Az írónő rettentő elfoglalt mostanában, de egy villáminterjúra elcsíptük!
Mi ez a nagy pörgés? Bosszús vagy?
Eltűnt a kutya, nagy séta után, mert még a kertben csevegtünk egy kicsit!
Mutatom, mi minden van mostanáb’. A gyerekeim születésnapja. Johanna 11, Jakab 9 lett (ki emlékszik arra, hogy ezek voltak a fedőneveik valaha?), ennek alkalmából lett Jakabnak távirányítós legóvonata és menő haja is:
Julis kirakta Dávid nevét legóból, jómagam tortát készítettem rengeteg vaj, eper, csokoládé és mascarpone felhasználásával. Juli kést is tett a tortához, de lehet, hogy a kacsasülthöz.
jól látjátok: van egy zöld hajtincse, mert megpuszilta egy sárkány
A futások, de azokat már összefoglaltam – ami még lekötött: maguk az utazások (az odajutás, az ottani táj, az ottlét), az emberi talákozások és az apróságok, a tárgyak menedzselése.
Ügyeim után járok – és eredményesen. A könyv még jobbnak, nagyobb szabásúnak ígérkezik, mint eddig, illetve más téren is sikerült jó döntéseket hozni a család prosperálása érdekében, vagy hogy mondjam. Lőrinc meg, nem jutok szóhoz. Ez egy csoda, ahogy éli, alkotja magát, szenvedéllyel. Mondott verset a holokauszt emléknapon, a rabbi odament hozzá, és azt mondta, Isten segedelmével a színészi pálya sikerülni fog. Korábban semmi előjele nem volt annak, hogy színész (vagy ilyesmi) lenne, csak az apja halála óta robbant ez ki belőle (aki színikritikus is volt, és igen erőteljes, kritizáló, megmondós alkat).
Mozi, színház, baráti események, együtt főzés. A kultúrnaplót érdemes figyelni, ha a részletek, a minőségi produkciók érdekelnek. Most (szombat este) értem haza Eddie Izzardról, de bementünk az éjjel-nappaliba is. Amúgy láttam élőben Bánki Györgyöt. VONUL, felszegett állal, de lehet, hogy a hegei feszülnek.
A blogszületésnap: lesz. Május 12-én. Aki úgy érzi, jönne, de nem írtam neki, jelezze. Különösen ha külföldi vagy, és pont itt vagy 12-én, és szívesen találkoznál velünk napközben, jelentkezz! csakazolvassablog@gmail.com
Mikor lett ilyen rövid a hajad?
Három hete Eszter fogott egy ollót, és levágta. Színházba rohantunk épp. Ennyit sikerült. Már nagyon el volt rongyolódva.
Foglalkoztat a szépség és az öregedés?
Az öregedés nem tud nem foglalkoztatni: nagyon erősen az anyaságomba, biológiámba vagyok kötve, szeretem a női lét testi jelenségeit, és probléma nélkül, elementárisan éltem meg őket, ezért a változásokat is így fogom. Ha valaki szokott önmagával találkozni, és őszinte, akkor kénytelen ezzel szembenézni. Ez van. Egyelőre teljesen natúr vagyok, és igyekszem annak örülni, azt jól tartani, ami az erősségem.
A “szépség”, az önápolás? Inkább a test jólléte, a kompromisszum nélküli egészség érdekel. Sokat alszom, figyelek erre. A másik extra a böjt. És szűrővizsgálatok. A kencefice részét egyszerűen szeretem intézni. Sajnálom ezekre az időt, az odafigyelést, az ezek miatti feszengést, részletekbe merülést, pénzköltést, elemezgetést, hogy melyik a jó márka. A sport, az emberi találkozások, a lelki történések sokkal fontosabbak.
Milyen márkákat használsz?
Már sok éve a Clinique-et, inkább ápolót, dekort alig. Néha Lancôme-ot, Pupát újabban. Ez egy régi kép.
Lakkozod a körmöd?
Nagyon ritkán. A Pupából beszereztem ezeket a harsány színeket, és elhatároztam, de ez is csak bohóság, hogy Olaszországban színes körömmel futok. Nagyon vicces volt, ahogy kedves ismeretlen biztonságiak kilakkozták a körmöm. Van ez az olasz, nőknek szóló, nagyon vidám, életörömdús közvetlenség, ezt nagyon bírom, feloldódom a helyzetekben. Közben mindenki a rajtban feszengett.
És bejutottál te is a kordonok közé?
Én nem szoktam izgulni, sem sokkal előbb beállni, megszoktam már az ilyen futós eseményeket. Itt amúgy is előbb a versenyzők rajtoltak (competitiva kategória), aztán a többiek. Időben bemásztam.
Mi lesz a következő verseny?
Itt Pesten az eus 15 kilométert futom májusban, illetve utána a BSI-s női futógálára megyek a gyerekeimmel: én 10+5-öt, ők csak egy kis 2 és felet, ezekre neveztem a héten. Őszre pedig Tallint, Kassát nézzük a futótársakkal, ezek is félmaratonok (a félmaraton 21,1, az egész 42,2 km). Ha közben nyáron megtetszik valami, akkor spontánul nevezek, de leginkább arra vágyom, hogy úgy tudjam szervezni a napjaimat, írós időmet, a gyerekeimet, hogy minden nap (heti hétszer) rójak itt a szépséges erdőnkben egy ötöst vagy egy tízest.
Mára megszoktam a sportolásomat, a vállalásaimat, ezeket a magánéletem részének tekintem, nem akkora diadal lefutni, időt javítani, kiposztolni sem. Most mit fontoskodjak? Én nem futok komolyan, a komoly futás nem így néz ki, én örömből sportolok, a közben zajló megélésekért. Ami mégis fontos: az élménybeszámolók, posztok, egyes megfogalmazások hatására többen írják, hogy mégis elkezdtek futni, mert nehogy már ne, ne szóljuk le, ha nem csináljuk, és alapmozgás. A hozzám hasonlóan nem gyors, nem ambíciózus, de intenzíven sportoló olvasók, akár negyven körül is írják ezt. Ez fantasztikus, mert önmagunkat haladjuk meg, jobbítjuk a futással.
