soha nem tudják meg, miről maradtak le

A Napraforgó Egyesület nőnapi konferenciát szervezett a Kossuth Klubban, négyen voltunk előadók. A moderátor Betlen Anna volt. A közönség és köztük a blogolvasók szép számmal képviseltette magát (modorost olvastam az előbb), noha a fodrászom túlzásba esett, élmény volt hallgatni Nagy Beáta szociológust (a nők közéleti szerepéről), Arapovics Mária művelődéskutatót (a szabadkőműves nőkről), Márki Anitát, az Otthon szültem című könyv szerzőjét (a férficentrikus-agyonműszerezett, illetve a háborítatlan szülésről), és élmény volt beszélni is (előadásom címe a bejegyzés címe). És a legjobb volt találkozni veletek, olvasókkal, látni az arcokat, és örülni egymásnak. Köszönöm a meglepetéseket! Megjelent egy trollunk is, nagyon jól mulattunk rajta.

Olyan szép ez a vasárnap, kirándultunk, aztán sokat aludtunk tegnap, van fűtés (meleg víz!!!) és kutya, még a korrektúrát is leadtam — tényleg egzotikus érzés ez így, csak lassan haladok a bejegyzéssel. Amelyet azért fontos megírnom, mert afféle összegzése a blognak.

Először a blogról beszéltem, ezt nem írom most le, mert jól ismeritek, hogy mik az előzmények, mikor indult és milyen sokan lettünk, inspiráló beszélgetés színhelye a blog, és hogy hogyan szoktak néha a férfiak reagálni minderre, a lényeg, hogy azt mondtam, hogy terápia, közösség és ügy, tapasztalatforrás és önkifejezés.

Nem vagyunk szőrös lábúak, nem harcolunk folyton, és nem gyűlöljük a férfiakat. Naponta helytállunk: takarítunk, neveljük a gyerekeket és a többi, de egyszer, nőnapon mondjuk ki, hogy rengeteg nő, rendszerszintű okokból, mint nő marad le a következőkről.

A legtöbben lemaradnak a világ teljességéről, lehetőségek soráról, rendszerszintű okokból maradnak le, és nem is tudják, hogy lemaradtak.

A lányok neveltetése, a jó kislány szerepe — milyen fájdalmasan szép beszélgetés volt ez a blogon — eleve korlátozza, amit a gyerek- és kamaszlány megtapasztalhat, amire vágyhat felnőttként, amerre elindulhat. Az igazi élet, a vagányság, az önfeledtség szinte zárva van a lányok előtt. Később szűkös és igen korlátozó szerepek közül választhatnak, akár munkáról, akár magánéletről van szó: lehetnek jó tanulók az egyetemen, aztán és főleg feleségek-anyák. Ami a munkát illeti, lehetnek segítő foglalkozású szakemberek, hátterek sikeres férfi mögött vagy vállalkozásban, lehetnek továbbá ügyek láthatatlan és fáradhatatlan előremozdítói, közéleti szerepük pedig akkor legitim, ha jótékonykodnak. Közben kedvesnek, befogadónak, szerénynek és konfliktuskerülőnek illik lenniük, és nem panaszkodhatnak se bérre, se munkakörülményre, se láthatatlan hierarchiára. Aki panaszkodik, az “öntudatos” annak pejoratív értelmében, örökké harcol, keresi a konfliktust.

Igen tipikus női szerep még a szeretőé, ez illik ugyan a rendszerbe, de tabu, és a környezet szakcionálja. A szerető mint intézmény a férfiak kényelmét szolgálja: a kettős élet, a két különböző funkciójú nő rendkívül kényelmes. hogy van, aki gatyát mos, és van, aki aztán letépi, az meghasonlás ellen biztos recept, viszont mind a két nőt biztosan kifosztja.

Ha egy nő nem akar gyereket vagy nem akar partnerkapcsolatot, esetleg nem heteroszexuális, a társadalom nem hagyja jóvá a választását, és ettől örök magyarázkodásra kényszerül.

Nőként nem könnyű a dolguk a művészeknek és tudósoknak sem, és a néhány vezető beosztású nő is érdekes tapasztalatokról számolhat be. Az “ugyanolyan értékes, csak más” szöveg maszlag, akik ezt mondják, csak a szavaikban tartják ugyanolyan értékesnek a legitim női szerepeket — a nők hátul a konyhában, mi meg foglalkozhatunk az igazán fontos dolgokkal –, és nem igaz, hogy mi nők eleve, nemünknél fogva másra vagyunk rendelve. A teremtés koronái nem szeretnek nőkkel megmérkőzni vitában vagy állásért, nem szeretik az erős nőket, példaképeket sem, olyankor azonnal ömlenek a gonosz sztereotípiák. Mert leginkább a gyenge-gyengéd nők rajongói e vezérigazgatók és családapák, az “elférfiasodott”, “dühös”, a “férfiakat lenyomó” nőket senki sem szereti, nőtársaik sem.

A nő, ha egy mód van rá, ne legyen politikus és ne legyen forradalmár — a FEMEN-aktivisták emblematikus története jelzi ezt, amit kaptak, az a diktatúra ellen küzdők büntetése szorozva a nőkre általában is sújtó szankciókkal.

Sokszor érzékeljük úgy, hogy nincs itt semmi probléma. Ahogy Dézsa írja,

szegregált és elégtelen oktatásban részesülő, egészségügyi ellátásból lényegében kihagyott, sajátos nevelési igényű kategóriába sorolt, ártéri vályogházban lakó, tizenéves, borsodi, cigánynak címkézett lánynak lenni nem ugyanazt vonja maga után (az erőszaknak való kitettség tekintetében), mint harmincas éveiben járó, egyetemi végzettséggel rendelkező, biztos egzisztenciával bíró, Pesten lakó és dolgozó nőnek lenni. mindketten át fogják élni, hogy nőként meg vannak különböztetve, de biztos, hogy teljesen másmilyenek lesznek az ezzel kapcsolatos élményeik.

Én meg ehhez azt teszem hozzá, hogy az utóbbi szavát halljuk, ő, aki gyakran jómódban élő családanya is egyben, szokta állítani, de még a blogon is, hogy neki ez a kiteljesedés, nincs itt semmi baj, őt még soha semmi diszkrimináció nem érte, mit ágálnak ezek a boldogtalan és erőszakos feministák, és az ő szava a hangos, avagy ő fog a problémáról nem szólni, eljátszva, hogy működik ez, kérem szépen — mint a listás politikusnő, aki tizedmagával kornyadozik a parlamentben, és állítja: nem kell kvótarendszer, lám, ő is bejutott! –, aki pedig tudhatná, és eredményesen is szólhatna arról, nem csak a maga nevében, hanem éppen hogy másokért, hiszen ő ír az újságba és őt kérdezi a riporter, elmondhatná hát neki, hogy nem működik, hogy baj van, és hogy mekkora a baj.

Ha szép az élet, ha nincs nyomor, ha a férjünk ún. megértő és segít, de mégis csinálnánk valami mást is, akkor is meglepő akadályokba ütközünk. Elsősorban önmagunk az akadály, az a hihetetlen sok kétely és önmarcangolás, amit a patriarchális rendszerhez illeszkedő szocializációnk belénk plántált, ha valami másra is vágyunk az előírt szerepeken túl. Na, mondhatjuk, hát akkor csak rajtunk múlik! Holott ezt a meghasonlást a legnehezebb legyőzni.

*

Lemaradnak a nők, a nők közül ijesztően sokan, a maguk valóságával való találkozásról, rendszerszintű okokból maradnak le, és sokszor maguk sem tudják, hogy lemaradtak.

Bár a házassági problémák tabuk, nem illik kibeszélni a másikat, a blogon és a barátnői beszélgetésekben koncentrálódik a “nem is tudom, mit érzek” élmény. Amikor azt, hogy valami nem jó, érzi a nő, de azt, hogy mi a baj oka, sőt, azt sem, hogy amit érez, létezik-e, vagy ő túl érzékeny és képzel be magának mindenfélét.

