odafigyelek a kis lelkére

Olvasom amúgy helyes, jó fej nők beszámolóit. Van nekik egy gyerekük, és már-már reszketve írják, hogy a kis lelke, meg az ő érzékeny kapcsolatuk, finom beszélgetéseik. Milyen csoda is a kis Jenőke, de nem is, mert az ilyen plüssállatszerű gyerek inkább lány, szóval micsoda egy csoda ez a Juditka, és növekszik és milyen érzékeny és nahát, hegedülni jár (aztán majd nem jár), de amúgy meg máskor simán rábassza az ajtót anyára, de ő ott áll és filózika rábaszott ajtó mögött: akkor most kopogjon-e és beszéljenek-e, ahelyett, hogy elküldené a jó büdös francba az Hát ilyen a kamaszkor, ugye (ilyenkor már megjelenik némi irónia és vicceskedés). Keresik önmagukat, feszegetik a határokat. (Nem, nem ilyen. Hanem elbasszuk. Túlkontrolláljuk és túlmártírkodjuk: mi magunk boldogtalanok vagyunk és boldogtalanul intézzük a nevelésüket is.)

Ez az ömlengés önmagában is kínos. Átlátszó önfényezés: hát igen, a gyerekem, én nevelem, attól ilyen. Ezt csak ironikusan lehet, különben ízléstelen. Valószínűsíthetően a valóság nem olyan szép, ahogy a szülő reméli, hogy nekik milyen különleges a kapcsolatuk. Én nem értem, emberek mért nem kezelik természetesebben, hogy gyerekük van, mi ez a megszállott tutujgatás. Vakfoltos, elfogult, hisztérikus az ilyen fajta szülőség, és ráadásul be akar engem is húzni, hogy istenem, hát a Jenőke, hát ő aztán milyen extra, ugye? Mintha a világ legnagyobb szenzációja volna pont az a gyerek. Sokaknak van gyerekük, közönséges, normális gyerekek, létük nem zökkenti ki a világot, sem a kisebb-nagyobb problémáik.

Meg az egyke gyerek is, ilyen vízfejűvé teszi valahogy a családot. Mesterségesen, fullasztóan sok a figyelem és a ráirányulás, ez a nagy akarás. Az üdvöskeszerep: ő a szülők reménysége, érte dolgoznak annyit. Jellemzően agyonnyomja a gyereket ez a nagy várakozás. Az elvárások, a drámázás apróságokon, a szemrehányó stílusú nevelés. Szabadulna belőle.

Ha ez a téma érzékenyen érint, mert neked is egy szem gyereked van és rátelepedtél, szerintem zárd be most az oldalt, vagy nem tudom, de ne engem macerálj. Ha magadra ismertél, annak van oka, érdemes megkeresni. Vagy dönthetsz úgy, hogy nekem nincs igazam. Én mindenesetre nem fogom kommentben elmagyarázni az egész posztot, átfogalmazva, hangsúlyokat gondosan kitéve, mint valami kivonatolt kötelező olvasmányt vizsga előtt a lusta csemetének a (jé) parás, jójegymegszállott anya. Használd az agyad. Ne olvasd a blogot, ha nem bírod el az álláspontokat: a másikat, a többfélét. A létezésüket.

Egyszerűen nem lehettek ennyire… fegyelmezetlenek és elfogultak. Hogy csak mert érzelmileg annyira jólesik, csak mert múlik el, el is múlt már a saját aktív, izgalmas, egoista életszakaszotok, vagy mert nincs (bizsergető) pasitok, érzelmileg rátelepszetek a gyerek lelkére. Az ő életét élitek, helyette aggódtok, szervezkedtek.

És mindig az a bénító előző generációs értetlenség és morális pánik, ha a gyerek bármi szokatlant csinál. Felnőtt gyerekek fölött is.

Az én szüleim nem bíztak az én újfajta, egyedi dolgaimban. Nem is nagyon érdekelte őket: ami kínos, ami nem őket igazolja, arról hallgatunk. Szépen tönkrement az, ami létre se jött. Ki akarja folyton a rosszallást hallgatni?

És bennem sem volt közlésvágy. Mert nem elfogadóak, nem nyitottak. Hanem ítélkeznek és jobban tudják. Jönnek a szólamok és a kontroll.

