Hosszút beszéltem az igazgatónővel tegnap telefonon, aki elővette a legpolitikaibb, békéltető modorát, és valójában nem tud mit mondani, de a valóság, ami a szavaiból kirajzolódik, egész más, mint a durván traumatizálódott lányom mindennapi valóságélménye, és az, amit ez alapján az én józan eszem, erkölcsi érzékem, elveim és intuícióm mutatnak. Azt mutatják: baj van, rossz itt, rosszfelé megy.

Nagyokat hallgat az igazgatónő a beszélgetésben, mert nem nagyon lehet mit mondani. Senki, de senki nem empatikus Juli fájdalmával, félelmével, ide-oda rángatottságával, sem a szülő jogos felháborodásával. Mint egy idomár a vadállattal, úgy lavírozik: soha nem fog emberileg érteni, mert a szerepe nem engedi. Csak védekeznek, hogy de ők ezt tették, azt tették. Hozzáteszem, a sok igazgató közül, a gyerekeim iskoláinak igazgatói és a saját egykori főnökeim közül is a legnormálisabb, legkulturáltabb, legkevésbé erőalapú vezető ő, kifejezetten szívélyes a viszonyunk, személyes beszélgetéseink is vannak, voltak, és azt gondoltam, őszintén szereti Julit, látja, hogy érték a nyugis, becsületes, kedves, nem sérült gyerek. Csak most szerep-ütközésbe került, mi megtámadtuk a Nagy Mamutot, az intézményt, és azt meg kell védeni.

Azt képviseli, hogy a helyzet rendeződött, nagy problémák nincsenek, egy kicsit szúr (összeszedi és random “beveti” azt a nagyon keveset, amit ellenünk fel lehet hozni: “szegény Dávidot sajnáltam, amiért fél hatkor ott ül a padon”, ja, 5.20-ig edzése volt, utána pedig felöltözött, és ugyanúgy ül a teljes és autós családban élő gyerek is…,  Juli mint “magántanuló” nem ér be – a valóság: a hivatalos 7.50 helyett van, hogy 7.53-ra, 7.58-ra esünk be, egyébként tucatnyi más gyerekkel, de mindig csöngetés előtt. Ez komolyan megütött, annyira igazságtalan. Amit mondok, annak nagy részére nincs válasz, tényeket is mellőzni, tagadni kell, hogy kijöjjön a matek.

Egy szempont van: ne látszódjon a probléma, ne legyen botrány.

Ki garantálja, hogy Juli nyugodtan bemehet, és nem állnak rajta bosszút, amiért szólt? Ezt kérdezem. “Ez a cél.” Ez pedig a válasz. Mióta ez a cél? És mióta szarja le, de telibe ám, a saját osztályfőnöke Julit, jóllétét, érzéseit? És miért nem tájékoztatják a szülőt, hogy mit tettek a megoldás és az elégtétel érdekében, kivel beszéltek, és miért nem segítenek Juli traumáját feldolgozni?

Nincs itt semmi baj, ami volt is, megoldottuk, a gyerekek szeretnek ide járni. Ezt hallgatom. A dolog (ismétlődő, a légkört átitató, hatalmaskodó diák- és tanári erőszak) rendszerszintű, kiábrándító jellegét nem ismerik el, nem látják, hogy azért nem szólnak, nincsenek esetek, mert már a beletörődtek az áldozatok. A szülők nem fognak össze, vagy nem elegen, vagy csak a maguk osztályszintű, esetszintű, partikuláris érdekében. Nincs információáramlás sem, én tegnap és tegnapelőtt tudtam meg döbbenetes dolgokat, mert nem vagyok a lépcsőn pletykáló típus. Hogy másnak is volt baja, hogy ki mindenki és miért ment el, hogy mit próbáltak meg a szülők már, hogy építően, segítőleg avatkozzanak be, hogy ne legyen csúfolás, zaklatás (ez járványos volt több osztályban is, iszonyú frusztrált, lefojtott gyerekek vannak), hogy szemléletformálás, képzés legyen, és hogy erre az iskola előbb kitérően, majd elutasítóan és sértetten reagált, hogy milyen húzásai vannak azóta is és idén is a jó öreg Anikó néninek.

