Létezik! Ízlésemnek nem megfelelő regényekben írják ilyennek. Szól a zene, amikor…!

És még mindig! Persze ha új lenne, akkor aktuális volna az ujjongó döbbenet, de ez nem tavaszi sztori. Sőt. Rá lehet nézni sok év után a másikra máshogy? És ő még vissza is? Mitől változik meg a tekintet? Miért pont akkor?

Sehova nem sorolható, nincs ilyen rubrika. jaaaj, megfigyelnek, és mindig dobozolnának (van, hogy dühösen: téged most sajnálni kell, vagy irigyelni? elit helyen laksz, vagy rádomlik épp a szociális rom? illy vagy ökó? szellem vagy anyag? érdekel az alakod vagy örömből edzel? szolidáris vagy a behízott, nyavalygó rémekkel, vagy norbirékával értesz egyet? magányos vagy vagy nagy szerelemben?), mindig csak mosolygok. Nem sikerül felfogni ezt. (Hrabal: állatkínzó vagy jó író?) Micsoda sivársága ez a dichotómiának! A szorongó elhelyezési kényszered, halott dobozaid a fejedben. Meg ez a vallatás. Mintha le kéne vizsgáznom.

A élet árad, és nem kell magyarázni, értelmezni, besorolni, hogy akkor ez most mi, hova fér az erkölcsökben meg a megszokott narratívákban.

Csak hát annyi szar történetet hallok a korosztályomban. Mi vagyunk a B liga, ha egyáltalán pályára lépünk, itt már nincsenek dicső sztorik, eufória, gólöröm. És nem csak a “női portálokon” megy a fogalmatlan nyafogás, hogy a tinderes pasi ghostingolt. Olyan is van, hogy együttélés, harmónia, nagy fogás (fiatalabb, rendes, dolgos!), egy nap üzleti útra megy – soha többet nem tér vissza, és a legszebb: otthagyja a nőnek a DOBERMANNT. Még külön belém beszélték az itt szaglászók, hogy nekem nem lehet jó, engem nem lehet szeretni. Ó. A planéta, a cölöpverők, meg a dús lombok a túloldalon!… Pedig én nem áltattam magam: negyvenes nő vagyok, az pedig nem hamvas, gyerekeim vannak; belső érték nem számít, nekünk már szagunk van, kitörölhetem a seggem tapasztalattal, érzelmi érettséggel, nagystílűséggel, a tehetséggel, a sokféleséggel, de még azizmaimmal is, ez mind nem PIACképes. PIAC. És én húsvásárba nem. A jó kinézet már csak tatarozott állapot, erőlködés és para. Mi lehet még, sokkal rusnyább figurákkal is ennyi volt, ilyen alig-dolgok: nősek, elérhetetlenek, nem értik, nem tudják, mit akarnak, vagy izzás van, de buták, mint F. Használat, szép szavak, téves remény; gondoskodás talán, de az meg kit érdekel, én nem vagyok anyáskodó. Csak jól főzök és imádom a testet. De minden hazug, ha emberileg nincs az a nagy, őszinte igen. Némi szex, talán, az se lesz jó, ezt hittem még egy éve is. Belém beszélte a sok csonka sztori, hogy örüljek, ha valaki.

Mire tartottam én magam ezek miatt, uramisten. Kik lettek volna jók. De nem érdem dolga ez. Annyi van, hogy nem szabad megalkudni, várni kell.

Én se hittem volna. Ennyi évesen. Kérges vagyok, elegem van, nem bízom. Meg eleinte jó, de aztán a hónapok. A mégse jó. Új elem: lehet nekem is elegem, nem én viszem a végletekig a reményt. De nincs elegem. Tud újat, érdekel, nem lesz unalmas. Nem hiszem el, ő se engem. Provokálom magam, tiltakozom az elején, kifele nézek, szabotálok, nem akarom, ne ennyire, nem értem, ne fájjon majd, ne én sírjak. De mindig és még, a nem-jártam-erre-tájakon – megdolgozunk az abszolút bizalomért.

