hogy vagyok most

Kérdeztétek. Jól vagyok. Akkor voltam szarul, amikor múlt héten tehetetlennek, gyengének és magányosnak éreztem magam. Akkor majdnem újra magamba vágtam, nagyon erős késztetésem volt. Utoljára 2014 májusában vágtam magamba, amikor a szerelmem érzelmileg pendliztetett, az olvasók pedig gonoszul rugóztak rajtam és elárultak. Van egy érzés, tehetetlen és elhagyatott, és az ezt a sürgető késztetést váltja ki.   Juli nincs jól, de védem, megkímélem. Nem engedem ezek közé többet. Nekem jöhet hivatal, mondhatnak akármit, ha nem garantálják, hogy a tiszta, érzékeny, eszes kislányomnak nem esik bántódása, ha bemocskolják, ha ilyenekkel bántják, hogy ő miért magántanuló (?), akkor itthon marad.   Azoktól várja az elfogadást, a szeretetet, a kapcsolódást, akik űzik, megalázzák, a legjobb esetben használják. Mert nem elég “kemény”. Most nem rugdossa az a fiú, most egész órán nyaggatja: adjon radírt, könyvet, mi a feladat. A tanító nem szól, hogy ugyanott ül megint. Nem érdekli, nem vette észre.   Ez a Stockholm-szindróma előszobája. Én is ebben nőttem fel, ezt ma értettem meg, és Juli ezért nem megy többet. Vágytam az elismerést, jó akartam lenni, tepertem, érzékeny voltam, okos voltam és folyton megaláztak a testvéreim. Ma pedig, hogy erős és sikeres vagyok, szóba sem állnak velem, zavarban vannak, a tesóm eltereli a szót, amikor egy ismerőse ámultan dicséri az izmaimat. Nem tetszik neki. És a vélemények, amikor valaki írogat nekem, megpróbál a szimpátiájával zsarolni, vádol, kielemez, tudni vél, vég nélkül arról ír, hogy ő utál, mert én ilyen meg olyan vagyok (ő találta ki). Beleköt abba, ahogy élek, amit képviselek, pedig engem ő nem érdekel, meg is vetem, amiért ítél és egyébként se tud semmit felmutatni azokban, amikben én jó vagyok. Valaki, aki senki, mindig másnak adja ki magát, nem része az életemnek, sunyi is. Az élteti, hogy kavar, hatalmat remél, miközben irigy és unatkozik. Ez ugyanaz a dinamika. És ugyanannak szól: teljesen más világban vagyunk, mást látunk a világból, mást értünk, más érzékenységgel. Ez az agresszort dühíti, ugyanakkor energiát akar nyerni belőlünk, használ minket. Mi láthatóak vagyunk, ránk lehet szállni. Nincs következmény. Védjem meg magam. Nincs férjem, aki szétcsap, feljelent. A tanítónő… közönyös? Érdektelen, tehetetlen? Nem kedveli Julit? Nem tudom, de sok mindent tehetett volna, hogy ne így alakuljanak a dolgok. Hogy szeresse a tanulást, hogy jó közösség legyen, hogy ne harapóddzon el az erőszak. A többi osztályban, több helyen is, a tanítók maguk is erőszakosak, megszégyenítőek és bagatellizálják a kiközösítést, bántást. Most már mindegy, ebben mi nem veszünk részt, lehet ültetés, fogadkozás, lelkizés pszichológussal, ha a jelzésem nélkül ezek nem voltak, akkor most már ne legyenek. De gondoskodom arról, hogy legyen következmény.   A szülők közül néhányan fellázadtak. Részletek a privát facebookomon. Nem falazok többet előnyökért, békéért cserébe. Nem kussolok. A jogszabály mellettünk áll. Olyan sztorik derültek ki, csak néztem. A szülők jelentős része normálisnak tartja a zaklatást, verést, kiközösítést, és az áldozatot hibáztatja, avgy állítjha, ez mindig így volt, így lesz. Sokan a beágyazott, fáradságos melóval bebiztosított helyüket féltik, az ötöskéiket, a hatalmasságnak gondolt tanítótól kapott jegyeket, hiszen tudják, hogy ha nem lojálisak, az bosszút áll. Csak a “tanulás”, az “eredmények” számítanak és emiatt a jó kapcsolatok. Ezért kussoltak Lőrinc felső tagozatában is a súlyosan bántalmazó lelki pedofillal szemben, és próbálták Lőrincet kicsinálni (aki ebben méltó maradt, nagyobb is volt, fiú is, igen erősen kritikus, intellektuális, ő nem ment ebben tönkre). Csak az érdekli a szülőt, hogy pont az ő gyerekét ne bántsák nagyon, ő majd kezelgeti, ellensúlyozza otthon az iskolai erőszakot. Nem érdekli se az általános könyörület, se a légkör, az erőszak eszkalálódó jellege. Az agresszorgyerekek szüleit pedig az érdekli, hogy ne kelljen szembenézni, és a gyerek megússza. Tagadásban vannak, egyik oldal-másik oldal logika: En nem fogok tagadni semmit, de sajnos tenykent sem tudom kezelni ezeket a vádakat. Ezert is irtam hogy probalom kideriteni hogy mi tortenhetett, miert tortenhetett, de az elmondasok alapjan ez nagyon nehez. Ezt írja annak a gyereknek az apja, aki módszeresen űzte, bántotta Julit.   Azt hiszi, nyomozni kell. Nekem mindegy, engem az a gyerek nem érdekel, hazudják le, majd kifejlődik valahogy benne az, ami most nem működik, nem az én dolgom. Engem a lányom érdekel, és a rendszerszintű erőszak ellen szeretnék fellépni. Erősnek érzem magam.   Jó érzés, hogy szóltam, híre ment és most átszakadt egy gát. Mások még jobban ki vannak akadva. Elindítani ezt, az jó érzés. Azt hittem, csak minket piszkálnak, mert a gyerekeim árvák, mert nyugisak, vagy mert furák (tanultak érzékenyek, bátrak, egyenesek) vagyunk. Lőrinc is az. Ez nagyon-nagyon jó érzés. Figyel, érzékeny. És elmondhatja majd: anyám kiállt. Értem is, másokért is. Sok sunyi, lapító, erőszakigazoló okoskodó tufa szülő…   Egyéb dolgok kifejezetten jól alakulnak. Filmet láttam megint, azt, ami a Testről és lélekről elől elvitte az Oscart. Izlandi, az a címe, hogy Woman at War. Döbbenetesen jó érzés, megerősítő olyan filmet látni, amelyben a főhős mély meggyőződéssel, ellenszélben, egymaga hihetetlen leleményesen és erősen csinál és képvisel valamit. Megrázó, vicces, szép.   A héten megbízást kaptam egy könyvre. Megkerestek. Ez nagy lehetőség, elismerés is, és a kiadó beleteszi a marketinget, terjeszti. Majd írom, ha kész. Nem kis elégtétel és lelkesítő új projekt most ez.   Edzek jókat, fejlődöm, megerősít, stresszt csökkent.   Ez itt az én világom és az én oldalam. Ha idekattintottál, akkor ezt elfogadtad. Nem akarsz benne szerepelni, ebből magadnak ellenem kihasítani, belepofázni. Vitatni sem, hiszen mindent tőlem tudsz, muszáj, hogy elfogadd, amit mondok. Ha nem így van, már itt sem vagy, mert nem érdekel. Van egy harmadik eset is… hogy elmebeteg zaklató vagy. Nem én akarok veled kapcsolatban lenni, hanem te velem, ezért nekem vannak feltételeim, és én mondhatok nemet is. Mondok is. Nekem nem ez a szintem. Nem nekem rossz, nem rám hat negatívan a zaklatás. Durván provokálnak, folyamatosan, de nem foglalkozom vele, az egész egy fikció, egy elvadult, abszurd tákolmány mindaz, amit tudni vélnek, nem hat sehogyan az életemre, nem is engedem a tudatomba.

