túlélő vagyok

Pedig nem azért vágunk, hogy meghaljunk – akkor nem ezeken a testtájakon (és nem ezt) csinálnánk.

Ma már süt rám a nap.

Ma már nem takargatom a hegeket.

És észreveszem másokon is a hegeket.

Ezen a blogon nincs tabutéma, és ha valaki engem a falcolás miatt gúnyol, ha vádaskodik, leelmebetegez, az nem engem minősít. Kedves nethasználók! Mások elemi traumáiba, méltóságába nem mászuk bele, nem pletyózunk, nem kavarunk. Újat mondtam most?

A lányokat arra trenírozza a neveltetésük, hogy ne szóljanak, ne törődjenek a fájdalommal, ne panaszkodjanak, ne tegyék szóvá, ha valami sérti a méltóságukat, inkább hozzanak folyamatosan áldozatot mások kényelme kedvéért, a szexuális élményektől a szülésen és szoptatáson át a legalja házimunkákig, az idősápolásig, vécétakarításig és cipekedésig.

Én úgy nőttem fel, hogy nem szabad panaszkodni, mindent kibírunk: nem tudatosult, hogy fázom ÉS tehetek is ellene, hogy éhes vagyok, hogy szúr, nyom valami, hogy menstruálok, hogy kényelmetlen egy ruha, hogy tizenkét órája gyaloglunk már, hogy nem tetszik egy ajándék, étel, érintés, közeledés, és nem tudtam, hogy szabad ezt szóvá tenni, nemet mondani, változtatni rajta, mert én nem számítok. És csak a falcolás volt olyan fájdalom, ami már elérte az ingerküszöbömet, és kifejezte, és a sokkja egyben el is fedte a szorongásaimat.

Emellett elég hatékony módja volt a beszorítottságban annak deklarálására, hogy a testem az enyém, azt csinálok vele, amit akarok, nem mondhatja meg senki. Ha akkor keményen sportoltam volna, az is ezt fejezte volna ki.

Egyébként nincs rajtam piercing, tetoválás, égésnyom, más jellegű hegből is csak kettő (huszonnégy éves koromban PCO-ciszákkal műtöttek, talán én voltam az utolsó műtöttek egyike, ez azt jelenti, hogy csonkolták a petefészkeimet, de ennek mára nincs nyoma, és rögtön utána teherbe is estem; három hónapja pedig leszedettem egy anyajegyet); nem ittam komolyan, és soha nem dohányoztam, alig éjszakáztam; nem tört csontom, nem volt császármetszésem, abortuszom, nagyon megóvott testem van, szóval a hegeim a legegyértelműbb lenyomatai a lázas ifjúságnak és a szenvedésnek.

Jó látni, hogy a gyerekeim merik képviselni magukat, nem félnek jelezni, ha nem szeretnének valami ételt, ruhát, nem csinálnak ebből ügyet, választanak, döntenek, nem vállalják a szívást. De mindig meglepődöm, mert én nem mertem szólni sose, nem illett, illetve nagyobb szegénység volt akkor még, rengeteg fabrikált holmi, ruhadarab vett körül, nem létezett ez az iparias tárgyözön, fast fashion sem.

Én pedig belemerültem a puha melltartó, az álom Ecco cipő, a napon heverészés, a legfinomabb ételek vigasztaló terápiájába. Ma már komolyan veszem, hogy jó legyen nekem – ugyanakkor bírom a gyűrődést is.

Figyeljetek a gyerekeitekre.

Szeressétek őket, beszélgessetek sokat, nyitottan, ráérősen, elszámoltatás és merev tilalmak nélkül, és ti magatok is legyetek önazonosak!

Én a családtagjaimmal, bár nyilvánvaló, hogy látták, tudják, soha nem beszéltem nyíltan a falcolásról, egyedül apám jegyezte meg egyszer az egyik partneremre, hogy lám, ver, de ez nem volt igaz, viszont az illető élénken (dühösen, persze csak nekem…) tiltakozott e vád ellen, a többi nem nagyon érdekelte. Most nyíltan beszélni róla, nem szégyellni, nevén nevezni gyógyító élmény.

