te magyartanár vagy, te biztos szereted a verseket

El tudnék itt anekdotázni erről az igen kínos helyzetről, mert sokszor átéltem. Bizony, a Babitson, József Attilán, Rimbaud-n köszörült kényes fülemet gyakran fűzfapoéták kakofóniája harsogta teli. Mert hát én szeretem a verseket, há’ nem? És van pofájuk ezt úgy beállítani, hogy ez nekem jó. Ez, amire csak kényszerű mosollyal és álságos lelkesedéssel tudok reagálni, de csak nagyon fiatalon és jobb napjaimon, és akkor is csak azért, hogy meg ne bántsam szegényt, aki a nagybátyja/a saját zsengéivel jön.

IMG_6250

A lényeg, amitől ez nem anekdota: valaki, aki tud rólad egy címkét, neked tulajdonít valamit, amit az ő fejében ez a címke jelent, és aztán azt odatolja eléd. “A nők ugyebár szeretik a virágokat”, és úgy éli meg, hogy ezzel téged ő szeret, ezáltal tud hozzád kapcsolódni. Aki erőszakosan bókol, az is úgy képzeli, ezt szeretik a nők. Soha fel nem merül benne, hogy fordított esetben ő szeretné-e ezt, vagy hogy neki mihez van joga. Az eredmény nagyon kínos, és ha megmondod, amit gondolsz, az illető persze rád fog haragudni. Ha nő–férfi viszonylatban történik ez, akkor nagyképű, nyafogós királylány, ágáló feminista leszel. De ha mondjuk a szoftverfejlesztőt kéred meg hasonlóképpen, hogy takarítsa már ki a rántott hagymakarikát a billentyűzeted közül, mert ő ugye szereti a számítógépeket, akkor talán egy kicsit feltűnőbben lóg ki a lóláb, még akkor is, ha éppen kitakarítja szívesen.

Én egyébként nem találom a határt a nőkkel való szexista viccelődés, az érzelmi nyomásgyakorlás, a munkahelyi szexuális zaklatás és a nemi erőszak között. Szentül meg van győződve a figura minden esetben, hogy ez kell a nőknek.

Megint: oda kellene figyelni a másikra, a másik ember egyedi, aktuális, folyton változó valóságára, should nélkül, igazán, nem helyette megmondani, mit szeret, mi lenne jó neki, és nem sztereotípiák szerint borítani oda, amit gondolunk, nem egy Randitanácsadó kamaszoknak színvonalán plakátolni ki a Madách térre a szerelmet, nem énekelni Caruso születésnapján, és nem vinni patchwork takarót a textilművésznek, egyáltalán: némi ízlés, műveltség, minőségérzék, mértéktartó emberség, az nem árt sosem.

248 thoughts on “te magyartanár vagy, te biztos szereted a verseket

  1. mikor olvasom az írásaidat gyakorta van, hogy azt érzem, hogy annyira jól leírod amit én is érzek, gondolok, pont azt és pont úgy, csak nem tudom megfogalmazni. teljesen egyetértek veled, ez az alapvető megélésem. egy-egy posztod után napokig gondolkodom, nézegetem a kapcsolataimat mindezek fényében, sokat segítenek a belső munkámban. ennek kapcsán többször is megfogalmazódik bennem az a kétely, hogy mi van akkor, ha a férfiak tényleg alkalmatlanok arra, hogy azokra a szükségletekre amiket Te is piszkálsz, reagáljanak? mi van akkor, ha egyszerűen másképpen működnek, mások, kész. mondjuk röviden alkalmatlanok arra, hogy a szükségleteinkre jól válaszoljanak? ezen a ponton nekem az jön ki, hogy ha erre biológiailag 🙂 tényleg alkalmatlanok, akkor az összes szükségletünk elvárássá válik, olyanná amit nem tudnak teljesíteni. (persze biztos vannak kivételek, meg szerencsés találkozások, elvétve) és ha ez tényleg így van, akkor ebből mi a tanulság számunkra? hogyan kellene nekünk változnunk, mit kell másképpen gondolnunk ahhoz, hogy ki tudjunk lépni ebből a kölcsönös nemek közötti leszívó játszmából? engem most ez egy ideje nagyon foglalkoztat, és nagyon örülnék, ha erről ebben a körben lehetne beszélgetni, hátha kapnék valami segítséget/muníciót a tovább gondolkozáshoz.

    és igen, tudom, hogy a rendszerszintű okok, meg hogy lehetne nekik is változni, meg odafigyelni, ezeket mind tudom és én is így gondolom, meg azt is, hogy valójában nekik sokkal több vesztenivalójuk van. szóval ezeken az alapokon hozom be ezt a felvetést.

    • De mitől működnének “másképp”? Miféle biológiai alapra gondolsz a felmentésüket illetően? (A férfiakról úgy általában?)

    • beszélgetni kell, sokat, én úgy látom, hogy párkapcsolati szinten ez a lényeg.
      és ez az, ami tényleg nehéz a többségüknek, mert arra lettek szocializálva, de semmiképp sem genetikailag kódolva, hogy számukra a dolgok, feladatok adottak: egy nő ilyen, egy férfi olyan. és mivel neki könnyebb a dolga, mert a norma az ő szükségleteire viszont figyel, ezért nagyon nehezen esik le nekik, hogy mégsem jó a rendszer: mindig te leszel az, aki nem felel meg, mert a női norma jóval szűkebb. (mit szabad, mit ítélnek meg, mit hogy kellene érezni, akarni, stb. stb)
      Az nem biológia, hogy beszélgessünk, és ismerjük meg egymást, vegyük a másik dolgait számításba. Tudnak beszélni. Tudnak munkamegosztani, ha akarnak. Tudnak kérdezni is. Meg tárgyalni, hogyne tudnának. Csak akarni kell, de melós ez.

      • én is így gondolom, hogy nem biológiai, azért írtam a smileyt, meg így is szeretném hinni, de mi van akkor, ha nekik valóban nincs igényük arra amit mi szeretnénk tőlük? és most nem azt próbálom piszkálni, hogy ez valójában hogy van, hanem azt szeretném körbejárni, hogy nekünk, saját magunk számára önreflektíven mi a következtetésünk arra az esetre, ha – bárhogyan is van – ők nem akarnak a mi szükségleteinknek/elvárásainknak megfelelni. Éva írt erről, egyéni szinteken ott van a válás, szakítás és ezt én is így gondolom. a kérdésem arra vonatkozik, hogy hogyan tudunk kilépni társadalmi szinten ebből a nemek közötti kölcsönös játszmából, függésből, elvárás tömegből.

        • azt hiszem, értelek
          egyéni szinten lapát, de társadalmi szinten mi legyen
          nem tudom, háztáji söprögetés, de ez megint csak egyéni
          folyamatos kommunikálás, másképp nevelés, blogírás 🙂
          aktív részvétel szervezetekben, tüntetésen,
          ha nincs rá igényük, elfogadniuk akkor is el kell a nők igényeit, a lényeg, hogy hangozzon el, legyen jelen a szempont, érdekérvényesítés
          tenni kellene a sok poros kultúrterület újragondolásáért
          sok minden kellene, én is úgy érzem néha, hogy a kommentelés, beszélgetések csak szájtépések, és nem cselekvés…

        • Tömegesen azért nincs igényük az önmagukkal szembeni magasabb elvárásra, mert megengedhetik maguknak, hogy ne legyen. Hiszen így is van, aki elfogadja őket. Ez a baj. Én arra a következtetésre jutottam, hogy tömegesen kellene őket otthagyni. Belőlünk élnek mindenféleképpen.

    • Mire lennének ők biológiailag alkalmatlanok? Hogy méltóképpen bánjanak velünk, vagyis a méltón viselkedjenek egy párkapcsolatban? Van erre szerinted biológiai magyarázat?

      • arra, hogy úgy bánjanak velünk ahogy mi szeretnénk. és a hangsúly nem a biológiain van hanem az eltérő szükségleteken, elvárásokon.

        • Most már én is jobban értem a felvetésed, azt hiszem 🙂 De azt gondolom ezt nem mi akarjuk tőlük, hanem pl. egy párkapcsolat csak egyenlőségi alapon tud egyáltalán működni. De valóban, még két szabadon gondolkodó és nyitott ember esetében is olykor működésbe lépnek a rendszerszintű mechanizmusok, ezeket kiirtani azt hiszem csak a gyerekeink fejében van lehetőség.

      • írta itt a minap egy pasi (talán zsemle, nem vagyok benne biztos), hogy a felesége beszélgetni akar szex előtt és neki ez nem esik jól.
        ez azt gondolom egy kulcspontja ezeknek a kérdéseknek. hogy hol az a pont, amikor valaki azt mondja valamire: nem esik jól.
        (elmegyek edzeni a barátnőmmel és kitűzöm mit fogunk csinálni. ő a felénél kiszáll és azt mondja: nem esik jól. nem, nem tudom rábeszélni, hogy folytassa, mert nem esik neki jól)
        lehet sántít a példa, de összességében én azt látom, hogy a “nem esik jól” pont bizonyos személyiségeknél hamarabb érkezik el. talán fájdalomküszöb, kényelmetlenségi, diszkomfort szint különbségekből adódik. nem tudom.

        és ez nem nemfüggő. halkan jegyzem meg ezzel kapcsolatban azt, hogy én személy szerint több ilyen – hamarabb eléri ezt a küszöböt – férfivel találkoztam, mint nővel.

        és itt érkezünk el a következő ponthoz: rendszerszinten kódolt, hogy ez a pont neki hamarabb érkezik el. mert :
        – amikor nem tudott beágyazni gyerekkorában az anyja kivette a kezéből és megcsinálta?
        – mert amikor nem evett a teli hűtő mellett, mert mondjuk az anyja nem volt otthon még akkor is inkább éhezett aztán persze, hogy az anyja előre bekészített, feliratozott neki mindent, de többnyire igyekezett elé tenni az ételt?
        – mert amikor nem ment neki valami, már kora gyerekkorában egy egész sor felmentő eszközhöz tudott nyúlni (fiú! azért mocskos a ruhája!)?

        nem tudom a választ, de gyanítom, hogy itt találjuk a választ. megint.

        • Annyira pontos ez a gondolatmenet árnika, és annyira szomorú leszek tőle. Hogy a férfiak egy részénél a beágyazàs, házimunka sorába illesztendő a beszélgetés az asszonnyal. Élete párjával, gyermekei anyjával nincs igény a beszélgetére, csak egy zavaró akadály a bugyiba vezető úton.

          • és még szomorúbb, hogy azt hogy “nem esik jól!” ezt büszkén, széles mellkassal, igaza teljes tudatában belemondja az arcunkba. itt a blogon belemondja a képünkbe. fogadd el ezt, mert nekem jogom van kimondani, hogy mi esik jól és mi nem.

            nem jövök azzal, hogy mi nők, meg a férfiak.

            de: egész nap nylon harisnyában, szűk szoknyában, magassarkúban lenni nem esik jól. (valóban jobban esik a kanapén feküdni és sört iszogatni) de nem mondom bele a képébe adott esetben a munkatársaimnak, vagy a férjemnek.
            hibáztató éllel. hogy az a valami ami nem esik jól, azt amiatt a személy miatt mégiscsak csinálnom kell.

            ez egy kurvára hibáztató mondat. hogy aki elvárja (azt hogy beszélgessünk és ettől nekem kialakul a nem esik jól érzés az egy hülye, az egy nem empatikus ember, mert nem veszi figyelembe a nem esik jól szintemet! a dugni akarok szintemet. és jön közvetlenül az ágyban az aktus elutasítása után: de hát akkor mondj te megoldást, akkor mi legyen? kérdezi egészen nyitottan a férfi a nőtől?menj el nyugodtan kurvához, verd ki, vagy keress egy állandó barátnőt válaszolja a nő. erre: nem azért nősültem meg! – igen innen jön a plusz energia. amit nem fektet a dologba. addig terjed a tevékenysége, a nyitottsága, hogy számon kéri a nőt, még el is fogadja egy pontig amit a nő kínál. mondjuk belemenne abba is, hogy havi egy szex, de nem biztos, hogy jól esik a nőnek, de nem baj, ebben kiegyezik)

            • “mondjuk belemenne abba is, hogy havi egy szex, de nem biztos, hogy jól esik a nőnek, de nem baj, ebben kiegyezik”
              Emlékeztek? Nem is olyan régen pont ezen a blogon bizonygatta egy nő nekünk, hogy az ő megoldása, a kiegyezés a férjjel heti X db szexben, az mennyire korrekt. Csak egy kis síkosító kérdése az egész, rögtön nem is lesz olyan kellemetlen 😉

    • Látod, PONTOSAN ez az, amit a jelenlegi rendszer akar tőled. Hogy végül oda juss el, hogy ők szegények nem képesek, nekik ez az adottságuk, ez van, ők ezzel tudnak operálni, ők ennyik, nem is várhatsz tőlük mást, Mars-Vénusz, és hát tudjuk, hogy “lehetne nekik is változni meg odafigyelni” (bár azt nem tudom, miért lenne nekik több vesztenivalójuk), de valójában mégsem fognak sosem, mert nem tudnak (szegények), és hát így aztán a nőknek kell, gondolkodni is, változni is, alkalmazkodni is. Látod, hogy nem jó így, és mégis, mégis te akarsz változni, már megint. Nekik nem kell változniuk, nem kell másképpen gondolkodniuk, nem tudnak. Nem.
      Ez a kiindulópont szerintem (hogy a férfiak nem és nem képesek többre, bennük ennyi van) a patriarchális rendszer tipikus alapfeltevése, ami gyakorlatilag gyermeki szintre degradálja a férfiak gondolkodó-és cselekvőképességét, és teljesen függővé teszi őket a nőktől. A feminizmus pont azt állítja, hogy a férfiak igenis képesek többre, másra. Tehát, ahogy az előttem szóló is mondta: beszélgetés, beszélgetés, beszélgetés. Nem tudsz mit csinálni. Ha megint magadban keresed a hibát, csak adod alájuk a lovat (“látod, tudsz te, ha akarsz, drágám”). Nekem ez így bejött, működik, a férjem gondolkodik, okosakat kérdez.