45 thoughts on “hogy vagyok most

  1. Pontosan tudom amiről beszélsz. Olyan szintű legitimizált bántalmazás megy az iskolában amire nincs szó. Az én kislányom totális áldozat. S amin keresztül mentünk csak annyiban kívánom a bántalmazónak, hogy ismerje a másik oldalt. Az osztályfőnök egy édes angyal, de teljesen másként reagált mint ami valóban eredményes lett volna. Nehéz az én habitusommal nem hangoskodni, mégis a lányom mellé állni. Rengeteget kellene erről beszélni és annak felelősségéről, hogyan kellene erre a pedagógusoknak reagálni, valójában legalább reagálni, nem félre nézni és ezzel legitimmé tenni a bántalmazást. Egyetlen pozitív hozadéka volt. Tudom, amit eddig is tudtam. A gyerekem elképesztően erős, kiemelkedően magas az érzelmi intelligenciája, s felnőtteket megszégyenítő módon állt bele a szituációba. De hogy hogyan és miért történhet meg, arra nem létezik magyarázat.

  2. Könyvesbolt a tengerparton (The Bookshop) c. filmet láttam a héten, kicsit idecseng a tartalma. Filmileg gyengécskének éreztem, de a történet mellbevág, mert mindenki látta, átélte ezt valamilyen formában, hogy tehetetlen a “nagyokkal” szemben. És mégis méltónak maradni, méltón küzdeni – na ez. Néha csak az újratervezés marad.

