mi lett veletek negyven fölött?

Az augusztus ismét a provokatív posztoké! A fel nem tett, kényelmetlen kérdéseké és a közhelyeken túlra merészkedő válaszoké.

Rettenetes. Ki hiszi azt, hogy nekem nem? 1976 májusában születtem. Kicsit csodálkozom, miért néznek rám így, mi ez az egész? Hiszen én egy fiatal lány vagyok, ez a belső közérzetem. (Hogy fiatal lány vagyok, az az én titkom.)

Amikor nekilátok egy posztnak, abból indulok ki, mi az, amit nem szokás megpiszkálni, tehát a sodrás ellenében keresem meg azt, ami esetleg elsikkad, és oda kérdezek bele. Egyszerűen nincs pofám arról írni, hogy a rántott sajtot kétszer panírozzuk. Amellé állni, ami kiszámítható, egyszerű, kibélelt, mert az már normálisék előszobája, és hát normáliséknak sajnos van sufnijuk, pincéjük meg sok-sok szekrényük is, és ott vannak az igazi érdekességek.

Nekem ez büdös, ez önigazolás, itt valami nem stimmel, és cseppet sem a politikai kötődés zavar, hanem ez a mindig dicséretre, elismerésre számító stréberség. Egy lélektudortól pláne bajos, ha nem lát rá, mekkora privilégium az, amit érdemnek titulál.

Kit, mit “támadok” én? Akiket mindenki, azokat sose. Kifejezetten kedvem van megvédeni Sarka Katát, Schobert Larát, mert a túlhörgés primitív, ott mindig valami más van. Vajna Timi… nos, róla pedig nem írok, de nem állok be a közhelyes utálkozásba. Puzsér ügyében is enyhülök, kezdek ismmerkedni a jelenséggel, de erről sem fogok írni. Én a helyeselteket, az intelligensek körében hőssé váltakat piszkálom meg egy kicsit – amennyiben nem hősök, vagy nem tesznek le az asztalra mást, mint hős-voltukat.

A sok feszkó nem jó, ezek a posztok mégis nagyon hasznosak. Ti is azt írjátok, segítenek artikulálni, mi zavart titeket másokban, beszédmódokban és viselkedésekben, vagy a saját zavaros dolgaitokra tudtok rálátni és leszámolni. Van, akit viszont felháborítanak, így közzétételükkor számítani lehet új, nem annyira értő, körül se néző olvasók, illetve a sértettek rohamára.

Nekem csak egy gondom van ezekkel a posztokkal: ha nem elég pontos, kiérlelt a mondandóm lényege, akkor a szél-jelenségek kifejtésébe hergelem bele magam írás közben, azt én se szeretem, de ez van – ez a tempó, hogy friss tartalmat akarok két-három naponta, ezt diktálja.

Mi legyen amúgy? A július a támogató hónap volt. Két választ is megjelölhetsz:

Ma a negyvenes, intelligens nők jellemzőiről írok. Én is negyvenes vagyok, én is belefáradtam már sok mindenbe.

Van egy beszédmód, egy ilyen segélykiáltás a klimax előtt, hogy “még sose voltam ilyen nőies, magabiztos, harmonikus”. Biztos van, aki így éli meg ezt a korszakot, főleg ha sikerült elválnia, jókat szexel és nem nyomorog. A kisgyerekes lét hormonvezérelt és szerepként fojtogató tébolyát is elfelejtette, a bezártságot, az agyhalált, a kismamaklubokat (az nagyon durva, így utólag azt mondom, teljesen idegen tőlem már az az énem), és a szülei sem gyötrik jó esetben. Úgy azért könnyű.

De mi bajunk nekünk, többieknek?

Azt már mindenki unja, hogy ő anya, de legalábbis megszokta, nem bonyolítja agyon. Már szégyelli magát, hogy olyan nagyon komolyan vett mindent, vitázott, érzékenykedett és dogmákat hitt igazságnak, örül viszont, joggal, ha megúszta a császárt, szoptatott, hordozott. Már senki nem gratulál a gyerekhez, maradt a ragacsos pult törölgetése, a kölök kütyüket követel, rendet kell vágni a nyomorult őszi reggelekben. Kicsit idegen a gyerek, kicsit ijesztő: mi lesz belőle? Nem nagyon érti már a nő, úgy megváltozott. Elégedetlen vele, szorong miatta, nyomja rá a különórát, lelkibeszédet. Az persze jó, hogy már el lehet menni otthonról, nem akkora kötöttség. Azt csak a nagyon csalódottak merik mondani, hogy kár volt. A gyerek jól jöhet még identitásnak, ha semmi nem marad. És hát afelé tartunk.

Pálya, munka, ez már nem lesz nagyon más, eddigre kialakult a tudat: vitted valamire, vagy nem. Általában a nők nem mentek vissza, nem ugyanoda mentek, más a munkakörük, mint a szülés előtt. De nem jó, alig valakinek jó, nem megyünk el az osztálytalálkozókra, nem érdekel, mi lett velük, sose bírtuk őket, az egész csak formaság… Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Ez már csak így van: a középiskolai tanárok rossz fejek, a gyerekek kiköltöznek, és minden olyan nyomasztó, ilyen az élet, ha nem ragyogja úgy körül az ifjúság. De nem, nem az élet az ilyen. Mi rosszkor lettünk negyvenesek. Fideszállam, öregedés, pénztelenség – nem jártunk jól mi, hetvenes évekbeliek.

A negyvenes nőnek a fasza tele van a férjével. Férj nincs is, nincs jelen, vagy pont nagyon is, de unja, csak hát a gyerek miatt. Van, aki még játssza, hogy ez jó. A tendencia az, hogy ha még mindig vele él, az mentális kórképnek számít, ott nagyon durva elfojtások, tagadások, beletörődések vannak, 95 százalékos az esély a látszatéletre. A plédet felhajtva munkamánia, szeretőzés, teljes élethazugság (össze se kellett volna…), pornó, kihűlt szex, iddogálás, durva személyiségtorzulás, patologikus gyűlölet, minden lehet. Aki időben elvált, és tudott jobbat, neki valóbbat építeni, az van csak jól.

A negyvenes nő kipróbált már számos módszert, amitől remélt valami javulást, mert az élet tébolyító. Volt már grafológusnál, hastáncolni, csöndtáborban. Jógázott, evett makrobiotikusan, rendelt fura kozmetikumokat, családállított, meditált és másik agyféltekésen is rajzolt. De semmi. Volt neki ügye, jótékonykodása és kreatív lelkesedése, az elszántak erre alapoztak starupnak aligha nevezhető honlapokat. Más is megcsinálta, elvégre. Még mindig semmi. Már nem csinálja ezeket, nem szeret segíteni, akciózni, úgyis mindegy. Porosodnak a méregdrága fonalai.

Voltak barátnői, közülük páran egészen szarul vannak mostanra, már nem is gondolja, hogy segít rajtuk, eltávolodik. Szerepük már csak az, hogy náluk szerencsésebbnek gondolhassa magát. Fogyatkoznak a felszabadult barátnős esték.

Társkeresőzik inkább, és számos kellemetlen, kínos, közönséges élményt szerez. Minősített esetben ezek miatt hirtelenfeministaként háborodik fel. A minekmentoda nagyon csúf vád, de a társkereső meg a swinger esetében azért megemlíthető. Mert alább adtad, azért. Mert így is, bárhogy is jó lenne valaki – hát, megkapod az élet költőietlen részét az arcodba. Mit hittél? Mindennek felment az ára. Neki nem kell szerelem, a szerelem csak illúzió, erre jut végül. Egyszerre aranyozza be és vonja kétségbe hajdan volt szerelmeit – az sem az volt.

Fájogat, merevedik a test már itt-ott. Az ülőmunka nem vicces. A makrobiotika óta most nem kajál sehogy, mert ő normálisan kajál, mindenből mértékkel, kis sör, csoki, sütögetés-kavargatás, bor, nem aszkéta, ő szeret enni. De nyugtalanítja, hogy kéne valamit talán változtatni. Baj lesz így, érzi ugyanis csontjaiban, alvásminőségében, energiaszintjében a romlást. Egyre jobban idegesíti, ha valaki az ismerősei közül futni kezd (divat!), netán lefogy. Úgy éli meg, dől rá a fitnesznyomasztás, hagyják őt békén, ő nem gyötri magát. Arra jut, hogy a belső szépség számít igazán, a média nyomasztja a nőket és egy kis has igenis nőies. Nincs ideje sportolni, de egész nap facebookozik, és ott mégis sokat nézegeti a fiatal, formás nőket. Talán ha rászánná magát? De nem, ez divat.

A facebookos megnyilvánulásokban kétféle a negyvenes nő: a hallgatag, aki ritkán szól, kutya vagy mandala a profilképe, csak a gyerekei látszanak a fotókon, a másik nagyon helyesen él és ítél, rácsúszik arra, hogy mindenhol meggyőzően kifejtse a tanait. Sunyiban mindkét típus utál másokat.

Álláspontja a műmellekkel és plasztikai műtétekkel kapcsolatban felpuhult, egyedül a pénztelenség tartja vissza tőlük. Mindig örül, amikor lát valakit, akinek rosszul sikerült.

Van, aki ellomposodik, ápoltsága ugyanis eddig “a pasiknak” szólt: már úgyis mindegy. Van, aki csak nem kapcsol és nem változtat, és úgy nyírja fel a haját, olyan ruhákat hord, mint eddig, ami kezd nagyon hülyén kinézni, főleg ha emellett a fogát nem hozatja rendbe. És van, aki el-ocelotmintásodik, hatalmas fülbevalókat hord, vadul sminkel, és bókvadászként tolja ezt ki a fészre.

Türelmetlen, ítélkező, elfogyott a nagyvonalúsága – boldogtalan. Létállapota egyre gyakrabban a morális pánik, mely a politikai, hajdan hiteles felháborodásból lassan átcsúszik egyes emberek fölötti, anyukás fejcsóválásba: miket tesznek ki magukról ezek a tinik, ha az én lányom volna, felpofoznám. Ezzel helyezi el magát hősnőnk végleg az előző generációban, és ezzel vége is, maga sorolta magát oda. Nem bírja megemészteni, hogy eltelt huszonöt év, ma már a net, az instagram anyanyelv, ezek már benne születtek, semmi különös nincsen a szelfizésben, nem számít nárcizmusnak a húsz perces pózolás és nem tesz kurvává a fürdőruhás önábrázolás. A fiatalokat a negyvenes nő csak akkor nem szidja, amikor a saját kölyke védelmében épp a tanárok a szemetek (okos a gyerek, csak lusta, meg ki meri nyitni a száját, van neki véleménye, most ez akkroa baj? Asszonyom, az ön gyereke eltévedt, kaotikus, elviselhetetlen).

Úgy általában negyvenes nők annyira nem elveszettek már, hogy csak akkor érzik jól magukat, ha mindent átlátnak, kontrollálnak, kezükben tartanak. Ez jól működik a háztartásban és a gyerek életének amúgy sok konfliktussal járó megszervezésében. Nagyon szerencsés eset, ha ehhez van egy nyugis, nem kellemetlen férj, akit nem zavar a szervezkedés. Ki-kibukik a nőkből ekkor már a rendpártiság, a régenmindenjobbvolt.

Nem jó így, és azt is tudja, hogy úgy sem volt jó, de nem lehet már úgy, semmiképp, soha többet, azokat a helyeket átépítették, az a zenekar felbomlott, meghaltak emberek, és a gravitáció lefele húz (ez ellen csak úgy lehetne tenni, ha kézenállásban töltenénk az életünket). Sose volt jó, de most a legrosszabb.

Igazából a halálra gondol, csak ez így még nem körvonalazódott, de a sejtés ott munkál a bőrén, a hormonjaiban, főleg ha a szüleire néz, hogy most már kifele megy, lefele megy, nincs már több sugárzó év. Elkezdi siratni azt, amit életnek gondolt, de valójában a fiatal, termékeny évei voltak – most jött rá, hogy elmúlt, kész, nincs tovább. Egyre jobban hasonlít a szüleire.

117 thoughts on “mi lett veletek negyven fölött?

  1. Jó kislánynak lenni,aztán tizenévesen lázadni, utcán aludni, csavarogni, inni, idealistának lenni aztán traumatizálódni. 20 évesen férjhezmenni az alföldi halászlegényhez, orrvérzésig horgászni. Kapni pár pofont a kedvestől, ezt megunni. Szülővársoba visszamenni, szivacson aludni a nappaliban, két helyen dolgozni, pénzt gyűjteni. Elmenni Pestre idegenvezetőnek tanulni idegen nyelven. 27 évesen inspirálódni, egyetemre felvételizni. Minden nyáron az imádott országba járni takarítani, felszolgálni, szitterkedni. 32 évesen az utcán pár hónapja megismert kolumbiai állampolgárral családot alapítani, két gyereket szülni, egyetemet befejezni. 5 évig szoptatni, hordozni, kötődni, játszótéren kemény magnak lenni. Irodába elmenni dolgozni részmunkáidőbe, később 8 órába. 40 évesen elválni, kétségbeesetten társkeresőzni, 16 évvel fiatalabb fiúval összejönni oroszórán, évekig együtt élni. Borozni, sőt borászkodni, még egy nyelvet megtanulni. Még mindig nem tudni, hogy akkor most mi van.
    A legjobban az elszigetelődéstől félek, a magánytól. Hajlamos vagyok önmagamat elszigetelni, egyre jobb egyedül. Amikor apám demens lett, ráírták a papírjára, hogy szélsőségesen introvertált. Kint élnek a hegyen, nem beszélnek, nem haverkodnak, nem járnak sehová. Azért a családot igénylik. Ez még mindig jobb, mint anyám anyja, aki az utolsó 40 évben már a házból se tette ki a lábát, úgy kellett neki odavinni mindent, ruhát, kaját, másra nem volt szüksége. A legvégén az életteret a konyhára zsugorította, ott aludt, ott végezte a dolgát, ott halt meg.
    Még mindig nem tudom, hogy mi szeretnék lenni. Az önmegvalósításon merengek. De a legfőbb félelmem a magány.
    (Száz zév magányt legalább 10szer elolvasni)

      • Köszi Àgi, de ebben több volt a sodródàs, rajongàs mint a tudatos elem. Mostanra óvatosabb lettem, majdhogynem körültekintő. Kiszàmìtható életet élek, kicsit unalmas is.

