a nagy történet

“Nem mindenben értek egyet”, írja az olvasó. És akkor mi van? Már annyi mindenben értettünk egyet, mondom én. Újabban azokat a témákat tartom kihívásnak itt a blogon, és ezek foglalkoztatnak igazán, tartósan és intenzíven, amelyekkel nem számíthatok egyetértésre, táborképződésre, még azok körében sem, akik céljának megfelelően, értelmesen, ferdeség nélkül és régóta olvasnak. Ún. innovatív tartalom. Milyen az, amikor nincs palló, nem tart meg az előre várható szimpátia, a megképzett “mi bezzeg”? Zavarjunk csak össze mindenkit, érezze egy kicsit mindenki nehéznek a felvetést. Merjünk ennyire belenézni a mélyébe… Ezek persze nehéz helyzetbe hoznak, dől rám a következmény. Nincs mivel dicsekednem: én is zavarodom, rám is vonatkozik. Annyival vagyok előrébb, hogy nem félek ezektől a témáktól.

Neked van nagy történeted? Túlélted, legyőzted, elvesztetted, vagy kisebbségbe tartozol?
Felszabadító kiállni, elmondani, megtörni a tabut, és megtalálni a sorstársakat.

Mostanában több ilyen sikerkönyvnek szánt produktumot olvastam: a Magányos Individualista Nő Szembenéz A Problémával, Nagyon Őszinte És Legyőzi. Győzzétek le ti is!

Vakarom a fejem, nekem nem jöttek be. Most ezek vagy nem elég nagy történetek, vagy (és) nincsenek elég jól megírva sem, fordítva meg egész fantasztikusan gyalázatosan vannak…

Ilyen volt az amerikai Kelsey Miller Big girl című könyve. Kellemetlen, hogy a problémáját nem rendezte, viszont megtanult bűntudat és kényszeresség nélkül enni. Szélsőséges amplitudói nincsenek az evésben – abban a miliőben, amelyet leír, az előrecsomagolt szupermarketes bőségben, a városias nem-tudok-mit-kezdeni-magammal disztopikus világában ez is szép fejlődés.

Ilyen Emma Woolf is, aki az anorexia elleni küzdelmét dokumentálta An Apple A Day című könyvében (és ez van úgy fordítva, hogy… húúú. Pathetic, patetikus. Fresh cream: friss krém).

Sok érdekesség, hasznos infó rejlik az ilyen könyvekben, csak ez a nagy végre megoldottam nem stimmel. A szerző ugyanis nyomás alatt van: ki kell szolgálnia az olvasó hepiend-igényét.

Emma Woolf például nem lett terhes: az első végre-menstruációval zárul a könyv, 2012-ben. Az a benyomásom, hogy ez a Tom egy elég nyomasztó, nem szívből szeretett, birtokló figura, aki Emmát “magához akarta láncolni”, így fogalmaz a könyv. Nem az anorexia miatt nem lett ebből gyerek. (A facebook-nyomok alapján Emmát most tavasszal eljegyezte valaki, de hat uncia pudingom van arra, hogy nem Tom volt.)

Mint blogger, én is írtam a saját nagy történeteimről. Veszteségről is, talpraállásról is, és tudom, milyen jóleső az írás és a közzététel. Megerősítő, hőssé avat. Nagyon kevés bátorság kell hozzá, és felfigyelnek az emberek. Meghatódnak, sajnálnak, velem éreznek, drukkolnak. Írtam aztán olyasmiről is, amivel nem tudtak együtt érezni, megosztó lettem általa (nemsokára jön egy poszt a megosztó emberekről). Ilyen volt, amikor több esetben kiálltam azok ellen, akik megtámadtak. Ilyen volt a szerelmem története 2014-ben: ott hirtelen nagyon megöregedett egypár törzsolvasó, rózsafüzéresek lettek a korábban életigenlő csajok. És ilyen a sportolásom is: ennyit, mint emiatt, soha nem baszkuráltak még.

Én nem is áltatom magam azzal, hogy segítek és utat mutatok. Eredetileg sem ezért írtam. Hogyan akarhatnék ismeretlen, idegen embereknek segíteni?

