törésvonalak

Rém erős ám az emberekben ez a dobozba rakási késztetés. Mindenkit el kell helyezni az ismert kategóriákban, mert anélkül nem értelmezhető. A pillanatban, az épp aktuális interakcióban nem tudunk vele mit kezdeni. Sem változásában, a dolgok képlékeny és relatív természetében.

Kicsit torzít a dolog, meg rohadtul igazságtalan is, félrevezető, nagy hibaszázalékú, valamint képmutató is, de sebaj. A biztonság a legfontosabb.

Előnyöm vagy hátrányom származik-e belőle, ha jóban vagyok vele? Esetleg semmi? Menő-e vagy ciki vele mutatkozni?

Elképesztő, ahogy leírnak, jellemeznek. Amikor nem az egyedi mintázatot nézik, a szőttes valódi színeit, hanem a besorolással kezdődik az egész, és aztán azon is csorbul ki. Rám mondják, már torzítva, hogy én x vagyok, majd azért rónak meg, hogy nem vagyok x, nem is vagyok eléggé x, nem vagyok következetes! Én azt mondom, nem x-ben kéne gondolkodni.

(Szeretnél valami dobozba rakni, de engem nem fogsz tudni… ezt se mondtam annak, aki a minap azt fejtegette, hogy de azért én egy kicsit nem vagyok normális. Elmentem, töltöttem egy pohár vizet, belepottyantottam egy szív alakú jégkockát. Újabb homlokránc.)

Tényleg nem értenek. Ki is beszélnek, bőszen.

Legyél gazdag, de akkor az azt jelenti, hogy kocsi, trendi öltözet, ennek megfelelő barátok, saját családi ház és cégek. Bővebben…

az írás gyógyít

Azt higgyétek el, hogy az írás meggyógyít. Mindenki higgye el, az is, aki összerezzen a szép szerkezettől, áhítatos tisztelettel viseltetik a virtuóz szófűzés iránt, meg tudja különböztetni ocsút a búzától, és érti most, miért nem tettem névelőt a főnév elé; az is, aki ráharap látványosra, a giccsre is, önmagában a kifejezés tényére, de az is, aki legyint, hogy így írni ő is tud (nem tud), és nagy gúnyosan grafomániának nevezi a részletes érvelést, ábrázolást.

Meglepő, hogy mi mindent fel lehet dolgozni az írással, ha gyakorlattá teszed, következetesen csinálod.  Bővebben…

elégeti a naplóját

Te megsemmisíted az emlékeidet? Voltak nagy kidobásaid, égetéseid, fényképösszetépéseid? Dunába hajított jegygyűrű? Könnyűbúvárok felbérlése baráti áron?

Miért csinálják azt emberek, hogy akár naponta, azonnal is törölnek leveleket… jó, ezt még értem, bár nekem nem szokásom ez se: akármi fontos lehet később (kivéve a csekkszelvényeket, azok nincsenek meg, hehe). De hogy a hajdan dédelgetett, oly fontos leveleket, e-maileket, tárgyakat egyszerre, indulatból vagy hideg racionalitással kidobják, megsemmisítik? Én ezt nem értem.

Annyit értek belőle, na jó, mégis, hogy

  1. így kevesebb a cucc, ami mindig előny (tudjátok, ha minden nap kidobok harminc tárgyat a szokásos szeméten felül, és nem kerül új a háztartásba, 2027-re rend lesz.
  2. ezzel el vannak rendezve felelősen a dolgok: ha jó megsemmisítési technikát választasz, nem olvasgatja a naplódat, erotikus levelezésedet senki véletlenségből (anyós! takarítónő! kamaszgyerek!), vagy épp a halálod után.

De hogyan képesek rá? Mit éreznek közben? És nem bánják, hogy az értelmezéseik arról a múltbeli eseményről így megkövülnek, vagy épp lassan eltorzulnak, csak a csalóka emlékeik maradnak? Egy előbukkanó tárgy vagy dokumentum nem tud majd megértést jelenteni később.

Gyerekrajzokat vetek épp tűzre, és megszakad a szívem az utolsó irkafirkáért is.

Könnyű annak, aki sokat költözik. Aki külföldre megy. Akinek elvész, megsemmisül  sok tárgya. Vagy akiben van hajlam időnként átnézni, rendszerezni, selejtezni a dolgait.

