kapcsolatunk idős szüleinkkel

Ma sem leszek kíméletes.

Nos, tehát. Szüleink vállalása, döntése, hogy gyerekük legyen, és onnantól egyébként erkölcsi, jogi kötelessége is, hogy minket felneveljenek, gondozzanak. Mi ezt a szerződést újszülöttként, kisgyerekként nem tudjuk felmondani, tárgyai vagyunk, nem partnerek.

Eleinte a rájuk utaltság igen erős, biológiai, de persze ez nem valami vérségi kötelék, tökéletesen elláthatja a gondozást bárki más is, mint ahogy el is szokta gyakran. Ez a kapcsolat lazul, amint növekszik a ded, később már nem kell hegyibeszélni, szállítani, etetni, lakatni. Sokan már 14-16 éves koruktól menekülnek koleszba, korai házasságba, külföldre, másik városba.

Néha kialakulnak érzelmek, jó élmények, máskor nem. Aki életben marad és nem is kerül zárt osztályra, csak beéri depresszióval, sírórohamokkal, karvagdosással, azokról lesz szó most. Nos, amikor már felnőttünk, van énünk, énerőnk, elképzelésünk az életünkről, lakhelyünk, saját életfeladatunk, sikerünk vagy legalább saját jogú bukásunk, és gyerekünk is esetleg, és önellátóak vagyunk, akkor miért tartjuk a kapcsolatot idős szüleinkkel?

Mert még mindig gondoskodnak rólunk, támogatnak. Eléggé csapdahelyzet, ritka az a szülő, aki nem él vissza, és ritka az a gyerek, aki ne lenne infantilis ettől.

Mert velük lakunk. Ők vették a telket. Apu hoz padlólapot. Anyu vigyáz a gyerekeinkre. Hallgatunk, mert ez nagy kincs. A Fidesz amúgy is elküldte ezért őket (a nőket) nyugdíjba, lényegesen olcsóbb megoldás ez, mint bármi más.

Mert a nagyobb családnak vannak rituáléi, és ilyenkor ők is jelen vannak. Eközben kivagyunk tőlük, csak rájuk hagyjuk, hogy nyugi legyen. Akkor van nyugi, ha az van, amit ők akarnak. Szabad döntésből soha nem töltenénk velük egyetlen estét, de még órát sem. Ezt ők is tudják. Ezért manipulálnak keményen.

És/vagy jó fejek is. Ilyen is van, mesélte az egyik ismerősöm.

Mert érzelmileg kötődünk. Hálásak vagyunk, nagyon jó gyerekkorunk volt, és most is jó fejek, vagy kevésbé, de bőven van fedezet a múltból.

Mert bűntudatunk van. Gerjesztik bennünk.

Mert hasonlóak a programjaink, kedvteléseink. Mert ott a nyaraló. Mert unokázni akarnak.

Mert szövetséget képzünk anyuval apu/a húgunk/a tágabb család ellen (és ebből a nagyon hülye játékból nem tudunk kijönni).

Mert ránk vannak utalva: betegek, magányosak, szomorúak. Nem hagyhatjuk őket magukra. Különben, mi örökre az ő életpótléka kicsi lánya maradunk.

Mert megszoktuk őket és az egészet. Nem gondolkodunk. Húsvét van, megyünk. Ott a kocsi. A Lajosunk apuval berúg megint.

Mert jó emberek vagyunk. Milyen ember az, aki rá se nyitja idős szüleire az ajtót?

A nagyon ritka esetet leszámítva, amikor az idősebb szülő és a már nem nagyon fiatal felnőtt gyerek őszintén kedveli egymást, szívből osztja a másik énjét, társaságát, azért tartjuk a szüleinkkel a kapcsolatot, mert nem merünk konfrontálódni, nem akarjuk felszámolni, lazítani azt, ami húsz éve úgy van, és ezért tíz éve is így volt, és öt éve is – és e jogfolytonosság miatt idén is így lesz és örökké.

Néhányan pedig nem tartjuk egyáltalán a kapcsolatot velük, mert nem bírjuk. Mert évek, évtizedek, forintszázezrek és a lelkünk építésének kemény melója kellettek ahhoz, hogy végre levegőhöz jussuk. Az évek alatt kimondtuk, kifájtuk, átbeszéltük, túléltük az aktív és mulasztásos bántásokat, a mérgezést. Pedig ott lebeg fölöttünk az atyai áldás, amely oly fontos mozzanat a József-történetben, meg a tiszteld atyádat és anyádat. Valami atavisztikus, hálával és félelemmel kevert bűntudat. Ha az ő haragjuktól nem is, Istenétől félünk, hogy majd mi is így járunk. Nem nyitja ránk az ajtót a gyerek…

Én külön megkértem őket: ha nincs nagyon kedvük, ha nem szeretetből van, akkor ne nyissák rám.

Amúgy is nyitva van.

*

Tegnapelőtt levelet hozott a postás. Vidáman értem haza, mint általában, dolgaim között szökellve, és amint megláttam a boríték jellegzetességét, émely fogott el.

Azon filózom, hogy apámnak polgári neveltetése volt elvileg, de legalábbis régimódi. Az egész gyerekkorom azzal telt, hogy ismeretlen emberek postaládáiba dobáltunk neokeresztény, okoskodó, térítő leveleket, valójában: zaklattuk őket. Nem személyeskedő, de nyomasztó, manipulatív, kárhozással fenyegető irományokat, amelyeket (a nyolcvanas évek közepén vagyunk) velem gépeltetett le sok példányban apám, a szerző.

Abban az időben, amikor ő eszmélt, a névtelen levél aljaskodás, inszinuáció volt, a legszemetebbek éltek vele, jellemtelenségnek számított. És most ő ír nekem ilyeneket. Feladó nélkül, maszkírozva.

Kedves édesapám, elég sok minden adatott neked, amiből jófelé tudtál volna építkezni. Jó önmagad, felelős tettek, tisztelet, az idő használata, és ez mind döntés. A te felelősséged, hogy milyen emléket, élményeket hagysz magadról a leszármazottakban. Mi élni fogunk, és lesz egy képünk rólad, rólatok – vagy nem lesz semmilyen, mert az is egy opció, és állítom, hogy ők a szerencsésebbek.

A levélben minden kommentár nélkül egy bénán nyomtatott kis papírszelet volt, hajtatlan, rajta nagy, narancssárga Magyarország-grafika, nemzetiszín pántlika a határa neki, a határos országok is feltüntetvék.

S a feliratok: ISMÉT GYŐZÖTT A 2/3 és SOLI DEO GLORIA.

Tehát létezik, a természetben megfigyelhető az az embertípus, amelyik szerint ez, ami történt, Isten akarata, rendelése.

Az én apám ezt gondolta a lánya orra alá tolni 2018 májusában. Pedig én nem vitáztam vele soha, csak nagyon nem kedveltem a fogalmatlan, kirekesztő, fensőbbrendű, önigazoló, álkeresztény, erő- és rendpárti, alattvalói megnyilatkozásait. És ő persze megfigyelt engem.

Te hangoztatod, hogy de te mennyire jó fej vagy, te “Julikának” (utálja, ha így becézik) vettél csokit, meg nyomtattál mindenkinek szentképet és nyuszis üdvözletet, és köszöntöd őket szülinapjukon. És ezt el kellett fogadni, hogy ez szeretet és jóindulat, pedig ez is erőszak, hiszen te olvastad a gyehenna tüzét, és azt is tudod, milyen iszonyatos helyzetben voltunk többször is, és akkor egyikőtök sem volt sehol.

Szóval, te mindig milyen jó fej voltál, ezt hangoztatod. De, tudod, a zaklatók nem deklarálják magukról soha, hogy ők azok, ez nem így dől el, és pont attól zaklatók (és még: rágalmazók, gyengéd erőszakolók, bántalmazók), hogy nem veszik figyelembe a másik jelzéseit, kéréseit, igényeit, de a könnyen sejthető érdekeit sem. Például senki nem szereti, ha kioktatják, égetik, rendezkednek a blogján.

Írásban ezt a rohamaid idején többször, világosan jeleztem: nem akarom, nem kérem, ne csináld, traumatizál. Élőben én nemigen konfrontálódtam veled, csak figyelmen kívül hagytalak, letiltottalak (ezt kellett érzékelned). Én csak “nem fogadtam szót”, csak érzéseim voltak, el nem küldött leveleim és viszolygásom.

Téged nem moderáltak, és én nem töröltettem semmit, ahogy az előző névtelen levélben írtad. Én törlök, mert én döntök, ez az én blogom, és én tudom, mit akarok, mi a jó nekem, és mit nem akarok. Lehetőségem, jogom van azt választani, ami nekem jó, nem kell eltűrnöm semmit.

Most ebből a posztból megtudhatod: álláspontom szerint feladó nélküli, kárörvendő, dafke, primitív levelet írni zaklatás, erőszak. Felelős, gondolkodó, jó szándékú emberként írom ezt, de mindenképpen figyelembe kell venned az álláspontomat, hiszen te akarsz velem kapcsolódni. De ha az álláspont nem számít, akkor csak egyszerűen kérem: ne csináld, szállj le rólam, ne küldözgess, ne írj semmit.

Neked, úgy érzékelem, nagy seb a blog és minden, ami kilátszik a szörnyű történetünkből, de hidd el, titkon a testvéreim is gondolkodnak, éreznek, ők is dolgoznak fel sok mindent. És, sajnos, hetedíziglen. Nagyon szomorú nyomai vannak annak, amit tettél velünk. Ők annyival vannak hátrébb, hogy nem dokumentálták annak idején a történteket, és jótékonyan felednek, vagy amikor maguk is belebuknak a szülőségbe, “megállapodnak” (valójában: megalkusznak, elromlanak, ők is bántalmaznak már), akkor önigazolásképp jön az “apám nem is volt olyan hülye”. Én, aki kiskoromtól dokumentálok, itt jelzem: de, olyan, sőt, sokkal nagyobb, az öregség legrútabb árnyalataival, romló módon az, még nyolcvanöt évesen sem nyugszik, kapar, erőszakoskodik, nyúl utánam, keresi az ürügyeket, és nem tud annak örülni, amit én eredménynek, örömnek érzek, hanem nyaggat, kioktat – tehát NEM SZERET, hanem kontrollál, birtokol, önigazol. Akármit is állít.

Aki engem szeret, az nem normákra, tiszteletre hivatkozik, meg a jogaira. Aki szeret, nem gúnyos, nem támad, nem fenyegetőzik feljelentéssel, nem hív tetemre. Aki szeret, figyelembe veszi, amit kérek, és nem erőlteti rám, amit nem akarok. A hatalmaskodás, lenyomás, erősködés nincs jelen a szeretetben.

Szeretni nem kötelező és nem is teljesítendő feladat.

Állítod például, hogy te tudod és olvasod és gratulál, és jön a DE, hogy ez túlírt, bonyolult, nem helyes. Pedig a következtetés helytelen, nem a szövegek túlírtak, bonyolultak, hanem te beszélsz egy másik nyelvet, felejted el, hogy nekem ez a szakmám, és kiskoromtól elég figyelemreméltóan űztem, és nem szánsz türelmet, melót arra, amit pedig saját döntésből olvasol, hanem javítgatod és leszólod. Ezt NE csináld, ezt nem kérem. Jogom van nem kérni, és ha nem tartod tiszteletben, akkor vétózom az egészet. Mondjuk ezt csináltam eddig is, de veled nem lehet másképp, ezer csápod van. Ismerd fel: nincs eszközöd, hatalmad, és régen is csak a függés miatt volt, és borzalmasan visszaéltél vele.

Rég nem érdekel, mit beszéltek egymás között, mivel vádoltok, mire akarnátok rávenni. Nem kérem, és kész. Így nyugodt vagyok, úgy zaklatott, és én nem törődhetek már mással, mint hogy nekem mi a jó (igen), mert amikor mással is törődtem, abból mindig zsarolás és játszma lett, és nekem mindig rossz lett, mert mérgezőek vagytok. Nem lehet kicsit, enyhén mérgeződni, és nem tudok okosabb, körültekintőbb élenni a méreg hatásánál.

Nem vagyok biztos benne, hogy érted, mire gondolok – esetleg gondolkodj el rajta, ha tényleg én vagyok a másik oldalon. Nem kell megmagyaráznom amúgy. Nem kell, nem kötelező kapcsolatban lennünk, ha nem jó és építő. Ez dogma, hogy kötelező kapcsolatban lenni.

Hogy miért pont én tudom, miért pont én dokumentáltam és mondom ki, a legkisebb, a lány? Mi több időt töltöttünk kettesben, mint te akármelyik családtagoddal, és én szenvedtem a legtöbbet tőled, engem raboltál meg a leginkább, habár nem engem vertél a legdurvábban. Emlékezz vissza Jóska bácsi szavaira, 1987-ben lehetett ama nagyon kínos, ingerült jelenet: ha így folytatod, minden gyereked el fog hagyni.

Gyakori történet ez: a merev, bántalmazó közegből a kitörés módja az, hogy a lázadó alkot, önkifejez, hírt ad, palackot dob a tengerbe. Történetesen a legkisebb, elmegy, és messzire megy és jól csinálja, beválik a bátorsága. Most ide írnám Asher Levet, mert ő is, de neked nem írom.

Szóval ne csináld, ne rontsd tovább. Nincs már sok idő. Mi maradunk, illetve sokan elmegyünk, de négy hete a megalkuvás, a buta ideológia, a szolgatempó győzött, és én nem hiszek bennük. Ez a sok-sok szavazó, aki közül egy te vagy, olyan ember, akikre én nem szeretnék hasonlítani, és a gyerekeim sem. Semmi sem tart örökké, és ezeket nemsokára leváltjuk, mert borzalmasak, abban biztos lehetsz. Mert az idő igaz, s eldönti, ami nem az.

Innen.

