Bár ezt az állítást vizsgálná meg a Lakmusz meg a Qubit, a “tényellenőrök”, a “tudomány”!
Három kérdés:
Ebben a bejegyzésben tömören leírom, mi a gond az identitáspolitikával, és figyelmetekbe ajánlok egy könyvet.
Érzékenyítés, identitások, black lives matterm emberi jogok, body positivity, sérülékeny csoportok – ha érdekel a világból bármi a celebeken, a vegánságon meg a sminktrendeken kívül, könnyen tele lehet ezzel a hírfolyamod. Én jobbára arról írok e téma kapcsán, főleg transzügyben, hogy ez hamis, idegesítő és bárgyú a maga hisztijeivel, hadjárataival, celebcsócsálásával, fontoskodó inkompetenciájával, meseországával (itt nálunk), és durva visszaélések zajlanak a nevében (külföldön). De van ennek alapos elméleti, balos kritikája is.
Röviden: míg te itt zászlókat teszel ki, lájkolgatsz meg “jogvédő” oldalakra tódulsz pezsegni, mi hír és kit kell épp imádni, vagy utálni, az alapvető egyenlőtlenség érintetlen marad, és nem is nagyon gondolsz rá. Pedig a szimbolikus elismerés, a másság keblünkre ölelése nem kerül semmibe, sőt. Ha kitűzi magára, hogy mennyire inkluzív, ha vonul a Pride-on meg használja a névmásokat, akkor ezen hízik kokakóla meg a dizni is. Az összes rablókapitalista cég legitim lesz, legalábbis kapott egy jópontot. És ne verd át magad: TE hizlalod őket. Pont ezt írta Jámbor András is.
Ma progresszív körökben be lehet futni azzal, hogy Rowlingot basztatod, bűntudatot keltesz az “ignoránsakban” és a “pivilegizáltakban”, béna mémekben “harcolsz” az emancipációért, és Ónodi Adélt élteted. Miközben semmit nem értesz a világ működéséből.
Ami fájna az egyenlőtlenségnek, az az elosztás megpiszkálása, vagyis a kapitalizmus lebontása vagy megingatása volna.
Az elismerés nem kerül semmibe, az üjraelosztás igen.
Erről hallgatnak a hangadók (egy részük nem is érti az alapokat), de a politika is. Greta is hiába nézett égő szemmel a vezetőkre. Teljes a reménytelenség és tancstalanság: előbb tudjuk elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét. És ezért olyan heves a látszataktivizmus, ezért vonzó, menő és “bátor”, ezért akarsz azonosulni vele, mert eltereli a figyelmet a valódi kérdésekről. Amelyekre nem tud választ.
Marad a lelkesítő cukiskodás. Ide tartozik az egész Black Live Matters is, sőt, a feminizmus kapitalizmuskritikusmentes, formális, üres gesztusai is.
Az elnyomás előbb volt, és ez az elnyomás kérte az egyenlőtlenséget: a fizetetlen munkát, a taposhatóakat, a hatalomfosztottakat és minden visszaélést. Logikája a taposás és felélés. Közben azt látjuk, hogy szép új világot vizionálnak elfogadásból, tioleranciából, láthatóságból. És nem értik, hogy ezt az emberek többsége nem kéri (erőltetni lehet), de ha meg is valósul, nem sok köze lesz egy jobb világhotz. Újabb “sérülékeny csoportok” és “marginalizált emberek” nőnek majd ki a földből, minden hülyeség, ami személyes, belső fantázia, probléma, sérelem, identitássá válik és lehet követelőzni meg valóságátírni a nevében.
Ami valódi változás az az, amit a baloldal százötven éve követel: az újraelosztás.
Mark Fisher kritikai kultúrakutató, balról, elméletileg, de közérthetően bírálja az identitáspolitikát, és nem a túlkapásait, hanem az alapvetését (elsősorban a Kilépés a vámpírkastályból című írásában).