      • “Nekem ez így bejött, működik, a férjem gondolkodik, okosakat kérdez.”
        ebből a mondatból is kilóg a lóláb!
        mert miről is van szó:
        – a nő dolgozik a változtatáson.
        – a férfi kérdez (hogy kell kakaót csinálni?) és mi minden nap tanítunk;
        – a plusz energia megint tőlünk megy el. nekünk kell energiát bele tenni megint.
        és akkor örüljünk, hogy
        – gondolkodik
        – okosakat kérdez (nem a kakaóporból kell több, hanem a cukorból?)

        bocsánat, tényleg nem akartam Rita férjével viccelődni, mert értem amit írsz és nagyon is jó dolog ez, ha működik.

        csak én ezeket a köröket futom nap, mint nap. és ebben benne van a kakaó készítés és az is, hogy megeszi adott esetben a gyerek diétás menüjét, mert “nem volt ráírva”.
        szóval hol a határ ahonnan ez konstruktív?
        hol az a pont ahol nem ilyen gyermekded, szinte gondoskodás szerű ez a kommunikáció .

        a másik pedig mindebből adódik: engem roppant fáraszt. egy felnőtt embert akarok magam mellé. utána is olvashat például. miért én vagyok a két lábon járó kérdésekre válaszoló, megtanító ember (különösen úgy, hogy az elhangzottak semmilyen szinten nem épülnek be, futom újra és újra a köröket)

        • Úgy mondanám, ahogy blogírónk fogalmazott, hogy a férjem “kezdő feminista”. Valahol el kell kezdeni, és ő bizonyos dolgokban eleve feminista módon gondolkodik, de bizonyos dolgokat meg kell értenie. Szerintem az akarattal kezdődik, és azzal, hogy igenis megkérdezi, “miért gondolod így”, ahelyett, hogy pl képen röhög, vagy közli, hogy ez de hülyeség.

        • Okosakat a feminizmusról kérdez, és az ezzel kapcsolatos álláspontomról, nem a kakaóporról. A saját kakaóját keveri, mert én nem tudom, hogyan szereti, az az ő dolga.

          • akkor egyértelműen más a szint. nálunk a feminizmus:
            – hülyeség
            – szektás
            – unom
            – mindig erről beszélsz
            – senkit nem érdekel

            • “- senkit nem érdekel”
              Hű ez mennyire tipikus és hányszor hangzik el férfiak szájából. Pedig a senkit nem érdekel, csak azt jelenti őket nem érdekli. De, hát ugye mint tudjuk a normát ők szabják meg egy kapcsolatban.
              Ma a férjem elment egy áruházba, hogy bevásároljon a cégnek. Kérdeztem tőle, hogy itthonra is vett-e vécépapírt, mert elfogyott. Azt mondta, hogy semmit nem tudott venni itthonra, mert telefonált nekem, de én nem vettem fel! Visszakérdeztem, hogy miből gondolja, hogy kizárólag az én feladatom az-az otthon, amiben ő is lakik. Halál komolyan mondta, hogy ő ilyeneket nem tud megjegyezni…
              Azért értem ám, a cég pénzt hoz, ami fontos ezért az ügyeit észben tartja (azért eszébe sem jutott felhívni, hogy oda mit kell venni).
              Otthonunk nem termel pénzt, ezért az ügyei nem fontosak. És ami nem fontos rögtön az én dolgom lesz, mert igazi férfiak csak fontos dolgokkal foglalkoznak.

            • “Azt mondta, hogy semmit nem tudott venni itthonra, mert telefonált nekem, de én nem vettem fel!”

              édes istenem! ez az én férjem! te Vacskamati! vagy egy a férjünk, vagy újabb bizonyosságot kaptunk. miről is?
              mi nők is ennyire egyformák vagyunk?
              (csendben kopogtat a kérdés: a WC-papír-vásárláshoz miért kell telefonálni? válasz: mert ez egy csodás marketing fogás. annak illusztrálására, hogy az otthoni munkában ő milyen nagyon kiveszi a részét. háromezerszer felhív a boltból, hogy ez is kell? az is kell? és ha nem vett valamit: mert nem vetted fel a telefont, amikor a boltban voltam. milyen érdekes nekem a vásárláshoz pénz kell és a józan eszem, nekik ehhez telefon szükséges… ja és ha kicsit fáradtan pislogsz a tűzhely mellett állva rögtön sorolja is, hogy mennyi mindent megcsinál, nekem semmi dolgom)

        • Volt itt a blogon a bántalmazás formái sorozat. Nehezen ment, amíg megtaláltam a saját helyzetünket, a legtipikusabb példák nem illenek. Ám egyszer csak ott volt: a jó fej férj, aki segít (áj, hogy utálom ezt a megközelítést, és mégis, zsigerből kifolyik az ujjaimból. Szóval nem segít, részt vesz, benne van, csinálja) a háztartásban, a gyermeknevelésben, beszélget, önállóan gondolkodik nem csak a munkahelyén és úgy általában társ az életben. Csakhogy! Ebben sok órányi szervezés van a nő részéről, megteremteni azokat a feltételeket, ahol a jófejség tobzódni tud. A mi helyzetünk: a férjem többnyire háztart, amennyiben kitalálom neki a munkát és megbeszéljük az időpontot, amikor csinálni fogja és közben békén hagyom. Főz, szinte minden nap, amennyiben kitalálom a menüt és bevásárlom a hozzávalókat, vagy elkészítem a listát a bevásárolni valókkal. Közös szabadidős programokban teljes gőzerővel részt vesz, amennyiben kitalálom hova menjünk, kikkel, mikor, mennyibe fog kerülni. Átrendezünk, meszelünk, új bútort veszünk, amennyiben megcsinálom az első terveket, jövök javaslatokkal, amiből válogathat, árajánlatokat hozok. Ja, és érdekességképpen: ebből semmit nem vár el tőlem, sem a napi szintű házimunkát, sem a szervezést, semmit. Ha nem csinálom, hát nem, majd évek múlva megtalálják a koszba kövesedett testünket az omló falak között :). Kivételt képeznek azok az időszakok, amikor látványosan nem bírom ezt csinálni (betegség, határidős munka), olyankor felsejlik a tudatalattijából, hogyan is funkcionálunk nap mint nap. Illetve, a gyermekkel. Őt tökéletesen ellátja egyedül is, épp csak nem szoptat.
          Ehhez kapcsolódó adalék, bár nem teljesen ideillő: ahányszor nőkkel erről beszélgetünk, minden alkalommal lelegyintenek és rám szólnak, hogy ne panaszkodjak, lám az én férjem mennyi mindent csinál, mekkora szerencsém van, MÉG a gyermekkel is törődik, mi többet akarnék. És nem bírom átvinni rajtuk, hogy a rosszhoz képest az én férjem tényleg egy mesterpéldány, de miért nem a normálishoz (elképzelt normálishoz) viszonyítjuk?

          • Katja, a kérdésedben ott a válasz: mert a legtöbb ember fejében a normális az a jelenlegi, általános állapot, nem valami kívánt ideál.

            Jó, hogy leírtad ezeket, elég világos lett sok minden abból, hogy megy nálatok ez a “segít” dolog (jaj, nekem is nehezen jön a számra más szó a “segít”-en kívül!!). Kemény ez nagyon, irtó sok melót viszel bele, ezt remélem tudod (azért mondom, mert könnyű beleesni abba a hibába, hogy a saját erőfeszítéseid értékét alábecsülöd). Kemény, hogy mindent elő kell készítened neki, és akkor (minő csoda) elvégzi a feladatot. Melynek a végső végrehajtás csak egy része, hiszen te is soroltad, mennyi mindent kell megcsinálnod ahhoz, hogy ő a végén “segíthessen”.

            Érdekes nagyon.

            (Főleg anyósomnak lehetek hálás azért, hogy a társam tudja, mi fán terem a söprű, porszívó, mosogatószivacs, fakanál – igaz, teregetni nem tud olyan jól, de szívesen megtanulja tőlem azt is. 🙂 )

          • Nagyon fontos, amit felvetsz, mindenestül. Rendkívül tipikus, hazánk és főleg a haladó országok tele vannak önmagukkal nagyon elégedett, “jó fej” férfiakkal, akik továbbra sem értik, a nőknek mi bajuk. A Hétköznapi hímsovinizmusban ez is le van írva: a nő, az észrevétlen a szervező, a diszpécser, a végrehajtó, az ellenőrző személy, és a férfi, aki mennyit segít, autót mos, amikor a szomszédok is látják, focizik a gyerekekkel a nyaralás alatt, nem kiabál, lelkes, meg húst süt az előkertben. Ez megint tudatosság kérdése, az előszóban a szerző, Louis Bonino is elismeri, mennyire azt hitte, hogy ő egyenlően nyomja, és ugyanilyen mindent-a-nőre-hagyó manőverekkel élt.

          • És még eszembe jut a “kiherélt férfi”-effektus. Tehát hogy olyan szintű irányítói szerepet vár ez a felállás a nőtől, ami nem szexi. Mert egyoldalú. Én nem szeretnék sem irányítva lenni, sem irányítani. Az ember elkezdi lenézni, nem sokra becsülni azt, aki kérésre oly készséggel mosogat, játszóterezik. Felnőtt ember, miért nem látja át a teendőket, miért nem kezdeményez? Inkább területek legyenek, egyiknek ő a felelőse, a másiknak én, de párterápián kaptunk olyan feladatot is, hogy cseréljük a szerepeket. Ennek jelentőségét csak most értem meg.

            • Elolvastam a hozzászólásokat és az volt az első zsigeri reakcióm, hogy nem, nem, félreértettetek, az én férjem nem ilyen rossz, tényleg jófej. Aztán adtam magamnak egy mentális nyaklevest, hihetetlen ez a győzködős dolog, és legtöbbször csak magunkért tesszük.
              Sokat beszélünk róla itthon, egyébként területeink vannak, az övé a nagyobbak, de ritkábban előfordulók, az enyémek a kisebbek, napiak (kivéve a főzést). Onnan származik a konfliktus, amikor teljesen elhanyagolja a saját területét (rá kell szólni, emlékeztetni kell stb.), vagy elmegy szemet szúró dolgok mellett (pl. szobából kimegy a konyhába és a 30 csésze közül egyet sem visz magával). Pont az emlékeztetések vagy rászólások miatt jött szóba ez a nem szexi dolog is, amiről beszélsz, mert én úgy érzem tőle magam, mintha az anyja lennék, ő úgy reagál, mint valami sértett kisfiú én meg jelzem ilyenkor, hogy ez a háztartási ödipális viszony nekem nem jön be, kérem vissza az erős, szexi férjemet. És a beszélgetések is tudnak időnként energiát leszívni, ki kell sakkozni a hangulatát, mikor megfelelő a helyzet, hogy elmondjam, mi nem jó nekem. Néhány nap felhőtlenség, aztán kezdjük elölről.
              Olyan, mintha panaszkodnék, pedig nem, neki is felolvastam, amit írtam, tényközlés inkább.
              A mi helyzetünket súlyosbítja még az a külső tény is, hogy én tőle függetlenül is egy ilyen buzgó mócsing vagyok, ismerkedésünk előtt, távkapcsolatunkban, együttélésünk alatt is nekem volt/van kiterjedt szociális életem, projektjeim, felszólalásaim, megmozdulásaim, szóval én alapból szervezkedő vagyok, ő meg egy viszonylag visszahúzódó, szakmájában tobzódó művész. Innen egy lépés ezt a mintát átültetni az otthonunkra, mégis van egy pont, amiután nekem inkább terhes és fárasztó, hogy egyedül kell kitaláljam az életünket. Így vagyunk, és én jól rátok zúdítottam 🙂

              • Ja, és a bűntudat. Miután a másik passzív, “nekem így is jó, meg úgy is” viselkedése, felelősségnemvállalása után te kitalálod a kettőtök+gyerekek életét, és neki csak a véleményezés jut, tehát ekkor meg bűntudatod van, hogy mindenben hozzád igazodik, átvetted az uralmat, lohol a waldorfos szülői estre, mert te waldorfot akartál, kotyogósban főzi, pedig eredetileg a filterest szereti, aprómunkát végez utasításra, de nem dönt soha — ez sem szexi, egyik félnek sem. Vagy ha döntései — elmegyek vaddisznót lőni hétvégére, vettem egy új fényképezőgépet — csak az ő javát szolgálják, a közös és lemondós dolgok a nőre maradnak.

                Mi lenne az életből, ha nem csinálnánk, nem döntenénk, nem szerveznénk? “Bízd rá, ne akarj mindent megcsinálni, bátorítsd, add árt neki a feladatokat” — így tolta a felelősséget a fáradhatatlan nőkre a Nők lapja nemrég. Én megmondom: nem lenne semmi. Menne a tévé, üres lenne a tolltartó és az uzsonnásdoboz, és jönnének a szemrehányások a férjtől és a környezettől, hogy de hát egy nőnek, anyának az a dolga, hogy…

                Árulkodó, hogy magadat nyüzsgőnek, buzgómócsingnak állítod be, ez is tök pejoratív, pedig az aktív, értelmes ember ilyen, nem a fotelben túrja az orrát.

      • Rita, “A feminizmus pont azt állítja, hogy a férfiak igenis képesek többre, másra. Tehát, ahogy az előttem szóló is mondta: beszélgetés, beszélgetés, beszélgetés.”
        azért mert a feminizmus ezt állítja szerinted, attól ez még nem biztos hogy így is van :). ez lehet egy irreális elvárás is. jól hangzik ez a beszélgetés-beszélgetés-beszélgetés megoldás, a fallal is lehet hosszasan, a kommunikációhoz azért lehet hogy két odafigyelő ember kell. 😉

        a jelenlegi rendszer szerintem is ezt várja el amit írsz, én viszont nem azt piszkálom, hogy ebbe hogyan simuljunk bele, hanem hogy mit tehetünk azért, hogy kimaradjunk belőle, ha a fickók csesznek változni.

        feministaként azt is gondolják sokan, hogy a férfiak “szegények nem képesek, nekik ez az adottságuk, ez van, ők ezzel tudnak operálni, ők ennyik, nem is várhatsz tőlük mást”, majd ebből azt a következtetést is levonják időnként, hogy sem a szót, sem az energiát, sem a házimunkát, sem a szexet, sem a figyelmet nem érdemes rájuk vesztegetni. 🙂

        • Értelek, igen. És megértelek. Az én álláspontom az, hogy a fickók ne csesszenek változni, hanem változzanak. Ezek nem irreális elvárások, hanem – ahogy a blogírónk fogalmazott – az alap, ahonnan egyáltalán el lehetne kezdeni építkezni. Azaz, nézetem szerint, olyan nincs, hogy ők nem hajlandók változni. Bármit teszünk a rendszer megváltoztatásával kapcsolatban, abba őket is bele kell vonni, mert az úgy nem fog működni, hogy a beszélgetésben ő továbbra is a fal szerepét játssza, én pedig feladom, és őt kikerülve próbálok a kapcsolatomban boldog lenni, ami innentől kezdve értelmezhetetlen.
          A feminizmussal kapcsolatban – nos, igazad lehet… nyilvánvalóvá kellett volna tennem, hogy ez az én feminizmus-értelmezésem. Számomra ezt jelenti a feminizmus. Persze van, aki máshogy feminista. Én így.