Vértezzem fel a gyereket, tegyem immúnissá (sajnos, ez hosszú ú), írja nekem másik szülő. Rúgások, véres sebek és napi szintű, sunyi, többfelől érkező macerálás ellen. Ez szélmalomharc, állítja. Ők Anikó néninél vannak, és beletörődtek. Ez van, ez megy, szar ez az egész, de ugye már csak nyolc hónapot kell kibírni. Hát mi egy percet sem. Annyira érzem, ahogy az izlandi amazon is mondja: mélyen, belül érzem, hogy amit teszek, helyes, én azt is, hogy PONT azért hörögnek, tolják rám, tesznek célponttá, mert nem térek ki, nem fogalmazom át, nem kötök alkut, mert fontos és igaz, amit kimondok, és mert ebben most egyedül vagyok, csak szelíd, privát támogatást kapok.

Azt mondják, nyomják, sugallják, hogy ha bocsánatot kért a rugdosó, akkor kész, vége, spongyát rá, meg se történt, ne is mondjam, tiszta lap van, a trauma nem létezik. Érdekes ez. Arról vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, hogy a rugdosó mellett van egy masszívan zaklató, az ő apja tagad és visszavádol, engem taglal, és van még néhány kisebb mértékben agresszív gyerek, meg egy mérgezett közhangulat, amelyben Julit lehet bántani, kikezdeni ilyen miatt, hogy ő magántanuló (volt tavaly), tök nevetséges, van sapka-nincs sapka ürügyek, sima idegenkedés, amiért ő nem kopott hozzá ezekhez a kicsit már gonosz, eltompult lelkű hangadó gyerekekhez, a megalkuvókhoz, akik csak maguknak kaparnak, klikkesednek és erősorrendben tülekednek az együttműködés és a szív logikája helyett, és a valódi személyiségük már tízéves korukban vastag kéreg mögött pislákol bennük. A legdurvább pedig, mert ilyen tényleg mindenhol van, hogy a tanítónő ezt nem kezeli, rájuk hagyja, nem védi meg a gyerekeket. És ezt a szülők elfogadják, ki miért, van, aki nem is tud ezekről, a gyereke se mesél, vagy a gyerek pont nyertes pozícióban van, vagy elbagatellizálja ő is, vagy beletörődött. Az menekül el, aki szólt, aki áldozattá vált, aki hiába harcol, őt stigmatizálják mint zűrös bajkeverőt – őt is, a gyerekét is ellehetetlenítik. Sérült (fizikailag, durván, éles eszköz által) gyerek anyja is azt mondja, hogy “ezt nem lehet ilyen agresszívan, ahogy XY nekiállt” (akik tehát értük is felléptek, és akik elmentek végül). Vajon az elmenők folyamodtak jogorvoslatért, fordultak fenntartóhoz?

Ezt, hogy vértezzük fel a gyereket és otthon ellensúlyozzuk a rossz hatásokat, is csak addig mondogatják, amíg tragédia nem történik. Mondjuk valakinek kiverik a szemét. Az meg nem látszik még most itt, hogy a lélek rétegeiben milyen durva a lenyomata a macerálásnak is, hogy életre szóló traumát szerez egy csomó gyerek a folytonos bántásoktól.

Már rég nem csak a két durva erőszakesetről van szó, hanem arról, ahogy ezt az iskola (nem) kezeli. Hogy bociszemmel kérdezik, hogy de hát most, hogy újra szóltam, Juli tényleg nem ül már ott, mi a gond? Az a hely üres marad. Elűztétek. És ez néha eszetekbe fog jutni még.

Juli nem gyenge személyiség, extrovertált is, aktív is, és szilárd: nem lehet neki bemesélni, hogy ez nem is erőszak és nem baj és rendben van. Nem elmélete, tudása van, hanem hibátlan érzéke. Éleslátó, igazat mond, tapintatos és határozott.

Gondolom, engem fognak diszkreditálni, és akkor nem is kell azzal foglalkozni, amit jelzek. Ez már most is zajlik, önkéntes szülő áskálódik, nem tudom, ettől milyen előnyt remél. Meg lehet az iskolát és a felelősöket fingatni, futtatni, és akkor majd a védekezésre megy el a sok energia, hiszen a nimbusz és a nyugdíjas állás sérthetetlen, és persze lesz ellentámadás. Szóval ez nem megoldás, igazi szembenézés, felelősségvállalás nincs és nem lesz, nem lesz személycsere, évtizedes dicsőségükből és tapasztalatukból élnek a nyilvánvalóan kiégett kollégák. Azt nem tudom, hogy Dávidot is kicsinálják-e majd emiatt. Igazából semmit nem tudok, várunk.

