farkas, divatos báránybőrben

Jól hangzik, de játszma és erőszak van mögötte. Figyelj!

Sőt: bántalmazók szappana. Ezekkel mosakszanak.

És persze szeretnéd, ha ők ők lennének, valahol messze, és neked semmi közöd nem lenne hozzájuk. Nem szeretünk szembesülni azzal, hogy itt, közöttünk élnek a bántalmazók – hogy ez a sok rossz, ez mi vagyunk, mindannyian.

Bizony, nem valahol máshol vannak a sötét tekintetű, rossz arcú bántalmazók, pedofilok és pszichopaták (és főleg nem a dutyiban és a zárt osztályon).

Bántalmazónak lenni, az nem valami éles, külön minőség. Ezek a manőverek, viselkedési formák egy skálán helyezkednek el, enyhétől, alkalmitól, nem tiszta típustól élesig, nyilvánvalóig, szokásosig és halálos bűnig. Több-kevesebb mértékben a legtöbben űzzük őket, mert a szocializációnk e társadalomban erőszakra alapul, hierarchikus, képmutató, tabukkal zsúfolt és neurotikus. A fekete pedagógia, amely hatalomra, megszégyenítésre, külső kontrollra és tabukra alapul, meglepően moccanatlan.

Ne használd a posztokat arra, hogy mások fölött ítélkezz. Láss rá a saját manővereidre is. Én is arra használom az írást.

Lássuk a szappanokat.

Tagadás: “nem igaz, csak a gyerek találja ki, eltorzítja a valóságot”. Azt bezzeg nem említi, hogy…

A gyerekek tendenciaszerűen nem járatják le és nem is mószerolják, hanem védik a szüleiket. Ha egy gyerek erőszakról, rossz érzésről számol be, ott mindig van valami zűr, komolyan kell venni. A hatalmi helyzetben levő felnőtt persze visszavág, mert menti a bőrét: védekezik, vádol, hiteltelenít. Ez így logikus, ezt is kalkuláld bele. A gyerekek meglepően lojálisak: nagyon sok mindent, ami hatalmaskodás, visszaélés, rejtett bántás, normálisnak tartanak, megszoknak, tehát nem igaz, hogy minden apróság miatt panaszkodnak. Jó, ha szem előtt tartod: amikor abszolútumokról van szó, például erőszakról, akkor nincs másik oldal. Nincs olyan, hogy “de ő meg” és “kettőn áll a vásár”. Azért nincs, mert aza abszolútumnak ez a természete. És mert mindenképpen a felnőttnél van a felelősség, és nála van a hatalom is.

Vásár egyáltalán nincs:

Gyerekkel üzletelni

Vagyis, zsarolni. Feltételeket szabni, kihasználni, hogy erősen vágyik dolgokra, nagyon rossz tud lenni neki érzelmileg valaminek a hiánya, és tehetetlen, manipulálható. Valaminek a kitűzésével, illetve megvonásával, ígérettel és fenyegetéssel venni rá, hogy olyasmit csináljon, amit amúgy nem akar. Ötösért iPhone-t meg bulizni elengedést ígérni, például. Ha cirkuszolsz, nem jön a Mikulás. Ha nem eszed meg a főzeléket, nincs desszert. Édesség, kütyünyomkodás és rajzfilm se legyen cserealap olyasmiért, ami egyébként a gyerek érdeke volna, mert hamisságra és külső kontrollra nevel.

Nagyon gáz, echte bántalmazás olyasmit tenni meg díjnak, árnak, ami elemien jár, mert szükséglet, például vacsora vagy alvás (“addig nem fekszel le…”). Kulturálisan a karácsonyi ajándék is ilyen. (Túl nagyot ígérsz, tervezel, lengetsz be, hogy aztán azt mondd: nem érdemlitek meg?…)

Az édesség nem szükséglet, viszont ha nem akarsz eltorzuló értékrendű-testű gyereket, ne tedd jutalommá se.