      • a mars-vénusz ellentétről most beugrott valami. barátnőm azzal érvelt emellett az elmélet mellett, hogy a férfiak nem úgy gondolkoznak, mint mi, nők, és fordítva, tehát meg kell értenünk azt, hogy mások, és el kell fogadnunk.
        kérdés: ők elfogadják, hogy mi mások vagyunk, vagy könnyebb, ha erről tudomást sem vesznek? vagy a másságot rákfeneként, szükséges rosszként kezelik.
        ha én jól értelmeztem eddigi életemben, nem azt vártam a férftől, hogy olyan legyen, mint én, úgy gondolkozzon, hanem hogy MEGHALLGASSA, én hogyan gondolkozom, és ennek tükrében értse meg, mit miért teszek, kérek, várok úgy, ahogy. de ehhez sok türelem és empátia szükségeltetik. nem csak egyik fél részéről.

    • Nagyon szép reggeli visszajelzés, amit az elején írsz, köszönöm!
      Először is, nincsenek “férfiak”. Ez a válaszom optimista része. Ha vannak is tipikus tulajdonságok, tendenciák, nagyon változatos csoport ők, sok minden mozgatja őket. Nekünk a párkapcsolatainkban eggyel-kettővel kell boldogulnunk. A párválasztás, az nehéz.
      Hasonlóképp, nincsenek speciális, különlegesen női szükségletek sem.
      Nagyon kevés olyan szükségletet tudok mondani, ami speciálisan női lenne, és a férfitól várom a megoldását.
      A párkapcsolattól várok, igen: igényes kapcsolódást, együtt töltött időt, figyelmet, izgalmas szexet, humort, közös munkát. Ezek közül talán háromról is le tudok tartósan mondani, ha szeretem az illetőt, és ha ő is szeret, és igyekszik, ha nem szól le, nem erőszakos, nem keres kifogásokat.
      A szükségleteimet amúgy, mivel felnőtt vagyok, magam elégítem ki. Jó együtt menni színházba, de nem feltétel.
      Nem akarunk mi semmi nagyot vagy komolyat. Azt akarjuk, hogy ne legyen visszaélés. Azért erre csak nem alkalmatlanok már.
      Úgy látszik, rengetegen mégis azok, és azért azok, mert a rendszer jogosítványokat ad nekik, nem elég kritikusak, nem reflektálnak önmagukra, nem tudatosak, egyszerűen vakok a problémára, ellenpéldákat és ideológiát keresnek az önzéshez. Hogy hogyan, annak elképesztő példáival itt a blogon is találkoztunk. A nők sem tudatosak, egyébként, úgy általában, csak őket sújtja az, amire reflektálni kellene.
      Baromi érdekes, amit Dézsa idéz erről:
      http://dezsa.tumblr.com/post/45205050051/on-women-supposedly-being-their-own-worst-enemy
      RÖVID, OLVASSÁTOK EL!
      És akkor ez a pesszimistább válasz. Mindaddig, amíg a rendszer nem változik érdemben, nem lesz deklarált cél az erőszakmentesség, együttes felelősségvállalás, kölcsönösség, addig csak kivételek lesznek, és nagyon sok boldogtalan párkapcsolat, amelyben férfiak, nők is szenvednek. És addig ilyenek leszünk, örökké bajunk lesz, amit mi magunk tisztánlátásnak fogunk nevezni, elkülönülünk, nem leszünk népszerűek, a facebookon egyszer csak egy kiskutyás kép alatt egy barátnak hitt, nagyra becsült ismerősből (jé, sose lájkolt semmit a bloggal kapcsolatban!) kibukik, hogy “te férfigyűlölő, neked mindenről az jut eszedbe”, keressük a hasonlóak társaságát, ugyanúgy nem véd meg minket sem semmi a visszaéléstől, legfeljebb mi már a harmadik randin hanyatt-homlok menekülünk, sokszor hallgatunk inkább, és nem szülünk annyi gyereket.

        • Fú, de rohadtul modoros egy idegesítő szerepjátszó, aki ezeket a kommenteket írta. Tökre szégyellem őket olvasni. Annyira akartam tűnni valamilyennek, olyan boldog-kiegyensúlyozott-okosnak, és közben de szarul voltam. Ezért gondolom ma már azt, hogy soha, senkiről nem lehet semmit száz százalékig biztosan tudni, akkor sem, ha pedig de jól nézett ki, olyan boldognak látszott, és de hát azt mondta, hogy.

          • Százötvenötezer komment telt el azóta, és három és fél év. Ne viccelj. Nem akartál rálátni a házasságodra akkor még, mindannyian így vagyunk vele, amíg benne vagyunk. de éleslátó és érzékeny voltál már akkor is, én szerettelek.

      • igen, értem és egyetértek.
        “ugyanúgy nem véd meg minket sem semmi a visszaéléstől, legfeljebb mi már a harmadik randin hanyatt-homlok menekülünk, sokszor hallgatunk inkább, és nem szülünk annyi gyereket.”
        én is efelé haladok a gondolataimban. illetve én ezt úgy látom, hogy ezen a ponton egyrészt elkezdjük magunkat a korábbinál hatékonyabban védeni, másrészt meg hirtelen lehetőségünk lesz kilépni ebből a játszmából, ami sztem azért nagyon fontos, mert ha ezt társadalmi méretekben tesszük, akkor elkezd nekik is érdekük lenni, hogy elkezdjenek érdemben kommunikálni. jelenleg sztem – az összes rendszerszintű ügy mellett – az is van, hogy egy állandó kölcsönösen függő játszmában vagyunk, amiből mi nők nem lépünk ki (ők meg minek lépnének, ők a haszonélvezők). én azt sejtem, hogy ha sikerülne kilépni ebből, akkor egészen más szintre emelkedne a nemek közötti kommunikáció, illetve akkor elkezdődne a kommunikáció ahhoz képest hogy most a nők “nyavalyognak és mindig valami bajuk van”, a férfiak “néznek bután” és “élvezik a rendszer előnyeit” és “képtelenek megfogalmazni maguknak és nekünk, hogy valójában mit szeretnének, ahhoz képest amit mi szeretnénk” a status quo meg áll mint a cövek.

        és igen, én is pont erre látom a “mit tehetünk mi a magunk jobbléte érdekében” kérdésre a választ, hogy hanyatt-homlok elmenekülünk a harmadik randi után, kevesebb gyereket szülünk, és az energiáinkat inkább a saját autonómiánk növelésébe tesszük, ahelyett hogy a falnak beszélünk évtizedeken át. keressük és meg is találjuk a saját boldogságunkat pasik nélkül, aztán ha mégis akad valami elfogadható jelentkező akkor max. együtt örülünk egymásnak. 🙂

        engem nagyon fáraszt már a férfiakkal folytatott végnélküli kommunikációs kísérletezés, az ügyetlen jófejkedésük ami ráadásul nekünk kerül plusz melóba meg tartalmatlan ególegyezésbe, meg az is, hogy látszólag jófej fickókról is egészen váratlan pillanatokban, akár sokévnyi beszélgetés után is kiderül, hogy pont a lényegét nem értik annak amiről szeretném hogy értsék. valami ilyesmi 😦

        • “engem nagyon fáraszt már a férfiakkal folytatott végnélküli kommunikációs kísérletezés,”
          engem is. nagyon. nem vagyok rá hajlandó. ahogy a szexre, a manipulatív kommunikációra, a simogató (ahogy te írod ególegyezgetésbe) visszajelzésekre.
          elmúlt a motiváció. elfáradtam. lezártam. (az életemnek ezt a részét).

          innen lehetne valami másba kezdeni, mint ami eddig volt.

          és mi vesz körül.? teljes káosz, mindennapos viták, hangos veszekedések, csupán amiatt, mert kiléptem a rám szabott feladatkörből (szex és manipuláció).

          a másik nem veszi észre, hogy ez milyen megalázó? hogy ha van szex, akkor minden működik. hogy, ha tényleg így van (márpedig így van), akkor az elmúlt több, mint egy évtizednyi idő alatt sem volt kíváncsi soha arra, hogy igazából mi zajlik bennem.

          én évekig missziónak tekintettem azt, hogy ő megértse és azonosuljon azzal, hogy milyen jó apának, jó szeretőnek, jó barátnak lenni. mindennap újabb küzdelmes beszélgetés. annak kitalálása, hogy hogyan értessem meg vele, milyen példákat hozzak, hogy eljusson hozzá (mint egy nagyon lelkes tanerő, aki ugyanazt a tananyagot mindig más segédeszközzel adja át). volt eredménye, de az eredmény pár nap alatt tovaillant. elmosta a felejtés, a nem tőrödömség, a szexhiány, a napi gondok. és kezdhettem elölről.

      • “Jó együtt menni színházba, de nem feltétel.” – vagyis – Jó együtt, de nem feltétel.

        Ez volt az első, és a legütősebb tanulság nekem a blogból, és most itt ebben az egy mondatban megfogalmazva méginkább megerősödött.

  2. Hogy én mennyire utáltam mindig is virágot kapni, és most már azt is tudom, hogy miért, köszi! 😉
    Ráadásul az első randis virág, amivel a lovag ország-világ orrára köti ezt a relációt, akkor is, ha a csaj esetleg még nem akarná legitimálni – mondjuk, mert most látják egymást először; elrejthetetlen, zsebre tehetetlen konc. Adjon inkább egy kis drágakövet, akkor is elhiszem, hogy gondolt rám.

  3. Ismét jó téma 🙂 én sem szeretem a virágokat, pláne nem a vágottat. A férjem, amikor még csak ismerkedtünk, hozott rendszeresen. Pár alkalom után megmondtam neki, hogy bár értékelem a gesztust, de sajnos nem vagyok oda a virágokért. Különben sem muszáj minden alkalomra vennie valamit, anélkül is tudom, hogy szeret. Viszont jeleztem neki, hogy ha már mindenképp hozni szeretne valamit, vegyen bármilyen csokit, megesszük együtt 🙂
    Meglepődött, elkönyvelte, hogy ismét egy pont, ahol eltérek az átlagtól 🙂
    Viszont anyósom már más eset. Minden évben kapok tőle egy orchideát, annak ellenére, hogy tudja: nem szeretem. Ő akkor is virágot hoz! Ki érti, miért???

    • Ez ilyen exkluzív nénik hobbija, az orchidea. Tényleg szép. És nagyon drága. Gondolj bele, mennyit költött rá! És otthon tart, míg gondozod. Biztos nem szöksz meg Rodolphe-fal addig.

      Jaj, lesz majd Bovaryné-sorozat!

      • 🙂 Az orchideát hobbiként meghagyom az “exkluzív néniknek” 🙂
        Komolyan elküldeném ajándékba az ideit, ha anyósom utána nem keresné sértődötten a konyhaablakomban. Inkább nézegetem, amíg ki nem pusztul a fene nagy gondoskodásomtól 😀 Végül is kapok ajándékot, az más kérdés, hogy semmilyen örömet nem okoz vele. Micsoda szemét meny vagyok! Hát nekem semmi nem jó?! 🙂
        Ha kicsit is ismerne, tudhatná, hogy “Rodolphe-al” nem fogok megszökni. (Érdekes, hogy pár sorból leveszed, milyen ember ő, milyen gondolatokkal! Le a kalappal! 😉 )
        Úristen de várom a Bovaryné-sorozatot!!! 🙂 🙂 🙂

            • Én is azt hittem, van olyan, és az enyém olyasmi. De rájöttem, hogy csak azért, mert annyira minimális köztünk a kapcsolat. Mostanában anyósom kezd “megőrülni” egyébként, azaz kezd őrjítő lenni. Az elmúlt tíz évben éves szinten átlag egyszer vigyázott egyik-másik gyerekre. De most felajánlotta, hogy ha el akarok menni itt az egyik maszek orvosi rendelőbe, ahol részt vehetnék egy orvosi ellenőrzés melletti fogyasztó programban, akkor ő majd mindig vigyáz a gyerekekre, amikor mennem kell ellenőrzésre. És most szülinapomra kaptam tőle egy Nivea hidratálókrémet (meg két műanyag rózsamintás kaspót), mert az jó az én “vegyes, pattanásos” bőrömre szerinte. És akkor én nem veszekszem vele mindezek miatt, mert szeretném, ha a kapcsolatunk még véletlen sem itatódna át bármiféle érzelemmel, hanem hasonlóan hűvös maradna, mint rég.

  4. Az én élményem is szakmai ezzel kapcsolatban. Pszichológus-természetgyógyász vagyok, egyébként szeretek az emberek problémáival foglalkozni, (még) nem vagyok kiégett, stb. De amikor egy frissen megismert ember, hallván, hogy mi a foglalkozásom, azonnal az egészségügyi-lelki problémáit kezdi el sorolni, akkor azért nem annyira szeretem ezt. Mindennek megvan a maga helye és ideje (és ez nem a pénzkeresetről szól). Ha a gyerekeimmel sétálgatok, akkor ne kelljen már fél óráig (az ő nyűglődésük mellett, hogy menjünk már) valakinek a fekélyeiről, depressziójáról stb. hallanom, csak mert ha ezzel foglalkozom, akkor – úgy érzik néhányan – én biztosan érdeklődöm iránta.

    • Bizony! Anyukám bőrgyógyász, és akármilyen összejövetelen vagyunk, mindig van valaki, aki azonnal elkezdi lehúzkodni a pólóját/gatyáját/zokniját, hogy de hát ugyan, csak egy pillantást vess már erre a ragyára/kipállásra/pattanásra a seggemen, hát neked az semmi. Csudajó móka mindig.

      • Ó, én meg azt hittem grafikus létemre milyen szar nekem, hogy folyton megtalálnak az ismerősök a gyerekeik rajzaival 🙂 El sem merem képzelni milyen lehet a proktológusok magánélete 😀

          • Nem, szkennelés még pont nem volt 🙂 Általában elővesznek 500 db rajzot és csillogó szemekkel kérik, mondjam meg mennyire ügyes a csemete (látszik szinte várják, most majd azt mondom uramisten, Leonardo sem rajzolt így kiskorában). Én meg hümmögök, meg használom a kamu mondataimat “csiszolatlan gyémánt”, “ügyes, de sokat kell még dolgozni” meg ilyenek és közben nagyon kellemetlenül érzem magam. Kivéve, ha tényleg nagyon tehetséges a gyerek, de ez a ritkább. Múltkor a facebookon szólított meg valaki, hogy “ugye Krisztike milyen ügyes, naa?”
            Azért a legjobb az volt, mikor egy ismerős azzal a felkiáltással, hogy “te úgy is szeretsz rajzolgatni” megkért, hogy fessem már ki a gyereke szobáját rajzfilm jelenetekkel, úgy is gyesen vagyok ráérek és nehogy kijöjjek a gyakorlatból 🙂

    • Dettó ugyan ilyen tapasztalatok, csak más szakterületen. Ez azt hiszem általános jelenség. És falra mászok tőle. (Virtuális lángszórómmal fejben már pusztítom őket.)
      Matekszakot végeztem és ilyesmi irányban is dolgozom. Erre a zsigeri reakció: ő hányszor és hogyan bukott matekból, vagy van ez a rokon gyerök nem korrepetálnám-e? Nem vagyok rá kíváncsi, hogy hányszor bukott. Nem vagyok rá kíváncsi, hogy milyen hülye volt a matektanára. A gyeröke, fia borja bukására se vagyok kíváncsi. Azt se akarom meghalgatni, hogy semmi értelme a másodfokú egyenlet megoldóképletének.
      Súlyosabb amikor egyes rokonaim űzik ezt, nagyapám, nagybátyáim. Amig egyetemista voltam minden karácsonyi családi összeröffenésen lenyomták a műsort. Akkor még “jókislányosan” tűrtem, ma valszeg már visszaszólnék.
      Engem irritál az ilyen automatizmus. Ezt egy könnyen megírható számítógépes program is produkálná. Pár klisé mondat meg némi “ha ez van, akkor ezt vedd elő” parancs és kész.