127 thoughts on “kapcsolatunk idős szüleinkkel

  1. Szomorú, hogy szinte minden ismerősömnek terrorista, szeretetlen, erőszakos, manipulatív apa jutott, aki ott árt, mérgez, üt, vág (fizikai és szellemi síkon egyaránt), ahol tud.
    Sokszor folytatja áldatlan tevékenységét az utolsó leheletéig, mert ez a lételeme.

    A politikai fanatizmus csak hab a tortán.

    Valami nagyon elromolhatott a mostani harmincas / negyvenes férfiak és nők szüleiben, főleg az apák lelkiségét (annak hiányát) tekintve.

    • Miért? Volt valamikor jobb? Lesz valamikor rosszabb? Nehéz elképzelni, hogy ez csak valamilyen aktuális generációs probléma lenne.

      • Generációkon keresztül “jön le”. Én még hálás lehetek, az én szüleim kevesebbet és gyengébbet adtak tovább mint amit ők kaptak. Mégis nagyon rossz volt nekem objektíven is és a kortársakhoz képest is. A következmények nagyon megnehezítették az életem első 30-35 évét. És ma is hatnak.
        Biztos én is kevesebbet adnék tovább, persze, de mennyivel hatékonyabb kivágni az egész fekélyt és semennyit sem továbbadni.

      • Én azt hiszem, az akkori (50-60-70-es évek, meg a vészkorszak, traumák) elfojtások nagyon durván őszintétlenné tették az embereket. Sok lett a ne szólj szám, nem fáj fejem, és a pszichiátriai beteg (sajnos, apám is). Szerintem igen, várható, hogy enyhül, és ennyire nem lesz mérgező a szülő–gyerek kapcsolat. Vagy legalább másfajta bajok lesznek.

      • Reméljük a legjobbakat. A 60-as 70-es évek őszintétlenség szempontjából a legkartekonyabb időszak volt. A mai 40esek szülei nagyrészt abban szocializálódtak.

      • Szerintem kimúlóban. A férjem szülei 10-15 évvel idősebek mint az én szüleim. Ég és föld a viszonyulásuk a világhoz. Valószínűleg ennyit számít, hogy valaki a hetvenes évek elején vagy a nyolcvanas évek közepén volt fiatal felnőtt.

  2. Alapélményem, hogy amit mondok, nem számít.
    Hogy nem hisznek nekem.
    Hogy soha egy dicsérő szót nem kapok, a kemény munkám, a komoly sikereim idején sem.
    Hogy ha bajom van, azon átnéznek.
    Hogy a téma a testvéreimnek mindig valami felszíni apróság, pénz, pletyka, dolgok, jóljárás, soha semmi lelki vagy tartalmas, valódi.
    Vagy politika, de azt “nem szabad”, mert ott vagyok, lakat a szájakon, ezért neheztelnek.
    Hogy megpattannak, elmennek síelni, és anyám kavar, hogy ne tudjam meg. Nem mintha velük akarnék menni, csak mégis feltűnően mesterkedik.
    Hogy nem számítok.
    Hogy zavaró vagyok.
    Hogy az, amit én szeretnék, nem lehet, később mondani sem érdemes már.
    Hogy mindig másokról van szó, nagy rajongva unásig ismételgetett, ajnározós sztorik a többiekről és gyerekeikről, bezzeg-éllel, versengő hangulat.
    Hogy ezt mind félre kéne tennem, elfelejtenem, mert már idősek.

    • Nem írtam naplót mert nem olyan típus vagyok (30 valahány évesen derült ki hogy szövegekkel problémáim vannak), de emlékszem.
      És örülök hogy a lehetőséget is elkerültem hogy én valaha valakivel úgy bánjak mint ők velem. A szenvedés nálam megáll, nem megy tovább.

      És a zinternetnek vannak olyan zugai ahol a terápiára költött pénzt úgy hívják: “bad parenting tax”

      • Nem csak ez az egy módja van ám. Lehet tanulni a szüleink hibáiból és nem tovább adni azt. Lehet elkövetni új hibákat, lehet időben felismerni, változtatni rajta, megbeszélni a gyerekünkkel, mert nem kezeljük alsóbbrendű embernek őket.

    • De miért? Miért? Tudom, hogy nem racionális, tehát hülyeség megkérdezni, de képtelen vagyok felfogni. Miért falaz egy anya a többi gyerekének, hogy az egyik ne tudja meg, hogy együtt elutaztak? Mi ebből a lélektani előny?
      Meg persze nem is kell válaszolni, csak ezen már többedjére akadok fenn.

      • Borzalmas. Nagyon fáj.
        Mindenből kihagyva, semmibe véve.
        Holnap anyák napja, ez neki annyi, hogy a többiek bezzeg, és vajon én is-e. Hogy lehessen mondani, Éva karácsonykor se… stb.

      • Nyilván ez is a cél, hogy nagyon fájjon Neked. Szerintem büszke lehetsz magadra, hogy tudsz fájdalmat érezni, azért az már egy szint. Másrészt, nekem nagyon sokat segített, amikor a gyerekeimen kb. 2 éves koruk körül láttam, hogy az empátia es manupalcio azon szintjén vannak, mint a gazos nagyszulok. 3 eves korukra mar tulhaladtak nagymamat es nagypapat ezekben a vonatkozasokban, es valahogy az, hogy lattam hogy milyen szinten vannak elekadva a nagyszulok, atalakitotta a fajdalmat sajnalatta.

      • Nem hiszem, hogy cél, az szadizmus volna. Ők azt hiszik, ez a szülőség, ez a szeretet. Nem tudják, mit cselekszenek, és az hogyan hat. Biztosan én sem tudom. Biztosan azt gondolják, én vagyok a gáz. Most már egy hagyomámnyos, hálás gyermekhez képest tényleg gáz vgaoyk, nem hagyom magam. A traumákat, történéseket nem fogják elismerni soha.

      • És, mi a baj a szadizmussal? 🙂 Szerintem ezt viszonylag egyszerű tesztelni: ha valaki egy viselkedést konzekvens módon alkalmaz egy nála gyengébbel, olyan módon, hogy az az elszenvedőnek fáj, viszont ugyanezt a viselkedést nem alkalmazza a nála erősebbel szemben, akkor nyilván tisztában van a viselkedésének a következményével (és alklamazhatósági körével). Vagyis pontosan tudják mit cselekszenek, és az hogyan hat. Ha ez a következmény a fájdalom, akkor az illető szadista (bár nem hiszem, hogy itt a címkék már bármit is hozzá tudnának tenni az elszenvedett fájdalomhoz, vagy akár elvenni belőle). Nagyon együttérzek Veled.

  3. Az első részhez egy adalék. Mi közös céget viszünk szüleimmel. Nem kényszerházasság egyébként, nem kezdettől fogva van így, mi döntöttünk, most is dönthetnénk máshogy.
    Egy ilyen helyen a generációváltás nagyon nehéz, és most éppen az történik. Igyekszünk úgy felosztani a feladatokat, hogy mindenki azt csinálhassa, amiben jó és amiben jól is érzi magát. De vannak viták, ami azért nehezebben kezelhető, mert családon belül az érzelmeznek nagyobb szerepe lesz egy szakmai kérdésben is.
    Jól és jobban érzem magam ebben mint korábbi munkahelyeimen, de nagyon is átérzem milyen lehet annak hasonló helyzetben, aki kényszerűségből dolgozik a családi vállalkozásban.

    A második részhez nem tudok hozzászólni. Minden tekintetben szürreális és elkeserítő.

  4. Anyák napja… Nem tudok semmi jót idézni gyerekkoromból egyik szülőmmel kapcsolatban sem. Verés, éhezés, nélkülözés, éjjel késsel kergetés, szeretetlenség…. Anyám büszke rá, hogy “felnevelt” 3 gyereket, pedig bedobhatta volna intézetbe is. (???!!!) Ritkán megyek hozzá, amennyire csak tudok. Sokan biztosan megvetnek, amikor azt mondom, olyannyira nem szeretem, hogy irtózom, ha ölelgetni próbál. Mert mostanában ilyenek jutnak eszébe, de ez tőle teljesen mesterkélt, őszintétlen. Szerintem az nem zavarna ennyire ha egy vadidegen az utcán tenné ugyanezt.
    …és ma viszek neki virágot, hájsze’ Anyák napja van ugye… Mekkora képmutatás. Tőlem is. Megköszöntöm, mint egy igazi anyát, közben meg gondolok amit gondolok. De már megtartom magamnak. Ő pedig teljesen beleéli magát a szerepbe amit soha meg sem próbált rendesen (legalább) eljátszani. Istenem.. :/

    Közben kattogok. Mit gondolhatnak a gyerekeim? Ők is így vannak velem? Én úgy érzem, próbáltam jó anyjuk lenni. Természetesen én nem tekintem érdemnek, hogy nem adtam őket állami gondozásba, hogy nem vertem őket, mindenük megvolt, próbáltam egyenrangú felekként kezelni őket. De ezt ők is így láthatják? Annyira fájna, ha nem így éreznék. De nem is magam miatt. Miattuk, hogy esetleg ők úgy érzik rosszul indítottam őket. Szeretem őket, nem akarok nekik rosszat.

  5. Gyerekkoromban a fél kezemet odaadtam volna, hogy legyen apukám. Meghalt, mielőtt megszülettem. Azt gondoltam, hogy bármilyen lenne is, akár gáz, akár jó, csak láthatnám egyszer, hallanám a hangját, ne csak a fotót nézegessem. 35 éves koromig tátongott az apahiány az életemben, addig tartott leküzdeni. Fogalmam se volt sokáig, hogy ennyire romboló tud lenni egy vér szerinti szülő, arra meg 30 fölött jöttem rá, hogy lehet, hogy rosszabb, ha mérgező, mint ha nincs is. Sehogy se jó ez, csak egy van: a kegyelem. Az nem névtelen levélben kéredzkedik be az ajtón, csak jön, hála Istennek. Ez a Deo gratias, nem a kértharmad…

  6. Meglepő, hogy mennyire más tud lenni két szülő-gyermek kapcsolat. A tiéd a rossz példa, de úgy érzem, inkább a szüleid hibája, nem a tiéd. És itt a jó példa is: https://theworldofildiko.com/2018/05/06/csak-mi-ketten/

    Nekem édesanyám él még, de édesapám már meghalt. A halála előtt sok mindenért haragudtam rá, elsősorban azért, mert nem értettem, miért költözött el tőlünk, miért keresett másik nőt, miért vált el édesanyámtól. 1997-ben jött össze a válóok nővel (huszonvalahány év dohányzás után szívinfarktust kapott bekerült a füredi szívkórházba, ahol találkozott egy nővérrel, akivel régen ismerték egymást, de huszonvalahány éve nem találkoztak, aztán a kórházban összejöttek), 1998. december 8-án volt a válás, és 1999 végén költözött el tőlünk. Aztán együtt is lakott a válóok nővel 2008-ig, de már 2006-ban összejött a következő barátnőjével. Ez a 2. számú barátnő soha nem lakott vele, de édesapám haláláig együtt voltak. Aztán tavaly novemberben édesapám meghalt hasnyálmirigyrákban (azt is a dohányzás okozta, mint az infarktust), és azóta nem haragszom rá, mert a válás ezzel tárgytalanná vált. Nem is haragszom, de nem is hiányzik. Nem is érzek semmit, sem jót, sem rosszat, inkább csak az bosszant, hogy éppen ma fél éve halt meg, de még nem zárult le a hagyatéki eljárás. Nincs nagy örökség, nem arra pályázom, csak szeretném, ha tiszta, rendezett viszonyok lennének.

    Édesanyámmal érdekes a kapcsolatunk. Sajnos még nem volt pénzem elköltözni tőle, de 2004-től a diplomaosztó óta CSAK pénzkérdés a költözés, de soha nem volt még olyan jó munkahelyem, és olyan jó fizetésem, hogy el tudtam volna költözni. És ki is használja ezt, igyekszik mindenről tudni és mindenről véleményt mondani, én meg még ennyi idő alatt sem találtam meg a jó megoldást, hogy ha mást akarok, mint ő, akkor azt hogyan lehet konfliktusmentesen elintézni.

    Erre az egyetlen módszerem a kész tények elé állítás: titokban megteszem, amit akarok, és utólag közlöm vele, akkor már nem tehet semmit, kénytelen elfogadni, de ez nem mindig megoldható, ezért bármilyen más konfliktusmentes módszernek is örülnék. Neki is csak 2 módszere volt velem szemben, az egyikről már leszoktattam. Amikor a saját véleményét a család véleményének állította be és úgy igyekezett meggyőzni, mindig azt mondtam neki: “Nincs is már család, mert elváltatok!”. Kb. a 10. alkalom után abbahagyta, azóta nem hivatkozik a családra. De a másik módszerével még nem tudok mit kezdeni, amikor addig mondja, mondja és mondja a véleményét, amíg vagy nem teszem azt, amit mond, vagy nem állítom kész tények elé. Erre csak ez a kész tények elé állítás a módszerem.

    Amúgy nem vagyunk rosszban, sok mindent csinálunk együtt, még társasjátékot is játszunk kettesben (remélem nem nevetsz ki ezért), de a velem kapcsolatos dolgokban szinte soha nem értünk egyet. Mindig mondom neki, hogy nagykorú vagyok már, ezért csak én dönthetek a dolgaimról, nincs szükségem a véleményére, meg azt is elmagyaráztam már neki, hogy mi a különbség segítség és beavatkozás között (a segítség az, amit én kérek, a beavatkozás az, amit nem kértem – a segítség jó, a beavatkozás rossz), de képtelen felfogni. Még mindig irányítani akar. Ezért igyekszem úgy intézni mindent, hogy minél kevesebb dologról tudjon. Azt hiszem, erre csak egy megoldás van, de az csak pénzkérdés: elköltözni, telefonszámot és e-mail címet változtatni, és kis cetli az asztalon, hogy “elköltöztem, ne keressetek.” Így biztosan nem szól bele az életembe és biztosan nem lesz vele konfliktusom. Harag vagy más rossz érzés iránta sincs bennem, de ő és az önállóság sajnos nem fér bele együtt az életembe.