Merre tart a sportolásod?
Ezt a kérdést félévente, az aktuális helyzet szerint teszem fel és válaszolom meg magamnak. A könyv írásakor is át kellett gondolnom, mennyire vagyok tudatos, mi a lényeg, hogyan változik a hidegtűrő-gyalogló-bringázó-konditermező-ketózó-futó-szűrésekre járó életmódom az évek alatt. Aki követi az edzésnaplót, láthatja: az élményfutásokat igencsak kipihenem. Jóval kevesebbet edzek most, mert nem akarok már izmosabb lenni. Nagyon letisztult az egész, nem használok pörgetőt sem, és csak vitamint és kollagént szedek, illetve alkalmanként proteint, minden mást étellel viszek be. Most már csak fenntartom a jelen izomzatomat, amihez elég a kisebb súly és a rövidebb, ritkább edzések. Most az étkezés a fő feladat a saját életemben és az ismeretterjesztő tevékenységemben is. Szeretném terjeszteni a tudást, rávilágítani a sarlatánok trükkjeire, és azt is fontosnak tartom, hogy minél kevesebben essenek az oly divatos vegánság csapdájába, mert feleszi a testüket.
Fontos neked, hogy biztass mindenkit, hogy sportoljon, rávegyél minél többeket az életmódváltásra?
Sokan kapnak ihletet, olyanok, akik addig nem voltak sportosak, aztán mégis elkezdték, ezt jó látni. De nem, nem gondolom, hogy ha én megcsináltam egyedülálló háromgyerekes anyaként, ú, pátosz, minden, akkorbárki megcsinálhatja a bármit (a fogyást, a futást, az izmokat, a gyógyulást). Ehhez az egészhez sajátos lelki alkat, konkrét életpillanat, belső döntés és több kedvező körülmény kell. Én nagyon szabadon élek, mert az írás, ahogy minden kreatív tevékenység, ezt igényli. Fix munkaidő, dugóban kínlódás, szerepmegfelelősdi mellett nekem se sok kedvem volna a rendszeres edzéshez. De az nincs rendben, hogy megtalálnak és nekem magyaráznak, kifogásokat sorolnak, engem minősítgetnek, támadásnak veszik azt, amit és ahogy a sportról írok. Sokan csak panaszkodnak, de nem érdekük jobban lenni, nagyon kényelmes úgy maradni, mert lélektani előnyökkel jár. Például ettől kíméli őket a család, nem hagyja ott őket a férj, vagy nem kell a megváltozott napirend, az átformált test következményes konfliktusait vállalni, megbirkózni azzal, hogy a nő nincs otthon annyit, vagy önbizalomdús és vonzó lett. Ez is érthető, és az is, hogy emiatt én vagyok az irritáló, de én nem akarok olyan életet, és nem akarok a negatív meg okoskodó mondataikkal sem találkozni, nekik nincs mondandóm. És még: óvok mindenkit a túl sok külsőségtől, hiú öndeklarációktól (“én is sportos vagyok, én is blogot írok, ide nézzetek!”), a testmódosítás természetellenes, költséges, szexista értékrendű formáitól.
De hát az erős szexi, nem?
Ennek ellenére rettentő sokan ócsárolnak, próbálnak a testemmel megalázni, 55-nek nézek ki, férfias vagyok, csúnya az arcom, műttessem meg, csúnyák a sminktetoválásaim (!!!) stb. Akármit csinálnék, akárhogy néznék ki, gyaláznának, mert őket a blog és a különbözésem irritálja, iletve a saját silány életük. Ha valaki komoly munkát fektet a sportba, abból mindig komoly személyiségfejlődés, egészségjavulás és igazi öröm fakad. Mindenki észre fogja venni, és sokakat zavarni fog. Aki rusnya, az ekézni fogja, aki nem rusnya, az békén hagyja a sportolót. Elég nékem az én sportolásom. Erős, egészséges, formabontó akartam lenni – az lettem.
Elég komoly összefoglalót írtál nemrég arról, hogy mi volt a feministákkal a konfliktusod. Személyesen milyen a viszonyod velük?
Hát olyan, hogy a csakazovassát még mindig kedvelő, aktív és rangos feministák megírják nekem privát, hogy ők is hasonlóképp ábrándultak ki az áldozati műsorból vagy konkrét csoportokból, és végre valaki megírta. Nagy haver senkivel nem vagyok, mert én alkatilag nem bandázom, magánzó vagyok, és inkább női szempontú író vagyok, saját sorsom és értékrendem összegzője, mint aktivista. Jobb is, ha a mozgalmi terekben kussolok a többgyerekes, “életpárti”, nem agyonbonyolítós, abortuszellenes, kötődős, heteró, szenvedélyes, de csak szerelemből szexelő attitűdömmel, mert mindig megbántok valakit. Világnézetem szerint persze feminista vagyok, elvből ellenzem a szerepalapú létet, a mérgező férfiasság (toxic masculinity) megnyilvánulásait, a szexszel, társkereséssel, a testreprezentációval kapcsolatos manipulációt, tárgyiasítást és játszmákat, és ez nem tud nem megjelenni a szövegeimben: emiatt az írásaimmal (meg az életmódommal) mindenképp emancipáló, tudatosságot növelő üzenetet közvetítek. De ebben a gyakran indulatos, érdekalapú, lavírozó, haverkodó, érzelmileg hergelt netes harcban nem veszek részt. Hajdan én ugye fent voltam a Civil nők levelezőlistán, de ott is döbbenetes fúrások, nőellenes, ellehetetlenítő akciók voltak, ráadásul az ambíciózus Gumiszoba és szárnysegédje nagyon csúnya, önös marketinggel, szereplésre éhesen tolta a saját “ügyét”, megfojtva a beszélgetéseket, sunyin célozgatva a konditeremnek, a proteinnek estek neki.