Jobb nem is belekezdeni ezekbe a beszélgetésekbe. Egyszerűbb így. Mert még meg találnám kérdezni, hogy: ezekkel a te elveiddel mire mentél? Kérdezz már meg, szeretnék-e olyan életet, amilyen neked lett. Ezekkel a magad által sem komolyan vett, ám buzgón hangoztatott, félbe-szerbe követett elvekkel meg (apám) igeversekkel, amelyeket önmagad feljavított verziójából összegzel itt nekem, helyességed tudatában, hatalmi alapon… miközben nem ismersz, nem érdekellek, nem merlek érdekelni, mert nem tudnál elfogadni, nem fognál fel.

Legyél példakép. Legyél gazdag életű, tartalmas, örökifjú, vicces. Akarjak olyan lenni. Olyan legyél, aki saját jogon él, nem belőlem szívja ezzel a perverz, ártalmas mohósággal a nedveket. És értelmezi át az életemet. Mert neki nincs élete, kell neki a fiataloké. És pletykálja szét. De ne higgyétek, hogy zűrös pasik, drog, félbehagyott sulik meg ilyesmi. Nem. A szoptatásomat, a fülem hallatára, a könyvelőjével, nevetgélve és borzadozva. A szülésemet. A saját döntéseimet. Ami fölött nem tudott kontrollja lenni. Azt, hogy esténként sétálni megyünkcsaládilag, a kéthónapossal és a hatévessel. (Tévé előtt dögleni este, az persze legitim: a bátyám fáradt, annyit dolgozik!) Egy magas sarkú cipőt. A világnézetemet. Hogy persze, hogy T. otthagyott, nem voltál rendes asszony, nem mosogattál eleget! (T. Lőrinc apja.) Illetve (apám ez is): följelent, mert hordozom a gyerekemet.

És eközben és ehelyett segíthetne, mondogatja is, de mindig van kifogás.

Ne firtass. Ne kontrollálj. És ne oktass. És ne mártírkodj. És ne mondogasd, hogy aggódsz. Tizenkét éves koromban kellett volna aggódni. A gyerek mellett kellett volna ott leni, tudni, mi van, figyelni, ítélet nélkül. Amikor bántalmaztak érzelmileg. Amikor letolt a nagyobb hatalmú magyartanár az iskolatitkár lánya kedvéért a helyesírási verseny kerületi döntőjébe jutásról (de én megírtam privátban a döntős tesztet, és jobbat írtam, mint a győztes. Mindegy, nyertem eleget). Amikor elkapott a szatír…

Ne magyarázz nekem. Mert leszerepeltél. Csak hatalmi, függőségi alapon működött, ami valaha működött. Már nincs hatalmad, és ezt nem akarod megérteni. És mert egyáltalán nem figyelsz oda arra, hogy ki vagyok. Úgy kell lavírozni a témák között. Mert te nem akarod hallani, nekem mekkora trauma volt így nővé válni, vagy a bátyáim lelki terrorja, vagy a példálózás a sógornő szépségével.

Na. Nem a saját szüleimről és a hatalmi viszonyokról akarok írni.

A (viszonylag, többé-kevésbé, túlnyomórészt) brilliáns, ausztrál, csajos krimiben, Liane Moriarty Big Little Lies-ában (HBO sorozat is készült belőle, ‘ve just finished) az egyik anya, Madeline tudja és tudni akarja a kamasz lánya netes jelszavait, kontrollálni, merre jár, és jó okkal, mert a sztori egy pontján — SPOILER (jelöld ki, ha tudni akarod) a tizennégy éves lány merő emberbarátságból, adománygyűjtés céljából, pontosabban azért, hogy a gyermekprostitúcióra és lánykereskedelemre felhívja a figyelmet, egy maga alkotta honlapon aukcióra bocsátja a szüzességét.

Na és itt is érdekes, hogy amikor az anya követeli, hogy a lány, Abigail szedje le a honlapot, hogy ne mustrálgassák, zaklathassák szemét, sóvár férfiak, akkor visszavág: de bezzeg azoknak az eladott kislányoknak szabad, sőt, kell is vadidegen férfiakkal lefeküdniük, és nem szól senki?

