fejlemények

Hosszút beszéltem az igazgatónővel tegnap telefonon, aki elővette a legpolitikaibb, békéltető modorát, és valójában nem tud mit mondani, de a valóság, ami a szavaiból kirajzolódik, egész más, mint a durván traumatizálódott lányom mindennapi valóságélménye, és az, amit ez alapján az én józan eszem, erkölcsi érzékem, elveim és intuícióm mutatnak. Azt mutatják: baj van, rossz itt, rosszfelé megy. Nagyokat hallgat az igazgatónő a beszélgetésben, mert nem nagyon lehet mit mondani. Senki, de senki nem empatikus Juli fájdalmával, félelmével, ide-oda rángatottságával, sem a szülő jogos felháborodásával. Mint egy idomár a vadállattal, úgy lavírozik: soha nem fog embetileg érteni, mert a szerepe nem negedi. Csak védekeznek, hogy de ők ezt tették, azt tették. Hozzáteszem, a sok közül, a gyerekeim iskoláinak igazgatói és a saját egykori főnökeim közül is a legnormálisabb, legkulturáltabb, legkevésbé erőalapú vezető ő, kifejezetten szívélyes a viszonyunk, személyes beszélgetéseink is vannak, voltak, és azt gondoltam, őszintén szereti Julit, látja, hogy érték a nyugis, becsületes, kedves, nem sérült gyerek. Csak most szerep-ütközésbe került, mi megtámadtuk a Nagy Mamutot, az intézményt, és azt meg kell védeni. Azt képviseli, hogy a helyzet rendeződött, nagy problémák nincsenek, egy kicsit szúr (összeszedi és random “beveti” azt a nagyon keveset, amit ellenünk fel lehet hozni: “szegény Dávidot sajnáltam, amiért fél hatkor ott ül a padon”, ja, 5.20-ig edzése volt, utána pedig felöltözött, és ugyanúgy ül a teljes és autós családban élő gyerek is…,  Juli mint “magántanuló” nem ér be – a valóság: a hivatalos 7.50 helyett van, hogy 7.53-ra, 7.58-ra esünk be, egyébként tucatnyi más gyerekkel, de mindig csöngetés előtt. Ez komolyan megütött, annyira igazságtalan. Amit mondok, annak nagy részére nincs válasz, tényeket is mellőzni, tagadni kel, hogy kijöjjön a matek. Egy szempont van: ne látszódjon a probléma, ne legyen botrány. Ki garantálja, hogy Juli nyogodtan és nem állnak rajtta bosszút, amiért szólt? Ezt kérdezem. “Ez a cél.” Ez pedig a válasz. Mióta ez a cél? És mióta szarja le a saját osztályfőnöke Julit, jóllétét, érzéseit? És miért nem tájékoztatják a szülőt, mit tettek a megoldás és az elégtétel érdekében, kivel beszéltek, és miért nem segítenek Juli traumáját feldolgozni? Nincs itt semmi baj, ami volt is, megoldottuk, a gyerekek szeretnek ide járni. Ezt hallgatom. A dolog (ismétlődő, a légkört átitató, hatalmaskodó diák- és tanári erőszak) rendszerszintű, kiábrándító jellegét nem ismerik el, nem látják, hogy azért nem szólnak, nincsenek esetek, mert már a beletörődtek az áldozatok. A szülők nem fognak össze, vagy nem elegen, vagy csak a maguk osztályszintű, esetszintű, partikuláris érdekében. Nincs információáramlás sem, én tegnap és tegnapelőtt tudtam meg döbbenetes dolgokat, mert nem vagyok a lépcsőn pletykáló típus. Hogy másnak is volt baja, hogy ki mindenki és miért ment el, hogy mit próbáltak meg a szülők már, hogy építően, segítőleg avatkozzanak be, hogy ne legyen súfolás, zaklatás (ez járványos volt több osztályban is, iszonyú frusztrált, lefojtott gyerekek vannak), hogy szemléletformálás, képzés legyen, és hogy erre az iskola előbb kitérően, majd elutasítóan és sértetten reagált, hogy milyen húzásai vannak azóta is és idén is a jó öreg Anikó néninek. Vértezzem fel a gyereket, tegyem immúnissá (sajnos, ez hosszú ú), írja másik szülő. Rúgások, véres sebek és napi szintű macerálás ellen. Ez szélmalomharc, állítja. Ők Anikó néninél vannak, és beletörődtek. Ez van, ez megy, szar ez az egész, de ugye már csak nyolc hónapot kell kibírni. Hát mi egy percet sem. Annyira érzem, ahogy az izlandi amazon is mondja: mélyen, belül érzem, hogy amit teszek, helyes, én azt is, hogy PONT azért hörögnek, tolják rám, tesznek célponttá, mert nem térek ki, nem fogalmazom át, nem kötök alkut, mert fontos és igaz, amit kimondok, és mert ebben most egyedül vagyok, csak szelíd, privát támogatást kapok. Azt mondják, nyomják, sugallják, hogy ha bocsánatot kért a rugdosó, akkor kész, vége, spongyát rá, meg se történt, ne is mondjam, tiszta lap van, a trauma nem létezik. Érdekes ez. Arról vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, hogy a rugdosó mellett van egy masszívan zaklató, az ő apja tagad és visszavádol, engem taglal, és bvan még néhány kisebb mértékben agresszív gyerek, meg egy mérgezett közhangulat, amelyben Julit lehet bántani, kikezdeni ilyen miatt, hogy ő magántanuló (volt tavaly), tök nevetséges, van sapka-nincs sapka ürügyek, sima idegenkedés amiért ő nem kopott hozzá ezekhez a kicsit már gonosz, eltompult lelkű hangadó gyerekekhez, a megalkuvókhoz, akik csak maguknak kaparnak, klikkesednek és erősorrendben tülekednek az együttműködés és a szív logikája helyett, és a valódi személyiségük már tízéves korukban vastag kéreg mögött pislákol bennük. A legdurvább pedig, mert ilyen tényleg mindenhol van, hogy a tanítónő ezt nem kezeli, rájuk hagyja, nem védi meg a gyerekeket. És ezt a szülők elfogadják, ki miért, van, aki nem is tud ezekről, a gyereke se mesél, vagy a gyerek pont nyertes pozícióban van, vagy elbagatellizálja ő is, vagy beletörődött. Az menekül el, aki szólt, aki áldozattá vált, aki hiába harcol, őt stigmatizálják mint zűrös bajkeverőt – őt is, a gyerekét is ellehetetlenítik. Sérült (fizikailag, durván, éles eszköz által) gyerek anyja is azt mondja, hogy “ezt nem lehet ilyen agresszívan, ahogy XY nekiállt” (akik tehát értük is felléptek, és akik elmentek végül). Vajon az elmenők folyamodtak jogorvoslatért, fordultak fenntartóhoz? Ezt, hogy vértezzük fel a gyereket és otthon ellensúlyozzuk a rossz hatásokat, is csak addig mondogatják, amíg tragédia nem történik. Mondjuk valakinek kiverik a szemét. Az meg nem látszik még most itt, hogy a lélek rétegeiben milyen durva a lenyomata a macerálásnak is, hogy életre szóló traumát szerez egy csomó gyerek a folytonos bántásoktól. Már rég nem csak a két durva erőszakesetről van szó, hanem arról, ahogy ezt az iskola (nem) kezeli. Hogy bociszemmel kérdezik, hogy de hát most, hogy újra szóltam, Juli tényleg nem ül már ott, mi a gond? Az a hely üres marad. Elűztétek. És ez néha eszetekbe fog jutni még. Juli nem gyenge személyiség, extrovertált is, aktív is, és szilárd: nem lehet neki bemesélni, hogy ez nem is erőszak és nem baj és rendben van. Nem elmélete, tudása van, hanem hibátlan érzéke. Éleslátó, igazat mond, tapintatos és határozott. Gondolom, engem fognak diszkreditálni, és akkor nem is kell azzal foglalkozni, amit jelzek. Ez már most is zajlik, önkéntes szülő áskálódik, nem tudom, ettől milyen előnyt remél. Meg lehet az iskolát és a felelősöket fingatni, futtatni, és akkor majd a védekezésre megy el a sok energia, hiszen a nimbusz és a nyugdíjas állás sérthetetlen, és persze lesz ellentámadás. Szóval ez nem megoldás, igazi szembenézés, felelősségvállalás nincs és nem lesz, nem lesz személycsere, évtizedes dicsőségükből és tapasztalatukból élnek nyilvánvalóan kiégett kollégák. Azt nem tudom, hogy Dávidot is kicsinálják-e majd emiatt. Igazából semmit nem tudok, várunk. Hogy hétfőn, amikor bemegyek, az iskolapszichológus ellenemben az intézményi érdeket képviseli-e majd, hogy közvetíteni akar-e, vagy megmagyarázza, hogy ők mennyi mindent tettek, esetleg engem firtat, vagy Juli és a gyógyulása, biztonsága lesz a téma, ami a lényeg volna, azt sem tudom még. De azt tudom, hogy a nyilvánosság fontos, és engem véd, ha nem hallgatok. Anyuka levele, miután mindenhonnan tiltottam: Pszichopata vagy!!!!!!!

130 thoughts on “fejlemények

  1. ez iszonyú. és mindig ilyen. a tanári kar egymást védi, az iskola hírnevét védik (és ezzel magukat is), senki nem akar botrányt, mert hogy néz az ki, szembenézés nulla és főleg: felelősségvállalás nulla. hogy hosszútávon mi fog történni a gyerekekkel? az már nem is az ő feladatuk, nincs utánkövetés, mossák kezeiket. ha jól vettem ki, konkrét fizikai bántalmazás is történt, mondjuk én verekedtem anno középiskolában, ám a verbális zaklatásokra reagáltam ily módon. hát ott sem nagyon volt kezelve, a legtöbb kamasszal nehéz beszélni ilyen ügyekről, meg se próbálják. a tanóra a lényeg, a tananyag a fontos, hogy egyébként a gyerek az élete nagy részét a kibaszott iskolában tölti, el van valahogy felejtve, hogy a szocializációs hatások elsősorban ott érik (és épp ezért nem tud a család annyit billenteni ezen az otthon-iskola mérlegen, mert akármennyire is jó vagy erős, nem ott van a korosztálya és nem otthonról remél barátokat). egyébként tényleg az a válasz, hogy elvinni, nem bejárni, leszarni, évente vizsgázni és egyébként meg értelmes dolgokat csinálni.
    jaj, végtelenül mérges vagyok. főleg, hogy ez tényleg a rendszer hibája és problémája és rosszul működő alapjai, ezért nem változik sosem az, hogy zaklatás és bántalmazás megy az iskolában. a rendszer alapvetően mocsok, nem csak egy adott iskolának a rendszere, hanem annál feljebb is, és nyilván te is tudod, hogy még annál is (patriarchátus- és erőszakkultúra stb.) és a kis agresszor rohadék gyerekek meg sikeres kis mindenkit letaposó felnőttek lesznek. szóval még csak az sincs, hogy később megkapják méltó büntetésüket vagy bármi. (mert azt azért felejtsük el szerintem, hogy attól még, hogy nem múltak el 18 évesek, semmiért sem felelősek – akár egy későbbi szembenézés során)

  2. Szia,
    Kitartast kivanok.
    Iskolavaltas?
    Mi csak 2,5osztalyt jartunk magyar suliban,de mar fel ev utan megkaptam,h anyuka maga impulziv es hogy az ö apukaja is tanar volt es ne akarjam öt oktatni stb…a felallas vilagos lett..ki a fönök..es erezzem magam szerencsesnek, h tanitja a gyerekemet, amugy meg nem kernek a velemenyemböl, es ha nem tetszik, el lehet menni. A gyerek erdekeben probaltam alkalmazkodni a helyzethez, szerencsere durva dolgok nagyon nem voltak,eröszak. Az ellen kötelessege fellepni minden magara vmit ado oktatonak.
    Kitartast
    Sok üdv
    D.Betti

    • Ilyen sunyin is lehet a bántalmazók és a cinkosok mellé állni. Hangadó anyuka, teleírt mindent:

      Kedves Éva!
      Te vagy aki maszatól hazudik, rágalmaz.. Engem idézel a posztjaidban kiragadott részletekkkel elferdítve azt és annak lényegét a saját hasznodra !!Amikor valaki segítő véleményt ír arra rápiritasz, ferdítesz durván és “ fasz ki van “ ezt tőled idéztem !! Akkor ne posztolj ha nem vagy kiváncsi mások véleményére csak arra akik veled háborognak normális megoldás helyett!!!

      Ez valami fantasztikus, hogy ő, akit senki nem bántott, a gyereke viszont fellökte Julit (és letagadja), meg akarja mondani, én mit írjak, kit idézhetek (név nélkül), mi a normális megoldás, mit tartsak segítőnek, kinek mit válaszoljak, milyen szavakat használjak (őt olvasva ez különösen… hm), miközben a kezdetektől csak kioktatott, vádolt, senki nem kérdezte, soha nem ismerte el annak súlyát, ami történt, és csak az nem érdekli, mi van Julival.

      Így lesz részese az erőszaknak. És rajta látszik, hogy butának, nem-gondolkodónak lenni, az hogy tesz előbb birkává, csicskává, elvtelenné, végül gonosszá és problémafaktorrá.

      BUTÁNAK LENNI ERKÖLCSTELEN.

      És akik hallgatnak.

      Az előző szülői körlevélben pont azt kértem, hogy óvatosan beszéljenek erről, ne hergeljék a hangulatot, ne szidjanak szülőt, gyereket otthon, mert nagyon feszült a hangulat. Erre rámküldte a betanított tízévesét (facebook reggel! mert letiltottam), na, mondjuk ennek lesz követkeménye. Most fél, de féljen is, szerencsétlen ostoba.

