a hiányzó darabka

Felébredek, hallom, csattog az eső. A nyár köszön el ma éjjel. Nem szorongok most azon, hogy mit hagytam kint a teraszon, hogy fogok holnap futni a pocsolyák között – az egyetlenné előlépett, fehér szuper- – cipőmben, hova teregessek, meg a szokásos.

Csak hallgatom, kábán és elbűvölten. Hányszor hallhatom még ezt?

Élek.

Mit számít a sok aggasztó apróság ehhez képest? Élek. Én élek, és jól élek. Nem írtam erről, de elkezdtem félni, hogy valami baj van. És nincs, kiderült.

Mint akinek nincs már sok hátra, úgy nyűgöz le most a napfény, a hullámok a vízen, a vállamra lebbenő, rozsdásan szállingózó falevél. Morzsák a deszkán, sercenés a vajban, piros festék évtizedes megfolyása kerti padon. De szép!  Attól szép, hogy hasonlít más létezőkre, felidéz mindenfélét, ismerős.

Mint aki meghalt és visszanéz az ottmaradt világra, úgy nézem ezeket. Vagy visszajött a mesgyéről, felgyógyult, és ettől jelentőségteljessé válik minden.

A hang különösen. A jelen melankolikus, nyugisabb, olykor szürreális állapot oka, hogy hetek óta nem látok jól, várom a megrendelt kontaktlencsémet.

A jelenvalóság ragyog így fel, és sosem a grandiózus dolgok. Nem a terveim. Nem az emberi kapcsolatok, nem a vágyak, nem a jövő. Az, amim van, ami körülöttem van, a saját életem és a közvetlen világom kis darabkái. Vágóképek, filmkockák. A levél arról a fáról, amelynek tövéről szedem a szemetet. A törzsét olykor megérintem. Szinte felujjong a létezés eksztázisában. Kellek hozzá, de nem a tekintetem formálja jelentőségteljessé.

*

Az öthónapos Julival (magzat, nem csecsemő, és akkor még nem is Juli) tizenegy évvel ezelőtt kardiológiai ultrahangra mentünk, mert a sima magzati ultra hang pöttyöket talált a szívén. Lyukak, vagy meszes csomók, nem tudtuk, de ott lebegett, hogy az újszülött túlélése érdekében intrauterin szívműtétre is szükség lehet. A szakvizsgálat után annyiban maradtunk a doktornővel, hogy ő ilyen, pöttyös szívű.

Ma is az.

Már tizenéves, vagyis, tíz és fél éves.

Cicamosdik, fogat mos, hajat nem, feljön a galériára. Én, a korán kelő, elfeküdtem már kedves sudokummal (erre valamiért megjegyzéseket tesznek folyton). Julis jő, s akkor felbuzog bennem a változás igénye. Julis, cseréljük ki a lepedőt, hát hogy néz ez ki, eperfolt meg hajszálak meg Dávidretkesláb-nyomok.

Lehúzzuk a fehéret, felhúzzuk a feketét (ez az, amit Thészeusz is elbaszott). Juli, ahogy a lepedő sarkát gyömködi, matrac sarkát emeli, lenéz az ágyrácsok közé, jé, mi ez.

Kis, gyufásdoboznál alig nagyobb papírtok, és benne a darabkák.

Nem felelek, várok, és rájön, hogy ő ezt kapta Jánostól. Talán hároméves lehetett. És megrohanja az, amit szavakkal, szándékkal nem lehet felidézni, és amiről nem is tudta, hogy benne van. Három lepedősarok beígazítva, és ő azon bugyiban, babalányi belefeledkezéssel nekiül, és kegyeletből kirakja az ábrát.

Nem a szokásos puzzle-forma, hanem kusza, hullámzó szélűvé felvagdalt darabkák.

Hallgatok, nézem. Hallgat a pöttyös szívű is, elmélyülten keresi a kaotikus részletek egészét, a sorsát, a katicaságát.

Mert egy hétpettyes katica lesz az összerakvány.

Lent az öccse zubog, láb- és fogmos. Lefetyel a kutya. Innen kihúztam azt, hogy a bagoly huhog, pedig van egy baglyunk, igen aktív, de stilárisan sok volna ez itt.

Hiányzik egy daraab, mondja végül. Egy kanyargós kis katicahát-elem.

Valahol a világegyetemben, és még az se kizárt, hogy ebben a fővárosi kerületben, létezik egy fél kisujjkörömnyi papírdarabka. Létezik, és kiált. Emlék, emlékeztet, ide tartozik.

Megvan az, Juli. Minden megvan valahol.

13 thoughts on “a hiányzó darabka

  1. Jaj, ugyanez. A puszta létezés feletti öröm. Azt hittem, azért van, mert öregszem, mert tudom, hogy már nincs akármennyi hátra. Én is a lányomat nézem most, még alszik, mert tegnap ünnepeltük a 11. szülinapját, sok kiscsaj volt nálunk, nyüzsgés és vidámság volt. Az én lányomban is megvan minden, ami széppé teszi az életet. De már tudom, hogy bennem is, ugyanúgy. És mindenkiben, aki tiszta.

  2. Olyan szépet írtál! És bár ritkák, de egyre gyakrabban vannak ezek a pillanatok, amik a teljességet adják nekem. Azt az érzést, hogy a világ valahol egy teljes és tökéletes egész, ahol minden rendben van. Egyben van az idő, nem múlik el semmi nyomtalanul, megvan a múltunk, elmúlt, de nem sajnálkozunk fölötte, mert mi most élünk és jó nekünk ez az élet.. Ez egyfajta vallásos érzés azt hiszem. Egy pillanatra felfeslik valami teljesség, amikor ülök a nyári délután a kertben és körém gyűlnek a gyerekeim, a kutyám, a macskám és kikúszik a 80+-os anyukám is a zöld dzsungelből és odajön mesélni 56-ról a nagyfiamnak. És akkor azt érzem, hogy mindennek a tökéletességnek én vagyok a középpontja és igen, a megalkotója is. Nem abban az értelemben, hogy uralni akarnék bármit is, hanem mert JÓT akarok magam körül létrehozni, és ez sikerült és joggal vagyok rá büszke. Ez a legfontosabb, azt hiszem.

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.