Hogy hétfőn, amikor bemegyek, az iskolapszichológus ellenemben az intézményi érdeket képviseli-e majd (igen. Sőt, fenyeget. A szerk.), hogy közvetíteni akar-e, vagy megmagyarázza, hogy ők mennyi mindent tettek (ez is. És “mindehol ez van, ez még istenes”), esetleg engem firtat (igen), vagy Juli és a gyógyulása, biztonsága lesz a téma (nem), ami a lényeg volna, azt sem tudom még. De azt tudom, hogy a nyilvánosság fontos, és engem véd, ha nem hallgatok.

Anyuka levele, miután mindenhonnan tiltottam: Pszichopata vagy!!!!!!!

Kérdeztétek. Jól vagyok. Akkor voltam szarul, amikor múlt héten tehetetlennek, gyengének és magányosnak éreztem magam. Akkor majdnem újra magamba vágtam, nagyon erős késztetésem volt. Utoljára 2014 májusában vágtam magamba, amikor a szerelmem érzelmileg pendliztetett, az olvasók pedig gonoszul rugóztak rajtam és elárultak. Van egy érzés, tehetetlen és elhagyatott, és az ezt a sürgető késztetést váltja ki.   Juli nincs jól, de védem, megkímélem. Nem engedem ezek közé többet. Nekem jöhet hivatal, mondhatnak akármit, ha nem garantálják, hogy a tiszta, érzékeny, eszes kislányomnak nem esik bántódása, ha bemocskolják, ha ilyenekkel bántják, hogy ő miért magántanuló (?), akkor itthon marad.   Azoktól várja az elfogadást, a szeretetet, a kapcsolódást, akik űzik, megalázzák, a legjobb esetben használják. Mert nem elég “kemény”. Most nem rugdossa az a fiú, most egész órán nyaggatja: adjon radírt, könyvet, mi a feladat. A tanító nem szól, hogy ugyanott ül megint. Nem érdekli, nem vette észre.   Ez a Stockholm-szindróma előszobája. Én is ebben nőttem fel, ezt ma értettem meg, és Juli ezért nem megy többet. Vágytam az elismerést, jó akartam lenni, tepertem, érzékeny voltam, okos voltam és folyton megaláztak a testvéreim. Ma pedig, hogy erős és sikeres vagyok, szóba sem állnak velem, zavarban vannak, a tesóm eltereli a szót, amikor egy ismerőse ámultan dicséri az izmaimat. Nem tetszik neki. És a vélemények, amikor valaki írogat nekem, megpróbál a szimpátiájával zsarolni, vádol, kielemez, tudni vél, vég nélkül arról ír, hogy ő utál, mert én ilyen meg olyan vagyok (ő találta ki). Beleköt abba, ahogy élek, amit képviselek, pedig engem ő nem érdekel, meg is vetem, amiért ítél és egyébként se tud semmit felmutatni azokban, amikben én jó vagyok. Valaki, aki senki, mindig másnak adja ki magát, nem része az életemnek, sunyi is. Az élteti, hogy kavar, hatalmat remél, miközben irigy és unatkozik. Ez ugyanaz a dinamika. És ugyanannak szól: teljesen más világban vagyunk, mást látunk a világból, mást értünk, más érzékenységgel. Ez az agresszort dühíti, ugyanakkor energiát akar nyerni belőlünk, használ minket. Mi láthatóak vagyunk, ránk lehet szállni. Nincs következmény. Védjem meg magam. Nincs férjem, aki szétcsap, feljelent. A tanítónő… közönyös? Érdektelen, tehetetlen? Nem kedveli Julit? Nem tudom, de sok mindent tehetett volna, hogy ne így alakuljanak a dolgok. Hogy szeresse a tanulást, hogy jó közösség legyen, hogy ne harapóddzon el az erőszak. A többi osztályban, több helyen is, a tanítók maguk is erőszakosak, megszégyenítőek és bagatellizálják a kiközösítést, bántást. Most már mindegy, ebben mi nem veszünk részt, lehet ültetés, fogadkozás, lelkizés pszichológussal, ha a jelzésem nélkül ezek nem voltak, akkor most már ne legyenek. De gondoskodom arról, hogy legyen következmény.   