Kamaszként kövérnek lenni rettenetes.
Ja, de ez nem ilyen egyszerű, hogy jaj, de kövér vagyok, mit tegyek.
Az internet előtti időkben vagyunk, 1993-ban. Ez azt jelenti, hogy nem készülnek fotók, nem nézegetjük magunkat más tekintetek tükrében, nemigen téma a test, és bénán öltözünk, még a legmenőbbek is, olyan naivitással, amelyet ma már nehéz elképzelni. Nincs virtuális nyáj, leselkedés. Csak a valós ismerőseim, hat-tíz tucat ember tekintete van rajtam. A szüleimé nincs. Magam vagyok. És nem mond senki semmit. Nemigen.
Nincs reprezentáció, nincs visszajelzés. Ami azt is jelenti, hogy amikor az embert fotózzák, akkor nem pózol. Gyanútla, ártatlan, önmaga.
Ahol én élek, ott senki sem hiú. Lélek, értékrend, intellektus, rendszerváltás, egyetem, ezek vannak. Mi nem ittunk. Nincs benne a levegőben sem a fitnesz, az egészségtudatosság, a fogyás, nem ez a téma. Ezek olyan felszínes dolgok, az öltözködés, a smink is az. Ahonnan én jövök, egy együttesért rajongani, zenét hallgatni is meredek deviancia. Az öröm is tilos.
És egyedül vagyok.
Így én nem is tudom, hogy mi van velem: nagyon távolról, homályosan érzékelem, ha épp érzékelem, hogy harminc kiló zsír van rajtam.
Csak létezem. Az a létezés, aki vagyok. Nincs is más. Nem szeretek futni. Nem mondja senki, hogy lehet szeretni futni. Minek futni.
A testnevelő mondja csak: azért fáj a térdem síeléskor, mert meghíztam. És nagyseggű titkárnő lesz belőlem. Na, ezt könnyű figyelmen kívül hagyni. Egy testnevelő, érted. Nekem. Ellógom eztán az órákat. Nem ott lettem volna sportoló.
Nem az van, hogy valami szar, és nem tudok rajta változtatni, de nehéz nekem. Nem az van, hogy valami szar, és keresem, mi is az a szar egyáltalán, és nem lelem. Az van, hoyg nem tudom, hogy lehetne másképp is.Ez az élet, ez a mindenség, aki és amilyen én vagyok. Nincsenek meg az énem határai, a világ és az egyén, az én és a mások közti vonal, ezért leszek és lehetek is áldozat.
Nem az van, hogy nézegetek külföldi divatmagazinokat, fürdőruhás nők combját, aztán a sajátomat tükörben, összehasonlítgatva, keserűen. Nem az van, hogy fáéjnak a vékonyabb osztálytársak. Odáig is el kéne látni. De csak én vagyok, nyomasztó, hatalmas én, olyan belső ilággal, amitől megijedek.
A test nem fontos, hiszen nem fáj, nem jelez (egy féléves amennorheát és némi sípcsontfájdalmat leszámítva). Jól viseli. És annyi minden más van. Osztály van, OKTV van, naplót írok, olvasok, zseninek számítok.
Hogy ez történt velem, az most lett világos. Novemberben volt a 25. érettségi találkozónk, és előkerültek régi képek.
Katartikus, keserű döbbenet most ezekkel a képekkel találkozni. Visszahozza az egész életérzést, mindazt, amit én kamaszkornak hittem, és csalk most látom a lányomon meg más lányokon, hogy nem szükségszerű. Azt a rengeteg tépelődést, gomolygást, eltévedtséget!
Ja, hogy ti így néztetek rám. Erre emlékeztek most. Ehhez képest beszélgetünk…
Az én testem sosem volt felszabadult, önfeledt, robbanó, és nem azért, mert a társadalom rámnyomta volna a stigmát, vagy megaláztak volna. Én csak láthatatlan voltam. Az én testem fel sem ismerte a vágyait. Érintést nem akart, nem tudta, hogy lehet akarni, otthon se szerették ilyen téren, de ha történetet akart, márpedig azt akart, eléggé nemtelen cselekedetekre kényszerült.
