portrék 14.: a kertvárosi apuka

Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt –
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.

William Shakespeare: III. Richárd

A kertvárosi apuka a kispolgárnak az a változata, amelyik sövényt is nyír. Anyázva, de azért büszkén kiposztolja a facebookra. És ezért meg is érdemli.

Alkalmilag fejet hajt előtted: örül ennek a nagy be nem illeszkedésnek, lázadásnak, főleg mert eszes a dolog. Beleszippant a levegőjébe. Mert ő is szeretne ellenállónak tűnni (milyen egzotikus is az! és főleg férfias), és érzi, hogy ciki a konform, istenhazacsalád, ötven évre előre tervezhető élet, túl régóta túl egyforma, kockázatmentes, túl könnyen hozza a nyugalmat és az elismerést – amennyiben kellően vastagok a falak és lent van a redőny. Szóval tetszik neki a renitens kiscsaj. Nem rossz arc, de persze van egy vonal, amelyet ő nem lép át ebben.

A lázadás bevett formáit űzi, amivel senkinek nem árt: motorozik, bőrszerkót hord, felrakat valami tetkót, néha mond valami ellenzékit, de aztán megy füvet nyírni (a sövénnyel már végzett, csak szép sorban). Sőt, egyszer elszívott egy szál cigit!…

Pedig a kertvárosi apuka jó anyag. Nem tehet róla, őt is a merev szerepek tették ilyenné. Az a tragédiája, hogy túl korán elkezdte a felnőtt életét, amelyben ki volt jelölve minden előre, nem kellett döntenie: mások és a szokások döntöttek. Neki csak csinálnia kellett, amit mondtak neki, a kijelölt terepen, helye is alig maradt. Félig hunyt szemmel is megy. Minden oké.

Nem oké? Hát dehogynem.

DEHOGYNEM! Mit akarok én még?, motyogja maga elé.

Ugyanakkor a sövény rendben (említettem már?), és megvolt a bajsza alatti morgáshoz is a joga. Kívánhat-e ember ennél többet? Mindenki helyesli, rendes embernek tartja. S bár egyetemet végzett, oda lehet lépni hozzá nyugodtan a kisboltban, megkérni, élezze már meg a baltát, van hozzá szerszáma. Büszke a szerszámára, nézegeti sokat, alig-alig adja más kezébe, hosszasan szemléli az ALDI katalógust is.

De ha adja, nagyon adja. Kamasz lesz olyankor.

Sosem állt ott a szélén, a gangon lesírt szemfestékkel egy novemberi hajnalon, kizárva, satöbbi, de sokszor elsütöttem már ezt, na de ő nem is nő és nem ágrólszakadt. Neki nem kellett kitalálnia magát, mert amióta az eszét tudta, szót fogadott, és nem volt sehol az elmúlt húsz évben. Ha berajzolnánk, merre járt, beszakadna a térkép az ugyanott rótt körök nyomaitól.

Épp a kétségbeesése miatt olyan vonzó. Még a sokkal egyszerűbb létformák is megőrülnek, ha csak egy sávban közlekedhetnek és túl szűk a hely, kevés az inger, állatkísérletek szerint legalábbis. Ki tudja, alkalmazhatók (apply)-e ezek az eredmények emberre? Nem etikus velük is bebizonyítani.

A kertvárosi apukának elhiszed, hogy a sövénynyírásnak is van esztétikája. Olyan lelkesen meséli. És néz téged. Mindened megfényesedik tőle. Szeret imponálni. És te visszajelzed, amit nagyon régen senki: hogy ő jó.

A kertvárosi apuka beléd szeret. Vágyik arra, hogy jelentős legyen, vele is történjenek fontos, felforgató dolgok. Vagy csak váratlanok. Kevésbé a te személyed itt a lényeg. Azért az nem baj, hogy te grandiózus vagy, érzelmileg, agyilag, időben, mindenhogy. Neked eszedbe se jut más, nem kalkulálsz, nem birtokolsz. Ő úgy van vele, ha le- és belebukik, bukjon fölfelé! Fenyvesekkel vadregényes tája.

Nagyon, nagyon szeretne valami mást, és fejest ugrik bele. Egyszer az életben kockázatot vállal. Ez az a pár hónap egész felnőtt életében, amikor őszinte. Csinál valamit ellenzékben, nem helyeselten. Ez az igazi, mert ennek kockázata van. Azzal együtt is igazi, hogy ez leginkább üzenet haza, dacosgyerek-gesztus. Szúr a sövény újabban.

Kinéz belőle, majd visszamegy bele.

Ó, nem hazudott ő. A kertvárosi apuka nem hazug és nem súlytalan. Van neki mindenekelőtt egy erős önromantizálási hajlama, hogy ő áldozat, őneki rossz, ő megváltásra vár, ő mélyen érez és igazibb életre hivatott a szerepnél. Meg hát unja, ahogy mindenki unja, nem különösebben, de nagyon. Miért ne unná? Veled le tudta venni a maszkot. És még érzései is vannak az önromantizálás mellett. Az érzések mulandóak. A tieid is, nincs mit szemrehánynod.

De majdnem belehal.

Amije nincs: felelősségvállalása és mélyen megélt morálja. Pedig halál ellen az a jó.