Ne szegd meg korábbi ígéreteidet, amihez eredetileg nem kötöttél feltételt, hogy “akkor mégse, mert rosszak vagytok”. Olyan persze van, hogy nekem így semmi kedvem nyaralni veletek, attól tartok, nekem ez szívás lesz, találjunk ki értelmes szabályt, ti miben járultok hozzá…?

Vigyázz a szavaidra.

Van, amit meg kell csinálni, kész – ezt addig mondjuk, amíg meg nem lesz, ha nem lesz meg így sem, elengedjük. Mindenekelőtt KÉRÜNK és PÉLDÁT MUTATUNK. Viccesek vagyunk. Ha nem dobja ki a Lőrinc a negró/kinderbuenó/rágópapírt, belehelyezzük a papucsába, sokkal jobb helye van ott, mint a mosandó nadrág zsebében. Ha amonnan a talajra hullatja, szóvá tesszük a dolgot, esetleg újra a papucsába helyezzük, de volt már precedens rá, hogy tejberizsét dekoráltuk vele. Az egészen minél kevesebbet sóhajtozunk, derűvel állunk hozzá. Nem ilyen emberek alapították az Iszlám Államot, mint ő, azt hiszem.

Bízunk abban, hogy van módja annak, hogy ami igazán a gyerek érdeke, az elsodorja, jó szokásává válik. Fontos még a serkentő környezet: vegye körül mindaz, ami ahhoz kell, hogy olyan élete legyen, amiben jó lesz neki. De ha elhalmozod kütyüvel, műanyaggal, és te is a kütyün lógsz, ne csodálkozz, hogy nem az 1938-as, illusztrált Benedek Elekért nyúl. Te mikor olvastál utoljára szépirodalmat? Olyan nincs, hogy te nem olvasol, pornót nézel, nem érted a százalékszámítást és fogalmad sincs, ki volt Cillei Ulrik, de közben hajcsárkodsz, hogy a gyerek tanuljon, mert az a jövő. Ha intellektuális vagy, és vonzóvá teszed a kultúrát, meg az iskola se öli ki belőle nagyon, okos és nyitott gyereked lesz.

Ami még van, és nem üzlet: sorrend, tehát hogy előbb elpakolunk a szőnyegről (ti, gyerekek, hogy egész pontos legyek), utána ülünk le kártyázni. Előbb fogat mosunk, utána nézzük meg a filmet. Ez nem feltétel: mindenképp fogat mosunk, mindenképp nézünk filmet, csak miheztartás végett.

A kérés is rendben van: kérem, mert ez fontos nekem (ne kiabáljatok, ne legyen sáros a szőnyeg, mert engem zavar, és az én igényem is számít), vagy: ez általában fontos, tartsuk be. Egyértelműnek lehet és kell is lenni, nem kell sokat érvelni. A helyén levő gyerek együttműködő. Ha nem az, akkor nincs a helyén, vagy életkorától, személyiségétől idegen, amit tőle kérsz. Esetleg a társadalom nom rá hülyeségeket. Dávid zárójel hét például nem köszön. Nekem nem igényem, neki sem, viszont a társadalomé. Magyarázkodom a társadalomnak, de nem nyúzom vele.

Olyan is van, hogy most mindenki fáradt, én egy kicsit eltekintek a fegyelemtől, de légyszi, ti is legyetek türelmesek még egy kicsit. Ez se zsarolás.

Na, tovább:

“Sokat hibáztam, sajnos.”

Ezt mondják néha bántalmazók. Nem csak ők, és nem okvetlen gáz. Érdekes, mert bűnbánatként hangzik, de leginkább hatalmuk fogytán ejtenek ki ilyet a szájukon, amikor eléri őket a viselkedésük következménye: a gyerekeik nem nyitják rájuk az ajtót, és nem osztják meg velük a világukat többé. A bántalmazók gyerekei felnőnek, ők pedig magányosak, meg hát elvették a játékukat. A bántalmazó, amíg űzheti a játékot, nem vesz vissza.