A nők nem merik megélni és kifejezni a rossz érzéseiket, a mégoly jogos panaszaikat, mert azonnal odagyűlik anyós, férj és szomszédasszony, hogy elmagyarázza nekik, hogy rosszul gondolják. Ezek álproblémák, telebeszélték a fejedet, mondja a férj, aki szereti általában is meghatározni, mi a normális, mi a racionális, mire érdemes pénzt költeni és mi lehet téma egyáltalán, amelyről érdemes beszélni. Aztán az anyós: ne panaszkodj, nézd a jót, ez a dolgod, bírni kell, nekem sokkal nehezebb életem volt. Két szép, egészséges gyereked van, így a szomszédasszony, a férjed jól keres, hazajár, nem iszik, igazán örülhetnél neki.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy tudatosítsuk, mit érzünk,  milyen helyzetben vagyunk, milyen vágyak, hiányok mozgatnak bennünket, mi volna igazán kiteljesítő a számunkra, mi űzné messzire a frusztrációt, a pótcselekvéseket. A felismerés sokszor ellentétes lesz a korábban vállalt szereppel, hát még a felismerés kimondása. Természetesen nem tehetünk meg mindent, ami csak eszünkbe jut, nem mondhatjuk, hogy bár itt ez a kilenc szép gyerekem, én most elmegyek Nepálba megvilágosodni, bár ereink felvágásánál ez is jobb opció. Csakhogy a korábbi vállalás, miszerint szülőnek és támogató háttérnek lenni a mi feladatunk, a mi kizárólagos feladatunk, és nekünk az jó lesz, átverésen: hiedelmeken és beváltatlan ígéreteken alapul. Amit lehet: gyereknevelés, mások életminőségének szeretetteli és figyelmes javítása, életvitelszerűen, az önfeladásig. Nem, nem ez a nők dolga, és nem ez a nők boldogságának forrása. Mindez az élet üzemeltetéséhez tartozik, és közös vállalásnak kellene lennie, különben elkerülhetetlen a frusztráció, a romboló boldogtalanság és a párkapcsolat csődje, de legalábbis a pókhálós arc.

*

Jellemzően lemaradnak a nők a kompetencia megéléséről, rendszerszintű okai vannak, hogy lemaradnak, és legtöbbjük nem is tudja, hogy lemaradt, hogy miről maradt le egyáltalán, milyen kompetensnek lenni.

Arról az élményről marad le a nő, hogy amit csinál, az egyáltalán létezik, és értékes, és jól csinálja, lehet rá büszke. A női feladatsor olyan, mint a levegő: elemien szükséges és észrevehetetlen. Hihetetlenül lélekölő napi munkával javítják a nők mások életminőségét, rendszeresen és magától értetődően, legtöbbnyire fizetetlen munkával. És döbbenetes, hogy maguk a nők sem érzékelik munkának, hogy felmosták például az előszobát, és természetesnek veszik, hogy családtagjaik nem várják meg, míg felszárad. Ez ilyen, a takarításnak soha nincs vége!

Hát ha még másban volnánk ügyesek, máshol járna egy kicsit az agyunk, mint a család vagy a pénzkereső munka! Marad-e Hjalmar Ekdalhoz hasonlóan időnk, szabadságunk, jóváhagyja-e bárki, hogy tervezgessük az izgalmas jövőt, a “találmányunkat”, hogy megengedhessük magunknak akár az improduktív időtöltés luxusát? Ha nő vagy, hasznosnak kell lenned.

És még két, életünket alapvetően meghatározó szereplő figyelmeztet örökké a hagyományos női szerepre, egyben tiltja meg nekünk a kompetencia érzését. Már említettem őket: az anyánk, akit mindenen túl, mégis csak szeretünk, aki aggódik értünk, és akinek — végignéztük — sokkal nehezebb volt, és az anyósunk, akivel nem szeretnénk állóháborút, és aki szerint leginkább mindennek, amit teszünk, a férjünk javát és a gyerekeinket kellene szolgálnia. Ezért aztán sosem főzhetünk elég jót, sosem elég tiszta a konyhánk, soha nem lehetünk eléggé alkalmazkodók, lemondóak.

*

A nők túlnyomó többsége lemarad a kiteljesítő, valóban kölcsönös párkapcsolatról. Rendszerben kódolt okai vannak, hogy lemaradnak, és sokan, bár érzik, hogy nem jó ez így, nem ismerik fel, hogy mi a rossz érzéseik forrása, és hogy mit tehetnének.

Ez az a helyzet, amelyben, mivel kapcsolatról volna szó, a férfiak is szükségképpen lemaradnak, és ők sem tudják, miről maradtak le. A férfiak, akiknek kényelmes mindez, hosszabb távon mégis rosszul járnak. Mert a feleségük, bár teljesít, minimum kedvetlen, elveszítette a vitalitását, csillogó szemét és libidóját, de sokan mesélik a blogon is, hogy örök elégedetlenkedés mérgezi a mindennapokat, hogy a nő sárkány lesz, elhízott és vérmesen kontrolláló meg féltékeny, hogy soha semmi sem jó neki, és hogy hiába menne ekkor már a férj is párterápiára, a nő már csak válni akar, nem nézi a jómódot és a gyerekek érdekeit.

Azét maradtak le mindketten, mert nem valódi kommunikáción alapuló, kölcsönös, támogató rendszerként tekintenek a kapcsolatukra, hanem ahogy szokás: shouldokkal, elvárásokkal teli, illeszkedő szerepek egységeként. Jó esetben ezeket a szerep szerint vállalásait mindkét fél teljesíti, tehát a nő gyereket szül, elfogadja, hogy neki kevesebb jövedelem jut, üzemelteti a háztartást és általában a család életét, békés, “van szex”, nem néz a családon túlra, legfeljebb a családi büdzsé kiegészítése érdekében (vannak kivételek, természetesen, meg is kapják érte a magukét); a férfi pénzt keres, eltartja a családját, hazajár, nem iszik, tán még hűséges is. Ez volna a boldog család ijesztően sokak szerint. De a szerep akkor is bosszút áll. Ha folyton figyelmeztetjük arra a másikat, mi lenne a dolga, ahelyett, hogy valóban őt látnánk, őt fogadnánk el, és ebben a felszabadító őszinteségben tudnánk őt szeretni, helyeselni és támogatni, hogy ne a hiányok és traumák igazgassák a viselkedését, sőt, ha nem is tudunk arról, hogy ez így működhet, akkor biztos a kudarc.

Erről számol be a legtöbb nő: hogy a partnere használja és élvezi mindazt, amit ő megteremt, de nem helyesli a létét, nem szereti, amikor a nő megmondja, amit valójában gondol, érez.

Nem, nem tranzakcióanalízis-játszmák ezek, nem társfüggőség és nem is kommunikációs probléma: mindez csak egyenlő erőviszonyok között volna értelmezhető, és nekem az a gyanúm, hogy azért oly közkedveltek ezek a magyarázatok, hogy a nemek közötti hatalmi egyenlőtlenségről már megint ne kelljen beszélni. Hiába kommunikálnak a nők, hiába keresik a pszichológiai meg spirituális megoldásokat, hiába váltanak szemléletet, odáig juthatnak el, hogy a Henrik nem is önző, hanem Oroszlán.

Hogy milyen úgy élni, hogy valóban értékelnek, becsülnek, meghallgatnak, és mivel nem kell folyton védekeznem, lehetek őszinte, és ettől én is tudok szeretni, elfogadni, őszintén nagyvonalúnak lenni, azt én is csak a házasságomban, annak az utolsó egy-két évében értettem meg, amikorra le tudtuk tenni azt, hogy de rendes János, hogy vállalt engem. Elmondhatatlan a különbség. Nincs bűntudat, van életkedv, kitejesedés, szerelem.

*

Túlnyomórészt lemaradnak a nők, jellemzően maradnak le, rendszerszintű okokból a szexualitás elemi voltának megtapasztalásáról, és alig néhányan tudnak arról, hogy lemaradtak.