      Főzaklató! Lehetséges szövetséges! Lehet kinyomozni, rárepülni, küldözgetni neki “bizonyítékokat”, “lementett szövegeket”, együtt háborogni! :DDDDDDD A te szinted ő.

    • SENKI nem azt kérdezte a szülők, az iskolaiak közül, hogy van Juli. Nem is gondolnak bele, hogy traumatizálódott. A “bocsánatkérés” nem teszi meg nem történtté azt, hogy megtörténhetett. Ráadásul a másik agresszor nem kért bocsánatot, tagadnak a szülők. Meg kiderül ilyen, hogy a nagy buzgalommal készített, szuper rajzát nem küldték tovább a pályázatra, egyedül az övét nem. Nem tűnik föl a tanítónőnek, ő mekkora érték, könnyen kezelhető, kedves, kreatív – hanem rászól, hogy ne rajzoljon olyat, ami nem fordul elő a valóságban. (!!!)

      • Ne rajzoljon olyat, ami nem fordul elő a valóságban. Ezt értelmezni sem tudom, akkor mi értelme rajzolni? Milyen tanár ez?
        Miért, a többiek mit rajzoltak? Ember-ház-kiscica? Anatómiailag tökéletesen? ANNAK tényleg mi értelme?

  3. Én is követem az eseményeket, nagyon szorítok nektek.
    Az én 7 éves, érzékeny és tündéri lányom idén kezdte az iskolát (XIII. kerületi, angyalföldi, szimpatikusnak tűnt eddig nagyon), és már a 3. héten bántotta egy fiú osztálytársa. Szorosan átkarolta, leszorította, sírós kérésére sem engedte el, majd később átdobta a kerítésen az ivókulacsát – mindezt az udvari játszóidőben (egy bátor kislánnyal visszaszerezték). Ügyeletes tanárok nem láttak semmit (hozzáteszem, hogy az óvodában is gondot okozott, hogy többen, lányok, babának nézték és így próbálták használni, és ezt már akkor utálta, joggal). Aznap hazafelé elpanaszolta a történteket, a férjemmel este beszéltünk róla, és nagyon jó volt, hogy éppen aznap olvastam a ti történeteteket is, és az írásod erőt adott, hogy azonnal jelezzük. Bár őszintén, én hezitáltam, de a férjem szerencsére karakánabb, és nem engedte, hogy annyiban hagyjuk. Körlevélben jeleztem este a tényeket, a bántást, és megoldást kértem (minden szülő látja + a tanítónénik is). Már másnap reggel jött a válasz, hogy a gyerek bocsánatot kért, és nagyon odafigyelnek, hogy többé ilyen ne fordulhasson elő, és kérnek minden szülőt és gyereket, hogy bátran jelezzenek bármilyen hasonló problémát. Remélem, hogy ez ér majd valamit.
    Köszönöm szépen, hogy ilyesmiről is írsz, segítesz másoknak is kiállni az igazukért, ez reményt ad.

  4. Hatborzongató volt ezt olvasni mert nagyjából itt is ilyen a felállás. A szülő, aki szól ellenség. Minden szülő ellenség. Én meg nem értem a szülők részéről mégsem a hümmögéseket, a lesütött szemeket, mert én nem tudom senki más érdekét a saját gyerekemé elé helyezni. Meg nem is akarom, nem is fogom. A szőnyeg alá söprés nagyon megy, hogy a gyerekek testileg és lelkileg hogyan sérülnek minden nap, az senkit sem érdekel. Mi most azt a taktikát választottuk, hogy a lehető legkevesebb időt töltik ott.

  5. Nagyon sajnálom. És Julit főleg, mert akármi lesz ennek a történetnek a vége, még ha tényleges elégtételt is kaptok, az ő eddigi sérüléseit nem lehet nem megtörténtté tenni. Nagyon gonoszak a gyerekek, zsigerileg, ez számomra döbbenetes felfedezés volt. És külön szomorú, hogy az elitkörnyéken ugyanaz megy, mint a Havannán, csak más körítéssel.

    • Juli nagyon, nagyon sok szeretetet, testközelséget, eleven, mély jelenlétet kapott a kritikus korban. És semmi rombolót, nem volt tévé, kütyü, elvágyódó-társkeresőző anya, családi titok, függőség, egykeelrontás. Azt hihetnénk, hogy amiért nem tapló, gyenge. De nem gyenge, hanem van olyan ereje, méltósága, hogy tiszta maradt.

      Minden hiány és nehézség, káosz ellenére azt emeli ki mindenki, minden gyerekemről, főleg a két kicsiről, akit nem ért képmutatás meg elhallgatott dolgok, hogy olyan tiszták, teljesen mások. És Lőrinc is konstruktívan dolgozta fel. Az értékrendjében elemien arra voksolt, aki odafigyelt rá és komolyan vette.

      • Nagyon fontos, hogy kiállsz mellettük. Értem nem álltak ki, amikor az egyik tanár rám szállt, még általános iskolában. Nem hiszem, hogy ami nem öl meg, az erőssé tesz.
        Nem azért írtam, amit, mert Julit gyengének gondolom, de pont a különbözősége, az egyedisége és tisztasága miatt nagyon nagy kár, hogy mindezt át kell élnie. Mint amikor valaki belelép a szűz hóba, csak hogy ott maradjon a lábnyoma.

  6. Szerintem a gyerekek nem zsigerből gonoszak vagy rosszak. Hanem elhanyagoltak, mellőzöttek és rossz mintát is látnak (ezek mind együtt vagy külön-külön) és mindezek mellett rosszul szocializálódnak: 9-10 órát gyerekek között bolcsiben/ovodában/iskolában, nem felnőttről veszik le a helyes szociális mintát, hanem egymásról. Ezért a kialakult helyzetért a szülők a felelősek. A felnőttek, és semmiképp a gyerek. Mármint, nem azt mondom, hogy az erőszakot elkövető iskolás gyerek felelossegmentes, hanem hogy amíg odáig ért, amíg azzá vált aki, a felnőttek felelősséget kell vizsgálni. És nem azt állítani, hogy a gyerekek rosszak.

    • Szerintem se zsiggerből gonoszak, de én most nem mások elhanyagolt gyerekével fogok empatizálni. Átszakadt egy gát, kderült egy csomó minden. Aki értelmes és nem csak uszulni és ítélkezni akar ugyanúgy, ahogy a tízéves, behergelt, elhanyagolt, jó érzés nélküli, a szülő céljaira használt, mini ribancnak nevelt, és az iskolában sem megfelően kezelt gyerekek, az érti és levonja a tanulságokat. Nem csak nekünk vannak itt súlyos problémáink, elég sok mindent elmeséltek a szülők. Csak ők hallgatnak, várják a végét. Valamiért azt gondolják, az az érdeke a gyereknek, ha ezt kibírja, “nem rángatják”, a jegyeit megkapja, nincs konfliktus. Félnek a megtorlástól.

      • “mini ribancnak nevelt (…) gyerek”, esetleg nézz utána, mire gondolok, de mi láttuk eleget, döbbenet, a legdurvább lelki pedofília.
        A saját blogomon azt írok, amit jónak látok és gondolok. Nem én zaklattam a nőt. Nem kéne itt sasolni, ha fáj az igazság. Amúgy is van neki remek, időigényes munkája.
        Elképesztő, hogy most az agresszorok és a szüleik moralizálnak és ítélnek. A régi jó móka.

  7. Nem teljesen vág ide, de van egy svéd film, az a címe, hogy Osztálytalálkozó.
    Hát nem spoilerezem el, elég tanulságos.
    Ja és ott van a Könyörtelenek is..
    Erős a mezőny.

  8. Rettenetesen sajnálom, hogy ezen kell most keresztülmennetek, és nagyon bízom benne, hogy sikerül valamiféle megoldást/enyhülést találni Juli számára. Nem tudom, hogy mennyire van erre lehetőség a rendszeren belül, nem is igazságos, hogy az áldozat menjen el, váltson iskolát, meg annyira hasonló, ugyanolyan sztorikat hallani mindenhonnan, nem tudom, hogy mennyire járható út ez nektek.
    Mindenesetre példaértékű a kiállás, nagyon drukkolok nektek.

    • Muszáj lesz. Amikor ég mögötted a rohadó láp, akkor nem számít, van-e út, mész előre, mert nem maradhatsz és hátra sem mehetsz. Nincs olyan lehetőség, hogy mi ezt benyeljük, ebben maradjunk, és Julinak jó legyen. Csöcsörianyuka két éve is kifejtette, hogy vajon Julit miért csúfolják, hát biztos mert ő olyan kis fura. Arra gondolt, hogy nem tabletezik, nem flitteres, ellenben egyenes, az ember szemébe néz, van fantáziája, nem autózunk, poénjai vannak, neki ez tudományos fantasztikum. Arra gondolt, hogy mi értelmiségiek vagyunk, csak ezt a szót nem ismeri.

      De holnap megkérdezem, hogy megtorolják-e Dávidon, hogy most nem kötök alkut, mert lélekromboló, ha Juli ebben marad, és nem fognak leállni. Ezt áértettem meg, hogy mondogatják védekezésül, hogy de hát bement a pszichológus, de hát beszélt a szülőkkel, de ezek a gyerekek és ez a közhangulat menthetetlen, sajnos. Megbántam, hogy Anikóval kapcsolatban megkötöttem az alkut, ez annyira nem én vagyok. Azóta sem volt semmilyen megbeszélés, mediáció, elismerése annak, amit tett ellenünk, pedig ez is az alku része volt. Az egész aljaskodás nem lett volna, leállt volna, más gyerekeket nem kínozna, mert bőven az után is zaklatta mindkét gyerekemet, hogy Juli osztályt váltott.

      Ás anyuka írja, hogy ha valaki fészkelődik, az a büntetés, hogy Anikó elveszi a székét. Ne kérdezd, ez mennyire megalázó, mennyire tud így tanulni az a gyerek, lát-e a mögötte ülő, lekötötte-e előtte az óra, minek szól a fészkelődés. “Mindannyian ismerjük”, írja beszédesen. Ez van Gazdagbudán, 2018-ban, nem túl rég végzett, 35 éves tanítónő.

      • Ezt a székezést nem lehet felnyomi a kliknél? Vagy nem akarják? Ezt tényleg mindenki hagyja, elviselteti a gyerekével??
        Ez annyira durva, elképzelhetetlen. Egyszer volt egy mentálisan sérült környezetismeret-tanárunk, többször olyasmiből íratott dolgozatot, amit még nem adott le, és aztán leordította a fejünket, hogy hazudunk, ezt már igenis tanította, és megbánta, hogy nem kőművesnek ment, amit az csinál nap, mint nap, az legalább megmarad. Direkt csinálta. Akkor néhány szülő bement az igazgatóhoz. Nem tudom pontosan, mi történt, de soha többet nem volt ilyen dolgozat. Hogy hagyhatja egy szülő, hogy a gyerekét fizikailag kínozzák (ha órán állnia kell, egész órán, az igenis az) és lelkileg megalázzák? És tudja, és nem csinál semmit?

      • Az igazgatónő azt mondta, a székelvevés van más osztályban is (nem Juli jelenlegijében), és más iskolában is, és mindig van előzménye, nem ok nélkül csinálják. Na, akkor jól van, mondtam is erre.

      • Megdöbbentő. Nem tudok mást mondani. Persze, az összes megszégyenítésnek és fenyítésnek van “előzménye”, ó, mindig mindent remekül meg lehet magyarázni.
        Juli jól van? Otthon van? Milyenek a napjaitok?

      • A facebookról idézem:

        Otthonoktatunk 1.
        Kerültem ezt eddig: nem szeretem keverni a szülői szereppel a tanítóit. De egy kicsit is nyitott, figyelmes, szeretetteli felnőtt meg tudja tanítani az általános iskolás anyagot, meglepően kevés idő alatt, ha kénytelen. Én meg magyar–angol szakos tanár vagyok.
        Milyen jó így tanulni! Mondja Juli. És elég hetente háromszor. Mert a többi időben múzeumba járunk, úszunk, akrobatikára járunk, meglátogatjuk a nagymamája sírját.
        Péntekre meg kellett tanulni az aradi vértanúk neveit (Leiningen-Westerburg Károly…).
        Juli nem tudja, mindez mikor és miért történt, mi köze 1848-hoz, kik harcolnak ki ellen, mit jelent a vértanúság, melyik században mi történt, élt-e már Irén mama, amikor az aradi vértanúk meghaltak, hol van Arad, miért nem Magyarországon. Most már tudja. Van atlasz. Van net.
        Jó munkát a kollégáknak. Komolyan mondom, nagyon meg vagyok döbbenve.

        Juli holmiját ma újra a büntetőhelyről (két renitens, hatalmas fiú közül) pakoltam ki, ahová gyerekek zsuppolták át, pedig igazgatónk intézkedett az ülésrendről, azt nekem írásban is megígérte, hogy nem lesz több máshova kényszerítés. Magyarázat nincs. Mit érezhetett volna, ha beviszem? Kit érdekel, mit érez?
        Azt mondja, valaki kivette a hegyezőjét. Az őt megrugdosó fiú állítja, hogy a saját hegyezője túl szép. Ezért Juliét használja, de nem üríti ki, viszont nyitva hagyja. Köszönjük.”
        Nem könnyű megszervezni, mert sok dolgom és több határidőm van, a fenti lakásban nem okés a net, a lentiből hisztisen messze van Dávidnak a suli. Nagy ívben, lendületesen szarom most le, ami csak másnak fontos. Nem fontos. A krízis arra jó, hogy felviláglik benne a lényeg.