2017-ben Mark Fisher, aki súlyos depressziós volt, öngyilkos lett. Életében, közvetlen, nyílt, antiakadémikus blogolása, a http://k-punk.abstractdynamics.org/ is jelentőssé és népszerűvé tette (nem bírta az elitizmust meg az egyetemi közeget), de posztumusz is nagyon olvassák, idézik elméleti körök és sima olvasók is. Most ez a könyve jelent meg magyarul, ennek a bemutatóján ittam e magvas (társadalomtudósoknak tananyagszerűen ismert) nézeteket, neveket.
https://ujkonyvek.hu/Kapitalista-realizmus–9789633384572?
A popkultúra értelmezésével foglalkozik a jellegzetes brit szcénában, rengeteg filmre és popzenére utal, mindezt nem brit olvasók számára is érvényesen. Előszeretettel és szellemesen kapcsol össze távoli jelenségeket, láttat és frappíroz.
Ezen kívül nagy gesztus a depresszió ellen, a depresszióból, hogy igenis van, lehet alternatívája e nyomasztó világrendszernek, de nem megtalálnunk kell, hanem megalkotnunk. Egyelőre ennyit tudok a kötetről, a fogason a tízperceimben olvasom.
A mentális betegségek pestisszerű jelenlétéről beszélgettek még a kötet létrehozói: nem egyénileg kell őket kezelni, mert nem az egyes személyben van az ok, hanem a társadalmi működésben, ezt épp az elterjedtségükből látjuk. Ezért se vádaskodj és diagnosztizálj. A fordiánus unalom eltűnt, de nem azért, amit a hatvannyolcasok álmodtak, hogy felszabadítottuk volna a képzeletet. Unatkozni nincs módunk, ingerek vannak, internet és FOMO, de szorongunk helyette.
Ha találok emlékezetes idézetet, kommentelem e poszt alá.
Most hogy kezdjem ezt a posztot? Úgy volt, hogy kérdi valaki, nem is különösebben rosszindulatúan, csak tömören:
Homofób is lettél, vagy csak transzfób?
Ezt elkezdtem megválaszolni, ez olvasókérdez, csak annak hosszú lett (ketté is osztottam). De nemigen írtam benne a buzikról. Nincsen nekem a buzikkal semmi bajom, sőt, -fil vagyok, csak viccesnek tartom mondjuk az aktivistákat. Tudom, tudom, NEM SZABAD ÍGY MONDANI, HOGY BUZIK. KIREKESZTÉS, MEGSZÉGYENÍTÉS
És akkor elővettem mindenféle példákat, régebbről is, mindenféle ügyekért küzdős sztorikat, és most én kérdezek: ti, a mindenkinek szolidaritásról papolók meg társadalomtudományi zsargonban fegyelmezgetők, ti hogy is gondoltátok el valaha, hogy nem fognak titeket körberöhögni?
Köszönöm egyébként a kérdés nyíltságát, nem félek tőle.
Első rész. Bővebben…
A transznők rövid története. “Volt itt két szoba, egy jól felszerelt a fiúknak, tele izgalmas játékokkal, itt eredetileg rend volt, és mellette volt egy szegényes, sivár, billegő székekkel. Ott csend volt, szépen és szomorúan játszottak, amivel lehet, főleg egymással. Aztán a lányszoba egy kicsit felfejlődött, lett bele Barbie, egy új szék. A fiúk elunták a játékaikat, az összegányolt szobát, a koszból, ordításból, verekedésből a széttört játékaik közül átjönnének ebbe a tisztább szobába, hú, ez izgi, itt mi van, kikkel lehet itt játszani, elkérik a Barbie-t, le is tépik a lábát. Itt van minden, a szent, a szép, az életvidám, a csinos ruha, az anyaság, a jóindulat. Én ilyennek látom a transz nőket, legalábbis ezeket a hangosakat, és nem adom a nőiségemet átdefiniálni senkinek.”
Át vagyunk verve. Liberális lencsefőzeléket etetnek velünk, pár szemért odaadtuk az igazi, balos és feminista örökségünket. És aki eladta nekünk, az sztárkodik, és még mi lájkoljuk buzgón. Nyomás van: a brancsba tartozol-e? mit gondolsz? Én semmi különöset, egyes részletkérdésekben iszonyú hamisság van (például, hogy kikre próbálnak törvénymódosítást és öngyilkosságokat rákenni a hangadók) – de többet olvasok és elfogulatlanabbul, mint aki nagyon tudja rögtön, mi a véleménye.
