Meg kell mondjam, a születésnapi posztba beválogatott ha igazi Nő akarsz lenni című írás kommentjein ismét jól szórakoztam. Ki ne hagyjátok!
Ott írja egy kommentelő:
…úgy látom, van egy pár domina itt rajtam kívül is. Elméletben annyira jók vagyunk, mint a rosseb, de mondjátok már meg, hogy lehet a férfi saját magába vetett hitét fenntartani, amikor
1. azt imádjuk benne, hogy feminin, virágot hoz, mindenre emlékszik, meglepetéseket szerez, gyengéd, kedves, felnéz rám, pedig ő sokkal okosabb, a gyerekkel is olyan türelmes, mint én sose, de közben meg
2. hajt a motor, mert most van jó munka, most van pénzkereseti lehetőség, és amúgy is sokkal gyorsabban és hatékonyabbak intézek férfiasnak tűnő dolgokat, de pl. nem szeretek főzni meg bevásárolni, azt ő csinálja (a többi házimunkát imádom és nem is adom senkinek), és most neki nincs annyi munkája, vagy ha van nem keres annyit vele, mint én, szóval helyenként felcserélődtek a szerepek.És alapvetően nincs baj, de néha érzem, hogy azért kicsit őt is bántja ez, mert régen nagyon nem így volt.
Akkor nem írtam, de ez a fajta magyarázkodási kényszer, önkritika, a (később kifejtett) “sok vagyok”, “mit eszik rajtam” is egy női működés, önbecsülési krízis, sajátos imposztorszindróma. “A nő, amint felelős a férfi önbizalmáért, általában a kapcsolat egészségéért” egy téves séma.
Én is ebben vagyok, voltam. A házasságomban is, most is. Mit eszik rajtam?
Biztos mert jó vagyok, mondja a 2020-as énem. Mit tudom én. Nem nekem kell tetszenie, elég, ha neki tetszik.
Akkor is írtam rá, a válasz egy fontos részlete a munkamegosztást illeti:
Látjátok, ti elférfiatlanodott férfiakról beszélők, mennyit ront egy _emberen_ a mosogatás, kakifeltörlés? No, egy nőn is pont annyit ront. Uncsi lesz tőle.
A buzgón pelenkázó, kötelességtudó férj, a MENNYIT SEGÍT, na, az a tuti válóok.
Nem azért, mert feminin, hanem mert stresszes és bűntudatkeltő. Csóválja fejét a szomszédság: pedig milyen jó apa volt, hát semmi sem jó a nőknek?
Ez végül is csak annyi, hogy ne legyél rossz fej, elvárós, humortalan, lihegő, táblázatból élő, kisszerű, fillér- és percbaszó, kontrolláló, mert az megöli a kapcsolatot. A hódolat, virág, szülinap, figyelmesség pedig semmiképpen nem feminin: van egy értelmi-érzelmi-lelki egészségbeli szint, nem túl magas, ami fölött a macsóskodás, lustaság, érzéketlenség, a nemszeretés csak idegesítő, kicsit sem férfias. Én ezeken a gesztusokon egészen meghatódom, szerelmes leszek, így, ennek révén válik a másik férfivá. Ő, aki engem, aki nő vagyok, mert annak érzem magam, éspedig buta, heteró gyönyörrel, erősen szeret.
Buta heteró gyönyör, ez a szerelem.
Mennyire éljük meg, hogy nők vagyunk, miben éljük meg? Mert ahhoz képest, annak komplementereként férfi a férfi. A nem-az.
Hogyan jelenik meg a nőség és férfiség egy jól működő, egyenlő kapcsolatban, milyen az, ha a nemi szerep nem a hagyományos leosztáson alapuló, korlátozó önfeladás? Egyáltalán: létezik-e ilyen esszenciális nőség? Nem pont azért vagyunk feministák, hogy ezt eltöröljük?