Ezért tagad meg akkor, amikor te nem tagadod meg.

És egyszer, amikor nagyon éles a döntés, kimondott valamit, a legnagyobb tabut, amit neked se kellett volna kimondani. Meg is szédülsz tőle, mert ez már visszavonhatatlan. Hogy mondhat ilyet?

Ennyire lett őszinte.

De ő vissza tudja vonni ezt is.

Olyan kérdésekre válaszol a leveleiben, amelyeket nem tett fel senki. Nézed is: ezt most mire írja? Magával küzd, és a szöges ellentétét írja annak, ami következne az előzményekből, és amiket korábban túláradóan mondott, forgatott, ígért. Ő nem az a férfi, aki nem ígér semmit. Folyamatosan deklarál, rajongva és elutasítóan is. De hiszen ez ugyanaz, ugyanannak a két oldala, jössz rá.

Nem bírja már a feszültséget, amelybe maga vitte bele magát. És azt hiszi, a te elvárásod miatt kell neki. Hogy nem teheti veled. Dehogynem teheted, csak mondd ki! Ami van, azt. Nem érti. Van egy képzete arról, mit vársz, de nem kérdezett meg róla és nem zavarja, hogy te sokszor elmondtad, preventíve, hogy mit nem, és hogy mindegy, mi van, de ami van, tudniillik őbenne, azt vegye észre és mondja ki. Nem mondja. Nem tudja. Azt hiszi, ezt várod tőle, ezt a kétségbeesett szenvedélyt,  tolja keményen, pedig már szinte kínos. Vagyis, nem hisz semmit: ő csak nem tud nem elvásárokra reagálva létezni. Senkivel, sehogy, soha már. Mit vár a nő? Mikor dicsér meg? Mikor lesz jó a lelkiismeretem?

Hát, az soha.

Nem bírja már. És semmi, de semmi öröm nem maradt. Nem találkoztok, csak levélben megy a szenvedély. Nem lehet, mert akkor ő meglát, a pöttyeidet, a pofidat, és meginog. És “most nyugi van” és “a matematikai esélyét is ki kell zárni annak, hogy együtt látnak”.

Emiatt és még minden más miatt, amelyet nem vagyok részletezendő, lassan kitalálja és felépíti, hogy mi nem úgy volt. Ehhez gondosan eltünteti a nyomokat. Töröl mindent, tárgyakat, leveleket, emlékeket. Megerőszakol mindent utólag. Kitalálja, hogy te már akkor is és ő nem is azért és ez csak hullámvölgy volt ott (mindenhol van hullámvölgy, ha nem tudnád), és te erőltetted itt, te akartad, pedig ő már az elején látta és satöbbi. Elhangzik a bosszúdiagnózis is. Csattog a sövénynyíró olló.

Úgy szakít, hogy nem mond semmit, nem egyenes, belőled akarta kiprovokálni, de te nem hagytad magad. Eltűnik, nem figyel, nem kímél, bizonytalanságban hagy. Félsz, mert dührohamot kap, amikor nem tud mit mondani. De hiszen végig ez volt, döbbensz rá. Bármit kértem, sosem úgy volt… jaj, de nem ám azért, mert sokat kértem. Még az se tudott úgy lenni, hogy ne rúgd fel az életed, gondold át ezt jobban, és este és hétvégén ne hívj, ne keress, akkor velük legyél… De hát hiányoztál, mondja erre.

Mibdenképpen rád fogja kenni mindenki, akinek sérelmes a dolog.

Ő a szerelmével Párizsba akart szökni. A fél élete eltelt, és nem járt még Párizsban. Veled lehet, veled élvezné! Aztán annyi marad meg a szerelemből, hogy Párizs. El is utazik aztán, mert erre vágyott. A feleségével utazik el. Párizs is megvolt (hiszen az hiányzott!), a család is megmaradt, mi itt a probléma? Ő is utazott! Ő is tud ám olyat! Gondoskodik róla, hogy megtudd. Hogy ő milyen boldog, kerek a világ.

De aztán még egyszer elszólja magát, rájössz, hogy még mindig szomjas rád. És azt már nem bocsátja meg neked, hogy megint őszinte volt egy villanásra. És te ekkor utálod meg, a szerepjátszása miatt.

Tudod, hogy neki nem volt akkora a szárnyfesztávolsága, hogy bírja azt a magasságot és azt a távot, nagy vizek fölött, ami neked otthonos. Ha jobban megnézed, szárnya sincs. Ó, van olyan, nem hiba ez. De miért akart repülni, ha csak egy… pocok? Jóravaló pocok. És ő tudja, hogy te lenézed ezt, azt, mindazt, a sövényt és az egyenes utcákat, apu protekcióit, a stílbútort, a mások által kitalált életet, amibe betették, mint egy bábut, és amelyben úgy lázad, mint egy tizenöt éves, és akkora eredménnyel is: még aznap otthon vacsorázik. Hogy ez neked nem pálya. Nem az embereket nézed le, hanem a megfelelést. A saját döntés hiányát. A sodródást. Az anyag meg nem formálását.

Egy papucsot látsz. Behunyod a szemed.

Ő pedig bosszút áll, amiért valaha olyan sok mindent elfogadott tőled.