Aki emberileg botlik, az elismeri, és igyekszik nem úgy. Aki bántalmazó, az viszont az ilyet hajlamos tudatos viselkedésként előadni és felszépíteni. Miszerint ő

Kemény. Követel. Szinonimák: következetes, poroszos, konzervatív, szigorú, keményen fogja, elvei vannak, embert farag. Ezek erőalapú, kényelmes pozíciók, amelyek rengeteg értelmetlen bánatot okoznak, és a mögöttük rejlő, ijesztő magatartás biztonságosan űzhető, mert társadalmi helyeslésre talál a “liberális”, “kaotikus” neveléssel szemben. Nem, az “erős kézzel” szemben nem a gyenge kéz vagy a káosz van, hanem az a fajta rend és egyértelműség, amelyet a nevelő személyiségének ereje, stabilitása közvetít. Ennek hiányában válnak olyan gyakran bántalmazóvá a túlterhelt, alváshiányos, beszorított anyák.

“Nehéz helyzetben vagyok. Nehéz életem volt.”

Mentség, igen. De az abszolútum akkor is abszolútum, és az így hangzik: ne árts.

“Már olyan régen volt, minek bolygatni” és: “öreg ember vagyok már”.

Erről külön írtam, Kiss László, Eichmann és Biszku Béla önmentegető, szánalmas trükkjéről. Erős, aktív korában számos lehetősége volt, hogy elnémítsa az áldozatait, és becsapja a környezetét. Most viszont már öreg, szegény. Bocsánatot nem kér, ha mégis, csak a büntetési tétel enyhítése érdekében.

A tesztoszteron is érdekes magyarázat, miszerint a mennyisége csökken, és ezért az idősebb férfiak kevésbé agresszívak. De az emberi viselkedés annyira komplex és olyan erősen kondicionált, hogy nem hiszem, hogy az erőszak (amely nem ugyanazt jelenti, mint az agresszió) elsősorban a tesztoszteronmennyiségből ered.

“Akkoriban mindenki így csinálta.” “Senki nem tökéletes.”

Ésmindenkinek szar volt. És te sem gondolkodtál, és láttad, hogy szar nekik, jelezték is, és emlékeztél a saját gyerekkorodra is, hogy neked mennyire szar volt, de csak csináltad tovább. A te felelősséged az is, ha embertelen gyakorlatokkal szemben nem voltál kritikus! Ne relativizálj. Másik fajtája:

“Másoknál sokkal durvább, ami zajlik.”

Igen, keverhetnél kénsavat is a kakaóba. De nem tetted!…

Illetve eufemizmussal: vita, konfliktus, mindenhol előfordul. Dackorszak. Kamaszkor. Az, hogy kamaszkorra mindenhol becsődölnek a szülők, hogy ekkorra már letagadhatatlanná válik az alkalmatlanságuk, és nem lehet átverni már a kölköket, nem jelenti azt, hogy a kamaszkor mint speciális állapot okozza a feszkókat.

Rákenik a feszkót arra, aki szóvá teszi, nevén nevezi, a mai szabados világra: “Mindenki erről papol, már meglegyinteni sem szabad a gyereket.”

Nem, tényleg nem. Se kényelmesen, olcsó énerőősítő módon rányomni azt, amit életidegen módon kitaláltál. Ha nem látod, a világ hányféle módon tompítja, fedezi az erőszakot, akkor nem figyeltél eléggé.

“Nem kéne átesni a ló túloldalára…”

Túl nagy a lónak ez az oldala, és csúszós is… Tényleg ne essünk át. De legyen szeretet, és ne legyen erősködés.