  9. Itt a blogon (és általában mindenhol és mindenki által) megvetett állatfaj az enyém, tanítónő vagyok. A hozzászólásom nem kifejezetten ehhez az íráshoz kapcsolódik, ahogy olvasom az iskolával kapcsolatos bejegyzéseket, rengeteg minden kavarog bennem. Ismerős helyzetek. A szülők. Gyakran említed a hízelgő, smúzoló szülőket. Hogy utálom őket! Az apósa együtt dolgozik a doktorkocsisnórával, akinek a lányait is én tanítottam, ő mondta, hogy én milyen remek néni vagyok, és igen, ezt ő is látja, majd finoman elküld a kurva anyámba. Műmosollyal próbál előnyöket kiharcolni a gyereke számára, miközben a szeméből süt az utálat. Ezekből minden héten kapok egy adagot. Vannak még a nyíltan ellenséges, lenéző szülők, és a kisebbség, a kedvenceim, akik viszonylag reálisan ítélik meg a gyereküket, nem akarnak bratyizni, de bántani sem, ha bajuk van, szólnak, ha megoldódott a gond, jelzik, lehet velük higgadtan, őszintén beszélni. A szülő-pedagógus kapcsolat nagyon nehéz. Mindkét fél tele van előítéletekkel, általában nem minden alap nélkül. Nekem az a legnagyobb problémám ezzel, hogy én szeretem a gyerekeket, nem akarok nekik rosszat, nem élek vissza a hatalmammal, nem vagyok hajlandó senkit jogosulatlan előnyökben részesíteni, de ezt nem sokan feltételezik rólam.
    A másik téma a bántalmazás. Nem illik ilyet mondani, mert gyerekekről csakis párás tekintettel, ellágyultan szabad beszélni, de sajnos a 8-10 éves gyerekek között is vannak igazi gonosz kis rohadékok. (És nem a IX. kerületben tanítok, hanem egy II. kerületi iskolában.) A felnőttek többsége sem képes elviselni semmit, ami az átlagtól egy kicsit is eltér, vagy fura. Ugyanígy a gyerekek. Bármiért lehet piszkálni, csúfolni, gyötörni egymást. A legfelháborítóbb, amikor a nem különösebben okos vezérhím órán lehülyézi a társát, mert nem tudta azt, amit amúgy ő sem tudott. Vagy a szintén nem túl okos, de jó dumájú másik kis vezérfickó pronyónak nevezi a mackónadrágban járó kisfiút, miközben ő is hasonló márkátlanban van. Na, ilyenkor tökön szúrnám magamat. Iszonyú sokat harcolok, nem sok eredménnyel. Volt egy-két őszinte pillanat, amikor a másokat rendszeresen leszólók rájöttek, hogy “Neki ez ennyire rossz, én azt hittem, hogy vicces.”
    Vannak már próbálkozások, találtam egy kidolgozott foglalkozássort, amit eddig még-idő hiányában-nem tudtam megcsinálni. Itt ez a csodás erkölcstanóra is, ami remek alkalom volna,de nincs ott az egész osztály.
    Keressük a megoldást, csatlakozni akartunk a “Békés Iskola” programhoz. Azt hittük, hogy továbbképzésen vehetünk részt, gyakorlati tanácsokat kapunk. Talán az is eljött volna, de annyi előzetes adminisztrációs feladattal járt volna ez az egész, amit nem tudunk vállalni.
    És még valami, ami időnként előjön nálam, most tavasz óta nem tudok szabadulni tőle. Miért nincs semmi joga a többségnek? Miért nincs semmi joga a “normálisoknak”, a csendeseknek, a “jóknak”, az introvertáltaknak? Nekem miért kötik le minden energiámat a problémásak, a hangosak, miért nem szóltam már két hete a kis csendeshez, akivel semmi probléma nincs? Neki nincs joga a figyelemhez, a törődéshez? Tulajdonképpen az ő kedvükért vagyok ott.
    Kicsit zavarosra és hosszúra sikerült ez a hozzászólás, de ki kellett írnom magamból. Nem tudom, más tanítónők milyenek, csak szerettem volna elmondani, hogy nekem milyen a másik oldalon állni, mennyi vívódás van bennem.

    • Én extra jókislány voltam, már általános iskolára mentális torzulásokkal (abuzív kis barátnő az óvodában), ugyanakkor jó eszű és lelkes, kurvára bíztam a felnőttekben, meg aranyos szőke hajam volt. Én feltűntem, alsóban mindenképpen, imádtak, kényeztettek, CSAK NEKEM hoztak ajándékot, az elsős-másodikos osztályfőnököm egyszer húsvétra egy Milka nyuszit hozott, csak nekem, barna papírban, “meg ne mutasd senkinek”, én meg kibontottam, és nem tudtam, hogy mi az. Nem is értettem az egészet. És közben nemhogy javultam volna, hanem romlottam, rengeteget, és egy csomó minden soha nem jön helyre, és cseszhetem az okosságomat meg a cuki szőke hajamat most már. Mert aki jó, szófogadó, engedelmes, nagy boci szemekkel bámul, az problémátlan, az oké, azt megerősítjük, hogy így van, így kell. Nem látták meg a szememben a kétségbeesést, a tébolyt, senkit nem érdekelt, hogy a legelső napon lecsapott rám egy újabb abuzív kislány, és nyolc évig terrorizált, nekem pedig semmiféle eszközöm, stratégiám nem volt, hogy ezzel küzdjek, nekem oviban is azt mondták a felnőttek (anyukám is), hogy milyen aranyosak, a kis barátnők.

      Szóval, amit teszel, Éva, az helyes, csak az a helyes, és nem kérdés, hogy nincs más út, és nem kérdés, hogy te is jól látod, Gabriella, igen, mi lesz a csendesekkel? Ők tartják el a pszichoterapeuta-bizniszt és mennek hozzá a nagyhangú törtetőkhöz, akiktől majd nem mernek elválni, mert azt hiszik, hogy ők csak akkor jók, ha mindent elviselnek. És közben ők maguk elviselhetetlenekké válnak, ők lesznek a legborzalmasabb boldogtalan mártírok.

      • “Ők tartják el a pszichoterapeuta-bizniszt és mennek hozzá a nagyhangú törtetőkhöz, akiktől majd nem mernek elválni, mert azt hiszik, hogy ők csak akkor jók, ha mindent elviselnek. És közben ők maguk elviselhetetlenekké válnak, ők lesznek a legborzalmasabb boldogtalan mártírok.” – ez én vagyok. És tényleg, basszus, ezzel kezdődött az iskolában. Harmadikban azt mondta nekem egy fiú a napköziben, hogy most itt fogsz térdelni előttem egész délután. És az osztálytársak kajánul mentek árulkodni, hogy ez már megint tök régóta sír. És a napközis néni odahívott, és megszidott megint, miért nem foglalom el magam szépen, mint a többiek. Sokadszor fordulhatott elő, mert arra emlékszem, hogy mennyire nagyon unta már, hogy én vagyok, aki állandóan bőg. A többire nem emlékszem ennyire, valahogy úgy van ez, hogy a nagyon horrort inkább elfejeti az ember.

      • “ez én vagyok” – nagyon sajnálom. De ki lehet belőle jönni, lehet rajta javítani, nem könnyű, de rengeteget lehet fejlődni. Nem muszáj ilyennek lennünk, és nem is szabad. A jelen már a mi felelősségünk.
        Igen, a gyerekkori traumára sokszor nem emlékszünk, ezért is nehéz, mert ott a nyoma, de nem tudod pontosan, mi a baj.

  10. Azért kussolnak, Éva, mert velük is megtörtént, meg a barátnőjükkel is, és ezért -bár fáj nekik – nincsenek megdöbbenve azon, hogy a gyerekükkel is megtörténik, és azon sem lesznek, hogy az unokájukkal is. Mi is túléltük, rendes emberek lettünk, ők is túl fogják. Ilyen az élet, ez van. Jobb, vagy legalábbis nem sokkal rosszabb, ha mielőbb hozzászokik a gyerek.
    A minap mondta egy barátnőm nekem, hogy igen, de te más vagy. Kérdem, milyen. Azt válaszolta: lázadó. Végiggondoltam, tényleg az vagyok. Nem tudok másmilyen lenni. Lehet, hogy aki megalkuvó, az se tud.

    • A megalkuvásra ránevelődünk, ez egy.

      Lázadni akkor kell, amikor mocsokság van, akkor viszont muszáj. Ez kettő.

      Van világ, amelyben nem kell lázadni, amelyben van együttműködés, és nem kell félnem, ha kritikám, gondom van, nem fog senki besértődni és dúlni, és nem a tőlem vett szavakkal és a tőlem elirigyelt kiállás béna, halvány másolatával.

      • > Van világ, amelyben nem kell lázadni
        na hát ez az, ezt mennyire nem értik amúgy. mint a polinéz mesevilág, ahol nincs legkisebb királyfi-történet, mert nincs se legkisebb, se királyfi.

    • Azért azt érdekes lenne megnézni, hogy a barátnőd a nem-lázadásával hogy van. Jól van, jó az élete, vagy szomorú és frusztrált?

      De ha az ellenálló szomorú, akkor is: ő legalább szólt., Nem mint a rendszerváltás után az a sok hirtelen jobbos, antikommunista féreg, akik sose szóltak Kádár alatt, vígan alkudoztak, élvezték a rendszer előnyeit, megúsztak, csak csendben dohogtak, semmit nem kockáztattak. Ha én eredménytelen lennék mint ellenálló, akkor is bennem lenne annak az erkölcsi biztonsága, hogy nem tehettem mást, és én legalább megpróbáltam. De a helyzet nem szomorú, sőt. Sokszor van az a meglepően sima helyzet, hogy csak tudni kell a csíziót, a jogszabályt, nem befosni mások buta, kamu fenyegetéseitől, tombolásától, szép nyugodtan megfingatni őket, és kitartóan mondani, menni, nem engedni. Ez ellen nincs semmi. Danika, aki megütött a fogason és halálosan megfenyegetett, is kiírta saját kis kezével, hogy bocsánatot kér és hazudott. Mint ahogy így is volt. És ez jogon kívül zajlott, teljesen legális eszközökkel, csak a világszép szerelmem győzködte kicsit. Azóta pedig elterelésre jár, és pártfogója van.

    • Nem hagyni magunkat szopatni, az nem egyenlő a lázadással. Az egyszerű tartás.
      Elnézést a pronyó (nemrég tanultam) kifejezésért.
      Csak idehaza az emberek ragaszkodnak a kalodahoz, amiben járnak. De olyan ám ez a kaloda, ami egybefüggő. Tartja a távot is, nem csak a nyakat, meg a kezeket. És mosolygunk, és aki kibújik vagy szétfeszíti, az hülye, meg lázadó.
      Lofaszt, az zavaró. Zavaró mert meló lesz, már megint, valamivel foglalkozni kell.
      Én ennyi lusta embert meg nem láttam egy rakason. Szellemi restség, az van, meg görbe gerincek. Csak szét kell nézni, alig van nyílt szemű, jó tartású ember, aki nem agresszív és arrogáns.

      • Úgy valahogy. Az lep meg, hogy mennyire nem láttam ezt ennyire pontosan korábban, aztán pedig az, hogy mennyire kiestem belőle. Ha nem is vak, de félszemű voltam, magamra is kicsit, de inkább az összefüggésekre és az általános jellegzetességekre. Örülök, hogy elmentem.

      • De most itt vagy? En is orulok, hogy elmentem. Azert vannak jofejek, de az altalanos mentalis es szocialis allapot (ez lehet, hogy teljesen ertelmetlen mondat) siralmas.

  11. Én amúgy (még porcicának) nem érzem magam lázadónak, nekem logikus, következetes, nem sunyító és főleg: eredményes lépéseim vannak. Minden feszkóból jobban jöttem ki. Amióta kiirtottam a testvéreim bántásait és a szüleim általi mellőzöttségemet magamból, felszabadult vagyok. Mindig tudtam, hogy nagy táborom van, feltűnök embereknek, megjegyeznek, aki okos, az tudja, hogy egy vérből valók vagyunk. Csak azzal vagyok éles, aki szemét, és ezt minden ép ember tudja, akkor is, ha nem ért egyet (ami egyáltalán nem érdekel, olyan nagyon mások véleménye sem, nem véletlenül van saját és ellenzéki véleményem és arra szervezett blogom). Lehet kavarni, mocskolódni, viszont van egy sok munkával kibontakoztatott tehetségem, munkaelvű, protestáns, egyenes természetem, és azt nem veheti el senki. De a sunyi unatkozók megítélik, és mindent tudni vélnek rólam, úgy, hogy nem ismernek, és akiktől “infóik” vannak, azok se nagyon. Pl. mindkét volt olvasó, aki azon rugózik, hogy én milyen anya vagyok, csak párszor volt nálunk vagy a társaságomban, de nagy véleménye van, csak az után kezdte ezt hangoztatni, miután elküldtem őket a kavarásaik miatt a picsába, amúgy meg sokkal depisebb és idegbetegebb, felelőtlenebb szülő, haláleset is volt. És ugye hatalmas rajongók voltak.

    Per vagy éles konfliktus ritkán volt, de azokat megnyertem, ellenem soha senki nem nyert semmit, pedig nagyon próbálkoztak. A leutánzások, kavarások, nevemben írott e-mailek bebuktak.

    A nemet mondást, magam érdekeit nézést 2004-ben, a bántalmazómtól való meneküléssel és annak előkészületeivel kezdtem, rengeteg civilkedés, művelődés, NaNE képzés előzte meg.

    Nincs itt lázadás, én nem annak érzem. Nem is dilemma, a tök normális erkölcsi érzékem nyilvánul meg: ez szar, ez kártáékony, ehhez nincs jogotok, ezt hagyjátok abba, ezt kéne tudnotok magatoktól. Ha nem tudod, szólok. Ha szólás után meg a visszatámadás vagy nem állnak le, akkor jön az erő. És tényleg erősebb vagyok.