    • Hű, ezt még olvasni is fájdalmas. Nagy a kísértés, hogy tanácsadás legyen, de azt hiszem, tipikus a probléma. Inkább leírom, én mit csináltam, hátha mész vele valamire.
      Épp elkezdtem dolgozni egyetem után, mikor rájöttem, hogy, “Úristen, még mindig anyámmal élek!” 23 éves voltam. Pont akkor, pont ott, pont az lett a megoldás, hogy egy barátnőm, volt egyetemi csoporttársam lakótársat keresett, mert anyukája vett neki egy lakást (ugyanazon az emeleten, ahol ő maga is lakott – ez is szép, szimbolikus anyai szeretet, izé, kontroll…), egyedül élt egy éve, de hatalmas volt a lakás is, a rezsi is. Gyorsan, gondolkodás nélkül odaköltöztem a rezsi feléért cserébe. Két csodálatos, szabad évet töltöttünk együtt sok-sok beszélgetéssel, főzéssel, bulizással, utazással. Úgy éreztem, igazán tenyéren vagyok hordozva.
      Lehet, hogy körbe kéne neked is nézni… Vagy lehet, hogy más lesz a megoldás. Hajrá!

      • Ez kb. hasonló megoldás, mint amikor egy ismerősöm azért keresett magának 19 évesen barátnőt, hogy legyen kihez költözni az anyjától. Lehet, hogy nekem is kellene valami ilyesmi…

      • Ja, semmiképp. Én is nő vagyok, tehát nem párkapcsolatba menekültem, hanem el…

    • Ha nekem írod, hogy “remélem, nem nevetsz ki ezért”: nem, ez szomorú. Nagyon.

      Kontrolláló, rád telepedő, manipulatív anyával társasjátékozol?
      Vele laksz?
      Miközben legalább 37 éves vagy?
      Eddigi életedben egyszer sem volt olyan haver, barátnő, annyi pénz, állás szolgálati lakással, hogy ebből elmenj?
      Mire költöd a pénzed?
      Akkor te nem akarsz elmenni. Ez a nagy valóság.
      Ezt nem lehet visszacsinálni már, ez beteg. És egy ilyen anya, illetve a vele formált kapcsolatod iszonyat teher egy leendő/jelen partnernek is.

      • A “nem nevetsz ki ezért” az konkrétan a társasjátékra, mint hobbira vonatkozik, 30 felett. Társasjátékkal kapcsolatban 2-féle hozzáállást ismerek: az egyik azt mondja, hogy max. 10 éves korig illik, a másik meg felnőttként is elfogadja, sőt játszik is. Általában az utóbbi kategóriában vannak értelmesebb emberek.

        Egész eddigi életemben nem volt annyi fizetésem (vagy állás szolgálati lakással), hogy abból elmenjek. Határozatlan idejű szerződésem is csak idén márciustól van először, határozott idejűvel meg nem lehet elköltözni, mert mi van ha vége? És sokat voltam álláskereső is, Ha gondolod, részletezem. Én akarnám ezt a költözést, de tényleg nem volt még rá pénzem, ez az egyetlen visszatartó erő. Ha nem akarnám, akkor nem határoztam volna el már 18 évesen, amikor a szüleim elváltak, hogy ha egyszer elköltözöm, nem fogják tudni a címem, mert nem érdemlik meg! (Ezt akkor a válás miatt határoztam el.) Párkapcsolatom meg majd költözés után lesz, ha lesz (arról tényleg nem tudom még, hogy akarom-e, de majd ez kialakul), addig nem, mert nem szeretnék bonyodalmakat.

      • Válaszolok néhány hozzászólásra. Azokra, amikről érdemben eszembe jutott valami, vagy konkrét kérdés volt bennük hozzám.

        Csakazolvassa május 6. 22:18
        Mi a szakmád? Környezetmérnök. Pályáztam is ilyen állásokra, de nem vettek fel. Hosszú történet, kb. olyan hosszú lenne, mint ez a bejegyzés.
        Öcséd hány éves? Nyáron lesz 34.
        Soha nem volt még párkapcsolatod? Nem. Ahhoz költözni kellene.

        Pearl május 7. 9:39
        Terápia nem segít az anyagi gondokon. Amúgy a pszi-vel kezdődő foglalkozású emberektől igyekszem távol tartani magam. Sőt, a pszichológusokat és a pszichiátereket közös néven pszichopatának hívom. Oka van, hogy miért, de ez is hosszabb történet lenne, mint ez a bejegyzés.

        Csakazolvassa május 7. 10:59
        Tudom, hogy tőled elég távol áll a pozitív életszemlélet, de kell ez az életben. Észre kell venni a jót is, nem csak a rosszat. És csak úgy érdemes élni, ha meglátjuk a dolgok jó oldalát akkor is, ha ezt infantilisnak érzed. Amúgy van egy univerzális problémamegoldó módszerem.
        – Ha valami jó, élvezd!
        – Ha valami rossz, próbáld megváltoztatni!
        – Ha valami rossz, de nem tudod megváltoztatni, lépj ki a helyzetből és felejtsd el!
        A családi problémákkal kapcsolatban: rossz helyzet még mindig a családdal élni. Megváltoztatni csak költözéssel lehet. Rossz helyzet, hogy még irányítani akarnak, de ezen nem lehet változtatni, csak kilépni ebből és elfelejteni. Erre is a költözés a megoldás., Ezzel már rég szembenéztem, pénzem meg majd lesz. Most a határozott idejű szerződésem csak részmunkaidős, havi 70-ből nehéz lenne fenntartani egy lakást + magamat.

        „Lehet, hogy voltak lehetőségeid, csak “ez nem jó, az nem jó, mert édesanyám…” módon elpöccintetted őket?” – Ez soha nem volt szempont az álláskeresésénél, ameddig volt pénzem interjúra utazni, addig országosan kerestem állást. Még Szegedre is elbuszoztam interjúra Veszprémből. Pedig a „kedves” családom helyben akart volna tartani.

        „Vagy rangon aluli volt nem-szakmában dolgozni?” Nem volt rangon aluli, csak nem tudtam rá tisztességes megoldást. Későn jutott eszembe, amit tavaly nyáron megtettem, visszaküldtem a környezetmérnöki diplomát az egyetemre, hogy mást is kereshessek, ne legyen olyan papírom, ami szakterülethez köt. Ez is ennél hosszabb történet, 2013-ra nyúlik vissza, de ez is majdnem olyan hosszú lenne, mint a bejegyzés.

        Az utolsó 2 hozzászólónak köszönöm a biztatást.

      • Nekem az életem a pozitív, nem az életszemléletem.
        Döntés, munka, erő tette pozitívvá az életemet. Nem az, hogy nem voltak traumák, problémák.
        A posztban emlegetett szüleimtől huszonéve külön lakom, és nem engedem, hogy manipuláljanak.

      • És milyen jól bevált az univerzális problémamegoldó módszer!
        Dumálni könnyű a szép elvekről. Meg fogadkozni, hogy majd. Tízesével ontod a kifogásokat.
        “majd összegyűlik a pénz”
        “a költözés meglesz”
        – nem te vagy az alany a mondatban, aki költözöl. Te rettegsz és/vagy nem is akarod ezt. Jó neked így.

      • Én nem “várok el” 37 éves férfitól karriert, sok pénzt, hírnevet. Nem ez a mérce. De neked értelmes hobbid sincs, csak időtöltésed.
        Már az országban sem kéne lenned, ehelyett: “Még Szegedre is elbuszoztam.” Remek.
        Felnőtt éveidet átjátszod, anyád pici fia vagy, aki azon gondolkodik, mivel lepje meg anyák napján. Miközben szenved a kontrolljától.
        Ő főz, ő mos, takarít?

      • Nem a dolgok jó oldalának észrevétele az infantilis. Visszatükröztem, hogy a te dolgaidnak (az alapján, amit írtál) nincs jó oldala.

      • “Én akarnám ezt a költözést, de” Te hallod magad?
        Most, hogy végre határozatlan idejű a szerződésed, elköltözöl?
        Elég csúf játék felnőtt fiunk pénzéből élni, és még kontrollálni, nyúzni is.

      • Amúgy a pénzem nagy része megy a családi költségvetésbe, mert csak együtt van annyink (édesanyámnak, öcsémnek és nekem), hogy fenntarthassuk a lakást, és jusson élelmiszerre is.

      • Értem. Ez nagyon nehéz helyzet, én nem látom az életnek ezt a szeletét.
        Eközben jó fizetéssel sem szezonra, sem állandóra nem találnak tisztességes munkaerőt a balatonparti (lásd fenn) extrém igényes helyekre…
        Annyit azért írok, hogy mérgező viszony esetén nem lehet prioritás a többi családtag érdeke, még a megélhetése sem. Az egymásra utaltság nagy sírásója az önállóságnak.

        Mi a szakmád?
        Öcséd hány éves?
        Soha nem volt még párkapcsolatod?

      • “határozott idejűvel meg nem lehet elköltözni” de igen, el lehet. Lehet, hogy ez neked fáj, de el lehet. Maximum ha vége, nagyobb erőkkel, határozottabban, keményebben keresed a következőt. És megengedheted magadnak (lelkileg), hogy meglegyen az elképzelés és az irány, és nem anyádra megy el az összes energiád.
        “ha egyszer elköltözöm, nem fogják tudni a címem, mert nem érdemlik meg! (Ezt akkor a válás miatt határoztam el.)” ne haragudj, de ez nagyon fura, te nem haragszol rájuk másért, csak a válás miatt? Miért ekkora bűn, ha két ember véget vet egy diszfunkcionális kapcsolatnak? Ha utána egyik szülő, vagy mindkettő nem képes támogatólag viselkedni a gyerekével, az nem A VÁLÁS miatt van, hanem, mert az a szülő valószínűleg addig sem volt képes, csak kötötte a szerepe, hogy valamennyire tartsa a látszatot.
        Lenne okod haragudni más miatt, de nem teszed, mert annak borzalmas következményei lennének, gondolom. Ennyi elfojtást nem lehet egyik pillanatról a másikra csak úgy ki- és elengedni. Évának igaza van, ezt nem lehet visszacsinálni.
        Én is elolvastam Ildikót, de nem tudok vele mit kezdeni, ez lenne a jó példa? Hogy úgy siratja valaki az anyját, hogy az anya a hős, akihez ő maga nem érhet fel soha, és még a halálban is “csak mi ketten” szövetség van? A szöveg nem szól az élet folytatásáról. Szerintem ez ugyanúgy borzalmas, ne haragudj.

      • “Nekem az életem a pozitív, nem az életszemléletem.”
        Csodálatos mondat. Köszönöm.
        És milyen jó átélni!

      • Elment a házbeli net. Jobban jár mindenki, hogy nem az első változatot válaszoltam este.
        Nagyon, nagyon szomorú ez az egész.
        Itt van előttem egy női lap, benne cikk: Duci vagyok, na és? (Szkiba Zsuzska magyarázza meg megint, hogy nem is baj, ártalmatlan, egyenrangú lehetőség, sőt, szép, és ők jól vannak).
        És én ettől rohadt ideges leszek. Persze megint meg lehet kérdezni: miért is zavar ennyire? te lenézed azt, aki duci vagy aki 37 évesen nem tett le semmit az asztalra, csak panaszkodik, “akarna”, “de…”?
        Nem.
        Az öncsalást, a kifogáskeresést, a hibáztató játszmát nézem le. De nagyon.
        Meg ahogy elromlanak ebben: frusztráltak, játszmáznak, semmi önreflexió. Rettegés a valóságtól. El se bírnák.
        És reménytelennek tartom őket. Nekik így jó, a meló büdös.
        Az énkép védelme, a védekező mechanizmusok mindennél erősebbek.

    • Elolvastam Ildikót, nagyon fájdalmas.
      Egy nem élő szülőre persze könnyű szenvedélyesen és szépen gondolni, ahhoz képest, akik élnek, sokat bántottak, soha el nem ismernék, engem hibáztatnak, és most is folyamatosan kibeszélnek, szidnak, abajgatnak, hogy mit kéne tennem.

      Anyósom halála óta egy év telt el, és még nincs meg a jogerős végzés.

      Megdöbbentően naiv, gyerekes, optimista (?), ahogy írsz. Mintha félnél attól, hogy a dolgok mélyére nézz, elvagy szép nyugisan a felületen. Kockás ing. Virágokat fotózol százasával. Társasjátékozol. Tövig rágod a körmöd…
      Közben ez van mögötte… Szívszorító.
      Én is május 13-án születtem. Csütörtökön.

    • A nagybátyám élt így kb. mint te, akiről régebben írtam már. Bár volt egy rövid szünet egy muszáj házasság és a gyors válás között, de lényegében el sem költözött nagyanyámtól. Aztán mérgezték egymás életét tovább.
      53 évesen halt meg rákban, de inkább jövőkép és cél hiányában. Szóval ilyen alapon 15-16 év van még előtted biztosan, rajtad múlik, hogy mivel töltöd.

    • “határozott idejűvel meg nem lehet elköltözni” Én annak idején 30 ezerrel a zsebemben, fix munka nélkül költöztem össze három vadidegennel, mert képtelen voltam tovább otthon lakni, pedig csak három hónapra mentem haza az egyetem után. Kicsit olyannak tűnsz nekem, aki mindig fog találni egy ürügyet arra, hogy most még miért nem aktuális a költözés, miért nem aktuális a kapcsolat. Tényleg meglehetősen infantilis az érvelésed.