Iszonyú fájdalmas ilyet írnom egykori szerelmemről, aki olyan méretekben áradt felém, hogy ma is meghökkenek. Gergő azt mondta: Éva, ez azért téged minősít, ez rád nézve ciki. És igen, engem. Tele van a blog a kommentjeivel.

De az fontos tanulság, hogy a dolgok és az emberek pontosan azok, amiknek első látásra tűnnek. Ritkán van meglepetés. A sövény egyenes, mértani. Az előítéletek felülírását alkalmilag adhatjuk csak, azoknak, akik nagyon-nagyon megérdemlik.

Kapcsolódó bejegyzés: normálisék

sövény

Ez a poszt az élethazugságról szól, közben az én történetem, de a konkrét részleteket megváltoztattam. Soha nem szívott el egy szál cigit sem, és tetoválása sincs.

*

Tényleg megutált. Utólag. A felesége és főleg a jóember-énképe kedvéért. Minden mocsok jó volt erre, minden tagadás. Ezért térünk vissza most a forrásokhoz, a Szöveghez.

Ő soha nem szólt semmiért, ami bennem gyarló, nem volt baja vele, nem jelezte, amikor benne voltunk az áramlásban. Pedig kérdeztem, mi zavarja. Csak később kezdte zavarni, amikor már nem is találkoztunk. És akkor se nekem mondta, mert gyáva, és mert tudja, hogy utólag felemlegetni azt, ami akkor rendben volt, gáz.

De miért haragszik rám? Hát amiért mindenki:

…néha erősek a szavaid és ma nagyon betaláltál, nem véletlenül mondtam, hogy jobb lett volna, ha nem hívlak, nem is írok. És most azt éreztem – és ez az igazán szar –, hogy kevésre tartasz, majdhogynem lenézel. Szeretsz, ez soha nem volt kétséges, de azért csak egy olyan alja pasasnak tartasz, végül is egy olyat is lehet szeretni.

Úgy van. De az, hogy ő magát alja pasasnak tartsa, a kettősség, a hazugságok miatt, a fájdalomokozás miatt, az nem merült fel soha. Velem és a kedvemért játszotta az egyenest, a bátrat, a nagystílűt pár hónapig. Ő nem alja pasas ám. És nem is “proli”, nem is érzéketlen. Ő tragikus hős, bírálat nem érheti, ő őrlődik, neki nehéz.

És most se magát tartja hazugnak és “alja pasasnak”. Persze a felszínen azt játssza, hogy én nem létezem, ő leszar, én soha nem is voltam fontos vagy jelenlevő vagy bármi.

Nagyon szépet írtál 27-én. Fáj a szívem utánad.

És titokban, legbelül elrebegem néha magamnak, hogy majd egyszer, talán még…

Illúzió ez, vagy csak a lélek mankója, reményke, önáltatás?

Nem tudsz olyat tenni, hogy ne szeresselek.

Ekkor már tudta, mégpedig hetek óta azt a tragikus körülményt, amely maradásra késztette (a gyávasága mellett).

Ezek miatt gondoltam azt eddig, hogy nem mocskol. Az ilyet az ember nem tagadja meg, hanem megköszöni az Istennek.

Ezt kell tagadni most, minden erővel. #ilovemywife #iamaluckybastard #yesimproud…

Egyszer láttam a villamoson, az már 2017 eleje volt, mert a Reedbe mentem. Mereven nem-nézett rám, nem köszönt.

Biztos mert megutált.

Biztos mert zaklattam.

18 thoughts on “portrék 14.: a kertvárosi apuka

  1. Nagyon sok elméleti, agyalós, fejtegetős posztom van. Vannak köztük fontosak, hatásosak, utólag nem szeretem őket mégsem, mert már nem az foglalkoztat. A megélt történetek kiszakadása az igazi, az az erős szöveg, az nem agyalás. Nagyon rég nem éltem meg semmit (erősen, kétségbesetten, ujjongva), kiegyensúlyozott vagyok, jól működöm, jól alszom. De jobbak ezek a szövegek, írni is jobb őket.

    • Jól esik ilyen erőseket olvasni. Főleg mert ráfelel kicsit az én történetem is. Nem ilyen volt, de a típus, a működésmód, a lefolyás – hátborzongatóan pontos. En hosszú, mély es szeretetteli kapcsolatban élek a férjemmel. Nekem ő a sziklakéreg a föld alatt. De a legszilárdabb rétegben is van elmozdulás. Három éve volt. Kisgyerekes lét darálója és egy nagyon nehéz élethelyzet koptatott rajtunk. Távolodtunk, nem figyeltünk. Nőtt az érzelmi hiány. És ebbe a hiányba érzett bele a jóravaló cserkészfiú (egy olyan életből, ahol a legnagyobb izgalom a Lidl akció) a rajongásával, a rámcsodálkozásával, a lehetünk 16 évesek megint lelkesedésével. Nem teljesedett be az érzés, nagyon nagy belső harcok és tűzben emésztődés és hosszú beszélgetések (a férjemmel, tudott róla, végigfájtuk, a kapcsolatunk erősebben került ki belőle) után a férjemhez fűződő kapcsolatomat nem tudtam volna beáldozni a pillanatnyi mámorért. De azért a program így is lefutott kertvárosi apukánál hibátlanul. Én nyílt voltam, nem játszmáztam, vállaltam az érzelmeimet es a belső viaskodásomat. A döntést is. Ő meg nem tudott ezzel mit kezdeni, a gyors és hazug visszarendeződést és a néma sóvárgást választotta, egészen a rám haragváson át a megtagadásig és igen, a szemétségig, amivel kivívta végül a megvetésemet. Lepároltam magamnak a saját továbbvihetőt. Ő kinullázódott. Vett szegélynyírót is. De valahogy mintha ez az írás, ez portré-szerű ránézés kellett volna, hogy az utolsó bent rekedt lélegzetet is kifújhassam. Köszönöm.