Rákenik a feszkót az áldozatra: “ő sem volt egy angyal”, “nehéz természetű gyerek volt”. “Kiprovokálta.” “Vele csak ez működött.” “Már kétévesen is dacolt: nem akarom, nem szeretem, nem csinálom.” Pedig apám olyan kedves, vonzó ember volt, olyan varázslatos személyisége volt*, de a tesómba az ördög bújt… kiverte belőle. Nem heverte ki.

* nem, és lusta is volt, erőből nyomta, és képtelen az önkritikára, ez volt a gond

 

25 thoughts on “farkas, divatos báránybőrben

  1. Ismerős ajánlására elolvastam egy könyvet, a címe szavakkal verve. Kaptam azért, mert párkapcsolati problémáim voltak, és addig ismeretlen fogalom volt számomra a verbális erőszak, de szociális munkás lévén gyanút fogott. A könyvet olvasva ésátlátva a játszmákat megrendültem, a végére pedig mélységes csalódást éreztem. Csalódást magamban, ugyanis a másik hibáinak felismerésénél is nagyobb pofon volt azt felismerni, hogy én módszeresen bántalmazom a szeretteimet, mégpedig verbálisan és kétségtelenül.
    Meghasonulást okozott, hogy mindaz, amit én érvelésnek, asszertivitásnak és önvédelemnek képzelek, az módszeres gyötrése és tiprása a másiknak.
    Természetesen azt is leszűrtem, hogy a körülöttem élők többsége szintén űzi ezt, csak hát az ő hitványságaik már korábban sem voltak rejtve előttem.

    Azt, hogy a szülők állandó védelme és a bűneik elkenése önbecsapás valamint idővel önfelmentés, már sokkal hamarabb megtudtam, úgy tinédzser korom környékén, a rémesen hideg lakás magányos feszültségében nem volt máson gondolkozni.

  2. Köszönöm, hogy erről is, ha már a világban csak elvétve, a törvényekben pedig gyakorlatilag sehogyan sem…
    Mert velem állítólag “Csak ez működött.” és “Minek bolygatni, már réges-régen tovább kellett volna lépni, és szánalmas, hogy több, mint öt éve nem hevertem ki, igen, valóban az én szánnivaló emberi hitványságom következménye.”
    Mondja ezt az, akinek az egyedüli következetessége a kárörvendésében, a kíméletlenségében és a közönyösségében volt fellelhető a gyerekével szemben, amikor “nevelés” helyett bántalmazott, aki beszéd helyett csak kiabálni tudott akkor is, ha a feszültsége a saját életéből eredt, de persze azért a gyerek bármikor kéznél van villámhárítónak… aki szemrebbenés nélkül múlthamisít, ha éppen úgy áll érdekében, aki számára “A gyerek” egyébként a társadalmi díszletek legfontosabb kellékeinek egyike (volt, amíg szét nem verte szavakkal, fenyegetéssel, lelkileg, idegileg, az alapvető egészségéig).

    Köszönöm mindezek miatt, hogy olvashattam.

    • Örülök, hogy leírtad, visszajelezted, és hogy segít. Üdv a blogon! döbbenet, amit írsz.

      Valahol írtam, de lehet, hogy még vázlat, vagy talán komment, hogy gyarkra van ez: mint társadalmilag helyes viselkedés, szomszédasszony kérdésére adható válasz, felmutatható _jav_, kipipálható teljesítmény fontosabb a gyerek, mint hogy mi van vele, mit érez, mi a valóság. A színjátéknak mennie kell…