    Számomra a “nagyok” most az ingatlantulajdonosok, akik méltatlanul magas árakért adják ki a lakásaikat (bocsi, ragadós a szó). De pár heti kesergés, áldozatkodás után rájöttem, a szomorú passzivitásnak semmi értelme, terveket kell szőni, abbahagyni a pazarlást, tanulni, fejlődni, magasra nőni, hogy az ingatlanáraknál is magasabb legyek. 🙂

    Let’s keep strong.

  3. Gratulálok, nagyon boldog vagyok, hogy megtaláltak ilyesmivel, várom nagyon!
    A Julival kapcsolatos ügyben sokkoló a képmutatás, bár persze nem vagyok facebookon, így nem tudom a részleteket, de annyiból is elképesztő, amennyit tudok. Az én szerepjátszós mindenki-szeressen igényem tönkretett engem, eltorzított, most már csak ártalomcsökkentés megy, de egy csomó minden szerintem nem javítható, jelentős fogyatékosságaim vannak. Ezért is melengeti meg nagyon a szívem, hogy Julit te megvéded attól, hogy hasonlóan elromoljon, hogy mindent megteszel, hogy romlatlan maradhasson. Ezzel együtt borzalmas helyzet, gondolok rátok minden nap.

    • Fontos látni, mi a tanulsága hosszú távon a szeretetért való loholásnak, a “ki mit mond, hogyan értékel” megfelelésvágynak, zsarolhatóságnak. Valahogy elhangzott Julitól, nem tudom, mire mondta, de a konyhában volt, hogy “bocs, de én őt nem nagyon szeretem” és mondtam: lányom, nagyon helyes, nem kell szeretned senkit, egyvalami a lényeg, hogy neked jó legyen, erre figyelj, ez bőven elég ahhoz, hogy jó ember legyél és jól is érezd magad, amihez jogod is van. Egyébként frusztrálódsz. Ne engedd, hogy szólamokkal, morállal rángassanak a saját érdekeid ellenében, áldozatokat csikarjanak ki tőled.
      Fel-felmerül, hogy én miért csinálok valamit, onnantól kezdve, hogy mit írok meg, hogyan, miért pont akkor, odáig, hogy sport, utazás, bármilyen döntés. És az a válaszom:
      Azért, mert nekem, nekünk ez a jó. Nekem, aki velük ezt az életet élem, és értük és a saját épségemért felelős vagyok.
      Semmi más nem érdekel. Nem zsarol szomorú szemű kuncsorgő, éhező olvasó, anyám, intrikus, tekintély, szokásjog, bandibácsi, régebbi elv sem.
      Felszabadító.
      Juli lelkileg sebezhető, érző, nagyon világosan lát dolgokat, testileg magabiztosabb, mint én voltam, tökéletes, e téren nem alázza meg senki (engem nagyon sokszor, és nem erősítettek). Én nem akarom, hogy megszokja az áldozati voltát, nem fogom berángatni parancsszóval ezek közé.
      Valahol punk is itthon lenni, nem csak egyszerű. Várni, hogy mi lesz, erőből reagálnak majd, tankötelezettségre hivatkoznak, de most komolyan? Legyenek cikkek? Mondjuk meg is írtam annak, akit illet, megelőző céllal, hogy itthon vagyunk, mert nem vagyunk biztonságban. Egyszer már ilyen is volt, amikor 2016 őszén tanulócsoportba vittem Julit. De hogy sehol nincs nyugalom, folyton van valami! Amit mi élünk, szenvedünk miatta, a többiek szemében az a nyugalom, mert csak tűrünk. Amikor szólok, onnantól van nekünk nyugalom (a nyilvánosság és a jogorvoslatért folyamodás komoly védelem), komolyan leszarom és kiröhögöm azt, aki szerint velünk van a baj, és én vagyok a békétlen, egyáltalán nem kár ennyire torz emberekért. Sokkal egyszerűbb az igazság, nem kell ezt ragozni. Nekünk most van a nyugalom, hiszen MOST nem bánthatnak, MOST mondtam ki, hogy NEM TŰRJÜK, a többiek szerint meg most van a feszkó, hogy következmények lesznek, téma van, felbolydult minden. Tök érdekes ez az elcsúszás.

