyre több fórumon… Illetve facebook-látványossággá válik az életem, hogy kevésbé aggódjanak azok, akik az utóbbi időben aggódtak miattam (vagy lecsesztek, hogy túl negatív vagyok). Franciául pedig elemi hibákat ejtek, így még inkább komolyan vehetetlen vagyok.

  6. Visszajelzés: ne félj a negatív érzéseidtől! | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.