      • A minap futott egyik anyuka ismerősöm üzenőfalán (amikor még volt FB-om), hogy kinek milyen póló jönne jól. A legnépszerűbb póló felirat: “Igen, van tejem és még szopik”. Én jelen pillanatban egy ” Két évvel ezelőtt eltört a karom, nem forrt össze és most újra műtötték.” feliratú pólót/kabátot fogadnék el. Azt magamon is észrevettem, hogy sokszor kérdezek ilyent, hogy hogy vagy? Vagy mást is, amitől sokan innen közületek is elítélnének, de akkor hogyan másképp? Miről lehet beszélni, hogy senki számára ne legyen terhes, sértő, idegesítő?

      • Az a kerdes, hogy az eselyegyenlosegi szakerto kompetenciamat miert nem akarja senki kihasznalni?? Ugy ertem, a nyelvtudasomat mindenki hasznalna (csak le kell ezt meg azt forditanmi, csak utana kene nezni a neten ennek), a projekiro kepessegeimet is (mi az neked), azt a tenyt, hogy kulfoldojn elek (irtam errol kommentet), barmit. De meg senki nem keresett meg a maganeletemben azzal (mondjuk egy kertipartin a bunko ferje mellol), hogy “hat te olyan ugyesen elemzed a ferfi-noi kapcsolatokat, mit szolsz, mit tudnek en tenni azert, hogy jobban erezzem magam?”, na ezt nem… (bar lehet, hogya ferje ott foljtana meg izibe’).

  5. Jaaaaj. Egyszer egy pasinak azt mondtam, hogy utálom, ha mondják milyen szép a szemem, mert én tudom, hogy szép. Erre felmérgelődött, hogy nem érti mi van VELEM, mert a nők szeretik, ha bókolnak nekik. Erre mondtam, hogy én nem szeretem, én csak az őszinte vélemény nyilvánítást szeretem a személyemről, ami azt feltételezi, hogy el kell töltsünk legalább egy hetet kettesben, hogy egyáltalán véleménye lehessen rólam. Ő ezt úgy interpretálta, hogy férjül akarom venni. Menekülésbe kezdett. Elszalasztotta a lehetőséget, hogy megismerjen. Nem tudja, miről maradt le 😀

  6. a gyerek iskolájában nőnap alkalmából valamelyik anyuka kitalálta, hogy a fiúk vegyenek virágot a lányoknak, többen(!) mondtuk, hogy nem kéne, fiús szülők csekkolták a saját gyereken hogy mit szeretnének, a srácok vagy nem akarták, vagy azt mondták, hogy nekik tök mindegy. inkább nem akarták. tökre az jött le, hogy anyukák futják az egotrippet, mert hát “nevelni kell a fiúkat” a figyelmességre. én elég csalódott voltam, érveltem, hogy nem kéne-e talán megvárni amíg maguktól szívből akarnak adni bármit is, nem anyai erőből elvárni, lenyomni, szeretetet, figyelmességet követelni? megtudtam, hogy nem kéne, mert a nevelés fontos. többség dönt, lett is virágosztás, és a kislányok mint megtudtuk utána nagyon örültek (tudják már, hogy minek kell örülni ilyenkor, dübörög a rendszer…)

    most ahogy olvasom amiket írtok, és beleképzelem magam a fiam helyébe, biztos elég összezavarva érezném magam, hogy akkor most mit is akarnak itt tőlem itt a nők? a gyerekek 11 évesek. ja, és én is hülyét kapok a virágtól, meg az ékszerektől is, meg nagyjából minden olyan “ajándék” cucctól amit nekem hordani kellene vagy gondoskodni róla (pl. cserepes virág) azután, hogy az ajándékozó adott magának egy pirospontot a saját jófejségéért, aztán meg oldjam meg a kedves ajándék sorsát utána én. ablakot pucolni még eddig egyik önjelölt jófej sem akart pl. nőnap alkalmából.

    • hű de igaz.
      a virágot (a vágottat különösen, de a cserepessel is hasonló bajaim vannak) elsősorban azért utálom, mert már amikor átadják érzem a vázában berohadt virág szagát az orromban. cserepesnél pedig már látom előre szegény jószág rossz sorsát. a gondozás-nevelés funkcióm egészen más irányú, talán ez az oka annak, hogy a virágok nagy része a közelemben pusztulásnak indul.
      (a zuram ellenben nagyon szereti, ért is hozzá és gondozza is a növényeinket)

    • hirlando, nagyon durva ez a sztori, elképesztő, hogy egyesek ennyire ráérnek, és erre feccölnek energiát, hogy ilyen baromságokra vegyék rá a többieket, mint “adjanak a fiúk virágot a lányoknak” – jól írtad, dübörög.

        • Ettől az én hajam is mindig égnek állt, mikor kis gimis korunkban a fiúk ajándékot vettek a háromszor annyi lánynak a közösből. És nem hiszem, hogy bárki bármikor szólt volna nekik ezért. Még a végén mi lettünk volna a hálátlan bunkók.

      • nalunk is volt ilyen mar… de akkor meg a fiuk hoviragot szedtek… ot fiu volt az osztalyban es tizenot lany 🙂 kellett is keresni a viragot a toltesen, mi meg orultunk, volt aki maganakcio kereteben dupla-tripla csokrot is kapott…en csak az alapcsomaggal tavozhattam, de emlekszem, jobban esett, mint a semmi.
        Mara mar jobban esik a semmi is, mint a nesze neked nonap van, orujj…

  7. elég sok gyerekem van. szeretem őket, nyilván. része az életemnek, hogy nagy a család, nőnek a gyerekek. jaj de édesek!
    de amikor: te szereted a gyerekeket? ugye? és tolja felém az irodába látogató kisdedet. nem, itt én dolgozom, most nem, nem szeretném… (milyen egy nő az ilyen, ennek is csak azért lett annyi gyereke, mert nem vette észre időben. minek ennek gyerek. egy szívtelen dög. stb. stb. )

    és ugyanennek a párja: ha ennyi gyereked van, biztosan nem tudsz arról, hogy (szakmai kérdések, közéleti dolgok)…, vagy nem annyira és olyan mélységben tudsz arról, vagy nem is foglalkozol vele, mert neked ugye gyerekeid vannak.
    (hasonló ahhoz, amit már képviselőné is megfogalmazott a másik oldalon, hogy milyen sztereotípiák kapcsolódnak ahhoz, ha valakinek meg nincs gyereke)

    • hehhe, ez rémlik. bár nincs még gyerekem, de engem az az általános felállás bosszant, hogy nő mint olyan tud bánni a gyerekkel mint olyannal. ezért többnyire roppant kínosan érzem magam, amikor nagyobb társaságban a környezetemben van legalább egy öt év alatti gyerek, és akkor elő kell adni, hogy jaj de cukíííí, meg gügyögni esetleg, vagy egyáltalán foglalkozni ezzel a kérdéssel. és ha nem teszem, akkor jaj, majd mit gondolnak rólam, de ha meg igen, és nem jól, akkor meg végképp. mindig rettegek, hogy a gyerek a társaságomban elbőgi magát, és akkor szúrós szemmel néznek rám, hogy micsoda lúzer vagyok. nem mintha nem lennének olyan öt év alatti gyerekek, akiket bírok, vagy akikkel jól elvagyok. dehogynem. de utálom ezt a felállást, hogy aki öt év alatt van, az automatikusan cuki. meg azt a kitételt is, hogy “szereti a gyerekeket”. hát basszus, miért szeretnék valakit, akit nem ismerek, egyből attól, hogy gyerek? van olyan gyerek akit igen, meg van olyan is, aki nem érdekel, de hát akkor már szívtelen dög vagyok.
      ja, és virágot kapni én speciel szeretek, úgy érzem, ez kissé kirívó itt 🙂 bár igaz, csak olyantól, aki közel áll hozzám, mert egyébként hülyén érzem magam, hogy itt valami viszonzás illik, vagy mi. kivéve a születésnapomon, akkor jöhet mindenkitől 🙂 nőnapon se zavar, ha nincs hozzá álszent duma a szép mosolygásról és nőies lágyságról, akkor miért ne, a virág szép. a munkahelyen egyébként sikerült az ilyen dumákat megúszni, az összes fickó, aki küldött körlevelet, csupa olyasmit írt, hogy női munkatársaiknak szép évet és sok erőt kívánnak munkában és magánéletben egyaránt, meg ilyesmik, teljesen korrekt volt, pedig kicsit féltem megnyitni a nőnap témájú e-maileket.

      • Gyerekügyben is (csak háromgyerekes anyaként) és virágügyben is pont ugyanígy vagyok, nem vagy ufó!!! (És reflexesen azon gondolkodom, mi baja ennek a sok feministának a nőiségével, hogy ennyire nem szereti a virágot. Ez igen skizofrén állapot.)

        De ugye J&D TÉNYLEG cuki? (J mindjárt öt éves!)

        • Egyszer kaptam egy rém giccses csokiból készült virágot. De azt legalább meg lehetett enni. 🙂
          Én azért nem szeretem, mert “csak” szép. Mondjuk mivel nincs stílus érzékem az ékszereket sem szeretem. Most hogy belegondolok semmilyen ajándékot nem szeretek. ÁÁÁ nekem semmi nem jó.

        • J és D konkrétan, pofátlanul cuki. ennyire ritkán vagyok jól el gyerekekkel, elmondanám. nagyon meglátszik rajtuk, hogy – legalábbis így képzelem – születésük óta emberi hangon beszéltek velük, nem gyerekhangon, gyereknyelven, gügyögve. azért is mindig zavarban vagyok kisgyerekek társaságában, mert nem tudom, hogy a jelen lévő szülei/rokonai/egyéb felnőttek szerint milyen hangot kellene megütnöm velük, és amikor láttam, hogy a tieiddel semmilyet, csak olyat, amilyen nekem van, akkor ez nekem rohadtul tetszett! 🙂
          off: a cserepes növényekért egyenesen odavagyok. minél nagyobb, annál inkább. lehet nekem már azért adják, mert tudják rólam. erzsébetvárosi belső udvaros betondzsungelben elkel az ilyesmi.

          • Nekem nem mindig sikerul a beszedhangomon beszelni a lanyomhoz. Altalaban tok spontanul egy-ket hanglepessel magasabb, viszont en sem birok gugyogni, meg sipakolva iszikezni, pacsikazni es legfokeppen akkor kellemetlen szamomra erre “kenyszerulni”, vagy akar csak nezni is, ha a lanyom is jelen van.
            Mar varom az alkalmat egyebkent, hogy kellokeppen feltunjon neki is, hogy mivan, es beszoljon, valami ilyesmit, hogy “most meee csinalsz bohocot magadbol a gyerek elott, nem latod, hogy ugy nez rad, mint valmi dilisre?”
            Ja de ilyet meg nem mondunk felnottnek…

      • De jó, akkor egész normálisan álltak a kollegáid a nőnaphoz.
        Szerintem tök mindegy, hogy hány nő nem szereti a virágot, nem érdekel “senkit”, mivel – meglátásom szerint – a “nőnek szeretnie kell a virágot (vagy gyereket)” – séma szépen beleillik abba a képbe, mely szerint
        – a nőnek a konyhában a helye
        – a nő legfontosabb élménye a szülés, gyereknevelés
        – a nő “mint olyan” ( 🙂 ) ugyebár (!) kedves, lágy, empatikus, türelmes, gyengéd. Ugye. Ugye. … …

        Semmi kivetnivalót nem találok abban, ha valaki nem szereti a virágot (én szeretem), ez a virágadás a szememben elképesztő módon fantáziátlan dolog, és aki mondjuk úgy van vele, hogy “nő, biztos jó lösz néki a virág” – anélkül, hogy eszébe jutna, tán nem is arra vágyik az illető, az bizony renyheség, lustaság, az ilyen ember másik igényeire marhára nem kíváncsi.
        Ha már e témánál vagyunk, el tudjuk-e képzelni ezt fordítva? Hogy a férfiak x dolgot kapnak minden alkalomra, azzal az indokkal, hogy “férfi, há’ biztos jó lesz neki!”. Hm. Talán a bor, ital lehet az ilyen. De azt legalább meg lehet osztani! S még akkor is felmerül a kérdés az emberben, hogy vajon milyen fajtát szeret, vegyünk már neki olyat, amit meg is iszik.

        A virággal nem így van, fel sem merül, hogy nem akarod, nem arra vágysz, másra vágysz (vagy semmilyen megfogható dologra például), hiszen ez “egyértelmű”, hogy neked az jó lesz, hiszen nő vagy.

      • Ezt annyira jol megfogalmaztad! Ugyanezt ereztem mindig, csak en meg rosszul is voltam miatta, hogy hat jah, biztos velem nem stimmel valami tenyleg, hogy nem birok “jopofit” vagni elsore, meg folyamatosan, csak mert ott egy gyerek…
        Ex ket ev utan vallotta be, hogy az anyja, mikor megtudta, hogy babat varok, aggodva panaszkodott neki, hogy jol meggondoltam-e , mert annyira fel attol, hogy nem leszek kepes felnevelni egy gyereket, mert az akkor szuletett unokajat “alig mertem” megfogni, meg a mar fel eves gyerekkel “nem voltam el” az allamvizsgam elotti hetekben!! De hogy mar latja, hogy azert ELBOLDOGULOK, jo anya persze maig nem vagyok 😀

    • Ezt én is megnyertem, a szomszédcsaj rendszeresen áthozta a kisbabáját, hogy vigyázzak rá, “te biztos nagyon szereted a gyerekeket, hiszen három van…” Aztán valahogy megértettem vele finoman, hogy nekem terhemre van a párhónapos idegen gyerek a saját három darab hét év alattim mellett. Az igazságot mégsem mondhattam el neki, hogy nem, én alapvetően nem szeretem a gyerekeket. Még a sajátjaimat sem mindig, hát még másét!

