a túlérzékenységtől az erőig egyenes az út

Úgy bizony. Nem rövid, de egyenes.

És ez nagyon jó hír!

Miről is beszélek?

Az elmúlt napokban az írós elfoglaltságaim lazultak, elkészült a fordítás és egy interjú, nem volt több határidő, ráértem rendszerezni a blogot. Kerestem konkrét témákat és posztokat (miről írtam már sokat, jó megfogalmazások), és elég sok mindent találtam, olvasói reakciókat, meg a sajátjaimat. Ide is ragadtam. Értitek, a saját blogomra. Mindig előrefelé tolom, ritkán nézek vissza, most visszamentem egy kicsit, és amolyan “jé, tényleg ezt írták, valóban ezt írtam…?” csodálkozással. Hogy mindez megtörtént, nahát!

A blog az önfejlesztés eszköze: a naplónál jobban dokumentál, mert nem csak az van itt, amit én érzek, ami engem foglalkoztat, az én életem eseménye, hanem az is, ahogy rám emberek reagálnak, és rájuk én, ahogy kezelem a kíváncsiságot, a szövegnemértést, a logikátlanságot, az elismerést, a rajongást, a más véleményt, ezek közül a simán idekenteket, az alaposakat, a gyengéket, a rivalizálást, a hím-kioktatást, a piszkálódást, az az agressziót, akkor is, ha szépen becsomagolják.

Nem kedvelik általában, hogy “előásom a föld alól is a kommenteket”. Hasznos a jótékony feledés, ugyebár. Engem nem véd meg, én mindent dokumentálok kiskorom óta, és ha ide írnak, akkor őket sem védi a jótékony feledés. (Furcsa, ha egy 30-40 körüli ember két vagy öt évvel később ennyire nem vállalja a saját irányát, érzéseit, szavait.)

Nagyon sok mindent megértettem magammal kapcsolatban is ezeket a kommentváltásokat újraolvasva.

A blogom, a kétszázezer kommentnyi (ez nagyon sok, négy évvel öregebb, hasonló blogon 37 ezer alatti a szám) interakció, amelynek túlnyomó részét figyelmesen el is olvastam az évek alatt, hű lenyomata az utamnak. És nem egy prizma van: 2016-ban más érzést kelt elolvasnom egy 2014-es kommentet vagy a rá adott válaszomat, mint most.

Rám ifjúkoromban azt mondták, túlérzékeny vagyok, sokat agyalok, később meg azt, hogy paranoid vagyok, meg arrogáns, ágyúval lövök verébre, és olyasmivel foglalkozom sokat, amivel egyáltalán nem kéne.

Én viszont – ma már – tudom, hogy profi vagyok. Tudok a sorok között olvasni, ami fontos ahhoz, hogy elváljon az ocsú a búzától. Erős az igazságérzetem is.

Értem, amit mondanak: nem csak szavak, szintaxis szintjén, esztétikailag, beszédhelyzet, relevancia meg kulturális kontextus szerint, hanem a kommunikációs szándékot is. Látom a másikat, hogy honnan, miből beszél, mi mozgatja.

Nagyon hasznos, intenzív képesség ez: okosabb színdarab- és film-befogadóvá is tett, ül minden feszült pillanat és poén, de még a zenét is jobban hallom újabban.

A személyes, lelki haszon meg az, hogy tudom, mi zajlik a dinamikában, mit akar a másik. Nem hoz zavarba. Tudom magam megnézni onnan, újradefiniálni, ki vagyok, nem okoz fájdalmat, képes vagyok határt húzni, esetleg sürgősen kiiktatni a mérgező vagy másért terhes próbálkozót.

Nem vagyok zseni, hanem nagyon sokat olvastam. És annyira egyformák, nem egyének vannak, hanem tipikus mintázatok. Szociálpszichológia. Ezerszer volt már ugyanaz. Jött, mondta, úgy tett, mint aki…, de ott volt a kicsi rossz érzés, hogy valami zavaros van benne, becsomagolja az igazi szándékát, akar tőlem valamit, de nem tiszta. Tudtam én ezt régebben is, zavart már akkor is, csak nem figyeltem, és nem tettem energiát abba, hogy nemet mondjak. Mert ugye udvariasnak kell lenni, biztos csak nem érti, meg ne bántsuk, meg kinek van erre ideje.

És mindig, mindig kibukott a lényeg, kifutott a dinamika ugyanoda.