Nagyon is énközpontú, önös műfaj ez. Panaszkodva dicsekszünk, a saját egyedi, nagyszerű személyiségünket, harcunkat domborítjuk. Persze, hogy nem mások története érdekel, pont ez a lényeg: én megéltem, ők nem, ezért is én mondom a sztorit. Mégis felfutott a blog a vallomásaim révén, ez pont az első igazán olvasott darab. Sokan tartották segítőnek az írásaimat (habár talán inkább azokat, amelyekben a nem velem történt, csak megfigyelt dinamikákat írtam meg fikcióként). Mindig azt éreztem, amikor írtak nekem, és fejtegették, hogy mennyire ugyanebben voltak, hogy nem értik igazán az egyedi sztorimat, szeretnék magukat látni benne, ők is ilyen frappánsnak lenni, mellém lépni, kimondani és kiállni merni – de nem mertek, és persze nem engem látnak. Miközben hasonlónak gondolják magukat, csillagtávol vagyunk.

A műfaj nagy csapdája ez: a motiválónak szánt hatás és az önfeltárás mögött dicsekvés, önös visszajelzés-vadászat van. Nyomoruk és tragédiájuk pr-eszközzé válik. A szerző behúz a világába, nagyon hatni akar, mindent felhasznál, azzal a céllal, hogy ő erősödjön. Nekem mindig gyanús volt, aki a tények, érzések ismertetése mellé külön leírja, hogy mindez mennyire nehéz volt.

Jaj annak, aki a tragédiát identitásává teszi, ebben erősödik meg. Ő lesz mindörökre A Rákos Lány, a Százkilós Fogyás vagy a Gyászoló Anya. Ugyanis innentől nem szabadul, nem léphet tovább, oda van kötve a sztorihoz. Ez vált be, akkó’ ezt kell tolni mindvégig. Akkor is, ha semmi újat nem tudsz már róla mondani. S ha unod a saját történetedet, vagy ha átértelmezted, akkor is. Egy dimenziód lesz. Kívüle, nélküle meg nincsen semmi érdekes, egyedi.

Nagyon ritka a igazán megerősítő vallomás. Ahhoz nagyon extra történet, erős személyiség kell, aki ráadásul tudjon jól írni, és ne csak a megdöbbentő probléma vigye el a hátán a könyvet.

Íróvá tett a gyász, mondhattam volna interjúkban, és nem is hazudtam volna, mert akkor, János utolsó hónapjaiban és azok által a megrendülések révén lettem író. De ennél eggyel még őszintébb vagyok: a történetem az enyém. Egyszemélyes, és nem szolgálhat ki olvasói elvárásokat, pláne giccs-igényeket. Nem akarok hamiskodni. Ami ebben igazán megrendítő, azt nem értik, az nem biztos, hogy azonosulásra késztet, szimpatikussá tesz. Nem akarok és nem is tudok transzcendens dolgokról írni, amelyek nekem nem működnek: berezeg tőlük a hamisság-detektorom. Olcsónak, önáltatásnak, mémszerű konzervnek érzem az ilyesmit.

Most, Tamás halála után meg azt érzem, hogy nincsen síron túl létező akarat, ez manipuláció. Pont az ellenkezője van. Ez is tabutéma ám, könnyű volna giccset csinálni belőle, csakhogy az egész nagyon bonyolult és ellentmondásos. Ebből, hogy mindig igazodtunk hozzá, tartottunk tőle, meg kell gyógyulni, talpra kell állni. Az ő imperatívusza nagyon nehéz volt többünknek. Baradlay Kazimir! Mennyi mindent értettem meg most az akkori, 1999–2004-es történésekből. Merek haragudni. Jánosra is, egyébként. És véletlen-e, hogy Lőrincben most kapcsolt be az igazi, szenvedélyes színházjáró, kritikaíró, sőt: színész? Soha korábban? Hát az, hogy októberben, már utána történt a Marton-botrány és Anna kétszeres coming outja is?

Az élők dolga az élőké, a halottaknak pedig nem számít ez az itteni méret. Már nem tud megszorongatni az, hogy ő mit szólna hozzá. Egyszerű babona és önszívatás mindaz, amit romantikus és moralizáló olvasmányaimból erről gondoltam. Én, aki egykoron nem ettem kaliforniai paprikát, kegyeletből, mert János nem szerette. Tagadtam már elég ideig, hogy én meg de. (Édességnek számít.)

Szóval, sok mindent megfogalmazhatok a nagy történet által. Tud távlatot, relatív pontot biztosítani, ahonnan felfénylik a lényeg. De nem arra való, hogy befussak vele. Hogy fedezékében akármit csinálhassak, bebújhassak mögé. Hogy helyettem élje az életem, sín legyen. Nem tesz támadhatatlanná, bírálhatatlanná a nagy történet. Engem se, téged se.