Nyilván lehetett volna előnyösebben öltözködni, szépítkezni, de nem ez itt a lényeg.
A testem a lelkemmel együtt az elmém börtönében rekedt. Ez a lényeg. Megszűnt mint test, körülménnyé vált: valami, amin átnézek, eltekintek tőle, mert ha tudomásul venném, elviselhetetlen volna.
Értelmeztem, elemeztem önmagamat sokat, nem találtam ki belőle. Nekem ezeket az éveket, a tizenhat éves jóérzéseket nem adja vissza senki. Hiába voltam tehetséges, alkotó, extra, intellektuális és minden. Hiába voltam tiszta is, hiába nem érintettek meg, áldozat voltam, és majdnem az is maradtam. Örökre, a lényem legmélyéig áldozat.
Az hiányzott, ami egyszerű, mint Newton törvényei. És én nem az egyszerűség felé mentem, hanem végletekig bonyolítottam.
Én ugrálhattam volna, hempereghettem volna réteken, szaltózhattam volna, hordhattam volna mást, mint a bátyám XXXL-es, könyékig érő ujjú pólóját. Nem tudtam e lehetőségről. Nekem nem szóltak. Nem is bántottak, az is igaz. nyilván a tagadás is benne van, és talán ez a legfontosabb. voltak, lehettek jelek, létezett tükör, mérleg, fotó. De én nem akartam ezzel találkozni. Így túlélhető volt.
Szóval én ebből jövök, de úgy jövök, hogy akkor nem tudtam, ahogy abban vagyok. Csak azt tudom (most), hogy rossz volt. Akkor még azt sem tudtam, hogy rossz volt. Azt tudtam, hogy ez az élet, ilyen létezni, ez van, más nincs. A másról nekem fogalmam sem lehetett. Hogy valakivel a szülei foglalkoznak, beszélgetnek, elviszik nyaralni…? Hogy valakire vágyik egy másik lény? Megérinteni? Hogy szépnek látja bárki?
Megrázó és ritka élmény volt később képeken viszontlátni magam. Még a kétezres évek elején se nagyon fotózkodtunk, pedig az élettársam mellett irodalmi partiarc voltam.
Most pedig, amikor már tele vagyunk reprezentációval, fotóval, módszerrel, hiúskodással, és ahhoz képest, ami a kamaszkoromban volt, mindenképp divat, de legalábbis elérhető az edzés, a diéta, a testmódosítás, most, hogy három szülésen túl, sok év szoptatás után beletettem egy csomó munkát a testembe, és egészen meglepő mértékig megváltoztattam, most, hogy már látom, mi hozható helyre és mi az, ami soha már…
Én most azt mondom: te, anya, akinek leánya van, és te, leány, aki most leszel felnőtt majd nemsoká, ne vedd félvállról ezt a témát.
Ne gondold, hogy nem számít. Ne gondold, hogy van fontosabb ennél – persze van, de ez az egyetlen olyan fontos, amivel nem foglalkozol!). Ne áltasd magad, hogy minden test szép, ne hajtogasd, hogy relatív meg hogy te mit szeretsz, mit nem. Ne hagyd ennyiben. És ne lelkizz. Ne boncold, elemezd, magyarázd meg, ne rémüldözz, hogy mjd akkor anorexiás leszel.
Ismerd fel. Ne áltasd magad. Kérj segítséget. És csináld. Ha fanyalgás nélkül nekiállsz, ha hagyod a francba a vigaszokat, felmentéseket, ha kiröhögöd magad olyankor, amikor lusta vagy, akkor nem olyan rettentő nehéz. És ne valami vágytárgyért (szerelemből) csináld, mert nem kell ide semmi külső cél, semmi cél nem kell, semmi lelkesítő szöveg. Newtonra gondolj.
Ha behunyod a szemed, és vállalod a feladatot, akkor a tested az lesz, ami. A lelki nyavalyáid, amit külön léleknek hittél, el fognak tűnni, már a folyamat közben.