Közben felfedeztem újabb platformokat is. Egy részük a csevegős, dühös, hírekre reagálós fajta. A másik típus (a transztéma kapcsán mélyedtem beléjük) a magát rettentő komolyan vevő, Aurórába járó, elméleti, művészkedő vonal, ők mondjuk szerencsésen kiírták magukat a komolyan vehetők köréből. És vannak simán fontos témákról beszélő, okos, komoly helyek, de ott is vannak visszás dolgok. Én magam a legelső idők óta tudatosan nem foglalkozom azokkal a témákkal, amelyekre mindenki ráugrik, és cincálja, szakértőt játszik, viszonválaszok születnek sorban, megosztáshullámot váltva ki, mert én elefántcsonttoronyban élek, talminak tartom ezt a közeget, és nem szeretem a habverést, azt, ha kívülről jön és kiszámítható a téma. Nem is tévézem, ezek az aktualitások nem érdekelnek, a sorozatok se. Érdekes, fontos és jó, ha nők társadalmi témákról beszélgetnek, szellemesen érvelnek, ha terjednek a jó mondatok, fontos hírek. De nagyon káros az, ha valaki közügyként tálalja, hogy belebukott az életébe, nem tudta szeretni a férjét, mégis vele maradt, unja az anyaságát, rosszul keres, vagy már nem vonzó a férfiaknak.
A netes öntudatoskodáson kívül mitől javulhatna a nők helyzete?
A nőknek igenis lehetne jobb életük, más szemléletük a saját feladataikról és pontosabb, újraértelmező jellegű önismeretük. Sajnos, gyakran Stockholm-szindrómások és önsorsrontók, úgy maradtak, de másokkal szemben forradalmárként lépnek fel. Vádaskodnak, megtagadják saját múltjukat, döntéseiket, és elvitetnék a balhét a mulasztásaikért a férfiakkal úgy általában, az életük férfiszereplőivel és a rendszerrel. Ezen nem segít, hogy a férfiak alapértelmezetten és sokkal inkább ezt teszik, hatalmi pozícióból nyígnak. Ezek a félig feminista, férjes, visszavágni vágyó, eldurvult hangú nők engem mindig zavartak, mert én mindig a skandináv kapcsolatról beszéltem. Nem tetszett a jajongás, hogy “megcsalt a szemét!”, a szexet elutasító, játszmának használó, haszonelvű stratégia, senkinek a története, aki nem szerette, de azért benne maradt, és különösen az nem, hogy elválni eszük ágában sincs. Jobb életet szeretnék a nőknek, bátor döntéseket, és igenis az egyéni utakban hiszek. Itt azonban beleütközünk az álbalos “dúsgazdagon, munkahely nélkül könnyen sportolgat meg jár színházba” érvelésbe, az elitizmusvádba, ami abszurdum, mert a lényeg ingyen van, a tudat szintjén dől el, amellett sokkal nehezebb a helyzetem a kritizálókénál, de persze dobozolnak bőszen, bűnös gazdagságnak nézik azt, hogy máshogy költöm el a pénzt.
Mit jelent az, hogy levágtad a trollok hét fejét?
A troll mitológiai lény, mindig új feje nő. Troll nem csak az, aki ellehetetleníti a beszélgetést a posztjaim alatt akadékoskodással, az öncélú ellenkezésével és feltűnésvágyával – vagy épp a saját sztorija erőltetésével, sőt, a rajongással. Nekem inkább zaklatóim vannak, meg olyanok, akik szorgosan megfigyelnek és valahol máshol tudatosan verik a habot körém, súlyosan jogsértő akcióik vannak, például a személyiséglopás, e-mailhabosítás is. Most annyi történt, hogy néhányukról megtudtam, mert volt türelmem utánajárni, kik ők a való életben, és készül az “ilyenek vagytok ti – a leggörényebb trollok” sorozat. Az arcukat látni önmagában megerősítő volt, hiszen minden troll Óz. Nagyon magabiztos, ha engem kell rajtakapni vagy túlzónak nevezni, de ha ránézel, röhögni kezdesz. Sosem felejtem el a Nőkért főtrollját (köszönet Dalmának a sztoriért!), aki egy görnyedt, pattanásos, vézna férfi volt, és élőben egy hetedikes kémiakönyv mögé bújt a sarokban a feminista rendezvényen. Rossz ízlésű terekben, elhanyagolt testekben, sivár magányban, netfüggőként élnek, borzalmas kis szorgoskodásaik vannak, ízléstelen építményeiket tákolgatják, gyakran nem fogant gyerekük. Sokan sugalmazták, hogy hogyan kéne reagálnom ezekre az emberekre, vagy korholtak érte a hátam mögött, hogy visszaszóltam, amivel valójában azt üzenik, hogy nekem a szemétkedéseket szó nélkül el kéne viselnem. A “rá se ránts” üzenete az, hogy másvalakit célponttá tenni, űzni homályos motivációból rendben van, a netes erőszak normális, a “sztársággal” jár, rendben van. Nos, én nem viselem el. Megírom, mert fontos, és hogy tükröt tartsak, deklaráljam, hogy normálisan, bátran, relevánsan is lehet a netes felületeken írni. Az élesség belefér, az űzés, hazudozás, sunnyogás nem. Nem érdekel, ezt ki hogy értékeli, nem zavar, ha bosszúnak gondolják, mert az értékelők is gyávák, ők se voltak egy napot sem a cipőmben, és ti amúgy is csak az aljaskodás öt százalékával találkoztok. Nem én szálltam rá másokra, és ez nem vita. Kozmáékkal sem vita volt.
Most mit fogsz csinálni?
Megsütjük a nyulas linzert, aztán olvasok nekik sokat. Lőrinc próbál, meg a kis menyemmel születésnapozik. Engem is megpuszilt közben a sárkány, de az én hajam ezt hamar ledobja, általában minden pigmentet.
2019. áprilisi bejegyzés, a végén aktuális összegzés: aggodalmaink kilenctizede mindenestül téves
Jaj, nőjetek már fel, ezt egy j-vel írjuk – jajdultam fel ezen a reggelen is, ezúttal el voltam kapatva a bulis-szuverén berlini meg kényeztetős lombardiai napok után. Megszoktam, hogy csak a saját fogmosásommal kell foglalkoznom, nincs vita ilyen szinten senkivel, magam döntök – az ételt meg elém teszik.