Borzalmasan zavar, ahogy a tragédia az önkifejezés ürügye. Ahogy turnézni lehet vele, szimpátiát csiholni, a szebbik, népszerű-jóságos-fájdalmas verziót megírni. Ahogy eszközzé válik, felhasználható, és ömlik a roncs eresztékeiből az egó, az én, én, én. Én szenvedek. Én nem vétettem. Én vagyok az áldozat. Én milyen tiszta és szorgos voltam…

Nem érzékeny, nem sorstárs embereket roppant könnyű ám megdöbbenteni, újat mondani nekik. Nagy szavakat puffogtatni tabutémákról. A hétköznap nehezebb.

Ezért nem lett levédetett edzésmódszer, szabadegyetem, tudomisén. Ez aránytévesztés volna. Nem lesz hatalmas, kihegyezett téma a maratonból sem. Nem az én ötletem volt amúgy sem, és nem is vagyok igazi futó.

*

A szerk. (szerz.) értesíti minden kedves, illetve rusnyább olvasóját, köztük Ádáz-Bádáz-Fontoskodót is, hogy a következő poszt jelszavas lesz, az ötbetűs, legújabb jelszóval (majdnem mindenhol átállítottam már), de újaknak most nem adok jelszót. Ha eddig volt, akkor van, ha nem, akkor így jártál. Ásd elő, elevenítsd fel, mindenesetre nem fair a jelszavas poszt megjelenésekor kérni jelszót. Nem is bízom meg mindenkiben. Kivétel az, akikkel már kávéztunk, edzettünk, ők nyugodtan.

(A jelszó nem véd meg semmitől, nincs ilyen illúzióm, egyszerűen eggyel beljebb viszem ezt a történetet, nem lesz annyira szem előtt, mert nem provokálni akarok vele.)

18 thoughts on “a nagy történet

  1. És hát azért sem lesz nagy történet a maraton (csak szép csendben, túllihegés, kütyük nélkül készülök és dokumentálom az edzéseket, ahogy eddig), mert szar fejek az emberek. Keserűek, jelentéktelenek, irigyek. Voltam én naiv: jaj, de jó, van egy célom, biztos akit a blog érdekel, az drukkol nekem. Nem ártok neki vele, igaz? Innen, a bejelentésből meg a visszajelzésekből szereztem erőt, visszaigazolást.
    Tipikus kezdő lelkesedés volt.
    Már az elején is volt, akinek keserű volt a dolog. Minden keserű, ami neki nem sikerült.
    A fotóktól megőrültek, az a műsor megy most is. 3 gyerek után, 40 meg 42 évesen…
    Azóta meg hihetetlen, mik jöttek, egyenes arányban azzal, ahogy kézzelfogható sikereim jöttek, és megerősödtem.
    Kiismertem az embereket. Valahogy összeadódott, betelt a kredit.
    Nettó rosszakarat, előzmény nélkül. Nem én voltam gáz. Nem velük volt kapcsolatos, amit csináltam, nem tartozott rájuk. Nem is volt igaz. Kente rám, akinek sara volt.
    Aki megharagszik, kavar, kibeszél máshol, ott tapsikol, aztán mintha mi sem történt volna, törleszkedik újra. Mert mégse jött be a másik. Ovi.
    Van, hogy okoskodásba öltöztetik az elgyengítést: tanácsok a futásról, ha lefutotta, azért, ha nem, azért. Az nem úgy van, szerintük nem jó. Eközben pl. én ketogén vagyok, semmi nem igaz rám a szénhidrátos működésből.
    Én csak csinálom, ami ahhoz kell, amit kitűztem.
    Máskor szemrebbenés nélkül megy a kavarás: árulkodás, ne kapjak meg egy munkát. Nem szégyelli. Le is járatta magát. E-mail írogatás. “Nyolcvankilós blogger”, akire ő aztán nem hallgat :DDDD Miközben nagy buzgón olvasott, és szarul van. Egykori nagyrajongó.
    És persze az ő kavarásaik miatt érezzem magam “megosztónak”.
    Olyan felszabadító minden keserűség nélkül látni, mennyire pitiánerek ők, és kimondani: bekaphatjátok.

  2. “Nem érzékeny, nem sorstárs embereket roppant könnyű ám megdöbbenteni, újat mondani nekik. Nagy szavakat puffogtatni tabutémákról. A hétköznap nehezebb.”