  4. Sajnálom a Julival történteket és mélységesen átérzem.
    Az Én 7 éves lányom is intelligens, szép és kedves gyerek. Mindenki felé nyitott és nagyon meg akar felelni. Igénye hogy Őt mindenki szeresse. Szeretik is, hamar népszerű, mindenkinek segít, odaforduló. És ahogy az oviban, majd az iskola előkészítőben, mindenhol megjelenik az az egy gyerek, akinek ez nem tetszik. Aki féltékeny és vezető akar lenni és elkezdi csúfolni, a többieket meg terrorizálni, hogy bántsák őt. Ő meg nem érti mi történik, hiszen vele is kedves volt és szeretné hogy ő is szeresse. Ráadásul a lányom minden piszkálódást nagyon a szívére vesz, hamar elsírja magát, mérges lesz. Ezért még inkább piszkálják.
    Az óvodában hiába kért segítséget a felnőttektől. leszúrták, hogy ne árulkodjon. Ott a kisfiú fizikálisan is bántalmazta. Olyan törést okoztak benne, hogy nagyon oda kell tegye magét egy pedagógus hogy megbízzon benne. Amikor bementem, az óvónők közölték hogy nem sokat tudnak tenni. Beszéltem anyukával aki biztosított a felől hogy rendet tesznek a gyerek fejében. Én meg láttam mi történik a gyerekkel és értettem miért csinálja, sajnáltam is. De a helyzetet ez sem oldotta meg. És a gyerekem minden nap szenvedett. Végül kitaláltunk az akkor 5 és fél éves lányommal egy stratégiát és az bevált. A fiú többet nem bántotta. Sót kedves lett vele. Helyette bántott mást.
    Az iskola előkészítőben egy kislány szállt rá. A lányom megtörte az egyeduralmát. Akik eddig csak az ő barátnői voltak és úgy tette-vette őket ahogy jólesett neki, hirtelen a lányommal is jóban akarta lenni. Barátkoztak, játszottak. Ez a kislány meg rávette a többiket, hogy mindenfélével piszkálják a lányomat. Az egyik kislány anyukája kétségbe esve fordult az óvónőkhöz hogy a lánya esténként otthon sír, mert szeretne az én lányommal barátkozni, de az a kislány nem engedi. És itt 6-7 év közötti gyerekekről beszélünk. A lányomat nagyon nehezen tudtam rávenni, hogy jelezze az óvónőknek amikor bántják. De egy idő után rájött ez egy olyan hely, ahol nem fogják elküldeni a pedagógusok a problémájával. Hála ezért az óvónőknek akik rengeteg energiát tettek bele hogy a lányom megbízzon bennük és soha egy pillanatra se érezze azt, hogy nem számít. Itt is láttam a gyerek helyzetét, értettem miért csinálja és sajnáltam őt. Megint leültünk a lányommal, megbeszéltük a helyzetet és kitaláltunk egy stratégiát ami aztán szerencsére bevált. Ami fontos volt, hogy a pedagógusok nem hagyták szó nélkül a dolgot, beszéltek a gyerekkel és a szülőkkel is. Nagyon más volt mint az oviban, ahol nem volt igazán támogató a környezet.
    Most kezdte a sulit egy nagyon jó osztály közösséggel és kiváló pedagógusokkal. Figyelem a gyerekeket és nem látom ezt az agresszív típust köztük. Figyelem a pedagógusokat és nyitottak, odafigyelőek, megbízom bennük. És reménykedem, hogy itt nem fog kialakulni ez a bántalmazó közeg.

      • Alapítványi iskolában. De ott sem minden pedagógus ilyen. Ott dolgozom, ezért tudom oda járatni, egyébként nem engedhetnénk meg magunknak. És mivel ismertem a leendő tanítókat tudtam kihez szeretném hogy járjon és sikerült bejutni. És szerencsénk volt. Az iskola előkészítővel is szerencsénk volt, hogy azokat az ovionéniket kaptuk. Azért elég szörnyű lelkiismeret furdalást okoz, hogy le kell írjam, leginkább a szerencsénken múlott, hogy jó helyen van. :/

      • Itt. Is. Bar nagy az ellenszel. Harit a szulo vagy ha nem harit iger, de meg sem tortenik semmi. Az a gond, hogy a gyerekek nagy resze valoban a szulei mentalitasat tukrozi vissza, gyakran nem is annyira eldurvult formaban. Tehat a szulo gyakran sokkal gazabb mint a gyereke. Igyekszem resen lenni, nem csak ha valaki panaszkodik, hanem figyelek. Nincs hatekony strategia, valojaban osztonosen cselekszem. (Nem sokra megyek vele) Viszont egy bantalmazo gyerek eseteben nehez elerni valtozast. Rovid ideig fegyelmezi magat, onemegtartoztat, de a jol beepult mechanizmusok ujra mukodesbe lepnek. Ilyenforman egy vegtelenitett korforgasban talalja magat a tanar, mar aki tenyleg figyel. Es piszok nehez, ujra es ujra es mindennap az “aprosagoktol” ki keri el a radirt a durva bantalmazasig mindenre reagalni, keszen allni. Inkabb ebbe faradok bele, az orokos konfliktuskezelesbe. Kollegaim nagy resze uvolt, ami engem sokkal inkabb zavar es pedagogiai szempontbol iszonyu karos, nem beszelve arrol, hogy ha ezt halljak a gyerekek meg is mi a franc tartana vissza attol, hogy o is uvoltson a tarsaival. Elofordul, hogy dorrenek en is, akkor nagy a szeppenes. Az is, hogy mindenki mast mond es nehez eldonteni, hogy mi a jo strategia, de egy biztos nem hagyom soha annyiban. Hozzam jonnek is a gyerekek, nem arulkodni. Van istencsapasa osztaly, senki sem birja oket, kozepsuliban is volt ilyen. De kolcsonos a bizalom, ok tudjak mire szamithatnak, ezert az oran nincs problema, mig a kollegaimat veri a viz ha ott tartanak orat. Ez most nem onfenyezes, hanem konkretan elismerve, hogy ezt nehez csinalni, kitartani kovetkezetesen, (nekem is) epp azert azt gondolom, ha egy tanar elfordul, immel-ammal ugy tesz mintha netan csak uvolteni tud, akkor huzzon el a picsaba es keressen masik allast.