Meg aztán kérdőre is vonnak. Konkrét személyek csinálták ezt többekkel, mint amit ez a fóka:
Ha más véleményed van: “ne már, csajok, mi ez a folyamatos hiszti meg menősködés? Emlékeztek még, hogy a feminizmus kiállt a pornó és a prostitúció ellen? Nem influenszerek sajnáltatták magukat a kanapén!”, akkor jobb, ha hallgatsz.
“Majd ha össze bírunk fogni és el tudjuk fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, akkor… Addig szerintem jobb, ha hallgatunk.” (Péterfy-Novák Éva, színpadról) (a májusi hajszájuk fényében ez nyihihihihihihihihi)
Olyanok uralják ma a feminista beszédpozíciókat, akik jobb esetben nem értik, mi a nők érdeke, de valószínűbb, hogy nagyon is értik, csak nem érdekli őket, és áldozatok fotóival haknizva maguknak építenek karriert, mindig felszínes és olykor nőellenes témákkal etetnek tízezreket, hatásvadász drámát rendeznek minden egyes napihírből, koherens világnézetük nincsen, és akkor érzik magukat elemükben, amikor tapsoltatnak maguknak.
Ami a címben van, azt Bővebben…
Milyen jó, hogy nincs már veszítenivalóm az úgynevezett feminizmusban, így nincs bennem zavar, gát vagy félelem, hogy ezt megírjam. Sőt, hát… mitől is féltem én régebben?
Tegnapelőtt, március 31-én volt a transz láthatóság világnapja. Tegnapi hír pediglen, hogy Semjén Zsolt törvényjavaslata egy nagyobb csomagban az, hogy a nyilvántartásban eztán a születési nem szerepeljen, amit nem lehetne megváltoztatni Bővebben…
És ha nem, miért igen?
Sietsz változat:
Igen. Tendenciaszerűen, sokkal butábbak, mindig is azok maradnak, definíció szerint.
Szép keddet mindenkinek!
Nálunk nincs olyan, hogy alja munka. Munka van.
Mindegy, mit csinálsz, de szeresd, csináld lelkiismeretesen és akkor nem fecsérled el a napjaid felét.
Hát persze, hogy mindegy. Azért mennek tönkre a fogaid, azért vagy csupa stressz, reflux, autoimmun kórság, és azért veszed a legsuttyóbb készkajákat akcióra vadászva. Azért rettegsz a hóvégétől meg hogy lerohad a kocsid. És akkor te ezt szereted.
Mit is? Ennek az idézetnek a forrásában a TAKARÍTÁSt.
Tudjátok, amikor valaki arról beszél öntudatosan, ami jó nem lehet, és úgy állítja be, hogy az valami tudatos választás, értékalapon, akkor senki nem akarja őt megbántani, az orra alá dörgölni, hogy te áltatod magad, és nyilvánvalóan szar neked, nincs ezen mit tisztelni. Értjük, hogy milyen helyzetből, miért deklarálja magát így. Az udvarias lájkok és a hallgatás miatt viszont elhiszi, hogy akkor ő most pont akkora jóban van, mint amit akkor választana, ha szabadon dönthetne.
Hogy mindegy az.
Nem mindegy. Alkalmazottnak lenni a kapitalizmusban szar. Eredendően, mégpedig. Nem szégyen, nem ciki, hanem szar – ami ciki, az az ezzel kapcsolatos hazudozás, önáltatás, romantizálás, érzelmi élet. Esélyfosztott, elvileg nem helyeselhető, kiszolgáltatott és testileg-lelkileg erodáló, egzisztenciálisan (létszinten) és anyagilag is szar, és erről a sírva vigadók maguk is pontosan beszámolnak. Senki nem szeret dolgozni, ha más profitját hizlalja. Ennyire bamba nem lehetsz, és nem is vagy. Közhivatalban, állami finanszírozásban is szar, de a versenyszférában lenni alkatrésznek meg aztán végképp, még akkor is, ha “karriernek” nevezhető. Az alibimunkák, a végzettség-tudás-kreativitás-képesség kihasználatlansága, a monotónia, az elidegenítő környezet, a formális és kényszeredett kollegiális viszonyok, az ambíció és a szellemi függetlenség elfoszlása, a mesterkélt lojalitás, a porckorongsérv, hasi hízás, rossz étkezés mind forradalomért kiált, és erről olyanok beszélnek nekem, akik zseniközeli képességekkel, lelkesedésre, életörömre képesen, kiemelkedő műveltséggel sínylődnek évek óta disszociációt és kiégést okozó irodai robotban, egyébként versenyképes fizetéssel. Ők legalább nem hazudnak.