  2. Ó, jaj.
    De pontos ez, de igaz, de valóságos. De rossz olvasni, nézni, megélni.
    Én még jópár évre vagyok a negyventől is, de azért látom másokon és érzem a zsigereimben az előszelét. (Főleg, hogy viszonylag fiatalon és nem várt módon anyukám fizikailag nagyon leromlott – ezt minimum tíz évvel későbbre vártam. Ő is.)
    Azért reménykedem benne, hogy a jó barátságok, az őszinte párkapcsolat, néhány kör, ahová tartozunk, a sok gyerekem és a sok futás valamelyest megvéd. És abban is bízom, hogy sok év gyerekezés után majd valahogy igazán visszatalálok az eredeti szakmámhoz, nemcsak munkavégzésileg, de érzelmileg is. Nem mintha ez jelenleg olyan nagy vágyam lenne, de sokat tanultam érte, értékes és valós tudásom van benne, hiány van belőle, vannak nagyon szép részei és jó feladatok.

    • Szerintem alappal reméled.

      Ha meg akarjuk haladni a negyvenesség programját, akkor először is fel kell ismernünk, micsoda, és mik az okai. Azt már tudom, hogy az unokáimmal jó fej leszek, jobb fej, mint a mostani sűrű napokban, ha a gyereknevelés és az unokázás között hagynak mondjuk tizenöt évet pihenni.

  3. “Mi rosszkor lettünk negyvenesek. Fideszállam, öregedés, pénztelenség – nem jártunk jól mi, hetvenes évekbeliek.”: Most voltunk nyaralni, papa-mama-gyerekek, eldugott kis kempingben Szlovákiában. Sok szlovák, cseh, néhány német és francia család. A férjemmel megállapítottuk, hogy egyértelműen megszolgáltunk a kemping leghülyébb lakói címért. Iszonyú paranoidok és ellenségesek voltunk, nagyon vicces volt. Régebben nem voltunk ilyenek. Mélységesen egyetértek azzal, hogy a most negyvenes generáció sok szempontból megszívta. (Másrészről viszont nincs világháború és van fogamzásgátlás és mosógép.)
    Egyébként pedig nagyon megrázó írás.

      • 🙂 még egy darabig. Fura egyébként, éppen 2 hete cseszegettek Stockholmban élő barátaink, h miért nem megyünk mi is. Elég magabiztosan válaszoltuk, hogy itt nekünk jó a mi kis némileg társadalomkívüli életünk. Részben a nyaralás, részben Éva írása miatt ma nagyon határozottan felmerült bennünk, hogy el innen.

  4. Ez vicces! Nekem inkább humoros írás, mint kétségbeejtő, mert ez már annyira az… És igaz, amit a férjről/házasságról írsz, természetesen, minden igaz.
    Nap mint nap szembesülök a negyvenéves létem új ütközőivel, amikkel meg kell küzdenem belül, hogy el tudjam fogadni: már nem én vagyok fontos. Úgy érzem, el kell fogadnom, hogy engem már nem vesznek észre. Lehet, hogy túl hiú vagyok, de tény, hogy talán ezt a legnehezebb elfogadni, hgoy ez már csak rosszabb lesz. Menekülési útvonalam: a sport. Ez mindig segített.
    Múltkor jött velem szembe egy nagyon ápolt, jó karban lévő, csinos 50-es nő szuper ruhában, és én megnéztem a ruhát, de az arcára rá se néztem, mert az nem volt fontos, hiszen nem volt fiatal a nő. Ebből tudom, hogy egy huszonéves már átnéz rajtam, észre sem veszi, hogy a világon vagyok, és ezt el kell fogadni, más kell, hogy fontos legyen, fel kell nőni ehhez a feladathoz.

    • Igen, en is lathatatlanna valtam az evek folyaman. Megfoghatatlan erzes vagy inkabb ujra es ujra megdobbent, mert amugy nem valtoztam, csak rancosabb lettem, fittyen a felso szemhej, hasonlok. Tudomasul vettem, nem is kulonosebben raz meg, mert eros vagyok es fitt. De attol mar jobban felek, hogy husz ev mulva nem lathatatlan leszek, hanem neha ujra lathato, de olyan akit szanalommal vagy kis viszolygassal nezegetnek, mert mar oreg szaga van. Mondjuk az is le lesz szarva akkor, remelem.

      • Ezt én is éreztem már, de nem akartam elhinni. Láthatatlan… Ehhez fel lehet nőni?

      • A karakteres, szep vagy erdekes arcot akkor is eszreveszem es megnezem, ha oregemberhez tartozik.

      • Egyszer egy pár éve leszólított egy jópasi az utcán, gondoltam is, hogy milyen jó, hogy nem vagyok még láthatatlan. “Elnézést, meg tetszik tudni mondani az időt?” Elég jót röhögtem/sírtam.

      • Én is megcsodálok néha egy-egy idősebb emberarcot. Ők főleg azok, akiken látszik, hogy mindig akartak valamit, nem cukrászdában ülve töltötték a szabadidejüket. A fiatalokat meg már olyan szemmel nézem, hogy látom, milyen típusú idősarcuk/testük lesz, milyen betegségre hajlamosak, stb. Tehát az arcokba már sokkal többmindent belelátok. Ezért érzem a saját arcom iránti felelősséget is.
        De az az érdekes, hogy az a nő, akiről az előbb írtam, neki talán pont azért nem volt fontos számomra az arca, mert annyira feltűnően csinos volt a ruhája, hogy egy ilyen idős nőhöz – szerintem – nem is passzolt (fekete-fehér csíkos, elöl keresztben átkötős, nem lágy anyagból való, és a szélein fodrok). Én azon idősebb emberek arcán veszem észre a szépséget, akik nincsenek túlöltözve. Az öltözködés túlhangsúlyozása igazából semelyik korosztálynál nem szimpatikus.

      • Én már nem tartom annyira sokra a fiatalságot, mert már tudom, amit régen nem vettem számításba: hogy az idő mindenkit elér úgyis. Csak tíz év, és ők se lesznek ekkora arcúak. Viszont: lesznek-e ilyen állapotban a most engem leöregezők? Hogy állnak majd az életterveikkel? sok sikert. Igen, ez a jó öreg “majd te is meglátod”, azzal a fenntartással, hogy én bizony nem azt láttam meg, amit a szüleim nekem kívántak, szántak, jósoltak, illetve én nem vicsorgok már most sem azon, hogy milyenek a fiatalok, mennyire hektikus a fiam, merre jár most is (van neki szép, jó, igazi), nem akadok ki, hogy ma már a netes lét alapállapot, megváltozott a világ, annak meg pláne örülök, hogy a fiam mennyivel könnyedebb a maga különcségeivel együtt, mennyivel kevesebbet szorong, és erre biztatom is, a lányom meg milyen felszabadultan gyönyörű kiscsaj, az én poklaimat nem fogja megjárni. A kicsit még nem tudom, ő ilyen ovis maradt lelkileg.

        Amit az öltözködésről írsz: egy fiatal sok mindunt megengedhet magának sminkben, hajban, kiegészítőben, szabásban (pl. volt a déemreklám kék tüsihajú csaj) – de ez csak arra az 1 százalékra igaz, aki mindenképpen gyönyörű, a béna ruha alól kiragyog a tökéletes bőre például. Kevés ilyet látok.

      • Nemá, te nem leszel büdi nyanya.
        Amúgy, mióta itthon: Azt a modortalan, udvariatlan, frusztrált mindenit a negyvenes korosztálynak, tejóisten. Kicsi kudarc, nagy lehetőség a feszülésre! A probléma kell, nem a megoldás!
        Többnyire van lakás, jó kereset, és mégis.

    • Egy huszonéves nő átnéz rajtad?
      Az miért baj?
      Én nem akarom, hogy úgy általában, nőként, fiatal nőként tényező legyek.
      Én értelmes, önkifejező humánként szeretnék számítani, nemfüggetlenül. Ez a lényeg, amikor megkeresnek melóval, amikor beszélni kell emberek előtt, vagy fellépni egy jogi helyzetben.
      A nőségem a magánéletem része, utálom a mustrálgatást.
      És legyen az, de az egyvalaki legyne, nem kell se rajongói kör, se társkeresős piac, aki rám speciálisan felragyog, na, ő lásson nőnek. De az a mi privát ügyünk. Hogy én ezt felhőként húzzam magam mögött, hogy nő vagyok, nézzetek – brrr. Nem szeretek flörtölni se. Inkább egészséges, skandináv, erős. Inkább kérdezzék meg, mit sportolok…
      Ez az “egészséges” negyven fölött azt jelenti, hogy láthatólag nem beteg.
      Most megyek anyajegyet nézetni, leszedetni.

      • Na, hát pl. ezért is olvasom a blogodat:) Hogy több legyek, ne zavarjon, ha átnéznek rajtam fizikálisan. Amúgy nem vész, mert én meg átnézek már a huszon-harmincéves férfiakon. Nem léteznek számomra.
        Ami ezen bosszantó, hogy a velem egykorú férfiak meg egyáltalán nem néznek át a huszonéves nőkön. Ez nem személyemben sért, hanem csak az igazságtalanság szintjén (azért néha személyesen is érint, pl. tegnap, amikor egy velem egykorú szupermen nem omlott a lábaim elé), hogy ők miért nem veszik már észre, hogy nem húszévesek, hanem mondjuk 50?

      • “nem vész, mert én meg átnézek már a huszon-harmincéves férfiakon” Biztos sírnak emiatt… ne viccelj.
        Nem vagy abban a helyzetben. Jobb ezt bölcs derűvel tudomásul venni. Ne legyünk ízléstelenek. Ha van is jó kapcsolat fiatalabb férfi és negyvenes nő között, sajnos, mindig ott figyel, hogy a nő anyafigura, nem olyan feszes, emiatt szorong, más előnyei vannak, amiket kihasználnak, de igazi vonzalom ki tudja, van-e. Az egész MILF jelenség mélyen, végtelenül szomorú és tárgyiasító.
        Én ezért lettem tartózkodó, pedig volt rajongótábor, csak megundorodtam ettől a játszmától. Nincs kedvem tanítgatni se senkit, az nagyon kiábrándító, hogy valaki fiatal, gyönyörű, sugárzó, nagy dumás, és az ágyban ugyanolyan szorongó, frusztrált, kontrollt akar, nem közelséget. Én meg bedőltem, hogy erős, magabiztos, szép. Így nem jó a szex. És nem vagyok anyafigura, rám így a gyerekeim nézzenek csak, ők bőven elegek. Bevallom, nem adni akarok elsősorban.
        Meli! Nem visszavágni kell, hanem kiszállni a játékból. Ebből, legalábbis. Mindig és egyre inkább csalódás lesz. Abból semmi nem következik, ha neked tetszik valaki. Az kell, hogy te is igazán, nagyon tessél neki. Idősebb korban ez már nem annyira működik spontánul, nincs love in the air, megkönnyebbülés viszont, hogy nem is vagyunk annyira ráfeszülve: intimitást, jó estéket, gondoskodást, kedves szót lehet kapni barátokkal, érintést vagy annak pótlékát ezer módon, gyereket meg már nemigen akarunk (utóbbi teszi oly kétségbeesetté a nőket).
        A fiatalok kiégtek a netes pornótól, a médiabeli képzetektől, az idősebbek pedig csúfak és impotensek, bebukva élethazugságaikba – sajnos, nincs kedvem ezt tovább árnyalni. Én speciel kivagyok a “na, felkérem Irénkét táncolni” típusú nyugdíjasklubi szerelmektől, amit még szegény Scubert Éva meg a lovagja, az operaénekes ültettek el a magyar tudatban a Szomszédokban, meg egy kicsit a Macskajáték (Örkény), uramisten, de nyomorult az is, hát a behízott Csermlényi Viktor (“alsónadrágra vetkezetten hűtőzködött egy parányi kézi ventillátorral”) zabálni járt a nőkhöz, a poros bókjaiért, avítt formaságokért, kopott nosztalgiáért cserébe zabált két pofára náluk, és érezte magát istencsászárnak, szexelni ő már nem is akart. Ez nem kapcsolat, ez nem vonzalom.
        Meghagynám inkább a fiataloknak ezt a mókát, és örülök, ha jó nekik, és nem firtatom. Volt, jó volt, focicsapatnyi volt, sokszor volt igaz, lehetne még, de nem sírok, kompromisszumot nem kötök, mert amikor felmerül potenciális problémaként, hogy már nem vagy fiatal, hogy ez már nem olyan, akárhogy is – vagy épp az, ha nagyon szép a lányod (tényleg, egy újabb tabu…), vagy ha nagyon alá kellene ígérni másoknak, ha nincs igazi, egyedi történet, akkor annál méltóbb az, hogy senki ne.
        Artemisz, mondom én. Vénusz kövér, lusta és irigy.
        És érted, ezt mondom én, igazán nem nyomorodtam bele az életembe, nem kell a hasamat megmagyarázni, nem lóg a mellem, de így is méltatlan valahogy. Ocelotminta a szex is, vagyis, az nem, de a “pasizás”, az az, tigriscsíkos, csipkeszélű, bazári.
        Csak úgy létezik az, amire várunk-vágyumnk évektől függetlenül, hogy hirtelen, ki hitte volna, megtörténik. Úgy nem, hogy nézegetjük, kalkuláljuk, stratégiázunk. Csak a gyanútlanoknak lesz olyanjuk, csak ők lehetnek királynők, mert a mesterkedésnek szaga van.
        “bosszantó, hogy a velem egykorú férfiak meg egyáltalán nem néznek át a huszonéves nőkön. Ez nem személyemben sért, hanem csak az igazságtalanság szintjén” Hát már miért néznének át rajtuk? “Most igazságos leszek, becsületes, majd jól átnézek a hamvas bőrű, feszes kiscsajon.” Komolyan gondolod? Ez nem méltó, ez követelőzés. Igazság nem lesz ízlés, tetszés, vonzalom ügyében soha. Illetve egy igazság van: ha vonzó vagy, vonzódni fognak. Ennyi. A reakciókból mindenki levonhatta már, ő mit áraszt. Volt rá idő. Csak fáj szembenézni. Lehet még egy kicsit sminkelni, máshova menni este, máshogy viselkedni, de a lényeg nem változik. Ennyi volt a vonzóság, ennyire vagyunk, lettünk azok, akkor is, ha most valamivel jobban nézel ki, sminkelsz, akkor is, ha elkezdesz jól öltözni, nem sok a különbség, (lelki)alkati ez.
        A társkeresőn sem azt keresik, aki vonzó, hanem azt, aki hajlandó. Minél kevesebb energiát, melót kelljen beletenni, és meg lehessen vele csinálni mindenfélét. Randit lemondani következmény nélkül, titokban tartani a nőt, csak szexelni, lakását használni. Borzalmas.
        És tudod, a control freakségnek, a szigorúságnak, a “na én ezt nem hagyom” öntudatnak is szaga van. Az a vonzó, aki nem tudja még, mit akarhat, aki gyenge, aki gyámoltalan, aki csodálkozik, akinek el lehet mesélni a szar poénokat. Komolyan, a legutolsó jó szex olyanokat mondott néha, hogy kérve kértem: ne szólalj meg.
        Vagy az is vonzó, akire felnéznek, csak én abból nem kérek, úgy érzem, jogtalan, a rajongás infantilis, én egyenlő erőt szeretnék.
        Párválasztásaink nagy részében mi nők amúgy sem vonzódunk, hanem elfogadjuk a lehető legjobb ajánlatot, ami meg a legjobb ajánlatot tevőben nem vonzó, azzal kompromisszumot kötünk. Súlyosat esetleg. Na, csak kimondtam. És ezért nem jó a szex velük. Még akkor se, ha őszinte vagy az lesz a szeretés. Ők mindenképp nőhöz jutnak, de szerintem ez, hogy nem igazán vonzók, inkább rájuk nézve megalázó. Hiszen ők részben a farkukat követték, mi meg aligha a saját szervünk szavát – na de komolyan gondolják a ma is udvarló, ragyás, elformátlanodott férfiak, hogy elég a nagy duma, ők majd testileg bármilyen szinten vonzók? Nem azok. Az igazi testi, szexuális vonzalom nagyon ritka, a kölcsönösség meg olyan, mint a dupla szivárvány (és nem érdemes rá kapcsolatot, sírig hűséget építeni, mert tűnékeny is).