      • Na, nekem három félévet kellett eltöltenem a főiskolán, óvónéniszakon ahhoz, hogy rájöjjek, én sem szeretem “a gyerekeket” – tehát az összeset, úgy általában, és ilyen szerintem ritkán van. Úgy mondom ezt, hogy egész eddigi életemben abban a hitben éltem, hogy szeretem a gyerekeket. 😀 Miután szembesültem sok gyerekkel egyszerre, magyarul a valósággal, lekerült a rózsaszín fátyol, és sokkal realistábban látom a dolgokat. Ettől még én mindig kedvelem sokukat, csak … sokat tanultam na. És ez nagyon jó élmény, tanulság, a saját leendő gyerekeimmel való viszonyra is előrevetítve.

        • Ezt így pont én is írhattam volna. Bár én gyerekekkel dolgozom, de nem óvónőként, nem olyan sokkal. Van gyerek, akitől égnek áll a hajam és nem tudom megszeretni, ez szerintem teljesen normális. Mint ahogy nem minden felnőtt, nem lehet minden gyerek sem szimpi.

          • A jó szakember munkája minősége viszontalapvetően nem múlhat azon, mennyire szereti azt a konkrét gyereket. Lőrinc angoltanára: haragszom arra a kisfiúra — na, ilyen nincs, kolléganő, ha szakembernek tartja magát (és közben a fiamat csúfoló nyalizósok mellé állt, dörgölőzve: nahát, a te apukád ilyen sok szállodát igazgat, hát nahát!). Tízévesen volt annyi igazságérzete a fiamnak, hogy ezt levegye.

        • na igen, tanárként én is megkaptam, hogy te biztos szereted a gyerekeket, azért lettél tanár (akkor már inkább jöttek volna a versekkel), mire mondtam, hogy nem, ennek semmi köze ahhoz. és én sem szeretem általában a gyerekeket, csak a sajátjaimat (kivéve akkor, amikor az idegeimen táncolnak), meg anno a diákjaimat is nagyon szerettem, amikor már jól ismertem őket. de ez nyilván nagyon kevés volt ahhoz, hogy a pályán tartson.

    • Telefonon mutogatott nyálkás újszülött megvan? Én is olyan anyagból vagyok, hogy nem tudok automatikusan elalélni a kisbabaképektől. Azt várják, hogy azt mondom, húúúúdecuki, óóóódedönöjűű, ögyemismög a kis zuzáját neki. Ehhez képest amire futja: mhm. Vagy: látom, igen. Anya szerint mondjam azt, hogy aranyos. De ha nem gondolom, hogy aranyos? Ajanosz…?

      • deam az se jo, ha meggmondod, hogy van gyereked es nem mutogatod a kepet es nem akarsz rola sokat beszelni. 🙂 (Nem azert, mert titkolni valom van vele kapcsolatban, csak eppen oda pont azert mentem, hogy ne rola beszeljek.)

        • Á, a gyerekkép-mutogató! Külön altípus! Vadidegennek, buszon, vonaton… mit lehet mondani?
          A nagy apja: Nem vagyok az a típus, akinél mindig van egy kép a gyerekről, de pont van egy kép nálam róla… Ez vicces és önironikus.

          Minősített eset, aki kérdezi, mintha ez volna a normális, hogy van-e nálam kép a gyerekekről. Még jó, hogy nem telefonháttérkép, meg képernyővédő. Válaszom: csak eltűnése esetére. (pedig az enyéim TÉNYLEG szépek.)

      • Ezzel én is így vagyok. Egyrészt, sok gyerek nem is “cuki”. Hanem: buta tekintetű, puffadt fejű, egyéb módon csúnya. Másrészt, ha “cuki” is, akkor sem érzek késztetést, hogy tíz percig egyhuzamban áradozzam arról, hogy jaj, milyen édes a kis lábacskája, jaj, de drága, ahogy mosolyog etc. Aranyos? Aranyos. Haladjunk.
        Jómúltkor egy családtagom megkérdezte, amikor babanézőben voltunk: “Na, nem gondoltad meg magad? Kéne neked is egy ilyen aranyos baba, ugye?” Mire én: “Nem.”
        Később felháborodva mondta, hogy azt kellett volna válaszolnom, amit “illik”. (Vagyis, hogy “igen.”) Mi értelme ennek…?

        • Mi fel voltunk készülve a férjemmel, hogy amikor megszületik a gyermekünk, nem valószínű, hogy a szépségétől elakad a lélegzetünk. Megbeszéltük, hogy nyugodtan, őszintén beszélünk majd az ezzel kapcsolatos érzéseinkről. Amikor a gyerek kibújt 20 óra után, a férj felordított: “de hisz’ nem is ronda!” 🙂 (Azért 4 év távlatából: de, az volt.)

  8. Hogy mennyire utálom ezt a jelenséget! A munkahelyemmel sok ember kapcsolatba kerül, ha kiderül, hogy ott dolgozom, rögtön jön a “akkortebiztostudszsegíteni” figyelmen kívül hagyva, hogy nem azon a területen/nem tudom/kocsmában vagyunk. Vagy még rosszabb: elkezdik szapulni.Mit gondolnak, mi fog történni? 🙂

    Bár én még jobban jártam, mint a férjem. Vicc nélkül, hívták már kerítést mázolni “úgyis szere festeni”.Igaz, ő inkább a képekre gerjed,sebaj 🙂

    • én a repülőtéren dolgozom, egyáltalán semmi közöm az utasforgalomhoz, de nem tudnám megszámolni az elmúlt években a tudsz-e akkor nekem olcsó jegyet szerezni-kérdéseket.

      • Én is visszanyeltem. Az ember úgy képzeli, kapsz valami bónuszt, azzal repülhetsz is, vagy csak átsétálsz az Umbuldásrepülőjegy-osztályra, ahol félreteszik a mozgólépcsőn megsérült/feledékeny/elhunyt/ebolás utasok jegyeit, és ezeket osztogatod, MERT EZ NEKED JÓ. És amúgy is szereted az embereket, hát nem?

        • igen, az illetékes elvtárs, tökéletesen az. az olyan apró munkahelyi bónuszok, mint repülőjegy, ha valaha is léteztek, szerintem már sehol nem léteznek. egyébként az a marha nagy kulisszatitok, hogy ez csak légitársasági alkalmazottaknak járt, és csak évente egy, és légitársasági alkalmazott a hidelemekkel ellentétben nagyon kevés van. a stewardess, a pilóta, meg a légitársaság pénzügyesei, meg ilyen figurák. akiket láttok a repülőtéren, azok földi kiszolgáló cégek alkalmazottai, éhbérért, amely cégeknek a légitársaság fizet, egyszerre több légitársaság. másik kedvenc kérdésem: akkor most hogy megszűnt a malév, mit dolgozol? 🙂 de persze, ezeket tényleg nem kell fejből tudni mindenkinek, én se tudom mondjuk az elektromos művek belső viszonyait, szóval nem basztatom azokat, akik ilyeneket kérdeznek 🙂

          • Én is csak akkor haragszom, hogy ha a kérdésre elmondom, hogy nem tudom, mert…, de csak nem hagyja abba, és kérdez, és mondja, és mondja, és mondja. Ilyenkor próbálok derülten nézni, bólogatni, és másra gondolni.

      • Ennek minősített esete, amikor minket, külföldön élő magyarokat naponta megkeresnek olyannal, hogy el kéne adni ezt a tutiszuperdejó akármit, keress hozzá partnereket. Kimerítően (és felháborodottan) írtam erről egyszer a blogomon: http://olaszorszagbajottem.wordpress.com/2012/05/11/inveszt/
        De a munkán kívül is jön, hogy légyszi vegyél meg (egyébként otthon is kapható) ezt-azt-amazt, járj utána és persze hozd is haza (postázd), hát az neked semmibe sem kerül…
        És a kedvencem: az ismerősöm ismerőse (esetleg munkakeresőben) ki akar menni Oo-ba, csak egy hét, fogadnád? “Csak” ki kellene menni elé az innen (jó esetben) 80 km-re levő reptérre péntek éjjel. Ha éppen nem oda, akkor az innen 250 km-re, a semmi közepén levőt is felvetik, mert a térképen nem látszik, hogy ez egy ekkora ország…. Ja hát igen, be kellene vásárolni, főzni, ágyat húzni, utána törölközőt mosni és persze az illetőt hurcolászni (ja, ilyen drága a vonat? Nem, a kocsit nem adom kölcsön, mert az az én munkaeszközöm, baromi drága a biztosítás és Mo-ról jőve nem tudsz az itteni forgalomban vezetni. Ez nem feltevés, ez tuti biztos. Megsértődtél? sajnálom…) Namost napi 12 órát dolgozom, és tavasztól őszig havonta fogadunk vendégeket a családból (szeretettel, meghívásra). Úgyhogy nem, nem fogadok önjelölt vendégeket, csakis azokat, akiket én személy szerint (és akkor mindig szeretettel, komolyan) meghívok.
        Szeretném megnézni, hogy ezek az önjelölt vendégek mikor fogadtak a saját otthonukban napokra ismerősöket, és mit szólnának, ha mondjuk időnként elküldeném hozzájuk az olasz ismerőseinket… mert hát “te ezt megteheted, semmibe sem kerül”.

          • Sőt, ha nyíltan és őszintén elmondod, hogy ezt te nem vállalod, akkor te leszel bunkó (hosszas meséket lehet ilyen és ehhez hasonló szituációkról olvasni a különböző külföldün élő magyarokat tömörítő blogokon…). Van a light változat is: gimi óta nem láttad, és ott sem volt semmilyen kapcsolatod vele, erre egyszer csak megkeres a facebook-on, hogy “hellósziahogyvagydejól nézel ki, te, segíts már megszervezni a városodba tervezett utazást, adj tanácsot, (esetleg hívd fel te, mert hát beszéled a nyelvet), hol aludjunk (lehetőleg olcsón) és hát persze nagyon örülnék, ha találkozhatnék is veled (értsd: vezesd végig őt a városon) – velem lesz az X fős család is”. Ha azt találod mondani, hogy hát te éppen dolgozol és nem érsz rá ezzel foglalkozni, akkor sértődötten eltűnik és utána soha többet nem hallasz felőle. Ja esetleg utólag visszahallod, hogy az osztálytalálkozón elmesélte, mekkora bunkó vagy / mennyire felvitte az isten a dolgod, hogy már szóba sem állsz a régi ismerősökkel.

            • Hozzáteszem, hogy én heti szinten csinálok csak úgy – örömmel – olyasmit, hogy pl. egy magyar énekkarnak olasz csereénekkart keresek, vagy néptánccsoportnak itteni szereplőhelyet. Vettem és küldtem már Vasco Rossi cd-t mert egy ismerősön a pasijának azt akarta ajándékba adni, rendeltek hozzám csizmát, mert nem szállították volna ki Mo-ra. És ahányszor kocsival megyünk haza, tele van az autó az ismerősök cuccaival, oda és vissza. Ez utóbbi persze más kategória, mert a jól működő itteni közösség tagjai segítik egymást, amiben tudják (nekem is vittek már haza csomagot anyukámnak stb). A blogom meg alapvetően egy olyan hely, ahol rengeteg infot talál bárki, akit érdekel, hogy élünk Oo-ban (sajnos sok olvasó nem szereti hallani, hogy ez itt nem a mennyország, de ez megint más kérdés). Mindezt csak azért modtam el, mert nem arról van szó, hogy ne segítenék szívesen, de azért mindennek van határa. Ismeretlen emberekre miért kellene időt, pénzt, energiát szánnom folyamatosan?

    • Ebben érzek valami ilyesmit, hogy ha szereted, akkor csináld ingyen, sőt köszönd meg, hogy lehetőséget teremtettünk neked kedvec tevékenységed gyakorlására. Az tény, hogy én (egészségügyben dolgozom), ha nem szeretném, amit csinálok, akkor ezért a fizetésért, amit adnak, egy percet sem maradnék itt. De azt érzem, hogy ha valaki kimondja azt, hogy szeret csinálni valamit, azt úgy veszik, hogy akár ingyen, csak az illető tevékenység öröméért is hajlandó vagyok csinálni. És hálásnak kell éreznem magam érte. Én szeretem a gyerekeket, mégis, amikor a barátnőm ilyen címszó alatt, hogy “én úgyis szeretem őket” ismételten rám bízta az ő 3 gyerekét, akkor éreztem ezt, hogy jól van jól van, de nem kell ezt azért kihasználni!

      • Kemény igen, és milyen jól ki lehet használni az első döbbenetedet és jó szándékodat.

        Röviden úgy lehetne rávilágítani erre a jelenségre, hogy:

        ha én szeretem a munkámat, akkor (tehát) ingyen is akarom végezni?!

        • ennek egy továbbfejlesztett változata, ami már egyenest a blog témájába vág: csináld akkor is, ha nem szereted, ingyen, szívességből, mert erkölcsi kötelességed a mások/az egész ország (vagyis a családod meg a korrupt politikusok) javára cselekedni. broáf.

          • És az egyház? Semmilyen tisztséget nem tölthetnek be nők, de azért nagy kegyesen megengedik, hogy ingyen és szeretetből kalapozzanak az egyháznak és különböző ingyenes munkát végezzenek. Ha a világon minden jótékonyságból végzett ingyenmunkára beintenének a nők és nem csinálnák többet, nagy szarban lennének a haszonélvezők!

  9. És akkor a “hogy vagy?– nagyon beteg János” helyzet sűrűsödése az elmúlt évben:
    — ükapám is rákos volt (hosszan mondja; sem őt, sem ükapját nem ismerem), TUDOM, MIT ÉLSZ ÁT
    — van ez a gyógyfű/vitamin/hínárkivonat, szerzek neked (szintén félórás jellemzés, gyógyulási esetek)
    Jaj, de belefáradtam.

      • hú ez egy gyöngyszem… 😦
        bár asszem nem ez a legjobb szó.
        elképesztő, hogy megtörtént esetekkel ezt meddig lehet fokozni… le vagyok nyűgözve? sújtva? fagyva?

    • O te jo eg!! Ez az empatiatlansag es a bunkosag csucsa! A sajat vonatkozo “story” meselese (amikor neked nem story , mert a mindennapjaid es az eleted az hogy apolod) es a fasza ötletek/tanacsok….
      En ezeken iszonyuan fel tudom huzni magam. Amikor az apukam haldokolt es barki jött a “tudom mit elsz at” mondattal, annak megmondtam, hogy “egy lofaszt tudod. es nagyon kerlek hogy velem ne erezz együtt ha meg nem tapasztaltal hasonlot. ha meg nem tudod kifejezni magad jobban, akkor sporolj a szavakkal.”