A válasz egyszerű és bonyolult. A mi neveltetésünkkel, jelen társadalmi állapotban létezik nőség, és fontos. Semmiképpen nem valami ellenséges, kritizálandó minőség, hanem tiszteletre méltó. Mármint akkor, ha lehántjuk a külsődleges elemeket róla, ha megéljük a lényegét. És de, ezért vagyunk feministák, hogy lebontsuk, pontosabban hogy elérjük, hogy kényszerítő ne legyen, hogy meg nem élése ne vonjon ekkora büntetést maga után, de az egy másik szint, az elvek, nagy struktúrák szintje.
Régen ezt ellentmondásnak gondoltam. Mert a szerep tanult, tehát kultúrafüggő és ekként megváltoztatható, és ha megváltoztatnánk, bizony szebb lenne a világ, mert egyenlőbbek a viszonyok és kevésbé merevek az elvárások, és abban a világban már nem így nevelkednének az emberek. De az az igazság, hogy a biológia és az abból adódó út nagyon erős.
Egészen megélni a szerepet, avagy: teljesíteni a feladatot, az emberit, az íróit, a nemit, az jó érzés. Harmónia. Jó érzés sodróan vágyni, befogadni, teherbe esni; egyenesen katartikus könnyen, alkalmasan, sodrásban szülni (szültem otthon, azért mondom), és gyönyörűséges a csecsemővel tapadva, tejszagban úszva, elemien létezni. Egyébként, ahogy élünk, ez nem egy tipikus, könnyen megélhető élmény, mert bármilyen erős a biológia, minden műszeres, parás, elidegenedett. De aki alter, vagy mázlista, megéli, és semmiféle elvnek ehhez az élményhez nincs hozzáférése, az elvet csak az harsogja, aki nem élte meg az élményt. Az élmény (szerep, nőség, élettapasztalat) hiánya, sérülése gyakori, de attól még kudarc, és ha a nőket támogatjuk, és nem akarunk (hiszen nem is tudunk) a biológiánál, emberi jellemzőinknél okosabbak lenni, ha boldogságot, jó életet akarunk nekik, akkor a könnyű, szép szüléseket, a természetes-humán működéseket támogatjuk, nem pedig a harsány különbözéseiket és sérülésüket identitássá tevő hangoskodókat, vagy épp a tápszert mint a nők függetlenségének zálogát, vagy a hat hét után munkába állást és bébiszitteres gyereknevelést. Miért? Mert a fajunk ilyen, és a biológia erősebb a társadalomnál. Az élet úgyis nehéz, a diszharmónia fárasztó, nem kell bele merő önigazolásból újabb feszülés, trend generálta különcködés, konfliktus.
Csak a visszaélés nem jó. Ezekre a testi, szerepbeli jellemzőkre hivatkozva, ezeket kihasználva elnyomni a nőket. Rájuk hagyni minden monoton és nehéz melót, ingyen reprodukáltatni velük a munkaerőt, és még le is nézni őket ezért, munkába álláskor büntetni.
És ezért gáz nyomasztásról meg szülesztésről posztokban hangoskodni, vagy eltávolított méhhel azon dühöngeni, hogy a nőt, ha nem szül, nem nézik semmibe, valamint (közírásban!) irigykedni az anyák plusz szabadnapjaira – az efféle fájdalmakat magánban, terápián kellene gyógyítgatni. Nem a társadalom nyomaszt, hanem a méhed és a hormonjaid, és ha ellenállsz, vagy nem működnek, vagy nem hagyják, hogy megéld, az megkeseríti az életed.
Nagyon hallgattam róla, mert érzékeny téma, de erősen idegenkedtem azoktól, akik ezt tagadták.
Jó érzés gyengéden, bízva, férfi iránti vággyal, gyönyörrel szeretkezni, és ezt kár bármiféle elvvel, gyanakvással, aktivizmussal elrontani. Jó érzés gondoskodni is, csak melós. Egyébként pedig jó érzés más utat járni, szuverénnek lenni, lázadni, különbözni is, mikor mi van épp.
Vannak ezek a netes hangoskodók, általában valami súlyos fájdalommal, és ők előszeretettel ostorozzák azokat, akik többségi módon (bután nem merve másképp élni, vagy belső lényegből fakadóan, ez mindegy) megélik a szerepet, mert összejött nekik. Ki nem lát át ezen? Ez a vádaskodás egészen aljas tud lenni: attól elnyomó valaki, hogy többségi. Vagy szerencsés. Császárosok a hüvelyi szülőket éppúgy macerálják ilyen alapon, mint transzok a ciszeket.