Sokan szorítják a gyerekeiket, és helyettük élnek – jaj, csak fel ne nőjenek! Addig jó, amíg kicsik! Üres lesz a ház, elárvul a kerti hinta! Kinek főzök? Egyedül maradok, nézhetem a férjem buta fejét, ha megvan még…
Aki olvasott itt, tudhatja: én ezt nem komálom, ezekben a mondatokban minden megvan, amit nem bírok. Egyenesen azt állítom: a gyerekkel, gyerek által megélt érzelmi szükséglet bántalmazási forma, és súlyosan kontraproduktív a gyerek lelki egészsége szempontjából is.
Ugyanakkor nem toljuk el magunktól áldozatot játszva a feladatot, mert magunk vállaltuk őket, szerelemben. Nem gyűlöljük amúgy gumiszobásan a koktél, pasik, heverészés jegyében a gyerekes teendőket.
De ha felnőnek, akkor majd nem lesz ez a stressz, amely a napi apróságokból áll össze áthatolhatatlan heggyé.
Hétkor én ledőlök, nem megy tovább a verkli. Azt mondta a Garmin, nagyon kiütöttem magam, a legdurvább fokozatú aktivitás volt ez, hogy futottam 22,36 kilométert (tehát nem csak félmaratont, az 21,1 km volna). Bővebben… →
Tele vagyok élménnyel, alig jutok íráshoz: az elmúlt napokban egyik túláradó, legmélyebb rétegeimet is érintő behatás után jött a másik, és ez most főleg színház és lélek. Katona (Kamra) maraton, mind a négy Eszterrel és Tündével, és kettő Lőrinccel:
Péntek: Jeanne d’Arc MUST HAVE
Szombat: Berlin, Alexanderplatz
Vasárnap: A mi osztályunk MUST HAVE
Hétfő: A kaukázusi krétakör MUST HAVE
Megszeretek színészeket (Mészáros Béla, Elek Ferenc, Rujder Vivien, Tasnádi Bence), ismerőssé válik a rezdülésük. Megterhelő, sírós, színésszel összenézős pillanatok: te is, én is. Bővebben… →
Jaj, nem tudok mit kezdeni a velemkorúakkal. Nem is értem, amikről nekem mesélnek. Tele vagyok erővel, örömmel, de nem tudom velük megosztani. Másban vannak, bezárultak. Nem lelkesíti őket se edzés, se színház. Szabadsághiányban élnek, az egyedülállók is.
Csak a pasik, a problémák mindig.
Az egyik abban vergődik, hogy nincs pasija, mikor lesz már, vagy éppen van, de nem jó, ezen kombinál, aztán meg megint nincs, nem is volt jó, mégis szívfájdalom, nem ő lett a Zigazi.
A másiknak a férje a börtönőre. Nem engedi el, elvárja, hogy otthon legyen, nem ad pénzt. A jóságos, paternalisztikus férj.
Ez a férj nem közönyös, ő jelen van, nagyon is. Szervez, intéz, ellenőriz. Engedélyez dolgokat, meg nem. Véleménye van.
Szabotál sokszor. Nem tetszik neki, ha jól van a felesége, arra beszól, ne legyen jól, maradjon a szerepben.
A házasság lehetne skandináv, egymáést szerető két ember vállvetve-szövetsége, bizalom, játék, szabaddá tenne, kihozná a jót – a jót hozná ki belőlünk, nem a neurózist és a panaszt. Mennyit írtam én erről!
Most a valóságról írok. Arról, ami tőlünk a hiedelmeink, értékrendünk foglyaként telik.
Megy ez a kereszténydemokrata busongás időnként, hogy csökken a házasodási kedv, hát nem is csoda: a túl erős nők kiherélték a férfiakat, a nők nem gyengédek, bújósak, asszonyosak többé, a magas elvárások miatt a férfiak a futó kalandot keresik, nem mernek elköteleződni.
Házasság van, nagyon is van. Még mindig bőven köttetik, s ami van, egyforma. Mert mindannyian ugyanott nőttünk fel, ahogy Lobster írja.
A nőnek még ma is kegyosztás, jutalom, hogy akadt valaki neki is, hogy megkérték a kezét, sokan erre hajtanak is a hiedelmek és improduktív stratégiák öntudatlan foglyaként. A nagy nap, a csokor, a fehérség, a székszoknya, a zenekar, meg az összes klisé, giccs…! Az az igazi. Templomban! (Ahol aztán rosszkor térdel le.)
Ha egy nőnek nem akad példány, az dacosan mondja, hogy ő sose akart ám. De olyan szinte nincs is, akit nem érdekel a téma.
Itt tartunk ma is: tetszik nekünk, még nekünk is ez az egész hagyományos felállás. Akkor korrekt a pasi, ha komoly kapcsolatot akar, elköteleződik. Ha mi vagyunk a vállalt, a kitüntetett, a főnő. Pedig ez a rosszabb, ami a mai állapotokat és szereposztást illeti. Amelyben mindenki elromlik, eltorzul, űzött, játszmázó lesz. Ma a szeretők boldogabbak a feleségnél, mert ott az öröm és a bizalom a lényeg.
Nem is lát tisztán a feleség. Víz alól nézi a dolgokat, minden homályos, zúg, tompa.
Ez olyankor érted meg, ha valamiért mégis kibukkansz a vízből, és a feleségszereped, háziasszonyságod, anyaságod helyett, mellett elkezded a saját énedet, életedet élni. Vagy ha szerető leszel, és rálátsz onnan az egészre. Döbbensz is.
Amire, a saját élet élésére mármint, azt mondják, önzés és magány… Aha. (Nekem időközben macskáim lettek a Fütyizörejen /antifeminista, gyűlölködő oldal/, egyedülálló anya vagyok /elkenve, hogy özvegy…/, és egy lányom van, de ha mégis több, nem én nevelem. Miért, ki? Mindig is én neveltem a három gyerekemet.)
Nagyon erősen belénk nevelték, hogy a házasság az igazi élet, ez romantikus, erre kell vágyni, az esküvő a nagy nap, akkor milyen szépek vagyunk, és mindenki minket irigyel. Vagy csak gyereket akarunk ennyire, és akkor már garanciákkal.