      • Eleve van egy ilyen kényszer az emberek nagy részében, hogy meg kell szólalni, valami “vigasztalót”, okosat kell mondani.
        Bennem is megvan ez (nagyon rossz reflex), de én inkább azt mondom ilyenkor, hogy “nem tudok semmit mondani, bár segíthetnék valamit” – ez ugye elég őszinte, bár semmit nem mond, és bután is hangzik, de legalább nem valami orbitális nagy, tapintatlan baromság.
        Eleve rosszul érzem magam attól, ha olyasmit kell mondanom, ami nem őszinte, nem kompetens, nem valós alapokon nyugszik.

  10. Nagyon pontos, a kommenteket majd később… és ami a legszebb az egészben, hogy még véletlenül sem lehetek így ennek a másiknak a szintjén, egyenrangú félként, ő leereszkedve hozzám megmondja rólam, nekem a tutit. S ha ezt kikérem magamnak, akkor nekem semmi se jó, sőt.

    • Nagyon jol irod ezeket…
      Nekem apam ilyen tipus… sosem fordultam hozza a problemaimmal, amire jott a sertodes, hogy de hat miert nem…
      Ezzel a hozzaallasaval viszont megtanitott arra, hogy komoly problemat soha, kis, jelentektelen problemat viszont mindig nyugodtan bizzak ra, mert megoldja helyettem, JOL…

  11. Mennyi tüske szavak miatt, és biztosan nem szándékos nagy részük.
    Én sosem voltam egy fecsegős fajta, úgy tanultam külön meg azt, hogy esetenként, hogy ne legyek bunkó, meg kell szólalni akkor is, ha nincs mondanivalóm, és a másik sem érdekel feltétlenül nagy mélységeiben. Ez az, ami az angoloknál már annyira evidens, hogy tanítják: “small talk”.
    Keresni kell egy ártalmatlan témát, pl. az időjárás, ha nem akarunk kínos csendet, és ez az ami ezek szerint nekünk nem megy, nincsenek formuláink, vagy megsértődünk a formulákra.
    Én általában kérdezek ilyenkor, és hagyom, hogy az illető beszéljen, de amikor láthatólag ő is illemből akar csak beszélni, és felszólító a mód, na az kínosabb, mint a csend.
    Nem lehet, hogy azért van ennyi bántás hétköznapi szitukban, mert nincs ennek nálunk kultúrája? Taplómód belegázolunk érzésekbe, vagy át sem gondolt közhelyeket, a legutóbb akárhol halott fals infót büfizzük fel…Nem nagyon van meg a tisztes távolság légköre mifelénk…
    Pl külön készültem terhességből, hogy babás találkozás esetén egy nem közvetlen bizalmas kismamánál mit kérdezzek a hogy vagy után, ami nem bántó, nem is volt olyan egyszerű…:)

  12. Ha már vers (és nemi szerepek). Kicsi voltam még, de elég jó humorérzékkel, és volt otthon egy Pósa Bácsi Verseskönyve, amin már akkor sem okvetlenül az anakronizmusai miatt röhögtem nagyon, hanem a nyálas és egysíkú, azonkívül igénytelen szövegek miatt. Apám születésnapja volt, és én egy szál rózsával a kezemben elszavaltam neki az alábbi verset: (igen, a mai napig tudom kívülről 🙂 )
    Ki sem tudom azt mondani, hálás szívem hogy szeret,
    Isten után te adod a mindennapi kenyeret.
    Isten után te vagy a mi védelmező szárnyunk,
    Isten után szeretettel a szívünkbe zárunk.

    Minden jót kívánunk édes jó apának,
    Csendes kis hajlékunk aranyoszlopának.
    Az aranyoszlopot behintjük rózsával:
    Szerető szívünknek szerető csókjával.

    Miután apám köztudomásúlag link volt, mint a véres hurka, a családfenntartásra szánt pénzt jórészt elitta meg elcsajozta, valamint véresszájú ateista volt, viszont a humorérzéke neki is remek, nem kis hatást keltettem ezzel a meglepetéssel 😀 A szintén jelen lévő nagynénje, aki iszonyú elfogult volt vele szemben, évekig emlegette, hogy milyen szépen megköszöntöttem az apukámat!

  13. Na, máris érdemes volt ma bekapcsolni a gépet. Fent említett jelenségtől én is rosszul vagyok, bár a virágot szeretem, kapni, adni, szedni, dehát én hivatásszerűleg is amolyan kertészféle volnék, úgyhogy…(kedvencem egyébként az a virág, amit a fiam születésnapjára kapok a férjemtől – ez eredetileg ugyan apu szokása anyunak, de szerencsére eltanulta). Viszont, épp tegnap panaszkodtam, hogy én nem szeretem kapásból a gyerekeket, és nem, nem tudok velük bánni sem, és emiatt ufónak érzem magam kicsit. Főleg nők között, főleg ilyen összejárós kisbabás berkekben. És hasonlóképpen nem bírok róluk órákon át társalogni. A sajátomról tudnék persze, de képtelen lennék ezzel terhelni minden szembejövőt. Itt is megvannak mondjuk a határok, meg kinek-kinek a tűrőképessége. Mindenesetre a család megnyugtatott, hogy számunkra tökéletesen elég, ha a sajátjainkat szeretem, a többi úgyis konkurencia. De viccen kívül, meg tudom szeretni a gyerekeket, ha megismerem őket, úgyanolyan módon, mint a felnőtteket is, de nem mindet és nem kapásból. (Igaz, mióta szültem azóta mondjuk a legnyálkásabb újszülöttől is elolvadok. De ez az egy kivétel.) Ez is olyan elvárás a nőktől, amit gyakran a biológiára fognak, aztán tessék…
    A közhelyes és szinte kötelező társalkodási frázisoktól meg hogy nem áll égnek mindenki haja?
    Azt hiszem ezért tartanak sokan kicsit antiszociálisnak…

  14. Ja, amit még nagyon szupernek találtam, az a link. Mikor végigolvastam a blogot, már valahova akartam kommentelni ezt a “nőgyűlölő nő” jelenséget. Úgy érzem, ebben valóban benne van a tetszeni akarás a férfiaknak, meg mellette egy adag önámítás is. Hogy elfogadom és támogatom a rendszert. Olyan szomorú ilyet látni. Mert tényleg az egész rendszer gáz. Csak félelmetesen hosszú idő és sok manipuláció tette ilyenné, és látjuk mennyire, de mennyire nehéz változtatni a legapróbb dolgokon is. Még ha a párkapcsolat oké is. Óriási szerencsémre apám, és férjem is elég normálisan látja ezt a dolgot, kiválóan gondoskodnak magukról, önállóan háztartásról, ügyesen a gyerekeikről és szeretik, hogy erős nő áll mellettük társként (nálunk családon belül nagyanyám vívta meg ennek a harcnak a legnagyobb részét). És még így is rohadt nehéz küzdeni a helyzettel. Engem pl totál kicsinált két olyan munkahely, ami álommelónak indult, szép feladatok, kihívások, részemről frappáns megoldások, munka 3 nyelven, lelkesedés, éjszakázás, míg azon nem kaptam magam, hogy itt bizony csak férfiaknak terem babér, illetve egy-két határozottan nőgyűlölő nőnek. Mindegy is, a személyes sérelmeken túl, egyszerűen nem léptek túl egyik helyen sem azon, hogy ügyintéző, vagy asszisztens szerepkörön kívül kezeljenek. Az újabb váltáskor pedig csak az érdekelt mindekit, hogy mikor fogok szülni. Végül mondtam, hogy most, és úgy is tettem. Egy percig se bántam meg, sőt, már a következő is tervben, most jó így, de aztán majd meglátjuk.

  15. Megint én (alvásidőben tudok írni főleg). Csak eszembe jutott, hogy az említett munkahelyek egyikén milyen kedélyes kis nőalázó rituálé volt a nőnap egy szál csoffadt virágszállal. A legemlékezetesebb az volt, amikor a szinten dolgozó 10-12 nem vezető beosztású nő könyörgött a 3 vezető beosztású férfinak azért, hogy ha már nekik jár külön személyzeti wc, lehetne vajon egy női is? (olyan helyről van szó, ahol nagyon sokan megfordulnak a dolgozókon kívül). Inkább el sem mondom, hogy ezek a pasik mennyit röhögcséltek ezen, aztán persze nem lett női mosdó. De legalább piát kaptunk a nőnapi bulikon csoki helyett. Biztos azért, hogy kibírjuk.

      • Teljesen komolyan gondolom a dolgot, nem ironikus megjegyzésnek szántam. Egyszerűen gyorsabb a cserélődés a férfi wc-knél, tehát ha ugyanezt a sebességet biztosítani akarjuk, több női mellék kell. De ez mellékszál.

        (amit meg lanytibi leírt, az nagyon elszomorító. Már az is, hogy ilyet kérni kelljen.)

          • Dolgoztam olyan helyen, ahol sok férfi volt, és csak ketten lányok, és egy koedukált klotyó. Nem volt probléma ezzel, szép tisztán tartották, csak a fiúk állandóan morogtak, hogy ha valamelyikünk bemegy, miért van benn olyan sokáig. Aztán egyszer elszakadt a cérna, és mikor benn ültem, és kinn valaki megjegyzést tett az ajtó előtt, kiordítottam, hogy éppen a Forma-1-es kerékcsere sebességű tamponcserére edzek, vazzeg, ne zavarj! Aztán kiderült, hogy ezek is mind fiatal srácok, és eszükbe sem jut, hogy a lányoknak ez nem csak annyi, hogy előveszem oszt mehet a slag, de így, hogy szóltam szépen, megértették 🙂

            • @fenchurch68: Nem rossz válasz.
              @cris256: rájöttem aztán én is, hogy félreértettem, sajna nem lehet mindig pontosan követni, melyik válasz mire jön

              Egyébként nincs ilyesmire törvényi rendelkezés? Már csak azért, mert az említett esetben egy 4:1-es többség teljesen jogos kívánsága nem teljesül, és nem hiszem, hogy a főnöki kló előrébbvaló lenne.

  16. “Én egyébként nem találom a határt a nőkkel való szexista viccelődés, az érzelmi nyomásgyakorlás, a munkahelyi szexuális zaklatás és a nemi erőszak között. Szentül meg van győződve a figura minden esetben, hogy ez kell a nőknek.”

    Pontosan. Önkritika termeszetesen zero. Mert meg is vannak gyözödve rola, hogy kurva viccesek, nem eröszakosak es a lelked melyen Te, mint nö ezt elvezed. Hat nem. En a szexista viccelödest es nökkel kapcsolatos poenkodast mar nagyon nehezen viselem. Biztos van par kollegam, aki humortalan, szigoru feministanak tart. Az a helyzet, hogy rohadt unalmas is. Mindig ugyanarra a gyenge poenra kifuto nöellenes viccek ezek. Amikor mar vegkepp elegem van meg szoktam jegyezni, hogy remelem azt nem felejtik el, hogy az ö lanyaik is felnönek es nö lesz belölük. Van aki akkor elhallgat. De azok csak a kicsit jobb erzesüek.

  17. “A lényeg, amitől ez nem anekdota: valaki, aki tud rólad egy címkét, neked tulajdonít valamit, amit az ő fejében ez a címke jelent, és aztán azt odatolja eléd.”

    Szerintem ez genderfüggetlenül (de abban is biztos vagyok, hogy nemenként közel sem egyenlő mértékben) megtalálható dolog, és én hideglelést kapok tőle – úgy gondolom, mindenkinek van olyan címkéje, aminek a felemlegetésétől borsódzik a háta, legyen az arrogáns bók (mert a NŐKNEK – címke kiemelve nagybetűvel – ez jólesik), nőnapi virág (mert a NŐKNEK ez kell), a másik eszköznek tekintése (“mert te biztos tudod, te egy LEXIKON vagy” – nem, nem tudom, nekem is utána kellene néznem, és te is utána tudnál nézni, ha nem lennél annyira lusta, hogy azt hinnéd, hogy a másik emberen megnyomsz egy gombot, oszt kiesik belőle a válasz).

    Nem is tudom, hogy ez lustaság, kényelmesség, nemtörődömség, kommunikációképtelenség, kommunikációs hanyagság, vagy mindennek a keveréke (a címkézés nyilván megkönnyíti az emberek besorolását, de amikor eljutunk odáig, hogy címkékben gondolkodunk emberek helyett, akkor már rég rossz). Gondolkodás és figyelem helyett bevetünk egy címkét.

    Az utolsó bekezdés tökéletes.

  18. hú, ezt már rég ki akartam írni magamból (bár megkaphatom, hogy de jó, hogy csak ennyi a problémám). feminista férjem van, szuper társ, soha nem minősít stb. MINDEN családtagomtól megkapom, hogy nekem mekkora szerencsém van (nem ezért, hanem ami ebből látszik: mindent közösen csinálunk, mindent csinál a gyereke körül és mindent tud róla, “segít neked sokat, ugye?”).
    őszintén szólva a plafonra mászom ettől, mert nekem baromi jó, ez igaz. de nálam ez az alap. plusz egy normális, lassan másfél évtizede működő kapcsolat nem szerencse kérdése, kőkeményen kettőnkön múlik, hogy működik.
    de értem én, ez legyen a legnagyobb gondom, hogy csodás a férjem, mégis ez a maszlag zavar mögötte, miszerint, ja, aki jól érzi magát a házasságában/párkapcsolatában, annak szerencséje van/volt a férjével.

    • katya, de hát minden relatív, és neked igazad van, mert ez marhára idegesítő. Egy darabig még valószínűleg ilyen lesz a reakciója a többségnek arra, ha van egy partnered, aki emberszámba vesz, és kiveszi a részét a feladatokból…

      • igen, néha kedvem lenne visszakérdezni, hogy “miért, nem ez a normális?”, de inkább együttérzek a másikkal, hogy neki meg ez nem jutott. korábban már volt a blogon szó a “segít”-ről (ami nekem is vörös posztó, basszus, nem segít a gyerekkel, hanem neveli és ellátja a saját gyerekét). szóval szeretném is támogatni ezeket az embereket meg szemeket nyitogatni, ugyanakkor nehéz mindig mosolyogva konstatálni a fényévnyi távolságokat a gondolkodásunkban.

        • Nekünk ez a normalis, de nekik nem. Egy regi parkapcsolatomban mindkettönk csaladja hülyenek nezett minket. A paromra a “szolgalelkü”, ram pedig az “öntörvenyü” jelzöt hasznaltak. Mert milyen sokat “segit”, ugye… Volt, aki halal komoly arccal megkerdezte, hogy nem tekintem-e öt kevesbe ferfiasnak es vonzonak emiatt. Csak pislogtam, hogy miert is? 🙂

        • Ez milyen furcsa, hogy még a komment sor elején írtam a férjemről, aki részt vesz és arról, hogy utálom a segít szót, és arról, hogy a többi nő szerint ne panaszkodjak, mert szerencsém van, miközben szerintem ez a normális. Mindennek a tetejében Katja néven, amit ugy-e, csak egy betű választ el a Katya-tól és érkezik az email, hogy többen válaszoltak rá, görgetek, nem találom sehol a kommenteket, mire itt vannak, sokkal lennebb és sokkal előbb, mint ahogy én írtam. Ez történhetett Bolyaival és Lobacsevszkijjel is 😀

    • Teljesen értelek, egyébként ez átvezet abba a logikába – amitől mostanában falra mászom – hogy “neked könnyű”. Sokszor kapom én is meg, hogy nekem könnyű hogy ilyen a férjem (milyen, könyörgöm, enélkül a férjem se lenne), de ugyanígy: milyen könnyű neked hogy megvan a nyelvvizsgád (ja, bár nagyon jól tudja hogy 2 éve tanulok rá, ennyi idő alatt más egy doktorit megír), vagy könnyű neked mert ilyen lábaid vannak (és mert naponta futok, hélló).. és folytathatnám.