    A másságomat/írásból megélésemet/sunyirokonnak nemet mondásomat/sportgatyában mászkálásomat nem ítélhetik meg, vagyis nevetséges, mert senkire nem tartozik, nem az ő ügyük. Nekem se tetszik mindenki. És sokkal nagyobb terheket nyögök mosolyogva, normálisan viselkedve, mint az áskálódók vagy a fejcsóválók.

  12. …hogy esetleg be lehetne fejezni az unalomból, hatalomvágyból folytatott, agresszív gyűlölködést és akkor nem lenne semmi probléma. Kislányt nem felhasználni. Jobban megnézni, kibe kötsz bele. Még a szempillád is letört. Szembenézni: ezt elbasztad. Hm?

    Míg ti gyűlölködtök, én főzök, fordítok, 30-at futok, ebédelni megyek a barátnőmmel és Dáviddal, színházba viszem a nagyot, szervezem az életünket.

  13. Most kezdtük az ovodát a naggyal. És már ott is. Basztatják, verekszenek vele, belekötnek. Nem szól az óvónőnek. Hát én rá fogok kérdezni, miért nem látják sorozatosan, hogy lökdösik meg baszogatják a gyereket.
    És ez már egy elvileg jobb ovi, volt a körzetes, azt két nap után hagytuk ott, mert bent voltam, láttam, mi megy.
    Én nem értem.
    El lehet menni?? El is fogunk.

    • Igen , el lehet menni. De nekem a gyerek mondta, hogy miért ő menjen el, amikor nem ő bánt másokat? Végül elvittem persze, és jobb lett volna előbb.
      Két év után is megállítanak az ottmaradott gyerekek szülei, hogy ők most(!) tudták meg, az ő gyerekeiket is zaklatta a két kislány. 7 gyerek ment el az osztályból, és csak én mondtam el az osztályfőnöknek és az igazgatónőnek, mi a gond. Még azt sem ismerték el, hogy a folyamatos verbális agresszió probléma, szerintük változzon meg a gyerek, tanulja meg kibírni, ja és nem is olyan rossz az. Az ofő órán felállította a gyerekemet, hogy most akkor mondja el, ki és mivel csúfolja. Év végén kiváló pedagógus kitüntetést kapott, mert a gyerekem megyei versenyt nyert a tárgyából.
      A zaklató gyerekek szülei tőlem tudták meg, mi zajlik, pedig többször jeleztem az iskolának, azt hittem, partnerek vagyunk. Semmit meg sem próbáltak tenni, amíg be nem mentem az osztályba, akkor rohantak megvédeni szegény kislányokat, és behívtak engem, meg a két másik gyerek szüleit. (anyák voltunk csak ott…)
      A beszélgetés csúcsa az volt, mikor az ig.nő azt mondta, mi nők itt egymás között elmondhatjuk, hogy ilyenek vagyunk ,nem nyíltan konfrontálódunk, hanem piszkálódunk, természetes, hogy ezt csinálják a gyerekek is. Hierarchia az osztályokban pedig nincs. Mindezt azután, hogy nyíltan elmondtam a véleményemet, és megemlítettem, milyen programok vannak az ilyen esetek kezelésére.
      Bosszú is volt:mikor a gyerekeim apja feljelentgetett a gyámhatóságnál(mindet kivizsgálták, mind indokolatlan volt), az iskola a hatóság kérésére adott véleményében azt írta: az anya viselkedése időnként ambivalens.(még a megfelelő szót sem találták meg.)

      • Édes istenem.
        Én nem, én nem érzem magamban azt, hogy nekem dolgom megváltoztatni, nem akarok kirekesztést, “ugy” nézést, semmit
        Én el akarok innen menni, mert nincs vége az óvodánál, iskolánál, áthat mindenkit ez az attitüd, és én ezt nem és nem akarom. Elfáradtam bele, biztonságban, nyugalomban akarok élni, és ezt máshogy nem tudom elképzelni, mint hogy elmegyünk.
        Lehet itt hozzáállást, benned van a változás kulcsa, a magad dolgával foglkozz és a többi, de probáltam, nekem ez nem segit, hat rám a sok ember, a szarjuk, amit rámtolnak, meguntam végleg.

      • Szülő azt mondja: XY-nal nem foglalkozunk. Ő nem “rohangál igazgatóhoz”.
        XY a gyerek osztályfőnöke, sokadik éve. Minden nap büntetés, cirkusz, rossz hangulatú drilleztetés.
        ???

      • Mi az, hogy nem foglkozunk?? Mármint mit jelent? Nem kell reagálni a szarjaira, vagy mi?

      • Úgy teszünk, mintha nem volna probléma, mert nem merünk szólni, hát mögött dohogunk.
        Ezt a tanítónőt fél év után ki lehetett volna nyomni innen, annyi panasz volt.
        Ehelyett elment tizenöt gyerek, és durván sérült harminchat.

      • És ahogy ilyenkor a levlistán mindig megjelenik valaki: Nekünk nincs problémánk! Minden jó! Behízelegték magukat, kérges lelkű a gyerek is. mert őt lehet hogy nem alázza a tanító, de végignézi a megalázó büntetéseket, amelyek csak dacot váltanak ki.
        Ez még mindig Anikó.
        A bében, ahonnan Julit elhozom, nincs ilyen, ott passzivitás van, szemhunyás, észre nem vevés, matricák közé ragad a tanári asztalnál, míg hátul gang bang zajlik. És várja a végét.

      • És nem lesz valódi következmény. Jönnek a kis elsősök majd, nekik is beígérik, hogy ez csodavilág, játszani lehet, színes programok, milyen tapasztalt, kedves tanítónő. Nem történt semmi. Egy rosszindulatú szülőről szól majd a pletyka, akinek még blogja is volt, sőt, nem átallott biciklivel járni, hát látszott rajta, milyen. Aki megtámadta a mi jó kis érdekeinket.

        Sokan vannak, akik durva dolgokat éltek át, bajuk van, ki is mondják, de mégis maradnak. Elvesztették a reményt, hogy érdemes szólni.

      • Ja, így már értem.
        Tudod, ez van , mindenhol.
        És arra gondolok, hogy mondják nekem,hogy mindig kötekszem valami miatt, nekem semmi sem jó.
        Neked is, hogy mindig van valami ügyed.
        Hát, én meg azt mondom, hogy ha Normálisan működne az ország, meg az emberek, nem kéne nekünk folyton “kötekedni” meg “belekötni valamibe”.
        Mérges vagyok.

      • Rengeteg olyan ember, szülőtárs van, aki hallgat, nem konfrontálódik. Aztán megírja, hogy mennyire igaz, amiket írok, ő is akart mindig egyetértőleg hozzászólni, támogatni, de nem tette. Elmentek inkább, vagy csöndben várják a végét.
        Iszonyú ez a lapítás. Hierarchikus, merevedő társadalom, kádári reflexek, ne szólj szám, felnőttek ugyanúgy kiközösítenek felnőttet, mint a gyerekek a gyereket.

  14. “sokan nevelik egyedül
    Nem olyan sokan, és nem halál miatt, és nem ennyire egyedül, nem ennyit és többnyire nem ilyenek a gyerekeik. Ők maguk panaszkodnak, isznak, szarul vannak, nem élnek teljes életet.
    De te egyet se nevelsz, az tuti.
    És nem is ők pofáznak nekem névtelenül, mit hogy kéne csinálnom.
    Csak azért, mert kiszagolható vagyok, ordítoztok itt, állandóan itt nézelődtök pletykaéhesen, semmi dolgotok nem lenne egyik szereplővel sem, ahogy Eszternek sincs, csak beleszól, kavar, fölényt szerez, mert ifdegesítem, hogy más vagyok, máshol vagyok. Ti meg akarnátok mondani, mit tegyek, morális alapon okoskodtok. Tökéletesen visszaélve a blog céljaival, ártó szándékkal, ellenünk, miközben nektek ez csak buli.
    Ahol az az érv, hogy de hát műanyaganyuka SZÉP és IZMOS PASIJA VAN.
    Aki így érvel, aki ezen a szinten gobdolkodik, az nem érti ezt a blogot, mindazt, amit én képviselek, a kritikát, az érzékenységet, az ellenzékiséget, a színházat, a sportot, a nyelvet. Mégis lohol utánam.
    A műanyag amúgy hasznos és sokoldalú találmány,, legfőbb erénye, hogy olcsó, de sajnos, durván szennyez.
    Mindenki felelős a tetteiért, én teszek arról, hogy legyen következmény.

  15. Évek óta nem kommenteltem már, azelött sem sokat, de most valahogy nem tudom megállni…. Az idö múlik, csak az iskolai eröszak örök. Én sosem hevertem ki, pedig lassan már negyedszázada… nem csak a konkrét elkövetökkel van a gond, legyenek bár gyerekek vagy felnöttek. A legalább akkora gond a néma többség, akik tétlenül állnak és nézik, néha-néha esetleg még be is kapcsolódnak, csak úgy, a buli kedvéért. Legalább addig sem öket nyírják, vagy csak jól esik abba belerúgni, aki ‘más'(hogy mer más lenni?!) Mindegy, miért az, úgy látszik, énképerösítö és közösségformáló a kisebbet/ félénket/ szemüvegeset/ nemgagyisorozatotbámulót szívatni. Brrr…örülök, hogy elmentem, az én gyerekeim legalább már nem ebben a lelki nyomorban nönek fel. Eröt és kitartást nektek, bár minden zaklatott gyereknek jutna legalább egy olyan szülö, aki kiáll érte!

  16. Jut eszembe, van itt egy körülmény.
    Mi nem voltunk rosszban korábban mint “sportos anyukák”, ha néha kellett is tapintatosnak lennem. (“János építész volt.” “Én is építész vagyok, belsőépítész.”)
    Azonban a gyermekek édesapja elég sok lájkkal halmozta el a képeimet májusban, mert találkoztunk és beszélgettünk az iskolai gálán, és elég jó ruhám volt, amt észrevételezett.
    Igazából a testem a jó, vagyis ezt mondta, de nem akarok szerénytelennek tűnni.
    És érte megy a harc, neki szól a műsor, a szép élet, a tengerparti csókjelenetek, meg az új barátnőnek.
    Ez a motiváció.

  17. Szülő jelzi, hogy milyen vagyok már, hogy blogolok, és felszólított egy elég zavaros, vádaskodó üzenetben, hogy írjam meg azt, hogy mit tettem.
    Ő mondjuk nem volt ott, ráadásul vádol valamivel, ami nem igaz.
    A cuccaiért mentem be. Elvittem a cuccait hétfőn.
    Igen, kiborultam azon, hogy megint átpakolták, ez nagyon durva, érzéketlen. Hogy a tanítónő ott üédögél, nem mond semmit, nem érzi a felelősségét. Hogy kis tízéves engem macerál a facebookon és hazudozik. Ez nagyon gáz.
    Viszont nem voltam semmilyen tekintetben sértő vagy trágár. A tényeket mondtam.
    Melyek a következők: kicsináltátok Julit, elüldöztétek, szégyelljétek magatokat.
    Ez az, amit a szülők, az iskola nem ismer be, nem mond ki.

    • És ami még világos:
      borzasztóan zavar mindenkit, hogy nekem van blogom, helyem, lehetőségem, hogy megírjam, mi van velünk. Ezt ellenük való támadásnak gondolják, holott ezt a gyereket én se névvel, se anélkül soha nem emlegettem. Nme írtam le az iskola nevét sem. És jönnek ide, nézelődnek, idegenkednek. Vajon értik a posztokat, ezt az egészet? Mi a baj a blogolással vajon, mi van a fejükben erről? “Írogatás”, lásd még behízott nyugdíjas kommentje: “tornázgatás” – egyikben sem jeleskednek, tehát démonizálják…?

    • Ez, hogy megint visszapakolták Juli cuccait az osztálytársak, azt jelenti, hogy
      – a tanárnak semmi tekintélye nincs, nem érdekes, mit mond,
      – a gyerekek tudják, hogy nem lesz következmény, a tanárnő majd “nem veszi észre”,
      – a tanárnak nem fontos az egész, másnapra elfelejti, kit ültetett át és hova,
      – a gyerekek értik, hogy Juli miért ült ott, ahol, és már “átveszik” a tanártól a feladatot.
      Nagyszerű pedagógusi munka, elismerésem.