De nekik nem én vagyok az anyjuk Ezt feleli erre Madeline.

Igen, pontosan erről van szó.

Hát az én fiam biztos nem csinál ilyeneket, remélem, olvasnak sokan (többségben!) olyanok, akik értik nemhogy a szavakat, de a tipográfiát is, a dőlt betű jelentését. Valójában: mit tudom én, mit csinál az én fiam, nálunk az a garancia, hogy a házon belül nincs net, noha nem ezért nincs– ő filmeket néz amúgy, de amit mondani akarok: akármit is csinál, megvan a maga esze, ítélőképessége, jellemszilárdsága, tudatossága ahhoz, hogy jól döntsön. És nem, nem minden tartozik rám.

És mivel nem vagyok mohó, mesél, amikor úgy érzi. Poentíroz, anekdotázik, leakar nyűgözni, tökéletes intellektuális partner. És kérdezget: ez gáz? (Nem, nem gáz.) És ad a véleményemre. Hallgatja hosszan a fejtegetéseimet. Igyekszem szellemes lenni, én is frappírozok. És az alap az: téged nem kérdőjelezlek meg és nem “aggódom”. Elfogadlak. Mi vagyunk, ketten, a világ ellen is, ha kell. Nem vagyok a világgal ellened. A rossz fejséggel, a felvont szemöldökkel.

Nem papolok. Kivéve a koszos ruhák, táskában maradt ételmaradékok ügyében. (Olyankor nem is figyel.) Ordítok is. Másért nem.

Az ÉVA magazin egyenesen azt ajánlja (Lovászi Ildikó cikke), kuckózzunk be és építsük át a gyerekkel a legóházakat, mert az milyen kreatív és meghitt. Pompás! Valamint: kezdeményezzünk lefekvéskor beszélgetést, vessük fel, hogy a kiskamaszunk milyen együttest alapítana, milyen stílust játszana, kit venne bele, ki lenne a gitáros, hol lépnének fel, hogy “kipuhatoljuk”, mik a vágyai, milyenek a kapcsolatai, és átlássuk az iskolai világát.

Üveges szemekkel nézek. Rendkívül életszerű beszélgetés, kicsit sem ordít róla, hogy manipulálom az infókért. Melyek, amúgy, nem érdekelnek, ha ő nem osztja meg. Az az ő saját élete, és ha úgy érzi, mesél. Engem meg a saját nedvdús életem érdekel — és én is mesélek. És nincsenek titkaim. Szerintem amúgy este mindenki olvasson, szépen egymás mellett, meg én nekik, de beszélgetni is lehet, spontánul. Emlékezhetünk, esetleg tervezgethetünk, de ne “kelljen” beszélgetni, és ne ilyen célzatosan. Majd jön erre is a komment, hogy beszélgetni, azt kell, mert a kis lelke, amit nem fogok érteni, mert teljesen érthetően leírtam: az akartsággal van bajom, az aggodalommal, a baj szimatolásával és a belemászással. Hogy ezt jelentené az, hogy a szülő odafigyel.

Nem csoda, ha az eltervezett, lelkizős manipulatív beszélgetések elől menekülnek a kamaszok, és joggal: anyám tudni akarja, faggat. (Amellett: hol vannak az apák, már megint?). Ha az én gyerekemet nyomja valami, ÉS engem érdemesnek tart arra, hogy elmondja, mert tudja, hogy nem parázom szét, és nem akarok mindenképpen beleavatkozni, akkor elmondja. Van, hogy sokkal később mondja el, de mindig elmondja, mert nekem lehet.

Nem a különböző nevelési stílusokról beszélek most. Sokféleképpen lehet valaki elég jó szülő. De egy biztos: végül nem a beletett meló számít. Nem az, amit fel tudsz sorolni, hogy te mi mindent megtettél. Akartál. Kombináltál. Próbálkoztál. És fizettél.

Hanem a kimenet. Az eredmény. Eredménykötelem van ebben is.

És az egyik fontos szülői eszközünk a derűs békén hagyás és a bizalom.

Nyilván azért mondom ezt, mert az évek alatt kiderült: én érzelmileg, macerában, rágörcsölésben, pszichológushoz járásban nem bírok többet.Jelenlétben sem.

De nincsenek szarul, az biztos.