Ugyanakkor ne legyél senki klónja, bábja. Mindent el tudsz olvasni, kitalálhatod magadnak. Te csináld, ne legyél lojális, ne ragaszkodj, ne rajonj, ne told át a felelősséget. Magadért csinálod.
Én nem mondom, hogy ez könnyű, senki sem mondja. De az út arrafelé van, másfele meg az eltévedés van. Sajnos, nem olyan egyszerű, hogy kövér maradsz. Akinek vágyai vannak, aki tudja, hogy sara van, aki érzékenykedik, megmagyarázza, kibújik alóla, másra tolja, az előbb-utóbb kellemetlen, frusztrált, hamis emberré válik.
Nem lesz könnyű utána sem, hiszen ez nem egy kampány, nem élhetsz úgy már többet, ahogy előtte.
(Ez egy stilizált poszt, nem volt egyenletes a kövérségem. 1990 tavaszán, 1992 nyarán, aztán 1996-ban is valahogy lefogytam valamennyit. De nem ez a lényeg.)
csak az olvassa. én szóltam 
‘Katartikus, keserű döbbenet most ezekkel a képekkel’
De azért, ha belegondolsz, innen hová jutottál, az csak öröm- és büszkeségforrás kell, hogy legyen…? Mennyien fordítva járják be ezt az utat: 18-20 évesen bombanö, 40+ évesen megkeseredett, elszürkült, leharcolt, széle-hossza-egy családanya. Nem arra célzok, hogy te bombanö lennél, tudom, neked az sosem volt cél, hanem hogy kemény munkával esztétikussá és vonzóvá alakítottad a tested (míg ha valaki 20 évesen jól néz ki, az igen ritkân érdem kérdése).
“A lelki nyavalyáid, amit külön léleknek hittél, el fognak tünni”
Érdekes ez. Szerintem sem lehet a testet a lélektöl különválasztani, hiszen csiga sincsen a háza nélkül, ha összetöröd a házát, elpusztul a csiga is. Elgondolkodtam még az ún. visszajelzésen. Hogyha elérted a saját szemedben szép, vonzó, ideális álomtestet, mennyire lényeges vajon, hogy ezt a környezeted ( de legalábbis életed fontos szereplöi) észrevegyék és visszatükrözzék. Értem én, hogy nem másoknak csináljuk, hanem magunknak, meg hogy az az egy szál virág az erdö mélyén is szép, ahol senki sem látja. (Arról már nem is beszélve, milyen sokszor csorba az a tükör: nem önnön feljavított változatunkat látjuk benne, hanem mások epés irigységét). Mégis. Lehet, hogy én nem vagyok elég szabad meg szuverén, de azt hiszem, kell a pozitív visszajelzés, legalább egyetlen, szâmunkra nagyon fontos személytöl. Akinek nem, az elött le a kalappal.
KedvelésKedvelés
“De azért, ha belegondolsz, innen hová jutottál, az csak öröm- és büszkeségforrás kell, hogy legyen…?”
Nekem eleinte furcsa(és persze nagy öröm) volt olyat látni, hogy a tizenéves lányaim szépnek érzik magukat, hogy ez egyáltalán lehetséges. Hogy lehet állandó szorongás és a külsőm miatti állandó szégyenérzet nélkül létezni kamaszkorban. 44 vagyok, és bár ez röhej, de siratom még azokat az éveket.
KedvelésKedvelés
Amit kihagytam: nem onnan jövök, ez nem az alap, én nyolcévesen már gerendán voltam, kézen átfordultam, 12 évesen heti 3×3 órákat edzettem versenyzők között (rsg, és én nem voltam versenyző).
Nincs álomtestem, sosem gondoltam így, csak a különbség nagy. Aki elkezdi közelről, valóban nézni, kismerni a testét, bőrét, terhelhetőségét, az aligha lesz valaha is elégedett. Ami nekem van: egy életkoránál jobb állapotú (főleg ami nem látszik: vérkép, kardiovaszkuláris edzettség, testszövet-arányok, anyagcserefolyamatok) testem van, ami látványosan edzett, esztétikailag viszont hosszan lehetne sorolni, mi minden hibádzik, van folyamatban vagy reménytelen.