      • Részemről megérintődés egy magányos es sebezhető időszakban. Részéről…sóvárgás, rajongás és nem a személyem volt a fontos, utólag így látom, hanem amit jelentek. Kicsit azt érzem, az életembe lett szerelmes (sőt, az életünkbe) és mikor rájött, hogy neki nem lesz ilyen mert az odavezető utat nem vállalja, megsértődött (jobb szó nem jut eszembe, de van ebben keserűség, nem “nyert” düh, mindenféle – a mély érzések – mert azok is voltak – hárítására.
        Nagyon segít egyértelműbben rálátni az egészre a történeted, a szöveg, a típusjellemzők. Azt érzem, ahogy olvasom, hogy kiszippantja belőlem a maradék hordalékot.

  2. Szép, ahogy az általános leírásból (kezdve a címmel, egy sorozatba illesztve) lassan átível, vagy még inkább átsodródik a szöveg egy konkrét történetbe, szomte átforrósodik, egyúttal kiemelve a portré mégis-általános jellegét. Hogy a történet egyedi, de mégsem az, hiszen olyan gyökérokai vannak, amelyek a rendszerből következnek. El kéne olvasni az összes portrét újra, mi rajzolódik ki a sorozatból?
    Érződik a valódi flow, a szöveg fenti átáramlásán is, és az olyan sziporkákon is, mint “unja, ahogy mindenki unja, nem különösebben, de nagyon”.
    A tartalom iszonyat, nagyon kemény, és a kommentjeid egészen megrázóan tesznek hozzá a szöveg valóságához, szinte a szöveg szerves részei. De én nem tudom nem szövegként olvasni.
    Nem tudtam, hogy kommentelt itt. Ezen is megdöbbentem.
    A szöveghez még: nem tudom, véletlen-e, hogy a Balholmi lányokra asszociáltam, bár nemrég olvastam újra, és még rezonál. Ott ismertető-jellegű a szöveg (szinte használati utasítás), amelynek mintha az lenne a célja, hogy a gólyáknak bemutassa, mi vár rájuk, de természetesen kiderül a történet egyedisége is, ezen keresztül látjuk meg a patternt. Itt a portré, az általános felől indulunk, és a cím végig ez, tehát úgy követhetjük a konkrét történetet, hogy közben végig az eszünkben van annak általános jellege is.

    • Még két dolog, mert muszáj.
      1. A szerszám!!
      2. Hogyha egy FÉRFI nem sírt sosem üvöltve novemberben a gangon kizárva lefolyt szemfestékkel, akkor még ütősebb. Igen, sokszor elsütötted, de nekem az egyik kedvencem, mert annyira kifejező. És ha férfi…! Süsd el még.

  3. “Ha Bécsben jársz, gyere fel, kapsz egy igazi bécsi kávét. Minden negyedévben a bécsi lakásunkban töltünk pár hetet. Karácsony előtt is megyünk, van rá esély, hogy pont egyszerre leszünk ott.
    Azért gondolkodj el azon is, hogy míg te folyton adományokra és szívességekre gyúrsz és próbálod a sajtot kiénekelni a tehetősebbek csőréből, mindeközben vannak, akik megteremtették maguknak a jót. 😀 Némi örökséggel, de többnyire saját erőből.
    Na? Feljössz? Egymás mellé állhatunk, van egy földig érő tükrünk az előszobában. Megnézzük, ki a szép, oké? :))))”

    • Nagy sohaj, aaaaa….erre nincsenek is szavak. Ez az a szint, amit 5. osztalyban (sem mindig, minden gyerek) nyomnak a kolkok.
      “megteremti a jot, orokseggel” hogy lehet ilyen erveket felhozni, egyaltalan? Mi ellen erv ez talan, hogy onkentes alapon anyagilag is kifejezheti az olvaso azt, hogy ertekeli blogon megjeleno irasokat es az abba fektetett munkat? valojaban nincs is kedvem irni, mert annyira alpari ez a szint, hogy el sem tudom mondani mennyire felfordul a gyomrom. Ezek betegek, de ok aztan tenyleg.

  4. az utolsó sejtemig megrázott. mélységes pokol némelyek élete.
    ahogy megírtad, lehetne akárki története. tudom, hogy a tiéd, mégis, aki végigolvassa, végigérzi. nekem is ki kell hevernem. elképesztő, micsoda erő van benned.