Nagyon sokáig voltam balek, köteles jóindulat, “á, nem azért írja”, “biztos ő is olvasta azt a regényt, és neki más véleménye van” (nem olvasta, leszólja), “a más vélemény alanyi jogon tiszteletben tartandó”, “nem, az nem lehet, hogy belém szeretett, és a tagadhatatlan nyomisága miatt ambivalens-büntetős játékot játszik, hiszen felesége van” (ó, jaj).

Ma már képes vagyok nem szorongani, sőt, kaccantani egyet, amikor rákezdik. Rég nem félek a konfliktustól. Tudok annak tudatában írni, élni, cselekedni, hatni, hogy valakiknek ez fáj, vicsorognak tőle. Hát hadd fájjon. Magának kereste, engem használna. Megérdemli.

Ugyanez – a bántás, a kikezdés, az értetlenkedés – bülbülszóval, hízelkedősen, becsomagolva sincs rendben.

Így lesz az odafigyelésből, a sok száz “valami fura” kommentből, a megszenvedett “most minek piszkál? rossz vagyok talán?” kételyekből pár év alatt atombiztos érzékelés, tudás, és végül erő. Ez az ember sértett, valami fáj neki, önigazol. Neki nem egyértelmű, nem könnyű az, amiről én beszélek, és ami nekem jól megy, és ezt rám önti. Nem, nem én vagyok a hunyó, és igen, ha macerál, akkor jogom van ezt nem kérni.

Nem, nem mondom, hogy engem mindneki félreért, mindenki bánt, de azért elég sokan próbálkoznak, és igen kavarósan, ravaszkodva.

A rossz hírem pedig az, hogy a felületesség és a tájékozatlanság is bűn, a könnyen odavetett mondat is, főleg, ha nagy arccal párosul. Vagy ha a leírója nem érzékeli, mibe gyalogol bele.

“itt ez a sok magas lóról eszet osztó ember. Mind igyekszenek tartani az okosság, tökéletesség látszatát. Pedig mennyivel élhetőbb lenne a világ, ha nem akarnánk tökéletesnek látszani. Ha szabad lenne hibázni, hülyeségeket csinálni. Szerintem legtöbben azért helyezkednek ebbe a “mindent tudok” pózba, mert annyira sérülékeny az egójuk. Annyira képtelenek elviselni a gondolatot, hogy hibás lehet a gondolatmenetük, az érvelésük, a viselkedésük, hogy meg sem hallják inkább. Érvelési hibákba menekülnek, elkerülő manőverekbe kezdenek. Pedig olyan izgalmas fölfedezni új gondolatokat. Ezek az emberek félnek a gondolkodástól. Azt hiszik, ha összeomlik a világképük, ők maguk is megszűnnek. Pedig általában nem sok időt töltöttek eme dédelgetett világkép összerakásával, hanem nagyrészt összeollózták jól hangzó, vagy sokat hallott érvekből.” Kösz, Szikra! Ezt is a múltban találtam.

Hogy én váltom ki? Haha. Ahhoz utánam kell jönni, firtatni, lesni, kombinálni és frusztrált mondatokat írni. Nem kell baleknak lennem, nem kell elhinnem az óhéber szöveget, amivel magyarázza, hogy miért ír ilyeneket, vagy “felőlem azt eszel, amit akarsz” (még jó, hogy…), miközben világos, hogy a kajálásomon pörög. Nem kell félnem, hogy mi lesz, ha megmondom, hogy ez nem okés nekem, nem vagyok köteles belemenni abba, ami zavar.

A motívum felismerése és a nemet mondás pedig végigkövethető és eltanulható: lehet, hogy te öt éve meg sem szólalsz itt, de látva ezeket a beszélgetéseket, ráismersz a saját életedben a zavaró helyzetekre, a manipulátorokra, a rejtett szándékúakra, a saját reakcióidra is. Hogyan ismerjük fel a hamis érvelést, miért baj a belepofázás, hogyan jelezd, hogy határhoz érkezett a másik, mi a különbség a racionális szempont és az abba csomagolt önzés-lustaság között, az énhatár-védelem és a másra tolás között. Visszatükrözheted vagy elutasíthatod az ilyen viselkedéseket, és mindezt magyarázkodás nélkül. Nem kell érvekkel elnyerned a jóváhagyást. Lehet annyit mondani, hogy: mert csak. Nincs kedved.