Sokaknál a testüktől elidegenítő, az önfeledtséget és intenzív, kezdeményező szexualitást tiltó neveltetés áll ennek hátterében meghatározó tapasztalatként, vagy akár a vallásos nevelés nőket korlátozó, férfiakat felmenteni hajlamos, iszonyatos üzenete. Mások viszont korai traumát szenvedtek el, egy-két-hét-tíz éves korukban váltak molesztálás, nemi erőszak vagy incesztus áldozatává, de emlékezetük törölte az eseményt, csak nyomait, az elidegenedettséget és bizalmatlanságot őrizte meg a pszichéjük. Ez az, amiről értelemszerűen adataink sem lehetnek, mert korai gyermekkorban, a szülő kontrollja alatt és a magánélet homályában történnek ezek a visszaélések. Megint mások, vagy akár ugyanezek a női szocializációjuk által terelve, a szerelmet idealizálva, a “végre kellettem valakinek” élményében válnak visszaélések áldozatává: nagyon akarják őket, megtapasztalják a férfiúi nemi vágy természetét, nem egyszer idősebb, tapasztalt férfiak kezdeményezését, akik, mint valami automatába, dobálják a nőbe a kedvességet, odafigyelést, elismerést, vacsorákat, míg alul valahára kijön a szex. (Ez is dézsánál volt, és nem találom most, és nagyon mennének már a gyerekek homokozni. De Vacskamatinak hála, itt a link: http://dezsa.tumblr.com/image/43217008612.)  A nők belsővé teszik e férfivágy parancsoló és elsöprő voltát, egyben jogosultságát is, és gyakran számukra idegen szexuális magatartásformákat vállalnak a tettenérhetetlen nyomás hatására, esetleg a férfi kitartó szorgoskodására, mintegy elvárásra kellene orgazmust és elégedettséget produkálniuk, teljesen függetlenül a valódi, soha, eleve fel sem ismert vágyaiktól és preferenciáiktól. Az ilyen nő soha többé nem lesz olyan önfeledt, mint aki testének örömében nevelkedett, a családjában nyílt beszéd övezte ezt a fontos témát, nem gúnyolták, nem szorították testképét, érzéseit szűk keretek közé, és valódi kölcsönösségben, bűntudatmentesen, szabadon válhatott szexuális lénnyé.

És megint idézek:

… a nőket sokkal intenzívebben/gyakrabban szexualizálják és tárgyiasítják, mint a férfiakat; nők sokkal nagyobb mértékben vannak kitéve a szexuális erőszaknak, mint a férfiak, és ez hozzájárulhat ahhoz, hogy eltérő legyen a különböző nemű személyek hozzáállása a saját/mások szexualitásához; a közös, normalizált elképzeléseink a szexről nagyon gyakran elsősorban a férfiak élvezetéről szólnak, a nők élményei, ha egyáltalán megfontolás tárgyát képezik, akkor is másodlagosak; a nők elleni erőszakot a férfiak felmentésével és az áldozatok hibáztatásával tartja fenn a társadalom.

Szinte lehetetlen a katartikus szex megélése ennyi elvárás között, az átszexualizált, a egészség és kényelem rovására is karcsú nők fétise, az irreális nőitest-kép regnálása idején, a pornóval, prostitúcióval, férfidominanciával és a nemek bután esszencialista (biológia, evolúciós) magyarázataival teleírt elmékben, a kölcsönösség, a szabadság és a felelősségvállalás általános hiánya közepette életünk minden területén.

S mivel a nők lemaradnak minderről, sok férfi is lemarad.

*

Felvázolódott ebből, amiket mondtam, a sok “lemarad”, a hiány negatívjaként valami eszmény. Az egyenlőségé, azé a világé, amelyben a nők lehetnek önmaguk, vannak választásaik, megélhetik szabadon a tehetségüket és a szexualitásukat, jól gazdálkodhatnak az energiáikkal. Hogy ez volna a Kánaán.

De, bár telhetetlennek tűnök, tegyük rendbe ezt a benyomásunkat, elvileg. Ez nem maximum: ez a sine qua non, az origó. Onnan kellene elindulni. Onnan lehetünk még boldogok, meg boldogtalanok. Ez nem olyasmi, hogy ha ezt “megkapjuk” (egyáltalán, kitől? normális ez, hogy kapjuk, mintha kegyet osztana valaki? normális-e, hogy, akárkiknél is, náluk van a hatalom, a jog, ami minket illet?), akkor majd nagyon örülünk, és ők is megnyugodhatnak. A megnyugvás veszti értelmét, hogy akkor nem ugrálunk tovább. Nem leszünk az egyenlőségért cserébe hálásak, egyáltalán: nincsen olyan, hogy cserébe. Nincs olyan, hogy de rendes. Nem tekintjük különös teljesítménynek azt, hogy valaki fogat most reggelente, és azt sem, hogy nem sújt rendszeresen a jogfosztottság bennünket — legfeljebb relatíve. Noha bizonyára kevesebb lesz a frusztráció és a kudarc, túl az egyenlőségen, az emberi sorsokat, párkapcsolatokat sok más tényező is igazgatja. Mindenesetre innen, az egyenlőségtől kellene elindulni, és onnantól van a boldogság, de még a boldogtalanság is, a normális emberi létezés. Most mondhatnék még egy mondatot, de ez jó lett befejezésnek, így abba is hagyom.

— még csak nem is emlékeztet arra, amit mondtam, ugyi? —

126 thoughts on “soha nem tudják meg, miről maradtak le

  1. A fodrász valóban barokkos remekművet alkotott, de nagyon jól állt és szép voltál (vagy) nagyon! Az eddig “blogszűz” barátnőmnek is tetszett a rendezvény 🙂 Ki volt a troll? – róla lemaradtam.

  2. “Bár a házassági problémák tabuk, nem illik kibeszélni a másikat, a blogon és a barátnői beszélgetésekben koncentrálódik a “nem is tudom, mit érzek” élmény”- Hogy mi lelkifurdalás, mikor írok az érzéseimről. Hogy most akkor kiadom a szemetet. Aztán az ember azt gondolja: de hisz se neve, se semmije nincs ott. Érzésekről írok, hát miért fedezzem azt, aki engem mérgezett? Hogy nem rosszaságból tette, csak butaságból és /vagy tohonyaságból? De miért falazzak még mindig neki? Még az én saját történetemben is? Hiszen én csak írok, miközben ő az életem vette el- ha úgy tetszik. Érdekes ez. Nekem a válság elején döbbent amiatt a férjem, hogy megtudta, elmondtam a szüleimnek, vagy a bnőmnek, hogy mi újság nálunk. Szerinte ez csak ránk tartozik. Ergo azzal hozzak döntéseket, aki soha semmilyen döntéshelyzetben nem mert felelősséget vállalni- Nevetséges. Igyekszem meggyőzni magam arról, hogy van jogom nyíltan vállalni, hogy szar a a házasságom és ki akarok lépni belőle. Nem az én kudarcom, legalábbis javarészt nem. Sokan megütköznek ezen. Ebből gondolom, hogy sokan- nagyon sokan- hallgatnak, vagy ami még gázabb, hazudnak nemlétezőt. Ahogy én is tettem ezt.

      • A házasságom kudarcait, válságait, de még a konfliktusait is nyíltan kezelem, a közvetlen környezet már érti, megtanulta, hogy én igenis felvállalom, beszélek róla -holott sokszor az én kudarcaim, sokszor az én hibám, gyarlóságom és kicsinyességem. Akkor is vállalom, és ugyanazok, akik festett mosolyokkal, hihetetlenül fantasztikus házasságokban élnek, meg sem merik hallani, még azt sem, mikor magamat hibáztatom! Félelmetes.

    • A “csak ránk tartozik” a bántalmazók és közönyösek védőbástyája, annak záloga, hogy bármi megtörténhet. Locsogsz-fecsegsz, konfabulálsz — ezt állította az én szótlanul elnyomó bántalmazóm. Tíz évvel később frappánsan túlméretezett válasz a blog.

      • Nem. Döbbenet az arcokon, mikor kimondom nyíltan: Elnyomó házasságban élek, és úton vagyok kifelé. Megütköznek. Ők nem erről akartak hallani. Miért hozom zavarba őket? Néznek. Van, akivel beszélünk. Mással lapozunk. Nem baj. Mihez tartás. Ha nem kérdezik, nem mondom. Ha kérdeznek, igen. Egyszerűen nem hazudok. Hallani is nehéz nekik.

        • nagyon ismerős. az elhallgatás, ha ez szóba kerül. a kivonulás ebből. a totális közöny. ez a ti dolgotok. e mögé a könnyű kiút. nem avatkozom bele kényelme.

          vesztem már össze a barátainkkal emiatt. nem mozdultak el azóta se. igazából mélyen belül nem értik miért nem igazodom, akkor nem lenne semmi baj.