Az örök különlegesség, kitűnni vágyás, elvlobogtatás, a divatok szerinti önmeghatározás, a figyeleméhség a fejlett világ unatkozós, sivár lelkű, fiktív problémája.
Ennyit az elvekről, a furák és én című posztban az önsajnálatba, áldozatiságba, értelmetlen háborúságba forduló ügyeket már bíráltam. Ahogy beülnek férfiak a feministák nyakába, arra hivatkozva, hogy ők nők, azt meg itt.
Ami a kapcsolataink mindennapjait illeti, én 2020-ban azt gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott, erősen lelki és intellektuális viszonyban nemigen jelenik meg a nemi különbség. Egyenlő, testvéri, vállvetve, intellektuális szövetségben éljük az életet, mindketten főzünk, cipekedünk, takarítunk, én mondjuk nem tudok vezetni, szerelni, hosszabb a hajam, más az arckrémem meg ilyenek, ebben is megélem a nőségemet, de nagyobbrészt a – nemtől független – személyiségvonásaink döntik el, ki mit vállal, ki hogy reagál és szeret, ki a rendszerető, ki a passzívabb.
Időnként van olyan helyzet (krízis), hogy az egyik fél támogat, összerántja az életet, erős, megvédi a másikat, ebben tud megjelenni az “erős, oltalmazó férfi” vagy az “anyás, gondoskodó nő”.
A másik, és ez a fontosabb: ha van igazi vonzalom a heteró kapcsolatban, akkor ott nem kell elhatározni, hogy ki hogyan viselkedjen: elsodor, egyértelmű és ellenállhatatlan a férfi–nő, és ez a kapcsolat legszebb része. Hogy a házasságban már alig van vonzalom, azt szokták rákenni a szerepek felcserélődésére, a nők “elférfiasodására” (szuverén létezés, magas kereset, karrier, saját életcél! ez volna a férfias, tehát a nem-függés, a felnőttség!), de valójában, ok mindegy, ezek az emberek egyszerűen nem kívánják már a másikat. Szerintem az a titka a tartós, erős szexuális sodrású kapcsolatnak, hogy nem kell (nem szabad) együtt élni, és nem kell az egész életet a másikra (lelkizés, pénzkereset, gyereknevelés, ügyintézés, házimunka, szex) rányomni, mindent tőle elvárni, mindent közösen megélni, mert az tönkreteszi azt a határokkal bíró személyiséget, amelyik a másikra sóvárogni képes.
A tanácsadó rovatokban van ez a “bátorítsd, hogy meséljen, okosnak érezze magát, domináljon”, szóval a lenézett férfit engedni, hogy kicsit azt hihesse, csodálják, eljátszani, hogy nem tudod, hol a motorháztető – hát, meg is érdemlitek. Senki ne mentegetőzzön azért, mert olyan, amilyen, annyi, amennyi, és azért se, ha esetleg megveti, mulyának tartja, unja a másikat. Úgysem lehet eltitkolni. Akkor váljon el. De legalább távolodjon el. És amúgy meg legyen ki-ki bátran önmaga. Ha ez nem elég a szeretésre, akkor az a kapcslat halott. Miért nem ismeritek el?
Ha egy kapcsolatban nem sodor el spontánul, időről időre a vágy, akkor azt nem érdemes párkapcsolatnak tekinteni, romantikát, teljességet tőle elvárni. Tönkretenni a szexuális vonzalmat, energiát nagyon könnyű amúgy. A megszokás is kinyírja, meg a nőkre testált “problémajunkie”, control freak lét is. Minden aggódás, kicsinyesség, ügybuzgás. A szerelem nagystílű, nem élhetsz kisstílűen.