      • Ami még durvább, az igazgató ment be ültetni/ő szólt.
        De úgy tudták, hogy Juli egy darabig nem jön.
        Ma megtudtam, hogy a gyerekeknek rossz élmény volt ez, hogy én bementem.
        Én is láttam. Az értetlenséget egyrészt, a mi ez, nem szokott ilyen lenni élményt, és többek szemében a bűntudatot, azt, hogy tudják jól, mit tettek, hogy piszkálták Julit, és ez baj, és most lesz felelősségrevonás. Mondtam, nyugi, nem lesz, megúszod.
        meg hát a facebookozás és netes rámszállás is gáz, tudja ezt jól a kislány is.
        Ha simán eltűnünk, ha késő délután pakolom ki a cuccokat, nem szólok senkinek, az nem zavarná őket, nem lenne itt semmi baj…
        Mindig ez van. Rámmondják, hogy agresszív vagyok, pedig csak igazam van, és nem tudnak rá mit mondani.
        Illetve ilyeneket mond most az igazgatónő, hogy de hát a gyerekek itt jól érzik magukat, most is több gyerek jött.
        Juli is azt mondta, hangsúlyosan: úgy örül, hogy ide jár, negyedikes, ez olyan jó! ezt még akkor, szeptember 5-én elmeséltem az igazgatónőnek, és ő ezt most felemlegette. Hogy Juli is mondta, milyen jó itt.
        Az nem gond, és nem is számít, hogy azóta ezzel a kedves-lelkes gyerekkel mit tettek a többiek, akik továbbra is ott ülnek, tanulnak, a közösség értékes tagjai.
        Jaj, fúj, ez az egész.
        Mivel Julit már nagyon sokat bántották itt a tufák, ez azt mutatja, hogy rendkívül erős, sérelmeket nem dédelgető, nagyvonalú lélek.
        Olyan pontosan mond most is dolgokat.
        Amúgy nem szoktak ennyit beszélni, ilyen kapcsolatban lenni más szülők az igazgatóval, szólni, megbeszélni dolgokat. Nem ismeretség, nem azért. Szerintem simán az eszes emberek közössége jogán, vagy hogy mondjam. Furcsa ez az egész. Hogy mások nem onnan nézik, nekik ilyen megközelíthetetlen fennhatóság ő, pedig elérhető, mindig ott áll, lehet látni, nem rejtőzik irodába, szeret tudni a dolgokról. Emberileg ért engem, úgy gondolom, tavaly mondott egy-egy nagyon is kritikus mondatot, a nehézségeiről, erről a szerepről, a helyzetről. Most az iskola érdeke, a rendszer mozdÍthatatlansága és a szerepe nem engedi, hogy érdemben reagáljon. Ezért védekezik, tagad.
        Azt is megtudtam, hogy megsértettem a mondott anyuka szeméjiségi jogait.

      • Persze, hogy rossz élmény volt. Szembesülni a saját elbaszott dolgainkkal sose jó.
        Amúgy azt már meg se kérdezem, hogy lehet egy tízévesnek facebook accountja az anyja tudtával, nyilván hamis születési dátumot írt be, az anyja pedig támogatja a csalást és hamisítást (mert ezek szerint engedi, tehát támogatja), miközben a gyerek jól felfogott érdeke lenne, hogy amíg nem érett meg rá, hogy közösségi oldalakat használjon, addig ne tegye. Ha már személyiségi jogok.

      • De annyira, hogy diktálja neki, mit írjon, hogyan célozgasson és szemétkedjen az apa új barátnőjével, a legócskább módon manipulálja, használja. És arról figyelt engem, mert letiltottam. Amúgy rémülten törlik az accountot, gondolom, mert tudják, hogy gáz.
        *
        Hirtelen 9 éves lett a kislány, és mindenki tudni véli, mi történt.
        A lényeg, hogy az vigye el a balhét, akinek a gyerekét aljasul macerálták, ezt letagadták, és aki szólni mert!
        De hisz ismertek, ti mondtátok, hogy ilyen vagyok. Mit vártatok? Megjavultam?
        VAgy talán azzal van a baj, hogy mindent ellenem magyaráztok?
        Mit figyelgetsz itt? Élvezed a balhét? A te gyerekedet nem bántotta senki, semmi közöd egyik szereplőhöz sem. Miért folysz bele?

      • Tök igazam van mindenben. Azért mondom ki, mert valakinek ki kell mondania. Nem merik. Amiben nem volt igazam, azért pedig bocsánatot kértem. Egy ilyen volt. De nem tartozom elszámolni senkinek, ez a magánéletem ugyanis. Senki nem a konstruktív megoldások felé indul, ez autokrata, kussolós, érdekalapú.
        Aki rámszáll, macerál, hazudik, kavar, az olyan választ is kap, ezen ne csodálkozzatok.

      • “amiben nem volt igazam” erről még valami eszembe jutott, tudod, mi borít ki ilyen helyzetben mindig? Hogy ha szólok és kiállok, és én vagyok az egyetlen, akkor valahogy az lesz az elvárás, hogy nekem minden kis apró fiszfasz részletben száztíz százalékosan IGAZAM legyen. Mert elmondtam, kiálltam, lebasztam, akit le kell, és akkor jön az, hogy de hiszen nem is a jobb kezében fogta a véres bézbólütőt, hanem a balban. Sőt, azzal is képesek az egészet diszkreditálni, hogy de hát A MÚLKOR (értsd: egy tök más ügyben, tök másokkal) is “elragadtattam magam”, “túlzásokba estem”, és volt, amiben nem volt igazam (és mondjuk tényleg nem volt). Amikor attól, aki tényleg kiáll, száz százalékos szent Igazságot várnak el, és azzal kezdenek el foglalkozni, hogy ő, aki szólt, miben téved, és hirtelen minden figyelem elterelődik a valódi bűnösről, aki meg szépen megússza. Ez maga az erőszakkultúra meg rape culture.

      • Na, az volt, hogy összekevertem két gyereket, és az egyiknek mondtam azt, ami a másikat illeti. De semmi durvát. Emiatt dühödt anyuka rámszállt, miért blogolok, gúnyos megjegyzések, állítás, hogy mondtam, valamit, amit nem mondtam. Ezért, illetve nem ezért, hanem mert ebből számomra kiderült, hogy nem volt igazam, én ma írtam egy levelet, amit megmutattam az igazgatónőnek, aki megígérte, hogy átad a gyereknek.
        Ennyi történt.
        Azt hiszem, lehet és kell is bocsánatot kérni. Ha valaki tényleg vétlen.
        De nem a zaklatók előtt meghunyászkodni.
        Eléggé elfajult a helyzet, a múlt héten volt a “még kér a nép” állapot, nem jutottunk előre, gyaláztak mindenhogy.
        Mindig rám szállnak.
        Mindig csodálkoznak aztán, ha visszaszólok.
        NE HERGELD AZT, akinek igaza van.
        Legyél konstruktív, ha szeretnél valamit.
        Ne sutyorogj, ne kavarj, mondd meg, ami bajod van.
        Vagy hallgass. Habár, ahol ekkora gondok vannak, az sem etikus.

        Anyira vicces, hogy biztos leghetek benne, hogy az érintettek olvassák e sorokat.

      • “NE HERGELD AZT, akinek igaza van” ha valaha lesz tetoválásom, akkor ez, aranybetűkkel.

      • Meg hogy vállalni kéne a felelősséget a tetteinkért, az se hülyeség. És nem áttolni másra. Nem belepofázni, ha nem a te dolgod…

      • Igen, nekem se tetszik ez a reakció, hogy “egy is elég”, mert nem igaz, másokat is belerángatna ez a feltételezés. Mosakodás ez is. Meg hogy “ilyet sosem tett” (ti. hogy lányt így rúg), értsd: most valamivel kiváltotta az áldozat?

        Amúgy meg vannak őrülve a blog miatt, az olvasóim miatt, bíróságot játszanának, szaglásznak. Ez mulattat egy kicsit, mert annyira önleleplező és jellemtelen.
        Tudom, zavaró nekik, hogy sokan olvasnak, de nem kell kavarni, írogatni, belém kötni, ennyi.

        Én még szerda este kiszálltam a szülők fbcsoportjából, ahol hallgatag ellenségeskedés és sunyi kerülőmegoldások voltak a reakciók, majd meg akartak nevelni a stílusom miatt. Nem levelezek a szülővel, letiltottam, ahol lehetett, a lányát is. Nem megyek be, csak a cuccokért voltam, le lehet rólam szállni.

        De most jön a bosszú.

        És ide járnak nézelődni, lesik, mi hír. Vajon miért? Mitől féltek ennyire, miért nyomatjátok, hogy amit én mondok, az nem is úgy volt?

        Miért zavarja őket ennyire, hogy írok, képviselem magam, kiállok? Ez itt az én helyem, én hoztam létre, az én teljesítményemnek szól az olvasottság, a hatóerős – sokan másért olvasnak, persze, bután és akadékoskodva, feszültségvadászként, de a pletykaéhség, kavarós hajlam, káröröm, önigazolás nem ér. Aki kíváncsi, az… már öreg. Ti írogassatok a saját helyeiteken.

  18. Hú, végigolvastam a fejleményeket, az jutott eszembe, milyen dühítö és demoralizáló is lehet, egyeseknek, ha valaki szólni mer, amikor ök kussolnak… Ki szeret a saját tehetetlenségével/ megalkuvásával/gyávaságával szembesülni ugyebár. Ha téged kikiáltanak közellenségnek, az mindjárt más, hiszen ha nincs igazad, máris megvan a jó kis önfelmentés, miért is nem kell melléd állni, ‘nem, én nem lapítok, csak a jó oldalon állok…’ Az agresszornak pedig gondolom az böki a szemét, hogy nem vagy eszköztelen, hogy nem simulsz bele szép engedelmesen az áldozati szerepbe. Mivel a tényekre nem tudnak mit mit mondani, hát megpróbálják a személyedet diszkreditálni, ‘már a szeme sem áll jól…’ Nincs új a nap alatt, classic abuser technique. Tudom, hogy már írtam, de nagyon drukkolok nektek, ismeretlenül is megpendített bennem valamit a történetetek. Szerencsés a lányod, hogy van egy szülöje, aki hisz neki és mellette áll. Valamikor én is Juli voltam, csak mellettem sose állt senki…

    • “Ki szeret a saját tehetetlenségével/ megalkuvásával/gyávaságával szembesülni ugyebár.” Vagy azzal, hogy az ő gyerekei is kavarós, agresszív, hazug, elrontotta. Ezért tolják át, Julira nehéz, de akkor én is jó vagyok. Tök érthetőek az indulataim. Dávid jelen körülmények között (rengeteg intéznivalóm van, nem sokat lelkizünk, egyáltalán nem tanulunk, mégis) tarol matekból, csillagos ötös, számkirály. Továbbra sem értek egyet az osztályzással. Csak mondom, hogy a gyerekeimmel nincs és nem is volt soha semmi gond. Juli ezt, ami ott naponta megy, nem akarja, megelégelte, tiltakozik mindene. Természetesen nem fogom rezzenéstelenül tűrni.

      Fenyegetnek, zaklatnak szánalomék névtelenül. 🙂 Eddig is ez ment, képtelen, aljas vádak, feljelentettek, majd meglátom.

      Köszi, fontos, amit írsz. Juli épp zrínyis versenyfeladatokat old meg, rajzol, én fordítok, megy az élet, délben aláírom a könyvenóm szerződését, délután atlétikaedzésre megyünk.

    • Mindazonáltal, rendkívül eredményes tetű. Egy tetű, akinek igaza van, és nem fél tőletek.
      Nem sunnyog, nem hazudik, nem kavar, nem hát mögött beszél ki, hanem beleáll.
      Mindenkinek megírta, megmondta értelmesen, nem hatott a dolog, lapítottak.
      És az egyetlen vagyok a sztoriban, akinek a gyerekeire soha semmilyen panasz nem volt.
      Nektek az üres fenyegetőzés, a névtelen gyalázkodás, a hörgés a szintetek.
      Eszter maga tőlem vett fordulatokkal gyalázkodik, szeretne ő is kúl lenni, csak se stílusa, se jogalapja, se igaza nincsen.
      A lánya eközben Dávidot vegzálja az udvaron.
      Megkértem, ne menjen a közelébe többet.
      Ezek a gyerekek vidáman, vagy nyolcan itt zsúroztak áprilisban velünk, úgyhogy hagyjuk a dumát arról, hogy mindig is tudták és féltek meg minden.

      • Ez :OOOOOOOO

        Mégis mit lehet várni egy ilyen embertől..? Vagy a gyerekétől….

      • Szánalmasak. Érdemes megnézni, hogyan üzenget, kavar, hergel hangulatot, vonja be a gyereket a mocsokba, nyomatja a pornófilmet. Tankönyvi.

        De ez nem ő, vagy nem mind, neki szutyok a helyesírása is. Ez a régi zaklatóm, aki rárepült, “dokumentumokat küld neki”, gyilkos vagyok stb. :DDDDD

      • Szar az életed, igen, tudja ezt mindenki. Szar a személyiségzavar, főleg, ha ennyire súlyos. De ez sem mentség a gyerek leribancozására. A zaklatásra, támadásra. Hogy megint sírtak. Javasoltuk az igazgatónőnek, hogy távolitson el. Vagy te, vagy mi. Elég volt, Gerle Éva.

      • Ezt hogyen éreed el? Mi a jogalap?
        Én nem vagyok az iskola tanulója.
        Mi az, hogy javasoltátok?
        Miért lógtok a blogomon?
        Innen nézve egy igen komikus.
        Olyan életem van, amit magamnak akartam. A sajátommal foglalkozom, én alakítottam ki, gazdag, sokrétű, és a gyerekeimen látszik, hogy jól csinálom.
        Te pedig kinyalhatod a seggem, névtelen aljas sunyi dög.

      • Rossz a lelkiismeretük. Hadd sírjanak. Van zsepi.
        Most ők sírnak, ugye. Eddig semmiféle szembenézés nem volt, most döbbentek rá. Nagyon helyes. Ez az igazság. Még hasznukra lehet.