Azért leszel erre képes, mert már az első jeleket felismerted. Végül eljutsz az erősödésben oda, hogy amikor te akarsz valamit, akkor nincs zavar, mert érzed, hogy jókor, jó helyen vagy azzal az emberrel, és ha nagy ritkán melléfogsz, el tudod fogadni azt is, ha nemet mondanak. Nem leszel dühös, nem lesz az a sok kínos félreértés, “én azt hittem”, pofára esés. Még később pedig már annyira egyben vagy, pár emberrel jól, a többivel meg sehogy (de kacagva sehogy), hogy már csak tőled akarnak valamit, és nekik bűntudat nélkül mondod, hogy inkább nem. Elég nékem az én életem.

Én nem kételkedem többé a tetteimben, az eredményeimben, a tehetségemben. Az a fantasztikus, hogy másokkal, a valós életem azon szereplőivel, akikben nincsenek ilyen zavaros szándékok, vádak meg sérelmek, akik tartanak valahol, akiknek sajátak és nem viszonyítósak a gondolataik, milyen könnyű és egyszerű minden, és azokban a kapcsolódásaimban mennyire jó létezni, elringatózni, felszabadultnak lenni. Onnan jön az énképem, nem a zavarosaktól.

Te döntesz, olvasó, hogy mivel érkezel, és milyen érzésekkel távozol. És ez mindig is így volt.

18 thoughts on “a túlérzékenységtől az erőig egyenes az út

  1. Ez jó 🙂 Így élek asszem én is. Az jutott eszembe, hogy sokan jönnek felém, megnyílnak – mert kérdezek és támogatok. Sokak lesznek furcsák így 40 felett, vagy eldöntik, hogy bezárulnak, közben meg nagyon okosak, hogy nekik ez miért jó. De ez nehéz, mert ezek ilyen egyoldalú dolgok sokszor. Szeretek adni, de nem csak adni szeretek. Viszont akikkel barátok, vagy sportcimbik leszünk, velük kölcsönös ez és igen, velük jól érzem magam, velük ezt meg lehet mondani – és nem kell egy állandó és túl nagy közelség. Amikor csak támogatás, ott távol vagyok.
    Mostanában jöttem rá arra, hogy nem akarok sporteredményeket. Hús-vér emberekkel akarom megosztani a sport örömét, akikkel kapcsolódunk valamilyen formában. Valahogy nem a támogatandóakkal, a furcsákkal akarom együtt csinálni. Néha azt érzem, hogy emiatt “rossz” vagyok (“miért nem próbálod meg”?), többször meg, hogy teljesen jogos és magamat is néznem kell. Szeretem figyelni, ami belül van, a reakcióimat, és a döntéseimet, amik ma már tudatosak, önsorsrontás-mentesek. Van, hogy melléfogok, igen, de rövid úton kiderül.

    Kedvelés

    • “eldöntik, hogy bezárulnak, közben meg nagyon okosak, hogy nekik ez miért jó” Hát, lehet, hogy az érzékelésem tolódott el, de olyan emberek és szándékok kóstolgatnak, amióta jól megvagyok a magam 4-10 embere körében, és semmit, de semmit nem akarok a többiektől (mert belefáradtam, mert unom, mert kicsinyesek), hogy én is inkább már azt mondom, jobb ez így.

      Kedvelés

  2. Addig farigcsálod a rémet, amíg szárnyas angyalka nem lesz belőle? Légy erős, ezzel az önmarketinggel keveseket győzöl meg. Szépen látszik az elbaszott, nyomorult, betegesen irigy, mások eredményeire, erőforrásaira sóvárgó rusnya szörny, akit szétrepeszt a gyűlölet. Aki már mindenhonnan kiszelektálta magát. Magányos, keserű, boldogtalan. Aki berohangál az iskolába botrányokat csinálni, mert nem tud szembenézni azzal, hogy a kislánya buta. Akinél egy elektromos autó elég egy barátságot elsöprő irigységrohamhoz. Tamás meséli, hogy anno bevallottad olvasónak, hogy gyűlölöd a szép nőket 😀 Mondjuk, nem volt nehéz rájönni. Ahhoz már kellett egy kis idő, hogy kiderüljön a gyújtogatás. Na, ez lesz még érdekes. Benne vagy a pácban. Kozmáékkal is méhkasba nyúltál, megérdemled. Szerencsére megkaptuk a beszélgetéseket, ahogy sunyin cukkolod az olvasókat. Álljanak már csatasorba, menjenek a petícióra “küzdeni” 😀 Ostoba, rút, beteg szerencsétlen, elnyelt a szarod rendesen, amibe másokat akartál fullasztani. Tufaagyú, böszme, gonosz proli 😀 Karmolászd csak a cellád falát, ez az életed, ez jut 😀 Láttad, milyen gyönyörű a Viki? Most szuper munkája van, mindketten nagyon jól keresnek, Tamás tanít is. Ragyognak. Jó látni.