Mert el is kell játszani, hogy te ezt szereted, becsülöd! Azonosulsz! Hiszel benne! Ez a legócskább műsor.
Sóhajtunk: hát ilyen az élet, a munka. Valamiből meg kell élni. Igen. A megélhetésednél, a gyereked jövőjénél fogva rángatnak!
És minde helyzetek legszívszorítóbbika: a fizetett cselédé, a túlnyomórészt nők által végzett szolgáltatói, gondoskodási, egészségügyi munka, az ország nyelvét törve, bevándorlóként, az ottani árakhoz képest éppúgy szánalmas fizetésért. Amelyben nem lehet kiteljesedni, legfeljebb ártalomcsökkenteni és részgaranciákat kicsikarni, csakis a piac logikája, nem pedig magasabb elvek szerint.
Hogy én elitista és lenéző vagyok? Volna itt egy súlyos félreértés. A baloldal (az eredeti™!) tőkeellenessége és szegénypártisága nem azt jelenti, hogy a szegénységet, a lecserélhetőséget, a szívást kívánja sorsul mindenkinek, valamint hazudja ezt boldogságnak. Épp ellenkezőleg, kiáltozik: így nem lehet élni! Az egyenlőbb viszonyokat, az összjólétet kívánja megteremteni: a tőke koncentrációját és a profit logikáját szétzúzni, a szegénységet eltörölni. A jognak asztalát, a bőség kosarát akarja. És a szellem napvilágát. Meglep ez valakit?
Ahogy mindenkit hülyének néztek, haláli. A megható, elvinek szánt, hamisságtól csöpögő szövegeitek. Ahogy felmagasztaljátok pont azt az életállapotot, amelyikről a legtöbb bőrt lenyúzhatja a tőke. A kiszolgáltatottságot.
Csakis azért, mert ti rossz döntések sora miatt itt tartotok, az érettségi után tíz meg harminc évvel, mindezt nagy újrakezdésnek és bulinak állítva be.
Vagy például. Mert nem csak itt megy a fancy hazudozás. Angolszászéknál feszes, karcsú nők (Jameela Jamil) bizonygatják megható posztokban, hogy az egészség és a súly nem áll összefüggésben, és sokféle szépség van.
Hozzá egy hasra végzetesen elhízott, de előnyösen öltözött, fotózott, életet élvező, fiatal nő fotója, egymást ölelik az őzgidára emlékeztető posztolóval – de gyönyörű! Ajánlom a kövérség valóságáról ezt a posztot, a Redditről.
Nincs optimális-univerzális kiló, de a te saját eszményi testsúlyod-testösszetételed bizony szoros összefüggésben van a szervezeted fitt, ízületkímélő, jó keringésű, zsírokkal nem agyonnyomott belső szervű állapotával. Ezért kezdtek vadul fogyózni meg sportolni azok, akiknek én “beszóltam” (amiért az én testemet és életmódomat minősítgették nagy gúnyosan, a tévé előtt elheverve).
Engedd el a hazugságot!
Aztán: jó vidéki pletykás módra kielemezni mindenkit, bárkit, aki megél valami nagy szenvedélyt. Kelteni ellene a hangulatot. Nem lehet azt elviselni! Morált és elvet hazudni abba, hogy magányos vagy. Neked nem kell pasi, illetve: neked rendben van a magánéleted, csak nem beszélsz róla. Beszélsz a másikéról: hogy biztos nős a pasi, nem is szereti, a nő csak mutogatja, és majd rájön az a madár is. Mindezt úgy, hogy semmit nem tudsz az illetőről, és semmi közöd a sztorihoz.
Ha valaki boldog, az az egész világ összboldogságát gyarapítja. Nincs plafonja. A boldogság nem véges méretű torta, neked is jut!