        Mert mit is mondtam?
        “Elüldöztétek Julit, kicsináltátok. Szégyelljétek magatokat.” Amikor láttam, hogy emgint visszanyomták a rugdosó mellé, nem számított, hogy az igazgató ment be ültetni.
        Ez a lényeg, és ezt nem mondta nekik senki.
        Te persze úgy rendezted be a fiktív, gyalázkodó, okoskodó, fölényre mohón vágyó világodat, hogy minket minden érhet, én mindent tűrjek el, én szívjak, belénk lehet rúgni, nekem el kell számolni, én járjak rosszul.
        Nem így lesz.
        Ez a saját belső bizonytalanságaidat mutatja csak. A jellemtelenségedet, a gyávaságodat.
        Hát igenis tehetek valamit, teszek is, olyat, amit senki nem mer, és nem félek senkitől.
        Pontosan ismerem a viszonyokat, az embereket és a jogot is. Egyben vagyok. Nem függök mások véleményétől.
        Ilyen erősnek kellett volna mindig lennem, vállrántónak, egyértelműnek, nem mindig törni magam, tépelőpdni, hogy én legyek az etikus meg a jó fej, meg még préseljem magam még önfeláldozóbban. Szebbb, vidámabb életem lehetett volna. Magamat vagdostam, kínlódtam, függtem nálam síkabb, rosszabb jellemű és képességű emberek szeretetétől, visszajelzésétől.
        Kár volt.
        Most élek úgy, ahogy önkény közepette kell és lehet. Mindig is így kellett volna.
        Nem törődöm azzal, ami nem az én dolgom. felszabadító. Nekem az számít, ami velünk van, a mi életünlk, érdekeink, nem a megalkuvók, műveletlenek, képmutatók. nem nagyon hatnak meg a gyerekeik sem, akik bántották Julit. Ez zsarolás.Akik miatt ennyi
        Lassan elmonódott az összes történet. Összesen négy gyerek kínozta heteken át Julit. Köztük a kis Léda, árulkodott, mószerolt, rivalizált folyton. Undorító, hogy ez megtörténhetett. Romlottak és sajnálatra máéltóak. A szüleikkel együtt, akik nem mondtak semmit, snekit nem érdekelt Juli. Hát akkor engem se érdekel másé.
        Amúgy a szülőknek is szól ez. Szégyelljétek magatokat.

      • “tudja ezt mindenki”
        Mindenki velem foglalkozik, nyilván
        Annyira gyerekes, éretlen, kavarós az, ahogy gondolkodsz.
        Kit érdekel, ki mit gondol? Közülük váltam ki, ellenük lettem más.
        Annyira szar nem beosztottnak lenni, zútzósan sportolni, Norvégiába utazni, színházba járni, könyvet írni felkérésre, sírok gyakran emiatt.

      • Hogy fel vannak háborodva azok, nagy moárlisan és persze név nélkül, valódi római jellemek, akik nemhogy másod-, de sehányadik kézből nem tudják, mi történt, nem ismernek senkit, semmi dolguk velünk, nem is érdekli őket semelyik gyerek, az iskola se, semmi. Csak a blog és én, évek óta, lihegve, kutatva, szervezkedve, fantáziálva. És levizsgáztat, ítél, elszámoltat, övé a hatalom! Azt hiszed, ezt beszopja bárki? Hogy nem az irántam való dühödt rendszabályozásból és irigységből, rosszakaratból csinálod?

      • “megint sírtak”
        Gyerekként elég hamar megtanulja az ember, mennyi mindent el lehet érni némi mangaszemű hüppögéssel. Ahogy növünk, azt is, hogy a saját szemétségünkről, vagy arról, ha simán csak rosszat csináltunk, remekül el lehet terelni a figyelmet másik irányba mutogatással és bőgéssel. Haladók hazudnak is hozzá. Kilenc- tíz éves korra ezt az ember már teljesen tudatosan csinálja. Legyen szíves, és jelentkezzen, aki tényleg, de tényleg soha nem próbált gyerekkorában semmit megúszni azzal, hogy sajnáltatta magát, meg krokodilkönnyekkel próbálta elkerülni a büntetést, mutatván, hogy most ő mennyire meg van rémülve. Pl jogos lebaszás miatti bőgés, közben sunyi pislogás, hogy bejön-e. Én egy kis tündérbogár gyerek voltam, de én is csináltam.
        Na, és akkor jön Kommentelő, és egy komplett bullying történet alá bekommenteli, hogy “megint sírtak”. Persze, hogy sírtak, mert az első sírással nem sikerült elérni, hogy jólvan, kicsim, semmi baj, nem is történt semmi. Úgyhogy sírnak megint. Ez taktika, eszköz. Ó, a tiszta gyermekek. Ahha. Tőlünk tanulták, ez a mi stratégiánk, ne nézzük már hülyének egymást, hogy úgy csinálunk, mintha nem ismernénk fel.

      • Mindamellett ha és akik nem manipulatívan sírnak, hanem tényleg megdöbbentette őket az, amikor felcsattantam, hogy Julit megint hátrazsuppolták, mert ők nem értették, nem tudnak az ügyről (ezt alig hiszem, de csak gyerekoldalról és a tájékozatlan és önérdekvédő, esetenként rosszindulatú, egy esetben nyilvánvalóan öncélúan hisztiző, bosszúszomjas szülőtől tudják), akkor az a gond, hogy
        1. nem tájékoztatták megfelelően a történtekről őket – súlyos pedagógiai hiba,
        2. lassan annak a FELNŐTTnek az igazát, szempontjait is el kell tudniuk fogadni, kiborulás nélkül találkozni vele, akinek a ygerekét ők (közülük többen) űzték, hajszolták hetekig.
        Most mindenki úgy drámázik, mint ha cuki négyévesekről lenne szó, én meg mondjuk trágárkodtam vagy ordítoztam vagy megvertem volna őket. A tízéves hirtelen kilenc lett.

  19. Szégyellje magát minden szülő, aki a problémával nem foglalkozott, még inkább, aki ide írogat is névtelenül!
    Ugyanezt mondták a lányomat bántó gyerekek szülei, hogy most az ő gyerekük sír, mert szóltam. Sírjanak, legalább egyszer szembesüljenek azzal, mit tettek.

    • Az én gyerekem is bántották de olyan alávalóan, hogy tikkelni kezdett és egyéb pszichoszomatikus tünetei lettek. Arra elsírtam magam, hogy egy tanárnő képes kihúzni a fészkalódó gyerek alól a széket, eszembe juttatta az enyém tanárnőjének alantas vigyázállós büntetését.
      Ugyanakkor nem értem, miért kell kiírni a neveket ha van privát levelezés és személyes találkozás is…pláne a gyerekét. Ha ilyen a szülője, ő is áldozat valahol (s ezt láttam az enyémnél is, ahol a tanárnő egyszem csimotája pécézte ki az enyémet, aki sokáig nem hagyta magát és ignorálta, aztán a kislány kettes fokozatba kapcsolt a bully témakörben, szerencsére nálunk az igazgató nem a kezét tárta szét hanem hathatósan rendett tett aztán). Szóval polgári neveket meg keresztnevet kiírni szerintem nem szabadna.

      • Jogilag szabad, semmi következménye nem lesz, nem bántja őket senki. Érdemes látni , ki és miért kavar, és nyilvános tartalmakról volt, van szó. Aki idejön utánam szaglászni, az meg is érdemli, undorító, Mi zabvarja őket ennyire a blogban? Mi ez a gyűlölet?
        Sajnálom, ami veletek történt. Juli ma mondta el, hogy elsőben az akkori tanító neki is elvette a székét, és azt mondta, hogy ezt ne mondja el nekem.

      • Ez a történet egyre durvább. A bully sajnos elég elterjedt dolog, és láttam már beleszarós meg hozzá nem értő tanárokat is, de ez a foggal-körömmel való tagadás és a szándékos, értelmetlen gonoszkodás megdöbbentő! Nem elég, hogy megaláz, megbüntet, de még el sem mondhatod senkinek? Börtönben alkalmaznak ilyen módszereket.
        Nagyon fontos ez a kiállás, és nagyon remélem, hogy lesz valami eredménye!

      • A blog idegesíti őket, a kimondás
        Nem csak bullying, durva fizikai erőszak.
        A zárt posztban (bennem most eltört valami) meséltem el, hogy Julit két héttel ezelőtt egy kétszer akkora, negyven kilóval nehezebb fiú osztálytársa összerugdosta kékre-zöldre, véres nyomok is. Mert nem engedte, hogy beálljon elé az ebédsorban.
        Most kezd elhalványulni.
        Csak hát bocsánatot kért!
        Utána sem sikerült elültetni Julit, nem törődtek ezzel, tehát egymás mellett ültek, akkor elkérte a radírját, hegyezőjét, könyvét, MERT A SAJÁTJA TÚL SZÉP, másolta a feladatmegoldásait, folyamatosan piszkálta.
        Emellett ment még két külön fiútól a verbális és más, de nem verős zaklatás, űzés és egy lánytól, az itt emlegetettől a folyamatos árulkodás, kavarás, lökdösődés.
        És tanári szemhunyás.
        És a szülők szerint ez normális.
        És az igazgató folyamatosan foglalkozik a gyerekekkel.
        Senki nem kérdezte meg, Juli hogy van, pedig én nagyon is konstruktívan, józanul jelezztem, hogy baj van.
        Nem dolgom őket megérteni, a hisztiket és áskálódásokat hallgatni, senki nem érdekel ezek után, csak az, hogy a gyerekeim jól legyenek és az igazságunk.
        Azért is gyűlölnek, mert látják, hogy nem tudnak megfogni, nincsenek eszközeik, én viszont kemény vagyok, nekem vannak.
        Tegnap Dávid osztályfőnöke újra elmondta, milyen nagyon okos, kedves, csendes, matekból brillírozó Dávid.

      • “azt mondta, hogy ezt ne mondja el nekem” ez a legalja.
        Micsoda utolsó féreg.
        És most gondoljatok bele, vannak gyerekek, akiknek a szülei félnek a saját gyerekük érdekeit megvédeni, és negyedik éve minden nap be kell menniük ide, ehhez az emberhez.
        “ne mondd el anyukádnak” tudjátok, kik mondják még ezt gyerekeknek? A molesztálók, szexuális zaklatók.

      • Beszarás, hogy rugdosás is volt! És ne legyél dühös? Hát mégis mi a nyavalya lennél, ha nem dühös? Én is rohadtul az lennék, és szólnék, intézkednék. Szerintem ebben a helyzetben ez az egyetlen természetes reakció. A többi szülő viselkedése nekem teljesen szürreális, már csak azért is, mert ha problémás diák van az osztályban, az mindenkit érint. Megvárják, míg az ő gyereküket is bántja? Vagy azt is elbagatellizálják majd?

  20. Én is sajnálom, ami veletek történik, félre ne értsd. Ezen a mondaton, hogy elveszi a székeket konkrétan bevásárlás közben is elsírtam még magam. Tudom, ennél rosszabb is van, de ebből látszik, milyen megalázottság és magatehetetlenség folyik ott. Fészkelődik, édes Istenem, félig kamasz gyerekek, hatalmas mozgásigénnyel, akiknek a levegőn kéne lenni napi sokkal több órát, mint ami jut. S ha annyira jogos, miért is kell titokba tartani? Elképzelhetetlen, hogy mik mennek egy 21. századi iskolában, hacsak nincs az embernek pénze, hogy kimenekítse onnan egy alter helyre.

    Személyesen megbeszéltétek ezt, vagy ez a műéletű műanya nem áll szóba veled?
    Nálunk az igazgató soron kívüli értekezletet tartott magáról a bully témakörről és arról, hogy ez az ő sulijában zéró toleranciát kap, s aztán minden érintett szülővel, azaz a tanárral és a gyerekekkel is volt egy külön, zártkörű megbeszélés. Nagyon megkönnyebbültem utána, ha összeborulós barátság nem is lett, de fegyverszünetet kötöttek és hónapokkal utána a kislányom ha nem is hangadó, de megbecsült osztálytárs lett, 2-3 szoros barátsággal. Van remény.

    S ha az ügy nem úgy halad, lesz másik iskola? Vagy mind ilyen a környéketeken?

    • Ez nagyon felnőtt, nem elkenő, konstruktív lépés volt. Így kéne fellépni, akkor a szülő nem volna ideges, nem harapózna el a szekálás, nem lenne ilyen elfajult a helyzet. De itt mindenki tagad, a gyerekek hozzászoktak a tanári önkényhez és a társaik megalázásaihoz, szülők falaznak a tanároknak, Stockholm-szindrómások vagy gyávák.
      És az igazgató szerint normális a székelvevés.
      A lányom három évig hallgatott róla (akkor még abba az osztályba járt, tehát iskolán belül már váltottunk).
      Nem olyan könnyű év közben iskolát váltani, sajnos. Majd elmesélem, ha van publikus fejlemény.
      Sokan hiszik, hogy én itt mindent kiadok itt, úgy olvassák, de elég tudatos vagyok azzal, mit írok meg a blogon. Már kitapasztaltam, mit nem lehet.
      kösz, hogy írtál a telefonszám miatt

      • Itt őrjöngenek, rengeteg kommentben vádaskodnak, szülő és az ismert régi zaklató is.
        BERONTOTTAM az osztályba, valójában: összeszedtem a lányom cuccait.
        Bármelyik szülő bemehet bármelyik terembe.
        Mindent betartok (jelenleg a jogot, mely az erkölcs minimuma), a többi pedig az én döntésem.
        És, kedves szülők, azt mondom és azt teszem, amit jónak látok, nektek normális az erőszak, titeket nem zavar, úgyhogy nem fogok jóváhagyást kérni.

      • Hehe…berontottal az osztalyba! Hogy tehettel ilyet, hiszen az egy szentely, a jovo nemzedekenek kis “zsenijeit”, politikusait, serial killer-jeit etc..csiszolgatjak e termekben. Kello tisztelettel, szeliden sorodat kivarvan illet volna belepned oda, ha egyaltalan.
        Beszarok az ilyen erveken. “Berontottal”. Az ajtot is berugtad? Eppen megerdemelnek azt is.