      • Igazad van Luc. A gyerekek viselkedése mutatja a velük elő felnőttek mentális állapotát.
        Nagyon kevés stabil, szuverén és nyitott gyereket látok.
        Megfelelési kényszeres, erősebb kutya baszik elvű, frusztrált passzív-agresszív, extrém befordulo, satöbbi.

    • Hmm..
      nekem ez, hogy ‘megtörte az egyeduralmát’ , ‘azt akarja hogy mindenki szeresse’, etc szóhasználat nagyon fura.
      Miért akarja hogy mindenki szeresse? És egy mindenkivel jóban lenni akaró gyerek nem válik könnyen celtablava?

      • De könnyű célpont. És beszélgetünk róla, hogy hogyan ne ugorjon, meg hogy nem kell hogy mindenki szeresse. Valószínűleg ez az Én hibám. Én is ilyen voltam sokáig. Kaptam Én is jócskán a bántalmazásból gyerekként. És már felnőttként sikerült elfogadnom, hogy nem szerethet mindenki és nem csinálhatom úgy a dolgokat, hogy mindenkinek jó legyen. De ez még jóval a születése előtti történet. Gondolom hogy azért maradhatott a viselkedésemben valami belőle. Nem hiszem hogy csak a személyisége ilyen, lehet ebben valami tanult is.
        Nem tudom mit tehetnék azon kívül amit most csinálok. Beszélgetünk róla, ha baj van kiállok mellette. Közösen keresünk lehetséges megoldásokat, stratégiákat. Ha kell szembe megyek a pedagógussal, szülővel, de nem hagyom annyiban.
        A szóhasználat meg nem értem miért fura. A kislány tényleg gyakorlatilag uralkodott azon a 2-3 másik gyereken és rajtuk keresztül próbált mindenki mást is irányítani. Ha valakit meg nem tudott azt elkezdte terrorizálni. Azért azt tudni kell, hogy a lányomnak nagyon egyértelmű elképzelései vannak és nem lehet irányítani. Ha úgy érzi valami gáz akkor azt nem csinálja meg. Például nem bánt senkit és nem csúfolódik akkor sem ha más ezt akarja elérni. Alapvetően szeretettel és nyitottan fordul mindenki felé és nem érti ha valaki valakit bántani akar az miért van.

      • Úgy tudtam így kell írni… :O
        Őszintén szólva nem vagyok valami nagy nyelvtan guru. Mivel így rákérdeztél gondolom rosszul írom. :/

      • Bocs, nem akarlak javítgatni. Nem is ez a lényeg abban, amit írtál.
        Ez az angolból jön (talán). Viszont elég fura azok szemében, akik “nyelvtanguruk”, ez ilyen tipukus “jajistenemmiértcsinálja” (ugyanígy, Párom, Ő, ez se kell), és nem nehéz megszabadulni tőle.
        Még egyszer bocs.

      • Semmi gond nincs. Most már ezt is tudom. Rám fér. 🙂
        Nekem meg az “fáj” amikor valaki egy családi adókedvezmény nyomtatványt nem tud kitölteni. Ez a szakmám, ehhez értek. A nyelvtanhoz nem.
        Mindenki másban jó. Tanulni meg sohasem késő. 🙂

  5. Érdekes érzés olvasni ezt. Fáj a szívem, hogy ezt kell megélnie a lányodnak, másrészt elégtételt érzek, hogy nem hagyod, aktívan teszel ellene, meg fogod oldani és nem fog szenvedni. Talán Julin kívül másra is hatással lesz, amit teszel. Ezért köszönöm!
    Muszáj fellépni ezek ellen, engem egy életre nyomorítottak meg ilyen kis selejtek, inkompetens tanárokkal karöltve, sosem fogom megtudni, mi lett volna, ki lehettem volna, ha engem is megvédenek a felnőttek.