    • Ó, jaj, ennyire félreérthető, amit írok? Nem úgy gondoltam, hogy visszavágok és én is átnézek a fiatalabb férfiakon. Ez nem direkt van, hanem egyszerűen – pont, ahogy te is írod – természetesen alakul így. Ebben semmi bosszú nincs, abszolút. Meg amúgy ez nem életem központi kérdése:) Én is fontosabbnak tartom, hogy belül legyünk egyre többek. És pont az, hogy már nem figyelnek ránk annyira, és mi sem figyelünk másokra annyira, ez tesz sokkal szabadabbá, mint 20 éve voltam. Ebből a szempontból az élet egyre jobb.

      • Létezik a pornós Milf jelenség, és létezik a hétköznapi életben is, hasonló alapokon. Nekem más volt a tapasztalatom a fiatal fiúval. Annyi féleképpen kapcsolódhatnak különböző korú, hátterű, nemű emberek egymással, örülök, hogy nem zártam ki őt már az elején az életemből, csak mert jóval fiatalabb. Terápiás hatással bírt számomra ez a szerelem, újjászülettem, egy csomó sebemet begyógyította. Mindig hálás leszek ezért, most is ugyanolyan izgalmasnak tartom a lényét, ugyanúgy szeretem, pedig nincsenek közös terveink és már vissza is ment az országába. Nincs még vége, naponta beszélünk és kimegyek hozzá októberben. Nem zárok ki semmit. Sem azt, hogy vége lesz, hogy szépen fokozatosan elhal a kapcsolat, mert külön utakon járunk, sem azt, hogy akár még folytatódhat is. Ezt jelenti, hogy nincsenek illúzióim. Nem volt most semmilyen dráma, ami régebben jellemző volt rám, végletesség, rajongás, kritikátlanság, fejjel a hülyeségbe, utána meg az önsajnálat, önutálat.
        Nekem még nem volt senkivel ilyen harmonikus kapcsolatom. Nem tapasztaltam férfi részéről ennyi figyelmet, odafordulást, empátiát és érzékenységet. Nagyon hasonló a karakterünk, és igen volt egy csomó kompromisszum, de nem csak az én részemről, nem érzem úgy, hogy sokkal többet adtam volna, sőt. Csak egy évre jött volna ide, és elhalsztotta a terveit, hogy a kétgyerekes anyával éljen a pesti panelben és dolgozzon egy irodában évekig, amit ő is pont annyira utált mint én, viszont neki sok más lehetősége is lett volna, ha hazamegy. Ehhez azért kell motiváció. Megértem, hogy mást is akar, és akarom is,hogy menjen és csinálja, én is ugyanígy tettem, amikor annyi idős voltam, mint ő. És persze nem vagyok feszes és a mellem is lóg, és ezért tudok szorongani igen, de hozzátenném, hogy tinédzserkorom óta szorongok a testem miatt, ami hiába voltgyönyörű , mint nagyon sok fiatal test, és most sem csúnya, viszont az anyám végletes önbizalomhiánya, és beteges féltékenysége megnyomorította a bontakozó nőiességem, irigysége miatt lefojtottam, folyamatosan szégyelltem a testem. Szóval ebben akkora különbség nem volt, illetve igen, most történt először, hogy jóval felszabadultan tudtam szeretkezni, tét nélkül, kiváncsian, örömmel. Ez a pár év kárpótolt engem az összes görcsösen elkövetett szar szexért. 40-es éveim előtt nem volt ilyen jó szex, és ez akárkivel nem is történt volna meg, ehhez ő kellett, az ő figyelme és adni akarása. Nem kell tanítani a szexet az érzékeny, a másikra nyitott és természetesen reagálni tudó szendvedélyes embereknek. Egyébként ő is egy családi mintát követ, az anyja elvált, kétgyerekes nő volt, amikor megismerte a nála 10 évvel fiatalabb apját, ő szerelemgyerek, mindezt több mint harminc éve és még mindig együtt…..ő látja ennek a kapcsolatnak az árnyoldalait is már.

    • Ó, nekem nagy megkönnyebbülés, hogy végre senki nem néz rám kétszer 🙂 . Végre nem mindenki emlékszik rám, akivel két szót beszéltem életemben. Mindig szerettem volna láthatatlan lenni. Néha már sikerül. 50 fölött. És az élet most kezdődik. Szabadság, mindent megtehetek, már csak saját kockázatom van, nem veszelyeztetem a gyerekem jövőjét/jelenét/létét. Végre. Szuper.

    • Azért ritka, de készülnek igen elegáns darabok is ocelot mintával.

      Devorah, gyönyörű negyvenes nők járnak élénk rúzst viselve Franciaroszágban.
      Nemrégiben értettem meg a neved, most olvastam a regény első kötetét.

    • Én meg most kezdek élénk színű ruhákat hordani 🙂 (Fiatalabb koromban nem is álltak jól, mások lettek a színeim. Fűzöld téli dzseki, mikor mindenki feketét meg szürkét hord, pink sapkával-sállal. Most vettem esőkabátot, volt szürke, sötétkék meg pink, a kedvesem meg is jegyezte, hogy végre nem kell fél órát győzködni, hanem magamtól is az élénk színűhöz nyúlok 🙂
      Ebben biztos benne van az is, hogy 50 évesen (még nem egészen, van még két hét hátra 😀 ) már leszarom, hogy ki mit szól hozzá, nekem tetsszen és jónapot. (Van egy párducmintás skiny nadrágom, mondjuk ilyen szürke tónusok, de hordom rendületlenül. A nagyon mini szoknyán kívül mindent felveszek, amit 10 meg 20 éve hordtam.)

  5. Én nem gondolom, hogy a hetvenes években születni nagyobb szívás lenne, mint előtte vagy utána. Minden generáció hordozza a maga keresztjét. Mi nem éltünk háborúban, és olyan szélsőséges kényelemben sem, mint a gyerekeink.

    A videóról az jutott eszembe, hogy ezt a körbenyalogatós-körbepuncsolós interjút vajon milyen céllal készítették. A nőre nézve egy kávét nem innék meg vele, olyan elképesztő modorosnak és beképzeltnek tűnt. Bagdi Bella jutott eszembe. Ő is milyen boldog, milyen elégedett. Akármilyen dagadtra hízik épp, a szexi ruhatárát nem cseréli le. Ismerek olyat, aki zenélt vele, még olyanabb a felszín alatt, mint sejteni lehet.

    Tavaly lettem negyven. Még nem váltam el, de két éve nem élünk együtt. És, igen, van azóta jó szex, felszabadultság, sokkal értelmesebb célok, új feladatok, növekvő gyerekek, akiken most kezd látszani a sok-sok átmesélt, együtt játszós délután, utazás, beszélgetés. Megint teleraktam őket élménnyel, Balatonnal, barátokkal, tüzes kerti főzéssel, irdatlanul élveztem. Minden beépül, olyan jófejek, hogy öröm. Nem mindig, akkor nem öröm. De már látom, minden korszak csak ideig-óráig tart.

    Pont arról beszélgettünk a barátnőimmel, hogy nem akarnánk megint huszonévesek lenni. A mostanra összegyűlt tapasztalatokat és tudást nem cserélnénk el a fiatalabb testre, ha ugyanaz a bohóság járna vele, amilyenek akkor voltunk.

    • “Én nem gondolom, hogy a hetvenes években születni nagyobb szívás lenne, mint előtte vagy utána.”: nyilván korszak függő. Nagyon szerncsétlennek érzem, ahogy manapság a fényes szelek ötvöződnek egy egyre nyíló társadalmi ollóval. Erről sokat beszélgetünk a szüleimmel: szerintük a 80-as években nem volt ilyen csodálatosan egyszerű lecsúszni, így sok minden könnyebb volt. És személy szerint azt érzem, hogy az egész magyar társadalom idegbeteg, beleértve a 40-eseket is.

      • Az, mentálisan borzasztó állapotban vannak az emberek. Iszonyatos a kontraszt más országok társadalmához képest. Probléma kezelés, rugalmasság, hatékonyság mint eszköz.. dehogy. Az ezekre fordítandó energiát ellenkezésbe, vitatkozásba, dühöngésbe, hisztibe és sértettségbe fordítani, az a gyakori.

      • És olyan jó lenne, ha ez változna jó irányba. Nem tudom, hogy ebben van-e személyes felelősségem, hogy egyéni szinten lehet-e tenni egy jobbkedvű, empatikusabb társadalomért.

      • Igen Pika. Ezt mondtam neked, az elso ami pofan legyinti az embert itthon az emberek mentalis, moralis hanyatlasa, a pletykazas, a masik bemartasa, kibeszelese. brrrr… Durvan kalkulalva nyolc evi kint let alatt nem talalkoztam annyi suttyoval mint itthon egy nap alatt.

  6. Kedves, ötven közeli kolléganőm mondja néha, hogy aki elkezd a fiatal munkatársak dolgai fölött ‘amikorénkezdtemaszakmátozni’, az végérvényesen belépett az öregklubba, és abszolút alkalmatlanná vált a pozíciójára, mert képtelen befogni a változásokat, merev lett, mozdíthatatlan, és ily módon káros.

    • Most, hogy volt időm a napokban, megnéztem a neten a Dalfutár összes részét. Nagyon bírom azt a palit, és különösen tátott szájjal figyeltem, ahogy bevesz a műsorba 17 éves producert, huszonéves zenészt, teljesen egyenrangúként bánik velük, tiszteli a tehetséget és a munkát. Ez lenne a jó mentalitás.

      Tavaly volt egy gyakorló tanár kollégám, tanítóból lett angoltanár, járt hozzám órát látogatni, csoportomban csinálta a vizsgatanítását. Fiatal harmincas csaj volt, nehéz volt megállnom, hogy rá ne zúdítsam tapasztalataim sokaságát, de inkább hagytam, hogy kibontakozzon. Picit mentor-érzés volt, nagyon tetszett. Egyáltalán nem éreztem magam öregnek tőle. Szerintem a negyvenes-ötvenesek társadalmi feladata megosztani a szakmai tapasztalatokat, tanítani a köv. generációt, soha kioktatva, inkább együttműködve, tiszteletben.

  7. Én vagyok az a ritka kivétel, akinél most (42 vagyok) felívelni látszanak a dolgok. Majd egy éve rendszeresen sportolok, erős lettem, strapabíróbb, sose voltam jobb kondiban és remekül is nézek ki. Szeretem a munkám (fordítok és szerkesztek), de most fogok kitanulni állatorvosi asszisztensnek, és alig várom, hogy azt is csináljam. Nem helyette, mellette. Ha olyanom van, leugrok a szomszéd kocsmába dumcsizni akárkivel, sikerült megőrizni egy csomó barátot is, a származási családot meg egyre jobban kitessékelni az életemből, nem engedni magam nyomasztani és beleszólni. És még szexelni is sokat és jókat szoktam.

    • Szuper! Én is ugyanezt éreztem húsz évvel ezelőtt. Munka és minden téren. Nem csak egy ilyen van. Nem értem a negyvenes nők elkeseredettségét. Ezek a problémák 60+ évesen, esetleg. De én is elszánt, mindent bíró és energikus voltam negyven évesen. És a huszonéves fiúk sem voltak közömbösek, na jó. Az aggaszt, hogy 100 km-t nem tudok már biciklizni és 12 órakor elkotródom a tábortűz mellől. Aludni. Blöee.

  8. “Még sose voltam ilyen nőies, magabiztos”- na ez ahhoz képest, ahonnan indultam, nem nagy kunszt. 🙂 De azóta, hogy elváltam, fogytam, tényleg jobb, örülök magamnak.
    Viszont elbasztam egy csomó mindent , amit 40 fölött nem lehet újra elkezdeni.
    A munkámat szeretem, fejlődök is, a gyerekeim egészen jól vannak, viccesek és önállóak. Csak úgy érzem, elfogyott az erőm. Egy évig többet fogok dolgozni, pénzt gyűjtök, aztán egy év az enyém lesz, nincs mire várni, most akarom, hogy jó legyen.