    • Irtó szomorú dolgokat írsz.
      20 évesen, egyetem alatt is el lehet költözni diákmunkából, szociális támogatásokból, nem hogy munkahellyel, 37 évesen…
      Tudom, mert inkább alig ettem egy évig és ugrottam a bizonytalanságba, mint hogy ott ragadjak. Láss csodát, felnőttem azóta, később családom lett, férjem, gyerekem. 6 évvel vagyok nálad fiatalabb. Lehet várni az ideális körülményekre, csak általában sosem jönnek el.

    • Egy komolyabb terápiában gondolkoztál már?
      Mondjuk ez akkor érdekes, ha tényleg szeretnél váltani. A változtatásra sokkal rosszabb körülmények között is van lehetőség, és minden ilyen döntés halálugrás. Eddig 3 halálugrást hajtottam végre életemben, és azért volt kétséges a kimenet, mert mindig több emberről volt szó. Ha csak magamban kellett bízni, sose neveztem meg a rizikót, mert nem volt kétséges, hogy sikerülni fog. Ehhez kell önerő. 23 évesen még volt nekem, 39 évesen annyira kész voltam egy rossz, lehúzó házasság miatt, hogy 1 év terápia adta vissza azt az önerőt, hogy megint tudjak ugrani.
      Ez az élet, nagybetűvel. A halogatás látszat-lét, csak magányosan lehet benne elpusztulni. De az is egy választás.
      Több olyan férfit ismerek, akik a kisebb testvér eltartása miatt maradtak otthon, adták haza a keresetüket, de mikor az öcs/húg kirepült (leérettségizett), nyomban dobbantottak, kezdték 10 év késéssel a felnőtt életet. ez a 10 év behozhatatlan, 40 évesen örülnek a szabadságnak, párkapcsolat sehol, csak a kemény meló és az önfenntartás. Lehet, hogy lesz olyan családjuk, amire vágynak, de az a 10 év soha nem jön már vissza.

    • Engem az döbbent meg, hogy mennyi mindent csinálsz hobbiként, mind “pozitív” és infantilis tevékenység.
      Tombolán nyert motoros duplikát társasjáték eladása, “és még maradt is pár száz forintom”. Ez egy 12 évestől okés.
      Amikor azt írod, hogy “a héten csupa pozitív esemény történt, egy kivételével” – és az a kivétel… apád temetése.
      Nagyon erőltetett ez a mindent pozitívan látás, miközben vergődsz az önállósággal, anyáddal, a múlttal, a munkával, a párkapcsolattal.
      Szerintem többre mennél, ha nem volnál annyira pozitív, viszont felszámolnád a függést, és szembenéznél az életeddel, a feladataiddal, a felnőttséggel.
      Soha nem leszel teljes ember, nem lesz életed, ha nem fordulsz szembe, ha nem jössz ki ebből, ha beveszed a hierarchiát, a tiszteld atyádat és anyádat stb. képmutató szólamokat, a köteles hála dogmáját, amelyek alatt lelki bántalmazás rejlik.
      Hogy van az, hogy 3 felnőtt ember közül egyik sem keres önellátásra eleget?
      Miért nem vállalsz másodállást a fotózás, barangolás, társasjátékozás helyett?
      23 évesen szereztél diplomát, és 37 évesen (a blogon) tűnődsz el azon, hogy van-e értelme a környezetmérnökségnek?
      Ha beszélnél coachcsal vagy HR-essel, vajon mit mondana, ki, mi a hibás, hogy ennyire nem találtad a helyed?
      Lehet, hogy voltak lehetőségeid, csak “ez nem jó, az nem jó, mert édesanyám…” módon elpöccintetted őket?
      Vagy rangon aluli volt nem-szakmában dolgozni?
      Vagy más gond van?
      Magyarországon munkaerőhiány van, régóta, súlyos. Egy diplomás, fiatal, egyedülálló, megyeszékhelyen élő férfi nem talál melót?
      “csak így van annyiNK” te is így gondolsz magatokra.
      Rengetegen vagyunk, akik nem menekülésképp, csak úgy, mert felnőttünk, költöztünk el. A szülő nem markolt két kézzel, lelki értelemben. Nekem eleinte fizette az albérletemet anyám, igaz, egy nagyon lepusztult lakrész volt, és 10 ezer forint volt, már akkor is hökkenetesen alacsony ár volt fővárosiként. Amit kerestem (mindig dolgoztam), azt magamra költhettem így.
      Nálad talán ez lehet az ok, a két kézzel utánad nyúlás: te belsővé tetted azt, amit édesanyád akar.
      Írod, mi a különbség a segítség és a beavatkozás között, ebben nagyon igazad van, de ez megint a 22 éven aluliakra vonatkoztatható, felnőtt ember anyukájától segítséget sem igen kér. Ciki, és függést, lekötelezettséget okoz.

      Döntések vannak.
      https://csakazolvassa.hu/2014/10/21/dontesek-vannak/

      “Úgy döntöttél, hogy részt veszel egy olyan kontextus kialakításában, amelyben senki nem mond igazat, senki nem érzi jól magát, és amelyben lavírozni kell. Úgy döntöttél, hogy nem veszed észre a jeleket, a gyomortáji nyüszögést. Úgy döntöttél, hogy normálisnak tartod azt, hogy nem szeretsz otthon lenni. Úgy döntöttél, hogy megideologizálod, hogy miért nem lehet másképp. Apró döntések és mulasztások egész sora vezetett oda éveken át, hogy most nincsen jó döntés. Úgy döntöttél, hogy ilyen az élet.

      Olyan is.”

    • Hmm, egyidősek vagyunk.
      Nálunk éheztek és fáztak a kicsik, ha nem adtam haza a pénzt. És mégis leléptem, és csak aztán lett érettségim, szakmáim, minden egyebem.
      Voltam ám pincér is meg mosodás is, meg gyárimunkás is. Lakótárs a leggyakrabban.
      Bezzegelésnek hangzik, de amit mondani akarok vele, hogy szerintem arról van szó, hogy valami miatt torzult a szemüveged, és nem vagy egészséges mértékben sem önző.

      • 3 évet kellett kibírnom érettségi után, amíg a főiskoláról lediplomáztam, de aztán mentem és azóta se éltem velük soha.
        Volt nehéz, voltam egyedül, volt hogy 1000 ft se volt hó végén a számlámon és üres volt a hűtőm, de itt vagyok. És megérte.

  7. A költözés meglesz, amint összegyűlik rá a pénz. De addig is ki tud KONFLIKTUSMENTES megoldást az irányítás ellen, meggyőzni anyámat arról, hogy rossz nekem, ha véleménye van a dolgaimról, hogy ez én életemben nekem kell dönteni, és hogy mi a különbség segítség és beavatkozás között? Én csak azt tudom konfliktusmentesen megtenni, hogy minél kevesebbet mondok el neki a dolgaimról, és ha döntöttem, akkor utólag kész tények elé állítom. Van más, hatékonyabb konfliktusmentes megoldás is?

    • Figyu, az élet nem megy konfliktusok nélkül. Felnőtt ember vagy, néha bele kell állni a dolgokba. Szerinted létezik olyan módszer, aminek hatására anyád egyszer csak a homlokára csap, és sok évtizednyi masszív játszmázás és beleszólás után vesz egy 180 fokos fordulatot a személyisége és a viselkedése?

    • Nekem úgy tűnik mintha anyád hozzáállásán szeretnél változtatni ahhoz, hogy jó legyen. Hogy ne szóljon bele a dolgaidba azon a “jogon”, hogy nála laksz. Ez számomra mindent elmond. Anyádon ne akarj változtatni. Változtass te… De nem részletezem.

      • Anyukád MINDENT meg fog tenni és mindent ki fog találni, hogy ne legyen konfliktusmentes az elköltözésed és iszonyú bünösnek érezd magad. (Èsltalában csak a lányaikkal szemben szokott müködni a büntudatkeltés.)

    • Én tudok megoldást az irányítás ellen: megerősíteni magadat annyira, hogy a konfliktusok ne valami hatalmas szörnyűségnek tűnjenek, hanem egyszerű határkijelölések legyenek. Engem egy pszi-vel kezdődő foglalkozású ember tanított meg rá, és a folyamat úgy mellesleg az anyagi gondjaimon is segített (mert abbahagytam az önszabotálást, amit addig nem is tudtam, hogy csinálok).

      • Engem a pszi-vel kezdődő tudomány tanított meg rá, hogy alapvető problémáinkra bármilyen hazugságcímkét rá lehet tenni: pénzhiány, helyhiány, lehetőséghiány, majd, ha ………. az örökkévalóságig. Csak azt ne kelljen megnevezni, amivel dolog van.

    • Figyelj, mit értesz ‘konfliktusmentes’ alatt? Ne legyen hangos szó? Ne legyen vita? Senki ne legyen szomorú? Nem értem, mit szeretnél.
      Itt, tőlünk akarsz megoldást a harminchét éve tíz körömmel beléd kapaszkodó anyád leszerelésére, KONFLIKTUSMENTESEN?
      Tényleg nem érzed, hogy ez mennyire irreális?
      Nagyon okosakat írtak az előttem szólók, és én is csak megerősíteni szeretném az üzenetet. Te vagy a felelős a saját életedért. Csak magadat tudod alakítani. Neked kell feltenned magadnak a kérdéseket. Miért hiszed el, hogy “nem lehet” elköltözni? Miért nem találsz 37 éves diplomásként egy nettó hetvenezres részmunkaidős állásnál jobbat, amikor ott vagy, ahol, körülötted Mór, Fehérvár, Budapest? A világ a hibás? A cégek, ahova nem vettek fel? Mind, egytől egyig, te mindent jól csináltál, de hát sajnos, “nem lehet”? És csak és kizárólag ezért nem költözöl el, egyáltalán semmi más oka nincs, tizennégy éve?
      És: miért hiszed, hogy az elköltözés önmagában meg fogja oldani a problémádat?
      Szembenézni a saját felelősséggel nagyon szar. Nekem is szar volt. Tudom, milyen beleragadni abba, hogy az ember kívülről várja a megoldást az életére. Tudom, mekkora pofon ráébredni, hogy én egyes-egyedül basztam el, mert az én életem az én döntéseim nyomán alakul. Tudom, hogy sokkal könnyebb tagadni és tiltakozni, külső körülményekre és emberekre hivatkozni, azokat hibáztatni. De eddig mire mentél vele? Mire mentél a sok pozitív gondolattal?

    • Jézusom, iszonyú munkaerőhiány van az országban. Egy-kétszázezer forintnyi tartalékkal azonnal el lehet költözni, ha messzebbre nem is, a fővárosba. Szobát bérelni, munkásszállásra menni. Egész állás mellé hétvégi munkát vállalni.
      Havi részletre C kategóriás jogsit szerezni, bkv sofőrnek menni. Mosogatni ha más nincs. (Takarító és mosogató nincs a fővárosban, nagyítóval keresik
      Nyilván más és sokkal fárasztóbb mint az eredeti szakma, de hát ha azzal nem lehet mozdulni akkor mást kell csinálni.Egy negyven alatti független, egészséges férfi tényleg a saját sorsának kovácsa, bármit megtehet. Bármit)

      • Na de akkor ki fog főzni, mosni, takarítani? Nincs itt valódi kérdés.

      • Kétszázezer forintos fizetést adnak a pékségben, meg a kávézóban a pincéreknek a fővárosban.

    • Amúgy nem csodálom, hogy ódzkodsz a pszi-vel kezdődő foglalkozásoktól….mivel ösztönösen próbálod kerülni a saját valóságodat, és fenntartani a látszatot. Te ezt akarod, neked ez a jó! Csak akkor legalább ne kend anyádra, mert ő olyan, amilyen, vele nem tudsz mit kezdeni. Nem vele kéne megértetned “konfliktusmentesen” a dolgokat, hanem neked magadnak.

  8. Amúgy az eredeti hozzászólásomat elküldtem Ildikónak is, annyi különbséggel, hogy ott ezt a bejegyzést linkeltem, de az ő blogjában még moderálásra vár. Kíváncsi leszek, ő mit válaszol.

    • A lényeg, hogy életed alapproblémáit szervezd ki ismeretlen, neten megnézegetett nőknek, Így lehet olyan illúziód, hogy 1. nem rajtad múlik, 2. ők majd megoldják, 3. foglalkozik veled valaki, aki nő és jól néz ki.
      Manipulatív, amit csinálsz.
      Nem érzed, hogy sem Ildikónak, sem nekünk itt nem dolgunk ezt a szarhegyet eltakarítani, ami az életed?
      És ugye te nem áltatod magad azzal, hogy rendes, jóravaló srác vagy?

      • Pont erre gondoltam, hogy ennyi erővel akár Tari Annamáriának is lehetne írni, vagy Almási Kittinek, csak, ugye, ők pszi-vel kezdődő foglalkozást űznek. Lehet, hogy bennük az a félelmetes, hogy melóra késztetik az embert, szembenézésre, változtatásra, és nem együttérzően paskolgatják a langyos húgyban fürdőző felnőtt-gyerekeket.

    • Költözz el. Komolyan mondom.

      Amíg nem költözöl el, addig nem fogod tudni, hogy most milyen sz*r neked.
      Been there, done that.

      Te most komfortzónázol. A rémisztő ismeretlen helyett az ismerős rosszban fetrengsz, és megmagyarázod, hogy nincs más lehetőséged.

      Költözz el.
      Igen, pénzbe fog kerülni, neked kell főzni, takarítani, mosni, számlákat befizetni. Meló lesz vele.
      Valószínűleg lesz belőle konfliktus is, nyomasztás, bűntudatkeltés, utánad nyúlás, manipuláció.

      Vagy ne költözz el, és fogadd el, hogy sosem leszel felnőtt, és nem lesz saját életed. Mert mire igen, addigra már vénember leszel.

      • …vagy legalábbis tragikus hirtelenséggel megszaporodnak a nagyon fontos teendők, amelyek egy dedikált személy miatt ( guess who? ) állnak.