  5. Az én levelem a legelején:
    “Én nem sírok akkor sem, ha ez nem tart soká. Odalenni az elején a másikért nagyon könnyű és melengető, de be kell vallanom, most erősebb bennem, hogy ne legyen nagyon nagy sírás a vége, csak olyan közepes. Ne járjon érte büntetés. És leszögezem, hogy tudom ennek a kereteit, helyét, nem akarok másod lenni, mint akid most vagyok. Van, amiről egyszerűen nem akarok tudni, semmit, soha, mert ízléstelen és fölösleges és játszmaszerű, de azért nem tehetünk úgy, mintha nem lenne, ami van. Van neked saját életed, ahogy volt eddig is, és ez így helyes, és legyen jó neked, és én nem bánom, semmi bekebelezés nincs bennem, és te se érezd magad soha szarul. A te dolgod, a te életed. De tudj róla, mit teszel, ne hazudj magadnak. Nekem nem kell semmit mondanod, nem kérdezem.”

    (itt nem a szentéletű kertvárosra gondoltam, hanem arra, amiben biztos voltam a viselkedése, kisugárzása alapján, hogy ő összevissza kefél bárkit, én is egy vagyok csak. Ezt benéztem, mert nem. Egyistenhívő szerelmes volt.)

    “(Most gondolkodom, hogy hazudok-e ezzel magamnak, és hogy ez a felállás nem akadályozza-e meg, hogy a legmélyem megbízzon benned, és igazán közel legyek hozzád. Nem tudom. Hogy ez valódi emberi közelség tud-e lenni, egymás szemébe nézős, vagy annyi, hogy titokban van egy selymes szőrű, élveteg cicusod.) Nekem sok szempontból könnyű, én nagyon egésznek érzem magam, és nem várok tőled semmire megoldást, csak örülök neked.

    És főleg: ha együtt vagyunk, az legyen hetedik mennyország.

    Én egyistenhívő vagyok, mint mondtam, és nagyon belemenős, szuggesztív, úgy tudom magamról. És iszonyodom azoktól a mondatoktól, amelyeket a férfiak a házasságukról mondanak, pedig ezek a mondatok nem egyfélék, de én mindtől iszonyodom. És semmit nem akarok tőled, ami nem árad belőled felém, és ezt az egészet addig akarom, amíg árad. Semmilyen nyűglődést nem akarok, csak élvezni, nem akarok súlyos se lenni, én szét akarok esni a lazaságtól, nagyvonalúnak lenni, játszani. (Ez közelség vagy cicus?) És nem akarom, hogy ez az intenzitás, amelyet a mai e-mailedben belőttél, szétszedje a te életedet (avagy illékonynak bizonyuljon), se azt, hogy az enyémet szedje szét, hogy mindig csak sóvárogjak, és ne legyen más örömöm.”

    Nem módosítottam ezen végig, viszont türelmesen vártam, merre halad.
    És nagyon kellettem neki. Végig himnikus dolgokat írt rólam.
    És jó érzés volt, hogy minden józan ész, racionális megfontolás ellenére, mégis, nagyon kellek.
    Hogy ketten vagyunk a világ ellen.
    Hogy ő a rendíthetetlen ólomkatona (ilyen nevet választott, persze ez is önromantizálás meg -heroizálás, mert amikor megkezdődött a keménykedés a második lebukásakor, amelyben a szarkeverő irigyeknek is szerepük volt, akkor már nem volt akkora jellem, elkezdett bántani, dührohamai voltak).

  6. Ismeros Pocok nehany eve nagyon szerelmes lett, kiuresedett, kotelesseggel teli hazassagbol viharos gyorsasaggal lepett ki. Pocokne ottmaradt a harom 2-8 eves gyerekkel. Penz, energia, ido nagy resze az uj parral valo szarnyalasra megy el azota, Pocokne elete meg pocokszerubb lett, minden ideje, penze a gyerekek kore beosztva. A hazassag hazugsag volt, az uj kapcsolat oszinte, igazi. Kicsi gyerekekrol viszont gondoskodni kell, ez nagyon sok korlattal jar, ezt a volt ferj egyszeruen lerazta magarol. Hogyan lehet ebbol a kertvarosi apukasagbol jol kilepni?

    • Mindenekelőtt nem kell belemenni a szerepekre alapozott, forgatókönyvszerű életbe.
      Ha az első öt-pár év után jön rá valaki, hogy neki ez nem, az még okés. A többiek beleszáradnak, olyanná válnak, igénylik is ezt, mint amikor fát házfal tövébe ültetnek. Nem szereti a fényt, betont ölelget a gyökere, a teljes lombkoronája nem is nő ki, nem tudna mit kezdeni isten szabad egével. Ők csak nyavalyognak. Nem olyan rossz az ismerős. Nem tudnak meglenni nélküle, ha nem pokol. Sorolják is, hogy nincs semmi baj, nincs üvöltözés, alkoholizmus… Hallgatok.
      Meg hát rohadt nagy büntetés jár, és akkor inkább ő nagyon szereti, őt választja, tévedés volt stb.
      Amúgy mindenki legyen boldog, sokszor a -nék is robbantanak, én ugyan nem ítélem el.
      Attól még gondoskodhat a gyerekeiről, nem értem, három gyerek után a gatyáját levonják róla. Ez egy féreg akkor.
      T. is kalkulált, komoly számításokat végzett (siralmas eredménnyel).
      Nem két út van, sokan maradnak, és valahogy kivívják, hogy legyen szárnyalásuk is, akár titokban, ez a legtipikusabb. Vagy néhány progresszív ember nyit a valóban és kölcsönösen nyitott házasság felé, egymást nem zsarolják és tekintik tulajdonnak, ha nincs tűz. Aki a felszabadító szexet, érzelmi intenzitást, játszmamentességet megízleli, annak nagyon szar utána maradni, visszamenni, unt-utálttal beérni.