      • Példaértékű, hogy ennyire kiállsz a lányod mellett!

        Sokkal jobb, hogy nem engedsz, igenis szóvá teszed és a végsőkig elmész, minthogy a nagyon is tudatos sunyítás miatt a napi szintű lelki szenvedés majd évek múlva üssön vissza. Mert akkor elég nagyot üt.

        Engem majd’ két évig szekáltak csoportosan az iskolában, nem tudtam kihez fordulni, “ezzel együtt kellett élnem”. A zaklatás majdnem minden formáját elszenvedtem. A zaklatóim ma boldog emberek. Én eddig 4 évet ültem miattuk terápiában és még nincs vége. A mai napig nem tudom elfogadni magam, a társas interakciók nehezen mennek, nem vagyok bizalommal az emberek felé. Tulajdonképpen egy élő darab hiányzik a személyiségemből, amelyet akkor loptak el tőlem, amikor a legérzékenyebb voltam és amelyet semmi mással nem lehet pótolni.

        Nagyon súlyos dolog a tinédzserkori verbális zaklatás, főleg ha ahhoz testi bántalmazás is társul. Egy életre meg lehet nyomorítani ezzel egy embert.
        Nem tudom elképzelni ezt az egészet szülői oldalról, de a legkisebb túlzás nélkül éppen most mented meg a lányodat, a jövőjét, a világba vetett bizalmát, az életkedvét és minden mást is, ami belőle fakad.

        Bárcsak nekem is lett volna anno valakim, aki ennyire kiáll mellettem!

  6. Különösen megérintő volt olvasnom – én inkább csak képzelgek arról hogy majd valaha talán lesz olyan hogy nem lesznek ilyenek, holott tudom, mindannyiunkon múlik.

    • Hát azért a szeretet, a kötődés, a kortársi elfogadás, a közös, lelazult élmény, a visszajelzés, mindez gyerekként, nekem ez nem csak lányigénynek tűnik. De értem, kiskamasz korban már romantikusan is, nekem nagyon erős volt, én az irodalomból és annak kapcsán alkotott fantáziákból ihletődtem.

    • Ma nagyon büszke voltam a tízéves fiamra. Azzal jött haza, hogy tesiórán Zsófinak kellett jelenteni, mert azt mondta Józsi bácsi, hogy ő a legszebb és legmagasabb. Kérdeztem tőle, és te ezen nem akadtál ki? Erre ő: dehogynem!

      Hát, ilyeneknek nem kellene megtörténni, se iskolában, se otthon, se tv-ben, meg sehol, egyáltalán. Nem a mi életünkben, de egyszer jó lesz.

    • Vannak ilyen filmek, alapélmények. Dögös, kétely nélküli, szorongatott helyzet ellenére kiálló, bátor nőkről, akik a lelkük legmélyén érzik, hogy ez a helyes, nem hagyják magukat elhallgattatni, zsarolni, nyomasztani, túljárnak mindenki eszén, és tiszták. A világ a beteg. Izlandi amazon a címe. Imádom. A másik a Három óriásplakát. És: Kohlhaas.

      • Sokat gondolkodtam ezen, hogy mitől áll ki valaki (lesz hős mondjuk, ha Zimbardo terminológiáját használjuk). Szerintem könyv, film marha kevés ehhez. Nézd meg, csupa Antigoné, Bánk Bán, Nyilas Misi, Petőfi Sándor van a tananyagban, még a hülye diznimesék is arról szólnak, hogy kövesd a szíved, állj ki az igazadért stb. És? 80-90 százalék félrenéz akkor is inkább.

      • Természetes, hogy a filmek, irodalmi alkotások eszményített, a valóságra nem hasonlító hősöket prezentálnak (ahogy az is, hogy a modellek, színésznők szebbek az átlagemberként, az anatómiaatlaszban pedig nem elhízott emberek vannak), ezek vágyfantáziák lehetnek azoknak, akik az életben megalkusznak, tűrnek, vagy maguk is agresszorok. De ők sosem lesznek senki szemében pozitív hősök, példák, legfeljebb cinkos érdekközösségben lehet velük lenni és együtt utákozni a furákon, szemétkedésben nyomorúságosan kielégülni. Ráadásul az életben ritkán van csodás fordulat, megúszás, hepiend, igazság pillanata, ez is igaz. Mégis, amit mi élvezünk, amiben-amennyiben nekünk már jó, azt mások áldozata, kiállása szerezte meg nekünk, a nők oktatásától, választójogától fontos gyógyszereken át néhány ezer nagyszülőig, akiket nem lőttek a Dunába, a megmentőiket viszont halálra kínozták valami pincében.