    • MA: Nálad nem sokkal fiatalabb férfiként elszörnyedtem az életed leírásán. Nekem a mai napig csak érettségim van, nem mondanám magam tanult embernek, de nekem 20 évesen jött ez a felismerés, hogy “A mindenségit, keveset tudok!” és elkezdtem szakmát kovácsolni az addigi hobbimból aztán jöttek a sikerek rövidesen. Angolul is anyanyelvi szinten, választékosan beszélek, ezt se tolták alám. Semmiképpen sem dicsekedni akarok de látom a párhuzamot kettőnk között annyiban, hogy se nekem, se neked nem igazán adtak irányvonalat a szülők.

      De ez nem mentség: te egyszerűen nem kezdtél semmit az életeddel.

      Nem is igazán értem, mi a kérdés és legfőképp ki a címzett?

      Mivel korombeli vagy, még azt sem mondhatod, hogy nem volt lehetőséged kitörni. Kényelmes ez az életmód, ugye?

      • “mi a kérdés és legfőképp ki a címzett?”
        A válaszokból ítélve ez egy “foglalkozzatok velem egy kicsit legalább ti” játszma, műfaját tekintve a netes szexcsethez sorolandó.

      • Értem, akkor itt próbálja kielégíteni a figyeleméhségét. Gyanús volt az “anyám a hibás” összességű monológ.

  9. NINCS konfliktusmentes megoldás. Magyarázhatod neki a segítség és a beleszólás közti különbséget újabb tizenpár évig, nem fog változni, se magától se nyomásra. Vagy kiharcolod a függetlenséged vagy maradsz függőségben, lehet életed végéig, anyád halálán is túl.
    A döntés a tiéd.
    Utálom a virágfényképeket amúgy.

  10. Idezet a blogodbol:
    “…gyerekkori betegség miatt elküldött szakorvoshoz, neurológiára. Akkor volt egy olyan képességem, hogy ki tudtam zárni a külvilágot (magamról tudtam, de csak magamról, semmi másról, külső ingerekre egyáltalán nem reagáltam)”
    Szerintem ez a kepesseged most is megvan meg…

    • Több érintett volt/van a környezetemben, és akik tisztában vannak az állapotukkal, van diagnózisuk, nagyságrendekkel jobban vannak – egyáltalán még vannak.

      • Megerősítő, hogy ezt írod, fenchurch! Meggyőződésem nekem is, hogy a pszichiátriai diagnózis a diagnosztizálatlan állapothoz képest lehetőség.

  11. Sok hozzászólás született itt, de érdemi nincs köztük. Nem is vártam mást. Nem akarom én senkivel megoldatni a problémáimat, már csak idő (és főleg pénz) kérdése a megoldás, egy olyan jó munkahely kell, ahol elég nagy fizetést adnak a költözéshez. És a költözés lesz majd a problémák konfliktusmentes megoldása. Én nem akartam itt semmi különöset, egyszerűen arról van szó, hogy mivel a blogbejegyzés a szülőkkel való kapcsolatról szólt, én is leírtam ugyanezt a saját esetemben. Ezért szóltam hozzá itt is, Ildikónál is. Ennél többet nem kell ebbe belelátni. De legalább néhány embert rávettem arra, hogy elolvassátok a blogomat! 😀

    • Pasim anyja év elején megszorult anyagilag, fogta magát, 2 nap leforgása alatt kiment Ausztriába és két hónapot lehúzott még a leköszönő síszezonban.
      Konkrétan annyi pénze volt, hogy odaútra benzinre futotta. 50 fele tendál.

      Csak azért hoztam ezt fel, mert ez a nő, ha a fejébe vesz valamit, akkor megcsinálja. Nagyon tisztelem azért a kemény munkáért, amit egyedülálló anyaként megtesz a még éppen érettségiző csajszijáért.
      És tíz éve még két nem kereső gyerek volt a háznál.

      Na ez a tűz az, amit benned sajnos nem érzek.

    • Éles, zseniális visszavágás! 🙂
      Nem találtál érdemit, egyetlen tippet, ötletet sem? Ez komoly?
      Mire számítottál?
      Ha őszinte vagy (erre kérlek is), milyen érzés volt olvasni, hogy ennyien jelezték vissza, hogy nagy bajban vagy, és infantilis vagy, aki elszúrta az életét, és nem tett le semmit az asztalra?
      A blogom az önállóságról, felelősség- és konfliktusvállalásról szól, a bejegyzés pedig arról, hogy hogyan nem hagyom, hogy az apám manipuláljon.
      Nyugodtan leírhatod a te történetedet, semmi gond, de a történeted szívszorító, és te tanácsot is kértél.
      Az életed alapproblémájáról volt szó, nem láttunk bele többet.
      A blogodat már többször linkelted ide, az én olvasottságomat használva, hogy hátha. De egy blog nem attól jó, hogy időnként sokan odanéznek – sajnálkozni.
      Hosszú távon akkor fogják olvasni, ha innovatív, tartalmas. Egy jó blog elolvasására nem kell rávenni senkit… arra odamennek.
      Most, hogy leírtad, milyen élet áll mögötte, szörnyű.
      Ha párkapcsolatba kezdesz, a játszmázást mindenképp fel kell számolnod (ez a kommented is masszívan az).
      Remélem, Ildikó a keblére ölel. 🙂

    • Azta. Végszóként még belénk törlöd a cipődet. Egy 37 éves ès egy 34 èves fiúcska társasjátékozik vasárnap délután szerető anyukájukkal, aki süteményt is sütött. Dobjál sok hatost!

    • “Érdemi nincs köztük” 😀 😀
      Életed leghasznosabb tanácsait kaptad (volna) itt, de ne zavarjon. Az érdemit, gondolom, úgy érted, hogy ‘ami nekem tetszik és megerősíti a kis pozitív világomat’. Hát igen, ez nem szokott az a blog lenni.
      Én beleolvastam a blogodba, körülbelül úgy, mint amikor az ember egy érdekes, fura, kicsit elborzasztó jelenséget elemez. Egy freak show-n éreztem magam. De sok mindenre lehet belőle következtetni.
      A blogodon olvasható, hogy idén márciusban szembesültél azzal életedben először, hogy létezik olyan utcanévtábla, amelyen a vonatkozó tömb vonatkozó utcájához tartozó házszámok közül az első és az utolsó egy hosszabb vonallal összekötve láthatóak. Harminchat évesen.
      A blogodon olvasható, hogy valami különös oknál fogva te úgy hiszed, hogy ha téged telefonon megtalál egy cég, amely árul valamit, és te azt mondod, “jól hangzik”, majd ezt követően kérdésre megadod az összes létező adatodat, amit tudni akarnak, akkor az nem minősül megrendelésnek.
      A blogodon olvasható, hogy azt hiszed, a tanult szakmádon kívüli állásokra csak úgy pályázhatsz, ha “visszaadod” a diplomádat, és ettől az elképzelésedtől az sem tudott eltántorítani, hogy többször, hivatalos és baráti forrásból is tudatták veled, hogy a diplomát nem lehet és nem is kell visszaadni.
      Ez csak három példa, de itt is olvashattunk tőled érdekeseket, így nekem kezd az a gyanúm lenni, hogy állást leginkább is azért nem kaptál, mert a tapasztalt interjúztatók kiszúrták, hogy nem vagy alkalmas felelős munkakör betöltésére.
      Szerintem is egy ilyen pszi- lenne a megoldás.

      • Én is meredt szemekkel néztem az “élményképeket”.
        De most már kezdem magam nagyon rosszul érezni azért, amit itt kap.
        Ugyanakkor mi lesz az ilyen emberekkel, ha mindenhol mindenki rájuk hagyja, kíméletesen nem jelez vissza semmit?
        Ugyanaz, mint “a ducik” dédelgetése. Az állapotról, amely normálisnak tűnik, amelyért senki sem szól, amelyben van egy csomó sorstárs, arról az érintett könnyen hiszi azt, hogy akkor jól van így, ez is jó, és nem mozdul. (Én hiszek a baszogatásban, vagyis a szisztematikus, játszmás piszkálásban nem, de pl. a téma forrón tartásában, a felrázó erőben, a néven nevezésben, a szembesülésben és a szégyen erejében igen. Tehát ne metségeket kapjon innen is. Hogy a lélek önigazoló-e vagy komolyan akar jobb életet, az persze nem mindegy.)
        És vajon az anyai gondoskodás nem ennek a fura állapotnak szól? Lehet, hogy ez egy betegségszerűség, és ezért sem önellátó MA? Mi meg itt bántjuk?
        Mondjuk ugyanez a megfontolás vezetett a gyengéd erőszakolóval is, ezért voltam vele kíméletes, ezért hallgattam, a max. az volt, hogy “nem vonzódom hozzád és nem is fogok”, így lett két és fél év a történet.)
        Másik ugyanakkor: Ildikó követi a blogom. Itt jelzem, hogy nekem meg tetszik az instagramod!

      • Igen, értem és megértem. Nem is szólok őhozzá többet.
        Azért sem, mert mostanra világossá vált, és különösen a diplomás sztorija folytán, hogy egyáltalán nem foglalkozik az olyan visszajelzésekkel vagy tanácsokkal, amelyek neki nem tetszenek, vagy ő maga nem úgy gondolja. Ez a fenti hozzászólás is erre példa, szerintem.
        Egyszerűen csak FELBASZ, amikor valaki tanácsot/segítséget/visszajelzést kér, majd amikor élettapasztalatom legjavát nyújtva adok neki, kiderül, hogy igazából tök fölösleges volt, mert ő már előre eldöntötte, hogy hogy van ez jól, és tulajdonképpen csak olyasvalakit keres, aki a kis buksiját simogatja és nagyon egyetért. Ezért aztán bagatellizálja, amit mondtam, és próbál afelé terelni, hogy nem ÉRDEMI, amit mondok. És dühít, hogy ne, MÁR MEGINT belementem egy játszmába, mert azt hittem, hogy ez egy beszélgetés.
        Ezért elgondolkodtam azon is, amit fentebb írtál, hogy ez egy foglalkozz-velem-játszma. És, hogy pont két női blogon űzi. Lehet, hogy ezt egyszerűen nem fogja a radarom. Muszáj kifejleszteni.

      • Igen, évek óta itt van amúgy. A “foglalkozzon velem egy jó nő” Ildikót látva jutott eszembe.
        A sztori eddig Huffnágelé. Ő 45 éves koráig lakott az anyjával, aki mérgező volt. Aztán elköltözött valahogy, és akkor vadult bele a tevőleges nőgyűlöletbe, a szadizmusba, mások zaklatásába, és lett még idegösszeomlása is. Mondjuk ő magasan funkcionál, vgy hogy kell ezt mondani.

      • Ja, és az is eszembe jutott, hogy talán azért is húztam fel magam őrajta, mert olyan véleménye van a szülei válásáról, amilyen. Hogy az apjának egyszerűen csak nem szabadott volna elválni, és akkor minden tökéletesen rendben lenne. Hogy nem azért váltak el a szülei, mert nem volt rendben a kapcsolatuk, hanem azért, mert az apa dohányzott és bekerült a kórházba és ott találkozott egy nővérkével, TEHÁT a dohányzás okozta a válást. A szerelem meg betegség. Azt hiszem, ebben a témában még mindig nem tudok tisztán gondolkodni, és ugrok az ilyen ostoba tulajdonításokra. Ezzel is van dolgom még.

      • Ez az anya olvasata, valószínűleg, hogy az a nő a hibás, meg a dohányzás, meg az apa, mindenért.

        Szerintem a gyerekkel egyedül maradó nők riasztóan sopkjszor nem élik a saját életüket a válás után. Előtte sem, de ilyenkor jön a rátelepedés, a “te vagy a vigaszom”, “mi lenne velem nélküled”, “ez a hála…?” stb.

    • “Sok hozzászólás született itt, de érdemi nincs köztük.”

      Attól, hogy egy tanács neked speciel nem tetszik, lehet tök jó. Sőt, lehet, hogy csak az a jó. Ami működik.
      Nem szükséges visszavágni, gondolkodj el rajtuk, és alkalmazd, vagy ne.

      “Nem akarom én senkivel megoldatni a problémáimat, már csak idő (és főleg pénz) kérdése a megoldás, egy olyan jó munkahely kell, ahol elég nagy fizetést adnak a költözéshez.”

      Igen, az látszik, hogy nem akarod sem megoldani, sem megoldatni. Te azt szeretnéd, ha magától megoldódna. Addig pedig élvezed. 😉
      Gyakorló mérnökként mondom neked, hogy jelenleg, Magyarországon egy mérnöknek állást találni hetek kérdése. De legfeljebb hónapoké. Olyat, ami hetente többet fizet, mint amiről te havi szinten beszéltél.
      Nem bántásból mondom, de ha neked nem megy, akkor valamit, valahol nagyon elszúrsz.

      “És a költözés lesz majd a problémák konfliktusmentes megoldása.”

      Lesz konfliktus. Ne is áltasd magad azzal, hogy nem lesz.

      “De legalább néhány embert rávettem arra, hogy elolvassátok a blogomat! 😀”

      Én tökre nem értem a blogodat. Tök sok munkát teszel bele, az látszik.
      Ehhez képest meg olyan, mint egy titkos napló. Ami tudvalévőleg nem tartozik senkire.
      Ha viszont másoknak írod, akkor unalmas, terjengős, érdektelen, modoros, és zavarba ejtően személyes.
      Ha ennyire szeretsz fényképezni, miért nem képzed magad? És miért nem válogatod meg, amit kiraksz a blogra? Tömegével, kontextus nélkül még a jó fényképek is érdektelenné válnak. Hát még a rosszak.