  7. Mindent elmondtam, amit gondolok erről és a nyilvánosság számára is fontos.
    Itt jelzem, hogy abba kéne hagyni az áskálódást, mert tragédia lesz.
    Illetve azt csináltok, amit akartok, de engem ne zaklassatok.
    Amit T. vagy bárki (de saját néven, kölcsönös egyenességben) nekem írni akar, azt nekem írja meg (ja, hogy ahhoz konfliktust kéne vállalni! így meg lehet sunyulni!), másra én nem vagyok kíváncsi. Általában sem vagyok kíváncsi. Tudom, hogy az egész arra megy ki, hogy rajtam bosszút álljatok, nekem fájdalmat okozzatok, megszégyenítsetek, ezért kell ennyit kavarni és hazudni.
    Az ok pedig az, hogy ti ezt a szintet soha, semmilyen téren nem ugrottátok meg.

    Nem néztem meg. Nem fogokn ezen agyalni.

    Átláttam, megértettem, amennyire ebből kíváncsi voltam. Újra alszom, egy nehéz éjszakám volt.
    Egy kicsit zavar, hogy többen, jószándékúak, nem értik a sztorit, máshova estek a hangsúlyok. (A zaklatóknak nyilván és szándékosan máshová, ők ebben utaznak.)
    Aki szeretné megérteni:
    Én a szerelmemmel 2014-ben voltam kapcsolatban, akkor (és azért) szerettem őt viszont, amikor ő nemet mondott a kertvárosra, megtagadta

    (“Ahol most élek, divatos Budapest környéki település, a “gyüttmenteket” lenézik azok, akiket 1945-ben, a kiebrudalt svábok után telepítettek ide, igazi őslakos gyakorlatilag nincs, de azért verik a mellüket – borzalom.” kommentben itt)