Vagyis, nem a szerepborulástól vagyunk boldogtalanok és szexuálisan fagyottak, hanem attól, hogy rosszul, hajszoltan, inspiráció nélkül élünk, sérüléseinkbe ragadtan, őszinteség nélkül, ám összetapadva. Azt senki ne gondolja, hogy a régi fajta, beletördőve mosogató, képességeit elfojtó, szolgáló nő lelki baja kevesebb, szerepe harmonikusabb, ő maga kívánatosabb, virulóbb volt, vagy szívesebben szexelt, mint az emancipált. Épp ellenkezőleg: a régi típusú nő csak engedelmes, még azt se tudja, hogy neki ez nem jó, mert a vágyról, az élvezetről sincs fogalma. És amiről Móricz ír: a nő utolsó réteg bőre a szexuális hidegség, az az ő hatalma, az integritása maradék morzsája.
Amiért a házastársak általában már nem kívánják egymást, az a szerepalapú lét, a túl közel élés, az automatizmus, az anyósok és az idegesítő, túlburjánzó gyerekek, az adósságok, a lelki sivárság, az elvárások, a feszkó, az unalom, a megfelelési kényszer: az érdekszövetség megöli a vágyat. Ebben az esetben nem erőltetném az aktus mozdulatsorként való végrehajtását sem.
Ha rendszeresen szót kap a test, a kétneműség atavisztikus különbsége, én olyankor érzem, a biológiámmal, primer testi működéssel, hogy nő vagyok. És ez nagyon erős, ezt nem kell akarni. Tehát nekem nem a napi munkamegosztás, a szerepek, a felnézés meg az óvás teszik a nőt meg a férfit, és nem számít az életkor sem. Csakis a spontán, őszinte vágyban, a kétnemű életörömben élem meg elemien a nőiségemet. Tippem sincs, hogy hogyan zajlik ez azoknál, akik nem tisztán heterók.
csak az olvassa. én szóltam 
“Ebben az esetben nem erőltetném az aktus mozdulatsorként való végrehajtását sem”, mert “az rossz hírét kelti az igazinak” – írja Lobster.
KedvelésKedvelik 2 ember
Kiss Judit Ágnes Boszorkánykönyvét olvastam húsvétkor. Ha nem is ilyen direktben, illetve sok mást mellétéve is, de ugyanezt a kérdéskört piszkálgatja úgy érzem.
KedvelésKedvelés
Ő egy igaz ember, nagyon kedvelem.
KedvelésKedvelés
Ő ugyanaz a Kiss Judit Ágnes, aki a Babaróka sorozatot írja?
KedvelésKedvelés
Oké, hülye kérdés volt, google a legjobb barátom, vszeg csak félreírás a cím. Elnézést.
KedvelésKedvelik 1 személy
A biológiai gyerekvágyról, szexuális és szerelmi kapcsolódásról az jut eszembe, hogy most 38 évesen jobb testi-lelki állapotban vagyok, mint 8-10 évvel ezelőtt, és hogy ez mit okoz. (De lehet, hogy ezt már írtam, érint a posztbeli téma, volt már hasonló, talán oda írhattam.) Engem akkor nem szerettek, sok baj volt, de csodában reménykedve, nem feladva a dolgot ott ragadtam, gyerekvállalástól rettegve, fájdalmas ciklussal, kevéske önbecsüléssel, és anyának is alkalmatlannak gondolva magam; nem is olyan fontos még, esetleg egyszer csak mégis úgy alakul. Ha! Az a kapcsolat, munkahely, étrend, életmód már nincs. Na, de a lényeg. Most már hosszú ideje nem dolgozom, edzek, jókat eszek, egyedül élek, volt időm is megfigyelni, hogy a testem, a ciklusom milyen erősen működik és hat érzelmileg, tudatilag is. Vágyteli testi érzetek, álmok, gondolatok minden hónapban, menetrendszerűen. Akkor tud könnyű, érzéki, jól működő lenni, ha nincs elnyomva szeretetlenséggel, bántással, tespedtséggel, stresszel, unalommal. Most élőbb, kiáltozóbb ez a terület bennem, mint valaha, és nem férfitól függ, önmagában is létezik.
