a te történeted

Annak, hogy nem borítottad rájuk az asztalt még tizenhét évesen, vagy menekültél jó messzire, hogy soha többet ne találkozz velük, se klónjaikkal, hogy soha többet ne hagyd magad, hogy ne magadban keresd a hibát, amikor bántanak és beléd szólnak – mindennek az a következménye, hogy későn jössz rá. Addigra eltelt már a fél életed. És annál nagyobb akkor a rájövési detonáció. Hullik, borul minden. Ó, még felnőttként is alkalmazkodni a szüleidhez! A gyerekeidet is az áldozataikká hagyni válni, majd késő harmincasként ráéébredni arra, hogy mérgezőek és manipulálnak. És akkor nemet mondani. Az fájni fog mindenkinek. Ebben (is) vagyok. Negyvenévesen kimondani azt, hogy igazából nem te, egylényegű-megismételhetetlen-magad akartál szülni, hanem a társadalmi szoftver futott le benned. (Ez nem én vagyok, illetve: én nem tudom leválasztani a lényemről a szoftvert, amit nem is neveznék annak, mert életvágynak, az élet rendjének, a dolgok természetszerű folytatásának és működésének, csodának, kegyelemnek, a szerelem és a találkozások következményének tartom a gyerekvállalásomat, akárhogy is támadom, teszem próbára újkeletű liberális fogalmaimmal.) Mostantól nem írom, melyik az én sztorim, mert mesterkélt. Nem hagy gondolkodni. Vagy: rájönni, hogy amit kerestél a párkapcsolatban, az nem létezik, azt botorság máshonnan várni. És hogy a nemek szereposztásában senki nem boldog, az egész konstrukció hazugság, nem öröktől való és visszaélős is. A pasik szemetek. (Ezek a későn lett feministák!…) Elválni valakitől, aki mellett sokáig játszottál szerepet, és utána kimondani, mi történt. Vagy akár arra eszmélni, hogy te nem vagy rossz. Hogy nem kell tökéletesnek lenned. Hogy mások sokkal gyarlóbbak ám. Hogy nem akarsz és nem fogsz többé bűntudatban és önmagadat mardosva élni. Vagy vegán leszel. Vagy spirituális… Ultrafutó, esetleg. Szerelmes, mint sneki még.
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még.
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még.
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?
Na, a lényeg, hogy rájössz. És akkor ezt a te történetedet nagyon mondod, bele a világba, ahogy az a friss, erős, régóta esedékes felismerésekkel lenni szokott, amelyeket a megkésettségük lök ekkora erővel a világba. Most már végre…! Neked van csak elmesélnivalód. Neked vannak csak érveid.
Ennek az a következménye, hogy megsüketít a saját hangod, és nem hallasz meg többé másokat. Nem veszed észre, hogy nem te küzdesz egyedül, nem csak te lettél áldozat, nem csak neked volt rossz, nem csak neked van történeted. Mert a te történeted, a te rájövésed annyira erős. Ez akkor is hasonló, ha csodálatos gyógyulás- vagy túléléstörténeted van (rák, alkoholizmus). Ha valami nagyon egyedit hozol létre, majdnem könnyedén. Ha megcsinálod. Vagy éppen heroikusan. Ki hitte volna? És elmondod mindenkinek, mert feszít az üzenet. Ez kísértés is, sőt, nyomás, mert az elmondás, az Ügy képviselete közben önálló iparággá vált. Te azt mondod, segítesz másoknak, információt adsz, érdekképviselsz, de hátborzongató, ami ezeken a honlapokon és ön-narratívákban elfér: sima, átlátszó egózás, figyelemkeltés, sokszor csakis a történet révén, mindenfajta kvalitás nélkül, sorstársaik riválisaként, üzleti értelemben is, és iszonyatos, anyagias mohóság. Amikor zavaró, hogy másnak is van olyan története. Mindez önkritika is, de leginkább a sportolásomban jelent meg. Most írtam egy cikket (összeállítást) azokról, akiket itt is említettem: hogy nagy hírverést csináltak abból, hogy lefogytak, és a bloggeri szerep csapdába ejtette őket: annál cikibb, hogy azóta visszahízták. Én vissza nem híztam, nem jöttek vissza a hízáshoz vezető szokásaim, viszont felszedtem még pár kilónyi izmot, és beálltam az igazi alkatomra és az annak megfelelő edzésekre. Fura visszagondolni 2015-re, arra a nagyon aktív konditermi évemre. Ezeken a képeken papnő vagyok, beavatás részese. Ti is látjátok? (Ezt a fotós szeme, képessége is teszi.)
Én komolyan úgy érzékeltem, én sportolok egyedül a világon, teljesen egyedi vagyok, és mindenki engem néz… A magam számára voltam egyedi persze: nem akartam elhinni, mikre vagyok képes. Túl nagy volt a változás. Nem bírtam leállni. Ilyen ez, ha az emberben szenvedély van. Pedig nem annyira nagy dolog, ma már látom – csak a korábbi miliőmhöz, szokásaimhoz és az előítéleteimhez képest. Konditerem, eleve… Egyébként néztek, tényleg – és ma már, jóval objektívebben, azt is látom, mert azóta kiművelődtem, hogy a testkompozícióm tényleg kivételes így az amatőr sportolók körében, noha az kevésbé látszik elsőre. Hogy lett ez? Na, de van az életben egy csomó minden más is. Ma már ezt is tudom. És mindenkit a maga története érdekel igazán, nem mások. Mások története olyan nagyon belepofázósan csak azt érdekli, akinek sajátja nincs. Csak annyit akartam írni, hogy míg tele vagy vele, hangoztatod, hirdeted, “segítesz”, ne torzulj el ebben. Ne hidd, hogy másoknak nincsenek történeteik. Lehet, hogy csak csendben élik, nem mesélik el, vagy ők egy kicsit korábbi fázisban vannak. De az nem igaz, hogy “ők nem tudják”. Azt nem tudják – tudnak mást. Ne hidd, hogy senkit úgy nem bántottak, mint téged, hogy más nem jött rá annyira még, és te tudod csak igazán. Ne hajókázz a traumád farvizén, mert ottmaradsz, és érdekeddé válik, hogy szarul legyél, dühös legyél, úgy maradj. Ami rettentő rossz üzenet, devalválja a dolgok, például a gyógyulás vagy a harc értékét. És ne is akard szexivé tenni. Semmi szexi nincs a traumában. Sose lesz dögös. Még az is lehet, van ilyen, hogy a trauma szexi – de az nem megy rúzsozással meg statement szemüveggel. Akkor írjál falrengetően, eredetien, és hasítsd fel a lelkedet. (Ezért tartom zavarosnak, hiteltelennek a Szentesi Éva-jelenséget.) Amit mindenképpen olvassatok el, mert nagybetűs Történet: a szeptemberi National Geographic címlaptörténete, Egy új arc története, 46–90. oldal. Itt a szülők akarták nagyon elmesélni a történetet. Két és fél éves munkával járó újságírói bravúr – a tudományos csoda és az emberi dráma mellett.