      • Ja ezt ismerem. Milyen szerencsém van a férjemmel, a másik oldalon pedig a szegény F, hogy ilyen felesége van. Nekem könnyű a gyerekeimmel, mert céljaik vannak, és tesznek is érte, 10 évvel ezelőtt meg az volt a mantra, hogy így nem lehet gyereket nevelni, betörő lesz belőlük. És én is sorolhatnám.

      • lehet, hogy azt kéne mondani, hogy ja, a férjünknek/párunknak is könnyű — velünk, mert annyira, de annyira jófejek vagyunk.
        egy színésznő mondta egyszer erre nagy bölcsen egy interjúban, hogy hát persze, az emberek olyan szívesen szemezgetnék ki a másik életéből a nekik tetsző dolgokat (a többit meg nem).

      • jaja, azt már ritkán (soha nem) mondják, hogy nahát, a férjednek mekkora szerencséje van veled! hazajössz este, csinálsz háztartási munkát, dolgozol, gyereket nevelsz, hazaadod a pénzedet (és még csinálsz ezer dolgot). de hát ezt egy nőtől alapból elvárják.

        • Katya, hallottál te már férfiak között jó feleségről? Ha igen, nyilván olyan nőkről lehetett szó, akik nem lázadoznak az elvárásrendszer ellen. Éppen a tegnap este néztem egy filmet Stepford weives a címe (Tökéletes feleségek, azt hiszem magyarul így ismert). Na ott vannak jó feleségek 🙂

          • e filmben megjelenő nők a való életben: thaiföldi nők, akiket nyugat európai férfiak (Németország, Svédország) “szállítanak” haza. Másképp nem bírják ezt a nagy emancipációt.

                • Nem láttam a filmet, csak feleségimport témára írtam. Amúgy filmeket illetően érdekelne még néhány cím a témában, mostanában hajlunk rá, hgoy esténként megnézzünk valamit. 😉

            • láttam a filmet.
              robottá teszik a férfiak a nőket. olyan robottá aki mindig mosolyog, főz, uzsonnát csomagol és a délelőtti órákban is képes orgazmusra és szexre. mindezt mindig mosolyogva, hibátlan frizurával és öltözetben.
              a való életben ez nem lehetséges, de törekedni lehet rá. nos, mára elég nehezített a talaj a sok-sok emancipált és feminista nővel. ezért importálnak jó alapanyagot. ezek a thaiföldi nők. akiket tárgyként kezelhetnek, alázhatják, és ebben kiélhetik az (ősi!) irányítási ösztöneiket (!).

            • egyszer olvastam vhol (egy nőtől természetesen), hogy a hagyományos gondolkodású férfiaktól azt elvárni, hogy önként és dalolva mondjanak le a kiváltságaikról, amiket többek között a “jó feleségek” szállítanak, olyan, mintha egy gyereket arra kérnénk, hogy a nyalókát spenótra cserélje le (magától persze).
              én azt szeretném megérni (de nem fogom valszeg), hogy egyre több férfi jöjjön rá, hogy a “nyalókás gyerek” lét ugyan roppant kényelmes, de ez számára is degradáló. amíg nincs igénye a férfiak nagy részének értelmes, gondolkodó, vitatkozó, emancipált nőkre (és sajnos, az általam ismert férfiak nagy részének NINCS), addig nagyon lassan fogunk előrefelé haladni.

  19. Csatlakozom, logopédus vagyok, na vajon, mivel jönnek az ismerősök?? 🙂 Én csak azt nem értem, hogy másokban nincs ún. beleérző képesség?? Én, mivel engem ez zavar, gondolom, hogy más sem örül neki, ezért nem támadom le az orvos rokont, ha találkozunk, beszélgetünk másról… Mások erre miért nem képesek???
    Gyerekek: én szeretem őket, de van néhány, aki kifejezetten idegesít, mondjuk, ha dolgozom, akkor megoldom, ha játszótéri, elküldöm simán, egyszer élünk, nem leszek én mártír, csak mert úgy illene…

  20. én angoltanár. most nem is az, hogy rögtön letámadnak, hogy “hány óra kell a középfokúhoz”, tudja a tököm, egyébként. de mindig, MINDIG az történik, hogy egy érdekes(nek tűnő) társaságban beszorulok egy tök érdektelen nő (meg a fal) mellé, aki azt ecseteli, hányszor kezdett már neki az angolnak, milyen tanárai voltak, mennyit szenvedett a szenvedő szerkezettel (kis szünet, várja, hogy jót röhögjek a soha nem halott poénon, ezt az első órán szoktam elmondani kezdőknek, hogy aki elsüti majd akkor, amikor tanuljuk, az mehet haza, és vissza se jöjjön), és hogy milyen oldalakat tudnék ajánlani. továbbá, hogy a gyerek most 10 hónapos, vett neki dvd-ket angolul, mert nem akarja, hogy úgy járjon, mint ő. és sztem jó ötlet-e. ha mondom, hogy szerintem iszonyú ötlet, halálra sértődik, ezzel általában végzünk is, de addigra mindenki részeg, kivéve a nő, én meg soha többé nem tudok bekapcsolódni egyetlen beszélgetésbe se:((((

    • Legközelebb mondd azt, hogy kirgiz nyelvet tanítasz, gyakorolj be pár mondatot netről, és improvizálj mindenféle hülyeséget a saját szórakoztatásodra. 10 perc után mondd, hogy csak vicc volt, és jöhet az érdekes beszélgetés 😉

    • Ugyanez, meg hogy adnék-e órákat. Meg van szintén angoltanár ismerősük, ismerem-e, meg hogy milyen nyelvvizsga van meg könnyen, és mostanában tőlem is, hogy jó-e az angolos oviscsoport, vagy vigye-e az ovist különangolra. Plusz a család kevésbé iskolázott tagjai mindenfélének a fordításában számítanának rám, akkor is, ha csak kínai nyelvű tájékoztatót kaptak az újabb szórakoztatóelektronikai bigyójukhoz. Az ő szemükben én a más-nyelven-is-tudó-ember vagyok.

    • Jajj, ilyesmi velem is megtörtént, pedig én még csak képzett angoltanár sem vagyok, csak szoktam segíteni felkészülésben. És tényleg végig lehet hallgatni a “nyelvtanulási kudarcaim I-II-III.” monológsort

      • 🙂
        Ja-ja. Én csak jól tudok angolul, és még németül is elboldogulok. Ettől aztán dőlnek rám, a jaj neki így, meg úgy, meg amúgy nem mennek a nyelvek sirámok.

    • Szintén angoltanár, szintén ugyanezekkel a problémákkal, nagyon jól összeszedted! Ugyan fordítsam már le ezt neki, az nekem semmi. Csak az óraközi szünetben fussunk már át gyorsan a CV-jén meg a kísérőlevelén, és olvassam is már fel neki, ő felveszi magának, a kiejtés miatt. Igen, hát még jó, hogy nekem nincsenek fizikai szükségleteim, és el se fáradok. Hát persze, és hogy milyen oldalakat tudnék ajánlani. Mostanában már azt mondom, hogy írd be a gugliba, nyuszikám, amit keresel, oszt kidobja. És hogy az ő felesége tud ám angolul, van egy középfokúja, bár mondjuk az írásbeli nem sikerült, másodjára se, de elhatározta, hogy kétnyelvű gyereket akar, úgyhogy csak angolul beszél a kicsihez, ugye, milyen csudajó? Mikor aztán mindenre kérem, ami szent, hogy a felesége inkább fejezze ezt be, persze ráncolja a szemöldökét. Ehhez képest azért tényleg az a csúcs, amikor AZ ÓRÁN oktatnak ki engem (kérés nélkül, persze, mert szoktam visszajelzést kérni), hogy hogyan kellene ezt vagy azt tanítanom, mikor mit hogyan, nem lenne-e jobb, ha… És hogy minek tanuljuk a passzívot egyáltalán, hát ő aktívba’ is remekül ki tud mindent fejezni. Hah.

      • Anyukám kedvence orvosként az, amikor felír egy bizonyos szert, és kijelöl egy kontroll-időpontot. Beteg visszajön kontrollra, duzzog, közli, hogy semmit se javult a probléma. Anya megkérdi, és az előírás szerint szedte/kente a felírt szert? Ja, hát azt ő ki se váltotta, nem hisz ő ilyesmiben, gyóccermaffia van, volt a blikkbe, a szomszédasszony adott csalánkapszulát/teát/krémet/kivonatot, ő azt. És akkor ne borítsd rá az asztalt üvöltve, hogy mégis mit képzel, mit kontrollálunk egy kontrollvizsgálaton, ha nem azt, hogy hat-e a kezelés.

      • Meg amikor jön a gyerek, hogy apukám/anyukám tud angolul, és mondta, hogy az nem úgy van? Meg még azt is mondta, hogy hanem akkor hogy? És ez az apuka/anyuka nem tud egy egyszerű jelenidejű kijelentő mondatot tisztességesen összerakni angolul? És te hiába nem képzeled magad mindentudónak, és tisztában vagy vele, hogy 100%-ig sosem fogod ismerni az angol nyelvet, akkor is tudod, vagy ha esetleg nem, akkor utánanézel, és azután tudod, hogy bődületes butaságot nyomnak/-tak a gyereknek, te meg ne mondd, hogy anyuka/apuka rosszul tudja?

  21. Elképesztő a mai komment-termés, nagyon jól szórakoztam, köszönöm! Olyan igazi közösség-szag van.

    És mennyire más van mindig, mint hittem, a rántott hagymakarikára nem ugrott senki, na, mindegy, maradt még egy csomag zsepim, megyek, telesírom.

  22. nalunk vagott virag mindig van itthon. tudom hulyen hangzik, de Angliaban meg az is mas 🙂 egyreszt 2 fontert lehet kapni egy szep csokorral, masreszt ra van irva a csomagolasara hogy 14 napig garantaltan gyonyoru lesz, nem veszit sem a szinebol, sem az allagabol. elmeseltem a ferjemnek hogy nekem fontos hogy legyen virag az asztalon, ugyhogy van. ha elfelejtene valamiert akkor veszek en amikor arra jarok. es a lanyaimmal szagolgatjuk a viragokat parkban, haz elott, vazaban es orulunk is neki. ez a rendszer szintu valtoztatas, ezen en is melazgattam a napokban. a ferjem reakcioja volt az az egyik blog irasra hogy erti o hogy gaz van, erti azt is hogy nem vele, csak azt nem erti hogy akkor most mi legyen. es tenyleg. kicsit ugy erzem mintha balnakat akarnek menteni. fontos, tudja mindenki, meg akar adunk is ra par fontot ha jokedvunkben kap el egy adomany gyujto, de alapvetoen mentse meg mas azt a balnat. (irhattam volna balna helyett egyebet is). es kicsit megint azt erzem hogy lehet harcolni egesz eletunkben a kozjoert, de az nagyon faraszto. sokkal egyszerubb es konnyebb (?) a sajat csaladomat rendbe rakni, a sajat lanyaimat jol nevelni. es meg mindig sokkal konnyebb Angliaban harcolni az egyenlosegert mint mondjuk az arab orszagokban azert hogy kimehess fatyol nelkul az utcara. Parom megjegyzese volt az is hogy iszonyu regota patriarchalis rendszer van, persze hogy egyenlotlen. es valtozik is szepen lassan, de csodat nem lehet varni, ez is generaciok alatt fog majd valtozni. es tovabbra sem tudom hogy tudnam ellensulyozni a kornyezeti hatasokat a lanyaimal, amikor ma is atmegyunk a jatek boltba es van rozsaszin hercegno kosztum, meg kek orvos kosztum. kozolte hogy szeretne egy kosztumot, megkerdeztem hogy az orvosora gondoltal, na vajon mit valaszolt…vagy amikor meghivnak egy szulinapi bulira egy 4 eves kislanyhoz es lanyos ajandekot kernek. stb, stb..reggelig lehetne sorolni. es azon is melazom hogy kb naponta ketszer elmondom nekik hogy gyonyoruek, mert annak latom oket. akkor most ezzel valoszinuleg kondicionalom oket hogy a csunya az gaz. tenyleg szuperek a mai hozzaszolasok, megint itt ragadtam alvas helyett 🙂

    • Ez azért visszatérő félreértés, hogy én itt a világrendet akarom megdönteni (“lázítok”, Vándor Sándor, facebook), kár ilyesmit ideképzelni, ez nem harc, nem mozgalom. Szándékom a szórakoztató-gyönyörködtető néven nevezés, karikírozás, érvelés, kérdésfeltevés. Gondolatokat szeretnék inspirálni, termékeny üzemmódot elindítani agyakban. Ennyi. Eredmény? Nem akartam, de lett: közösség, poénok, tudatosodás, megerősödés, egymás tükrében meglátni, mi van, és némi hírnév is.

      • felreertes van, nem azt gondoltam hogy te akarod a vilagrendet megdonteni, (bar en pl nagyon szeretnem 🙂 ), hanem a fenti hozzaszolasok kozul nehany feszegette ezt a temat, ahhoz irtam, csak borzalmas keso leven mar nem vettem a faradtsagot hogy visszamenjek es kibogarasszam pontosan melyik ala illene a hozzaszolasom, ugyhogy csak ideirtam a vegere. es remelem az is atjon a hozzaszolasombol hogy a ferjemmel itthon a blogrol (is) beszelgetunk 🙂

      • A gondolkodásra serkentés nálam maximálisan bejött (egyáltalán, hogy nekem olyat szabad), nem tudom eléggé megköszönni. A lappangó rossznak neve lett és térfogata, így már tudok kezdeni vele valamit.

      • ma a körmösnél én is megkaptam, hogy ne lázadozz. egy kicsit érts vele egyet (a férjjel) akkor is, ha nem értesz vele egyet.
        mert neki más a beállítottsága (már csak egy röpke lépés a biológiához) és értsem meg, hogy másképp vannak bekötve. ők soha nem fogják úgy látni a világot, mint a nők. stb. stb.
        egyébként aranyos, megértő, elfogadó. árnyalni képes hölgy (most fedeztem fel és boldog vagyok, hogy nem szellemi restségben telik a szépítkezésre fordítható csekély idő).

        meg napi kommunikációban előfordul, hogy “ezt is ott olvastad?” meg ez megint a csak az olvassa?