          • És a család? A szüleim: hát nem mondtad! Nem? És otthon hogyan hallgattuk el anno? Hogyan falaztunk már akkor is? Mertem volna bevállalni a kudarcot most? És a tesóm: Hát én nem láttam ezt! – Nem? És azt tudod- e, hányszor fojtottad belém a szót azzal, hogy értsem meg a férjem? Nem akartad látni. Ha pedig ennyit feltételeztél rólam… ha azt hitted, hogy nekem ez a boldogság, akkor az a te szégyened. A tiéd és a férjemé, aki szintén úgy döntött, hogy nekem ennyi elég. Most aztán szomorkodhat. 🙂

  3. Te Éva, írjál már arról, mikor elmagyarázza, hogy te most azt érzed, hogy. Most azért vagy ideges, mert… Meg van az, mikor azt mondja, hogy neked azt kellene csinálni, hogy…. Pl azt mondod, meghülyülök a főnökömtől. Erre mit válaszol? Hagyd ott a picsába! Vagy: Küldd el a francba! Te meg nézel: Te is elküldöd a tiédet? Vagy felfogtad egyáltalán, mit beszélsz? Meg mikor azt mondja: Én nem tudom, kikkel barátkozol te, hogy ilyen hülyeségeket beszélsz… Hogy milyen lekicsinylő tud ez lenni. És ha szólsz, nem is érti.

    Vagy írni arról, mikor fiúkat nevelsz, és a kamaszfiú a rossz, vagy semmilyen apakép- szerep miatt elkezd bemozdulni a családfő szerepébe annak minden hozadékával. Vagy arról, mikor a kislányodban nem, vagy csak silány módon nevelődik a királylány, mert az apja nem méltatja figyelemre, vagy éppen kritizálja a fenekét, vagy a képességeit. Hogy hogyan rombolja le eleve a nőt a gyerekben. És hogyan zavarja össze a fiút.
    Vajon mennyi férfi van azzal tisztában, hogy miféle elképesztő felelősségeket rak le, mikor kivonul a gyerek neveléséből (amit én jobb szeretek úgy mondani a gyerek életében való jelenlétből)? mert ugye szak és egyéb irodalmat ezzel kapcsolatban a nők olvasnak. Egy férfi ritkán olvas írásokat az apa családban betöltött szerepéről. Ők jobbára csak úgy vannak, és saját kútfőjük és felelősségük mértékében részei a családnak. Jobbára a munka leple alá bújva semennyire sem. Szóval ezeket csak mi tudjuk inkább, de hogy vannak. Az apának baromi fontos szerepe lenne, amit a nő nem tud betölteni- betömni sem a lánya sem a fia életében.

    • Az első bekezdéshez rendelkezésre tudok bocsátani kiváló, friss alapanyagot: nemrég lapátra tett udvarlóm emailjeit. Amelyben elmagyarázza, hogy én ki vagyok és mit érzek, és azt miért. Pontról pontra cáfolom visszafogott válaszaimban- nem volt nehéz-, s látni kell, ezután hogy szabadul el az érvtelen gőg.

        • Ez hol? Lemaradtam. Kerek segitseget. Tenyleg, melyik posznal volt ez a trollkodas?
          Szereto felvetesehez egy ujabb elmenyem.
          Felolvastam a zuramnak az index cikk azon reszet, hogy a felelos beosztasban levo holgy elmondja, hogy tole a ferfiak szaktudasa, dontesi kompetenciaja ellenere azt kerdezik,hogy hogy van a lanya, es megemlitik,hogy ma milyen csinos.
          Erre a zuram azt reagalta, hogy ebben az esetben a nonek az a dolga (should, ugy, ugye), hogy visszakerdezzen, hogy es a te gyereked, hogy van. Majd a nonek (!)vissza kell terelnie a beszelgetest a szakmai kerdesre. Ez egy uj kihivas a nonek, ha ilyen a munkaja oldja meg ezt is.
          Na?
          (En erre nem mondtam semmit. Mert megint jott a benultsag)

      • Képzeld, nekem egyszer egy ilyen pasitól 180 lett a vérnyomásom, lemértem. Mondanom sem kell, azonnal megszakítottam vele minden kapcsolatot, amitől egyszeriben nagyon kívánatos partner lettem, és nem értette, hogy mi bajom. Hogy gyorsan lerázzam, azt mondtam neki, hogy nem érdemel meg engem. 😀

        • Ugyanezt mondtam és ez az igazság. A magas lécnél még semmi nem vált be jobban. Kicsit nehéz a jelenleg még együttlakás szintjén funkcionáló párkapcsolatomban is emiatt, de lényegesen könnyebb, mint amikor még magyarázni próbáltam az alapokat.

          • Na persze, a szomszéd fűje…. de az biztos, hogy nagyon szórakoztató, bár nem épp veszélytelen. Kőkeményre alapozott önismeret, vasbeton önbizalom és megveszekedett humorérzék, az kell hozzá.

            • Igen. Veszélyesnek nem mondanám, a rengeteg külön töltött időbe belefér akármi, én sem tudom, mikor merre jár az élettársam, nem is érdekel. A saját utamat egyengetem. Megedzett ez a kapcsolat, sokat tanultam tőle.

            • A hozzavalok felsorolasa a hazassaghoz. Ennel a temanal ugy latszik en hianyoztam…
              Az biztosnak tunik,hogy a te felsorolasodbol belolem valamelyik vagy hianyzik, vagy valami meg kell hozza…

      • Ezekben az órákban küzdök a szeretőmmel hasonló témában. Most ott tartunk, hogy túlreagálom a dolgokat, mikor udvariasan megkérem, hogy ne határozza meg az érzéseim, sőt ne minősítse hülyeségnek, amit gondolok. Még akkor se, ha szeret és amúgy kíváncsi minden rezdülésemre. A gond csak az, hogy minden ilyen után kevesebbet fog tudni rólam- ahogy a férjem is szépen elhallgattatott idővel. Szomorú vagyok leginkább 😦

        • 😦
          Hogy miért kell ennyit küzdeni az alapvető elfogadásért…
          Én már azzal boldog vagyok, ha nem söprik le az asztalról a gondolataim, érzéseim megítélésére adott cáfolatomat. Ha van igazi párbeszéd. A hülyeségnek minősítés, az komoly.

          • Amúgy az a durva, hogy ezek a csávók elnyomásként agy miként élik meg, ha valahogyan rékényszerülnek, hogy felhagyjanak ezzel a zsigeri arroganciával, frankón rosszul érzik magukat tőle.

            • A nemudvarlók is. Kedves ismerősök, régi barátok, óvatosabbak lesznek, előre védekeznek, pedig nem akarok semmit csak találó az észrevételem. Ha én megőrzöm is a humorom, láthatóan ők elvesztik a sajátjukat. Átléptem a demarkációs vonalat, azért.

          • És mostanra ott tartunk, hogy tán szakítás lesz. És most értettem meg, hogyan sétáltam bele a házasságomban is, meg mindig máshol a csapdába. Most, ezen a délutánon jöttem rá. Szóval míg odavan érted (és itt már több hónapról beszélünk. Már ennyi idő után a férjemmel a házasságot terveztük), addig minden cuki, és imád, és alig érzed ezt az arroganciát, vagy mit. Aztán egyszer mond valamit, ami megszúr, és szólsz, hogy nemár. Akkor visszalép. Máskor megint szól valamit, lesz belőle egy vita, de elcsendesül, csak marad valahogy tüske benned. Mire ezek eldurvulnak, vagy túl nagy teherré válnak, már a férjed, vagy az élettársad, és tényleg marad a nyelés.
            Namost az van, hogy még akkor is történhet ez így, ha odavan hosszan, egyszerűen olyan helyzet áll elő, hogy vitáztok egyet, és kibukkan a zsigeri hozzáállás. Hiába szeret, cselekszik- beszél a szokás szerint (hahaha… hülyeséget beszélek. Aztán meg lágyítjuk azzal, hogy túldramatizálom a dolog jelentőségét). Mostanra már nem törődök vele. Basszus, várom, hogy mikor jön az, hogy régen szexeltem, és ez rossz hatással van rám. Már csak röhögök.
            Minden pasi egyforma! És egyforma hangosan ágál, hogy ne tipizáljak!!!