  9. A posztot es a temat megertettem pont ezert faj es ez egy fajdalmas valosag hogy az elet 40 alatt es felett van elosztva. Miert van 40 felett leltar, elotte-utana miert van egyaltalan hanyatlas,összehasonlitas, keserüseg es megkulonboztetes . Szerintem egyszerübb lenne csak ugy kor nelkül nelkül.
    37 eves vagyok es a munkam sokszor egy tarsadalmi kutatas. Sokszor szoktam azt jatszani hogy nem nezem meg a pacienseim szuletesi datumat, ilyenkor szeretek raerezni vagy kitalalni azt hogy ki hany eves.(testileg es lelkileg) Es van az ugy hogy fiatalok (ha akarjatok boven 40 alatt) fizikailag es lekileg szörnyü allapotban vannak, es van hogy idosebbek fittek fiatalosak es langolnak es nem lathatatlanok sokszor haboru, rak, özvegyseg, sok gyerek, szegenyseg , munka ellenere. Ez szerintem az örök fiatalsag titka ami nem csak a rancokban hanem valami sokkal nagyobb dologban merhetö. Es aki laza, kivancsi, edzett es nem keserü akarmit is elt at akkor is fiatalos marad.
    12 ev munka tapasztalat utan azt tudom mondani hogy a jatek negyven ev felett is fejben döl el. Aki laza es fiatalos az egyben vonzo es soha nem lesz lathatatlan akarmilyen nehez az elete . Igazad van sokakat zavar a magabiztossag is, es a magabiztos 40-50 es nok is vonzoak de csak egyenrangu es magabiztos ferfiaknak. Szerintem ez belenknevelt kelet europai mentalitas hogy negyven felett mar semmi sem jar , lejart az idonk, hervadunk … -sajnos mi igy socializalodtunk . Ezert letezik ez az egesz 40 feletti jelenseg pont olyan elesen ahogy leirtad
    Nagyon sajnalom hogy ez nalunk igy megy es igy szal anyarol lanyara nem beszelve az apak ocsmany vicceirol a 16 evesekrol. Mar az ovisok is ezt halljak otthon – 40 alatt , 40 felett mi illik mi nem ki az öreg stb. .
    Nem szeretnek most direkt magamrol irni mert mindenkinek mas az utja a szerencseje sorsa ahogy nevezitek, de azt szeretnem ha megtörne a jeg es ez a 40 es szam meg ami elotte es utana van eltunne,
    A tarsagdalom idosodik es a 70 es generacio 86-90 evet fog elni. Es ez tul sok ido meg legalabb 35-40 ev hogy nök (es ferfiak) elassak magukat es ugynevezett 40 felettiek legyenek.

    Szerintem lathatatlansag sincs ezt is mi teremtettük es döntöttuk el. Amikor az ember 20 eves akkor sem kell mindekinek es tetszik mindenkinek. Megha az artatlansag megoly vonzo is .
    Nem magambol indulok ki az en eletem dönteseim lelki es testi adottsagaim most nem ide tartoznak (meg mindig lanynak erzem magam belul -25 evesnek fizikailag ) de naponta több 10 idegen emberrel talalkozunk es beszelunk intim dolgokrol. Ezert is mertem ehhez a temahoz hozzaszolni.
    I have a dream … szeretnem hogy mindenkinek jo legyen 40 en felül es ne fajjon semmi es föleg nem az elmulott idö. Mielott barki letamad olvastam a sorok között amit irsz az a valosag es en kivanom hogy megvaltozzon.

    WordPress.com / Gravatar.com credentials can be used.

    • Erröl az jut eszembe, hogy ha jól emlékszem, korábban a 30. születésnap volt az ilyen büvös-baljós határkö, amit elhagyva az ember lánya vénasszonynak érezhette magát. Valóban egyre inkább kitolódik ez a határ, mert tovább élünk és viszonylag jobban, de mégis szomorúés ijesztö ez.

    • Szuper jó, amiket írsz! Már egész elsüppedtem az öregségemben, pedig rollerrel járok már 3 éve, sportolok, nem épültem le, sőt! Szóval érzem, amit mondasz, és jó volt olvasni.

      • Bocsánat, én az ébresztgetős, rádöbbentős vonalat képviselném, nem a vigasztalgatást és főleg nem a tagadást. A szintézis pedig: e tények ellenére érezni jól és méltónak magad. A legmegalázóbb a fiatalságért, múltért, tetszésért való szűkölés, és ennek ellenszere a szembenézés, a tudatosítás, a számvetés. Nagyon pontos a Vénusz–Artemisz ellentét, és van mit gondolkodni Oszkár és Izéke (Schubert Éva) szerelme kapcsán is.

      • Hogy lehet, hogy a poszt nem arra int, hogy te magad cselekedj, kerüld a negyvenes keserűséget, játszmákat, mimikrit, fiatalság-követelést?
        És: hogy lehet, hogy nem mások mondják, hogy te fiatal, fiatalos vagy?

      • Éva, én Zsanna írására mondtam, hogy szuperjó. Szerintem nagyon pozitív. Néha nehéz követnem, hogy melyik hozzászólás mihez tartozik… Elnézést, ha ezt is félreértettem:) Lehet, hogy a hozzászólás elé oda kéne írnunk, hogy kinek szánjuk.

      • Én értettem, látom, mire válasz. De szerintem ő sem, te sem akarjátok megérteni, amit írok. Meg hogy miért írom, és mire jó. Semmilyen valós jóllét nem következhet elfojtott, tagadott, ki nem mondott dolgokból.

        Olvasd el a verset, kérlek. Mindenkit érzékenyen érint valami.

      • Azért picit frusztráló, hogy nagyon sok meló egy szöveg, és ennyire a felszínkapargatás megy, hogy ki mitől fél. Az elején nevettél, azt írtad. És nekem nehéz ez, hogy nem megy át. Nem adom fel azért. This blog is not for the faint hearted. Tagadni könnyű. Na de tudni mindezt és mégse lenni keserűnek…!

      • Újraolvastam a posztot. Önkritikát gyakorlok. Valóban, az én hozzászólásom a felszínesség határán van, de nem annak szántam. Egyszerűen ez volt az első reakcióm, aztán benne ragadtam a fiatalság-láthatóság-külsőségek témakörben. Igaz, igaz. A poszt ennél jóval mélyebb, és azért én sem vagyok ám annyira sekélyes.
        A versek jók, harmonizálnak a poszt mélységeivel.
        Egy-egy résznél, ahol említed a hastáncot és egyéb próbálkozásokat, ott újraolvasáskor is mosolyognom kellett, mert annyira igaz, és olyan esendők vagyunk (én legalább is biztos). Próbálkozunk picit élvezni az életet. Lehet, hogy ez is szépítése a dolgoknak, akár “nem szembenézés”, dehát nem értem, hogyan lehetne nem is próbálkozni.
        Ez nem azt jelenti, hogy én elsiklom a problémák felett, vagy el akarok siklani. Hanem azt, hogy ha szarul érzem magam, akkor próbálok valamit tenni, hogy jobb legyen. Pl válság az van munkafronton, mert nem haladtam semerre az elmúlt 20 évben. Mit teszek ennek javulása érdekében: éppen semmit, ezért folyton ott motoszkál az agyamban, és nem vagyok elégedett magammal.
        Vígasztalom magamat viszont azzal, hogy más téren sokat teszek magamért, hogy több legyek. Pl. most németül olvasok végre újra szépirodalmat, hogy a némettudásom kopottsága kisebb legyen, sportolok, társakat is szerveztem a közös mozgáshoz, ezáltal más anyukákat is rávettem, hogy mozogjanak. A munkahelyi súlyzózásom másokat is inspirál. Ezek nem nagy dolgok, mégsem csak a nagy nihil van és a szomorkodás az idő rohanása és az életem semmitmondósága felett.
        40-es vagyok, és igyekszem ezt jó tartalmakkal megtölteni, tudatosabban, mint 20 évesen.

    • Szerintem az tiltakozik, aki magára ismer, vagy aki fél. Sanos, szómágiával nem lehet kicselezni az öregséget, se a jellegzetes hazai elrosszfejesedést.

      Én nem fiatalos akarok lenni, hanem fiatal. Ha nem, akkor 42 vagyok, és kész. Egy jól kinéző, aktív 42 éves. Mindenki lesz annyi, ha megéri.

      Mennyire fél mindenki a témától… Nem fejben dől el, hogy megszűnik-e ez a jelenség. A skandinávoknál például nem ilyen durva. De mi szarabbul élünk sokkal. Az a ciki, ha valaki azt hazudja, ő még fiatal, miközben hisztis, ráncos, control freak, keserű, és mások jó negyvenesnek látják.

      És hát tényleg hervadunk, ne viccelj. Mért félsz ettől ennyire? Nézz a tükörbe. Csippentsd össze a szemhéjad. Nézd végig jól a lábad bőrét. Nézesd meg a metabolikus életkorodat.

      Én akkor határoztam el, hogy megírom ezt a posztot, amikor megnéztem végre a Félvilág című filmet, és abban a Kulka által játszott gazdag ember nagyon megalázza a cselédet, aki rámozdul (Gryllus Dorka): “Negyven fölött a nőknek már szaga van.”
      Akkor az elemi rossz érzésemet megvizsgáltam, és elhatároztam, hogy szorongás helyett kiírom az egészet magamból. És megírtam ezt a posztot, könnyű vagyok, mint aki tudja, mi van – és felnevettem.

      Makkegészséges vagyok, nem iszom, nem vagyok depressziós, vág az eszem, színes forgatag az életem, íves a testem, tökéletes a fogam, dús a hajam, vannak barátaim, hiszek azokban az értékekben, amelyekben húszévesen. Jelen vannak és kedvelnek a gyerekeim, szépek, jól sikerültek. Nem nyomorgok. Szeretem azt, amiért a pénzt kapom. Nincs mérgező személy a közelemben. Ezt csak 40 óta mindhatom el. Szóval nincs nagy gond, már így relatíve, pl. azért szívesebben alszom éjjel, mint mulatok, és nem vagyok mindenben olyan lelkes már, inkább nemt mondok, pihenek, szeretek egyedül lenni, és rosszul viselem az érintést is újabban. A határátlépést pedig nem tűröm. A sebezhetőség veszett el.

      Hogy miért pont 40? A kerek számoknak kulturális jelentésük van.

      https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/kosztolanyi-dezso-19890/szamadas-1935-1A3B6/ha-negyveneves-1A45E/

      Nem hagyhattam figyelmen kívül a negyvenes krízist, Domján Edit öngyilkosságát például.

      https://www.psychologytoday.com/us/blog/reading-between-the-headlines/201305/white-middle-age-suicide-in-america-skyrockets

      A láthatóságot és a szépséget, kívánatosságot se mi döntjük el, amennyiben ezek interakciók és nem önmantrák, vágyakozások, önátverések. Az dönti el, hogy hogy néznek rád. Nem kell ezen sokat kerseregni, ez van, téma lezárva. Méltatlan ne legyen a dolog, szerintem ez a fontos. Én magamnak vonzó vagyok, megszerettem magam.

      És egyébként nem érzem magam se keserűnek, se láthatatlannak. Bizonyos dolgokra nem vagyok hajlandó, nem téma már, nem szorongok miattuk. Más dolgokat cirkalmasnak, fölöslegesnek, modorosnak, őszintétlennek érzek, és kiszálltam belőlük.

      Felszabadultságom része, hogy nem akarom a harmincast mímelni, nem bánom, hogy ennyi az ennyi. Nevén nevezem a problémát, amit jó, ha én is szem előtt tartok. Sok ilyen nőt látok, akik korábban kedvesek, jó fejek voltak, de menopauza előtt kicsivel megbolondultak, ítélkezőek, gyanakvóak, támadóak és irigyek lettek, mert rájöttek, hogy végképp eltelt az élet értékesebb része – és a tükörben nem szeretnék ilyet látni. Van még egy ambícióm: hogy önlényegű maradok, nem szívom a fiatalok vérét, nem kukkolok, nem sündörgök, nem élem az életüket.

      Özvegy vagyok, mindkét emberem meghalt, és emiatt is sokat gondolok az örgségre és a halálra, betegségekre, sejtekre, folyamatokra. De én sokáig és jól fogok élni, ez egy nagyon erős tudat bennem. Csak nem rózsaszínezem fel. Az idő ellen kapálózni méltatlan.

      Tudom, hogy fáj, nekem is fáj, sok minden kikerülhető a fentiek közül, van, ami döntés kérdése, pont az írás segíthet, hogy nemet mondj rájuk. A többi meg… ez van.

      Srenki nem támad le, nem értelek. Elmondod a véleményed, és mások is. Minden kommentelő vállalja a kockázatot. Ha félsz, írj privátban vagy ne kommentelj.

  10. Akkor most beszéljünk arról, mi az író feladata.
    hoztam nektek egy verset. Kosztolányi Dezső a szerző, és ez egy elég erős szöveg, ezt így magyarosként mondom, emberileg pedig azt kérem, gondoljatok bele, milyen érzés nekem ezt olvasni.
    És én nem haragszom Dezsőre, és nem tiltakozom az ellen, amit ír, hanem csodálom, hogy ilyen pontos, és okulok belőle.
    Hogy kompemnzáljam azt, hogy a kicsi a legokosabbak egyike, matekból biztosan, és mégis láthatatlan, csak mert más szülők buzognak meg érdekérvényesítenek, nekem se gyomrom, se férjem ehhez.

    Nem félek a haláltól, mert tudom mi

    Nem félek a haláltól, mert tudom mi.
    Olyan, akár a többi földi holmi.
    Nem nagyszerű hullás, mint egykoron,
    csak por és por és por, az én porom.

    Most már te vagy az én félelmem, élet.
    Édes fiam, mivel int a szavad,
    hogy itt maradjak jó soká tevéled,
    és a halállal szólnom nem szabad,
    csupán tusázni, foggal és körömmel,
    és támogatni mindig a karod,
    megkeserülten, elvásott örömmel
    őrjöngve élni, élni akarok.

    Mert az árvának szomorú a sorsa.
    A téli délbe piszkos abroszán
    búsan gurul el asztalán a morzsa,
    és vérszegény, kis arca halovány.

    Vár a sarokba, fölsohajt aléltan,
    ingecskéjébe nyiszlett a nyaka,
    benn a gyerekszobába régi kép van,
    törött keretbe a halott apa,
    ki látta őt hajdanta, kiskorában,
    és nézi pusztulását hidegen,
    hogy ültetik hátrább az iskolában
    és símogatja a sok idegen.

