Sok kép!

Unod a transzokat, az élességet, a beszólást? Én is!

Csak hát nem bírom a maszatolást, hamisságot. És ennek fontos lelki, egészségvédelmi szerepe is van: deklarálni a hamisság ellen az igazat, és az erőszakos vagy buta kommentelők ellen az énemet, azt, hogy nem félek – ez olcsóbb, kézenfekvőbb és jólesőbb is (viccesebb), mint hetente járni 20 meg 25 ezerért valami kóklerhez. Akinek úgyis csak azt nézném az arcán növekvő feszültséggel, hogy miért nem húzza ki azt a szőrszálat. És házi feladatot ad! És irritáló szavakat használ! (“Első körben.” “Trauma.” “Csomag.”)

Ha lelki bajod van, így válassz:

 

Nagyon szép dolgok is vannak ám. Pl. tavasz. Vagy japán kalligráfia. Julisomat felvették oda, ahova akart menni. Végre mer hinni magában. Nekünk romboló volt az alsó tagozat. Gyötörték lelkileg, összerugdosták, a felnőttek is odadobták áldozatnak. Remélem, az agresszorai is szuper technikumokban és nevükben-gimnáziumokban tengetik tovább a roppant értékdús napjaikat, csakúgy, mint ingatlanokkal seftelő, hatalmas műkörmű, ölebeket babusgató édesanyáik. Mi közünk volt, lehetett nekünk ezekhez az emberekhez?

Tegnap futottam a teremben 14 kilométert. Nagyon rég nem futottam hosszút, félek is tőle, túl nagy stressz. Ha könnyen menne! Az iram öl, nem a táv? Hiába lassú, akkor is kikészít. Nehéz vagyok ugyanis a futáshoz. Most is Macival (aki szintén szárnyakat kapott) egyezkedem, hogy az eu-s futáson a 19 km-emet osszuk meg, mert a 19 sok. De a Garmin rávesz arra, hogy a vállalásaimat teljesítsem. És az a vállalás, hogy 80,5 km-t futok áprilisban. És lófaszt nem futottam a hónap elején.

Vagy ez a könyv. Egyébként egyszer láttam a címlapot, és nagyon akartam, általában nem tetszik egy könyvnek a borítója sem. Nyomoztam utána, meglett, megvettem. Úgy, hogy csak a borító maradt meg, a címe nem.

(“Egy görög–latin prof írta!” Maci: “Nem azt mondtad, hogy egy nő?” Nyuszi: <csúnyán néz>)

A szaunapihenőkben olvasom.

Azért tetszik, mert olyan rajzolósan artisztikus.

Nekem nagyon fontos a kézírásom. Rátarti vagyok a következetes kézírásomra. Rengeteget fejlesztettem, nagyon ki van gyakorolva, tudatos. A zongorázáshoz vagy a színművészethez tudom hasonlítani a kigyakorlás mértékét. És hogy sorvezető nélkül is egyenesek a soraim, az összkép arányos, esztétikus, következetes. Borzalmasan hivalkodtam is vele, le akartam nyűgözni embereket: a kézírás mint intellektuális tevékenység, bőven olyan korban, amikor az emberek már nem írtak (kézzel) levelet.

Húszéves koromban ledobta magáról egy grafológus: ez az íráskép elemezhetetlenül stilizált, szándékos, kimódolt. Rejtőzködik az énem. Bizony, én minden megnyilvánulásomat megalkotott produktumnak, intellektuális teljesítménynek szántam. Nagyon ritkán voltam spontán, csak személyes kapcsolataimban.

Ja és a kis sznob mániám, töltőtoll, újabban az is acél. Mindig fekete tintával. Két műanyag LAMY, a rikítózöld meg az átlátszó. És két fém Kaweco: Sport és Lilliput.

Kalligrafikus Rotring:

 

Minden szerelmemnek csodaszép, okos kézírása volt. Nem tudom szellemi partnernek tekinteni azt, akinek nem.

János

Maci

Dávid, még harmadikos korában:

Az írásképem ilyen volt 2012-ben, és kb, most is (a tollhegyek változtak, vékonyodtak azóta):

kézírásos poszt, 2013További trükkök a tintákkal.Naplóm. Dőlten is szoktam.

A kézírásom az énem központi része, és mint ilyen, változik, a hozzá való viszonyom is. Ez ismét egy önismereti ráébredés: én nem is azért írok (és írok alá, sőt: szignózok is) kínosan olvashatóan, mert anyám erre nevelt, hanem főleg azért, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy ne minden betűt nagyon pontosan formálják meg, artisztikusan, szabályosan és olvashatóan. Mert az nem elég, nem teljesítmény. Illetve: nekem nem nagy ügy mindig gyönyörűen írni. És ez egyszerre van: a meló, a komolyan vevése minden apró firkának, mintha figyelne valaki, és az öntudat, hogy én artisztikusan írok ám, és ebben sok év gyakorlás van.

Most, egy kötet szerkesztésekor nem volt kedvem odafigyelni, slendriánul firkantottam fel magamnak a fejezeteket, ezek épphogy olvashatóak, de nem volt megformálva külön minden betű nyomtatásszerűen, főleg az ékezetek elnagyoltak. Most jöttem rá erre. Hogy ez szabadság, nem büntetem már magam a túl sok melóval. Megengedem magamnak, annyi esztétikai okból újrakezdett jegyzet, óravázlat és levél után (egy betű rontása miatt írtam újra az oldalt!).

Publikus, másoknak szóló irományaim továbbra is műalkotások.

Ti hogy vagytok a kézírásotokkal?