    , és velem akart egy másik életet, szenvedéllyel, gyerekes tisztasággal, reszketve, bátran, örömalapúan és intellektuálisan, azt mondta, az ő, az igazi énje.
    A hiány röpítette ide. Nem volt a kertvárosi élete sem nagyon gáz, csak lapos. A kertváros maga a gáz, ezt ő is így gondolta akkor. A túl nagy ház, a kivagyiság, a függés, a nem-Budapest, amihez képest döbbenet volt az én szertelenségem, szabályztalanságom, a hegy, a kastély. A beszélgetés, a kultúra. Egyszerű, normális gesztusok. A nem-basztatottság. Úgy megdöbbent, hogy ebből jöttem rá, mi lehet náluk.
    Nem kedvelem ezt, a kiszámítható, megfelelős, szülők által kibélelt, szerepeken alapuló életet, a magát mintapolgárnak láttató embert, és 2014-ben ő se kedvelte, ez tartott minket össze, hogy máshogy akart élni, általam és velem.
    A normálisék 2014 januári, azt sűrűn bólogatva olvasta.
    Aztán nem akarta mégsem ezt a váltást, nagyon nagy nyomás és őrjöngés volt, nem bírta el, alárendelődő hajlamú, pont ezért keménykedik külsőségekben.
    Nem részletezem, megértem az okait, súlyos, komoly okok. Elfogadtam. Akkor menj, akkor szakíts. Nem tette. Hallgatott és mindig újra írt, örült nekem. Négy szakításunk volt, mindig visszatért.
    Sokat hazudott és sunnyogott otthon, és engem büntetett érte. Azt írta akkor, neki a saját boldogsága az utolsó szempont, nem arról van szó.
    Aztán, emiatt mégis vége lett.
    Hogy 2014 előtt, után ő milyen, az nem az én dolgom már. Hogy mit értett a blog értékrendjéből és mit félre, azt sem tudom.
    Az az énje, amelyik idegen tőlem, amely újra és mégis olyan: lojális, szubmisszív, önmeghatott, helyeselhető, külső elismerésre gyúr, nem őszinte, nem vállal kockázatot, pofámleszakad hashtagekben dicsekszik, hogy ő milyen boldog, büszke, milyen régóta, és itt nincs semmi probléma, sose volt – mindez nem tartozik rám, nem érint engem. Természetesen az ilyet (ezt is, nem csak a rám célozgató, gyáva kommenteket) megvetem, ez gáz.
    Ha/hogy engem bárhol, bármilyen mértékben kibeszél, kiad, leszól, attól ő lesz féreg. Én nem foglalkoztam ezzel, nem keresgéltem, pedig szúrogattak a névtelenek, tolták a célzásokat, a linkeket, de akkor sem.
    Nem gondoltam, hogy ő hatalmas jellem és engem szeret még mindig és méltó marad, mert ott voltak a dühös és ellentmondásos 2014 végi reakciói, a frusztrált 2015-ös e-mailek, amelyek egyikében látszik, hogy de, igenis, nagyon lefojtva, de az vagyok benne, aki voltam, írjak és találkozzunk, aztán ezt megint tagadja és dühöng és aljas.
    És ő ez után utált meg, 2015 őszén. Akkor írtam egy-két tényt, hogy mit nem akartam már én se a végén, és azt bizony nem sírom vissza (én pénzemből mulatás, az ő íróságának tolása az enyém fölé helyezve, ingyen, sok melóval, mindenben alkalmazkodás, edzőtársai sztereotip szidása és gúnyolása). Ez az a csomag, amit nem helyeztem rá 2014 végén, mert szegény, elég nehéz neki. Megkésve, de azért ezeket megírtam neki.
    De azt hittem, sőt, abban biztos voltam, hogy csak magában utál. Neki kínos ez az egész történet, a család és a munkahelye, státusza miatt, nyilván nem akarja, hogy ezzel az egésszel (a saját szökése, árulása, a gyűlölködők, a mocsok, továbbá az én vitatott, nyilvános bloggerségem) kapcsolatba hozzák.
    Én sem írtam róla, ő se rajtam kattog, gondoltam. Kussol, éli az életét.
    Ebben tévedtem.
    Azonosítható: mondja, értse mindenki, de azért úgy csinálja, hogy ne legyen nagyon nyilvánvaló, nem egyenesen. Ez a legbénább.
    A 2016-os kommentjére gondolok. Villő ott jött rá, hogy akkor mostantól övé az irigyelt csávó, ő győzött.
    És bár én T-nak négy netes nickjét ismerem, ugyanazon a néven célozgat rám, mint ami a bizniszéhez kapcsolódik és amit a civil neve mellett használ, mert ennyi esze nincs.
    Preventív technika is ez: ha betegnek (nárcisztikusnak) nevez, ha arra céloz, hogy bedőlt nekem, de aztán kiismert, ha kibeszél, akkor nekem nem hiszik el majd, ha elmondom egyszer, mi történt. Gondolom, rettegett attól, hogy megírom, bosszú stb.
    Tagadni, minden áron.
    Meg hát úgy feszíti az embert az ellentmondás és a nemigaz élete.
    Csakhogy ez itt nem ugyanaz a nyilvánosság, mint amott BE blogján, nem ugyanaz, mint a pletykás senkiké.
    Döbbent voltam, viszolygó, értetlen.
    Pedig logikus az egész.
    Nem utálom most sem, a 2014 sem dőlt össze bennem, hiszen akkor minden volt, úgy volt, azt nem lehetett hazudni, lüktetett az univerzum, de valójában tudtam, hogy a kertváros kurvagáz, és ha igent mond rá újra, ha visszamegy bele kritika nélkül, akkor ő is.
    Valamit nagyon kell most tagadni, az ellenkezőjét mutogatni.
    Most tehát ki tudtam mondani, amit amúgy már tudtam, hogy ez nem az én világom, szintem. Hogy ő tehát akkor olyan. Elemien alakoskodó, kifelé sandító, frusztrált, nagyon is dologias, anyunak behódoló, cikin magamutogató, jutalom-büntetéssel irányítható és (sajnos) nem elég tehetséges és sok apróságban még csak nem is elegáns, jólnevelt, érzékeny, annyira nem lát mást az egóján kívül.
    Ha ő bárhol engem szid, kibeszél, beáll a gyűlölködők közé, az a maga cukkolása, hazug játék, neki érdeke, hogy elhiggye, hogy én tévedés voltam, micsoda rossz, gonosz stb. Máshogy ő nem tudna élni ebben az életében. És persze a család lába elé hordott zaftos trófea is ez, a hűség jele az én megtagadásom, mocskolásom, átértelmezésem. A vezeklés része. Amellett ő haragszik rám, amiért ezeket megírtam neki, amikor már kezdett gáz lenni, amikor nem érezhette magát előttem tökösnek, jónak, hogy akkor ő alja pasas és én lenézem (értsd: nem szolgálom ki az önromantizáló-heroizáló énképét).
    Semmi közöm ahhoz, amiket ebből a dühből foganva ír esetleg (nem tudom, nem vagyok biztos benne, csak az említett két jel utal erre, leszedtem azóta. Ez mocsár, nem érdemes hozzáérni se), nem engem tesz szánalmassá, nem olvasgatom.
    És semmi olyat nem olvasok, amit nem nekem írtak, mások semmilyen privát eszmecseréjét. Ha nem olyan írta, akivel én, nevét ismerve beszélgetni akarok, akkor az nem nekem szól, nem olvasom. Hiába küldözgettek mindenfélét.
    Úgyhogy nekem ennyi volt, ez ezen a héten, szerdán és csütörtökön volt téma. Nem nézegetem, nem taglalom tovább. A blog, az élet folytatódik, itt lezárom a kommentelést.
    Nem szubjektív igazságokról, különféle értelmezésekről van szó: a jóistennek van egy könyve, abba írja, mi hogy volt, ki mit érzett. Vannak tények. Ismerem a tényeket, főleg azokból következtetek. Az érzés, az érdek nem érv.

  8. !!! A regény viszont nem róla szól, és a főhős is nagyon el van távolítva a személyemtől. Nyilván mindenfélét felhasználok, de nem fog senkinek összeállni, melyik motívum honnan van. És nem is fogja olvasni az, aki rút.