            • Belefut az ember ebbe állandóan. Nekem ez lett a vízválasztó. Végül is idő van, férfi van. Hátha egyszer valaki kiállja a próbát.

            • Jól esett nekem is királylánynak lenni egy külső viszonyban, és jöttek pár hónap után ezek a dolgok. Mondjuk legalább így pár év után éltem néminemű nemi életet, már ezért megérte. De öreg vagyok már bohócnak.

        • Nagyon érzékeny vagyok mostanában erre: nagyon mást gondolsz arról, ami a köztudatban van, főleg a nemek közötti viszonyokról-egyenlőtlenségről, ezt ki is mondod, és akkor “ez hülyeség”.

    • Köszönöm, megfontolom, ha megy (ha homlokon csókol valaki), írok! De vendégposztokat is szívesen várok, mert jelentősen javul az életminőségem, ha a blogidőt napi két óra alá szorítom.

      Az apa jelenlétében pedig fontos szerepe van az édesanyáknak! Mint egyik, épp csak átutazó kommentelőnk írta. Gondolom, olyképpen, hogy “ne zárják ki” a gyerekeik életéből az apát, “ne hangolják a gyereket az apja ellen”, “ne akadályozzák a láthatást”. Üveges szemmel néztem a monitort: mi az, amiért végső soron nem a nők felelősek?

  4. az a baj ezzel az egésszel, hogy sokkal egyszerűbb behódolni,mint mondjuk a trambulinról pisilni a medencébe. ráadásul se védőháló, és a medencében víz sincs. nálam meg eljött az ugrás pillanata, és már kevésbé félek attól, hogy mi lesz, ha ugrom, mint attól, hogy mi lenne, ha minden így maradna, és az egészet szépen visszafújná rám a szél, ott fent a trambulin tetején. .

    • Se védőháló, se víz, se garancia arra, hogy találsz jobbat. Nem is érdemes abban a reményben meglépni, hogy a következő sarkon talán belefutsz az igaziba. Simán benne van, hogy ezzel a húzással a gyerekvállalás idejéből is kifutok, mert mondjuk öt év múlva találkozom a hozzám méltóval. És mégis. ha már ennyi időt elb.sztam félelemből rossz kapcsolatokban, ezen ne múljon.

      • Vagy öt év múlva se 😀 Valamint negyven fölött már lehetőleg ne akarj pasizni. Már a társkereső szolgáltatók se állnak veled szóba. Ez halál komoly, nem szerveznek bulikat 40 felettieknek, múltkor direkt megnéztem 🙂 De mégis egymilliószor jobb, mint naponta megalázva lenni egy méltatlan kapcsolatban, elkötelezve egy méltatlan ember mellett. Ezek nem üres szavak, bizonyíték erre ez a blog is. Bevallom, én elhűlve olvasom itt a férjes asszonyok történeteit és amit sose gondoltam volna, tisztára szerencsésnek érzem magam 😀

        • Mar egy ideje megfogalmaztam ezt magamban.
          Hogy miert vagyok itt?
          Miert beszelgetunk?
          Mit ad nekem a blog?
          Mit adtok nekem kommentelok?
          Egy szo csak:megertest.
          Sok sok megertes nelkuli beszelgetesen, sok sok megertes nelkuli even, evtizeden vagyok tul.
          Ezert ertheto, hogy milyen mertekben szomjaztam ra.
          Anelkul, hogy ures omlengesse valna irom ezt. Es koszonom.

  5. Én a férjemmel voltam, és éjfélig beszélgettünk utána. Megint 🙂 Köszönöm, mi csak miattad mentünk, de a többi előadás is színvonalas volt és nagyon gondolatébresztő. Több ilyet!

        • A tobbseguk tamadasnak veszi. Gyanakvoak -boven vannak persze nok is, oh epp ma kaptam kioktatast egy sporttarsnomtol,hogy a biblia azt mondja, tiszteld uradat, o pedig szeressen teged, es amikor felvettem, hogy a szeretet moge milyen konnyen lehet elbujni, feladatok elol kibujni, azt mondta, hogy ezt rosszul latom –

          ezert mindennel szemben bezarkoznak, ami innen jon, vagy ehhez kapcsolodik. Igy azert nehez, eleve nehezitett talajon kuzdelembe kezdeni.
          Ezert gondolom, hogy nagy dolog, hogy ti ketten. Jo lenne, ha ez lenne az origo, amugy eredendoen.

          • Jaj, mit ír a Biblia, ááá! Az a legfontosabb parancs benne, legalábbis anno ezt tanították a gyülekezetben, hogy szeresd Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Ennyi. A többi részletkérdés.

          • Én ezt komolyan nem értem! A szeretet mögé elbújni? Ha szeretsz valakit, VALÓBAN szeretsz, akkor miért akarnál elbújni, kibújni, megbújni, stb.? Meg hogyan? És minek tényleg? Nyilván arra gondolok, hogy abban az esetben, ha viszontszeretnek. És ezt tudod, érzed, tapasztalod. Nem csak mondják.

            • Ugy ertettem, hogy mosogass dragam. Nagyonszeretlek egyebkent.szoval ez igy nem konkret, de jol lehet mondogatni, mig a no altali hazimunka nagyon is konkret. Ha nincs kaja az asztalon akkor nem tiszteled az uradat, ne is vard hogy szeressen. Igy ertettem a kibujast.
              Nem egyenlo a ket oldal,eredendoen aranytalan.

            • Azért a kibújás, mert addig szeret, amíg kényelmesen teheti. Én innen tudom, hogy sajnos nem igazi a szeretet, hogy valami másra van jobban szüksége. A kényelemre. És én nem fogom megváltoztatni. Más az elsődleges igénye.

            • Kérdezze meg az ilyen asszony, hogy mit szeretsz bennem, drágám! Ha azt mondja, hát őőőő, mindent! Akkor az gyanús. Ha kéresd, sorolja darabonként, és hallgatás jön, akkor biztos lehetsz benne, hogy egyetlen szó elég: kényelem. De ha megkérdi, mit jelent ez bővebben, hát szét is szedheted: háztartási alkalmazott, nevelőnő, ingyen kurva. Az effajta “szeretés” erről szól. Kár egyébbel ámítani magunkat.

            • A hagyományos “a férj szeresse, a nő tisztelje” csak szöveg, a tiszteletnek számon kérhető elemei vannak, például bizalom, a döntés átengedése, a szeretet viszont olyan, hogy csak rámondják, hogy “én szeretlek, drágám (a magam módján), de…” — és a de után van a közöny, lustaság, felelősségnemválallás. Tehát nem valódi szeretetről van szó.

          • Ó 😦
            Tudod, Árnika, az a félelmetes, hogy ismerek jó néhány olyan párt, aki a fent említett képlet szerint éli a mindennapjait, de ismerek jó néhány olyan párt is, ahol biz a nő mondja a férjnek: mosogass, drágám, de amúgy szeretlek. és foglalkozz a gyerekkel, mert én unom, nem bírok vele, vagy csinálj vele, amit akarsz, de amúgy szeretlek, meg persze a gyereket is. Olyat is tudok, ahol az ifjú pár egyetlen szobában lakott, és a lány díszítette a szobát virágokkal, miegyébbel, a fiú meg kidobta a “gazokat”, a díszeket, mígnem a lány szült két gyereket (magának), azokat nem lehet kidobni. És olyat is tudok, ahol a férj egyszer kínjában megkérdezte a feleséget: mondd, te szereted a kicsinket? (mert a kicsike az apához bújik, vele érzi jól magát, a nő még megfogni sem tudja rendesen, bár barátnői körökben szívesen fitogtatja, milyen klassz anya ő, még a teste is, ni, milyen tökéletes maradt a szülés után). Bocs, ha hosszú voltam. Csak úgy érzem, mindkét oldalon van igazságtalanság.

            • az efféle viselkedés mindig gyanús. Biztos tudod, mi folyik ezeknél a pároknál? Ebben a blogban rengeteg írást találsz, amelyek rávilágítanak a szegény drága ember és a látszólag sárkány, vagy manipulatív nő viselkedésének hátterére. Majd a szerző bizonyára belinkeli.