  23. Hát, jó messzire jutottunk. Én kémia tanár vagyok, robbanóanyagot kellett volna gyártanom. Sajnos már elfelejtettem, annak idején is csak véletlenül sikerült.
    Szerintem a mostani komment-tengerben a legfontosabb téma a munkahelyi illemhellyel kapcsolatos volt. Igenis legyen esélyegyenlőség! (aminek köze van a valószínűséghez, mármint, hogy ha 3 férfi és 30 nő dolgozik egy emeleten, akkor NE legyen azonos a férfi és női vécék száma) Irodában dolgozom, nem kőműves vagyok, engem is mérhetetlenül zavar a) a közös vécé állapota b) hogy várni kell rá illetve soha nem tud kiszellőzni – érdekes, Amerikában ki tud….- c) az, hogy a (koedukált) konyha ennek az előterében van kialakítva! Persze így praktikus, mert ott a vizesblokk. Jó étvágyat! Hol ilyenkor az ANTSZ? (mellesleg Amerikában, sőt EU intézményekben sincs konyha a klotyó előterében).

    • Az első munkahelyemen volt így, érdekes, húszévesen nem zavart, minden gátlás nélkül főztem ott a férfikollégáknak a kis elektromos platnin a húsz tojásból rántottákat. Ha őket nem zavarta…
      Egy informatikus fiú volt, aki sosem evett ezekből, viszont úgy ette a félkilós dobozból az ipari disznózsírt, hogy egy evőkanál zsír, egy evőkanál kristálycukor. Nem él már szegény, pedig tehetséges fiú volt, csak kicsit unortodox.

    • A mai napig nosztalgiával nézek jövet-menet arra az épületre, amelyiknek a rettenetes büdi és gusztustalan klotyójában lett pozitív az első gyerekkel a terhesteszt 🙂

  24. Hello, sziasztok, szép jó estét, kezit csókolom (mindenki válasszon kedvére, vagy ha nincs közte, amit szeretne, gondolja oda). Új vagyok a fedélzeten, mármint új felszólaló (beleszóló), amúgy hallgatózóm itt már egy ideje.
    Tetszik a blog, kedves Éva, (vagy így nem szabad írni?), sok mindennel egyetértek, sok mindennel voltam úgy, hogy jéé, erre nem is gondoltam eddig. Az elmúlt kb. egy hétben teljesen beszippantottál 🙂 na meg a kommentelők is, minden szabadidőmet itt töltöm. Élethelyzetemnél, tapasztalataimnál fogva sokmindenhez nem tudok hozzászólni, de jó olvasni, hogy ilyen színesen is lehet élni, gondolkodni.
    És egy kicsit a témához: nem csak a foglalkozásod, érdeklődési köröd címkéjéhez hozzágondolt tulajdonságokat/tudást/viselkedést stb. keresik benned, hanem szinte mindennel kapcsolatban. Nekem például az írásod olvasása során a legelső, ami beugrott az erdélyi címke volt, (ugyanis erdélyi vagyok), s amire fel tud menni a pumpa, hogy akkor te biztos tudsz románul (folyékonyan), de úgy mintha azt nem is kellene tanulni,Erdélyben úgy születünk, sírás helyett románul beszélünk. Iskoláskoromig nem tudtam csak jónapotot köszönni, de megtanultam, mint ahogy bárhol bárki megtanulhat egy idegen nyelvet (talán kevesebb kedvvel, több gyomorgörccsel). Meg a másik tipikus, hogy: nekem is van egy ismerősöm, nem ismered?….. és következik hosszan, hogy hol és hogyan él meg dolgozik, meg mivel foglalkozik a nagyanyja, meg hogy hívják a tehenét stb., stb., na ő is ezt vagy azt gondolja Magyarországról/Fideszről/magyarságról/oktatásról, mittomén miről, akkor biztos te is. Mintha Erdély egy falu lenne, ahol mindenki ismer mindenkit, másrészt meg szerintem nincs olyan, hogy erdélyi magyarság, ahogy a médiában lefestik (mint olyan massza, ami a Fideszre szavaz), van egymillió valamennyi a magyart anyanyelveként beszélő, magyar kultúrát magáénak valló, egymillió valamennyi-féle ember.
    Kicsit hőbörgősre sikeredett talán ez így elsőre, de nem hozhatok angoltanárnénis példát, mert nem vagyok angoltanárnéni. Az eddigiekből, úgy látom, hogy jelzel, ha sok, s akkor kussolok, s hallgatózom tovább 🙂

    • Nagyon örülök neked, fontos, amiről beszámolsz! Jó, hogy itt vagy! Sok-sok erdélyi, partiumi, hargitai olvasóm van, egészen kitűnő emberek, felülreprezentáltan sokan, kemények, műveltek, kritikusak. Igen, így látjuk tényleg innen, én olyan sírnivalóan budai vagyok harmadíziglen, egyébként a nagyapám nagyszalontai. Ja, én is kérdeztem már egyik kolozsvári olvasótól, ismeri-e a másikat, elszégyellve magam, hogy nem falu az — aztán, mit tesz Isten, ismerte. 😀

      • Én szabolcsi vagyok. Amikor a dunántúli férjem először mondta az anyjának, hogy vagyok, és elvinne bemutatni, azt válaszolta “te egy SZABOLCSI lánnyal akarsz élni?!” És akkor még nem is látott egyszer sem. 🙂

      • Persze előfordul, ha hasonló körökben mozognak, meg talán véletlenek is vannak (vagy épp azzal a kivétellel van dolgod, ami erősíti a szabályt 🙂 ),
        Amúgy nem a lakóhelyről szól ez, hanem amiről a bejegyzés is, csak azt akartam jelezni, hogy olyan vonatkozásban is érvényes és bosszantó sokszor ez, amit nem mi határozunk meg (mert a foglalkozásomat pl. én választom jó esetben, azt, hogy hova születek azt nem)

    • na pont ilyesmiről akartam még írni: felháborítónak tartom egyrészt azt, ha valaki lerománoz/szerbez/szlovákoz/amerikaiz valakit, aki magyarnak vallja magát, és ezt az identitása részének tekinti (nyelvismerettől függetlenül); meg azt is, amikor valaki valamilyen oknál fogva beolvad és mások meg hőzöngenek, hogy miért nem őrzi a nyelvét/kutúráját, mintha bárkinek is tartozna ezzel. senkinek sincs joga bármit is számonkérni egy határontúlitól, és senkinek sincs joga megmondani egy másik emberről az illető helyett, hogy kicsoda-micsoda.

    • Szia. Szerintem vagyunk annyian itt Romániából, hogy ha Éva egyszer úgy döntene, hogy nyakába veszi a gyerekeket is átkirándul a szomszédba, akkor Szalontától a Fekete tengerig vagy a Gyimesekig találna lazán szállást és idegenvezetőt, a kávék helyett (Éva, értsd a sorok közti ajánlatot 🙂 ).
      Egyébként nekem az esélyegyenlőtlenségről való információk, gondolatok gyakran átköszöntek a kisebbségi helyzetből fakadó egyenlőtlenségre is. A mechanizmusok, a mondatok, a bevált fordulatok, a jogadás, hatalomgyakorlás, mind nagyon hasonlóak, érdekes – számomra – ezt ilyen perspektívából is megfigyelni.

      • Ez is jó téma 🙂 Most tudtam meg, hogy az unokatestvérem álnéven ment férjhez BP-re, mert az anyósa, amikor megtudta, hogy az egyetlen fiuk erdélyi lányt akar feleségül venni, idegösszeomlást kapott 🙂 Azóta boldogan élnek, míg meg nem halnak. A menyecske elméletileg most zalaegerszegi, gyakorlatilag egy tenyeres talpas fecsíki fehérnép 🙂

      • “Egyébként nekem az esélyegyenlőtlenségről való információk, gondolatok gyakran átköszöntek a kisebbségi helyzetből fakadó egyenlőtlenségre is.”
        Igen, nekem is fut gyakran egy ilyen vonal is, amikor itt olvasok.

  25. Olyan sok a hozzászólás, hogy nem tudom végigolvasni – lehet, hogy valaki írta már ezt:
    Én sem szeretem a gyerekeket úgy általában, csak a sajátom, meg most már a húgomét – mert ismerem, így kötődöm hozzá. Egyébként meg nem tudom, mit kezdjek velük. Időszakonként a sajátommal sem tudom, mit kezdjek. És nagyon-nagyon kellemetlennek érzem, amikor azt érzem, hogy nekem most édelegnem és bájolognom kellene egy kisbaba felett, aki egyáltalán nem szép. Miért mondjam, hogy szép és cuki, ha nem az? Én ezt nem bírom. Ami nem jelenti azt egyúttal, hogy nemszeretem, hogy ellenérzésem van!
    De a lényeg, ami a nagyobbik bajom az egésszel: az én lányom tényleg szép. Hát bocs, de tényleg. Most egy kicsit kevésbé, mint eddig de majd meglátjuk hova serdül. Ezért egész eddigi életében ezt hallotta: de szép, de aranyos, de okos (tényleg okos, de a legtöbb kisgyerek okos, olyan értelemben, hogy bámulatra méltóan gyorsan fejlődnek). Legyezőt kap a vásárban ingyen, mert olyan szép. (Én meg a másik fele, hagytam, hogy elfogadja, de annyira nehéz lett volna elvenni tőle és visszaadni.) Rászólok a buszon, hogy ne fecsegjen egy idegennek túl sokat, és főleg ne az én magánéletemről, és akkor hagyjam, milyen aranyos. És úgy érzem, valami most nincs egyensúlyban nála. Mindenképpen aranyos akar lenni. Aranyos, leginkább. Idegenek előtt elő tud törni belőle egy ilyen nagyon fura viselkedés, ami egyébként már a korához sem illő. Meg egyfajta feltűnési viszketegség. Nem tudom megértetni vele, nem tudom helyre tenni. Úgy csinál, mintha nekem beszélne, de jó hangosan, valójában a közelünkben állóknak szól, hogy “ugye milyen aranyos a nyuszi” (hadd hallja mindenki, hogy van neki nyuszija, amúgy már hónapok óta), “de izgulok a lovaglás miatt” (már hetek óta tudom, hogy izgul miatta, de most a zebránál állóknál is tudni kell, hogy ő lovagolni fog) stb. Szerintem ez ezért van, a sok dicséret miatt, ami persze kezd megkopni ahogy növekszik, és már rég elmúlt “ötéves”. Sőt és ráadásul, egyre több a helytelenítés és az elvárás, és talán nem érti egészen, mi történt ezzel a világgal, amelyik eddig úgy kiemelte őt, most meg nem győzi lenyesegetni az ágait.
    Éva, egyébként a lányod tényleg gyönyörű, én mindig csodálom egy kicsit, ha felül olyan kép jön, amin ő van rajta.
    A vágott virágot pedig én sem szeretem a kötelező jellege miatt. Ha szívből és jókor hozzák, akkor igen. (Hozza pénteken, hogy még csodálhassam a hét végén, mielőtt tönkre megy, mondjuk.) Meg akkor, ha tulipán vagy kardvirág. Akkor már tessék tudni, mit szeretek.

    • De jó, hogy írsz megint!

      Érdekes, amit a lányodról írsz. Talán várható ez nálunk is. És sok gyötrelem lesz még kamaszkorban. Magukkal, hogy kik ők, meg szépek-e, és kellenek-e a másik nemnek (eleve: heterók-e), és ha igen, annak, aki nekik is tetszik. És ott fogunk görcsölni, hogy ne éljenek vissza velük. Csak nézem az ismerős kiskamaszokat, mit kínlódnak, hogy kitűnjenek, mennyire fájdalmas a mellőzöttség, vagy ha nem olyan szépek, vagy ha kudarcosak a tanulásban.

      Az iskola is ezt erősíti, nem? Harminc közül kell valahogy kitűnni. Hogy reagálsz a buszon, a zebránál? Egyébként emlékszem erre én is, erre a feltűnni vágyásra, főleg, ha csodált felnőtt volt a célpont. Én mindig meglepődöm, ha egy gyerek nekem produkálja magát, hát mi bennem a különös?

      • Hogy reagálok? Nagyon sokszor rosszul, ingerülten. Hozzám szól, de valójában felhasznál engem, hogy kitűnjön. Vagy adok egy semleges választ: Aha, igen, értem. Nem megyek bele. Volt, hogy megpróbáltam ezt megvilágítani neki, de nem értette – végül beláttam, hogy hülyeség ezt elmondani, vagy többször felhozni, tényleg nem érti, hogy egy szobatisztaság küszöbén levő kicsi sem érti, hogy esetleg annak, hogy folyton kiborogatja a dömperből a kockákat, köze lehet az ürítéshez. Majd talán idővel.
        Nála a probléma az iskolával inkább fordított: az a nehéz, hogy ne tűnjön ki. Úgyhogy ha már ott vissza kell fognia magát, megpróbál máshol, máskor, máshogy. Nagyon okos, és türelmetlen, közbekotyog, nem várja meg a felszólítást. Vezéralkat, meg akarja mondani mit játszanak. Nyomják vissza – valahol jogosan – engedd a többit is érvényesülni.

  26. Kis saját anekdota. Beleillene az “én rendes férfi vagyok” témába is. Nőnapra cserepes virágot kaptam a páromtól. Mert ilyenkor azt “kell” adni. Hiába tudja jól, hogy nekem az teher, és egyébként is rendre megdöglenek nálam. Mondtam is, hogy mégis mit gondol, mennyi virágom lesz, ha minden évben ad egyet. Mire jött a poén, hogy “úgyis megdöglik következő nőnapig”. Nem sértődtem meg, csak elmagyaráztam neki, hogy ha lehet, inkább ne ezt adjon, és hogy talán az elmúlt évben levehette már a virágokhoz való viszonyulásomat. Persze a végén ő sértődött meg, hogy de hát ő annyi odafigyeléssel választotta ki, és hogy azt hitte, örülni fogok. (Összecseng a nótával, hogy “Nektek nőknek semmi sem jó.”) Egyébként igyekszik, tényleg, és nem csak mondja. Még azt is el tudom képzelni, hogy az én vélt elvárásaimnak akart ezzel megfelelni. De azért az kínos volt, amikor egy születésnapomon liliomot adott azzal a felkiáltással, hogy tudja, hogy ez a kedvencem. És nem, nem ezen sértődöm én meg, nem is sértődöm meg. Csak ne állítsuk már, hogy de, amikor nem. (Azóta persze tudja, hogy a nőszirom az.) És bármennyire bagatellnek tűnik a sztori, nekem ez pont azt mondja el, hogy félreértjük egymást (rendszerszinten).

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s