  3. A lányom figyelemzavaros hiperaktívként lett diagnosztizálva. Én tényleg próbáltam mindent, nem akarom elkenni az egyéni felelősséget. Hogy miért ilyen – genetika, az én alkalmatlanságom, stb. – nem tisztázható. Sokszor nagyon nehéz, mert manipulál. El akar érni vele valami célt, olyankor teszi, nem csak velem. Nem szoktam belemenni, hagyom, inkább nem is szólok olyankor vissza, de nem veszem meg, nem csinálom meg neki azt, amit így akar. Igen, ez is egy minta, próbálom megoldani, hogy honnét, miért. Én nem szoktam ehhez az eszközhöz folyamodni, azt gondolom, egyenes vagyok, próbálok kongruensen kommunikálni. Nem voltam híve a jutalmazós módszernek, mert azt szerettem volna, ha megérti, tudja, hogy a saját érdekében kell megtennie a dolgokat, összepakolni, kidobni, nem rongálni, stb. De a terápián, amin részt vettünk, ennek homlokegyenest ellentmondtak. Azt mondták, a berögződés miatt fontos, hogy ha jutalommal is, de rávegyem arra, hogy a hétköznapi dolgok gördülékenyen menjenek.
    Nem hiszek a vasmarokkal nevelésben. Csak ellenkezést, utálatot lehet vele kiváltani. “Majd megtanulja, majd megtörik” – hát ne törjön meg. Nagyon remélem, hogy felveszik abba az iskolába, ahol kiscsoportos oktatás folyik, személyiség központú és a cél, hogy boldog ember váljon belőle. Féltem őt.
    Az én anyám sokszor agresszív volt, álszent értékek mentén, látszatvilágban éltünk. Nem tudom, hogy tisztában van-e ezzel. Tudom, hogy bennem van ő is, munkám van vele, nem könnyű. A lányommal együtt fogunk terápiára menni.

  4. Én hiába hinnék a vasmarokkal nevelésben, hiányzik hozzá az a belső stabilitásom, ami olyan szépen meg van fogalmazva itt. Marad az, hogy vagy kiröhög a gyerekem, ha nagyon akarok tőle valamit, vagy, ha megunja akkor elküld a fenébe. Egyébként szeretjük egymást, de tényleg. A legjobbat akkor teszem, ha nem akarok semmit. Ha ő úgy gondolja, hogy segítségre van szüksége, úgyis kér. Én meg segítek neki szívesen. Pont abból van a baj, amikor én olyankor is segítenék, amikor ő úgy gondolja, hogy nincs rá szüksége. Mert látom, hogy jobb lenne neki másképp. Például, ha nem minden nap ugyanazt a farmergatyát és pulóvert viselné.
    Vigasztalhatom magam, hogy ultrajófej, liberális szülő vagyok, de valójában kiszolgáló személyzet vagyok, akinek néha elfogadják a szolgálatait, néha nem. Ez akkor fáj a leginkább, amikor együtt vagyunk másképp nevelő családokkal, és a másmilyen anyukák diadalmasan bemutatják, hogy ha ők mondanak valamit, akkor az úgy van. Az enyém, még ha tetszene is neki az ötletem, akkor is minimum visszakérdez, hogy miért. Van, aki ebből űz sportot, kb. mint a kutyafuttatón. És vigasztalhatom én magam azzal, hogy lám, én okosabb gyereket nevelek, másoknak viszont soha az életben nincs olyan problémájuk, hogy visszaszól a gyerek mások előtt is, látványosan nem fogad szót, belevág az ember szavába, demonstrálja, hogy ő a főnök. Na, ez az a szituáció, amikor igaz lesz rám is ez a poszt, és elkezdem bántani őt. Nekem nagyon fáj, fájjon neki is. Mert nincs semmi eszközöm. Ma azt mondta nekem, örülne, ha elköltöznék. Aki ilyet mond, az azért annyira nincs terror alatt, nem? Az szabad, bátor személyiség. Akitől félünk, annak nem mondunk ilyet.

    • A gyerek, meg a gyerek alkatú felnőtt is olyan, hogy a legkisebb ellenállás felé mozdul el, megfigyeléseim szerint. Így a szitkait is arra szórja, akire lehet.
      Nem biztos, hogy ez valójában neked szól.