            • Örömmel várok minden linket. Nem hinném, hogy érdemes lenne olyan “sztorikat” beírnom ide, amelyek valóságtartalmáról nem győződtem meg személyesen. Ez nem olyan blog, nemde?

            • Te, Kiri, ugyan, miért ne lehetne így (hogy a nő adja át a gyereket a férfinak) néhol, miért ne lehetne ez is egy verzió személyes alkalmasság, kedv alapján (vagy ugyan, mennyire traumatizálódott az a nő vajon szüléskor, gyermekágyban, csecsemővel, hogy nem megy neki az anyaság, és mennyit bírt vele korábban, mennyire elege lehet, hogy nem megy neki az anyaság? Érdekes lenne amúgy az ilyen, hibáztatott-lepasszolós családokban megmérni, még így is mennyi időt tölt a nő a gyerekkel és a mosogatással vagy más “női” feladattal, és mennyi energiát aggódással, szervezéssel — érdekes következtetésre juthatnánk!). Ha nem szóltunk, hogy máshol, tízszer-százszor annyi családban az apa passzolja így le a feladatot, akkor bele kell férjen szóvátétel nélkül ez a verzió is! Hacsak nem gondoljuk, hogy alapvetően azért a nők feladata volna a gyerek-háztartás mindenestül.

              És főleg: semmit sem bizonyít. Mindkét oldalon igazságtalanság, békés szimmetria, megnyugodtunk, menjünk haza — hányszor kell leírni, hogy nincs szimmetria, és nem az esetek száma a döntő, hogy strigulázunk egyik meg másik oldalon, hanem meg kellene már érteni, hogy amiben élünk, amitől békések a hétköznapok, az a nők elnyomása, kizsigerelése, elhallgattatása? Ha másból nem látszik: mekkora botrány ez a békés kis blog, mennyien acsarkodnak rá? Kéretik figyelembe venni a blog kiegyenlítő szerepét. Nem egyoldalúság, hanem unjuk a másik oldalt, amit évtizedeken át kórusban harsogott nekünk és ellenünk MINDENKI.

              Az a szomorú, hogy aki így, innen figyel, mint te is, akinek alapvetően norma lett az egyenlőtlenség, az az én férjem apaságát, az én szerepemet is ilyesminek látja (látta) talán, és ezzel csúnyán megbélyegez engem (van ilyen ismerős jónéhány: bocsánatos bűn a maga alkoholizmusa, szeretője, párhuzamos családja, munkamániája, de hogy valaki nem mindent feláldozó anya és feleség, hanem autonóm önmaga is, az botrány). Mert bizony, amikor a lány kicsi volt, és ő rohangált az exházassága meg a munkája között, és néha haza, akkor én kikészültem majdnem, szeretetteli volt meg minden, de az én többet-bírásomon és korlátozottságomon alapult. Aztán, amikor a gyerekek nagyobbak lettek, egy kicsit visszabillentettük a helyzetet, és természetesen ezt nekem kellett kezdeményeznem. Ő nyugdíjas lett, én meg nekiálltam regenerálódni: ő vitte oviba az egyiket vagy maradt itthon a másikkal, én meg rendszeresen jártam sportolni, adtam magamra, munkát vállaltam, később blogot írtam, és jól voltam. Biztos volt, hogy úgy élte meg, ő milyen rendes. Én a magam többet-bírását sosem éltem meg úgy, hogy de rendes vagyok. Viszont gyakran kiáltott bennem a szocializációm később, hogy milyen önző vagyok én, lepasszolom a gyereket… és mennyi pénzt költök (többnyire kajára és a gyerekekre egyébként, mert azt nem ő tartotta a kezében, hogy van-e téli nadrágjuk és vízhatlan kesztyűjük).

              A nőket mindig az eszményhez viszonyítjuk, a mindent mosolyogva, teli szívvel végző, rendes, pontos, meleg szívű, nem létező képhez, a férfiakat meg a realitáshoz, hogy “gondold meg, milyen nehéz neki”, meg “érthető, hát fáradt”, és “lehetne rosszabb is”.

            • Azt írta egy olvasód nem is olyan rég, hogy attól, mert tetszik neki a blogod, nem kell mindennel egyetértenie. Mondhatom ezt én is? Tetszik a blog, de nem mindig értek egyet Veletek. Nem, nem strigulázok, nincs értelme. Azokat a példákat nem a nagy végső érvként írtam ide (de elgondolkodtam azon, hogy egy hozzászóló azonnal kétségbe vonta azok hitelességét, amelyeknek férfi volt a szenvedő alanya, s egyből szakirodalmat is ajánlott, míg ahol a nők… hmm). Az egyenlőtlenség nem norma, hanem sajnálatos tény, amely ellen lehet és kell harcolni (de úgy tűnt eddig, hogy ezzel ez a blog egyetért, többek között ez a célja is, ahogy kifejtetted). Nem tudom, hol az innen, ahol “az egyenlőtlenség norma, és ahonnan én figyelek”. Nem hinném, hogy torzszülött vagyok azért, mert nem hiszem, hogy csak egyik oldalon az igazság. de nyitott vagyok és meggyőzhető. És nem, nem vagyok férfi.

            • Az elkábuláshoz:
              Nem kábulunk el, egyszerűen fogalmunk sincs még semmiről. Sajnos vagy nem, de az egész élet útközben derül ki. Hiszen dinamikus világban élünk, folyamatosan változik körülöttünk a világ és benne mi is, na meg a kapcsolataink is. Honnan tudhatnánk milyen lesz egy adott emberrel együtt élni hosszú évekig abban a pillanatban, amikor hozzámegyünk? Annyi minden történik közben. Gyermekek születnek, lakáshitelek duplázódnak, rákos lesz az anyós, elveszíti a férj a munkáját, a gyereknek kruppos rohama lesz stb. és közben folyamatosan meg kell oldani a mindennapokat is… ÉS még az is megeshet, hogy az ember lánya úgy érzi, hogy már semmi köze ahhoz, aki akkor volt, amikor igent mondott.

  6. Kiri
    – március 10, 2013 – 23:29 szerint:
    Szerető, ezt miért nem kérdi meg elköteleződés előtt? Akkor miért kábulunk el boldogan a “mindentől”?

    Mert akkor még ritkán, vagy szolidan nyom le. Vagy le sem nyom. Akkor még nem beszélsz “hülyeségeket”, az érzéseid kifejezése nem “hiszti”, és nem éltek közös háztartásban, ahol 15 év könyörgés után is leszarja, hogy a tiszta lakáson cipővel megy át. Ezek csak később jönnek, és mikor már úgy érzed, semmibe vesz, és víz alatt tart, akkor azt mondod, el akarok válni. Elég ebből. Ő meg azt mondja: de én szeretlek. Te meg: Igen? És mit szeretsz bennem? No, akkor jön a “minden”. Jaaaj, de kell röhögnöm!

  7. “…megtapasztalják a férfiúi nemi vágy természetét, nem egyszer idősebb, tapasztalt férfiak kezdeményezését, akik, mint valami automatába, dobálják a nőbe a kedvességet, odafigyelést, elismerést, vacsorákat, míg alul valahára kijön a szex. (Ez is dézsánál volt, és nem találom most, és nagyon mennének már a gyerekek homokozni.)”
    Én ezt találtam erről dézsánál:
    http://dezsa.tumblr.com/image/43217008612
    “Most nem mennék bele, hogy mennyire személytelennek és közhelyesnek hangzik egy “virág & vacsora” típusú randi…
    viszont az az elgondolás, hogy “kipengettem egy halom pénzt, és a végén még csak le sem tudok feküdni veled?!”, – na, ez a nőket árucikként, vagyontárgyként, megvásárolható szexjátékként kezelő nemi erőszak kultúrának az egyik legtipikusabb megnyilvánulása.
    Ha azért hívsz meg valakit vacsorázni, mert azt gondolod, hogy azután “tartozni fog neked”, akkor fogalmad sincs a kölcsönösségről és a másik ember integritásának a tiszteletben tartásáról.”