11 thoughts on “a te történeted

  1. Igen, pont tegnap röhögtem egy nagyot magamon:
    “Olyan bonyolult vagyok,
    És olyan mély,
    Csak én vagyok nekem
    A nagyregény”
    (Honeybeast)

    Felszabadító volt.

    Köszönöm neked. Ahogy mindig, akkor jött, amikor kell.

  2. “Én komolyan úgy érzékeltem, én sportolok egyedül a világon, teljesen egyedi vagyok, és mindenki engem néz…

    A magam számára voltam egyedi persze: nem akartam elhinni, mikre vagyok képes. Túl nagy volt a változás. Nem bírtam leállni. Ilyen ez, ha az emberben szenvedély van. Pedig nem annyira nagy dolog, ma már látom – csak a korábbi miliőmhöz, szokásaimhoz és az előítéleteimhez képest. Konditerem, eleve…” – hú, ezt annyira az én lelkemből (is) írtad, köszönöm 🙂

    Meg a finom irónia: hogy az ember látja önmagát, vagy hallja.. amikor a sportról beszél.

    Én elvadítottam ezzel embereket a környezetemből. Önző is vagyok, hogy én meghallgatom az ő történetüket, akkor én meg hadd mondjam el a sajátomat, és az enyém most ez (és beszélhetnék az olvasmányélményeimről is, de az nem új, olvasni eddig is olvastam). És mondtam, folyton, tényleg: idegesítő lehettem, már anyu is elbúcsúzott a telefonban, ha előjött az edzéstéma. Mára kicsit visszafogtam magam, már nem (nem gyakran) hozom fel az edzést, a sportot, ha nem kérdezik, és ha kérdezik, igyekszem nem vég nélkül elmesélni, hogy mekkora flow 30 török felállás zsinórban, vagy 920 technika egy óra alatt (kettlebell), vagy nehezebb golyóval dolgozni, nagyobb súlyt megemelni… Aki nem sportol, annak ezek nem számítanak, aki meg igen, az tudja, hogy ezek nem nagy dolgok, csak magamhoz képest, magamnak.

    • Én nem szoktam taglalni, ha mégis, akkor nem technikailag, részletesen, hanem az élményt vagy az emberi sztorikat, esteleg a nagyobb projekteket. Ismeretlenekkel azt se. Csak látszik, hogy onnan jövök, olyan ruhában vagyok, meg a vállam, az egész, és már az is provokatív.

    • A kettlebell nekem is óriási flash volt. Én is meséltem családi ebédnél hogy hány kilóval nyomom a török felállást. Nagyon jó volt, az els három hónapban ugrásszerű volt a fejlődés.

  3. Úgy örülök, hogy asztalt borítottam tizenkilenc évesen, és egy csővázas hatizsakkal világgá mentem.
    Ehhez képest is volt olyasmi, amit tavaly sikerült rendezni egyszer s mindenkorra.

  4. De azért valahol a megtett út mégis büszkeség marad, nem? 🙂
    Valamiből csak akkor lesz “nem nagy dolog”, mikor már eredményesen megküzdöttünk vele.

    Én csak azt bánom, hogy mikor fiatalabb voltam, nagyon sok voltam, mutatni akartam, bizonygatni, hőst faragni magamból, hogy mindenki lássa. Fura fintora az életnek, hogy most, hogy csak akkor mondom, mikor kérdezik, a környezetem egyfajta mély bizalommal és megbecsüléssel reagál.
    Érdekes dolog ez.

    • Igen, persze, büszkeség marad. De mások szemében nem leszel tőle kivétel, őket nem érdekli annyira a sztori, mindenki frusztrált, ha valaki máshogy vagy jobban csinálja. Nem lehetsz olyan gyengéd, tapintatos, hogy ne irritáld őket (a távolabbiakat), ne kezdjenek magyarázkodni. Én azért vagyok ellentétben velük, azért vannak kemény és dacos reakcióim, mert ők (és e dinamikák résztvevői) azok, akik elnyomtak, bántottak, kiröhögtek korábban.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.