Van ilyen személy, amúgy több is, de nekem nem tőle jön a lényeg, ő egyébként is elfogult, nem jó, ha ez érzelmi, rajongási kérdés lesz. Hiába lát(na) ő szépnek, ha én magamat nem. De a belső megélések, önlátványok, fotók, edzés közbeni döbbenetek fontosabbak.
KedvelésKedvelés
Szépnek lenni akarni, jól mutatni, az valóban elég felszínes. A ragyogás a fontos, az öröm. És mondjuk könnyedén öltözni, fürgének lenni, az a sovány érzet, ami lenni tud.
KedvelésKedvelés
“mennyire lényeges vajon, hogy ezt a környezeted ( de legalábbis életed fontos szereplöi) észrevegyék és visszatükrözzék.” Én teljesen remeteként, visszajelzés, nézegetés, szerelem nélkül edzettem, minden elismerő szón mélyen megdöbbentem, nem is hittem el.
Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy nem fogtam fel, nem vettem észre, mennyire formás, zsírtalan, izmos lettem. Pedig volt nagy közönség, néztek is, de egy ideig nemigen írtam róla, fotót nem tettem ki (ne kísértsem szegény, itt ólálkodó szerelmem), és amikor már igen, akkor is inkább a ketogénről, a melóról, megélésekről írtam, nem a kinézetről, ami engem hiúskodva, kifenve, mások ellen szegezve soha nem érdekelt, és most sem. A belső rész nem volt érdekes, nem motiváló, mindenki a fotóra, a dögösségre kapja föl a fejét. Na, és akkor az is volt, egy nagy lelkizős meg gyakorlati posztba beszúrtam utólag a hasfotót (2015. február, hát, mit ne mondjak, azonnal névtelen, sárgairigy hörgés kezdődött, most már vicces erre gondolni, de akkor olyan sebezhető, gyanútlan, fogalmatlan állapotban voltam, hogy elhittem: csaló vagyok, az ott nem az én hasam, az én melóm. El tudták ezt velem hitetni. Mert én nem tudtam, mennyire jól néz ki az, és mi meló, és mihez képest. Most már sejtem, de most sem ez a lényeg.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy nem fogtam fel, nem vettem észre, mennyire formás, zsírtalan, izmos lettem.”
Ez a durva, a valóságtól ennyire távol lenni…
Ahogy korábban is, kamaszként, nem érzékelve, mi van, ki nem látni a belső világból…
Nekem nagyjából 25 évesen tűnt fel, hogy a kilencven kilós testem valójában hogy néz ki… És akkor megdöbbentem. Pedig már majdnem két évtizede voltam akkor kövér. És nem számít, hogy lefogytam kétszer hatvan kilóra (akkor még hetven-hetvenöt kilótól), az identitás, az nem változott….
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon megérintett ez az írás. Azért is, mert én magam a képeket visszanézve, nagyon is jó alakú, sportos csaj voltam kamaszként, de mindig kövérnek láttam magam. nyilván ebben benne van az, hogy anyám – aki viszont tényleg nagyon kövér kamasz volt – egyfolytában azt tolta, hogy ne egyek annyit mert elhízok, meg hogy nagy a seggem. Nem volt nagy, jelentem. 167 centihez 52-53 kiló voltam, táncoltam rendszeresen, gyalogoltam napi 4-5 km-t. Én mégis pont azt éreztem amiről írsz.
KedvelésKedvelés
Vajon ha akkor több a kép, a reprezentáció, reálisan láttuk volna magunkat?
Nekem hiába lett volna, én nem néztem.
Nekem egy hiteles, nem erőszakos hatás kellett volna, aki rádöbbent, hogy a bennem levő hihetetlen erőkkel és életvággyal mennyire formálható a fiatal test.