    Jön egy rokon, cukrot hoz néki olykor,
    vagy egy ajándékkönyvet odatesz.
    De elfelejtik. Ő kiáll a sorból,
    és azt se tudják később, hova lesz.

    Jaj az árváknak. A lányt leszakasztják
    zsíros zsiványok, s nincs előtte út.
    És a hétéves férfi-kisfiút
    irtózatos pribékek fölakasztják.

  11. Ha negyvenéves…

    Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
    egyszer fölébredsz és aztán sokáig
    nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
    ott a sötétben. Lassan eltünődöl
    ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
    mint majd a sírban. Ez a forduló az,
    mikor az életed új útra tér.
    Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
    éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
    Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
    Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
    Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
    Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
    Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
    A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

  12. “Semmi, ami barbár
    nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
    Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
    rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
    a ferde vajákos, ki cifra regéknek
    gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
    kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,
    s úgy fintorog arcuk,
    mint a bolondé.

    Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,
    őt szeretem, ki érzi a földet,
    tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
    Medúza-valóság kő-iszonyatját,
    s szól: “ez van”, “ez nincsen”,
    “ez itt az igazság”, “ez itt a hamisság”,
    s végül odadobja férgeknek a testét.
    Hős kell nekem, ő, ki
    déli verőben nézi a rémet,
    hull könnye a fényben
    és koszorúja
    izzó szomorúság.”

    Dezső jó költő.

  13. Megpróbálom megfogalmazni, hogy én miért nem ismerem ezt (ami nem jelenti azt, hogy nem is fogom).
    Számomra a sok, minél több önazonos, hazugságmentes év önérték, és sok mindennél lett fontosabb mára. Mivel biztos vagyok benne, hogy negyvenesen, bármennyire is ráncos leszek, önazonosabb leszek, mint huszonévesen bármikor, ezért nemhogy félek tőle, hanem igazából várom. Mert akkor már tizenegy éve leszek önazonos!
    Ezen kívül eléggé örülök, hogy huszonévesen nem lettem anya, mert tudom, hogy torzul, szerepjátszósan csináltam volna, és hiába önérték (igen, megszerettem ezt a szót) az életadás, azt hiszem, súlyos terheket szerzett volna a gyerekem. De hát nem lett.
    Innentől, ha lesz, sokkal jobb lesz neki. Akkor is, ha szarkalábas anyukája lesz már oviban.
    Nekem ez a ki vesz észre meg ki nem sem téma.
    Vagy majd lesz? Könnyen dumálok?
    Engem inkább az fog meg, hogy mennyi minden letisztul, egyértelművé válik eddigre, ez olyasmi, ami miatt kifejezetten várom ezt a kort, meg minden előttem álló időt. Nekem a rendes edzés elkezdéséhez ez volt a legfontosabb motiváció, hogy az összes előttem álló évet, ezt a letisztulást ki tudjam élvezni. Mert láttam apámat, hogy küzd az ízületeivel hatvanévesen, és én hatvanévesen még indiánszökdelésben akarom megkerülni a Velencei-tavat. Jó, nem, de érted.
    Így aztán érdeklődve olvaslak benneteket, igyekszem okulni. A versek pedig nagyon kellenek ide, a Nem félek a haláltól, mert tudom mi ütött.

  14. Sok frusztrált reakciót kapok a posztra.
    Ne csak addig érezd fontosnak a csakazolvassát, amíg téged kiszolgál, alád teszi a helyeslést. Az úgy nagyon könnyű, abban nincs kockázat.
    Valahogy azt hittem, nem kell újra elmondanom, mire jó ez a blog, az ilyen típusú szöveg, és miért írok így.
    Ez a poszt két dologra jó:
    1. felkacaghatsz, hogy te milyen fiatal vagy ehhez képest, és cáfolod a sztereotípiát, ez nettó öröm – amennyiben ifjú, lelkes maradtál lelkileg (kérve kérek mindenkit, a testtel ne áltassuk magunkat, hogy fiatalos, meg letagadhatna tíz évet, mert az a test akkor is 42-t/akármennyit élt, az akkor egy _42 éves, jó állapotú_ test, nem lesz tőle 32, pusztán azért, mert vannak 32 évesek, akik úgy néznek ki, mint a fos, ez mint verseny méltatlan)
    megjegyzés: a 40+-osokra gondoltam, mert 30-asként persze hogy 30-as vagy, az nem kunszt

    2. ha legközelebb megítélnél egy fiatalabb nőt, gyanakszol valakire, pusztán mert szép, követelnéd a férfiak tetszését, pasifelszedős, kétségbeesésszagú akcióba vágnál, illetve rossz fej beszólogatást, hangulatrontást, értelmetlen feszkózást, pótcselekvő-béna hobbit kezdenél, vagy halogatod a szűrést, sportot, lefogyást, kétszer is meg fogod gondolni. Alakul az önreflexiód, rálátsz magadra. Megpróbáltam kifejezni valamit, ami fontos, amitől tisztább, kevésbé zavaros lehetsz, ha megérted, és te ezen elgondolkodtál. Nem leszel fiatalabb ettől a poszttól, nem fogod tőle jobban érezni magad, nem simogatja a buksidat senki – de élhetsz igazabbul. Legyél igényes!

    Ez a “mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát” egy rohadt nagy önáltatás, ugyanis mindenki –a nagyon traumatizálódott megroskadtakon kívül – fiatalabbnak érzi magát, és nem is ez számít, hogy ő hogy érzi magát, hiszen ez csak annyit jelent, hogy olyan igénnyel lép fel a világgal szemben, mint egy fiatalabb nő, és csalódni fog, mert a világ viszont látja a testét, a bőrét, a rosszfejségét. Ez pont olyan, mint a kövérek önelfogadása: hiába érzed magad szépnek és fogadod el magad (bár én már ennek a valódiságában is kételkedem, az nem elfogadás, hogy soha nem nézel tükörbe, nem hagyod magad lefotózni, kifogásokat sorolsz, hogy miért nem sportolsz, meg hogy “a párom így is szeret”). Szóval hiába, ha mások viszont nem fogadják el őket, akkor ez csak önátverő illúzió. Hidd el, senki nem fogja külön mondogatni, hogy ráncos vagy, formátlan vagy, nem szép a bőröd. De azért látják, és ezért ha úgy lépsz fel, mint ha nem volnál ráncos (pl.), csúnyán csalódhatsz. Ez ilyenkor már nem olyan, nem lehet olyan. És miért is csak a negyvenes évelig látunk? Utána jönnek az ötvenes évek, közben meg a klimax, leáll a nőiség, minden átalakul, meg fogjuk szenvedni. Ha 38-40 évesen észbe kapsz, ártalomcsökkenthetsz, hogy ne legyél roncs a hormonvihartól, és ne fogyjon el a csontod stb.

    • És szerintem aki mindezt nem veszi tudomásul, nem éretten viszonyul a témához, az elringathatja magát szép, építő gondolatokban, olvashat olyasmit, ami ezt megtámogatja, de egyre több jel lesz, hogy átveri magát, hogy a forgatókönyve nem működik. Például nagyon óvatosan kéne elhinni, vagyis inkább egyáltalán nem, hogy a te dögös, örök, királynői vonzerődnek szól a közeledés. Hogy ízléses olyan ruhát hordanod, mint a kamasz lányod, vagy berúgnod és csiklandós megjegyzést tenni a pultosfiúra. Hogy nem számít “az a pár szál” cigi. És most már meg kéne nézetned a kismedencei szerveidet, elmenni rákszűrésre, teljesen lejönni lisztről és cukorról… ha nem teszed, lesz következmény, és ne fogd majd másra.

  15. Egy mondattal vitatkoznék: “Pálya, munka, ez már nem lesz nagyon más, eddigre kialakult a tudat: vitted valamire, vagy nem.” Ez úgy húsz éve igaz volt, ma már szerintem nem nagyon, iszonyú sok a lehetőség, a munkahelyek többségén már nem kérik a szakirányú végzettséget, de (újabb) egyetemet végezni is könnyebb lett, mint 20-30 éve.

  16. Hmmmm.
    Én azért (is) vagyok jól így 40 felett, mert van, amit már nem választok, nem választhatok. Egyszerűbb így. El lehetett engednem pl. a kutatói pályát, a futóversenyzést, a gyerekszülést. Most itt nem egy szomorú elengedésről van szó, hanem egyszerűen öregszem. Van más helyettük, van energiám sok, jól vagyok a testemben.
    Nincsenek visszacsinálhatatlan döntések, amik köteleznek (családi, anyagi, …). Ez könnyűség.
    Mindazonáltal… a komolyabb egyedüllét és csend tapasztalatok olykor nem vadvirágos rétre vezetnek. Halálfélelem nekem is jött már így, meditációs gyakorlat hatására. Tényleg az csak egy reklámja ennek az útnak, hogy majd csak boldogság jön fel, mert nem. De az agyalás helyett a csend sokkal jobb, tehát az összhatás pozitív.
    Szóval ez egy mélabús poszt volt 🙂

  17. Lackfi János: A nőci, ha negyven

    A nőci, ha negyven, még gondos a sminkje,
    a nőci, ha negyven, aligha riszál,
    a nőci, ha negyven, már taxikat int le,
    és áll körülötte az éjjeli bál.

    A nőci, ha negyven, a ráncai szépek,
    és lányos a lába, hisz fitneszezik,
    ügyel vonalak, szinek egyvelegére,
    és ötletes öltözetek övezik.

    A nőci, ha negyven, még beste a teste,
    a lánya kamasz, vele harcol erőst,
    még könnyeden ébred, elalszik az este,
    s útjára bocsátja a reggeli hőst.

    A nőci, ha negyven, beszéde a pajzsa,
    és rendezi vígan a környezetét,
    már bomlik előtte jövő kusza rajza,
    s múltjáról is egyre kitisztul a kép.

    A nőci, ha negyven, biztos hely az űrben,
    vevő a humorra, de el nem alél,
    bár vágyai vannak, nem vágyik el innen,
    nem húzza a csőbe a szoknyapecér.

    A nőci, ha negyven, savanyíthat uborkát,
    hümmögve idézed a gondolatát,
    és összedob este egy isteni tortát,
    és rendezi újra zilált csapatát.

    A nőci, ha negyven, már támasz a bajban,
    körötte pörögnek a lét körei,
    és úgy megy az utcán, mint penge a vajban,
    s nem bánja, ha medve, ki átöleli.

      • A vers nem rossz, a vers kiszolgálja a negyvenes nők vigasztalós igényét, nem volt kellemetlen olvasni – de azért főleg arról szól, hogy mire és mennyire jó még a ki tudja, milyen állapotú, KÉSŐNEGYVENES vagy ötvenes férfinek is a negyvenes nő.

      • Ez egy Verslavina egyik darabja, válasz valami másra. Lackfi a feleségével feleselgetett, aztán mások is beszálltak, az egész önironikus, kikacsintós évődés, jó hosszú lett, és pont ez mutatja, hogy a negyvenes mérföldkőnél való megállásnak, összegzésnek helye van. Pont ide, pont ezt egymagában posztolni annyit jelent, hogy Géza ezt nem értette meg. Ennyi.

      • Régebben mintha csakis férfiaknak írtak volna, velük lettek volna szolidárisak, a csajozásaikkal dicsekedtek, ilyen Kukorelly-félék, a közönségüket egységesen magukfajtának képzelve. Díjakat, megjelenést, egyetemi előadáson említést is a férfifejű entitás osztott. Azt nem tudták, a kötetüket ki veszi meg, ki olvassa. Amióta facebook van, és lehet látni, ki az, aki olvassa, követi, lájkolja őket, elkezdtek a nők kedvéért, nőknek írni. Mintha ráéreztek volna, hogy ez trendi és van közönsége. Hogy nem szabad szexistának és fiatal csirkékre sóvárgónak lenni. Lackfi, Háy is kicsit, de Nyáry is nők kedvéért ír valahogy.

      • Köszi az infót. Nekem nem volt jó olvasni, a “nőci” szó kiveri a biztosítékot nálam, de valójában arra gondoltam, hogy marhára nem jött át a poszt üzenete Gézának.

      • A nőcinek prozódiai oka van (így jön ki a versláb), és tényleg évődés, éls nívós a szöveg, de ez abban a keretben évődés, amelyt én nem kedvelek: a férfi vagy elítéli vagy buksisimizi a nőt, a nő nem lehet megítéletlen, nem lehet a körülötte élőktől, őt igénybe vevőktől (és ezért érdekvezéreltektől) független, vbüszke, jó érzése, mondjuk azért, mert ő jól érzi magát. És a férfi sem magáról ír, mindig a nőről ír. És a nő is magát emészti folyton.

      • Értem, igen, tetszik is a forma nekem nagyon, de nem tudok a tartalomtól elvonatkoztatni. A stílustól (ún. évődés) pedig már húszévesen borzadtam…

      • ??? Eszem ágában sincs magamról írni(sőt még a nevem is álnév, nahát…), ez itt valakinek a blogja, ha ő akar ír magáról, én a grafomán olvasó vagyok aki leírja amit gondol, ha már van kommentszekció, és nem megtartja magának. (ez bemutatkozásnak talán sok is, ez nem az én blogom, csak véleményem lehet róla).
        Verset csak azért tettem ide(gondoltam egyértelmű a kontraszt a poszthoz képest, nem kell szájbarágósan magyarázatolni), mert beszél helyettem, hogy lehet ezt egyszerűen, elegánsan, nagyvonalúan, patetikus kifejezések, szinpadiasság nélkül is megfogni. Ez az exkatedra megmondom a frankót, kiosztok mindenkit és közben finoman azért jelzem, hogy az én utam a bezzeg… hogy is mondjam… nem elegáns (a pontos meg a kiérlelt kifejezéseken röhögtem jól, megnéztem pár másik posztot is, gyakorlatilag nettó öntömjénezés, esetleg mások fikázása).
        Minden jót a bloggernek azért és písz, még az is lehet hogy teljesen hasznos társadalmilag ez a blog, addig sem IRL vezeti le a frusztrációit más szerencsétleneken.