Itt olvashatsz a témáról magyarul (lefordított anyag): http://deakjudit.hu/falcolas.html

“jobban elviselik a fizikai fájdalmat, mint a lelkit”: https://divany.hu/eletem/2015/03/27/onbantalmazas/

https://pszichoforyou.hu/onsebzes-ongyilkossag/

Angolul:

https://www.mentalhealth.org.uk/publications/truth-about-self-harm

https://www.healthline.com/health/cutting#what-to-do

Én is írtam már róla:

kiált a testem

top 10 – kín

15 thoughts on “túlélő vagyok

  1. Istenem.
    “Én nem számítok” – és ebből következik, hogy amikor tanulok szólni, akkor is gyötör a bűntudat egyes helyzetekben. Olyankor is, amikor az elemi érdekeimet sértik. Olyankor, amikor szó nélkül használják erőforrásaimat, majd mikor én ezt szóvá teszem, megelégelem, nem hagyom: én vagyok az ő szemükben az igazságtalan, a szemét!
    Vannak ám gondok a fejekben…

    De ki lehet jönni belőle, és kint sokkal jobb, mint bent. Először ijesztő, de robbanásszerű energiát ad, és ettől leszek erősebb.

      • “és mivel interiorizáltad ezt, jó alaposan beléd verték, a saját szemedben is.” Ez a legfájdalmasabb. Az eszemmel tudom, hogy nem kérek semmi extrát, csak korrekt, egyenrangú viszonyulást. De ez nekik többletenergia. És a zsigereimben érzem, hogy nekem ez nem jár, túl sokat kérek, önző vagyok, másokat akarok lenyomni azért, hogy nekem jó legyen.

  2. Azt hiszem, a mi kultúrânkban úgy általában hatalmas tabu a negatív érzelmek nyilvános kifejezése. Nemcsak nöknek/lányoknak. Szomorúság, reménytelenség, elkeseredettség, düh vagy akár a gyász … zavarba hoz, elbizonytalanít, arra sincs müködö mintânk, a magunkéval mihez kezdjünk, nemhogy a másokéval. Marad hát a szégyen, az elfojtás, a minimalizálás, a tagadás. Gondolkodtam rajta, hogy olykor ez valószínüleg nem arra vezethetö vissza, hogy ‘te nem számítasz’, hanem (feltételezve, hogy jól-rosszul, de szeretjük az illetöt, aki szenved), a saját nyomasztó tehetetlenségünkre: ‘Látom, hogy szenvedsz, de fogalmam sincs, hogy reagáljak, így inkâbb úgy teszek, mintha nem látnâm.’ Közben reménykedni, hogy majdcsak elmúlik. Aztân majd a terapeuta jópár évvel késöbb remélhetöleg tudni fogja, mi a helyes reakció….

    • Nekem olyan egyszerű ezt kimondani, témává tenni, felszabadító. Pedig tudom, milyenek az emberek, mire használhatják ezt fel, maffiózó húga-pornóművész-agresszívanyuka is ezt túrta ki a blogról, ezzel turnézott mindenhol. És hát azt is tudom, az ő lehúzott redőnyeik mögött, a bezárt hálószobáikban is mik történnek. Azért csapnak le kifele arra, aki ilyen látványosan defektes, ezzel űzik, hajszolják, így terelik el a saját szarjaikról a figyelmet.

      • De amivel szembenéztél, azzal már gondolom, nem tudnak bántani? És a történeted talân eröt ad másnak is, hogy vállalja, amit eddig önmaga elött sem szívesen. Csak a homályban olyan félelmetes minden, kilépve a fényre eltünnek az árnyak… Szembenézéstöl függetlenül szerintem minden értelmes ember számára nyilvânvaló, hogy aki magát különbnek beállítva más fájdalmán, nehézségein gúnyolódik, az csupán a saját hitvânyságât bizonyítja. Mindenki, aki megküzdött a gyógyulásáért, megerösödéséért, joggal lehet rá büszke, és ugye azt írtam, hogy más fájdalmâban nem gyönyörködünk, a gyülölködök, zaklatók megszégyenülése feletti elégtételt viszont nem tagadnám meg senkitöl…