Egy kicsit könnyebb a lelkemnek, ha ilyen szemszögből is rá tudok nézni magamra: a test mélyen meghatározó, mind az állapota, mind az ettől nem független, természettől adott folyamatai, és nem kell szégyellnem, hogy még munkálnak bennem ezek a dolgok ennyi idősen, csak nehéz hova tenni. Sokáig reméltem, hogy átalakítható energia, valami másba rakható, de nem sikerült. Elég frusztráló azért. Azt hiszem, teljességében nem is konvertálható, puszta menekülés a hiány, veszteség, megvalósítatlanság, vágyódás elől. Ezeknek az energiáknak létjogosultságuk van, és ez (lenne) a helyük, amiről írsz. Természetes vonzalomban, egészségben. Ha nincs erre mód, akkor ott hiányérzet van, amit elviselni, vinni lehet, lehetőleg másokat nem terhelve vele, de támadási felületet sem adva.
KedvelésKedvelés
Nem kell mindent a másikra rányomni, mindent közösen megélni, az érdekközösség megöli a vágyat- ezek most csak kiragadott gondolatok amik megfogtak. Ha ezeket nem kell, akkor mégis…mit kell? (Ez egy őszinte érdeklődés a részemről, mert azt hittem kell ezeket csinálni. Sőt, azt hittem csak ez a lényeg, az érdekközösség.)
KedvelésKedvelés
Tök jókor jön a kérdésed. Ittam egy kis Martinit, szokatlanul egyértelművé tesz.
Külön: erős, saját ént, belső világot, célokat, intellektuális létmódot, saját lényegű örömöt építeni, praktikusan (anyagiak, életszervezés, gyereknevelés) függetlenek lenni*, a másiktól megváltást nem várni.
Közösen: intellektuálisan, érzelmileg találkozni, mindig kérdezni, választól nem félni, figyelni, igényt is kifejezni, máskor békén hagyni a másikat, az ő határait, sérüléseit, előéletét kímélve, tisztelve, kevés elvárással, örömben találkozni, együtt létezni, levegőt hagyni, nem intézményesülni. Én atipikus, de nagyon erős, monogám kapcsolatban élek, van már három, 10+ gyerekem *nemtőle, 44 éves leszek.
KedvelésKedvelik 2 ember
Megnéztem a régi posztot. Beton Irén! Mi lett vele? Mindig gondolok rá, ha panyolai pálinkát látok valahol egy bolt polcán.
Sokat gondoltam akkor is a blogra, mikor találkoztam egy háromgyerekes apukával, aki két fiút nevel egyedül. Na,hát náluk a sztereotípiákat elég szépen arcul köpte az ex, mert nem volt se nőiesség, se támogatás, se anyáskodás. Elképesztő traumák voltak, anyai viselkedés meg semmi. És intelligencia sem, hogy kezelje. Apa anyáskodik, ha ilyet lehet mondani, de nyilván szarul. Én is szoktam mondani az enyémeknek, hogy apátok helyett anyátok vagyok, de én is szarul csinálom sokszor. Nem lehet ezt egyedül, mindkét oldalt képviselni, mert akárki akármit mond, szülőként más az apa, mint az anya.
A párkapcsolat viszont tök jól megy, mert már elég öregek vagyunk ahhoz, hogy ne ilyen sztereotípiákban gondolkodjunk, miközben mindketten egyedül küzdünk két-két gyerekkel, vezetünk háztartást, ő autót is, dolgozunk, pénzt keresünk külön-külön, nem függünk egymástól sem egzisztenciálisan, sem máshogy.
Onnan tudtam, hogy jó lesz, mikor az első közös hétvégénken megkérdeztem tőle, hogy “Neked most kisebb lesz a pöcsöd, ha az étteremben én fizetek, holnap meg te főzöl?”, és hatalmasat röhögött. Nem lett.
És sokat gondoltam arra is, mikor már nem tudom, hol írtad, és máshol is olvastam, hogy nem kell mindig, mindent együtt, nem kell tőle várni mindent. De amit csak tőle lehet, azt olyan jó megkapni. Számítás, tervezés nélkül, ajándékként.