  12. Elhagynám a flame-et most már.
    Felhívtam anyámat. “Hát gondoltam, hogy vagytok valahol, mert különben…” “De örülök, hogy hallom a hangodat! De ennyivel nem vagyok kielégítve.”
    Mi van veletek, ha ezt komolyan veszem, akkor azonnal belesző egy mellékszálat, “az Éva”, ki az az Éva, egy nő, akivel együtt járt gimnáziumba, ő is lovagolt!
    Rég a múltban él, ez oké, de én tényleg nem tudhatom, ki ez, aki akkoriban, hetven éve lovagolt. És hogy miért fontos?
    És megy a bezzegelés is. ki járt nála, mit hozott, milyen aranyos volt, és a gyerekei.
    Kérlek, ne kezdd el, ne bezzegelj.
    Nagyon aranyosak voltak, igen. (?)
    Már tudom a linkből, ez is triangulation. Köszönöm. Ő akarja mozgatni a szálakat, áramoltatni az infót.
    A legidegesítőbb, amikor hosszan mesél olyanokról, akiket nem ismerek, ilyenkor azt érzem, hogy megy az idő, és azt is, hogy azért csinálja, hogy nehogy szóba jöhessen a lényeg.
    Sem arról nem beszél, hogy ő hogy van (csak mindig ugyanazt mondja el, egy beszélgetés alatt 5-ször, 10-szer), sem arra nem figyel, amit én mondok. Ellenben felkiált: Tudtam, hogy valahol vagy, különben hívnál! (rejtett szemrehányás) Biztos sok dolgod van! (a valóság leplezése) De vágytam már hallani a hangod! (de semmi érdemit nem tudok mesélni pl. a gyerekekről, azonbnal eltereli a szót)
    Ezért beszélgetni nem tudunk.
    Más lenne az, hogy mesél az életéről. De ugrál a témák között, ismételgeti ugyanazt, és amit ismételget, az nem csak ettől irritáló, hanem, moindig van valami rejtett tartalma. Ha szembesítem valamivel, akkor jaj, éppen megy el a gondozónő, vagy hát akkor szia, vagyis kiszáll a szituból.
    Ilyenkor visszatérek és megkérem újra, ne bezzegeljen, nem érdekel, hogy ki mit szavalt neki.
    Aggódás: “nem fáztok? a bicikli nem veszélyes? van ruhátok?” Ez még hányszor lesz?
    Abban maradtunk, hogy mondja meg ő, egyenesen és csakis ő, hogy mire van szüksége praktikusan, és beszéljük meg, mikor. Hogy mit vigyek, vagy kell csinálni pontosan. “Mindig adódik valami.” De hogy öltözzek?
    Ne legyen célozgatás, sóhajtozás, nyomasztás.
    Sikerült kinyerni a részleteket, megyek is. Segíteni komolyan szeretnék, de saját kulccsal érkezem, és feltételül szabtam, hogy apám nem állhat be az ajtóba fülelni, szemmel tartani, beleszólni, mert akkor elmegyek.
    “Sokat változott.” Mondom, veled lehet, de az a ti történetetek, velem eldurvult, újra zaklat.

    • Lehet, hogy neki az, ha megemlítesz valamit, ami veled történt, és ő azon nyomban felidéz valaki mást, akivel 1742-ben szintén ez történt, odafigyelés és érdemi beszélgetés? És észre sem veszi, hogy közben meg nem hagy beszélni arról, ami elvileg őt érdekelné?
      Ez a triangulation, ez nagyon durva.
      Hogy ez a leuralás, ez számára a beszélgetés? A többi testvéreddel is ezt csinálja, vagy csak veled?
      Meg ez a ki járt nála, mit hozott. Lehet, hogy azt hiszi, ez kell, hogy legyen a téma? Amikor az a kérdés, ő hogy van, akkor az ő fejében erre az a válasz, hogy ki jött és mit hozott?
      A dédi volt ilyen. Őt sem értettem már.
      Sajnálom ezt az egészet nagyon.

      • “ha megemlítesz valamit, ami veled történt, és ő azon nyomban felidéz valaki mást, akivel 1742-ben szintén ez történt, odafigyelés és érdemi beszélgetés” ő már a saját fejében él, ahogy a nagyon öregek, és azt hiszi, én is ott vagyok. “tudod, a Ráckevi Éva”, “jajj, ő is” Nem tudom, és nem nagyon érdekel. Nem azért, mert ő mondja, vagy mert közbevág, hanem mert full érdektelen egy random személy, aki annyiban kapcsolódik, hogy valaha lovagolt, de akit én nem ismerek. Úgy értem, az unokájához képest érdektelen. Neki is érdektelen, vagy nem? Előtte nyomatékosan mondja, hogy “annyira szeretném tudni, mi van veletek”, én meg, mint valami szorgalmas kisdiák, igyekszem tényt mondani (Juli lovagolt egy Madonna nevű lobvon, és nagyon élvezte), nem ilyet, hogy “jól vagyunk, iskolába járnak”. De akkor ez is csak “foglalkozz velem” játék. Jó. A másik: futok… “Fuss néha erre is.” Bmeg. Semmi nem érdekli, amivel nem lehet engem irányítani, korhoéni, éreztetni, hogy nem jüól élek?
        De, jól élek. Jobban, mint bármelyikőtök, annak ellenére, hogy nem tolták alám.
        Eléggé fáj ez az egész az unokáival kapcsolatban, nem az, hogy nem segített, hanem hogy soha semmi kapcsolata, igazi érdeklődése nem volt velük. Még Lőrinccel valami, de az is ilyen “Szabi is” sztorizás folyton (unokatestvér).
        Miközben tudja, vagy tudhatná, hogy L zseni. Tudja, az a zavaró, azt kell eltüntetni.

        Az egész család elbagatellizálja az ordító sikereket is. Átnéznek rajtuk. A tesómmal, akié A Legsportosabb cím a családban öröktől fogva, és aki (már) csak átmozgató edzéseket végez a teremben, kispályán focizik, valamint épp mesélte, hogy a tüdejét kiköpte télen egy szigetkörtől (5,valamennyi km), mire is én említem Juliékat, akik 7-et futottak… ezt el kell hessegetni, ugye. Szóval a vele való találkozásnál megjelent neki egy csapattársa, régi ismerős, 17 éve nem látott kb. Meredten nézett, nem akarta elhinni, kérdezte is, ez hogy…? A tesóm elütötte egy poénnal. Mint aki maga nem látja. Elég excentrikus, nyárias és izmos voltam. De a tesóm nem látja? De, látja. Átnéz rajta. Egyszer kommentálta, még 3 éve: csak ne legyél túl izmos, az nem szép. Előtte meg, sosem feledem, ment a rejtett basztatás. Sógornőm (ő csaja), aki nem biciklizik, mert ő gyalogol/fut inkább mellettünk (a többiek biciklin!!!), mert ő nem akar izmos combokat, mert az nem nőies. Az idő igaz. S eldönti, ami nem az… Az elkényeztetett királylány belefulladt a műkörömragasztóba. Meg hát mindnekinek ízlése szerint, nyilván, csak az övé meg A Legjobb Csaj titulus, még én is hökkenek: valaha jó alakúnak láttam? Egyáltalán, komoly meló nélkül jó alak?

      • Olyan sokat gondolkodtam már a történeteteken, mert vannak hasonló elemek az én családomban is, de két dolgot képtelen vagyok hova tenni vagy felfogni, vagy bármi.
        1. Anyukád falaz a többi testvérnek az utazásnál, meg külön vesz nekik dolgokat és direkt eltitkolja, hogy te ne tudd. Ez nem fér a háromszögelés kategóriába, mert pont, hogy nem áramlik semmilyen infó. Nem fogom fel, hogy ez milyen lélektani előnyhöz juttatja őt. Talán a kavarás öröme? Hogy van valami, amit ő tud, de te nem? De ez se stimmel igazán, mert miért buli, ha te nem tudod? És mi van, ha megtudod, ő akkor nem sáros semmiben?
        2. A sikerek észre nem vevése, elbagatellizálása. Ők sikeresnek hiszik/tudják magukat, nem? Akkor nem mindegy, hogy te az vagy-e? Vagy érzik, hogy ők csak simán beleültek a készbe és nem tudnak olyan különlegességeket felmutatni, mint te? Az irigységet érteném, mert én is voltam irigy szinte folyamatosan és mindenre, de én CIKINEK ÉREZTEM az irigységemet, és igyekeztem a másik dicsérésével palástolni, igyekeztem kimutatni, hogy örülök a sikerének, boldogságának, mert ha nem, akkor KIDERÜL, hogy irigy vagyok. Akkor náluk nem ez a helyzet? Vagy nem irigyek, csak leszarnak? De, ha leszarnak, akkor miért foglalkoznak egyáltalán azzal, hogy bagatellizáljanak?
        3. Még egy eszembe jutott. Írtad korábban, hogy nehéz időkben nem segítettek. De hogyha te vagy a szerencsétlen kistestvér, akinek semmi sem sikerül, akkor ezt a narratívát nem az támasztaná alá, hogy jönnek segíteni, aztán lélektanilag bevasalják az árát? De ők nem jöttek. Vagy azt hiszik, hogy jöttek? És azt nem érzik cikinek, hogy nem jöttek?

        Remélem, nem hangzott nagyon belemászósnak, de a kérdések évek óta, amióta a családodról is írsz, a fejemben motoszkálnak. Nem kell válaszolni, persze. Nem is biztos, hogy lehet.

        Ami nagyon ismerős, az az unokák felé mutatott jelképes érdeklődés, amely egyből érdektelenségbe, vagy egyenesen értetlenkedésbe fordul, amint konkrét kapcsolatteremtésre nyílna lehetőség. A nagyszüleim, és főleg az anyaiak (ők élnek még) lelkesen számolgatják az unokákat meg a dédunokákat, fotók a polcon, dédunoka számonkérése tőlem (ti. hogy miért nincs még, igyekezzek, mert ő még látni akarja). Eközben a gyerekekkel már rendelkező unokáik mind külföldön élnek, és ha Magyarországra látogatnak, akkor náluk is el akarnak tölteni egy-két napot. Akkor a hátuk mögött már morgás van. Amikor ott vannak, akkor látványos tévézés, konyhában matatás, hosszas rejtvényfejtés, sóhajtozás, “le kell dőlnöm”. A gyerek “hangos”, és persze nem viselkedik elég illedelmesen az ebédlőasztalnál, regardless, hogy mondjuk nyolc honapos-e, és, hogy a nyolc hónaposnak vajon miért muszáj feltétlenül az ebédlőasztalnál ülnie. Kell. Főleg, mert az az egyetlen időpont, amikor hajlandóak az unokára egyáltalán ránézni.
        De a látogatást nem utasítják vissza, mert akkor nem lehetne a rokonságban villogni, hogy itt járt Izéke a kis Nemtomkicsodával, és milyen aranyos volt, és hogy szereti a nagyszüleit.
        Ahha.
        Arról meg már egyszer írtam, kb mennyire érdekeltük nagyanyámat a látogatásaink alkalmával, és hogyan kellett tizenöt évesen a padlón aludnom a folyamatosan hányó négyéves húgom mellett, szóval ezt most hagyjuk…

      • “nem áramlik semmilyen infó” Valahogy mégis megtudtam, elkottyintotta valaki, különben honnan venném a példákat? De nem biztos, hogy ez triangulation vagy az infóról szól.

        A nyolcvanas években mi igen nehezen éltünk (ezért hüldezetem mindig, amikor frusztrált, szegény családból jövő “olvasó” kavarók azzal maceráltak, hogy én fővárosi-budai-jómódú vagyok, nekem könnyű volt, mert nem), anyám a válás (1989) és a rendszerváltás után kezdett jobban keresni és gazdálkodni. Én 1990-ben lettem gimnazista, a legkisebb tesóm ekkor érettségizett, és, bizony, minket a szabadabb légkörben a testnevelő ilyen 7 ezer forintokért elvitt évente hat napra síelni. Anyám ezt is (és mindent) szó nélkül befizetett, soha nem volt feszkó, se nélkülözés, se menőzés, se jó cucc (sőt, nagyon szégyellem utólag, sírni tudnék, amilyen elhanyagolt voltam süldő lánynak), semmi kölönös, csak Vrátna völgye, fapados szállás, kenyér hitlerszalonnával, később olaszországi, olcsóbb helyek.
        Még később, már harminc éves elmúltam, lettek gyerekeim, kezdődött az új kontrollfejezet, és akkor anyám előállt azzal (amivel senki más!), hogy ő hogy félt annak idején, hogy a bátyáméknak (útlevél, valuta híján) akkor ez nem jutott, és én igaztalanul kaptam ezt az évi 7-10-18 ezer forintos pluszt, a bátyámék nem, és ezért biztosan gyűlölnek és irigykednek. Homályosan ez vezethette a későbbi szervezkedésekben. És nagyon sokat kavart a hátam mögött, sok minden derült ki később (panasztétel feddhetetlen tanárnál, hogy miért visz minket az erdőbe, terhességi teszt megszervezése és szüzességelvevős ujjazós vizsgálat úgy, hogy nem kérdezte meg, volt-e aktus /saját munkahelyén! nagyon csodálkozott, hogy kipletykálták a kis kurvát/. Szar volt, hogy ugyan hangoztatja, hogy nem szabad hazudni, mégis milyen kanyarjai voltak.
        Tegyük hozzá, hogy én, ha jó tanuló meg szorgos nem is, de értelmes célokért tevékenykedő, intellektuális, OKTV döntős voltam, lett volna mihez gratulálni, jutalmazni. Ezt úgy is értem, hogy a többiek meg nem.
        Amikor a testvéreim (idősebbek, fiúk, 4, 6 és 9 év a korkülönbség van) sírásig cukkoltak, lelki terrorral, együttesen nyomorítottak, az nem zavarta, se a későbbi rengeteg elvetélt tanulmánykezdetük, tanfolyamdíj, roncsautó, kölcsön, seftelős dolog, toporgás, eltartatás. Csak az én 1990 és 1994 közötti síeléseim. Ami egyébként jól ment, öröm volt, és itt Budán meg a közegünkben nem téma, tényleg röhejesen olcsó volt, és anyám sokkal jobban keresett már.