    • Köszönöm. Igyekszem.
      Letiltott, áskálódó és vérmes anyuka használja és rámküldi a tízéves gyerekét: “Juli kezdte”, “te agresszív vagy”, “félünk tőled”.
      Ezeket mi zsúrba hívtuk áprilisban, semmi bajuk nem volt.
      A gyerek fel van használva, anyuka rám küldte, majd gyáván törölte a gyalázkodó, pofátlan, hazug kommentjét. Érdekes jelenség az egész család, nem is kommentálnám, súlyos testképzavar és értékrendbeli káosz van. Lendvai Eszter a neve. Ő támad engem, kavarja a szülők között a szart, fekete lovag jelenség a hídnál. És az ő lánya is lökdöste Julit. És félnek, az látszik, frusztráltan agresszívek.

      • Nem is tudom, miért érzek késztetést, hogy ide valami írjak, mert igazából nem találok szavakat. Hideglelés.

      • Fú, de érdekes, beszédes jelenet ez! Egy kislány odamegy egy felnőtt nőhöz, és azt mondja neki, “félünk tőled”. Döbbenet.
        Elemezhetnékem támadt.
        Ez a kislány nyilván nem fél, hiszen ha félne, nem menne oda ezt közölni. Akkor ez nem saját élmény, hanem valaki mondta neki. De ő nem azt mondja, xy fél tőled, ahogy egy saját élmény alapú közlésnél tenné, hanem így: félÜNK…
        Annyira olvasható a háttér történet.

      • Persze, diktálja neki, használja, idomítja. Így fokozza a gyűlöletet. Ő is része, és ezzel az iskola Megmosolyogják, amiatt, ahogy megjeleníti magát, békésen tűrik, amilyen szinten és módon megszólal, létezik, mert komoly hátrányai vannak. De az ártalmakat nem tudják kezelni. Alapnormákra megtanítani valakit, aki nem tud leírni egy értelmes mondatot, viszont állati magabiztos (és fölöttem nyelvrendőrködik), akinek annyi esze nincst csak a körme, haja, úgy-teszek-mintha-menő-munkám volna facebookozása, pasivillogtatása, plázázása, az ex új csajába belerúgás, üzengetés, habosítás és a plasztika érdekel. Akinek nincs kialakult ízlése, értékrendje 52 évesen (!).

        Amúgy kondis ismeretség, nyilván nem örült akkor sem, amikor sportszerűtlen riválismószeroló csajnak-barinőnek megírtam, hogy bocs, de túl a cipőmárkán és a flittereken itt azért az volna a lényeg, hogy nem vagy annyira izmos, mint a kategóriád (közel sem), meg amikor kiírtam, hogy Danyka mekkora szánalom. Ez most csak az ürügy. Egy problémás lány van abban az osztályban, és az pont az ő lánya.
        Csak akkor fájnak neki ezek a sorok, ha ide jön szaglászni, de akkor meg is érdemli. Ez a blog, meg az én miliőm nem neki való.

      • Arra utal, ami pletyka volt, hogy én bementem az á osztályba februárban, és amiről Anikó hazudozott. Úgy örülök utólag, hogy volt bennem kakaó. Mert amikor befogatta a füleket, akkor mindenki rájött, mekkora féreg. Leálltak Juli piszkálásával, ki tudtam kényszeríteni a korrekt újravizsgáztatást KLIK nélkül (ez volt az alku: nem nyomom fel), átéltem, hogy nem félek tőlük, megtudták emberek, hogy Anikó csalt Juli vizsgapontjaival.

        Itt hörög amúgy az ellenzék a lomtárban. A legangyalszerűbb, legokosabb, jellemes DLA és Ybl díjas tudóst, az emberileg finom, ráadásul szépen öregedő férjemet úgy jellemzi, hogy “apádkorú, lepukkant fószer”, merthogy én irigylem az 52 éves nő 30-as pasiját. Na, ilyen értékrendről, ennyire látszatemberekről van szó, egymásnak valók. Annyira szeretnék olyan tudatállapotban, emberek közt, annyi zavaros kavarás közepette élni.

        Azért tekintsétek meg egyszer a nőt póz és szűrő nélkül, ahogy kibuggyan az implantátum oldalt, mert olyan a ruha, az a szép, a hegek, a durva bőr, a fogpótlás, mert pont erről írtam mindig, hogy ez a facebookos léthazugság, a pornós küllem, a megöregedni nem tudás, a magakelletés, ez annyira ízléstelen.

      • Ööö, most rohadtul ráértem és megnéztem instagramon. Nem kellett volna. Ez ijesztő.