Annak az abszurdumáról beszélek, hogy hányan de hányan loholnak fogadóórára, tanácsadásra, helyezkednek, olvassák az irodalmat és beszélgetnek, de a gyerekeik összességében mégis szarul vannak.

Olyan szülők, akik kis szabálykövető gyerekeket nevelnek, akikből aztán ez is meg a tetejébe a végleg elklikesedett közoktatás végleg kiirt minden tanulásvágyat és kreativitást. De ez rendben van, nem szólunk, a tanárnő hagyományos és szigorú, követel, ugyebár. Csak ötös legyen a gyerek, mindegy, hogy érti-e, puskázott-e, nyalni kellett-e, netán hatféle pszichoszomatikus tünete is van már. Olyan szülők, akik nem teremtik meg, hogy a gyerekeiknek legyen terük és vágyuk mozogni, alkalmuk — például — gyalogolni, hogy igényes ételeket egyenek, hogy mehessenek és csinálhassák azt, amiben fel tudnak szabadulni. Nem, nem lehet, mert leng fölöttük a mutatóujj: tanulás, külön matek, még két nyelv, oboavizsga, faszom, mi mindent megteszünk és kifizetünk mi neked… Túl sok inger és feladat és kötelesség és para. Hol az a finom burok, amiben emberré lehet válni?

Kütyüket vesznek nekik, majd nem értik, miért lóg annyit a gyerek rajta. Ők maguk ostoba módon neteznek, társkeresőznek, csalnak és csalatnak, utálják az egész életet, és nem értik, a gyerek viszont miért nem olvas, miért nem sportol, miért lóg az instagramon és miért torz a fogalma a párkapcsolatról.

Hogy én miért akartam olyan szenvedélyesen jól lenni, arra is magyarázat ez a poszt most. Lerázni az elvárásokat, a nyomást, és mindenkit, aki szomorít. És csak jól lenni.

Most elég fáradt vagyok, sokat dolgoztam és edzettem a héten, nem látom, jó-e a tónus.

Mi a megoldás?

Azt ne én mondjam meg, mert én kényszerűségből vagyok ilyen anya, egyrészt (végesek az erőforrásaim és rengeteget kell dolgoznom), másrészt alkatilag sem vagyok olyan fajta anya, mint akik ezt megkérdezik.

Az első számú szabály: legyél te magad példakép. Ne gondold, hogy neked már mindegy, de majd ő, mert ő a jövő, ő majd nem rontja el. Azért sem, mert ha nem akar olyan, olyasmi életet, mint a tiéd, akkor nem fog rád hallgatni.

Aztán, a második: ne legyen zavar, titok, kosz a gyerek körül, a családi dinamikában. Mérgező családtag se. Ne dohányozz titokban. Ne menj bele olyan kapcsolatokba és alkukba, amelyektől őt féltenéd.

A harmadik: nem igazodni meg beletörni folyton abba, ami szar, csak mert “ez az élet”, “a továbbtanulás”, “mások is”. Kellő önbizalom: mi így csináljuk, és mi önazonosak vagyunk.

Nálunk amúgy van egy mosógép, egy sütő, egy főzőlap, egy fűrész. Ezeken nem spóroltunk, műfajuk legjobbjai, de még a dizájnon innen, mindenesetre AAA+ kategóriájúak. A lényeg stimmeljen. És legyen alacsony a villanyszámla. És más nem kell, egész sor kütyüre nemet mondtunk. A kevesebb több. Alkalmazható a párhuzam a családi életre is.