    • Szerintem amit a végén írsz, az nem alkalmas differenciáldiagnosztikára: vannak zavaros viszonyok, amelyekben hol az egyik, hol a másik erőszakos, vagy más módon harcolnak, bántják a másikat. Te, könnyen lehet, nem nyíltan, hanem rejtetten, mártírkodva vagy erőszakos. A hatalom és a felelősség mindenképpen a szülőnél van, és a tiszta, egyértelmű helyzet a legjobb neked is és neki is. Mert a legrosszabb a nyílt, diktatórikus, kérlelhetetlen erőszak, a másik félelemben tartása, de a második legrosszabb az ambivalens viselkedés.

      Fiú vagy lány? Hány éves? Egyedül vagy vele?

      • Lány, 12 éves, és nem vagyok egyedül vele. És tegnap fél órával a “bárcsak elköltöznél” mondat után olvastam a posztot, azért nem bírtam megállni, hogy ne írjak be. Mert annyira találva éreztem magam. Én ezekben a helyzetekben őszintén nem látom úgy, hogy nálam lenne a hatalom a gyerekemmel szemben, aki egyébként tényleg intelligensebb nálam, eleve, frissebb az agya. Lehet, hogy ez is egy önfelmentés: az ember szívesebben látja magát úgy, hogy lázad a nyilvánvalóan méltatlan elnyomó ellen, aki egy 12 éves gyerek, minthogy bántja a gyerekét. Borzasztó ez úgy ahogy van.
        Azt nem értem, hogy miért ekkora téma nálunk az, hogy ki a főnök. Nálunk bármiről van szó, egy idő után minidig erről van szó, a színtiszta hatalmi harcról. Nem szabhatok kereteket szépen mosolyogva, nem alakíthatok szokásokat, mert állandóan azon vitatkozom, hogy van-e erre jogom, jövök-e én ahhoz, hogy megmondjak bármit. Én úgy tudtam, hogy a gyerek biztonságra vágyik, kell neki valaki, aki nem inog meg, ha próbálja a határokat, akkor tulajdonképpen tesztel, hogy erős tudok-e maradni. Ezért aztán, mivel úgy tudom, hogy a gyereknek erre van szüksége, nem engedek. De erős, az ettől nem leszek, nem belülről jön. Mondjuk néha van fegyverszünet, de ritka.

        • Egészen úgy tünt, hogy 17 éves, Kevin-alkatú fiú. Mióta van ez a játszmája? És miért erre van szüksége, a szeretet helyett?

          Hát az minálunk erődemonstráció árán is világos, hogy a főnök én vagyok és KUSS. Annyira világos, hogy nem is kell mondani. És hogy miért? Nem érdem alapján, hanem mert enyém a több felelősség, a több meló, nekem kell megoldanom, ha baj van, én vagyok értük, és ehhez kell mozgástér is. Ráadásul én egyedül.

          Az jó, ha nem vagy vele egyedül, habár, ha nem egészséges, arányos a szerkezet, könnyen átcsúszik a tépelődő, szorongó nőre a rossz fejség szerepe.

          • Erődemonstráció alatt mit értesz? Az én anyukám, amikor gyerek voltam, néha megkért, hogy csak egy kicsit emeljem meg a bevásárlószatyrát. Megemeltem és megértettem, nem volt vita. Ez jutott most eszembe erről, hogy erődemonstráció.

            • Hu,de jó, ezt egyszer kipróbálom velük a szatyrot. Mert hiába sorolom fel, hogy én miket teszek meg értük nap, mint nap, az úgy nem látványos nekik eléggé.

              Válás esetén meg halmozottan jönnek a gondok. Ha valami nem tetszik, akkor egyből jön a megyek apához, én ide nem jövök, vagy éppen oda nem akarnak menni,mikor mi. Engem nem hatnak meg.