        Nem az egyetemet rótta fel, az akkori eltartásomat (az hülyén jött volna ki, hiszen könyörgött mindnekinek, hogy tanuljon, ő bármit vállal), csak ezt. És ez is ürügy volt, úgy keresték mindig, mit lehet nekem felróni, miért vagyok fura. Most már szándékosan csinálom, itt van az én igazságom…

        Ennek kompenzálása lehetett a későbbi sunnyogós és drága síelés. Miközben elvárás volt, hogy odarendel seregszemlére húsvétkor, Mikuláskor, menni kell (“nem erőltetem, de 3-kor gyűlnénk össze”, soha meg nem kérdezte, nekünk mikor jó, erről is csak a többieket. Neki nem az unoka, vagyis nem a gyerek vagy a konkrét gyerek, hanem a leszármazás ténye a fontos, a dinasztia, a dolgok rendje, hagyománya /maga teremtette, nem valami vallási dolog/, az ő nagymamasága).

        Meg a tesómék nem szerettek már velem lenni, voltak konfliktusok korábbi nyaralásoknál, meg politikai, értékrendbeli, stílusbeli különbségek, nyilván érzékelhető volt, hogy más a közegem, megelégeltem a bezzegelést is, kinyílt a csipám, a férjeim fényévekre voltak agyilag az egész famíliától. Meg rá is rájöttem, hogy nem is vagyok én rút kiskacsa, nem őket kell ajnároznom egész életemben, meg róluk venni példát. És én se akartam velük.

        De a titok összekovácsol, talán ezért. Szövetség, sugdosás a nagyszünetben, ilyesmi.

      • Fú, annyira fájdalmas, amiket írsz.
        Az elsőt kimerítettem.
        A többi: nem tudom, nem logikusak az ilyen játszumák, nem a fejükben van a cél, az érdek, a haszon.
        Annál ők önzőbbek.
        Az egyik sógornőm és unokatesóm felesége segített, a többeik nem, anyám szövegekben, telefonálgatásban volt erős.
        Én vagyok az, akiről nem kell tudomást venni, nem kell odafigyelni, itt nekik áll a világ. A lefolyó vagyok. Arra sem figyelnek oda, csak használják.
        Alapvetően nem értenek, és nem is babrálnak azzal, hogy értsenek.
        Ha beszélnek velem, akkor ellenséges vélemény, kioktatás megy, látványos értetlenkedés, vagy felületes poénkodás.
        Régebben igazodtam ehhez és/vagy kussoltam, ma már nem.
        Most van egy tompán érzékelhető, de nagy döbbenet, mert sokkal nehezebb helyzetekből jövök, és igen szépen megvagyok, sőt. Tőlem nem várták ezt. de az idő igaz… stb.

      • Anyám, apám helyett, benne csalódva, a fiaiba szerelmes (ez apám vádja is), a fiú az értékes. Én meg szívjak, ahogy ő szívott. Vagy jobban. Mindent, amit megtud rólam, felhasznál, hogy éreztesse: nem úgy kéne, az nem jó. De ilyet, hogy biciklizem, színházba járok, nincs kocsim, bölcsész lettem.
        Ezt mindenki átvette. Kilövési engedély (leszarási).
        Asszem.
        De most nem találom úgy a szavakat. Az a rész, hogy a leszármazás és nem a gyerek számít, fontos és pontos. Az olyan volt, hogy futás közben bevillant.
        Nem is ismerik őket a gyerekeim, nincs szeretet. Nem viszem őket, nyuszicsokinak álörülni, azt a harsányságot, “jaj, Lőrikém…” – elidegenítő, ijesztő, de ezt sem szabad mondani. Én nem akarom, hogy ez legyen az emlékük. Majd, ha már kész vagyok rá, mesélek nekik szépeket anyám jellemének értékes részeiről, amikor ereje tzeljében volt, és megállta a helyét, és a gyerekkori mégis-meghittségekről.
        A dolgok nagyon, nagyon elromlottak, egy szomorú leszállóág az élete kb. 7 éve, és benne van ő is, nem csak a vakvéletlen, sajnos.
        Ki van szolgáltatva apámnak.
        Most nem azért, de Irén mama 100 fölött is felöltözött rendesen, amikor mentünk, adott erre, bent volt a foga, és szeretettel fordult a gyerekekhez. Engem nem szeretett.
        Az érzelmi valóság a születési családomban nem számít, senki nem őszinte, senki nem beszél az emberi kapcsolatairól, a viszonyokról, nem is reagálnak, ha én mégis.

      • Borzalmas, nagyon együttérzek, ilyen öntudatlan kíméletlenséget családon belül…
        Nagyon, nagyon gáz ez a síeléses sztori. Ezek tényleg ilyen erőltetett, csakazértis legyen-neked-nehéz-jellegű dolgok, mint az ominózus térkövek közül gyomlálásos sztori. Valamit kitalál, hogy akkor most mit, mert valami kell, hogy téged terheljen. Nem lehet, hogy ne.

        “Neki nem az unoka, vagyis nem a gyerek vagy a konkrét gyerek, hanem a leszármazás ténye a fontos, a dinasztia, a dolgok rendje, hagyománya”
        Egyetértek, hogy ez nagyon pontos megfogalmazás. És még az “erőltetett harsányság”. Úristen, pontosan. A legfontosabb jó nagymamának, dédmamának TŰNNI, mert fogalma sincs, hogy milyen annak LENNI, és nem is érdekli. A valóság csak teher. Az unokák és dédunokák látogatásán “túl kell lenni”, de meg kell lennie, mert akkor érzi magát jó nagyszülőnek. Az mindegy, hogy ők is, és jobbára az őket látogatók is szarul, de minimum hülyén, zavarban érzik magukat, és várják hogy már mehessenek. Anyukám ezt úgy fogalmazza meg, hogy “nem bírnak már többet, öregek”. Hát, soha nem is bírtak többet, igazából az összes látogatást csak kibekkelték, mert nem a látogatás tartalma, hanem ténye a fontos.

        Anyukám különben, olyan, mint akit megdelejeztek. Ő már a szülei lelki fogságából nem fog tudni kitörni, ő látogatja őket kéthetente rendületlenül, akkor is, ha az apja mindig beszól neki, lenézi, bagatellizálja, leszarja, az anyja meg persze “észre sem veszi” ezt, vagy ráerősít. Fogalmam sincs, hogy lehet, hogy ennyire normális lett végül, néhány kanyar után ennyire jó fej felnőtt-szülő, és ennyire fogékony a változásra.
        Pedig az ő otthona olyan szeretetlen volt, közönyös, és kiszámíthatatlan. Folyamatosan szorongott, mert nem lehetett tudni, az apja, aki amúgy leszarta magasról, mikor ront neki valami faszság miatt. Tök mindegy volt, hogy mit csinál, a legváratlanabb pillanatokban jött a lebaszás, így maradt a nonstop pánik és rettegés.
        Két éves koráig nagyszülők nevelték falun, akkor vitték vissza a szülei magukhoz. Anyám nővérét nem “adták le”, ő végig velük volt. Anyám életének egyik első emléke, hogy amikor kétévesen először belép a lakásba, ahol majd felnő, megpillant az asztalon egy kistányérra kitett, megkezdett, piros nyalókát. Odamegy és fenyúl érte, erre az anyja élesen rászól: “Azt ne, az H-é!” (a nővére). Kb: ez nem a te otthonod, itt semmi nem a tiéd. Olyan sok mindent előrevetít és megmagyaráz ez a történet. Néhány évvel ezelőtt az egyik születésnapjára rajzoltam egy kis piros nyalókát, és beletettem egy kis kartonkeretbe, az egész elfért a tenyeremben, és ez volt az ajándék. Hogy de igenis az övé, hogy neki is legyen, nem tudom, ilyesmi. Annyira fáj nekem ez a történet, lehet, nekem jobban, mint neki. De nem lehet jóvá tenni, én legalábbis biztosan nem tehetem. Bárcsak ne lenne ennyire a szülei rabja még mindig, bárcsak ne bánthatná meg az apja újra és újra és újra. De megteszi, tudatlanul, önreflektálatlanul, anyám pedig még mindig védtelen ellene.
        Egy példa nem régről, leginkább az önreflektálatlanságra. Mindannyian ott voltunk, talán karácsonykor volt ez. Nagyapám bejelenti, hogy ő el akarja osztogatni a könyvtárát, mert már minek neki (86 éves), válasszunk magunknak, amit akarunk, és vigyük, mert ha mi nem visszük, odaadja másnak, “van jelentkező”. Én és anyám választunk egy-egy valamit, hogy akkor mi ezt. Nagyapám erre pofát vág, morog, fejét ingatja, végül kiböki: hát, azért azt nem, hát az azért még neki is kell. Akkor választunk valami mást. Ugyanez.
        Anyámmal nagyon különböző módon interpretáljuk a dolgot. Szerintem nagyapámnak van egy énképe, hogy ő mennyire adakozó, ő mindent odaad, meg ő már öreg, neki nem kell már semmi, vigyen mindenki mindent. Aztán amikor jönne a gyakorlati megvalósulás, akkor már azért mégsem, és jönnek a kifogások, hogy de PONT azt miért nem, és mindenki valahogy PONT mindig olyat választ, amit nem lehet. Úgy, hogy az énkép közben persze megmaradjon, de ne kelljen odaadnia semmit mégse, valahogy eléri, hogy ő mondhassa, hogy “én akartam nektek könyveket adni, DEHÁT ti nem olyanokat választottatok”. Anyám értelmezése, hogy az öreg már megint ki akar baszni vele, és majd csak azért is odaad mindent valami idegennek, csak, hogy ne az övé (ti. anyámé) lehessen, amire vágyik.
        A slusszpoén: húsvéti ajándék gyanánt én is és anyám is megkaptuk, amit elsőnek választottunk. Csinnadrattával, éreztetve, hogy ő most mennyire nagylelkű. Hálálkodni kell. Ő ezt szomorú, lemondó arccal fogadja. Ő áldozatot hozott.
        Úgy, hogy az egész sztori úgy kezdődött, hogy vigyünk, amit csak akarunk.
        (Tudom, hogy a dolognak van/lehet kívülről olyan értelmezése is, hogy csak megjátszotta, hogy nem akarja odaadni a könyveket, hogy aztán mégis, meglepetésképpen odaadhassa, surprise!! Nos, ehhez ismerni kell a nagyapámat. Nem, nincs ilyen értelmezés.)

      • Higgadtan. Meg is lepődtem. Talán nem is számított másra?
        Az autóban hazafelé annyit jegyzett meg, hogy legalább megvan és nem másnak adta oda.

  13. Szia Éva! Sziasztok!

    Mondhatnám, hogy elképedve olvastam az elmúlt két este az itteni kommenteket, mármint Andris reakcióit, de nem. (Egy blogger csoportból, a kommentjei alapján ‘ismerem’ őt vagy 3 éve.)

    Same old story.

    Tegnap éjjel még annyira futotta munka után, hogy miután elolvastam a “mi ez a blog” részt elkezdtem követni a blogod Éva és olvasgatni a posztokat. Andris kommentjében volt valami jó is.

    • Meglepsz és örülök. Nem vagyok népszerű amúgy a bloggertársak körében. Jó volt látni, hogy te is rászólsz azokra, akik hamiskodva viselkednek a neten. Sóvárgok az anyukád típusú anyaélmény után. Nem fog kinőni bennem az igazi szeretettség, két férfi pótolta valamennyire és töredékesen egy pár nő. De azért nem mentem bele tönkre.

      • Vannak bloggerek, akiknél én sem vagyok túl népszerű, akik nem kedvelnek, mert nem jopofizok feleslegesen es van, hogy szarazabban szólok, pl a saját Facebook oldalamon visszaszólok, hogy hé Gizi, ne akard már megmondani mit posztoljak vagy mit nem vagy épp van véleményem az olyan kattintás gyűjtögetőkről, akik minden celebfingről írnak, de tartalmat, eredetiséget nem szolgáltatnak kb soha. Na de bumm, előfordul.

        Anyum nyilván nem volt hibátlan, de egyetlen dolgot sosem tett meg, még akkor sem, ha valami félrement köztünk vagy tévedett vagy épp én hibáztam kapcsolatunkban. Nem bántotta soha a lelkem. Sem a személyiségem. Örülök, hogy felismertem őt nem csak, mint anya, hanem mint nő, mint ember és tudtam teljesen szeretni tökéletlenségeivel együtt.

        Vannak olyanok, mint te, akik talán repültek mélyen, vagy mint én, akik álltak közel a gödör legallján lévő legfeketébb lyukhoz, de tönkre nem mentek szüleik gyarlósága miatt és sajna vannak, akik de.

        Mondjuk mostanában egyre több olyannal találkozom, akik köszönik inkább jól vannak gyarló szülők ide vagy oda. Halleluja.