Bár jutna! Örömgyilkosok. Én öt évig kussoltam. Nem fúrtam senkit, nem elemeztem mások szerelmét, nem faragtam elvet a nyomoromból.
Az is szuper érvelés, hogy nem ökó a gyerekszülés, mert túlnépesedés van és égnek az esőerdők – mondja az, akinek épp nem úgy alakult az élete, és erősködik, hogy ez bizony tudatos, saját és organikus (biológiailag lebomló, klímaaggályos, bolygómentő) döntés volt. Hősnőm! Repül, nagyfogyaszt, márkamán, cuccokat halmoz, jön-megy. Rendkívül hiteles.
De a kedvencem “a munka becsülete” című sláger. Az önszenttéavatás. Nem ám henyélés, más pénzéből élés, fujj! Glóriát von körétek a robot. Jobb is, ha minket elvakít. Még esetleg kérdeznénk ezt-azt.
A munka: szívás, összeszorított fog, kínlódás, állandó fluktuáció és konfliktus, rosszul fizetett vergődés. Élvezni a munkát tilos, csak az ér, ami unalmas, lehúz, megaláz. De néha kínunkban röhögünk, és összekacsintunk a többi elrontott élettel. Mekkora buli! És lájkdús, mert magukra ismernek sokan.
Ti önigazoltok: eltékozoltátok az életeteket, és most már bánjátok. Próbáljátok ezt átromantizálni, kelteni mások ellen a hangulatot. Nem kell a duma, tudjuk, miért csináljátok. Ez az az erkölcsösködő, trükkösen bűntudatkeltő, aljas beszédmód, amely megfojtja a teljesítményt, invenciót, kitörést. Ez a munkáshatalom rákfenéje is: lehúz, gyanússá tesz minden kiemelkedést.
Ha neked “karriered” van, meg pénzed, gyereked meg nincs, úgy helyeselsz, hogy hát igen, a kemény munka, de jó, az külön hányás, mert fogalmad sincs, miről beszélsz, és az ő rovásukra fitogtatod magad.
Miért is lenne, lehetne, legyen másnak olyan az élete, hogy nem szakad bele? Élvezi, kiteljesedik, vagy nem szorul rá. Elvett ezzel valamit tőled? Egy másik nő, érted. Ilyenkor hol a szolidaritás? Csak lefele működik, sajnálkozva?
És szerinted neked is ott kéne tartanod. Ha meg nem tartasz, akkor én basszam meg, akkor én nem dolgozom. Mert te is író vagy ám, tehetséges – csak közben ilyeneket írsz, hogy “A szolgálólány meséLYe”.
Nem minden nő szív ma már, és ezért küzdött a feminizmus évtizedekig. Vannak szerencsések, akik jól forgatják, amit megkerestek vagy kaptak, és vannak, akik keményen dolgoztak addig, amíg mára könnyebb az életük. Esetenként sorscsapások között, gyerekhad mellett. Ez fáj nektek?
Ha nem figyelsz, elragad ez a meló-jópofi és acsargás. Könnyű sodrása van. Pedig mindenki megküzdi a magáét, kár méricskélni. Viszont igenis legyen a tanulásnak, a tudásnak, a jól élt életnek rangja, következménye.
A tesztkérdés, megint: Ha kívánhatnál a lányodnak jövőt, mit kívánnál? Kéthavonta új helyen vergődést, szakképzettséget nem igénylő melót, nyomorgást? Vagy tisztes, képességeket kibontakoztató, kreatív, alkotó munkát, amelyhez sokat kell tanulni és/vagy szikrázóan tehetségesnek lenni? Szabadságot, esetleg?
A nyitó idézet forrása. Nem ír rosszul a nő, de ne csináljátok már.
Az érvelésemre, az egész lényemre, gyakori indulataimra (úgy általában rám) szívesen mondják, ha már mást nem tudnak mondani, hogy elitista, kirekesztő. Ez jól hangzik, ezzel túl lehet kiabálni azt, amit mondok: hogy nem vagy a körülményeid áldozata, te sem, én sem, igenis lehet jobb életed. Bővebben…
csak az olvassa. én szóltam 