Házasságom végén sokat gondoltam arra, hogy biztos ott (is) elrontottam dolgokat, amikor én akartam viselni a nadrágot. Pedig csak beállt az egyensúly, mert valakinek fenn kellett tartani a családot, és ha apa nem tette meg, csináltam én. Semmi szerepcsere nem volt. Nem férfias nő lettem, hanem egy súlyosan önző, személyiségzavaros, aszexuális férfi mellett keserű, hangos, agresszív nő, aki évekig nélkülözte azt az összhangot, ami tudott volna lenni, ha ő férfi lett volna, bármilyen szempontból.
KedvelésKedvelés
Éva, mit gondolsz most erről?
“Szerintem az a titka a tartós, erős szexuális sodrású kapcsolatnak, hogy nem kell (nem szabad) együtt élni, és nem kell az egész életet a másikra (lelkizés, pénzkereset, gyereknevelés, ügyintézés, házimunka, szex) rányomni, mindent tőle elvárni, mindent közösen megélni, mert az tönkreteszi azt a határokkal bíró személyiséget, amelyik a másikra sóvárogni képes.”
KedvelésKedvelés
Nagyon pontos megfogalmazás. Mi a kérdésed? Te hogy tapasztaltad ezt?
KedvelésKedvelés
Azért kérdeztem, mert most ha jól értem, szinte együtt éltek, sokmindent közösen csináltok, családi életet is, és kíváncsi voltam, változott-e a véleményed arról, hogy mindez tönkreteszi a szexuális kapcsoaltot.
Én egy emberrel éltem együtt eddig, vele tönkre is ment. Most a kedvesemmel nem élünk együtt, szerintem remekül működik így a dolog, de nem telt el még több év, hogy a hosszú távról is nyilatkozni tudjak. Szeretném remélni, hogy valahogy lehet az együttélést is jól csinálni, nem beleszürkülni.
KedvelésKedvelés
Véleményem? Egy esetből levonva, a sajátomból, ami a magánéletem? Másét meg honnan tudjam? Nincsenek ilyen törvényszerűségek, legfeljebb tendenciák, azt meg fent leírtam, de azt is unalmassá-frusztrálttá tevő, kiüresítő, gyeses állapot, aszimmetria vonatkozásában.
Nem változott a véleményem, a szexuális-érzelmi életem részleteit viszont nem fogom boncolgatni egy nyilvános poszt alatt.
Azt kérded, boldog vagyok-e? Igen, nagyon. És addig leszek benne, amíg jó nekem. És ez a válasz.
De az enyém is friss kapcsolat, ráadásul atipikus, és nincs benne egy csomó nehéz, kötelezőnek hitt elem.
KedvelésKedvelés
És: nem veszem magamra a feladatot, hogy az olvasó helyett/előtt a fáklyával megcsinálom az ideális párkapcsolatot (arra gondolok, aki olvassa ezt némán, és aki, akár megcsináltam, akár nem, mindenképp velem vitatkozik, engem vizslat, von kétségbe, ha/mert ő nem csinálta meg). Hogy a tanításaimat (jelenségelemzéseimet) bizonyítom az életemmel. Hogy én legyek az ábra. Vagy a “naugye”, hogy más igazolja pl. az én pórul járásommal a maga elbaszott életét.
Jelenségekről tudok mismásolás nélkül írni (amit mégis megosztok a konkrétumokból, azt számos frissebb, jelszavas posztban olvashatod, meg a rajzok jellemzik). Nem vállalhatom az élveboncolást (meg egy másik emberét!). Rohannak rá, tépik, marcangolják, felhasználják.
Nem is csak az én teljesítményem, ha működik, ahogy nem csak az én hibám, ha nem.
Nem szükségszerű a beleszürkülés, megundorodás, idegesítővé válás, a kompromisszumnak csúfolt beletörődés. Az a baj, és az a valódi kérdés, hogy emberek viszolyognak már a másiktól. Erre én nem tudok választ, mert én nem maradnék olyanban. Nemhogy nem szükségszerű, de: hogy lehet idáig eljutni és mégis maradni?