              Nagyon sokat agyalok a témán, és örülnék, ha lenne még több poszt és beszélgetés. Mivel nekem 4 van, kicsik, nagyok, így eleve nehezített a pálya, és nagyon nem érzem a helyzet magaslatán magamat. Anyámat is próbálom megérteni, mert mindig azt hangoztatja, hogy következetesség, szigor, mert neveletlenek, fejemre nőnek, (a férjem is amúgy sokszor azt mondja, le kell törni a szarvukat, persze, nem az erőszak híve ő sem, de én már azt is annak érzem, amit ő mond, hogy zsaroljam, erőszakoljam rájuk az akaratom). Anyámnál mindig mindennek úgy kellett lenni, ahogy ő akarta, mai napig ilyen, és gondolom, ezért is lettem én olyan bizonytalan, (plusz nevelőapa is rátett pár lapáttal), hogy sokszor azt érzem, hogy ez hátráltat engem, hogy nem tudok elég erőt demonstrálni, mivel magam sem vagyok elég erős jellem(pedig nagyon is az voltam, oviban még, szóval bennem van valahol..). Bár férjem szerint van már javulás, a határozottságom terén, de még mindig kevés. És félek, hogy tényleg a fejemre nőnek hamarosan. (NAgyok 7 és 9)

              • “én már azt is annak érzem, amit ő mond, hogy zsaroljam, erőszakoljam rájuk az akaratom” – írj egy példát, beszéljük át. Ebben segít az asszertív kommunikáció: kinek a problémája? átfogalmazható énközléssé? biztos, hogy erőszak? nem egyértelműség? vagy frusztrált, de logikus reakció egy már elszúrt helyzetre.

                Nagyon a gyerekek mellett vagyunk, de a gyerekeikszolgája-önfeladó anyák, akik a fejükre nőtt, mindent-szabad gyerekeikkel kínlódnak a világ fejcsóválása közepette, olyan láthatatlanok, hogy nekik időnként több mondandóm van.

              • Szerintem annak nehéz a határhúzás, a lazaság és a személyiség egyértelműsége, ereje is, akiről a gyerekei megszimmantják, hogy ki van nekik szolgáltatva érzelmileg, ők az élete, értük létezik. Mert ennek is szaga van, és megérzik, és rögtön hatalmi játékot csinálnak belőle, mintha ezzel provokálnák: mutasd már meg, bizonyítsd már be, hogy te vagy az erősebb, rád lehet hallgatni, benned bízni, nem könyörögsz itt, és nem én vagyok a főnök. Ha van annyi külön-éned, hogy megrántod a vállad: édes gyerekem, nem vagy egy sikertörténet, de van nekem még életem rajtad kívül is, akkor talán könnyebb.

            • Én élesen és egyenesen elmondom nekik, tekintélyelvűen is, hogy ez a szitu (egyedül vagyok, ennyit bírok mártírkodás nélkül, nem vagyok tökéletes, örüljünk az egészségnek). De azt is, hogy nem csak én tudok valamit megcsinálni, nekik is bele kell tenni és rohadt nagy meló az is, hogy van kajájuk, tiszta ruha, villany, és kám, vettem egy villanykörtét a konyhába, és be is raktam (és ezt komolyan gondolom). Ez volt épp hétfő este, amikor elkezdtek szóvá tenni dolgokat, megdöbbentem egyébként, hibáztatás és rámtolás volt. A szavakkal jól vagyok, van lélekjelenlétem, tisztán látoma dolgokat, nem tudnak leugatni és játszmába belevnni, viszont ezzel vissza nem élek. Nem mártírkodom, nem játszmázom, van életem, manipulatívan nem tudnak semmire rávenni (ez volna a személyiség ereje), és elfogadják, hogy én vagyok az erősebb.