Én ilyet soha. Dokumentáló, felhalmozó, érzelmes-hűséges hajlamom az eredete, és legendásan kaotikus otthonom az eredménye annak, hogy a legizébb kis sunyi tanítvány karácsonyi, jójegyreményű üdvözlőlapjával sem cselekszem ilyet. Bővebben…

a felelősségvállalás köre

“magyarázkodás”

Nagyon szeretnék ma másról írni, például az önmegszólító versről, amit még kimondani is gyönyörűség (ugye, Éva?), meg arról, hogy mi a különbség a Nemolyanvonzó Nő és a Nemolyanvonzó Férfi párkeresési élményei és stratégiái között. És arról is, hogy amikor partnerre-szerelemre vágyunk, mi mindenfélét akarunk mi annyira, és e késztetések közül mi az, ami az emberi kiteljesedéssel, vagy épp nyári esték önmagáért való zsongásával kapcsolatos, és mi az, ami énhiány, keserves játszma és csüngés és megszokás és társadalmi elvárás. Ja, meg a Harcosok klubjáról.

De Bővebben…

bejegyzés

Ez a címe: bejegyzés. Mert ez egy bejegyzés, arról szól, hogy bejegyzés.

De ez csak munkacím, majd lesz jobb, találóbb cím, átírom, és a linket is akkor, amit itt ügyesen generál a vördpressz. A béna bloggerek nem írják át a linket, számok maradnak benne, betűkihagyások.

A helyes link a minimum, olyan, mint a fényes cipő, igen vagy nem, jobbra vagy balra, kecske vagy birka, szar vagy máj.

Nekem tökéletesek a linkjeim. Azok lettek olyan két hónap után.

Értékeli-e valaki?

Alulértékelt blogger vagyok, ki ért engem? Ki értette, aminek én úgy örülök írás közben, hogy a Média, ez a zöld szemű szörnyeteg és hogy a nők malmára hajtja a vizet a latban? (Ki nem?) Hát a kék kapszulát? Ki vette észre, hogy Ny-nyel kezdődő férfinév aligha van? A Baudelaire-idézetet, a trükkös ellentmondást, az iróniát értik-e, vagy gyorséttermi kaja ez is? Ezeknek mindegy, csak legyen valami bejegyzés naponta, valami akármi, benne erős szavak, tömör, idézhető mondatok, egy darab meglepő metafora, a részletek nem érdekesek?

Értik, valaki mindig.

Másrészt, vannak népszerű bejegyzések, facebookon végigtarolók, egyik szemem örül, másik zokog, mert ezeket az írásokat emiatt rögtön meg is vetem. Hiszen a megosztás visszás valami, ebből látom, hogy hatásosak, önigazolóak, könnyen emészthetők, igazi zavart nem okoznak — ha azt okoznának, nem osztanák meg. Van az, amit sokan olvasnak, de alig osztanak, van, amit sokan olvasnak, sokan osztanak, és van, amit kevesen olvasnak és szinte nem is osztanak meg.

De a döbbenet, hogy mi találja el őket: mint valami vegyeskar és posztmodern kórusmű, szólók jajdulnak hol innen, hol onnan: ez a posztod, ez, ez nagyon! és mindenkinek más.

Amit nehezen, csiszolgatva, nagy figyelemmel írok, és nekem fontos, az valahogy súlyos lesz, alig hat. A könnyű kezű rutinok, és amikor épp csak húsz perc alatt írok, mert álmos vagyok, késő lett, kell valami holnapra — a saját nyomásom ez, hogy fél hatra meglegyen, olvasók hajnali üdvéért –, azok a gyorsak-könnyűek meg felmagasztosulnak. A szövegszépség és a gyorskönnyű, az egymást kizárja.

Ide írok egy ajánlást, dőlttel, jobb szélre, mert akkor örülnek:

F-nek

Senki se tudja, ki az az F, az az igazság, én se, de F magára ismer, és ír nekem, hogy pont eltalálta a bejegyzés, és ki vagyok én, hogy ezt elrontsam, F napját mondjuk G kedvéért? (Szegény G!)

Ide teszem a More taget. Így. Bővebben…

ne azért

Ó, istenem, vagy kim,

ne azért, mert az esik jól, de milyen jól!

Ne azért, mert attól tűnök erősnek, okosnak, különlegesnek, jó nőnek, példaképnek.

Ne azért, mert jól hangzik, és jó fényt vet rám, bólogatnak majd a nagymamák és a frakcióvezetők.

Sőt, ne is azért, mert akkor majd az alterek, a kitaszítottak meg az átoperáltak bólogatnak. Bővebben…