    • Még egy fontos momentum: az én bloggeri fejlődésem.
      Én sose voltam magányos, ráadásul mire 2012-ben elkezdtem a blogot, rég megszoktam, hogy a jól megírt szöveg, az innovatív téma figyelmet kelt, nem kell kuncsorognom a lájkokért, sem másokkal vetélkednem. Tehát én nem társaságot, visszajelzést, követőket kerestem itt, nem is unalomból posztolgattam, meg is lepett a mérete a blognak, amivé fél év alatt vált.
      De mások társaságot, gazdatestet kerestek. Mellém léptek, hogy ők is pont így, talán maguk is elhitték, hogy ők is milyen eredetiek, vagy járna nekik valami.
      Én nagyon naiv voltam, fű, fa, virág megkeresett, hízelgett, kapcsolódott, kért, előírt. Kisebbik része visszafogott, komoly, tartós kapcsolódás volt – és van. Sokan felszínesek, figyelemkeresők, hatalmi játszmázók, önreklámozók, visszaélők, majmolók vagy csapongó lelkek voltak, volt egy markáns csoport, aki előadta itt a nagy művészt/szakembert/szexzsenit, és néhányan echte bosszúkommentelők, visszaélők, magukat másnak kiadók, pszichopaták és terhes rajongók voltak, akik szerint nekem feladatom őket megérteni, rájuk időt szánni. Nyomtak, írogattak, lestek.
      Ahogy te most reagáltál, meg az egész “Andris”-thread megértette velem: nem dolgom, nem kell jó fejnek lennem, terepet adnom inadekvát, hamis, zavaros dolgoknak.
      Figyelhetek a lényegre, arra, hogy nekem mi a jó, engem mi visz előre, mi érdekel, kivel beszélgetek szívesen. Nem vagyok szolgáltatás.
      Hatalmas megkönnyebbülés ez.
      Meg még néhány közelmúltbeli sztori is segített ehhez a szinthez, de a lényeg most történt.

  14. Hogy az írásra is reflektáljak (ha már ide találtam), azon viszont elképedek még ma is, hogy a korombeli magyar nők többségének – akiket ismerek – mennyire hasonló az apjával és a szüleivel való kapcsolata. Ez a folytonos nem vagy elég jó, a bezzegelés, a hasonlítgatás testvérek között, a sotrok közötti és nyílt cinkelés a személyiségzavaros elnyomás, lenyomás, lehúzás vagy annak megpróbálása eszméletlen gyakori. Viszont azt örömmel látom, amikor egy felnőtt erős ember, ezt lerázza magáról. Mondjuk mennyi munka van abban sokunknál, hogy felismerjük, szembenézzünk a gyermekkori traumákkal amiket nyilván nem kértün és normális felnőttként funkcionáljunk illetve saját gyerekeinkkel ne kövessünk el hasonlót.

    Erről az írásról egyébkét eszembe jutott egy epizód, amikor egy ismerősöm azt mondta nekem, hogy én milyen szerencsés vagyok, mert él az apám és ismerem (Ő kereste, de mire megtalálta, csak egy sírkövet talált). Én reflexből, gondolkodás nélkül azt mondtam neki, hogy jobb egy halott sosem ismert apa az enyémnél, ugyanis én nem tudom elképzelni, hogy lehet hogy jó ember volt, lehet, hogy nem tudta, hogy megszülettem, lehet, hogy csak Holdra szállt és ott élt életem első tizenakárhány évében és azért ejtette le a létezésem. Én nem tudok elképzelni semmilyen lehetet, nem tudok ábrándozni, idealizálni, mert a valóság az, hogy kb kilenc évesen megértettem, hogy apám nem akarta a születésem, és tiniként pedig megértettem, hogy nem értékelte nagyra, hogy lány vagyok, mert mint olyan nekem a konyhában meg elhetőleg egy gazdag férfi alatt a helyem. Az ismerősöm persze felháborodott rajtam, de akkor kb 25 lehettem és addigra megszoktam, hogy ez előfordul.

    Azért a kétharmados cetli durva. Bár apám szintén egyetért vele.

    • Találkoztál vele ezek szerint. Az milyen volt?
      Néha arra gondolok, az örökbefogadottak hogy sóvárognak a vér szerinti szülő után, eszményítik, mentségeket keresnek, a “majd eljön értem” tartja őket életben. Ez mennyivel tisztább, nemesebb érzés, főleg ha van mellette korrektül gonbdoskodó nevelőszülő is, mint ami nekem jutott.
      De nem haragudhatunk egész életünkben rájuk. ami nem azt jelenti, hogy el kéne felejtenünk, “túl kéne lépnünk”. Most úgy látom, nem fogok apámnak megbocsátani.

      • Ismertem őt kislánynak is, gyermeknek félévente, évente láttam, tininek, amikor autonóm módon közlekedtem, mentem hozzá (kuncsorogtam a szeretetért és bármit megtettem volna, hogy akarjon, el fogadjon), de valójában felnőtt nőként találkoztam vele. Felismerés. Kicsit belehalás. Katarzis. Újjászületés. Kb ilyen volt.

        Én is azt gondolom, hogy a haragnak semmi értelme, ráadásul annak árt igazán, aki érzi. Simán lehet nem elfelejteni dolgokat, csak mondjuk nem foglalkozni velük, nem adni nekik fontos címkét. Nekem manapság többet ér a lelki nyugalmam, amiért keményen megdolgoztam.

        Megbocsátani van amit nem lehet, van, amit nem tisztünk. Ezt nem olyan régen tanultam meg.

  15. Ajanlottak itt MA-nak megoldást olyanok akik maguk is megcsinálták és tanúsították hogy nehéz, de túlélhető, hogy nehéz de megéri. Adtam – adtunk – gyakorlati tanácsokat is.
    Segiteni csak azon lehet aki ő maga is tesz valamit érte. Nem kedvencem a Biblia, de “segíts magadon, Isten is megsegít”.
    Remélem – sőt tudom – hogy ez a poszt és ezek a tanácsok sok embernek fognak segíteni. Som fiatal vagy kevésbé fiatal férfi és nő fogja az egészet egylélegzetre elolvasni és sírni. Majd változtatni. Ha nekem ilyen lett volna lehet évekkel előbb szabadulok. Az ezután jövőknek mostmár itt van.
    Az is hogy mi a tünet, hogy mi az alapbetegség. Az is hogy hogy lehet megoldani. Hogy vannak – sokan – akiknek sikerült!
    És remek példa van arra is hogy hogy lehet ezt nem megoldani.

    Döntések vannak.

      • “Isten” volt benne azt hittem hogy a Bibliából van 😂
        Akkor mégse, nem baj

      • Kicsit profán leszek, de így egyszerűbb most.

        Kurva nehéz belátni azt, ha valamit rosszul csinálsz.
        Akkor is, ha nem szánt szándékkal teszed, de mikor tudod belül, hogy gáz van, nem változtatsz, de aztán más is rájön, hogy gáz van és már nem lehet takargatni, az baromi kínos.

        És nem csak a gondolat, hanem utána a belátás is, hogy “basszus, akkor én ezt eddig tök szar oldalról közelítettem meg” és “lehetett volna ez másképp is”.. hát szerintem ezzel szembenézni nehéz. Le kell építeni a büszkeséget és be kell látni dolgokat.

        A vicces az, hogy ezt tökre megszerettem (megszerettetted velem).
        Benned is azt bírom, hogy saját magaddal sem bánsz kesztyűs kézzel, ráadásul nyilvánosan elérhetővé, transzparenssé teszed ezeket a gondolatokat.

        Szerintem zseniális, nem is értem, hogy nem lehet ilyenekből tanulni.

      • Fú, na. Kösz.

        Én nem szeretem amúgy a belátást – csak elbírom. Könnyen megy.
        Megrántom a vállam: és? Nem dől össze a világ, ha szarul csinálok valamit. Nem ragaszkodom már annyira semmihez. A helyességemhez sem. És nem félek. Úgyis mindenki el van foglalva a nyűgjével.
        Azt viszont tudom, hogy nagy képességem maradt és keletkezett az örömre.
        Tudom, hogy sokáig fogok élni.
        Tudom, hogy a gyerekeim nincsenek elbaszva.
        Tudom, hogy képztelen vagyok lélek nélkül emberekhez kapcsolódni, szexelni.
        Tudom, milyen a nívó.
        Tudom, hogy nagyon erős vagyok.
        Tudom, hogy tehetséges vagyok, és fogékony a művészetre.
        Tudom, hogy nem játszom szerepet.

        Még ma is van ez a szorongás pedig. Elhatározom előre: így és így fogom csinálni, mert ez a jó, a helyes, a praktikus.
        Aztán ott vahyok a helyzetben, és szorongok, nem fog menni pont úgy, ahogy eltökéltem, nincs kedvem _a magamnak adott szavam teljesítéséhez_. De hát _meg volt beszélve_!
        Nincs kedvem rögtön úszni. Vagy sokat úszni. Vagy egyáltalán, úszni. De bennem van: úszni jöttem. Kifizettem. És: sportolnom _kell_! Nekem aztán kell.
        És akkor megszólal az új hang. “Úgy csináld, ahogy neked jó. Nem tartozol senkinek semmivel, semmilyen elszámolással. Nem kell semmmilyennek lenned, nem kell az énképedet óvnod magad előtt sem.”
        “Mit szeretnél, mihez van kedved?”
        “Ehetsz sütit. Megteheted: most csak napozol.”
        Olyan szabadság ez, olyan boldogító. És összességében úszom sokat, és néha eszem sütit, de nem lett belőle visszaélés.
        Az új hangom mást is mond.
        Nem baj, mondja.
        Jó volt, ugye? Ezt is.
        És, kizárólag hajnalban, ébredési pillanaban: “Olyan jó minden.”

    • “Ha nekem ilyen lett volna lehet évekkel előbb szabadulok.”

      Hogy én mennyiszer adtam hálát azért, hogy végre ilyen nívós és összetett szövegeket is olvashatok a neten! Tiszta terápia.
      És hogy lehet, hogy érdemes, hogy igenis számít, hogy mindig van tovább.

      Egy éve írtam ide először kb., akkor teljesen kivoltam az élettől, pedig mindent magamnak kapartam ki. Itt tanultam meg, mint jelent az, hogy következetesség, türelem, hogy a célvonal után kezdődik az igazi meló.

      Sok baromságtól, önhitegetéstől és keserűségtől kíméltem meg magam azzal, hogy itt olvastam.

      Szóval így.

      • Köszönöm, hogy ezt írod.

        Érdekes, hogy másokra kontraproduktívan, taszítóan hat.

        Lehet, hogy eleve is erősnek kell lenni, úgy gondolni?

  16. Lehetett volna nem beengedni az eredeti hsz-t. De az is lehetett volna hogy valaki tényleg menekülni, szabadulni akar, és akkor itt kapott segítséget.
    Innen kezdve nem a mi felelősségünk, mi adtuk a legjobb tanácsot, saját megélt és működő megoldásainkat.
    Valaki valahol ezeket még használni fogja, ettől én jobban érzem magam.
    És köszönöm hogy Éva platformot ad arra hogy valahogy a társadalomnak visszaadjak, hogy az igazi sorstársaimnak segítsek.

    Aki tud angolul itt kaphat támogatást: https://www.reddit.com/r/raisedbynarcissists/

    • Én csak az elsőt moderálom, ha valaki nem látványosan rosszakaratú, buta, inadekvát, ferdítős, nőgyűlölő, rasszista, vagy száll rá direkt a névvel-arccal produktumot előállító bloggerre, akkor elfér itt.

      Erre a témára sokan írták, felkapták a fejüket, felhozott bennük gondo- és indulatokat, vagy mert érintettek, ők is menekültek, ők is voltak koldusszegények, vagy mert elhitték MA-nak, hogy ő most kérdez, útmutatást vár, és őszintén sajnálták. Pedig nem. Ez a Bnrne-féle Hát igen, de… játszma volt, teljes pompájában. És még Ildikó és én is versengtünk érte! Ki ír neki szebbet?

      Én is remélem, hogy sokan szembesültek, elgondolkodtak, megerősödtek a kommentek hatására, ha már a kérdező nem.

  17. És tudjátok, évek teltek el, amikor minden zavaros lélek arra apellált, hogy de én nem vagyok előítéletes, én majd megértem, itt majd lehet.
    És aztán ostorozott, amikor nem hagytam, hogy agyonnyomjon.
    Sokat gondolkodtam “Andrison”, megnéztem rémületkeltő álláskeresős sztorijait, önéletrajzát és az ideális munkahelyről való leírását is.
    És hát ejha.
    Tele van a net cikkekkel, hogy mit tegyen a többségi, az erős, a szerencsés polgár, ha meg akarja érteni, kezelni akarja a fura embereket, az aspergert, a “ducikat”. Mert ez a mi dolgunk, nekünk kell nyitottnak lenni, mert jaj, szegények.
    Szegények meg sürgölődnek, kommunikációra éhesen, jönnek, magyaráznak, keresik szinte, hogy őket majd mikor bántja valaki gyanútlan.
    Én nem vagyok iskola, intézmény, és nem szeretnék külön melót ebbe tenni, mert csak rossz élmények értek eddig, visszaéltek azzal, ha szóba álltam velük. Lásd “Tibit”, aki beállít, de volt még sok “másság”. Nem, nem nekik volt rossz. Ravaszak voltak.
    Felszabadító ezt kimondani.
    https://csakazolvassa.hu/2015/11/10/a-tibi-beallit/

  18. “Május 4. Izzócsere a lámpámban. Március végén a megnyert versírópályázat után a nyeremény részeként kapott körte alakú kompakt fénycsövet (helytelen népi nevén energiatakarékos izzó, de valójában nem izzó, más elven működik) beszereltem a szobámban a lámpámba. Ha jól emlékszem, ez még a díjátadó napján történt. Világított is hetekig, nem túl erősen, de éppen annyira, amennyire kellett. De a “kedves” édesanyám szerint ennyi fény nem elég, ezért vett egy másmilyen égőt, és mondta, hogy szereljem be. Nem tettem meg, passzívan ellenálltam, ezért május 4-én. péntek este a szobámban a kezembe adta, hogy szereljem be. Így már kénytelen voltam ezt megtenni: nyeremény ki, új világítótest be.”

    “Május 14. Visszacseréltem a világítást! Újra betettem a nyereményemet, hadd világítson! 🙂 Az 5-6-ai hétvégén nem lehetett, mert édesanyám hétvégén itthon van, a 7-ei héten délelőttös volt (tehát este, amikor villanyt kell kapcsolni, mindig itthon volt, ráadásul 13-án vasárnap születésnapja volt, nem akartam addig összeveszni vele), így csak most, a délutános hét első napján cseréltem vissza. “

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.