  9. Ugyanakkor… nem tudom.
    Úgy van csinálva, hogy ne tudjam, pontosan mi van.
    Az a helyzet, hogy már rég nem a kapcsolatunkról van szó, meg annak az igazságáról, hanem hogy a történetet felhasználják a tönkretételemre, módszeresen, hazudozva.
    Valamennyire ő is benne van, de nem tudom (és nem is járok utána, ő nekem pókkal teli szoba), hogy mennyire.
    Amikor írtam neki pár dolgot, ami nekem szar volt, de nem bántóan (ez megint az, hogy agressziónak és fölénynek, földbe döngölésnek nevezik azt, ami egyszerűen csak igaz, és én kimondom, pl. hogy mindent én fizettem, tekintettel a Családra), az 2015 október közepe.
    Szóval akkor ő élesen reagált, soha többet, az volt a “talán még egyszer az életben” korszak vége. Elküldött a picsába.
    Minden ilyen nem tiszta lelkű ember dührohamot kap, ha valaki szembesíti az igazsággal. A rossz lelkiismeretnél nincs nagyobb hajtóerő.
    De ez után is történt még valami.
    Van neki még egy énje (nickje), és azon írt rólam, velem, rám utalva, amikor egy Nagyonszakmai Nagyonokos Pocakos Dietetikus kiakadt, hogy én nem fogadom el a Tudományt. (Nem.)
    Ahova rögtön odagyűltek a kavarósok (egyvalaki három friss néven). A ketogén is jó ürügy, ha okádni és személyeskedni kell. Van felület, lehet mocskolódni. Mindent elővenni, egyben odakenni, és ő figyel engem, “döbbenetes és szomorú az a blog”. ???
    Ilyenek leírattak, hogy “a másik blogger normálisabb volt, békét ajánlott”, nem írta le, hogy Kozmára gondol, szánalmas.
    Na, T. ott célzott rám, mérges volt eü témákban, arra utalt, hogy én elpusztíthatatlannak érzem magam, de majd jól pofára esem, és hogy divatos étrendet követek, és/vagy tiltott szerekkel élek.
    Erre repültek rá, elkezdtek szidni a “hármak”, amire ő rávilágított, hogy “szíved joga utálni a csakazolvassát, csak most tényleg ezért létesítettél három új nicket, hogy ezt elmondd?”
    Viszolygott a zaklatóktól, mindig is, itt is.
    Ebből gondoltam, hogy hiába provokálgatnak, kavarnak, használják a nevét, ő nem olyan. Ebben voltam a múlt hétig biztos.
    Ha megborult, megkattant, az utána történt, a bosszú is, Villővel a kis összekacsintás is kommentben.
    És eddig (múlt hétig) azt gondoltam, hogy ha elhitetik velem, hogy ő is egy fos emberileg, szemétkedik annak ellenére, hogy én kussolok, vagy ha nyomozgatok, nyugtalanít, hogy “megutált”, akkor ők nyertek. Hiszen én ismerem egyedül. Bizonyos értelemben az egész világon egyedül. Hogy milyen akkor, amikor nincs rajta maszk, nem szerepet játszik, kockázatot vállal.
    Megkapó.
    Kapcsolatunk kérdése az, hogy “ugye vagyok én is olyan szép-őszinte-szabad, beengedsz ugye én is lehetek a te szemedben jó?”, hát, ez nagyon béna, ugyanakkor nekem nagy rajongásigényem volt, nem tudtam ellenállni.
    Az átkozódó nagyonmorálisak, akik ott aggódtak kommentben (egyvalaki három néven), hogy én beteg vagyok meg balhés, nem tudták, hogy ő a nagy szerelmem.
    2015. november 12-én történt mindez.
    Az a bejegyzés nincs már fönn.
    Én ott nem is kommenteltem, csak itt írtam a fals dietetikusról.

    Engem hiába provokálnak.
    Én tudom, mi volt, pontosan. Ők nem.
    Utólag, fél-egy-két évvel a találkozásaink után már gáz kitalálni, hogy én milyen vagyok (rossz) és erről bárkivel neten csevegni, hiszen nem találkoztunk és befagyasztottuk a kommunikációt. Erre még ő sem képes, ez kamu, hamisítás. T. osztatlanul, kozmikus módon rajongott értem 2014-ben és jelét adta annak, hogy 2015-ben is. Minden jó forrása én voltam a dögunalom, játszmázó, nyomasztó, sivár, beszorított életével szemben. Ami apró baja, feszültsége volt, azt elmondta akkor. Utána ha nekiindulatai vannak, ha sérelemlistája van, az arról szól, hogy nem válllaja a felelősséget a saját tetteiért, tagadásban van és hogy nagyon, nagyon erős érzelem, élmény az, amit így kell megtagadni a feleségi erkölcsi imperatívuszra – illetve hogy mindenestül hamis az a szerepmegfelelés és látszatmutogatás, amit tol, ettől olyan erőltetetten hepi meg deklarálós. A mlt letagadhatatlan. Ami a halálos ágyon visszatér, az úőgyis a szerelem lesz, nem a férjség.

Hozzászólások lezárva.