      • Amíg a szülők ilyenek és nincs értékrend a fejekben addig nem lesz más. Kicsit szélmalomharcnak érzem, hogy belső értékekkel kell külsőségek ellen harcolni. De nem szabad feladni! Ne add fel! Minden gyerek akinek ezzel kicsit jobb lesz megérdemli, hogy kiállj/kiálljunk amikor ilyen történetek vannak.

      • Én nem adom fel, ez biztos. Most egy kis rendszerprovokálás megy az otthonmaradással, ugyanis meg kell küzdeni az átvételért, de nem tudok mit csinálni.

      • Nekem úgy tűnt, nagyon is van értékrend, csak ha helyzet van, elhallgat.
        A rémtörténetekre, amelyek iskolaszerte vannak, az egyik, amúgy szipmatizáló anyuka azt találta írni:
        a mi osztályunk sokkal jobb!
        Nekem. Aki épp menekítettem a többszörösen, változatos módokon gyötört lányomat.

  7. Kedves Éva, évek óta olvasom a blogodat, és örülök a kiállásodnak, helytállásodnak, tanulok sokmindent, csodálom a magyar nyelvhez és általában a kultúrához való viszonyodat, tájékozottságodat, otthonosságodat. Nem minden meglátásoddal értek feltétlenül egyet, de tetszik ahogy elmondod, megéled, átgondolod, stb. Sajnálom hogy a jelszavas írásokhoz nem férek hozzá, de megértem hogy van amit óvnod kell. Most azért írok, mert ki szeretném fejezni: hatalmas dolog, hogy minden késztetés ellenére ellen tudtál állni a vágási késztetésnek. Ez nagyon jó, óriási !

    • Igen, én is így látom. Bár a világnak mindegy, rajtam van-e még egy heg az eddigi húsz mellett, és egy kicsit nekem is – levezeti a feszültséget, megkönnyebbülést hoz. A gyerekeimnek nem mindegy. Az a fura, hogy a sport, ami mindenben átrendezett, megváltoztatott, ezt a késztetést nem mulasztotta el teljesen. De én is meglepődtem, hogy megint előjött.

      • A tehetetlenség, a teljes, tanácstalan egyedülvagyok élmény miatt, a szólni nem merés miatt. Az mulasztotta el, hogy szóltam, kiálltam. Felszabadító volt. NAgyon egyszerű az igazság.

        Sokan elfelejtik, hogy én MÉG MINDIG egyedül nyomom három gyerek, kutya, pénzkereset, ügyintézés, saját pályám és céljaim, ügyintézés téren az életet. Eredményei, a kimenet szempontjából igen jól. Ami fontos, megoldom, de ahogy ebbe belepofáznak olyanok, akik soha ahsonlót nem csináltak, nem éltek át, förtelem. Nincsenek szövetségesek, nem táboroskodom, nem is kedvelem ezt. Nem szoktam sírni, és nem nekem vannak kifogásaim, hogy túl sok s stressz, nem tudok sportolni, jól kajálni, színházba járni.

  8. Döbbenet. Színtiszta hetvenes évek, házmesterek országa ez még mindig. Ezt a szarkupacot tényleg nincs hova kenegetni, egyre büdösebb lesz. Bocs, de vérlázító, amiket írsz. Hogy 2018-ban még mindig ez van. Biztos rohadt nehéz lesz otthon, de így legalább tud majd tanulni, nem fog szorongani, mert nyugi lesz. Nagyon-nagyon hálás lesz, hogy ilyen anyukája van, szerintem mindannyian erre vágytunk, mikor a nyolcvanas évek pofán vertek minket. Hogy valaki igazi, menedék-otthont készítsen nekünk. Most nem is néztek másik iskolát?

    És az egyedült is nagyon értem, most meg pláne. Én csak kettővel, segítségem is van, táv-párkapcsolatom is (ez az érzelmi támogatást jelenti nehéz helyzetekben), nem vagyok teljesen egyedül, és még így is időnként belepusztulok.

    Hasonló volt egyébként barátnőm kislányával, amit fentebb írt Mono. A templomi családos közösségben volt a domina jellegű hétéves nárcisz, mindig hármas csoportokat szervezett maga köré, összeugrasztotta a lányokat egymás ellen, mindig sírás lett belőle. Szerencsére barátnőm pszichológus, gyorsan levette, azóta kislány kitörölve a baráti társaságból. Nagyon örült, hogy ez nem iskolában volt, mert így megtehette, még csak nem is magyarázkodott.

    És nem múlt el nyomtalanul az se, amit régebben írtál, hogy a csendes, nyugis, figyelő többség érdekei vesznek el a hangoskodók miatt. Nagyon figyelek, hogy azt mindig tudjam tanítani, aki tényleg akar, az agresszor hangoskodót vagy az eminens hangoskodót meg mostanában figyelmen kívül hagyom.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.