      • Ja, értem. Fel is csapok ízibe’ kopaszodó, teljes családban élő, gyerekeire ritkán ráérő, népszerű, sosem provokatív, 47 éves férfiköltőnek, onnan fogom udvarolva megcirógatni a negyvenes nőket! Ez hálás szerep, megéri.
        Addig se kell a saját, esetleg nem okés viselkedésemmel és terebélyesedő pocakommal foglalkozni.
        De, Géza, te is így vagy ezzel. Ez kényelmesebb neked is: a nőkről írni, másvalakit véleményezni, és akkor nem magadon dolgozol, és megítélhetetlen vagy. Ezt tette szóvá Cris, azért tömören, mert bármilyen eredetinek gondolod magad, egy unásig ismert típus vagy.
        Tudod, ötvenesével jönnek az ilyen ítélkezők, “én vagyok a fogyasztó, nekem kell kedvezni, én ítélek”, iszonyú pökhendien, akik nem magukról írnak, mert nem az a téma, nem ők “rakták ki magukat”, ők védve vannak. Kvázi bosszút állnak azért, mert én olyan “magabiztos meg erős” vagyok – de én nem lehetek nem magabiztos, nem erős, mert akkor nem mondtam semmit, akkor nem lenne blog. Ami pedig a munkám.
        És tudod, akikről kiderült, kik ők, szóval a kritikus, rajtam átlátó-jajdeokosvagyok-nekieznemszimpatikus okoskák prototípusa:
        röhejes munkája volt, nem küzdött három gyerek özvegy nevelésével, nem tudott felmutatni semmilyen komoly teljesítményt, és úgy nézett ki, mint a fos.
        Kivétel nélkül. És ezért zavartam ennyire. A megmondás pozícióját sajnálta tőlem: akkor majd ő is! Nő is, férfi is volt ilyen.
        De ama élettényeket, amiket innen kiszedegettek, és amit ők nem ugrottak meg, öntömjénnek nevezték!
        Ami azért sok mindent megmagyaráz.
        “Nem írok magamról, a saját kételyeimről, fogyatkozásaimról. Másokról írok, ez jó! Ítélkezem, erős vagyok, okos vagyok. Így engem nem ítél meg senki.”
        Ebben nincs kockázat, Géza, ezt megvetjük.
        Ne zavarjon, hogy a blog nem szépirodalom, hanem publicisztika.
        Ne zavarjon, hogy nő vagyok, és mégsem a férfiakról írtam.
        Ne zavarjon, hogy míg kortársaim pizzázva sorozatnéznek, én maratont futok.
        Ne zavarjon, hogy ezek az én jól ismert problémáim is, ezért tudok róluk, és hogy én viszont igenis meghaladtam ezeket, ezért jelezhetem hitelesen, hogy nem muszáj ezt a romboló viselkedést 100 százalékban hozni.
        Nem, Géza, Lackfi nem ugyanarról ír, mint én, hanem, ahogy írtam is, a közönségigényt és a felesége meg a hasonló nők érzékenységét letapogatva “na, jó leszel így is, ne búsulj” módon dicsér. Ez megalázó. Amúgy is rettentő ovis odatenni egy random szöveget, hogy na, bezzeg ő milyen jól írja, de te meg nem, ez hamis dilemma. Tehát se nem ugyanarról szól, se nem kell ezt ilyen binárisan látni, hogy “ő jó, te rossz vagy”.
        A vers szép és kedves, de mondjuk nem ébreszt, nem gondolkodtat el, inkább megnyugtatja a “párommal borozunk” típust (Both Gabi), hogy nem baj, jó ez így, 99 kilósan.

      • Minden fölényeskedő, agresszív komment végére miért írjátok oda, hogy písz?
        Hogy nektek ne lehessen írni a manipulálgatásaitokra semmit?

      • Te ismered ezt a kifejezést, hogy tolerancia? Megvan a véleményem arról amit alkotsz, attól még személyesen semmi bajom veled, és örülök, hogy leírtad. Szerintem attól még bőven písz van, hogy azt gondolom arról amit alkottál amit, nincs ebben semmi személyes. Te így alkotsz, én meg amúgy gondolom, ettől még tisztelhetjük egymást(vagy legalábbis én téged), a világ meg folyik amerre akar.

      • Vicces a második kommented után így emlegetni a toleranciát meg a tiszteletet. Elfogyott a patron, ez a helyzet, és nem akarsz rálátni, mennyire gyáva és ítélkező volt a második kommented. Olvasd már el.
        Nem, ezen a blogon nincs a szabad, névtelen dúláshoz és finnyogáshoz senkinek joga. Mert az nagyon egyszerű, kényelmes, manipulatív, és itt olyanokat írunk, aminek van kockázata, a blogger is, a kommentelő is. fotelhuszárok mehetnek a 888-ra meg Schobert Norbi meg Puzsér alá.
        Örülök, hogy érzékenyen érint, amit írok, ez mindig siker.
        Te nő vagy, ugye?
        Nem gondolsz te semmit, téged valami érzékenyen érintett, és a legprimerebb módon reagáltál: a másikat diszkreditálni, kóstolgatni, nyilvánosan jól leszólni. Én nem tettem ilyet veled. És amúgy is, egy nickkel nem lehet.
        Csak magaddal ne kelljen semmit foglalkozni, rájönni…
        Nem én vagyok a nem toleráns, én elbírom a sokkal durvábbat is. Csak van róla véleményem. Amire aztán befeszülnek, és azt írják, én nem bírom a kritikát…
        Én bírom. Te nem bírod, és rettentő olcsó, ahogy csinálod.
        Vendég vagy, volnál, Géza. Olvasd el, mit kérek a kommentelőktől, és gondolkodj el, mennyiben sikerült:
        https://csakazolvassa.hu/moderacio/
        https://csakazolvassa.hu/2013/01/01/nemtrollok/

      • Amúgy de, a személyemet ítélted meg, azt, aki így ír és így él, és nem érveltél, csak kifejezted, hogy neked ez nem szimpatikus. Na de kit érdekel?

      • (és csak hogy a kritikai attitűd megmaradjon, a válaszod ugyanolyan exkatedra kiosztós, engem ismeretlenül fikázós, mint a posztjaid, szóval ez inkább rólad szól nem rólam azt hiszem, nem is szeretnék vele vitatkozni, tényleg nem futok maratont vagy hasonlót és nincs is benne az ötéves tervben, de ahogy nézem neked is csak azért kell, hogy jobban látszódjon az FB fényképen milyen jól csinálod a dolgaid bezzeg.)

      • Mert már unlak titeket, mert olcsók vagytok, mindig ugyanazt toljátok és védekezésből támadtok – úgy, hogy senki nem kötelez, Géza, hogy itt legyél. Nem vagyok főnököd, anyád, házastársad, te azért jöttél ide, hogy szerepelj és jól megmondhasd.

        “ahogy nézem neked is csak azért kell” így lehet beöltöztetni az idegenkedést mindattól, amit nem csinálsz és nem értesz. Nem, nem, cicu, nekem azért kellett, mert én nem akarok rákos lenni, nem akarom átverni magam, igazán mályre akarok menni a személyiségemben, meg azért, hogy ne legyek olyan kedvetlen, korán öregedő, mások életén rugózó, mint a kortársaim, vagy mint te, mert az nagy kibaszás mindenkivel.

      • “csak hogy a kritikai attitűd megmaradjon” így nevezed, de ez rólad szól, és igazságtalan vagy, de ne zavarjon. Én nem leszek kedves azzal, aki kóstolgat és sugall és hangulatot kelt, manipulál, az tuti.

      • Én magamról és áltakános problémákról gondolkodom, neked is magadról és általános problémákról kéne, illene. Ha rázuhansz a személyemre, persze gondosan rejtőzködve, az rólad szól.

      • Ha megnézed az első bejegyzésem, én egy verssel válaszoltam a bejegyzésedre, különösebb komment nélkül, jelezve, hogy így is lehet a női 40-ről beszélni, egyenesen, egyszerűen, kedvesen, semmi bezzegelés, öntömjénezés, pátosz, kiosztás. Ez úgy látszik nem volt érthető, hogy ezt gondolom, jött rá egy csomó komment, meg a van sapka-nincs sapka. Ha 28-szor ideírom, hogy így gondolom, hogy lehet ezt elegánsabban, nem ennyire bezzegelősen, akkor szerintem 28-szor fogsz személyeskedni próbáló választ írni, ha válasz nélkül hagyom, akkor meg az lesz, hogy az ilyenek mint én (??? többesszám, na ez az igazi manipuláció, összemosás) nem vitatkoznak, csak trollok. Mit lehet erről vitatkozni, azt gondolom, amit, te meg ezzel úgy vitatkozol hogy jogos, mert te maratont futsz, ezért megmutattad a világnak és jobban tudod. Elfogadom, gondold így.
        Különben ha a személyiség lefúrás meg a maraton után lettél ilyen agresszív, akkor szerintem ezt kár volt felhozni alulról…

      • Jaj, milyen olcsó ez, tovább ítélkezik, engem nevez agresszívnak. Általában ítélni, szimpátiaalapon, “úgy látom, azért csinálod”, mindenféle jelzők, fontoskodás, “nekem ez nem tetszik” (és akkor mi van?), visszavágási kényszer, és semmi tartalmi állítás. Neked ez nem blogod, életed, hiteled, személyed, neked nem is kell itt lenned, te könnyen maradsz nyugodt, na, ez a művészet, hogy így se sikerül. Nincs igazi válaszod.

        Tudod, sokaknak nem tetszik, de egyik se őszinte, eredményes, magát vállaló, nem küzdött le semmit, sőt, többeknek kibélelt élete van hozzám képest, mégis ők ítélnek – ennek mi az oka? Persze, hogy nem érted, miért fut valaki maratont, persze, hogy idegen, tolod el, ítéled. Te jól érzed magad az életedben? És a jó érzésekért te dolgoztál meg, vagy adják neked, közé születtél, anyu főzi?

        Ha egy nap elérsz valamit, te is meg fogod érteni, hogy így ítélkezni gáz, miközben az enyém helyett érvényeset nem mutatsz fel.

        Egy típus vagy, írtam már, miért: nagy arc, betoppan, nem néz semmit, ítél (az egész személyt, egész blogot), magáról semmi, esze áágában sincs, és: písz.

        Különösen viccessé tesz, hogy a fb-n is szétnéztél, azért beakadt valami. Muszáj belekötni! Mai egóerősítés. Aztán tolni a másikra, hogy ő miért viselkedik így.

        Aztán, esteleg, addig húszni, provokálni, csatázni, amg ki mem basznak, és akkor mártír vagy.
        ű
        Ne köss bele a bloggerbe. Közeledj tiszteéettel, érzékenyen. Ne szaglássz, ne legyél kíváncsi, ne beszélj fölülről. Lábam formáját (ez egy példa) az minősítse, akié jobb, és: akit kérdeztem is. Ennyi.

      • “Ha megnézed az első bejegyzésem, én egy verssel válaszoltam a bejegyzésedre, különösebb komment nélkül, jelezve, hogy így is lehet a női 40-ről beszélni, egyenesen, egyszerűen, kedvesen, semmi bezzegelés, öntömjénezés, pátosz, kiosztás.” Öööö, ez nem igaz. Az első kommented egy vers volt kommentár nélkül, semmi gondom nem volt vele, kapcsolódott, nem reagáltam rá. Aztán valaki (Cris) belekérdezett, és arra írtad, hogy debezzeg ez jó, és én milyen vagyok. Miután már rámkeresgéltél a fb-n, és finnyogtál mindazon, AMI TE NEM VAGY ÉS NEM IS LESZEL – és nem azért, mert nem futsz, hanem mert lusta vagy szembenézni, megkeresni az igazságot, gondolkodni. (De véleményed, az neked is van!)
        Erre én:
        LJ költő, én nem
        más a célja a szövegel (én rádöbbentek, ő megsimogat, illetve nem akar konfliktust, évődik-vigasztal)
        én nő vagyok, ő férfi, aki a nőnek “felhasználója” (bocsánat, de így van)
        “nemisolyannagybaja40” – de, baj, sokkal nagyobb, mint be szeretjük vallani, kifejezetten megőrülnek, rosszindulatúak lesznek korábban jó fej nők, rettegnek az öregedéstől, a klimaxtól, beszólogatnak, céltalanok, pénztelenek, unatkoznak és/vagy túlterheltek, stresszesek, iszogatnak, meg vannak sértődve, hogy nem udvarolnak nekik, nem ők a főszereplők, erőlködnek és kompenzálnak, nem bírják elfogadni, hogy megváltozott a világ, morális pánikolnak a fiatalokon stb.
        én önkritikus vagyok, ez a te olvasatod, hogy én azt virítom, hogy de én bezzeg, csak mert…
        és most jön a lényeg:
        csak mert te, GÉZA, egy negyvenes, elpuhult, motiválatlan nő vagy, aki nem szereti azt olvasni, hogy ő esetleg nem szép, nem kívánatos, nem produktív, és zavarja, hogy én e probléma létezését sokkal aktívabban, feszesebben sem tagadom. Fáj a tükör. Legyen inkább Lackfi, ő olyan kedves!
        Ő bezzeg! Nem fitogtatja magát (mondjuk nem is ír magáról…).
        Ja és te olyan se vagy, aki libben és szexel és megsüt eset egy sütit, tehát Lackfi csak a te vágyaidat fogalmazza meg.
        Nagyon trükkös a Géza név, senkiben nem ébredt ám gyanú, hogy ez egy nő, akit eltalált a dolog! 🙂
        Neked nem tetszik, hogy valaki kimondja, hogy te is, bizony. És ezért kapok én tippet, hogy hogy írjak én blogot, és ezért nem érdemi, amiket írsz, csakis visszavágás. Vagy Lackfi, vagy én kezeli jól a témát, így gondolod, és Lackfira szavazol, nem nézve a fenti különbségeket. Mert fáj az igazság.
        És ez szerinted nem butaság, nem védekezés, ez nem szembenézni nem merés, ez csak más vélemény, amit ÉN nem tolerálok.
        Písz! :DDDD

    • Lackfi János: Egyre

      Egyre kevesebbet adok,
      Egyre többet védekezek,
      Sokak közt magam maradok,
      S magamtól ki védene meg?

      Kavicsok a nyelvem alatt,
      Nyelvem egyre jobban pereg:
      Kővé szilárdult szópatak,
      Szavakból nagy kőgörgeteg.

      Tanulgatok hallgatni is,
      Miként templomi perselyek,
      Akár igaz, akár hamis
      Hang hull belém, megcsörrenek.