A férfi inkább hallgat, neki ez nem akkora nap, mert neki utána jön a jó. Részt vesz a ceremóniában, vagy vidámkodik, vagy tűr – de a látszat ellenére neki ez kedvező deal.
Neki a huszonéves nő (akkor még akár a majdani feleség is talán) izgalom, vadászat, de később még más fiatal nők is, és ők nem csak úgy szembejönnek ám, hanem társkeresőn társkeresi őket. Rajta nem fog az idő, csak a nőkön.
A saját, harminc-negyvenes, megroskadt, csalódott felesége meg már rég nem izgalmas: B tervvé válik, ami a szexet illeti. Jó az, ha nincs izgalmasabb. Szegény. A feleség inkább hasznos, ám folyton korholt bútordarab. A jó munkaerő, csak meg ne tudja, hogy nélkülözhetetlen. Hogy az élet nélküle összeomlik. Aki minden szívást vállal, otthon helytáll, neveli a gyerekeket, főz, öreget ápol, megértő, tartja a látszatot (a maga érdekében is), nem válik el, gondoskodik.
Ami nem látszik kifele, amiről nem beszélünk, az pont az ágy, ettől hamar elmegy a nők kedve: nem szeretik őket, nincs nyugi és ölelő harmónia, igazi gyengédség, odafigyelés, nem kívánáson alapul a szex, nem is kívánatos a férjük se nekik, és talán sosem élvezték, azt se tudják, miről maradtak le. Az is egyfajta házimunka, meg kell annak is lenni. Ezért a nők a kihasználtságukért az ágyban állnak bosszút: ott sztrájk van.
Nem baj az, lehet panaszkodni a feleségre és erre hivatkozva csajozni. De a jó munkaerő, az kell. Mert tolja az életet. És nem csak az alapértelmezett gyereknevelést, háztartást. Elmegy postára, könyvel, ügyintéz is – ő tudja, hol vannak a papírok. Ő a feltétele annak, hogy a férfi, ha úgy alakul, hogy sok a munka, akkor nem ér haza, napokig nincs otthon, külföldön van – és mégis van neki működő, szép családja. Van hova hazamenni, és te ott állsz az út végén.
Ha fel nem lázadsz. De sok nő inkább belebetegszik, nem lázad nyíltan. Blogokon panaszkodnak, de maradnak, tartják a frontot. Összefutunk, és akkor mosolyogva bemutatják a férjet nekem.
Minden házasságban élő negyvenes nő rá van csavarodva a férjere, lesi, mit szól, utálja, de tart tőle. Mindegyiknek szűk a mozgástere. Nem válnak ők sem, csak ha már tényleg tarthatatlan, vagy nagyon reaktorszerű a férj szeretője.
A férjek elfogadnak minden előnyt, de másfele keresik az örömöket, és alakoskodnak. Ne legyen nyílt konfliktus, csak ez a lassú, mohó felélés van. Minden ürügy jól jön, hogy ne kelljen otthon lenni. A gyerekük se nagyon érdekli őket, csak amikor hatalmi szót lehet bevetni, vagy arra használni, hogy értük aggódva rendszabályozzák a nőt: mi lesz a gyerekekkel? A túlterhelt anya azért nem kezdhet új tanulmányokba, nem mehet sportolni, mert neki otthon a helye. Ez ma, városban, tanult, jómódú emberek között is megy.
Egyszerűen nincs a férjekben annyi korrektség, hogy azt mondják: ez nem jó nekem, nem maradok benne, nem becsülöm a másikat, szenved mellettem, én se szeretem már, vállalom a konfliktust. Vagy nekifutnak a váltásnak, aztán pincsiként mennek vissza, mint az én szerelmem. Kell nekik a feleség, a hasznos munkaerő, a férji identitás, de szidják az asszonyt, ez is kell, hogy szidhassák, sóhajtozzanak. Pedig nekik van mozgásterük. És válás után sem lenne sokkal kevesebb közük a gyerekhez (addig se sok volt, csak beledumálni szerettek. A ruhaméretről, a köhögés elleni szerről, a rizs hollétéről, a gyerek érzelmi életéről, iskolai dolgairól fogalmuk sincs).
Megvannak a maguk terepei, a munka, van, akinek barátok, menő hobbi, laptopba bújás, és a titkos csajozás, pornótól szeretőig, fantáziától nagy röhögős megbeszélésekig. Nem beszélgetnek az asszonnyal, némák, de keseregnek a szeretőnek, akivel viszont órákat: akkor lehet a feleséget kibeszélni, háta mögött alázni, az otthoni sanyarú szexet részletezni hüppögve. A házasság, a család meg eközben meg se rezzen, megy tovább, hiszen ha férfi vagy, akkor mindez kényelmes díszlet, alapellátás. Nincs semmi baj, nem tudja anyós, szomszéd az igazat. Lehet morogni, miért nem forróbb a leves, tisztább az ágynemű, halkabb a gyerekhad. Kipréselni még valamit, még tíz százalék idegbeteg vigyázzállást, türelmet, helytállást, örömtelenséget és takarékoskodást, lehet nagy duzzogva belemenni még egy gyerekbe, és lehet csináltatni a cég kellemetlenebb intézendőit is az asszonnyal, ha hitelképes a nő, az se baj, rá lehet azt is nyomni, lehet még feszesebb munkatempót elvárni, mindezt nem is gondolni munkának, aztán forgatni a szemeket. Hogy de megöregedett és milyen kedvetlen az asszony, ráadásul az ÉN pénzemből él!
Ha meg virul a nő, ha résen volt és nem hagyta tönkretenni magát, ha ő a jó alakú, jön-megy, akkor de sok ideje van! Ez nem jár! Ha jó neki, lehet szabotálni, megjegyzéseket tenni. Megígérni duzzogva, aztán pont mégsem ráérni, amikor elmenne, és apának a gyerekkel kéne lenni, szökőévben egyszer…
A jó munkaerő erőlködve tart ki és pótlékokat keres. Férje ellen, durcásan vesz méregdrága hordozókendőt, vagy lesz vegán (“apa pizzán él”, és jézusom, milyen apák ezek), kezd futni. Gyerekes sunyiságai vannak, eltitkol pénzköltéseket, lapít. Kárörvendő, máson köszörüli a nyelvét. Az ébredése, ha ébredezik,nnyi, hogy nem tartja normálisnak a férje külön örömeit, kontrollálja, féltékeny rá. Rosszat kíván neki, és nem érzi cikinek, hogy egy ágyban alszik az ellenséggel.