    • és ehhez még egy adalék. minapi tapasztalásom.
      40-es anyuka fiáról beszélgetünk, aki hazaszállította a lerészegedett barátnőjét. felháborodva mesélte, hogy jogosan volt kiakadva a kisfia, hogy nem tudtak dugni mert a lány részeg volt és csak azért hívta a fiút hogy hazavigye, mert egyedül nem tudott hazamenni.
      igen, és anyuka megértette a fiának ezt a hozzáállását
      igen kisfiam, ha már hazavitette magát az a minimum, hogy a félrészeg csajba üríthess, hogy aztán amikor hazajössz anyuci lakásába ne dühöngj, legyél kisimult.
      igen valóban.
      (elszomorít ez az attitűd, annyi mondtam csak a sztorira, hogy a lánynak szüksége volt segítségre, talán természetes, hogy a barátját hívta fel és talán természetes, hogy ebben a helyzetben nem ürít a fiú. és talán nem természetes, hogy te – a fiú anyjaként – ebből azt látod, hogy akkor hol marad a dugás?)

    • Nagyon köszönöm! Dézsa és hivatkozott irodalmai rendre olyan összefüggésekre világítanak rá, pl. randierőszak- vagy abortuszügyben, amire nem jöttem volna rá magamtól. Egy kicsit én is azt gondoltam korábban, hogy ha elvisz vacsorázni/kisegít pénzzel/meghallgatja a sirámaimat az úr, akkor tényleg jár neki, amit csak én adhatok, és amire annyira vágyik… A láthatatlan tinta, ugyebár.

  8. az egész beszélgetés arról szólt egyébként (a bibliai hivatkozású hölggyel), hogy amíg ő tiszteli a férjét és a férje szereti őt, addig minden rendben van. ehhez még jöttek a szokásos érv-csomagok:
    – ő férfi, más a biológiai felépítése
    – én nő vagyok, amíg nő lehetek a kapcsolatban addig nincs semmi probléma.
    és ezt a keretet tartja továbbra is.
    akkor is, hogy már időközben elvált (mert a férfi nem szerette már és ő ezután nem tudta tisztelni)
    mert a férfi “beteg” lett. amikor a “betegségére ” rákérdeztem lényegében felsorolta az általános rendszerszerű, hímsoviniszta, elnyomó férfi viselkedését
    – nem lehetett kiszámítani, hogy mikor mit szeretne, hogy mitől hogyan lesz dühös, fáradt, vagy bármi
    – szex ügy csak érintőlegesen került szóba, de kb. katolikus mennyasszony-szerűen mondta, hogy figyelembe kell venni a másik igényeit különben ne csodálkozzak, ha nem jó a házasságom és nem vagyok boldog. a férfiaknak mindig is fontosabb volt a szex mint a nőknek. erre én – ekkor már egy kicsit türelmetlen lettem – közöltem hogy persze síkosítóval, mert úgy hamarabb vége. ekkor látszott rajta, hogy átléptem egy láthatatlan határt a prűdségében és innen nem akarta már folytatni.
    – a férje becsajozott: ez is törvényszerű volt, hiszen a “betegségéből” adódóan szüksége volt valakire, akivel ő megtalálta a másik felét és ez vezetett a váláshoz, de a nő otthagyta őt és akkor is ő állt mellette, mert szüksége volt rá a “betegsége” miatt ez érthető.

    szóval ebben a kontextusban hangzott el a tisztelet-szeretet aránypár.

    azt gondolom, hogy ez egy jól belakott igazodórendszeren alapuló magyarázat köteg, amit ő kreált arra, hogy a férje egy igazi hímsoviniszta ….(ide azt írnám, hogy, de inkább nem teszem) felmenti és még magát is hibáztatja közben.

    ebből a világból az én drasztikus érveimmel nem lehetett őt kibillenteni. még az is elhangzott, hogy legyek politikus, és itt sem értette az érveimet arról, hogy a politikában a nők női ruhába öltözött férfiak.

    ez nekem egy viszonylag kudarcos beszélgetés volt. néha azt éreztem, mintha valami szektás tant akarnék mindenáron terjeszteni. kényelmetlen volt egy idő után. el is határoztam, hogy abbahagyom ezt a típusú kommunikációt. csak akkor jövök ezzel, ha konkrétan valaki ebből bármire kíváncsi. egyébként beszélgetek a főzésről, meg az időjárásról az nem annyira kényelmetlen.

    • Néha meséltek arról, milyen munkahelyen, vegyes közegekben ez az egész, mennyire vállalható vagy nem… én meg rájövök, hogy, nem dolgozván munkahelyen, milyen szerencsés vagyok, hogy csak olyanokkal találkozom, akik előtt nem kell magyarázkodnom, és akik nem nevetnek ki. Micsoda luxus ez.

      • ráadásul ez az igen picinyke és patikamérlegen kimért szabadidőmben, sportolás közben történt (de: tanultam belőle és ez is valami. ja és a fenekem is kisebbedett közben)

      • Olyan munkahelyen dolgozom, ahol egy nagy-nagy teremben vagyunk sokan együtt, ami egyébként őrült jó, de bizony lehet ezt-azt hallani. Volt, hogy rászóltam a mögöttem ülő csapat egyik tagjára, ugyanis azzal gondolta szórakoztatni a többieket, hogy “az én nagybátyám mindig azt mondta, pénz számolva, asszony verve jó”. Az egy dolog, hogy azon nyomban én lettem a humortalan picsa, mert az nem érdekel, ötször olyan vicces vagyok, mint az egész kompánia együttvéve. De az bántott, hogy a közöttük ülő csitri együtt kacarászott a fiúkkal ezen a fergeteges viccen, és egyébként is elég gyakran rájuk erősít a témában. Meg akar nekik felelni? De miért? Tetszik neki az egyik? Figyelemre vágyik? De miért ezektől? Belegondol-e egyáltalán a nőket degradáló viccekbe, hogy mindegyik darabonként egy-egy újabb csepp beton a rendszeren? Vajon mélyen belül rosszul érzi-e magát, amikor ilyen viccet hall vagy valaki leszőkézi vagy akármi, vagy pedig már annyira elnyomta ezt magában, hogy belsővé tette: ha nem nevetek bármin, amit ezek mondanak, nem fognak szeretni?

          • Jaj, döbbenet, egyházi egyetem nyelvi kurzusán ugyanez. Mélyen hívő harmincas tanár egyfolytában női mellekről beszél, húszéves templomjáró lányok kacarásznak. Meg az egyszem szépfiú. Tanárral közösen említik a jelen nem lévő, bigott diáklányt, az ünneprontót, aki mindig húzza az az orrát a tanári humorra. Erre mondom, hát engem is kiakaszt a stílus. Döbbent csend, habogás, magyarázkodás. De leginkább az akaszt ki, csak nem mondom, hogy a jólnevelt lányok semmi kivetnivalót nem találnak a viccekben.

        • Reggelente busszal utazok, és persze egy csapat kamasz is van fönt. 3 fiú, hátrébb egy kislány, aki egy suliba jár velük. A megálló előtt jön előre az ajtóhoz, szólnak hozzá, ő meg olyan aranyosan – kislányosan nevetve válaszol. Tényleg cuki. Ette az egyik fiú gúnyosan utánozva és kifigurázva a kislányt felnyihog ötször olyan hangosan. A fiúk együtt nevetnek. A lány elnémul és szégyellősen iszkol kifelé. Még csak vissza sem szól. Amelyik igen, az amolyan agresszív, nagypofájú picsa.” Jól megb*sznám, meg szájon vágnám, hogy vegyen vissza.”
          Ez valahol a nővé érés előtti utolsó pillanat.

  9. Annyira HIHETETLENÜL gyűlölik, hogy beszélünk, együtt vagyunk, okosak vagyunk.
    A forradalmas idézet a konferencia végén megnyitott-kivetített Dézsa egyik tartalmára utal (a forradalom nem egyszeri esemény).