Kapcsolódó bejegyzés: minimálanya

17 thoughts on “odafigyelek a kis lelkére

  1. Igy valahogyan, hasonloan csinaltam anyasagom en is.
    3 kulonbozo kepessegu gyerekkel, hagytam oket azok lenni akik. Nem
    logtam rajtuk, ok sem rajtam, am ha doltek ott voltam es elkaptam mindegyiket. Neha elgondolkoztam a sajat lazasagomon, hogy szerettem en magam magamnak ellenni otthon. Olvasni , filmezni, …
    Nem izgultam vegig az ejszakat amikor a nagyok bulizni mentek…
    Meg is voltak rajtam rokonyodve anyak, ott volt a sulyos kerdojel a szemukben, h nem vagyok jo…
    Persze elhallgat az ember, es egy ido utan sz…. masok velemenyere.
    Amikor anyasagin voltam itthon 8 evig , akkor jartam foiskolara. A gyerekeimmel tanultunk egyutt. Ok csak azt lattak h az anyjuk bele van esve a tudomanyba… meg falja a konyveket… persze ez szemet szur egy faluban.. nagysagos asszony igy hivtak a hatam mogott 🙂
    Ember lett a ket nagyobb gyerekembol. Normalis kapcsolat, a legkisebb 16, tele van okos es jo motivaciokkal. Szeretem nezni es latni ami kiformalodik beloluk.
    En csak ennyit akartam. Jol erezni magam a boromben es magam megvalositani, nem akarok a gyerekeimen keresztul levegot venni. 40 felett is jol erezni magam, es eszmben sincs abba hagyni a tervek es celok kovacsolasat.
    Volt e kilengesei a gyerkeimnek? Hogyne , persze! Na es? Hagytam es bele is engedtem oket egy darabig a helyzetekbe, ha nem jott az , hogy egyedul kijojjenek belole akkor ott voltam. Votlak nehezebb es konyebb utak.
    De valahol valamiert nekem ott volt az orom. Veluk es magam fele is.
    Persze en nem igy nottem fel. Megjegyeztem mi fajt, mi
    Volt megsemmisito, es azt nem tettem.
    Hat igy lenne .
    Koszonom Eva a sorokat!

    • Nálunk ez apa dolga volt, én csak életben és viszonylag tisztán tartottam őket. Az én kis lelkemmel bezzeg senki se foglalkozott. (Egyébként de, pl. gyerekeim óvó- és tantónénijei, örök hála nekik.)

  2. Anyám szerint túl szabadjára engedtem a fiaimat, mert milyen dolog, hogy egy 17- 18 éves végigbulizza az egész nyarat, iszik meg éjszakára kimarad?
    Anyám szerint igenis T.-t műszaki vonalra kellett volna irányítanunk, G.-t pedig idegen nyelvi vonalra (ezzel szemben mi nem presszionáltuk őket semmilyen irányba, ami anyám szerint egyet jelent: leszartuk őket!)
    Anyám szerint a pohár soha nincs félig tele, hanem mindig félig üres…

    Szerintem meg minden úgy jó, ahogyan van, mert mindkét gyerek tök jól van a bőrében…és hála az égnek, végre, “vén fejjel” megtanultam azt mondani az anyámnak: NEM.
    És tudjátok, milyen rohadt jó érzés ez kimondani? :-)))

  3. Nagyon fontos és remek írás!
    Nyolcéves lányom egyedül jár el úszni a fővárosban, negyed óra az út busszal. Buszmegállóig együtt megyünk, hazafelé ott várom. Egy napon elterelték a buszjáratot, ő hamarabb leszáltt, hogy odasétáljon hozzám a másik, megszokott megállóba, pedig nem volt alternatíva ilyen esetekre. Nem esett kétségbe, tudta, mit tegyen. Büszke vagyok, mások szerint viszont felelőtlen. De nem. Jó így.

  4. jo iras.

    Kisse keson jottem a buliba, de tunetnek tartom azt aki nekem Facebook-on nem a sajat kepevel van fent hanem csak a gyereke a profilkepe. Na, azt aztan gyorsan unfollow.

    Semmi kedvem talalgatni hogy a – szamomra – egyforma x darab totyogos kepe kozul melyik kihez tartozik.

    • Gyerek képe. Kutya. Tájkép. Tízéves, szarrá retusált, nagyon mosolygós fotó, “de szép vagy”, “köszönöm”, szívszmájli. Becenév, álnév.

      Rettegnek a valóságtól, önmaguktól, az időtől. Csak az előre megírt szerepekben és az illúziókban érzik jól magukat. De úgy se.

      Másoknak vígan beszólogatnak.

      • Igen, fárasztó amikor körömszakadásig nekik csakazértis minden tökéletes. Én meg gyenge vagyok ha sírok, és lenéznek. Aztán én megoldom ami miatt sírtam, ők meg – szó szerint is tíz év múlva is – ugyanabban a hazugságban lelkileg halottan élnek.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s