Nem tud meglenni nélküle, és ócsárolja. Ha rá tudna nézni magára, ezt nem tartaná korrektnek ő sem, de nem tud.
Nekem nagyon szép, skandináv házasságom volt, vagyis, sok munkával azzá alakítottuk: az én önismereti és feminista, valamint szexuális és múltfeldolgozó ébredésem éppen az együttélésünk éveiben zajlott, és működött is, amikor nem törtek bele a pénzéhes, kotnyeles rokonok. De én is jobb fej vagyok, nem funkció, amióta egyedül vagyok felnőtt magam.
A házasságomban, bármilyen harmonikus is volt a vállalásunk, az intellektuális szövetségünk, a hétköznapjaink, nem tudtam, ki vagyok. Nem azért, mert még János sem volt elég jó, hanem mert ennyire kényszerítő a szerep, ekkora árnyékot vetnek az énre a feladatok.
Eltelik így kényelmesen az élet, nyeli mindenki a megalkuvásait, vádjait, hazugságait, aztán lehet kiírni a boldogságot az instagramra, meg feszíteni az ezüstlakodalmon, hogy mi kitartottunk egymás mellett.
És még azt is elvárjuk mindennek a torzságnak a tetejébe, hogy nagy individuális szerelem legyen az eleje, pedig az se semmi, hogy hűvös, ám korrekt viszonyban, haragvás, mérgező játékok, bűntudatkeltés nélkül élni tudni valakivel több évtizedig.
*
Én nem tiltakozom és panaszkodom, hogy miért olyanok. Ha egyedül, hát egyedül, jobb ez így. Tudom, milyennek kéne lennem ahhoz… és én nem akarok olyan lenni. Mi ebből a kiút, hogyan marad meg a társadalom, lesz mindneki boldog? Fogalmam nincs. Tűrj. Legyél tudatos. Köznyomorból van egyedi menekülés, drága áron – mást én nem látok. Meséljenek azok a lesajnált nők, akiknek megváltás volt a válás.
A személyeskedés tilalma minden értelmes vitában alapvető: nem azt nézzük, ki mondja, ő maga kövér-e, munkanélküli-e, megsétáltatta-e már az aranyhalát, hanem az állításait, a témához kapcsolódó érveit, tartalmilag.
Hát, ez is olyan, hogy mindig mondják, többnyire akkor, amikor nekik jól jön, de nem úgy van az. Bővebben… →
Olyan igazi nagy rendrakásra nem volt elég: el kéne vinni egy csomó ruhát, cipőt megfelelő helyekre, a használhatatlanokat kíméletlenül kidobni. De azért meghitt a piros szoba, szépek a szőnyegek, a régebbi legókat elpakolták, barátságos a tér, persze csak olyan mi-módra (könyvek, játékok, félbehagyott, ám ambíciózus vállalkozások nyomai mindenhol).
ez se most volt. én szeretem, ha zöld a fenyő, ha kevés és hagyományos, nem-műanyag a dísz, ha nincs tele műhóval, girlanddal, angyalhajjal.
Sok sűrű téma után egy kis visszatekintés: család, élmények, sport, a ritkábban kitett képek közül. Megmutatom az életemet, kedvenc hangulataimat és tárgyaimat. Van, hogy profi a fotó, máskor az a lényeg, ami rajta van. Bővebben… →
Amúgy jól vagyok. Köszi az üzeneteket, kérdéseket, és többeknek a segítséget, jelenlétet!
Tegnapelőtt este professzionális kezek leszedték az anyajegyemet a tarkómról. Én megkérdeztem a doktort, fogok-e még elegáns konttyal tangózni fényes termekben, vagy csak a B ligában, ahol az a szexi, hogy mindenki “egyedi”. Majd kértem, ha negatív a szövettan, tegye már vissza majd a helyére, jó volt az ott.
Ezen a képen nem látszik. Ami látszik, azzal nincs gond. Még nincs meg? Vagy a hajam miatt? Vagy mert ez szerelmes hely itt? Az biztos, hogy nagyon sok napot kapott a nyakam bringázás közben az évek alatt.
Egyben kérve kérlek titeket, menjetek anyajegyszűrésre, dermatoszkóposra, onkológus bőrgyógyászhoz.
Hülye helyen van, mert nem látom, nem is láttam soha, nem tudtam róla. A sebet nem tudom magamnak kötözni. A heg elég nagy, mert jó alaposan kimetszették, és azt így lehet összevarrni.
És megfeszülős helyen van. A fejbiccentő és a hátizmok nagyon erősek. Ez a nehéz. Maga a műtét csak a bőrt érinti, fogászatnyi macera, lidokainos érzéstelenítés, semmi fájdalom, húsz perc és haza, viszont nem tudom forgatni, előre hajtani a fejem, mert feszül a seb. Nem kell figyelni, könnyen kezd fájni, és az elintézi a helyes tartást.
Az enyhe, egész napos kényszerű tartás fáraszt. Korlátoz, nyűgössé tesz. Azért ez mégis hegy, és három gyerek, háztartás, kutya, Juli új iskolába jár. És én ennyitől is egocentrikusan azt hiszem, hogy mindenki másnak jó, minden hepi, csak én vagyok az invalidus.
Pedig mindkét gyerek iskolájában mentő járt ma. És sokan tudták meg ma is a Rossz Hírt.
Minden relatív, ez is kiderül. Leguggolok (ez két g, egy időben vadul figyelmeztettem mindenkit, hogy egy, és nem tudom, honnan vettem, álmodtam talán? mamuttal keverem?), mert hajolni nem tudok, és olyan könnyű, mintha az ilyen nehezített helyzet mutatná meg: nem fáj a térdem, derekam. Jóleső, a hajláshoz képest.
A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.