    Na ez az amiben nem állok sehogy. Sorstárs emberek megtalálása a megmentendők helyett. A nagy szavak puffogtatása megy, a saját hétköznapi életem élése nem.

    “A motiválónak szánt hatás és az önfeltárás mögött dicsekvés, önös visszajelzés-vadászat van” és ez is. Gyónni/gyóntatni megyek beszélgetések helyett, világmegváltani akarok, s nem áll le a megszokás. Ha elakadok, megyek segíteni másnak, mintha lenne értelme nem a saját problémámmal foglalkozni, addig amíg nekem nehezebb az életem tőle.

    Nehéz azt is olvasni, amikor a “rajongókról”, vagyis a szarkeverőkről írsz, mert könnyen megy nekem kinézni valakit, akit sajnálhatok, hogy aztán majd az ő életét éljem, az ő problémái töltsék be a tudatom. Tanulságosak lehettek volna a blogod elleni bosszúhadjáratok, sok kommentet ezért nem írtam meg, de élőben azért elég agresszívan toltam az elmúlt egy évben, egy olyan ember ellen, akiben a saját gyengeségeim láttam, miközben szervezett és céljai vannak/voltak. Mikor meg rajtam lett volna a sor, akkor a céltalanságon, az emberek motiválásán, az időben elkészülésen bukott meg a dolog. Nem segített az illető kárörvendése sem, meg annak az orrom alá dörgölése, hogy lám, nekem ennyire futja. Az sem hogy el voltam akadva magammal, és könnyen manipulálhatónak tartom magam, az ellenségemet meg manipulatívnak mondják, és akartam látni.

    S amiért még nagyon utáltam azt az embert: virágról virágra szállt, mikor én már elhatároztam hogy én nem ilyen vagyok, monogám, és egyigazival. Olyan aki tisztán játszik, és tudja, hogy mikor kell nemet mondani és kiszállni, hagyni továbblépni a másikat. És hát megcsaltam az első egyigazit annó, ő megbocsátott volna, de én kiszálltam, aztán meg gyötrődtem, gyötrődök sokat, hogy örökre ilyen maradok, félrenézős/félrelépős. Harmadszorra meg minden díszlet stimmel, dejó hogy itt vagy szeretet van, rengeteget segít, (és igénylem is, viszonozni keveset tudok belőle, vagy csak nem így szimmetrikus a dolog, nem tudom) de a kezdeti lángolás kéne, amiért elindult. Van helyette szétfejlődés, szalmalángok, visszatérés, átbeszélés. Csak nem kéne telepakolni olyasmivel, amit nem lehet átbeszélni.

    Na ez sem ide kapcsolódik így már.

    • Köszönöm, hogy önreflektív vagy, és őszintén megírtad.
      Ha a saját életed fontos, ha van célod, önbecsülésed, feladatod, kedved se lesz és eszedbe se jut máséba belemászni, ez biztos.
      Máson lógni ciki, más ellen fordulni meg, akit valaha hej, de csodálsz, ellene szervezkedni, rákenni mindent, az meg árulás.
      Teljesen más mindenesetre egy ismert, létező, közös ügyön dolgozó (?) emberrel rivalizálni, konfliktusban lenni, kompenzálni, összeveszni, mint neten, unalomból figyelgetni, finnyogni MINDENEN, de azon is, hogy miért van rajtam sapka…
      Há’ mondom, tél van mondjuk, és ha az a sapka nem áll nekem jól (vagy előnytelen épp a fotóm), az azt jelenti, hogy van még tartalék, mennyivel szebb vagyok
      Ennyit ér ez meg.

      • A közös ügy, amin dolgozunk stimmel, de nem igazán csodáltam azt az embert. Tanított viszont pár dolgot, plussz hatalmi helyzetbe akart kerülni. Nem csak fölöttem, mások fölött is. Nekem meg nem megy annak szétválasztása, hogy valaki elfordul a nem közös értékrendű emberektől, vagy bosszúból másokat basztató, basáskodó. Kibújik a feladatok alól vagy csak leterhelt. Azokkal lóg együtt szívesen, akikkel jól kijön, vagy manipulál. Ezen felül meg belemásztam a személyes életébe, amit nagyon nem kellett volna. Rengeteg energiámat viszi el most is, mondjuk kicsit könnyebb, hogy megértettem mi volt a bajom. Kinézeten finnyogni nem kezdtem, (illetve dehogynem, párszor olyan is volt, ótejóég.) de annál durvábban mentem bele abba, hogy mit miért csinál, és hogy hol sérült. Hát velem is van baj bőven.
        Most ott tartunk, hogy tart tőlem, s mindkét oldalról ott a büntető készenlét. Közben nem egyszer próbáltam távolságtartóan, s tiszta lappal kezdeni, letenni a dolgot. De ezen tényleg csak a távolság segít.