      • Szart keverni, ellehetetleníteni bárkit bármiért bárki tud, nem minden fölött van nekem hatóköröm, nem a megértésemen, feldolgozásomon múlik ez, hogy telemocskolják ezzel (és mással) az ismerősi körömet, a netet. Engem nem bánt, nem tagadom, nem zavar. De mindenki az én falcolásomon rugózik, és nem értik, nem is hallottak még erről. Újságolvasó (?), érett, sokakat ismerő, kamaszokkal is kapcsolatban levő emberek. Fontos szólni róla, behozni a témát, ez fontosabb a saját (megértett, feldolgozott) történetemnél. Azért örülök, ha osztják.

  3. Anyám mesélte (60 éves), hogy nemrég ébredt rá, hogy ő nem köti össze azt, hogy szomjas, azzal, hogy inni kellene. Szomjas, hát szomjas, most nem az a fontos. Krónikusan keveset is iszik, neki tudatosan kell magát “itatni” emiatt.
    Lehet találgatni, hogy mi az, amit tőle sajátítottam el és meg kell(ett) haladnom…

      • Az időseknél ez nagyon gyakori. Simán egy pohár vizen vannak egész nap, mert nehéz tartani, nehez lerángatni a ruhat, nehéz felállni a vécéről. És sajnos a kevés folyadéktól még jobban leépülnek.Nem lehet meggyőzni őket.

    • Ugyanez, nagyanyám is, anyám is. Első a kötelesség. Anyai ágon minden generációban a nők húzták az igát, ők is mondták meg többnyire, mi legyen, de kidolgozták a belüket, a férfiak pedig elitták a keresetüket. Így felnevelni négy-öt gyereket, tényleg nem az volt közben a fontos, hogy mik lennének az igények…

  4. Azért én is látok fejlődést, a mostani kamaszlányok talán már jobban tudják képviselni magukat. Vagy nem is magukat, mert sokszor fogalmuk sincs, kicsodák tulajdonképpen, nagyon bonyolult a dolog.
    Azt tapasztalom nap mint nap, hogy akire valóban odafigyelnek otthon, nem a helikopterezés megy, azok tudják csak reálisan látni magukat, felmérni a képességeiket, csak azt utasítani vissza, ami már nem fér bele. Akinek megvan az a tapasztalata, hogy egyet nyikkan, anyu ugrik, fogalma sincs, hogy mekkora a teljesítőképessége, mert sose lett igazán kipróbálva (se sportban, se tanulásban, se munkában). Ők gyakorlatilag bármilyen kellemetlen, energiabefektetést igénylő dolgot csípőből utasítanak vissza. És vannak, akikre sose figyel oda senki, csak nőjön valahogy fel, és keressen végre pénzt, hogy haza tudja adni anyunak, akitől apu elveszi a családit, de az öcsit is fel kéne nevelni valamiből.
    Fogalmam sincs, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek meg fognak-e szűnni valahogy, valaha (szerintem sem rövid, sem hosszú távon nem), de annak az időnek már el kellett volna jönni, hogy ha valaki azt látja, gyerekek szenvednek, lépjen. Nem a családból kiemelésre, gyámügyes rémtörténetekre gondolok, hanem azokra a valódi lépésekre, amiket meg lehet tenni, ha rokon, tanár, óvónő, bárki észreveszi, hogy kislányok, nagylányok (de fiúk is sokszor) bántják magukat. Hiába minden gazdasági vagy társadalmi fejlődés, ha az emberek nem tudják szeretni a saját gyerekeiket…

  5. Nekem egy sebhelyem van, amit magamnak okoztam. Nagyon éles az emlék. Engem arra emlékeztet, és fog is most már életem végéig, hogy ez nem módja a kitörésnek, és nem old meg semmit. Zavaros, hogy mit akartam vele, ugyanakkor értem az akkori önmagam. Nagyon nagy bajban voltam. Boldog vagyok, hogy már nem.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.