  10. en napok ota ragodom az “en rendes ferfi..” cikken. Probalom megerteni hogy tenyleg en tamasztottam magammal szemben az elvarasokat (ilyen olyan hatasokra) ? hogy csinalhattam volna maskepp is? hogy hol is lett ez elrontva es hogyan es hogy javithato? elolvastam a ferjemnek is a cikket is meg a hozzaszolasokat is, az enyemmel egyutt. es azon is jar az agyam hogy hogyan neveljem a lanyaimat hogy ne kovessek el ezeket a hibakat. bar nem tudom oket megovni attol hogy rozsaszin hercegno ruhat kerjenek maguknak es kozoljek a barna, szoknyaban vegzodo ruhara hogy az fius. es ha o valaszt maganak esti meset, akkor az sokszor a hamupipoke. el is rakom a polcrol azt hiszem. es latnak engem, akinek egyenlore nincs allasa, viszont (idonkent sirva) takarit itthon es akkor is csak 3 orara adom be a 2 eves gyereket a bolcsibe, ha ez azt jelenti hogy ujabb 2 evig tuti nem lesz normalis munkam. szoval valahogy nagyon rendbe kellene tenni a gondolataimat, dolgozom rajta.

  11. Gyönyörű írás. És a végén a a hatalmi pozicióból adományként odavetett jogadás kérdése, ami régóta foglalkoztat engem is, eddig csak az etnikai kisebbségek témakörében, hiszen a rendszer felépítése nagyon is hasonló: az állam (a többség) biztosít jogokat a saját nemzeti kisebbségének (amelyekért ez utóbbi meg kell harcoljon, miért kell?), emez pedig legyen hálás olyan “juttatásokért”, amelyek egyébként az alapot, emberi jogokat és normalitást kéne jelentsenek.

  12. Visszajelzés: mert a nők biztos ártatlanok | csak az olvassa

  13. A férfi, amint szívességet és vacsorát dobál a nőbe:
    “Amikor szívességet teszel a nőnek, mindig kapsz érte pontokat, egy ilyen képzeletbeli gyűjtőfüzetbe, amivel a nagyáruházak szokták csinálni a kedvezményakciót. Még a terminológiájuk is hasonló: “díjazzuk hűségét”, szeretettel várjuk holnap is! Ha tetszik neked a nő, akkor gyűjteni fogod a pontokat, hiszen azt gondolod, hogy tíz pontnál jár egy kisötös, három kisötös meg már egy nagyötös, és akkor valahol egyszer majd halálosan szerelmes lesz beléd. Látom, ahogy mosolyogsz, és azt mondod, hogy „á, én nem vagyok ilyen naiv”, de a baj az, hogy a férfi, ha nagyon tetszik neki egy nő, mindig ilyen naiv…”

    http://nofejto.cafeblog.hu/2012/08/29/szivesseg_824/

    Érdekes, ahogy a nőket ilyen ördögi manipulátornak írja le, és nagyon meg van ezen ütközve, hogy a férfiak érdekében kialakított struktúra zugaiban azért néha a ők is kicsikarják maguknak az apró előnyöket. Például hogy ha egy férfi hódításért, szexért oly sok mindenre képes, akkor néha lyukra fut, hogy stílusos legyek.

    • “Minél több pontot gyűjtesz össze, annál inkább biztos lesz benne, hogy te ezt szívesen csinálod. És ha szívesen csinálod, – gondolja ő, – akkor tulajdonképpen nem is egyoldalú, nyilván te is élvezed, különben abbahagynád. Akkor ez neked is bizonyára megéri valahol. Sőt! Azzal nyugtatja magát, hogy jót tesz veled, amikor újabb és újabb falatokért dolgoztat, újabb és újabb karikákon ugráltat át. Hiszen bizonyíthatsz neki, és a női magazinok azt írták a múlt héten is, hogy a férfi bizonyítani akar! Neki ezzel minden összeáll rendszerré. Hamarosan azt veszed észre, hogy mindig te vagy az, akire számíthat, ezt ő ilyen szépen fogja mondani, mindig te vagy az, aki biztosan ott van neki, és ezzel együtt te leszel az is, aki egy cseppet sem hozza lázba, aki sosem vált ki belőle izgalmat, érdeklődést, pláne szenvedélyt vagy szexuális vágyat. Nem. Te kiszolgáló személyzet leszel, amolyan „rendes fiú”, és tisztelettudóan mindig hozzá fogja tenni, amikor rólad mesél, hogy „tulajdonképpen kár, hogy nem szeretem, biztos boldog lennék mellette”.”

      “A direkt kérést tehát ezért kerüli a nő, ha csak teheti. Mert az aláírt, tanúkkal hitelesített szívesség sajnos ellenszolgáltatást igényel, és ő valamiért biztos benne, hogy csak egyféle módon lehet a férfinak valamit visszafizetni. (Na jó, háromféle módon, ha a csóktól kezdjük.)”

      És Danielle, aki a nő, a bejegyzés végéről:

      “John Gray szexuálpszichológus, a Mars és Vénusz könyvsorozat híres szerzője azt tanácsolja a nőknek, hogy időnként szándékosan teremtsenek olyan helyzetet, amikor a szeretett férfi nemet mondhat a kérésükre. Kérjenek lehetetlent (pl. a BL döntő 75. percében kérjék meg a párjukat, hogy vigye ki a kutyát pisilni), majd mikor a férfi nemet mond, fogadják ezt teljes nyugalommal (oké, nem gond, majd én kiviszem), ezzel bizonyítva, hogy nem sárkányok, ő pedig nem egy faragatlan tapló – szabad nemet mondani.”

  14. http://nofejto.cafeblog.hu/2012/12/13/hogyan_rontja_el_a_ferfi_a_not/

    “…van olyan szint, ahol még egy csók se csattan el. Ingyen van a bók, ingyen van a figyelem, ingyen van a kedveskedés és a mindenben támogatás! Ingyen van a többiek előtti fényezés, ingyen kapja a kis és közepes szívességeket, és csak azért nem nagyokat, mert ebben a korban még leginkább az osztálytársak imádatát tudja kivívni – de van, aki már 18 évesen megkapja a sportmercit meg a fullos bérelt lakást. A férfiak legszívesebben mindennel elhalmoznák imádottjukat, ennek szinte csak az szab határt, hogy ki mit engedhet meg magának anyagilag.”

    Ingyen, vagyis az ár a szex lenne. Véletlenül sem a nő vágyára válasz a szex. Abban nem lehet bízni, Legyen inkább lakás, Merci.

    Én azt mondom, fiúk, ne akarjatok azzal a néhány nagyon jó nővel ennyire mindenáron szexelni, és akkor helyreáll majd a világ, és becsületesek lesznek a nők is. Mert mindaz, amit Borisz “a nőkről” ír, persze kizárólag a számukra vonzó, fiatal, szép, még nem agyonhasznált nőkre vonatkozik. És úgy tesznek, mintha ezek a leleplezett működésmódok minden nőnek előnyösek volnának. Noha, hogy egy jellemző példát mondjak, ti a frissen szült feleségeteket is ilyen nőkkel csaljátok meg.

    Lehessen már az is reális alternatíva, hogy azzal vegyülünk, aki tetszik nekünk, szívesség és fullos lakás meg Merci nélkül, Isten szabad ege alatt. Így képzeljük, de egyébként nem csodáljuk, hogy ebben az oktatási és munkaerőpiaci helyzetben a nők, a szerencsésen gyönyörű nők egy része elfogadja az ajánlatot.

    • “Hát persze hogy használni akarja a legfőbb “jövedelemforrását”. És most nem csak pénzbeli jövedelemre kell gondolni: a bókokat, a többiek előtti rangot is így szerezheti meg a legkönnyebben. Akármilyen tehetséges festő, író, kötéltáncos vagy kézilabdakapus, a legtöbb bókot a nőiességével fogja begyűjteni.”

      Á, elkeseredtem, megyek aludni.

      • “Ő lesz a legboldogabb, amikor rájön, hogy csak néhány régi tévhittel, felvett rossz tulajdonsággal kell leszámolnia – hogy sokkal jobban szerethető volt, amíg nem kezdte hagyni elrontani magát.

        Mert alapvetően, eredendően a nők igenis csodálatos kis lények.” ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

  15. Visszajelzés: kettős mérce | Világanyám

  16. Visszajelzés: családanya | csak az olvassa

  17. Visszajelzés: egy jó szóért | csak az olvassa

  18. Visszajelzés: kíméletlen férfiegó | csak az olvassa

  19. Visszajelzés: megzsarolt nők | csak az olvassa — én szóltam

  20. Visszajelzés: nőnek maradni | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s