      • Férfi, igen, romantikus szál nem volt köztünk. Tükör, akit utálok és mentegetem sokszor. Másokból is kihozza ezt, főleg ha nemet mondanak neki vagy megmutatják, hogy ő is hibázik. És persze én sem vagyok szent, ha nem lovaltam volna bele magam ennyire a megbüntetésébe, nem itt lennék. Ez a felismerés, hogy mi volt a bajom vele, elegendő kéne legyen ahhoz hogy abbahagyjam.

      • A “kihozza ezt belőlük” felelősséghárító megfogalmazás. Ők viselkednek úgy.
        Férfit, de bárkit a magánéletébe (rád nem) tartozó poligámiáért elítélni is necces.
        Nagyon tisztellek a szembenézésért, és hogy ide leírtad, tud fájni, de másnak nincs értelme. A legtöbben lehazudják, átírják, másra tolják a sztorit.
        Aki idegesítő, azt el tudod kerülni, méltósággal.

    • Valójában emberek személyes, érzékeny dolgaihoz semmi közünk. Semmihez ninsc közünk, ami nem velünk való, 1:1 vagy csoprtunkra tartozó interakció. Még a celebekéhez sincs közünk, akik direkt ezért vanank elénk tolva, hogy lihegjünk, taglaljunk, szítva legyünk.
      Ezért is döbbenet az “olvastam ám rólad”, “hallom, hogy bántál el” szemétkedés. Ha vele nem volt konfliktusom, akkor másod-harmadkézből vett infóval mit kavar, vádaskodik? És ha elhiszi ezeket, engem meg rossznak tart, akkor mit akar tőlem?
      Ez a gyanús, ahogy nagyon meg akarják mondani. Semmi bajom azzal, aki megszakítja a kapcsolatot. Nagyon szívesen mindazt, amiért annyit hálálkodott, és viszlát. Na, ebbe nem bírnak belenyugodni. Elkezdik, hogy nekem hatalmam van, én üzengetek és bosszút állok. Miközben ők ipari méretekben kavarnak, szerveznek hát mögött (ne kapjak meg pénzes munkát), a neheztelésük oka meg az, hogy nem voltak elég ügyesek ahhoz, hogy oylan blogot rakjanak össze, ahonnan (bizony) igazságot lehet szolgáltatni, morális értelemben. mert egyszerűen nem írnak elég jól, nem érdekesek, vagy kilóg az igazi szándék. Pedig nekifutottak keményen…
      Én is gondolom nem egy emberről, hogy gáz. Hogy bénán él, nem látja magát, érdekalapú, nem tsizességes, szar a haja, hazudik a szelfijeivel. De nincs bennem indulat, nem akarom a tudomására hozni.
      Hogy engem hányan elemeztek: hogy nevelem a gyerekeimet, szerettem-e szerintük eléggé a férjem, milyen iskolát választok, mi motivál blogírásra, mennyi pénzem van és hogyan lett, ki mással mit tettem, miért tettem, ki a szerelmem, mi ez a sportmánia, mi van a fejemben, érzéseimben… Iszonyúan bevonódtak, és mondták, hogy de hát én tettem ki ezeket magamról. És akkor te lehetsz kotenyeles és rosszindulatú? Ezeket ki nevelte, hogy elttek ilyenek?
      Nagyon furcsa volt: egy ismeretlen ember, álnévről lövöldöz, vagy épp sajátról, de semmi közöm hozzá. Tízezer infót összeszedett, naponta jár a blogra, és csak a baja van – mitől lettem számára ilyen mániaszerű? És mi tartja itt? És magyarázza, hogy én vagyok rá irigy!
      És meséli, hogy de bezzeg ő most milyne állást kapott és ő hogy sportol, és emnnyivel eredményesebb. Fúj, de utáltam az ilyen kóstolgatókat…
      Megértettem azért ebből: veszélyesnek, jelentősnek tartanak, foglalkoztatom őket. Nem tudnak leszakadni. Ezen mindig mosolyogtam azért. Nekem elmúltak ők, nem számítanak, korábban se sokat. Önfontoskodás: azt hitték, én akarok tőlük valamit, legalábbis kölcsönös a viszony, barátság van attól, hogy ők “megkívánnrak”. A világomat, a miliőt, a blogolást.
      Nagyon hamis volt az egész. Lesték a gyenge pontjaimat, és akkor rúgtak belém, amikor szarul voltam.