    Kedvelés

    • Ez a komment, az egész hangnem, az állítások, a témák, a többéves gyűlölködés mind a te szégyened.
      Juli úgy buta és én pont úgy balhézok ok nélkül, ahogy gyújtogatok. De ezt te is tudod, csak hát provokálsz, hátha megtudsz valamit.
      A te szinted, táborod pedig Kozmáék. Gratulálunk.
      Még a tufa szót is innen vetted át. Üres vagy, mint egy edény. Majmolós, fontoskodó és értelmetlenül agresszív, elkeseredett.
      Te valamit nem tudsz lenyelni. Köpd ki, és kezdj új életet. Engem nem tudsz legyőzni, én kiröhöglek.
      Eljátszod, hogy ismered őket, Tamás undorodna a legjobban ettől a fontoskodástól, idealizálástól. Őket is, engem is neten át kukkolsz, csak rólam hazudsz.
      Iszonyú butaságokat írsz, anyagias, látszatra adó, infantilis, szánalmas értékrenddel.
      Sajnos, a kirakatélet nem valódi élet, a mutogatás mögött, a garázshobbiban nagy fájdalom van, a kertváros súlyos elfojtásokat takar. De a forgatókönyv megvalósult, a világrend helyreállt, győzelem van. Én ettől mindig is távol tartottam magam.

      Kedvelés

      • És évek óta ő az, ezeregy álnéven, az életemet bitorolja, hatalmat akar. Szánadék. Holnapután vagy két hónap múlva majd jön egy újabb gyalázkodó levél, benne lesz a szánadék és a bitorol szó.

        Kedvelik 1 személy

  3. Nekem jól kapcsolódni hosszútâvon nagyon nehéz még a valós életem szereplöivel is, hát még ismeretlenekkel a neten. Pontosítok: leginkâbb nem is megy sehogy. Egyoldalú elvárások vannak, a végén valamelyik fél mindig koppan. Persze kivonhatom magamat az egészböl ës ki is vonom már jó ideje, inkább nem kell senki. Egyetlen kapcsolatommal nem tudom ezt megtenni, vele beleragadtunk az üres, lélekgyilkos sivárságba. Az egyik énem szorgalmasan tömi a lékeket a hajófenékben és reménykedik. Egy másik kétségbeesetten toporog a fedélzeten és azon töri a fejét, hogy ugrás a vízbe és partraúszás, mielött az egész kóceráj elsüllyed. A harmadik minden mindegy alapon unottan bámulja a kék eget a nyugágyból, miközben a hajón keresztülcsapnak a hullámok. A negyedik tagadja, hogy az elsö három létezik. Elfojtás rulez. Össze kéne magam végre szedni, a sok széttört kicsi darabkából végre kirakni az egészet. Majd az új évben. Talán.

    Kedvelés

    • Nagyon szemléletes képek, bírlak.

      Szerintem lehet neten át is jól kapcsolódni – ha világos, ki mit akar, mik a határok, ha nem tabu ezt kimondani (a legtöbben, hacsak nem súlyosan sérültek szociálisan, ezt szokták érezni), akkor lehet jól kapcsolódni neten is.

      Kedvelés

  4. …és akkor elfogynak ezek a “te csak a dicséretet akarod hallani”, “minden kritikára ugrasz” passzív-agresszív macerálások. Vissza szoktam kérdezni: hogy is jutott eszedbe, hogy kritizálj? mi adta a löketet? nincs köztünk semmilyen kapcsolat. valójában piszkálódsz!

    Hosszan ír a “kritikájáról”. Én miért nem írok neked ilyet, sem másnak? Miért kellek nekik?

    Az ok mindig az, hogy az illetőnek baja, elakadása van, ő ugrik a kényelmetlen felismerések, a szövegeim miatt, ő a kíváncsi, megnézeget, és kezdeményez: “segítek”, “árnyallak”, “beszélgethetnénk” szövegekbe csomagolva.