      Újabban, ha mérges vagyok,
      Egypár tányért földhöz verek,
      Ezernyi arcom csillan ott:
      Szerte köröttem repeszek.

      Újabban, ha békés vagyok,
      Ezer darabra szétesek,
      Ezer arcot toldozgatok,
      Mint filmkockákat filmesek.

      • Kicsit ez a műegyenlőség-nincsittprobléma-sosemisvoltsemmibaj érzésem van, “én jó fiú vagyok”, nem kedvelem annyira. De látom, mitől szép, hatásos, vigasz.

      • Igen, az eredeti vers nekem is ilyen érzést kelt, Lackfi hajlamos hirtelen egy Szegő András-interjúba kerülni, ha a családjáról-házasságáról van szó.
        Ettől függetlenül kontextusában más hatást keltett, mint így külön. Érdekes tapasztalat, egyébként.

        Úgy gondoltam, “Gézának” tanulságos lehet. Ha érti, miért, érti, ha nem, nem.

  18. Én korban nem vagyok negyvenes, de sok mindenben már igen. Látom, hogy ha nem teszek valamit, olyan leszek én is, mint mostohaanyám, legalábbis észreveszek olykor magamon egyfajta kajánságot, pl. azon, hogy a kamaszodó lányom felszedett kicsit… És akkor mondom magamnak (szerencsére tudok róla): te, ez nagyon gáz. Ez ő. De: ez rólad szól. Ne legyél ekkora nyomorult már… (Nem gyakori, de akkor is ijesztő: bennem ilyen?!)

    Sokat gondolok arra, milyen leszek tíz év múlva. Már látom a gyereknevelés végét (bár messze van még), és azt is, hogy ez nekem sem identitás, sem vigasz, sem öröm, de ami ennél is fontosabb: senki nem fog ezért megjutalmazni.
    (T.i. a férjem gyerekeit…)
    Persze, tudtam ezt, tudjuk, mégis, a felismerés: hogy ha magamnak nem csinálom, akkor baszhatom, senki nem jön oda tapsolni vagy megfogni a kezem, hogy erre vagy arra menjek. Rohadtul nem. Addig viszont el lehet cseszni sóhajtozással, agyalással, szorongással éveket. (Köszi lobstert.) Nekem ez jól megy, gyakorlott vagyok benne, de már legalább tudom, hogy csak magamat hibáztathatom (~felnőttség?).
    Nincs bíróság.

    • Amit írsz, arra mind a csoportterápiák (vagy a saját átgondolás) belső gyermek irányzata a megoldás.
      Az vár jutalmat, elismerést, dicséretet, vigaszt, feltétel nélküliséget, aki ezt nem kapta meg gyerekként, és annak vannak depresszív, életminőséget súlyosan rontó, produktivitást és fejlődést gátló tünetei, aki ezt az igazi, támogató szeretetet szűkölve nélkülözte. Ez még a szexuális abúzusnál is elemibb, előbb szokott lenni és gyakoribb.
      A belső gyermeket soha többé nem gyógyíthatja meg senki, sem szerető partner, még az olyan szülő sem, aki bocsánatot kér, rájön, elkezd szeretni. Akkor már késő. Csak te magad gyógyíthatod meg, az által. hogy beszélgetsz vele, kapcsolatba kerülsz.
      Jártam belső gyermek csoportba, de elidegenített, hogy utána az egyik tag, akit nagyon szerettem, öngyilkos lett. Volt még mással, másfajta munkám, közben ez a terapeutám meghalt. Most érzem, ahogy az akkori felismerések beérnek, mindenfajta szakszóhasználat meg technikázás nélkül egyszerűen szeretem a bennem élő, éhes gyereket.
      Fel kell nőni, röviden, nem másnak, hanem csakis magunknak csinálni-mutatni a teljesítményt. Nincs közönség, nincs jutalom.
      Kövérek amúgy gyakran fogalmaznak infantilisen: a diéta nem működik, minden azt harsogja, hogy eddz, ez olyan nyomasztó, mit vártok tőlem, így nem fogsz engem rábeszélni, megnyerni az ügynek – bazzzzmeg, neked jó, ha edzel, senkit nem érdekel! nincs pirospont! a te felelősséged!
      John Bradshaw könyve a kulcs, itt van róla ez-az:
      https://nemvagyegyedul.gportal.hu/gindex.php?pg=15567409

      • Köszönöm, sejtettem, hogy honnan jön, de erről konkrétan sosem hallottam, és most nagyon sokat enyhült a bűntudatom.

      • Illetve, helyesbítek, nagyon sokáig akartam hinni, hogy nem úgy volt az, vannak fényképek, első öt-hat év, de azt hiszem, nem akartam szembenézni.

      • Vagyis, sokáig hittem azt, hogy nem volt olyan szar… (Hiszen ő nem bántott… Viszont hagyta, hogy bántsanak, évekig, és a súlyát ennek csak most értettem meg.)

    • Nem-ítélkezőnek, nem-rasszistának stb. lenni nem azt jelenti, hogy soha eszedbe sem jut az, ami mindenki másnak, hogy “jé, ő néger”, “de gáz, hogy elhízott” stb., hanem az, hogy tudod, honnan jön ez, és reflektálsz rá (iilettve lehetőleg előbb gondolkodsz, mint beszélsz).

      Kifejted a kajánságot? Azért írod, mert te is elhíztál kamaszként, így nem korrekt nem-megértőnek lenned? Vagy miért? A hozzáállásod a lány iránt segítő, aggódó? Hallgat rád? Van konkrét javaslatod? Van konfliktus? Mert azt ne várd magadtól, hogy az általad bejárt testi-lelki út után majd nem fogod észrevenni és nem lesz véleményed se arról, hogy ő hízik.
      Van olyan, hogy az ember később már tisztábban lát, nem elvárható, hogy rábólints destruktív gyakorlatokra, ha te olyasmit tudsz és tudsz benne aktívan segíteni is, amit a te kamaszkorod/legfiatalabb felnőttséged idején a körülöted élők nem tudtak vagy nem értelmesen képviseltek.
      Itt is le szeretném írni: nagyon nagy tévedés, sőt, bűn elhízott gyerekeket abban megerősíteni, hogy ő így önmaga és ez is szép, azt képviselni, hogy ez nem is probléma, vagy pláne jogokat követelni, hogy őt válasszák a modellválogatáson, táncbemutatón stb. Általában a szülő is azért csinálja ezt, mert nem akar terhet, feladatot, önkritikát…
      A gyerekkori, kiskamasz elhízottság nagy baj, általában tünet, és a mélyben van az igazán nagy baj, de nagyon fontos, hogy senki ne bagatellizálja. Életre szóló sebeket lehet szerezni ilyenkor a kortársaktól vagy a lelkileg bizonytalanokra rárepülő idősebb férfiaktól, és szeretethajszoló, bármibe bármennyiért belemenő, makacs viselkedésmintákra tanít a helyzet, ami az egész életet tönkreteheti. Ráadásul eszkalálódik a hízás, közben meg is szokja mindenki az elhízottságot, a gyerek, a környezet a tanárok, kvázi bebetonozzák, hogy ő ilyen. Minél régebb óta és markánsabban van jelen a túlsúly, annál jobban eltávolít attól, ami a megoldás lehet: aki nehéz testű, az passzívvá válik, nem csak kifullasztja, hanem fáj is neki a mozgás, cukorfüggésben nem esik jól más kaja, büntetésként és szeretetmegvonásként, stresszként éli meg a gyerek a real foodot vagy az energiaszegényebb menüt, lázadni fog minden ellen, ami ki akarja mozdítani, inzulintompán alig moccan a súly, lelkileg már megvannak a védekezései és páncélja, így nem is látja tisztán a problémát, ha mégis, akkor valami romboló, rettenetes drasztikusságba menekül és ilyesmik.

      • A kajánság nagyon ritkán csap belém (csipkelődöm is néha), és őrajta csak egy-két kiló van (nem sportolt a nyáron), nem vészes. Maga a jelenség nem jelentkezik durván, számomra mégis az, mert ez nem én vagyok, és ha jól vagyok, sosem jut eszembe ilyesmi. Hogy he-he, combosodik a lány… Ezt egy idő után felismertem, pontosan tudom, honnan jön: a mostohaanyámtól, aki engem és három testvéremet (abból egy az édes-, a másik kettő az övé) szarrá manipulálta gyerekkorunkban, és most is az van, hogy ha neki szar, akkor legyen másnak is. Persze csak alattomosan, fű alatt… Nagyon befolyásolt minket.
        Amikor a kajánság előjön, úgy érzem, a tőle tanult mintát hozom, ami persze akkor történik meg, amikor én is mondjuk szarabbul vagyok. Egyébként mindenkinek mozognia kell, tudják ezt.
        Egyébként – bocs, hogy ez nem a poszt témája – túlsúllyal a kisebbik fiú küzd, pedig sikeresen lefogyasztottuk, mikor hozzánk került, aztán egy-két év múlva nagyon rohamosan elkezdett hízni. Szorong, sok a baj, de ebbe most nem megyek bele, nem az a téma…
        Egyébként nem mondjuk neki, hogy így is szép, sőt, ellenkezőleg, és én persze emiatt is szorongok, hogy szétstresszelem a gyereket, még kevesebb lesz az önbizalma… De azt meg nem lehet, hogy hagyjuk úgy, ahogy van. Vannak apró változások (eszik már salátát utánam az egész család, hehe). De én nem vagyok varázsló, sem nevelőnő, sem terapeuta, sem logopédus… Mégis magamra veszek minden terhet, mintha rajtam múlna. (Pont most lett elegem, nem, nem, nem…)
        Nos, nekem nem mondták, hogy úgy is szép vagyok (tizenöt-húsz kiló túlsúllyal), viszont le is szarták. Utólag örültem volna, ha legalább egy kicsit megpróbálnak baszogatni…

      • (Ja, fontos adalék mostohaanyámhoz: mindhárman lányok vagyunk, és rajtam kívül a többi mind nagyon csinos. Ő maga viszont el van hízva, amióta csak ismerem. Mára pedig foga is alig van, és a többit nem is mondom… Szörnyű, és hetvenben született.)

      • Ja és még valami, egyáltalán nem mentség, hogy gyerekkorban tanult minta alapján történik, akkor is geciség és szánalmas tett, főleg egy kamaszlányt méricskélni és fölülről heherészni rajta.

  19. Örülök, hogy sokakat ér ez a poszt darázscsípésként.
    Az a cél.
    És ha erős vagy és jót akarsz, akkor nem mész bele meddő tiltakozásba, bloggerkritizálásba, hanem jóra használod az élményt.
    Ha “felordítasz” (Lobstre szava), ott mindig van valami fontos. Dolgozz vele! Nem én csináltam, én csak kimondom, hogy valami nem stimmel a jurtával, vegánsággal, kényszeres kézműveskedéssel, a fiatalabb nők minősítésével, a napi borozással, a tinderes magatok kelletésével, a visszautasítottságból származó “feminizmussal”!
    Az miért nem opció, hogy jól akarunk kinézni simán? Tehát tök jó a vérképed, hidtratált a bőröd, javítod a testtartásod, nem engeded végzetesen leépülni az izmaidat, nem eszel pancsolt, feldolgozott kajákat, figyelsz a fogadra, frizurádra? Miért kell mindenáron a dús hajú, tág szemű, vastag ajkú, feszes mellű huszonévesekre hasonlítani?

  20. Amúgy az is tök jellemző, hogy a lelkes olvasó kiszedegeti magának, ami megerősíti abban, amit már eddig is úgy hitt. A feminizmust az öregedés és hiúskodás kudarca miatt használja (szemét férfiak), az anyai kudarcért, rossz érzésért az iskola és a társadalom a hibás (Éva is írja), a szülei manipulációit ő is rühelli már, az is jó muníció innen, és ha ő sportol, akkor jó a sport, ha nem, akkor zavarja. De merje csak valaki megpiszkálni az ő szívószálát-vegánságát-öncsalását-waldorfját-társkeresőzését! Kiborul és bosszút áll, de elgalábbis rám haragszik, és képtelenné válik arra, hogy az elvről és önmagáról gondolkodjon. (Ilyen gyengék ezek az identitások, szokások?)