Közben pedig a blogon ez történt. A profilképes, nyúlfarknyi, sem el nem mélyült, sem nem szép, sem nem nagyon eredeti poszt miatt. Kommentekben is ment a nagy döbbenet (áskálódás) (máshol linkelve). Értem én ezt? Nem értem. Sohasem is értettem. (A sötét az IP-címek száma, a világos a kattintásszám).
Amúgy jelenleg ezek a blog hat és fél évének legnépszerűbb posztjai. Ezekből a nem-rovat jellegűeket ajánlom (1., 2., 4., 5., 7., 9., 11., 13., 14.). Mindegyiket olvastad?
Futni jöttem Madridba. Mindjárt az érkezés után, másnap reggel meg is volt a félmaraton. Napfény, történelmi épületek, csupa nő, közösség és énerő:
Életem legjobbját futottam (a korábbiak: 2:34 2016 nyarán; idén tavasszal a Vivicittán 2:32:01, most szeptemberben a WizzAiren 2:35:09, itt pedig 2:27:11 – előny a pálya és a viszonylag jó terep, a jó idő, hátrány a taknyosságom).
Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották.
A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
Nem találkoztam szexizmussal, sem semmilyen visszás jelenséggel. Sok férfi csatlakozott be rajtszám nélkül, és egészen megható módon támogatták, húzták végig a távon a partnerüket, akiknél jobb futók voltak.
Rengeteg meleg és leszbikus pár is van mindenhol, az itteni Pride a világ egyik legintenzívebb fesztiválja.
A futás persze csak a turizmus ürügye, akkor már megnézzük a várost. Egyrészt remek futótársammal, Orsival vagyunk itt (eredetileg olvasó, de már többször elegyedtünk európai városokban és futottunk is együtt), aki kulturális élményekben és a gyakorlatias teendőkben is ideális partner, másrészt a Legjobb Európai Városok túrasorozatunk újabb állomása ez Balázzsal és a gyerekekkel, amelyet még 2013-ban kezdtünk (a korábbiak: Barcelona, Sitges, Milánó, Bécs, Tromsø).
Most is szép lassan, magunknak szerveztük meg a nevezést, repülőjegyet, szállást, végül és itt a programot, amely sok sétából áll és a múzeumok zárás előtti, ingyenes két óráira alapoz.
Madrid tele van parkokkal, a parkok pedig ragyogó színekkel, örökzöldekkel és pálmákkal.
Vasárnap este bejutottunk a Pradóba, és ott megnéztük Dürer önarcképét, Ádám és Éváját, Goya életművének javát, a sötét korszakát is a Saturnnal, meg a koraiakat, a Meztelen Maját, Rubens A három gráciáját.
Goya néha tunya volt ráírni a nevét a festményeire:
Másnap hosszan sétáltunk a királyi palotához vezető parkban. Sütött a nap, végre megjelentek az addig hiányolt madarak, és akkor már miért ne papagájok?
szolmizálni tanítja őket
ez pedig a palota távolról
Este a modern művészetnek hódoltunk a Reina Sofíában. Megnéztük a Guernicát:
Aztán Mirót, Dalít, és sok André Kertész fotót.
Az a jó ezekben a napokban, hogy ha nincsenek az otthoni hétköznapi teendők, akkor együtt nézünk új dolgokat például Lőrinccel, arra reflektálunk, előjönnek mindenféle, régebbi megbeszélnivalók, elmondatlan sztorik, filmélmények, és nagyon közel kerülünk egymáshoz.
Lőrinc mint felnőtt és világpolgár, önállóan vásárol, angolul megkérdezi, merre van a tejszín, mire is a kasztíl dolgozó a leglendületesebb spanyoljával elküldi a fogkrémek felé. Nagy anekdotavadász a fiam.
És kivirult a csacsipacsi üzletág is, fázás ellen pompás, íme az újak:
„Hát persze. Nincs itthon se tej, se kenyér, se semmi.”
Hát persze. Hétfő van, ilyenkorra rendszerint elfogy minden, ilyenkor rendszerint vásárolni megyünk.
„Lepihensz egy kicsit, vagy menjünk most?”
Gyors gondolatmenet következik, elemzem, milyen volt a napom, mit akarok még csinálni, mennyire akarok túllenni a fejünk fölött nyomasztóan lógó vásárláson, amit régen utáltam, meg most is utálok, csak már megszoktam. Persze van annak egyfajta meghittsége. Kár, hogy most nem vagyok vevő a meghittségre.
„Menjünk most.”
„Jó. Akkor felöltözöm, te meg vedd elő a zacskókat.”
Ilyenkor mindig bevillan, hogy szemben a szelektívgyűjtéssel való nyűglődésével, zacskók terén valahogy mégis milyen környezettudatos. Aztán rögtön az is bevillan, hogy itt nem a környezettudatosság a lényeg, hanem a bolti zacskó harmincöt forintja. Ez nem spórolás, csak hát mégse fizessünk fölösleges zacskókért. Hiába, rendszerető ember.
Igazából a zacskó a legrosszabb szó ezekre, az egyik egy füles vászonszatyor, a másik egy bolti hűtőtáska, szigorúan nem a megfelelő üzletlánctól, hadd nézzenek majd a boltban.
Ülünk a villamoson, csak egy megálló, szívem szerint sétálnék. Hiába, nem jók már a térdei.
Jön a haditerv.
„Venni kell tejet… mennyit iszol meg?”
Sok tejet iszom meg egy hét alatt.
„Jó, majd ott kitaláljuk… kenyér, paprika, sajt… A vajat nehogy elfelejtsük.”
Nehogy.
Mindig, kivétel nélkül mindig ugyanazt az útvonalat járjuk be. Ez adja az esemény rituális jellegét. Pénztárok mellett be, kosár. (Bosszankodás, hogy nincs kosár.) Egyenesen, el a zöldségespult mellett. (Bosszankodás, hogy milyen drága a paprika. Ez már lassan pofátlanság.) A tejtermékeknél jobbra, fontos, hogy ne felejtsük el a vajat. Szóval elkezdem keresni, sosem jegyzem meg, mi hol van itt. Közben meglátom, hogy a szokásos szeletelt sajtunk új csomagolást kapott. Ez a történetben már jelentős fordulatnak tekinthető.