    Vajon ha van pszichológusuk, és átbeszélik vele ezt, nem jönnek rá, mennyire inkorrekt ez? Rámászni valakire, magyarázni neki, mi a baj vele, hosszú e-mailekben ömlengeni, miközben csak magányos, kapcsolódna, zavarodott és irigy. Eljátszani, hogy ő csak segítene, de nekem nem lehet. Attól még ugyanúgy bully, hogy kitalálja, hogy de a másik olyan, meg hogy “mindenkivel ezt csinálod”, “beteg vagy”.
    És rohadt pletykásak.

    Láttam végre a Dogville-t tegnap, nem lett jobb kedvem.

    Én világossá tettem, hogy nem kérek árnyalást, ellenkezéseket, hiszen nem akarok vitázni, ő akar kapcsolódni, és ha én is mondok valamit azokban a beszélgetésekben, az esetleg fájhat, mert nem fogjuk kikerülni, hogy hiába gondolja magát okosnak, nem tart sehol az életével, nem sportol, férje tartja el és így is depis stb., mégis engem leckéztetne. Rajtam páncél van, de ő tudja, hogy én értékes vagyok. Mondom, milyen páncél, miért ne lenne, meg mit tudsz te rólam, nem találkozunk, nem is beszélgettünk. És az sem fair, hogy én megalkottam magam, ők meg ingyen érezhetik magukat okosnak, és a munkát és a kockázatot megspórolva, rivalizálva okoskodnak, akkor ő is menő meg olyasmi, mint én, kétszer dobhat és előre léphet tízet, ráadásul a drága időmben. De ezt már írtam fent, csak tényleg nem értem, hogy képzelik, hogy erre én időt, kávézást is szánok.

    Rengeteg ilyen neurotikus, másokat leső, elemien rosszindulatú liba van.

    Alattvalókat akarok, írják, holott ez a hízelgő alámenés nekik igényük, a belépő a kis játékukhoz, mert azzal mégse nyithatnak, hogy idegenkedem tőled, utállak, tele vagyok ellenséges érzülettel. Nem akarok alattvalókat. Azt akarom, hogy ne maceráljanak. Én se macerálom őket.

    Amióta csak engem kedvelő, egyenrangú, nem vitatkozási kényszeres, őszinte emberekkel beszélgetek, vagyok együtt, teljes kölcsönösségben, semmilyen konfliktusom nincs a kapcsolataimban.

    Kedvelés

  5. (Az érvek nem tartalmiak, a személyeskedős, pletykás rész gáz és hazug. Egyet látok: hogy továbbra is téma vagyok, baromi kíváncsiak vagytok. Ti negatívan, mások meg pozitívan. Ez nagy elégtétel. Ki-ki a maga áéllapota szerint. A másokról lehet tudni, kik, nem görcsölnek álneveken, proxyk mögül, nem elemzik a magánéletem, van köztük orvos, pszichológus egyetemi oktató, több építész. Nyilván van oka annak, hogy úgy viselkedtek, mintha itt a blogon csak a cirkusz menne, nem lenne évek óta közös intellektuális munka, kultúraközvetítés, sporthoz motiváció, önismerethez mankó, rengeteg információ, hanem csakis “vergődés, botrány, önfényezés, mellfotó”. 🙂 )

    Kedvelés

  6. Milyen iszonyatosan, hörgősen idegesek lesznek emberek pusztán attól, hogy másvalakinek gondolatai vannak, eltűnődik dolgokon, elemez, utánajár – akihez egyébként közük nincs, nem kell vele se találkozni, se beszélni, semmi.
    Milyen szívesen veszik a személyük elleni támadásnak, amikor valaki nyilvánosan leírja a véleményét. Kezdenek hazudozni, alakoskodni, kavarni, éveken át, napi rendszerességgel.
    Minden tartalmi érv nélkül, csak úgy, bosszúból, unalomból. Majd akkor ő is ír erőset!
    Anyira árulkodó ez a nagy hevület.
    És mennyire ovis módön gyűlölik azokat is, akik a blogra fogékonyak, érdekli őket, nem áskálódni járnak ide.
    Milyen vehemensen fontoskodnak, játsszák a mindentudót, miközben semmit nem tudnak.
    Értem én, ő is írja, hogy ez bosszú, valami érdeksérelme van, fájnak neki a tények. Az is fáj, hogy valaki okosabb, igényesebb, bátrabb, jobb az élete. Hát levezeti itt.
    Lúdas Matyi és Döbrögi, csakhogy te gyáva vagy, én nem vagyok földesúr, nem előjogok miatt jobb az életem, és nagy hasam sem nekem van.

    Kedvelés

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.