      • Nagyon sajnálom, hogy mindenki összezár. Az olyan emberek, akik játszmákban nőttek fel, nem tudnak mit kezdeni azzal, aki egyenes, tiszta és igaz és amikor ilyen történik, tulajdonképpen saját lelkiismeretükkel is viaskodnak-ezúttal egy gyerek kárára. Azt sem értem, hogy nincs ott az ebédlőben egy tanár sem, aki leállítja a rugdosást? És a gyerekek? Még ha félnek is egy nagyobb fiútól, ha lenne négy-öt aki elkezdeni kiabálni, hogy hagyd abba, kicsit kivenné a vitorlát a rugdosó szeléből…

        Az én lányom hasonló természetű lehet, mint a tied, olyan, mint a fűzfa: hajlik egy ideig, de eltörni nem fog. Ő is tudja, hogy mikor van igaza és bizony nem állna ki a sorból. Ráadásul egyedül akar megoldani mindent, pedig nagyon szoros a kapcsolatunk és mindig mondtam, hogy nincs az a hiba vagy csíny, ami jobban felidegesítene mint az, hogy nem mondja el és aztán túl későn tudom meg, mikor már csak kényszermegoldások léteznek. Remélem, ezt megjegyezte: gyerekként nem kell mindent egyedül megoldani, nem ez az erő jele.

        Nálunk idillien kezdődött az egész, szimpatikus tanárnő egykorú gyereke kezdett el a lányommal barátkozni, aki új volt a suliban. Sülve-főve együtt, boldog kacagások a gyerekszobában, ez ment hetekig. Aztán karácsony előtt kezdődött…ismered az energiavámpírt, aki először átkarol, szeret, mindent megoszt, aztán szépen lassan polippá változik és nem ereszt? Kábé ez történt. A lányom visszajön a vécéről, és a polcán a kis emléktárgyak átrendezve, egy hiányzik belőlük, tagadás. És akkor felnyílt a szeme, távolodni kezdett tőle, de az iskolában is hangadó, amúgy okos tanárnéni kislánya összegyűjtötte az egyéb “udvarhölgyeit” és velük támadott.
        Nem tudom, hogy nem vettem észre. Akkoriban volt egy tragédia is a családban, talán ezért sem került rögtön felszínre, mik is történnek és a lányom hallgatását is ennek a gyásznak tudtam be. Meg tél volt, akkor más is beteges, s a gyásza miatt nem hív senkit játszani, gondoltam…3 hónap alatt alakult ki az őrült spirál, ami aztán a tikkelést, görcsös zokogást, bezárkózást és még dadogást is előhozott nála. Szép lassan, év végére foszlott le minden.

        Az igazgató valóban topon volt, külön díjaztam, hogy csak azért, mert tanárnő gyereke volt a főkolompos, nem tett kivételt. Azt az előadást, amit lenyomott, ki kéne nyomtatni és megbeszélni minden osztályban a maguk szintjén, unalmas udvari évnyitók helyett. Elmondta, mi a bully és mit tehet a szülő, a gyerek, az osztálytársak és hogy ezt igenis komolyan kell venni, nem a szokásos gyerekes veszekedésekre gondol…konkrét példákat mondott, de neveket nem, kihagyta a mi esetünket, nem pletykált. Még arra is kitért, hogy internetre felrakni megszégyenítő videót sem oké, még akkor sem, ha iskolaidőn és -épületen kívül zajlik, súlyos következménye lesz ennek, ha az ő diákja próbál meg ilyet. Én magánban is megköszöntem, amit tett, s meg sem lepődtem, mikor azt mondta, külföldi iskolákban is megfordult, ha nem is igazgatóként, ott ezek természetes részei az iskola életnek, az első nap erről szól: házirend megbeszélése, kisebb gyerekeknek még rajzos színezővel, nagyobbaknak formanyomtatvánnyal, amit otthon aláír a szülő ÉS a gyerek, hogy tudomásul vettem, megértettem a következményeit a bully-nak. Ezt kéne minden iskolába bevezetni, mint egy alaptörvényt, amiből nem húzhatja ki magát senki sem pénzzel, sem pozícióval, sem ismeretséggel. Olyan, mint a stoptábla: megállok előtte és nincs apelláta.

  21. Úristen…nekem ott esett le az állam, hogy a lányodat kékre-zöldre rugdosták. Nem mintha a zaklatás többi formájára lenne mentség, de ebböl itt (Angliában) rendörségi ügy lenne. Micsoda beteg lelkü emberek azok, akik még most is az eröszaktevöt védik. És az igazgatót sem értem: a mundér becsülete mindenekfelett? Legyen nyugi, mindenki fogja be a száját, akkor van ,minden rendben’. Nem baj, ha valakinek közben sárba tiporják a lelkét, az önbecsülését, lényeg, hogy csendben haldokoljon… Azt azért örömmel olvastam az egyik kommentelötöl, hogy van már Magyarországon is pozitív példa az iskolai zaklatás kezelésére, persze ez rajtatok nem segít:( Küldök egy virtuális ölelést, és gondolok rátok sokat a ködös Albionból.

    • A konkrét rugdosót nem védik (azt hiszem, nem tudom, a szülői fbcsoportból kiléptem), csak hallgattak.
      Van mindenféle, amivel védekezni lehet.
      Ő új. Már bocsánatot kért. Nem a mi gyerekünk, elvégre, semmi közünk hozzá.
      Mondjuk azt talán érthetnék ebből, hogy én mitől bőszültem fel.
      Hogy ezek után is ott kell ülnie.
      Hogy semmi reakció, védelem nincs a tanítónő részéről.
      Hogy senki nem törődik a gyerek érzéseivel.
      Hogy fontosabb a “mi tanítónőnk”.
      Itt amúgy nincs közösség, összetartás a szülők között, ez több mindenből látszik, nem törődnek ezzel, sportnapon is kínos (bár az most elmaradt), passzívak.
      Most az van, hogy aki eleinte lagymatagon szimpatizált velünk, aki nem vett részt a mocskolódásban, az is hallgat, annyira science fiction, hogy én nem kussolok, hogy van blogom, hogy így merek beszélni az igazgatóval is (mindig kulturáltan, de lényeget nem kerülgetve és egyenrangúan).
      A szavakkal bántás, a rátelepedős, űzős bully szemetebb, mert kézzelfoghatatlanabb, “csak játszanak”, nincs bizonyíték.
      Aki rugdosta, utána elkérte, elszedte a dolgait, használta, nem hagyta nyugton, ami súlyos zavarra utal.
      Egyébként sokan, nem is tanulatlan emberek gondolják, hogy a szülő az iskolával valamiféle alárendeltségben van. Ez nem így van. Még jogviszonyban sincs. A diáknak van tanulói jogviszonya, a tanárnak munkaviszonya, a szülőnek pedig felügyeleti joga van. Nem lehet lefele beszélni vele, kioktatni, semmibe venni, nincs ellene jogtiszta szankció, amíg nem sért törvényt, nem lehet befenyegetni. A szülő csak partner. És jó nem idegelni meg visszaélni a türelmével.
      Aki szülőként behódol és lapít a tanítóval szemben, az infantilis és gyakran gerinctelen, érdekalapú, sunnyogó. Ugyanúgy utálja, szidja hát mögött a tanítónőt. Csak konfliktust nem vállal. Csicskák.

    • Köszi, fontos a támogatásod!
      A béke, a nyugalom mindenekelőtt. Nehogy elékezdje mindenki sorolni, mi a baj.
      A kompetenciamérés adatai szerint előkelő helyen az iskola.
      Más nem jelez ilyet, velünk van a gond nyilván.

      • Kár, hogy kulturált viselkedésröl, a szociális készségek fejlesztéséröl, konfliktuskezelésröl nem készül kompetenciamérés…vajon melyik iskola hol végezne? Ha jól értem, most már nemcsak Juliról szól ez az egész, hanem téged is megpróbálnak mindenféle eszközzel lejáratni. Tudom, nem az elsö alkalom… Az emberek gyülölik, aki más, pláne ha a másság a status quo-t veszélyezteti. Vagy az ö jóember-identitásukat. Legalább Juli már biztonságban van, bár a trauma feldolgozásához idö (is) kell – és az még a jobbik eset, ha sikerül. Bárcsak elindulna valami változás, hogy ne legyen több csillogószemü, lelkes, tisztaszívü kisgyerek, akibe intézményi támogatással taposnak bele a hatalmaskodók – ott, ahol elvileg az életröl kéne tanulniuk. Ez aztán az élet…

    • Köszi, fontos a támogatásod!
      A béke, a nyugalom mindenekelőtt. Nehogy elkezdje mindenki sorolni, mi a baja.
      A kompetenciamérés adatai szerint előkelő helyen az iskola.
      Más nem jelez ilyet, velünk van a gond nyilván.

      • Kár, hogy a kulturált viselkedésröl, a szociális készségek fejlesztéséröl, a konfliktuskezelésröl nem készül kompetenciamérés…vajon melyik iskola hol végezne? Ha jól értem, ez az egész már nemcsak Juliról szól, hanem téged is megpróbálnak minden eszközzel lejáratni. Tudom, ez sem az elsö alkalom… Az emberek gyülölik, aki más, pláne ha az a másság a status quo-t veszélyezteti. Vagy a saját jóember-identitásukat. Legalább Juli már biztonságban van, mégha a trauma gyógyulásához idö (is) kell. És az még a jobbik eset, ha sikerül…Bárcsak elindulna valami változás, hogy ne legyen több csillogószemü, lelkes, tisztaszívü kisgyerek, akibe intézményi tâmogatással taposnak bele a hatalmaskodók – ott ahol elvileg az életröl kéne tanulniuk. Ez aztán az élet…

  22. Szóval sok érzéketlen ember van a tanultak között, na de hogy az egyik iskolapszichológus… hogy úgy válik az intézmény mint hatalom reprezentánsává, úgy vérmesen elfogult, mond manipulatív dolgokat, rejtett fenyegetést, tulajdonítást és vádakat, hogy ennek nincs is tudatában, nem érdekli a gyerek jóléte, a valós probléma. Nem kérdezi és nem is érdekli, mi történt.
    És nem is tduja. Megrúgták, azért bocsánatot kértek, ők is kezelik a helyzetet, mi a baj? A többiről (bully, csoportos, agresszív kiközösítés, a tanító cinikusan érzélketlen reakciója) nem tud.
    Azt mondta, hogy én támadom az iskolát. Ez vicces, mert a kislányom vétlen, őt bántották és alázták, a problémát több normál jelzés ellenére sem akarta komolyan venni és kezelni senki, tagadják, hogy itt erőszak volna, én vagyok a konfliktusos.
    Illetve “mindenhol ez van”, “itt még istenes”, “kezeljük”. Súrlódások. Konfliktusok.
    Nem, mondom. Tanítói erőszak is, megalázó, méltatlan büntetések, és szülőktől érkező gyűlölködés. Mindenki tudja, mit nem szabad, de kijátsszák, sunyin, tiroknban megy a gangjellegű hatalmaskodás az érzékenyek, tiszták ellen.
    Fel is harsant a szomszéd teremből az artikulálatlan gyerekgyűklölő ordítás. Eléggé filmszerű pillanat volt.
    Megpróbált azzal sakkban tartani, hogy itt halmozódnak az igazolatlan órák, baj ne legyen! De mondom, ezeket az iskola írja. Ne írja be, nincs probléma. Mi az, hogy ez a mi érdekünk?
    Mit csináljak? Behozzam a farkasverembe? (ja, ehhez el kéne ismerni, hogy mi a szitu) Hogyan váltsak évközben iskolát? intézem amúgy, de nem két nap.
    Kislány azt mondta műanyag anyukának, aki ezt mondta az igazgatónak, aki az iskolapszichológusnak, aki nekem (tisza, átlátható, sem esetlegességektől sem nem sérül a hírmenet), hogy én azt mondtam a kislánynak, hogy ugyanolyan kurva vagy, mit az anyád”.
    Ezt a nő vajon magáról gondolja, vagy innen a blogról rakta össze így?
    Mit kotornak itt? Miért ne mondhatnám el a saját felületemen, ami történt? Ez az egyetlen, ami véd. Én se szólok bele, ő miket ír.
    A valóságban az elkéső kislányhoz odaléptem a folyosón, mert akkor már Juli kabátját pakoltam el, és megkérdeztem, akar-e valamit mondani nekem. Bocsánatkérésre gondoltam a mocskolódó, pofátlan kommentje miatt, erre kértem a szülőkön és a tanítón keresztül is. Az iskolapszichológust pedig arra, hogy üljünk el és mediáljon, mert ez mérgezett helyzet, Léda most Dávidopt psizkálja az udvaron.
    Ezt elpöccintette a pszichológus, nem lesz mediáció.
    Majd amikor felhúzta a szemöldökét az igazgatónő, hogy én bementem az osztályba és miket mondtam utána szegénynek, azt hittem, már ez is baj, hogy emgkérdeztem, szeretne-e valamit mondani.
    Pedig azt innen a blogról bányászták ki ezt a “ribancozást”.
    Itteni nagyonokos jólértesült nagyonerkölcsös névtelen kavaró szerint én mindezt a gyerekek előtt mondtam.
    Nem ez volna egy pszichológus dolga. Tudom, hogy ez nem terápia, de nem akar meghallani fontos dolgokat, hatalom nevében nyomaszt, ezt tagadja, rémisztően elfogult és nem arra hat, hogy Julinak jó legyen és/vagy béke legyen.

    • Kíváncsian vártam a fejleményeket…első olvasatra elszorult a torkom, de most már nem a lányod miatt, ő a lehető legjobban jár azzal, hogy elviszed és hogy egy életre tudja, hogy nincs egyedül a bántásban. Az persze borzasztó, amin keresztülment és hogy ezt ilyen érzékeny lélekkel, korral kellett megvívnia, ugyanakkor a bully csak a csúcsa annak a sok trutymónak, ami ezt a sulit körüllengi és ami miatt nekem ez a közeg akkor sem tetszene, ha elcsitultak volna a kedélyek és legalább az iskolapszichológus nem keni el.

