Mindenki tudja, ki a stréber. Az az osztálytársad, akinek csupa jó jegye van, és ennek indokolatlan jelentőséget tulajdonít.

Igazodik és görcsöl. Fürdőzik a dicséretben, elsápad, ha nincs ott az üzenő füzete. Belepusztul az igyekezetbe, hogy a tanárral jóban, a tanárnál jó legyen – valaha elhitted, ez a helyes viselkedés, de neki ez csak az érvényesülési stratégiája. Céljai vannak, és nem bánja, ha népszerűtlen – vagy talán tehetetlen ellene. Előnye több: neki az a fontos, ami a Felnőttől, a Tekintélytől jön.

Fut a szoftver. Kifele mutatja nagyon a jót, a belső valóság ugyanakkor egész megrázó. Míg te le tudod szarni a kettest, a bukást, a rovót, ő az, akinek számít a szankció. Számít, így mindent megtesz, hogy AZ A SZÖRNYŰSÉG őt ne érje el. Osztálytársnői eközben a palánk tetején szívták az olcsó cigit.

A mai oktatási kultúra támogatja a strébereket: őket jutalmazza, emeli fel, az antistrébereket, a belül szabadokat, a tehetséges divergenseket pedig szankcionálja.

A szülők a stréber háttérben gyakran abuzívak, elvárósak, törtetőek. Lelki szikkadtság, a lazaság hiánya. Nem szenvedély van benne, hanem félelemből, megfelelési vágyból vagy jobb tevékenység híján való erőlködés az egész ember. A strébernek nincs humora, árulkodik, nyal, és ezt a világ természetes, jogos működésének hiszi; cikinek sem érzi, és komolyan árt, ezért a stréber fejét néha nagyon beleverik a padba és hibajavítót itatnak vele.

A klasszikus:

A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel a akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, míg a felelés kezdődik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére, és letörüli a táblát.

– Hát – mondja a tanár, és gondolkodva húzza a szót –, majd valami érdekes példát veszünk …

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte kezét, és mielőtt válaszolna megértéssel és rokonszenvvel, mélyen a gróf szemébe néz jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.

– Vegyünk egy kúpot … – mondja a gróf.

– Egy kúpot – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.

És nem úgy van sajnos, hogy elvégeztük az iskolát, és azzal eltűnnek ezek a törtető, mindent röhejesen komolyan vevő robotok, akik mások kárára akarnak érvényesülni, és úgy próbáltak becsávózni, hogy annak az egyvalakinek engedték, hogy róluk írja le a leckét (de hiába).

A stréber, az sajnos, úgy marad. Egész életében megtalálja a módját, hogy a strébersége megnyilvánulhasson. Ami olyan, mint a kígyő bőre, a megkeményedett réteg, az eleven lényhez képest. Ott van a munkahelyen és a mamamin. Odalibben és kioktat valami döbbenetes jogosultságérzettel.

Az alapállítás, amellyel fölötted ítél: juj, mi lesz, ha megtudja a Tekintély! Majd akkor te, aki meg merted azt tenni, amit ő nem, jól megkapod. Na, majd meglátod! Majd lesz büntetés, mert nem voltál olyan jó, mint ő!

Mert nem csak konkrét személy a tekintély, a Tanár vagy a Szülő. Lehet a Felettes Én, a belénevelt normák, és azok a Társadalom, a Kultúra, a közeg reprezentánsai. Az ESZME. Ő tényleg azt hiszi, összedől a világ, ha olyat teszel, ami mások szerint morálisan nem helyes. Majd elvisznek bilincsben meg ilyenek. Ennek szurkol.

Mindig, mindig az erősebb mellé áll. Kárörvendő. És örömgyilkos.

A stréber kiteljesedett formája a náci kispolgár.