KedvelésKedvelés
igen, pont ez merült fel bennem, hogy egy kamasz kitől fogad el jó szándékú kritikát vagy akár óvatos tanácsot. emlékszem az akkori önmagamra, én a segítő szándékon is rengeteget rágódtam, hogy ez most fontos-e, miért mondja, más is ezt gondolja-e, akkor most ezzel foglalkozni kell, vagy nem számít… nyilván a szüleim véleménye nem számított, ha barátnő kritizált volna, akkor abból kifelé nem mutatott, de belül sokáig rágó megbántottság lett volna. én is nagyon okos voltam és ez mindent felülírt, semmi nem lehetett olyan fontos mint a tudás, a műveltség, az olvasottság. szerencsére középiskolás koromra megnyúltam, úgyhogy nem éltem át, amit te. de te kire hallgattál volna?
KedvelésKedvelés
Hűt érdekesen paradox a sokkterápia. Meggyűlöl, de látta, hogy működik, és edz.
Én egy kicsit idősebb, de nem pedofil jellegűen beavatkozó, igazán sportos férfira vagy nőre, aki nem akar tőlem konkrétan semmit, csak esetleg szeret vagy kedvel, a közelemben van és visz és mutatja, milyen (ó, de milyen!) kapacitás van a testemben, simán hallgattam volna.
Tudod, ki mondta? Huszonkét éves koromban, ócskán és önvirítva, pumpált szájjal, hogy “több pasi közül válogathatnék, ha lefogynék”? Pedig senki nem kérdezte, és senki őt példának nem tekintette. Hevesi Krisztina.
KedvelésKedvelés
És vajon a maiak hogy, mitől látják vagy nem látják magukat? Ők nem lehetnek ennyire gyanútlanok, ez már egy másik kor. Vajon ez van, amiről az amerikaiak annyit panaszkodnak, ez, hogy “anyám mindig basztatott”, “ilyen-olyan módszerekkel próbáltam lefogyni, belefáradtam, tönkrement az anyagcserém”, “a kiló csak egy szám”, “nézem az instagramon azt a sok tökéletes testet”, “gúnyolnak, átnéznek rajtam, nincs pasim” és nekik joggal van elegük? Hogy nem ez kell, amit írok, hogy ez is sok már, túl sok volt a basztatás? Komolyan kérdem.
KedvelésKedvelés
miközben olvastam ezt a posztot, az jutott eszembe, hogy máshol meg mintha azt olvastam volna, hogy tornász voltál
aztán itt a kommentek között láttam is
én úgy képzelem, hogy tornásznak lenni nagy testtudatosságot, folyamatos reflexiót és kontrollt, testtel való foglalkozást igénylő feladat
amikor a mostani fejlődésedről írsz, úgy érzem, hogy ez tért vissza és az érzelmi ereje is innen származik
azt lenne érdekes tudni, hogy hogyan, mitől tűnt el az, ami megvolt, miközben a családi körülmények ugyanazok maradtak
de persze, lehet, hogy rosszul látom a folyamatot
KedvelésKedvelés
Érdekes a családi múlttal számot vetni.
Amit írsz, az még perpubertás. 8-10 éves kislányok gyakran lejárnak RSG-zni kezdő szinten, bennem ott lett egy kis megszállottság, de alkatilag és hajlékonyságban már akkor sem volt közöm se a versenyzéshez. Mondjuk 7 és 13 éves korom között jártam, könnyen lettem hajlákony, lett tartásom és mozgáskoordinációm, de ez sima szabadidősport volt. Gyerekkoromból tudok ugrani, hidazni, kézenállni, és van egy alap hát- és combizmom.
Sportügyben kiemelendő még a családomról, hogy békén hagytak. Nem autóztunk, és nem (nemigen) tévéztünk, ez is fontos.
Igen, visszatért, és az tért vissza. Amúgy felnőttként a hidat, a kézenállást szinten tartottam azért, leszámítva a nagyon túlsúlyos meg terhes, szoptatós időszakokat.
Nem tűnt el, még 17 évesen is kézenálltam meg ilyenek, és sose folytam szét. Csak érzelmi evő lettem, ún. megettem az érzéseimet.
KedvelésKedvelik 1 személy
köszönöm a választ
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: válasz aux elizának | csak az olvassa. én szóltam