  5. Köszönöm Éva ezt a bejegyzést. Az anyaság kapujában várakozva nagyon örülök hogy olvashattam.
    Az égbolt fölöttem című bejegyzésed időről időre előveszem.
    Azt is köszi.
    üdvözlettel

  6. Régen talált el ennyire bejegyzés. Itt ülök a konyhában anyaságom romjai felett, és egyszerre szánom a gyereket, magamat és kurvaanyázok (!) magamban hogy miért vagyok ilyen pocsék anya, egyben haragszom a gyerekre hogy miert ilyen nehéz eset, és a világra hogy miért nem könnyebb vele.
    Nagyon eszes, egyben elviselhetetlenül makacs dackorszakos, nem evő és nem alvó kétévesem van. Ma fontolgattam hogy lehet hogy hagyni kellene ezt a válaszkész dolgot, ami amúgy is elméleti csak mert két napja főleg ordítva tudok kommunikálni vele, és úgy éreztem hogy a fekete pedagógia lehet hogy inkább az én világom, de a pillanat elmúlt, próbálkozom tovább.

    • Ne már, nem ezért írtam. Biztos vagyok benne, hogy minden mélypont ellenére nagyon jól csinálod.

      Igen, van, amikor faszkivan az érzékenységgel, csönd legyen, az van, amit mondok, és kész. Nem sérülnek tőle. És nem is kérdőjelezik meg.

      • Úgy értettem hogy jókor talált el, hogy már nagyon húztam a két nagy büdös pofon bevetése felé, de ezt elolvasva összeszedtem magam.
        Az anyaságom romjai felett napi szinten tudok keseregni, mert sosem megy úgy a gyakorlat mint az elmélet.

  7. + iskolai: “otthon is ezt csinálod?”, “neked milyen anyád van?” – szülők basztatása, a legfájdalmasabb. Lőrinc egykori osztályában, amikor már nem járt oda, egy félárvából frissen egészárvult állami godozottnak sikerült feltenni a füzetbekötés minősége kapcsán a kérdést…

    • Jajj, most visszajön az érzés, mikor friss koll. nevelő koromban rászóltam a takarodó után a folyosón rajcsúrozó nagykamaszra, hogy Zolikám,mit bőgsz itt, mint az anyátlan borjú, és abban a pillanatban jutott eszembe, hogy a kolléga az előző héten mesélte, hogy ennek a fiúnak a nyáron halt meg az anyja.
      Valahogy túllendültünk a helyzeten, de nagyon rosszul éreztem magam még sokáig.
      Ez nem felmentés a példa nemtörődöm kegyetlenségére, nekem nagy tanulság volt, rosszabbul is elsülhetett volna szerintem, ha nem ül ki az arcomra azonnal, hogy jaj mit mondtam. Volt olyan tanártárs, akinek abban a suliban az egész éves tanítása lehetetlenült el egy osztályban(amúgy jogosan), mert valami durva megjegyzést tett egy ott hangadó lányra.

  8. + “adok-kapok”, az üzletelésről még: “kapok” akkor merül fel, ha az, amit a gyerek nyújt, nekem, a szülőnek érdeke, előnye. Szívességet tesz, idehoz nekem valamit, feltörli, fél óra csöndet biztosít. De az, hogy ő olvas…? Hogy rákényszerítem, hogy olvasson…? Az hol jó nekem, azt miért nekem adja – és én hogyan _adom_ a filmet? Az se adás. Az ő érdeke volna – az örömmel olvasás. Az adok-kapok nem lehet kontroll álruhája. Az sem lehet, hogy az én adásom (a viszonzás) azt jelenti, hogy engedek a fafejűségből, és nem vagyok olyan merev. Az adás adás legyen.

    Buszmagusz, ne áltasd magad: rendszeres erődemonstrációid hatására a gyerekeid megutálják az olvasást, mumus lesz nekik, te meg hamisan hiszed, hogy következetes és keménykezű vagy. Egyszerűen megmérgezed az olvasást. Az nem adok-kapok, hogy rákényszerítem az akaratomat, és akkor cserébe egy kicsit én is engedek. Na jó, nézhet filmet? Mintha, nem is tudom, megenné a sütidet? Hol adás a filmnézés?

    (Érdekes egyébként, hogy az “adok-kapok” szóváltást, heves vitát vagy kölcsönös bántást jelent.)

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s