      A produktumhoz egyébként van közünk. Ha valaki tényállításokat tesz a nyilvánosságban, fogyós módszert hirdet, kritizálja a ketogént, vagy kövér nőket nyugtatgat kövérbutikok finanszírozottjaként, hát, én szólok. Saját néven. A témában.
      De azt elemezni, hogy nekem kim, mim van, mit csinálok magánéletemben, hány kiló vagyok? A legértelmesebb kommentelőm volt, nagy harcosa a testszégyenítés
      -ellenességnek.
      Minden konfliktusom ebből szármnazott: de érdekes Gerle Éva, hm, én nem tudom ezt megugrani, biztos hazudik, döfködjük meg jól, vegyük el a kedvét.
      Biztos jólesik a pletyó meg a zsizsegés, a projekció, az önigazolás, de nem éerezték cikinek. Nem érezték, hogy ha nem tetszik a blog, akkor semmi közük hozzám.

  3. En mint (obszessziv-kompulziv) megszallotja a szemelyisegzavaroknak, magamban hummogve olvasom a zaklatokrol szolo bejegyzeseket: aha, na ez borderline, ez valoszinuleg covert narcissist, szociopata etc. Es nem tulzok, rengeteg van. MO-on valamiert nincs kimondva, megnevezve vagy egyaltalan a koztudatban (?) nem tudom.

    Jatszak a maguk jatszmajat es radarjuk van azokra akiket konnyen be tudnak vonni. (Bocsi, nem tudom magyarul kifejezni magam angolul tanultam mindent)-szoval vannak a taker-ek meg a giver-ek. Tok mindegy, hogy a giver eros egyeniseg vagy gyenge, pozitiv vagy negativ, sikeres vagy nem, gazdag vagy szegeny, adni fog. Energiat, motivaciot, figyelmet, erzelmet, penzt – teljesen mindegy melyiket, a lenyeg, hogy hajlamosabb negative exchangbe belemenni, mert az alaptermeszete az adas, a kapas kevesbe erdekli, mert vagy meg tudja teremteni maganak, vagy mert hozzaszokott (hozzaszoktattak) hogy neki nincs es nem is erdemli meg.

    Aztan ha belevontak a jatszmajukba, nem szabadulsz egesz addig amig nem talalnak egy uj, erdekesebb alanyt a jatszmahoz. Akkor szo nelkul ejtenek (a pszichologia ugy hivja ezt hogy: discard the victim)

    A buktato, hogy amikor az aldozat rajon a jatszma tenyere es termeszetere, es vedekezik vagy beduhodik, megprobal megmagyarazni visszassagokat, akkor megintcsak ad. Figyelmet, energiat, idot, erzelmeket. Nem az a lenyeg hogy mit, hanem hogy mennyit. Nekik a te ervelesed nem szavakbol osszefuzott mondatokbol allo szoveg, logikus erveles hanem csak figyelem es provokalni fogjak ujra es ujra (attention seeking behaviour). Ezek az emberek a pszichologusok remei, kulon biztositast lehet kotni rajuk egyebkent mert szeretnek alaptalanul feljelentgetni (pl megkered hogy ne hivogassanak otthon, ejszaka).

    Hu. Telefonrol potyogok, bocs a szar fogalmazasert. Meg ha okoskodonak tunik, lehet, hogy te is tudod mindezt, csak azert irtam, mert nem olvastam itt a zaklatasok kapcsan. Nekem ez special interest, es el is olvastam sok bejegyzest itt errol, sot a blogra is ugy kerultem, hogy meg akartam fejteni ki a szemelyisegzavaros abban az elharapodzott online vitaban amibe szinten veletlen botlottam, nem volt nehez egyebkent kitalalni :). Aztan maradtam mert mas erdekes dolgokat is talaltam itt.

    Az en allando kerdesem az, nem tudom megfejteni, hogy a magyar szocio(meg egyeb) patak miert sokkal nagyobb online parasztok mint a nem magyarok (legalabbis az angolul beszelok, mas nyelven nem tudok, nincs tapasztalatom)?