Legintenzívebben emlékezetes, gyomorreszkettető, regénybe illő, első-nyár élményeinket nem a kiegyensúlyozott, nyíltan vállalt, tartós együttélés sokadik évében szerezzük rohanós szerda reggeleken. Ettől oly becsesek előbbiek, amiket meg nem kell elrontani elköteleződéssel, hitelfelvétellel.
Ez egy eléggé közhelyes állítás, meg már volt is itt.
Ha a kapcsolat alapja komoly: nagy emberi találkozás, szív, intellektus, ápolt szerelem, egyenesség, őszinteség, vállalás van, akkor jó lesz, és ez azt is jelenti, hogy ha nem megy már együtt, egyenesen elköszönnek, ezzel is megbecsülik egymást és a kapcsolatot, nem lesz játszma, hibáztatás, patthelyzet, veszekedés, őrlődés, bűntudatkeltés, pendlizés, elhidegülés.
KedvelésKedvelés
És:
ha Hummel Zsolt, életközépi válság, ki nem élt vágyak, pornó beleszól a Bovarynék tudatába, akkor félreviszi őket az illúzió, könnyen a férjre csúszik minden hiány és vád. De amiről HZS beszél, az nem létezik, és csak önigazolásból, önmegvalósításból, fontoskodásból meg pénzért hajtogatja. A “mi a szexed” “mi a vágyad” önző, ostoba, félrevezető kérdés: szex csak viszonyban van. (Ahogy én értem. Lehet persze kütyükkel, meg tinderen, bulikban kommercializálva, csak azt nem nevezném annak.) És nem jó túlragozni, megélés, kísérlet címén magasra tenni az ingerküszöböt, ráfeszülni. Vagyis, nekem fontos, hogy spontán, természetes, nem kell síkosító (ha kell, akkor nem akarja a test). Ahogy nő is vagyok, és ahhoz képest a transzkodó erőlködés, okoskodás a nőségről, úgy vagyok a módszeres meg tudatos szexszel. Olyan erőltetett.
Az biztos, hogy nem magyaráznám meg, hogy természetes, hogy “eltávolodnak a felek, véget ér a lobogás” (azaz: rosszul vannak egymástól, mások érdekesebbek, keresik kint az élményt), mert nem természetes. Én teljes szívvel maradtam, teljes szívvel szeretek és teljes szívvel mentem, nem volt olyan, hogy valakit nem szeretek/már unok/bántalmazó/csalódok, majd mégis ölelgetem a képeken, #húszéveegyütt hashtag, rézlakodalom.
Azért nem értem azokat (pont ezt a témát írom), akik habzó szájjal és önkritika nélkül panaszkodtak nyilvánosan a férjre, mégsem váltak el vagy költöztek külön. Valami elemi lojalitásnak kéne lenni, ha az ember a kapcsolatban marad.
KedvelésKedvelés
Amúgy nem hiszem, hogy van pontos recept. Hogy mondjuk én tíz év után is lobogok meg frissek vagyunk, és abból következne, hogy akkor ez másnak is menni fog.
De írod, hogy jó így. Vagy fontolgatod az összeköltözést mégis?
Nekem amúgy nem volt 5,5 évnél hosszabb együttélésem, a házasságom meg az előzménye volt 5,5 év, az első nagy kapcsolatom meg épp 5. Fogalmam nincs, milyen lehet tíz, húsz év együtt, a szüleim elborzasztó példák. De látok olyat, és szerintem mások is, hogy hosszú évek után is nagy gyengédség, megbecsülés van, vélhetőleg szexben is jól vannak, bár erről nem illik beszélni.
Amúgy nem írtam, hogy tönkreteszi, hanem hogy “az erős sodrású kapcsolatok titka az”, itt nagyon más a hangsúly. Lásd az idézetet, de már az is ki van ragadva az elrosszfejesedő, mindent egymástól követelő, magát túlvállaló páros helyzetéből, amikor az otthon maradó fél elszürkül-elbutul-irigy lesz-frusztrálódik-szemrehány-túlterhelten is unatkozik-nincs megbecsülve-beleőrül, a másik meg csillogó marad, mert van felnőtt társaság, sikerélmény, flört.
KedvelésKedvelés