Viszem is a sajtot, ő már a tejeknél áll, a homlokát ráncolja. Ránézek, majd a kartonokban felhalmozott tejre. Gondolkozom, vajon hány embernek lenne ez elég.
„Nézd csak meg, mikor jár le!”
Megnézem. Mondom.
„Áh, jó, vegyél hatot! Áh, nem is, hetet!”
Hiába, sok tejet iszom meg egy hét alatt.
Két jobbfordulat, jönnek a kekszek. (Bosszankodás, hogy pont nincs olyan.)
Egyenesen, balra, pékáru. (Bosszankodás, hogy milyen száraz. Igazából én teljes mértékig meg vagyok vele elégedve, de azért helyeslek.)
Jön a „pár dologért még visszaszaladok” rész, közben ő már az abszolút megegyező hosszúságú sorokat méricskéli.
Érdekes, hogy a „tejből, kenyérből, sajtból, paprikából” mennyi minden lett.
Jó ez a hely, rekordidő alatt lemegy a sor.
A pénztárnál különleges szisztéma szerint megy rutinszerűen a pakolás.
Bankkártyával fizet. (Bosszankodás, hogy elfelejtette a kódot.)
Ahogyan megyünk kifelé, nála hét tej, nálam minden más, már éppen megkönnyebbülök, hogy na, megint túl vagyunk ezen… Ekkor azonban elhaladunk a virágosok előtt.
Megáll, odafordul, lerakja a hűtőtáskát benne a tejjel, előveszi, felrakja a szemüvegét, a kezét a háta mögött összekulcsolja, felsőtestét kissé előredönti, és néz. Lassan ide-oda fordítja a fejét, szemléli a kirakott virágokat. Megjelenik közben az eladó.
Idegileg készít ki ez a fázis.
„Segíthetek?”
„Áh, tudja, nagyon szépek, vennék is, csak az a baj, tudja… nem tudnám hová rakni…”
Minek állunk itt akkor, könyörgök? Persze nem szólok semmit. Csak illik már kivárnom, amíg nem vesz virágot, ha már az előbb vett egy halom ételt, amit jó részt én fogok megenni.
Megadom magam, lerakom a vászonszatyrot. Bár már érzem, mi lesz.
Alig érinti a földet, hangzik az ítélet: „Áh, majd legközelebb. De nagyon szépek, köszönjük, csak hát már annyi van otthon… Na, csókolom.”
Hiába, szereti a virágokat. Tényleg tele vagyunk növényekkel.
Felébredek, hallom, csattog az eső. A nyár köszön el ma éjjel. Nem szorongok most azon, hogy mit hagytam kint a teraszon, hogy fogok holnap futni a pocsolyák között – az egyetlenné előlépett, fehér szuper- – cipőmben, hova teregessek, meg a szokásos.
Csak hallgatom, kábán és elbűvölten. Hányszor hallhatom még ezt?
Élek.
Mit számít a sok aggasztó apróság ehhez képest? Bővebben… →
Jellegzetes nyári agybaj, írtátok is kommentben: a megkopott vakáció vadócai folyton kajálni akarnak, és ez a te feladatod. Otthon lebzselnek, egyre jobban az evés strukturálja a napot, központi témává válik. Állandóan kérdezgetnek, mikor lesz és mi lesz “a kaja”, kívánságaik vannak, de ha eléjük rakod, akkor finnyognak, nem azt kérik mégse, kisírnak még egy desszertet, utóvacsorát. Bővebben… →
Az augusztus ismét a provokatív posztoké! A fel nem tett, kényelmetlen kérdéseké és a közhelyeken túlra merészkedő válaszoké.
Rettenetes. Ki hiszi azt, hogy nekem nem? 1976 májusában születtem. Kicsit csodálkozom, miért néznek rám így, mi ez az egész? Hiszen én egy fiatal lány vagyok, ez a belső közérzetem. (Hogy fiatal lány vagyok, az az én titkom.)
Azért érdekes, hogy miken paráztam régen. Egészen mélyen belsővé tettem olyan elvárásokat, parancsokat, normákat, amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én mitől érzem jól magam és mitől működöm jól. (Ez az interiorizáció.)
Lassan áll össze ez a poszt, mert fáj. Mert a gyerekkorom, az anyám, a jelenem van benne, mindazok, akik használtak. Itt ülök húsz sora fölött két napja, rá-ránézek, most lendültem bele.
Mint egy bank, amelyből mindig csak kiveszenek. Bővebben… →
Kezdjük ott, hogy én igazi, nem metaforikus sikítófrászt attól kapok, ha valaki elkezdi mesélni az álmát. Az emberek többsége semmilyen sztorit nem képes élvezetesen előadni, az álom egyébként is oszthatatlan, más álma zavaros dögunalom.
Na de lehet, hogy nekik más az ízlésük. Most mesélek a sajátjaimról. Sikítotok-e?
Mit üzennek az álmaid?
Az ezo-spiri álomfejtős vonalat én hatalmas parasztvakításnak tartom, a grafológiával, az enneagrammal és a többivel együtt. Minden, ami ellenőrizhetetlen, szimbolikus, visszaélésre veszélyes, a családállítás is. Az ironikus, folklórgyűjtő Krúdyt pedig durván félreértelmezték. E nívón felül sem igen foglalkoztat a téma. Persze nekem nincsenek nyugtalanító, visszatérő, üzenetként értelmezhető álmaim, és ezért nincs okom ott keresni a lelkem nyitját.
Madrid eleve fennsík, körülötte a táj lent van, ez döbbenetes látképeket eredményez, a pálya az első hét kilométeren emelkedett, aztán lejtett, és összességében is ereszkedett. Könnyű, magától értetődő élmény volt. Háromezren voltunk, szóval ez egy kicsi és nem is szabályos (a nemzetközi atlétikai szövetség, az IAAF szerinti) pálya volt, vagyis itt nem lehet hivatalos rekordot futni (ahogy a versenyek többségén sem). Helyi, közösségi futás volt, amelyben a nyolc kilométeres betétszámot a női nemi csonkítás elleni tiltakozásul futották.
A félmaratont kenyai csoda nyerte 1:11:34-gyel. Oltaruesh Perine Nenkampi a neve:
ez pedig a palota távolról