      De mondom, a döbbenet az, hogy más szülő nem állt be mögéd. Azt tudom, hogy sokan meghúzzák magukat, gyávák konfrontálódni még a saját gyerekükért is, de amikor már ekkora ügy kerekedik belőle, akkor sem jut eszükbe, hogy másnap az ő gyerekét rugdalják, közösítik ki és a felnőttek, akikre bízzák, semmi érdemlegeset nem tesznek? Vagy otthon is normális dolog, hogy a rugdosásért elég egy bocsika és ha fészkalódik az asztalnál, elveszik a székét?

      Sok erőt a továbbiakhoz, a váltáshoz. Remélem, olyan sulit találtok, ahol szépen lassan lefoszlik a kislányodról ez a trauma.

      • Többen biztosítanak az egyetértésükről, támogatásukról privát, viszont én nem szerveztem semmmi közösségit, petíciót, együtt mozdulást, ehhez nincs erőm. Jól ismerem az embereket, az itteni igazodást, érdekalapú helyezkedést, hát mögötti aljaskodást, ahogy a pletykát kritikátlanul tényként kezelik. Eleve hülyének vagyok nézve több másságom miatt, nem kedvelnek, kilógok. Amit csinálok, példátlan, akinek baja volt, aki mást gondol, elment szó nélkül vagy dohogva, de el lehetett felejteni.

        A jogorvoslat keresésére egy csoportos levelezésben egy szülő biztatott konkrét törvényi helyek idézésével, én ennek felszabadító hatására írtam a polgármesternek is, aki ma válaszolt: súlyosnak tartja és az illetékes haladéktalanul ki fogja vizsgálja a helyzetet.

        Köszi, biztatóan alakul a váltás, ez az a ritka, szinte példátlan helyzet, amikor egy kis hátszelet igénybe veszek.

        Műanyaganyuka kavar. Én vagyok a gumicsacsija. Na de valami neki is jár. 🙂

  23. Irigyled te ezt a dolgot, nyuszika. Idegesít.
    A kiállásomat, a közösséget, a blogot, a megmondást, azt, hogy fittyet merek hányni arra, ami nem számít. Hogy engem nem lehet megfélemlíteni. És még mennyi mindent, nézegeted a képeket, kotrod, vágod a pofákat, szeretnéd azt hinni, hogy nekem ehhez nincs jogom. De, bizony, van. A blogom nem csak jogom, hanem identitásom, sikerem és írói ujjgyakorlatom, foglalkozásom is sokadik éve. Te meg bekaphatod a vízilóét.
    Fura vagyok, ugye? Régóta fintorogsz. Aztán mégse én költöm műhajra, mellre, benzinre, beavatkozásokra a pénzem, hanem színházra. Mégsem nekem van szar melóm és rengeteg hitelem. Mégsem én hisztizek a facebookon pasik miatt, manipulálgatok meg használom a gyerekemet felnőtt konfliktusaimban, és főleg nem én kavarok vadidegen álnevekkel nettó gyűlöletből. Hanem te. Veszélyes, buta játék.
    És valamiért mégis az én gyerekeim azok, akikre nincs panasz, több téren kiemelkedőek, szelídek, jól vannak. Nem is hagyom őket a tufák között.
    A “vagdosás” története pontosan itt van a blogon, semmi szégyellnivalóm nincs, soha nem tartotta senki, szakember sem a normál életvitelemre vagy az anyaságomra nézve. Neked biztos nincsenek nehéz pillanataid és kemény gondolataid, ja… Te csak hazug vagy, vetítős, látszatot tolsz, miközben van pofád névtelenül bántani valakit, csak mert bátrabb málad. Próbáltok belőlem csinálni bűnbakot, mert annyira ciki, ami az iskolában megy.
    Az autoagresszió traumatünet, nem én vagyok a hibás vagy az őrült. Amiket ti csináltok, titokban meg facebookon láthatóan is, na, az a fúj. Élő pornófilm, gyerekleszarás, gyerekmutogatás, alkohol, “bulizás”, üzengetés exnek, gyalázkodás és hihetetlen, felfoghatatlan műveletlenség, ostobaság, rosszindulat.
    Ti vagytok a többség?
    És a többséghez kéne nekem igazodnom?
    Nekem, aki jóval érzékenyebbés kreatívabb voltam náluk, és aki egyéni tetteivel, bátorságával egy csomó mindent megváltoztatott a világban? Akinek a hatására sok száz nő tudatos és izmos? És aki pont úgy élek, ahogy mindig is akartam?
    Ne vicceljél.
    Senkinek nem hagyom, hogy beleszóljon az életembe, megkérdőjelezze a döntéseimet, és nem is tudsz semmit az életemről. A pletyka nem információ, annyi hülyeséget beszéltek rólam, senki nem ad a szavatokra. Főleg a tiedre. Nem ti vagytok itt, amikor nekem helyt kell állnom, pénzt keresnem, beteg gyerekkel lennem, vagy rendszerrel szembeszállnom. Ezeket a nagy sopánkodókat kicsit sem érdeklik a gyerekeim (akkor nem zaklatnák sunyi, primitív módon az anyjukat), csak a saját önigazolásuk és hogy bosszuút álljanak. Annyira is vesznek komolyan.
    Mi az, hogy “nem tűrjük”? Mit csinálsz? Mi lesz? És miben iránytű a többség?
    A többség buta, gyáva, reflektálatlan, hazug életet él, anyagias, hazugsághalomról moralizál, a gyerekeik tompák, agresszívak és gázak. Még jó, hogy nem akarok olyan lenni, mint ti.
    Nem vagyok kitiltva az iskolából. Ez hogy lehet?

  24. Azért nekem mindig gyanús, amikor valaki a sajátját a ‘többség’ álláspontjaként, véleményeként adja elö… na de ha még így is lenne, ez vajon azt jelenti, hogy a ‘kisebbséget’ le kell tiporni, hogy amit ök akarnak/ éreznek és gondolnak, az nem számít? Sajnálom, hogy rossz tapasztalatot szereztetek az iskolapszichológusnál is. Pedig ha valaki, ö aztán tudhatná jobban… Azt hiszem, ez nem elsösorban müveltség, mint inkább emberiesség kérdése. A tehetetlenségre vagyunk szocializálva, hogy a hatalmaskodók, az eröszak ellen úgyis eszköztelenek vagyunk, akkor már inkább álljunk az ö oldalukra, mintsem hogy magunk is áldozatok legyünk☹️ Harmadik út, legalábbis a legtöbb embernek, nincs. Juli hogy van? Gondolom, rosszabbul nemigen lehet, mint amikor még be kellett járnia. Ö vajon mennyit érzékel az ellened folyó lejárató kampányból? És szívvel-lélekkel egyetértek azzal, hogy akik az anyát/szülöt bántják, azok rajta keresztül a gyereket is bántják – a mocskolódók, zaklatók vajon ez nem tudják? Vagy talán nagyon is jól tudják…

    • Juli jól van, nyugodt és harmonikus. intézem az új sikoláját, iygekszem elérni, hogy az átvételt ne nehezítsék meg. Most megnézzük a WordPresst, aztán a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 🙂 című filmet, melyet az itt szaglászóknak is ajánlok. A netes zaklatás undorító, aljas, eszkalálódó voltáról, tettenérhetetlen, káros, gyáva jellegéről szól.

    • És igen, engem, a definíció szerint lázadót a többséggel nyomni, kényszeríteni, szánalmas. Ezzel azt mondják, a világ jaj de rendben van, törleszkedj, kussolj, abból nem lesz baj. A bibi az, hogy ők is folyton nyavalyognak, sugdolóznak, dohognak, semmit nem vállalnak. És én bizony nem ceserélnék velük. a szabadság, bátoság nagyon értékes jószág.

      • Ez így van.
        A többség erejéről meg az a bizonyos mondás jut eszembe a legyekről és a tehénszarról…

  25. Fentebb már nem tudom folytatni a párbeszédet, de a műanya(g) típustól engem is kiráz a hideg. S nem, nem az zavar, amit az instán nyomat vagy az, hogy más az ízlése és vastagabb az ajka, mint a szafaládé. Nem is irigylem, hogy erre van pénze. Hanem -tisztelet a kivételnek- az ehhez járuló felszínesség, proliság, butaság. Kislányával üzengetni, az igen. Kisfiadat is piszkálja már a gyereke, szép normákat taníthat otthon.

    Érdekes, hogy azt írtad, nincs erőd, javasolni akartam a tévét, én épp rátermettnek érezlek arra, hogy nyilatkozz, persze konkrét gyerekek említése nélkül, csak magáról az iskoláról, a helyzetről. Szemfelnyitó lenne és talán szervezhetnének az iskolák erőszakellenes programokat, házirend részévé tehetnék az elvárt viselkedést. De megértem, hogy mindenre nincs erőd. Pláne, hogy ezek nem két perc alatt szerveződnek és ki a franc tanítja meg egyes iskolákban, mikor maga a tanárnő a legnagyobb bully?

    A polgármester jó ötlet, remélem, ezúttal egy rátermett és erre érzékeny ember vizsgálja meg az ügyet. Még ha el is mentek, ami ott megy, az nincs rendjén és igenis, legyen következménye.

  26. Ma megkérdezte tőlem egy anyatárs, hogy mit akarok elérni. Mit remélek?
    Azon túl mármint, hogy Julinak e sok zűrzavar után nyugis, kiteljesedését biztosító, minőségi iskolája legyen.
    Én azt akarom elérni, hogy tudjanak arról sokan, hogy baj van. Hogy aki mostantól erőszakos lenne, akár tanító, akár gyerek, kétszer is meggondolja, lássa: ügy lesz belőle. És hogy az iskola annyi hárítás és mellébeszélés után kénytelen legyen foglalkozni a dologgal, ne söpörhesse többet szőnyeg alá, ne hibáztathassa többet azt, aki szóvá teszi a gondokat.
    Nem félek és nem fogok meghátrálni.
    Erősen politikai is a dolog.
    Műanyaganyuka szólói és áriái, családi kavarásai nem érdekelnek, nem egyéni a bajom és nem vele van a bajom. Ahhoz is kell egy szint, hogy én valakivel konfliktusban legyek, de Joó Violettát látjuk reinkarnálódva, az is biztos. Rögeszme lettem. Valami hiány és bűntudat sejlik fel, elég megdöbbentő, de nem ő a lényeg itt.
    Az a lényeg, amit hétvégén átéltünk a gyerekekkel, a meghittség a lényeg, amit én nem szoktam se mutogatni, se meghatottan taglalni. Az ölben ülés, az úszáson az együttlét, a sok közös referencia, meg hogy Julival ma WordPressen és moziban is voltunk. Az ő teljessége, öröme.

  27. A polgármester pedig nyilván sztetoszkópot akaszt a nyakába, bekopogtat, és személyesen vizsgálja ki az “elmebetegségemet”, de lehet, hogy bevonja a miniszterelnököt is, esetleg valami eus fejest is. Együtt jönnek, már visznek is egy pincébe. Ott sírok majd. Talán kötél általi halálra is ítélnek?…
    Roppant intelligens, árnyalt világképed van neked, látszik, hogy sok-sok időt töltöttél olvasással, művelődéssel.
    Egymás mellé tenni össze nem tartozó ügyeket, fenyegetőzni, felróni visszavágásként tök más sérelmeket, 1987-ben nem engem kért fel a Lajos stb. csak pitiáner bosszú, elhallgattatási kísérlet, annak is béna?
    Jogállam-szerűben élünk, vannak szabályok, illetékességek, eljárások, ezeket nem lehet népmesei módon egymással keverni, személyes bosszú eszközéül használni. Én nem írok buta, árulkodó leveleket, pontosan felmértem, mit miért csinálok, mikor írok kinek, és hogyan védjem magam a várható retorziótól. Téged, ezzel a stílussal és színvonallal, mindenki kinevet.
    Csa a törvényeket kell betartani, a többi mindenkinek a saját döntése. Engem az iskola nem tud megróni, megbüntetni, nem felettesem, nem parancsolhat nekem, nem is tudjátok bizonyítani az állításaitokat. Látja mindenki, milyen buta és agresszív az, ami ellenem folyik.
    És Eszter retteg, van sara bőven. De én nem vagyok a retikülpárbajozó típus. Eleve sem ízlésem, és az utóbbi évek netes viharaiban meg is edződtem. Nem érnek meglepetések. Sunyi, jelentéktelen, kívcáncsi, jellemtelen férgek vagytok.
    NE VERD A HABOT ÉS AKKOR NEM LESZ HAB. Én csakis a lényeggel foglalkozom.

    • (“alig várjuk” – picit le vagy maradva, jobban figyelj, többet olvass! a mocskolódás nem jut el a polgármesterhez, se senkihez, csak a komoly levelekkel foglalkoznak. volt már egy zavaros helyzet, gyakran kerül célkeresztbe, aki egyedülálló, kivizsgált minket a gyámhivatal töviről hegyire, írtak mindhárom gyerekemről jellemzést a pedagógusok, ezek szerint virulnak és én ellátom a feladatomat, eljött a gyermekjóléti munkatárs, megcsodálta tágas tereinket, benne a rengeteg gyerekrajzot és szépirodalmat, szakkönyvet. akkor is többen szurkoltak kudarcanyák, hogy én szívjam meg, nyomozgattak, pletykáltak. ne fáradj, nem tudsz lejáratni. és hős se leszel, aki egyedülálló anyát vegzál, az a gyerekeit szívatja, ezt mindenki látja. nincs olyan, hogy “szegény gyerekek, szörnyű az anyjuk”, közös az üzem, akkor vagyunk jól, ha mindneki jól van. ne akarj a gyerekeimnek ártani, ne vond be őket a gyűlöletedbe. inkább egy jó szakember kéne.)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.