És annyira nyomi szegény. Jó állás, rendezett család, kocsi és minden neki azért van, mert ő bezzeg szépen tette a dolgát, megdolgozott érte. Soha nem állt a gangra kizárva, lesírt szemfestékkel novemberben egy szál bugyiban, szerelmesen.

De nem is röhögött ő utólag sem semmi ilyenen. Ami mégse kerek az életében, az paca az önéletrajzon. Az egész élete egy önéletrajz. Életszagú pillanatait rejtegeti, szégyelli.

Néha egészen olyan, mintha gondolkodna, de ha gondolkodna, nem ezekre a béna következtetésekre jutna.

Nem lehet ezt levetni. Úgy nevelték, szorosan fogták és különtanárhoz járatták, meg vívni. Olyan is van, akiből kiverték a kitűnőt. Vagy épp valami nagy érzelmi hiány miatt próbált görcsösen megfelelni. De hallottunk már olyat is, hogy a nevelőapa büntet: hármas esetén szopás, kettesnél dugás. Állatkísérletekben a majom, a patkány is hamar megtanulja, mi a pálya és mi az érdeke.

A gondos nevelés külsőleges checklistet jelent. Fel kell mutatni az ötöst, a kitűnőt, az elit gimit, a nyelvtudást, a sportszakkört. Az előmenetelt, az esküvőt, a fiú- és a lánygyermeket.

A stréber mélyen fél, szorong. Az összes ún. maximalista. Be ne dőlj: aki panaszkodik, hogy ő maximalista, az nem igazi maximalista. Az csak szorong és dicsekszik. Amúgy nagyon kellemetlen tulajonság, rossz a közelükben lenni. Ezzel dicsekedni, tejóisten.

A stréber verseng, viszonyít, másokhoz képest teljesít, ami azt jelenti, hogy folyamatosan figyeli a többieket: azt, aki hasonlóan stréber, nehogy már előbb érjen oda, és azt is, aki szabad, de mégis hasít. Olyan ő soha nem lehet, ezt tudja, és mitikus indulatai lesznek ettől. Neten át is lesi. Évekig lesi. Azért kezd futni, mert ő is! És ő akar a gyorsabb akar lenni. Ebből következően másol, irigykedik, magáénak nyilvánít lopott dolgokat, odanyomja az orra alá, ezt nem érzi kínosnak, és szükségszerűen megpukkad.

Arról ír az instagramon, hogy ő milyen kitartó és szorgalmas. Azért van erre szüksége, mert nem elég tehetséges és biztosan nem szabad.

Szereti a rendet, és ezt hangoztatja, ismeretlen nők fölött a köztérben is lengeti, fotókon mutogatja a bezzegotthont, mintha nem volna tökéletesen magánügy és morálisan közömbös, hogy kinek hány porcicája és repedt csészéje van. Az emberi létezés olykor a fésületlenség jeleit mutatja, mondja Nádas Péter, és valóban: a szonett, a nyári zápor, a lovak prüszkölése felől a stréber nem létezik.

A stréber mindezek ellensége.

A stréberség komoly szándékkal és értő, hosszú terápiában gyógyítható, a fejbeli Tekintély elcsitítható, ám az eredmény gyakran egy már nem törtető, viszont nem is lobogó, középszerű ember. Ennél társadalmilag előnyösebb állapot a buta, rossz fej stréberség, mert a szorongás neki csak olyan, mint a vizsgadrukk. Az exstréber szorongása, félelme viszont, amikor leállt a törekvéseivel, pokoli. Tényleg azt hiszi, valami lesz, csalódást okoz. Hogy ez az egész bárkit is érdekel.

Viszont azt megteheted, hogy magadban tudatosítod, te mennyit szívtál, és a gyerekedet nem neveled strébernek. Hanem, hogy ostoba ösztönlény se legyen, megfürösztöd valós élményekben, beszélgetsz vele, kimész a derékig érő fűbe, magad is kultúrát fogyasztasz, nem rogysz folyton netflix elé.