    • Köszi az értelmezést.
      A Kozma-ügy az, vagy valaki másra kerestél?
      Vajon akit nem megszállottan érdekel a téma, az nem veszi észre, hogy évek óta csak ők írogatnak, taglalnak, figyelnek? Tőlem biztos nem kapnak figyelmet, választ.
      Én nem érzem, hogy érvelnék vagy magyaráznék, én szembesítek, leírom, hogy NEVETSÉGES (mdaras fülbevaló, álnévről zaklatva moralizálni, blöfföket írni), és mivel erre elkezdi a legférgebb agresszív tartalmat és stílust, látom, hogy ideges tőle. A szavaim nagyon erősek, és nagyon áhítják, hogy akkor ők is hatni fognak, de sajnos…
      Egyébként meg nem csak nekem ír, hamisít is, és ezt lehetett tudni előre. Szóval, ha életem bármely szereplője kap az én aláírásommal, az én e-mailemmel egy zavaros, feszkós üzenetet, nem csodálom, hogy nem gondolja tovább, nem emlékszik arra se, még ha olvasta is a posztot, hogy a belelóg az ex jelenségről nekem mi az álláspontom és viselkedésem, hanem rám neheztel vagy engem tart hülyének. Csak hát aki fontos, azzal ezt én évek óta bebiztosítottam. Van egy jelszó, meg ismeri is a stílusom, a többiről tudja, hogy hazugság. És nyilván nem fog egy ismeretlen írogatóval leállni pletyózni, ahogy “Tibó” sem, van más dolga. Aki nem pszichopata, az borzad ezektől.
      A végére: azért nagyobb online poarasztok, mert az angolszász területen nagyon erős az ismeretterjesztés, szemléletformálás, iskolában és médiában. Nem csak abban, hogy ne egyél zsíros ételeket, hanem a bullyinggel, diszkriminációval és előítéletekkel kapcsolatos normák is. “Be nice.” Kiveti a közösség azt, aki ilyennel próbálkozik, nekem úgy tűnt. Még a “hát, azért az elhízás elég nagy probléma” állításra is megindul az érzékenykedés, hogy nem mondhatsz ilyet, ez testszégyenítés, és ne mert leírni az f betűs szót (fat).
      Meg talán van kapacitás moderálni is.

  4. A figyelmet nem ugy ertettem, hogy parbeszedet folytatsz veluk, az vilagos hogy nem. Inkabb ugy, hogy hat rad, rajta van a figyelmed. Ami teljesen normalis emberi reakcio, ha valakit zaklatnak az zaklatott (duhos, a toke tele van, vagy eppen rohog rajta, sir rajta kinek mi) en inkabb csak az engem foglalkoztato tenyeket allapitottam meg roluk, a zaklatokrol (az empatiahianyos/cluster B szemelyisegzavarban szenvedoktol) a mukodesukrol, amit elszantan probalok felterkepezni, megerteni, beleerezni evek ota. Egyebkent nem megy. Es fontosnak tartom felhivni ra a figyelmet, hatha egyszer vegre mar bekerul a koztudatba, hogy masok is ismerjek meg az ilyen kapcsolatok dinamikajat. Nem csak azert mert az ilyen zaklatok a magyar online kulturat igenytelenitik, hanem mert a legtobb csaladon beluli bantalmazas is altalaban egy (vagy tobb) cluster b kore epul fol. Sokkal kevesebb ember ragadna bele szar hazassagokba ha tudna es ertene a cluster-b manipulaciot, power-control jatszmakat, azt hogy ennek milyen biokemiai hatasa van az idegrendszerre, hogy lehet ellene vedekezni stb. Meg nem is akart az a szokvanyos tanacs lenni, hogy ne reagalj akkor majd abbahagyja, mert azt ruhellem, es en magam aztan meg tenyleg nem vagyok az az elengedos, buddha tipus aki barkinek is ilyen tanacsot adhatna, szoval a szembesites, a szavaiddal elve, nagyon is kell, beszelni kell rola, minnel tobbet, de nem azert mert a masik fel majd megerti. O az eletben nem fogja megerteni mirol beszelsz, mert egy alternativ valosagban el. Azert kell mert megmutatja az ilyen kapcsolatok valosagat minnel tobb kezbol, valtozatosan.