A szülők közül néhányan fellázadtak. Részletek a privát facebookomon. Nem falazok többet előnyökért, békéért cserébe. Nem kussolok. A jogszabály mellettünk áll. Olyan sztorik derültek ki, csak néztem. A szülők jelentős része normálisnak tartja a zaklatást, verést, kiközösítést, és az áldozatot hibáztatja, avgy állítjha, ez mindig így volt, így lesz. Sokan a beágyazott, fáradságos melóval bebiztosított helyüket féltik, az ötöskéiket, a hatalmasságnak gondolt tanítótól kapott jegyeket, hiszen tudják, hogy ha nem lojálisak, az bosszút áll. Csak a “tanulás”, az “eredmények” számítanak és emiatt a jó kapcsolatok. Ezért kussoltak Lőrinc felső tagozatában is a súlyosan bántalmazó lelki pedofillal szemben, és próbálták Lőrincet kicsinálni (aki ebben méltó maradt, nagyobb is volt, fiú is, igen erősen kritikus, intellektuális, ő nem ment ebben tönkre). Csak az érdekli a szülőt, hogy pont az ő gyerekét ne bántsák nagyon, ő majd kezelgeti, ellensúlyozza otthon az iskolai erőszakot. Nem érdekli se az általános könyörület, se a légkör, az erőszak eszkalálódó jellege. Az agresszorgyerekek szüleit pedig az érdekli, hogy ne kelljen szembenézni, és a gyerek megússza. Tagadásban vannak, egyik oldal-másik oldal logika: En nem fogok tagadni semmit, de sajnos tenykent sem tudom kezelni ezeket a vádakat. Ezert is irtam hogy probalom kideriteni hogy mi tortenhetett, miert tortenhetett, de az elmondasok alapjan ez nagyon nehez. Ezt írja annak a gyereknek az apja, aki módszeresen űzte, bántotta Julit.   Azt hiszi, nyomozni kell. Nekem mindegy, engem az a gyerek nem érdekel, hazudják le, majd kifejlődik valahogy benne az, ami most nem működik, nem az én dolgom. Engem a lányom érdekel, és a rendszerszintű erőszak ellen szeretnék fellépni. Erősnek érzem magam.   Jó érzés, hogy szóltam, híre ment és most átszakadt egy gát. Mások még jobban ki vannak akadva. Elindítani ezt, az jó érzés. Azt hittem, csak minket piszkálnak, mert a gyerekeim árvák, mert nyugisak, vagy mert furák (tanultak érzékenyek, bátrak, egyenesek) vagyunk. Lőrinc is az. Ez nagyon-nagyon jó érzés. Figyel, érzékeny. És elmondhatja majd: anyám kiállt. Értem is, másokért is. Sok sunyi, lapító, erőszakigazoló okoskodó tufa szülő…   Egyéb dolgok kifejezetten jól alakulnak. Filmet láttam megint, azt, ami a Testről és lélekről elől elvitte az Oscart. Izlandi, az a címe, hogy Woman at War. Döbbenetesen jó érzés, megerősítő olyan filmet látni, amelyben a főhős mély meggyőződéssel, ellenszélben, egymaga hihetetlen leleményesen és erősen csinál és képvisel valamit. Megrázó, vicces, szép.   A héten megbízást kaptam egy könyvre. Megkerestek. Ez nagy lehetőség, elismerés is, és a kiadó beleteszi a marketinget, terjeszti. Majd írom, ha kész. Nem kis elégtétel és lelkesítő új projekt most ez.   Edzek jókat, fejlődöm, megerősít, stresszt csökkent.   Ez itt az én világom és az én oldalam. Ha idekattintottál, akkor ezt elfogadtad. Nem akarsz benne szerepelni, ebből magadnak ellenem kihasítani, belepofázni. Vitatni sem, hiszen mindent tőlem tudsz, muszáj, hogy elfogadd, amit mondok. Ha nem így van, már itt sem vagy, mert nem érdekel. Van egy harmadik eset is… hogy elmebeteg zaklató vagy. Nem én akarok veled kapcsolatban lenni, hanem te velem, ezért nekem vannak feltételeim, és én mondhatok nemet is. Mondok is. Nekem nem ez a szintem. Nem nekem rossz, nem rám hat negatívan a zaklatás. Durván provokálnak, folyamatosan, de nem foglalkozom vele, az egész egy fikció, egy elvadult, abszurd tákolmány mindaz, amit tudni vélnek, nem hat sehogyan az életemre, nem is engedem a tudatomba.