Már meg összezárva, főzünk, filmet nézünk, tollasozunk, hegyet járunk. Este meghallgatjuk a csodálatos szerelmes novellát Szentesi Évától: Csokiszív 2. Erős, pontos, igaz. Az ember beleszeret a másikba újra, elsodor a szöveg, maga előtt látja azt a benzinkutat, a hajcsavarókat, a bűzös horgásznadrágot. Egész délután szeretkeztünk. Ó, ha én így tudnám valaha kifejezni, mi a szerelem. Az igazi. Csak azt bánom, hogy nem vagy nős, nem vagy egy igazi megúszós féreg, nem írsz a klotyóról esemest, súgom a fülébe. Nem szenveleghetek. Egyáltalán semmi kifogásom nem lehet, miért baszom el az életem. El se baszom. Sokkal intenzívebb lenne az az egész úgy, az elválás kéjétől. Ő ezt ugyanúgy érzi. Kibírhatatlan. Egymásnak esünk. Halovány mása!

De az élet nem irodalom, azért ami most van, ezen a tavaszon, az stressz, unalom, strukturálatlanság, nincs város, semmi színház, nekem sincsenek más emberek. Keringünk a lakásban, ugyanarra kutyaséta. El kéne romlania. Meg már minden megvolt, nincs újdonság.

És mégis. Az igazi innováció: ugyanott, egymás karjában, egyszer csak belobban. A nő belobban. A szeme. Szédülök. Hogy nekem mennyi idegvégződésem van. Milyen mélyen, spontánul alszom el, mennyire nem félek, ha vele (és nagyon ritkán van ilyen nyomasztó, tökéletesen filmszerű álmom). Te, engem, tényleg? És nemcsak amikor mindenki megszépül. Az élet nagyrészt hétköznap: fog, pórus, közelről, folyton, reggeli szagok, száraz száj, zsibbadt kar, újhagyma, bor. Mindenestül. Próbáltam én lenni a gyengédebb, ez hiúsági kérdés, hogy mennyi ötletem van… nem sikerült.

Az agyam, az élettörténetem (sors, néha már), az érzelmeim, az esztétikai érzékem, az életerőm, a praktikus keretek, a tehetségem, az érzékeim, a humorom, mindenem felel most. Nézem őt, mindenféle helyzetekben: éjjel, stresszben, gyerekekkel, főzés közben, kocsiban, izzadtan, kórházban, amikor én kellek (need), amikor nekem kell ő, fáradtan és felvillanyozva, a gonosz poénokban, a tiszta örömben, nagy felszabadultságban: milyen? biztos, hogy ilyen? hát ilyen?

Betör-e valaki más ebbe, neki, nekem a múltból? Nem érzem a jelenlétét. És amikor megérzem, nem bánom, ez hogy lehet? Mindig ilyen vagy, érzékeny, finom, egyenes, okos, vicces, cinikus? Te is elárulsz, féreg leszel (nekem a betörés kényszerű, ellenem bosszúpornószerű aljaskodást folytat a nagy szerelmemnek hitt férfi)? Neked is mások mesélik majd el, milyen vagyok, pedig évekig beszélgettünk és hónapokig egymás karjában aludtunk? Te is ígérgeted, hogy te soha? “Azt hitte, belép abba a klubba, hogy ő is olyan, de visszaesett.”

Sehol semmi rútság. Semmi bántás, közönségesség, bénaság, karaktertelenség, fölényeskedés, önteltség, lenézés, tárgyiasítás. Jobb ember lett velem? Mindig ilyen volt? Tengerszem, jádekő az alja.

Hogy ez békéssé tesz, feloldoz, az egy butus mítosz, ne nyomd rám, kösz. Nem lettem könnyű ember, az esztelen aljasságot pedig a szerelem teljessége nem szünteti meg, sem ő, sem az érzelem nem végzi el helyettem a killbillt. És most az jön. Ami fontos: általa erőm és önszeretetem lett, ezért nem hagyom magam. És ő is megértette, hogy ezek nem csak sztorizgatós sztorik. Inkább mást bánts, mint magadat, mondja.