    Amugy tenyleg eloszor a kozmaba botlottam es facepalmoltam, de nem csak ra utaltam, hanem pl. olyanokra is, akikrol ha jol ertettem azt irtad, hogy barizni jottek aztan megprobaltak iranyitani aztan sertodotten elrohantak es most ezt a viselkedest loopoljak valahol mashol. Ez elegge borderline zavarnak hangzik.

    Bocs ez rohadt hosszu lett. Es az obesz csaladba hazasodtam es felhizlaljak a gyerekem meg csak most kovetkezett volna, de azt most kihagyom 🙂

  5. Bocs, csak tenyleg ertheto akarok lenni, tehat figyelmen pl azt ertem, hogy most itt ketszer elhangzott a nevuk, ez eleg drive lesz 5 utube videora. Hogy lehet masok figyelme, foleg negativ a hajtoero? Na en ezt szeretnem megfejteni.

    • Szerintem a negatív figyelem azért energia, mert akkor áldozatnak érzi magát, szimpátiát nyerhet, hogy őt üldözi a háttérhatalom/gyíkember/gonosz budapesti liberális blogger. Ő fontos, ővele foglalkoznak, és rám is terhelheti a lustaságból, szar közegéből, tehetségtelenségből és elmebajból eredő kudarcait.
      Ó, hogy Kozma-ügyben is hányan szerettek volna farvizen hősök, mártírok lenni! Ezen az oldalon. Megkívánták. “Támadva vagyok, mártír vagyok, fontos vagyok.”
      Valójában: fontoskodók, unalomból cirkuszolók, feszkóra vágyók voltak.
      Feljelentésmásolás szóról szóra, fontoskodás, hogy ő erről az ügyről beszélt Barrosóval (!) az euban… napi sok óra megfigyelés, kommentelés, lesben állás, partizánromantika…
      Lesni a fejleményt, bandázni, összetartani, kiröhögni valakit, hatalmat megélni, magukat különbnek érezni, ez ment. Pedig őket senki nem támadta, s hogy ők engem védenek, az két hétig volt igaz, aztán önjáró lett és Frankenstein.
      Rám nem azért került a figyelem, mert cirkuszoltam. Én tényleg különb voltam, és engem megtámadtak, emellett én nagyon hamar le is álltam, és semmit nem bántam meg.
      Ők hergelték be őket.
      És ki is hátráltak aztán sunyin, amikor érezték, baj lehet, “megbocsátottak” Kozmának, engem meg otthagytak a szarban, a rámkent szarukkal.
      Borderline és bipoláris is van köztük, egyébként.

  6. Igen, a martirkodas, aldozatszerepben tengodes az egyik nagy jatszma (o hogy ruhellem, alattomos, sunyi es kartekony, es valojaban a bantalmazas egy formaja), a masik meg a mindenaron aldozat szerepbe kenyszerites. Amikor a masik az onbecsulese, onbizalma, onertekelese, szemelyisege (aminek a letezeserol halvany emlekfoszlanyai vannak mar csak) apro szilankokra tort darabjait probalja osszekapargatni a szarbol es a cluster-b ott all fole magasodva, karba tett kezzel, hogy na te kicsi kis fereg, nezz fel ram mily orias lettem en. (ebben mar volt reszem). De ha nem tudnak aldozati szerepbe kenyszeriteni akkor huuuu, na akkor elszabadul a pokol (ebben is volt mar reszem) mert akkor ok kihez viszonyitva lesznek nagyok es erosek, tehetsegesek, kreativak, lesz tobb penzuk, jobb karrierjuk? Az ilyen ember magat korabbi magahoz viszonyitva ertelmezni nem tudja, ahogy az egeszseges lenne, mert ugyanabban az erzelmi/fizikai/mentalis/anyagi szarban tesped az idotlen es mozdulatlan terben.

    Amugy igazad van, azota gondolkodtam ezen, az oktatasnak koszonhetoen nyugaton ez a viselkedes mar annyira ciki (es buntetett), hogy nyilvanosan szinte kivitelezhetetlen. Viszont csaladon belul sajnos nagy divatja van. De a hatosagok, segito szervezetek ertik a jelenseget es abszolut van hova fordulni ha valakit bantalmaznak. MO-on nem hiszem, de lehet hogy tevedek. Persze sajnos ennek ellenere sem mindenki jut el odaig, hogy eljen vele (co-dependencia, a masik nagy clusterfuck, azok akik igenis inkabb a bantalmazott szerepet VALASZTJAK, ne szepitsuk).

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s