  21. Ha valaki maskep ertelmezte a szöveget meg nem biztos hogy fel vagy frusztralt vagy felületes. Lehet hogy csak tele van remennyel hogy nem mindenkinek szivas az öregedes, igenis vannak 40, 50 , 60 as nök es ferfiak akiket nem erint a korunk mert nem foglalkoznak vele egyszerüen csak teszik a dolgukat es elik es ünneplik az eletet. Napjaban több ilyen peldat latok szerencsere.
    A következö generacionak mar lehet sokkal jobb lesz., mert a genkutatas es öregedes lelassitasa letezik es ugy fog betörni a hetköznapokba mint az internet kb 10-30 even belül. Egy mai 60 eves nem hasonsithato össze egy 20-30 evvel ezelott 60 evessel.
    Nincs csak feher es fekete -van szürke is es annak vagy 50 arnyalata.
    Szöveget ertelemezni, önreflekciot tartani mas velemenyen lenni vagy elettapasztalatot megosztani nem azt jelenti hogy letagadunk dolgokat vagy nem nezunk vele szembe. Vajon miert is megy ez maskepp skandinaveknal? vagy netan del Amerikaban?Azert mert mas a vilag az egy mas mentalitas .
    A multi -kulti engem onrefelekciora, toleranciara es gondolkodni tanitott. Elfogadni, de megkerdojelezni dolgokat es ezaltal fejlödni. Pont ugy mint az irasaid.
    A poszt nem csak 2 dologra jo ahogy azt augusztus 14 en 14:38 kor megfogalmaztad 1. arra hogy örüljunk neki hogy meg nem vagyunk 40 es nem erint 2. mar nem vagy az aki voltal törödj bele.
    Mindenki maskep ertelmezhet egy irodalmi szöveget pont ez a szep az elemzesekben hogy mindenkiböl mast valt ki. Belölem peldaul a remenyt es az elettapasztalatom alapjan azt hogy nem önaltatas hogy annyi idös vagy amennyinek erzed magad. 20 evesen is lehetsz öreg mindenfele tekintetben es van aki belül soha nem öregszik meg, es ez kihat a fizikai testere is erre mondjak azt hogy 10 evvel fiatalabb mint a kora ami egy nagyon jo dolog szerintem (es van hogy ez sokkal több mint 10 ev )

    A 40 ev feletti let ahogy azt leirtad letezik, de ha meg jobban megvizsgaljuk miert alakult ez igy ki nalunk Kelet Europaban akkor kijön egy jo adag megkülönböztetes, beletörödes, önsajnalat , letagadas, potcselekves stb. pont azert mert a gyerekkor ota “felnunk kell töle, el kell fogadni hogy mar nem vagy fiatal bla bla bla” .
    Amit en szeretnek az egy utopia – a kortalansag, ha sok dolog nem volna belenk nevelve lehet hogy senki nem venne figyelembe a hatarokat vagy kitolodnanak meg egy jo ideig. Azt irta valaki itt hogy a 40 meg tul korai es igaza van.
    Nagyon fiatalnak latszo emberek nem foglalkoznak a korukkal ök azok akiknek nem hisz senki amikor korukat nyiltan elaruljak. Eljöhet a menupauza ugy is hogy semmi jelentösege . Ahol en most elek ott a nok 40 fele alapitanak csaladot, gyereket estleg megy a karrier is tovabb vagy munkakört valatanak epp azt teszik amire mindig vagytak.
    Igy is lehet elni vagy ahogy tetszik idösödni föleg ha senki nem vagja direkt a fejedbe hogy lejart az idöd es ez jot tesz mindenkinek. Es senki nem akar tini maradni az is biztos.
    Fajdalmas ezt latni hogy mi nök igy erzünk, socializalunk gyerekkorunk ota. 100 szor rosszabb mint az öregedes a szarkalabak vagy mit tudom en mi, minden ami ezzel jar de nem faj.
    A ferfiak ezt nem igy elik meg nem hasonlitjak össze magukat egymassal mert senki nem mondja azt nekik hogy ” a nönek mar 40 en felül szaga van” Ez a szinhazi mondat ihlette az irast es ez az ami igazsagtalan ez kene valtozzon gyökeresen. Es akkor nem kene errol a temarol irni mert nem lenne, nem fajna nem foglalkozna senki vele.
    Minden felületesseg nelkül belölem ezt hozta ki a poszt senki nem tehet rola.
    Orvoskent halalt es hervadast minden nap latok de szerencsere azokat is akik mentalisan es fizikailag legyözik az idöt mert nem foglalkoznak vele es ok azok akik nem öregszenek, ha akarjatok akkor ugy irom hogy szepen oregszenek, mert langolnak es ez teszi a testüket is fiatalabba. (plus sport, aktiv elet ami nem mindig testsulyfüggö, genek )

    • Zsanna, nincs olyan, hogy valaki nem öregszik. Ezt nem mi nők fogjuk megmondani, és nem is az illető, aki egyre kevésbé nézi meg sminktelenül, napvilágnál az arcát, testét. Ez olyan, mint amikor egy férfi azzal jön, hogy neki még jól is áll az a pocak, mert férfias. Nem, nem áll jól. Mindenkin ront, mindenkié egészségtelen.

      Én, a blogger, aki a felületet üzemelteti és (bizonyos feltételekkel) rendelkezésre bocsátja, nem mellesleg felveti és sok munkával körbejárja a témát, nem szeretem, ha a szövegeimet olyanok kommentelik, akik csak idekenik a reflexet, ami a rossz érzéseiket feloldja, és nem hajlandók a közelébe se menni annak a mélységnek, ameddig én lementem. Szerintem Géza véleménye, vagy amit te írsz, az nem a másik, lehetséges álláspont, hanem a közhelyes önbecsapás, a reménykedés. Ezzel nem megyünk sokra. Az csinálja, akinek nem tetszik, hogy az öregedés bizony ilyen. Mert tabut piszkáltam meg. Irtó könnyű lenne ám olyan megerősítőeket írni, hogy a külső nem számít, meg akár 55 évesen is micsoda boldogság és izzás van, boldog és “csinos” lehetsz, és milyen teljes az élet – és osztanák és lájkolnák is, én meg jól meggazdagodnék, mert erre van igény, ez a közhely. Ezekért viszont tessenek a harmonetre, a Feminára meg a wmn-re fáradni, mert intellektuálisan ez nem szint. Ezt olyan nők írják, akikre én nem szeretnék hasonlítani. Nekem ne magyarázzák meg az öregedést. Orvosként akor te is tudod, mi mindent okoz a testben az idő és a hormonális változás, az oszteopéniától és porckorongsérvtől kezdve a bőr és a haj megváltozásán át a kéthetes menstruációkig, miómákig és degeneratív folyamatokig, pláne átlagos életmód, ülőmunka, túlevés, nassolgatás mellett.

      A sport pedig, nem a lötyögés, hanem az, ami igazán ér is valamit és megvédi a telomereket, edzi a szívet, az olyan, hogy bírni kell, és 10-15 kilós túlsúllyal nem lehet, nem lesz kedve, kifzullad, lecsíp belőle. Még az izom is nehéz, a háj meg aztán végképp, mert az fölösleges is.
      Természetesen mindenkinek van, lehet véleménye, csak nem biztos, hogy adekvát. Kommentelőnek lenni könnyű. Szép idézeteket írni könnyű. Az igazat megírni, embereket rádöbbenteni, magammal is elszámolni, az nem annyira.

    • “Lehet hogy csak tele van remennyel hogy nem mindenkinek szivas az öregedes, igenis vannak 40, 50 , 60 as nök es ferfiak akiket nem erint a korunk mert nem foglalkoznak vele egyszerüen csak teszik a dolgukat es elik es ünneplik az eletet.”
      De jó lenne… és a reményt valóságként kezeli, hárít. Pedig akkor érhetné el ezt az állapotot, ha nem hárítana, hanem cselekedne. Nem lehet megmagyarázni. Tessék tükörbe nézni, vagy amikor jönnek a jelek, a hátfájás, a térdkopás, a derékfájás, a hízás, a szerotoninhiány, a pajzsmirigy-lassulás, és hát jönnek, akkor ugyanúgy ugrabugrának lenni és nem félni és nem gyógyszerekkel tenni kibírhatóvá az életet…
      Zsanna, aki nem törődik a testével, nem bánik vele nagyon jól, puritánul, egyben figyelmesen, az nem lesz jól már 35 évesen sem, hanem elhízik. Nem fog tudni busz után futni, könnyedén lehajolni. Mindenkin fog az idő, nincs olyan, hogy valaki nem öregszik. Ezt nem mi nők fogjuk megmondani, és nem is az illető, aki egyre kevésbé nézi meg sminktelenül, napvilágnál az arcát, testét. Ez olyan, mint amikor egy férfi azzal jön, hogy neki még jól is áll az a pocak, mert férfias. Nem, nem áll jól. Mindenkin ront, mindenkié egészségtelen.

      Én, a blogger, aki a felületet üzemelteti és (bizonyos feltételekkel) rendelkezésre bocsátja, nem mellesleg felveti és sok munkával körbejárja a témát, nem szeretem, ha a szövegeimet olyanok kommentelik, akik csak idekenik a reflexet, ami a rossz érzéseiket feloldja, és nem hajlandók a közelébe se menni annak a mélységnek, ameddig én lementem. Szerintem Géza véleménye, vagy amit te írsz, az nem a másik, lehetséges álláspont, hanem a közhelyes önbecsapás, a reménykedés. Ezzel nem megyünk sokra. Az csinálja, akinek nem tetszik, hogy az öregedés bizony ilyen. Mert tabut piszkáltam meg. Irtó könnyű lenne ám olyan megerősítőeket írni, hogy a külső nem számít, meg akár 55 évesen is micsoda boldogság és izzás van, boldog és “csinos” lehetsz, és milyen teljes az élet – és osztanák és lájkolnák is, én meg jól meggazdagodnék, mert erre van igény, ez a közhely. Ezekért viszont tessenek a harmonetre, a Feminára meg a wmn-re fáradni, mert intellektuálisan ez nem szint. Ezt olyan nők írják, akikre én nem szeretnék hasonlítani. Nekem ne magyarázzák meg az öregedést. Orvosként akor te is tudod, mi mindent okoz a testben az idő és a hormonális változás, az oszteopéniától és porckorongsérvtől kezdve a bőr és a haj megváltozásán át a kéthetes menstruációkig, miómákig és degeneratív folyamatokig, pláne átlagos életmód, ülőmunka, túlevés, nassolgatás mellett.

      A sport pedig, nem a lötyögés, hanem az, ami igazán ér is valamit és megvédi a telomereket, edzi a szívet, az olyan, hogy bírni kell, és 10-15 kilós túlsúllyal nem lehet, nem lesz kedve, kifzullad, lecsíp belőle. Még az izom is nehéz, a háj meg aztán végképp, mert az fölösleges is.
      Természetesen mindenkinek van, lehet véleménye, csak nem biztos, hogy adekvát. Kommentelőnek lenni könnyű. Szép idézeteket írni könnyű. Az igazat megírni, embereket rádöbbenteni, magammal is elszámolni, az nem annyira.

      • Kommentelni nagyon nehez ha az ember nem föallasban csinalja es en majdnem soha nem kommentelek semmilyen bloggon . Talan eletemben 2-3 szor. Az öregedes orvosi reszeröl direkt nem irtam es semmi szemelyeset sem. Olyan bloggokat amiket megneveztel nem ismerek engem az irodalom es pszihologia erdekel Lobsztert ismerem es olvasom. Nem osztom se az eszt se teged nem tamadlak ez is csak egy velemeny volt ami a 40 es fenomen mentalis reszeröl szolt. Idezeteket es verseket se irok az se az en stilusom.
        Igazat mondani es irni nehez, de mint mar irtam szerencsere nem csak egy igazsag van .
        Ha van valami banto a remenyben vagy a kommentben akkor az erintettektol bocsanatot kerek. En nagyon szeretem ahogy irsz es nem privatban irom ezt meg hanem itt mindenki elott. Es nem a szöveg az ami kizökentett hanen ez az egesz ami azzel jar de azt mar 2 kommentben kifejtettem . Egy vagy ket mas velemeny nem ront el egy jo irast es nem azt jeleni hogy nem jön at valami nagyon mely dolog hanem azt hogy sokfelek vagyunk es maskep erzünk es reagalunk ra.

      • Nem gondolom, hogy elrontod, természetesen, de a remény, az nagyon más műfaj, mint a valóság. Én ezt mindig jelezni fogom.
        A szép idézeteket magammal kapcsolatban vetettem fel. Látva, milyen nők és miért utaznak ezekben, én inkább nem. Nem is vigasztalgatok elvtelenül. Pont hogy ki kéne már zökkenni,nem még jobban elringatózni, hogy “talán” meg “vannak olyanok is”…
        Semmi bajom veled, én sem direkt vitázni akarok, de az a célom, hogy a speciális üzenetem pontosan átmenjen, és ne fajuljon önigazoló közhelyhgyűjteménnyé meg egymás nyalogatásává a kommentszekció. Döbbenten tapasztalom mostanában, hogy simán lehet éveken át úgy olvasni nívós, jó, éles tartalmat is, hogy semmi nem megy át, semmi megértés, érzékenyésg nem alakul. Mint ha egy jó tanuló magolna…

    • “A poszt nem csak 2 dologra jo ahogy azt augusztus 14 en 14:38 kor megfogalmaztad 1. arra hogy örüljunk neki hogy meg nem vagyunk 40 es nem erint 2. mar nem vagy az aki voltal törödj bele.”
      Mondjuk az elsőt nem is írtam, honnan veszed? Biztos, hogy te figyelmesen elolvasod a posztokat? Színházi mondat…?
      Nem érdkes, a férfiak hogy élik meg, vagyis hogy mit szeretnél hinni, őpk góhogy élik meg (légy erős, alighuszonévesek vonaglanak a pornóban). De az a lényeg, mi hogy éljük meg – ha őszinték vagyunk. És az adott partner, akitől vársz valamit, az is lényeg, nem szabad elvárni, hogy neki mindegy legyen. Egyszer belehallgatnánk egy konditermi öltözői beszélgetésbe vagy szivarszobába, volna meglepetés. Ugye nekem három bátyám van, hallottam eleget, és nem csak őket.
      A második, amit írtam, viszont úgy van, miért fáj ennyire? Hogy is maradhatnál 30 éves állapotú? Orvosként komolyan így gondolod? Pl. van egy csomó negyven fölött szülő, de tudod, mi mindenre kell figyelni. Exponenciálisan nő a rendellenességek kockázata. Eleve nem annyi, nem olyan minőségű a petesejt. Az erek, a szövetek, minden rosszabb állapotú. Sokkal nagyobb a mortalitás és morbiditás.
      Én csak adtam két tippet, hogy ez a poszt mire jó, a célom ez volt, persze használd egészséggel, ahogy jó neked, csak arra, hogy “én nagyon is jó negyvenes vagyok, nézzétek, fejben dől el, optimistának kell lenni”, arra én mosolygok, ezt tudd, mert közben szól Aradszky László, és MINDENKI EZT MONDJA, ezt szeretné hinni. Wishful thinking. “nem is vagyok még öreg, nem, nem, nem múlt el az élet, ugye nem…”
      És akkor ilyen béna sminkű, fodros ruhás, mai idők szelét nem értő, elhízott nők, brrr.

      • A szinhazi mondat alatt azt ertettem amit Kulka Janostol ideztel semmit mast. Az 1. es 2. idezet toled volt csak nem masoltam le. Abban a kommentben amiben megindokoltad mire jo ez a poszt. Megismetlem en nem akarok senkivel vitazni , kritizalni se akarok senkit. Urologuskent tudom hogy elik at a temat ugy a ferfiak mint a nok.

      • Azért kérdeztem rá, mert film, elég világosan írtam, és fura, hogy ezen így átsiklottál. Színész = színház? Ezért is merült fel a felületesség.

  22. Én azt gondolom, hogy a poszt, és az üzenete is tök egyértelmű.
    Hogy ezt sokan nem akarják észrevenni, és valami egészen mást magyaráznak bele, nos, az részben indokolja is a poszt szövegét.
    Ez nem vers, nem ballada. Lehet persze derűsen (izzadságcseppel a halántékon) valami egészen mást belemagyarázni, de attól még nem lesz más.
    Ismétlem, ez az én “olvasatom”.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.