a kíváncsiságod miatt vagy itt és olvasol, ezt ne feledd
Mikor szólunk? Ha gond van, ha zavar valami. Vonzata az -ért ragos okhatározó. Szól valamiért.
A helyzet, amelyről most írok, a kényszerű és felszínes társulásokban szokott előfordulni: tágabb kollégai körben, edzőtermi társnak, szülőközösségben szólunk.
Csak úgy mondani valamit, az szerintem – ezekben a viszonyokban – határátlépés. Nem véleményezünk, nem adunk tanácsot, nem szólunk bele, nem “segítünk”, nem várjuk el, hogy az illető barátságos legyen, aktív legyen, részt vegyen mindenben, mert az emberek nem egyformák, és nem tudhatjuk, kinek milyen az élete. (Én sokszor hittem azt, hogy valaki érdektelen, elutasító, nem kedvel, miközben depressziós volt, szégyellt valamit, nem akart a házastársa előtt magyarázkodni, hogy miért jön el színházba velem, vagy nem volt pénze a közös programra.) (Én pedig nem barátkozom már, mert nincs átjárás. Magukat értelmiséginek valló nők azt támadják bennem, ami az intellektuális lényegem).
És főleg nem beszéljük ki az illetőt a közösségen belül, a háta mögött.
Ha finoman lehet szólni, akkor inkább ne is szólj, mert nem kell, nincs gond. Amikor már szólni kell, akkor viszont érdemes pontosan fogalmazni.
Az meg bántó lesz. De hát baj van.
Én nem tudok ebből kiutat. Ez a mostani helyzet megmutatta a dilemmát: hogy vagy belemegyek az ő kommunikációs utcájukba, amely szerint nincs is semmi baj, ez természetes, nem is úgy volt, itt úgy működnek a dolgok, hogy… (törzsi logika), és nem azért van, félreértettem, ne higgyem én azt, felfújom, Bíborka (agresszor) nagyon is jóindulatú… nézzük meg a másik oldalt, mindig kettőn áll a vásár (édes jó istenem), vagy pedig kimondom, ami van: nem természetes, hagyja abba, gond van, régóta csinálja, kártékony, a család bennfentes, Juli nem bántott senkit, csak létezni szeretne.
És hát lehetett volna nem szólni, majd csak vége lesz, kibírjuk (felső tagozat, új tanár), de a múltkor a sok nem szólás oda vezetett, hogy megerősödött a dinamika, és egyvalaki levette a hangulatból, hogy Julit össze lehet rugdosni.
Ha valaki nem érti, mi a baj, akkor nem tud változtatni. Ha elmagyarázom, mi a baj, hogy ez nem valami eseti dolog, hanem az illető gyerek teljes tévedésben van, hatalmaskodik és árt hetek óta, garanciát kérek (ne menjen a közelébe, de még aznap mégis megy, még alázza), akkor a szülő megsértődik, kikiált ellenségnek. Ez a dilemma. De nem hagyhatom, mert az ép eszem vész el: a helyzet nyilvánvaló, és mindenki tagadja, nagyon is feltűnően, hogy jaj, nem, dehogyis. Én nem állok be tagadni a kedvükért.
Eleve ahogy rajtunk pörögnek folyton. Anya írja, hogy a kislány rengeteget mesél, sokat beszélgetnek rólunk, Juliról (új hús!). Ők már előbb tudtak rólunk, hogy jövünk, és hogy Bíborka minden újnak segít, terelgeti és felkarolja őket (vészcsengő a szóhasználat is), de ha mi nem szeretnénk, akkor nem… Higgyem el, másoknak is volt ilyen problémája (az isten áldjon meg, semmi probléma nincs, a lányod szekálja a lányomat!!!), de majd megoldódik minden, bízzam BENNÜK. És: majd, hosszú idő múlva már minden rendben lesz, EZ EGY NAGYON SZERETETTELI KÖZÖSSÉG! De addig még hosszú idő telik el!
A kis Bíborka meg az anyja majd engedélyezi, hogy mi is vehetünk levegőt, nem kell majd megalázkodni, nyelni a szemétkedést, kivívtuk a helyünket?
Felnőtt emberek tényleg komolyan gondolják, hogy egy gyereknek attól van több joga, hogy régebb óta van az osztályban? Hogy az, hogy valaki bassza a csőrét, megalapozza azt, hogy bántsa? Ő ilyen kis határozott, szókimondó egyéniség.
Én tudom a lányomtól, hogy a kislány KÉMCSAPATOT szervezett a barátnőkkel, melynek ő a kapitánya, hogy figyeljék, Juli kivel játszik, hova megy, mit csinál. Majd jó hangosan tették a megjegyzéseket. Merő segítőkészségből.
Ezt magyarázzák ők most.
Get a life…
Ha nem fogalmazom át, az kellemetlen lesz, sajnos, de hát az igazi kellemetlenség az, ami miatt szólok, és akkor már ne én sasszézzak körbe, hogy jaj, ő (pont akivel a gond van!) ne bántódjon meg. Jaj, nehogy félreértse.
Az volna a feladatom, hogy azt jelezzem vissza: a kislány rendben van, jó fej, segítőkész, nincs itt gond. Ez kötelező, mert minden szülőnek érzékeny pont a gyereke, mert a mivé-nevelés identitás, a morális helyesség a tét, és ők jó család. Csak a probléma éppen az, hogy ez a jó fej kislány túl sokat képzel magáról, rögeszmésen rászállt Julira, pont mint rám a trolljaim. És ugyanazért:
- azt gondolja, hatalma van, övé a terep
- új, más, szabad, ellenzéki, kvalitásos? Maceráljuk, míg be nem törik!
- rajzhoz nincs saját ötlete, utánozza
- szerelmére irigy.
Tehát én szóltam, a nevén neveztem a dolgokat, és amikor nagyon tagadták, akkor már szándékosan a konkrétumokat mondtam. Azokkal a szavakkal, amelyek azt jelentik, amit. Nem fogalmaztam át, és nem is hallgattam el.
És mivel neki ez érdeksérelem, pengeszája lett, hallgat, mérges.
Most a kislány szűk szemmel bámulja a lányomat egész nap. Na, azt szabad (csak azért vicces).
Most majd jön, hogy mi mit csináltunk, kitalálják utólag, és hát milyenek vagyunk mi, velünk mindig ez van, “a kislánnyal nem lenne semmi baj, csak az anyja ír valami blogot” – és igen, barátaim. Mindig, mindenhol ez van: én nem görnyedek és nem vagyok szarul, nem járok mágazoltánra és nincs műkörmöm. Szólok, nem félek. Szabad, kereteket túl komolyan nem vevő, nem buzgólkodó, hierarchiát el nem ismerő, nyílt vagyok. Mindig, mindenhol feltűnő, hogy a lányom nem tableten nőtt fel, lénye erejét nem az abajgató, helyette szervezkedő, befolyásos szülei adják, hanem önlényegű. Nem gondolja, hogy neki minden jár, ellenben kreatív. Nem kavar meg intrikál. Nem gonoszkodik vissza sem. Ügyes, ugribugri, madár. És hát elég szép is. A tények makacs dolgok.
csak az olvassa. én szóltam 