ostobaságok… (3.): az egyenlőség mítosza

Ez TÉNYLEG nem hosszú! (1361)

Ez a sorozat olyan gondolati sémákról és hiedelmekről szól, amelyeket készen veszünk át, és saját véleménynek, narratívának hisszük. Első rész: vizsgáld felül mindazt, amire nem te jöttél rá, mert manipulációs eszköz!i

Második rész: a szenvedés mint produkció a neten előadva valós mondandó és kvalitás helyett, amikor az önsajnáltatást, a képzelt vagy eltúlzott betegséget fegyverként használják.

A nemtehetróla-nemszabadbántani narratíva ez a második rész: nem, nem kell a magadénak érezned senki történetét, nem kötelező bevonódnod, “együttérezned”, és ez nem azt jelenti, hogy gonosz vagy. Nem kell semmi különöset gondolnod sem: nem kell VAGY ide, VAGY oda (a szenvedő mellé) állni, ez a “két tábor” is netes torzítás. Senki ne válhasson betegségek mögé bújva bírálhatatlanná, mert akkor embereknek tömegesen lesz érdekük szarul lenni.

*

Az emberi egyenlőség a francia forradalom hármas jelszavának egyike.

Az emberi egyenlőséget itt Euroatlantiában abszolútumként értjük, pedig csak egyfajta értelmezési keret. Léteznek versengő nézetek – és főleg gyakorlatok, mivel az egyenlőség főleg szépséges elv, minden jó szándék ellenére is pusztán ködös eszmény. Bővebben…

isten nélkül, madarak nélkül tocsogni a szenvedésben – Szentesi Éva új könyvéről: A mai naphoz nincsenek emlékeim

Arról a napról nincsenek emlékeim, zsibbad az agyam. Bevettem magam egy könyvesboltba pénteken. Én tudom, miről beszélek – amit nem tudok, arról nem beszélek. Egyszemélyes etikám ezt követeli – és nem azt, hogy hallgassak róla.

Ismerd meg te is, amiről véleményed van! Ne legyen véleményed, ha nem olvasod el!

Nem szoktam ilyeneket olvasni, mert nincs ennyi időm: sok igazán jó könyv vár még rám, a többi pedig kínos, untat, röhögőgörcsöt vált ki. Ehhez a jelenséghez viszont közöm lett. Szögezzük le a legelején: én utálom a szerzőt, és joggal. Mivel én szereplek több (egyébként nyomatékosan jogvédett) sorommal és célozgatásokkal a Műben, és mivel Szentesi a kommentelők “gonoszságát” részletezi (tartalomról, előzményekről egy szót se ejt), elmondom újra a történetet, amelyet ő elhallgat, amikor elpanaszolja, miket kap. Az előzményekről írottakat átteszem a végére*, mert a könyve, azaz: a könyve mint gesztus a lényeg, és a törzsolvasók amúgy is ismerik a sztorit. (Nem akarom, hogy elfáradjanak a legörgető ujjbegyek.)

Viszonylag komoly emberek eljátsszák – barátnőségből vagy érdekből –, hogy ő író (például Ott Anna). Pedig Szentesi Éva influenszer és médiaszereplő (a médiaszereplés a valódi íróknak is rosszat tesz), amellett rémségesen műveletlen. A könyv dekoráció marad a medence szélén. Azzal a felületességgel, amellyel ez a nő(típus) örökké a neten pásztáz, átkattintgat, magamutogat, csak az instagramszerzőkké züllött költők, Fodor Ákos, Szabó T. Anna és Simon Márton befogadhatók, és rögtön ki is posztolhatók. Vagy heg alá tetoválhatók – ez nem paródia, ez benne van a könyvben.

Aki nem olvas, néz, hallgat soha, az azt se tudja, mije nincsen, mi nélkül él.

A könyvnek nincs egy pontja sem, amely ne lenne valós történés, “a szerző őszinte”. Minimális stilizálás, sűrítés és persze (főleg) szelekció van csak. Én e-mailben szoktam így írni annak, akire haragszom; ez a szöveg a világot utálja, és benne engem, a világnak szánt személyes vádirat, dühöngés, hivalkodás és szószátyár magyarázkodás (noha érzékelhetően tömör, egyszerű akar lenni).

Közepes strandolvasmánynak tartanám, intellektuális felvágással, értelmiségi mimikrivel. Csakhogy én tudom, ki írta, miből beszél ő, és mivel a szövege beszédaktus (speech act), műfaja szerint bosszú és elégtétel (pont mint az előző könyve). Nincs külön szöveg. A szöveg haragszik, ez egy az egyben ő maga, tehát nincsen fikció (és ez nem technikai, nem is tartalmi, hanem minőségi probléma: igazi fikcióra csak fegyelmezett, rutinos, művelt szerzők képesek). Tudom tehát, és így olvasom: az írásaival a valós énjét, a tetteit és fogyatkozásait igazolja, azokat magyarázza kétségbeesetten, korrigálja és hazudja szépre.

Nagy kérdés, hiszek-e neki. Én úgy döntöttem, hiszek. Azt mondja, nem érdekli, miket írnak róla.

 A Mammut Librijében Szentesi most első (a MOM-ban G. Fodor Gábor vezet), a második Náray Tamás új “regénye” (LOL), utána egy Csernus, és már épp nincs a listán a Kidolgozott érettségi tételek és a Négyjegyű függvénytábla, viszont ott van A bél–agy kapcsolat:

Mindenekelőtt az elbeszélői pozíció a problémás: nem lehet eldönteni, ki beszél. Belelátunk a fejébe, de érezhető egy kellemetlen, önérdekű én (E/1.), csak épp harmadik személybe téve (AI módra: minden én helyén egy ő, vagy a nő, az enyém helyett övé, és az igék végződéseit kell átrakni), tehát nem omniszciens vagy omnipotens a narráció (ami az E/3. sajátja). Azt sem derül ki, hogy tehát akkor a hősnő, ahogy többször is állítja, végre sugárzóan, maximálisan boldog-e (ilyet egyébként sem állíthat a valódi E/3., csak a mechanikusan harmadik személybe tett én). Boldog, mert van pasija, akivel összeolvadtak, az énje megszűnt, és mert már leszarja, ki mit mond, de kettőt lapozol, és kiderül: őt a sors dobálja, alázza, az apja szeretetlen, mindig van új betegség, kétely, kiégettség, sóvárgás tárgyakra, mások nézegetése, pótcselekvés és unalom.

Bővebben…

az út vagy a cél?

A kemény munka érdem, annak meg elismerés jár! De nem?

Ez egy típus: aki azt hiszi, a folyamat számít. Az számít, hogy mennyi munkát, jó szándékot tett bele, hibátlanul végezte-e, elcsüggedt-e időnként, és minden a saját erőfeszítéséből ment-e, vagy szerencséje volt, netán segítséget kapott. Ömlik a sok mém, hogy az út a fontos, nem a cél. Ha nem is éred el a célodat, a folyamat akkor is formált!

Persze a bukásnak van tanulsága… azoknak, akik majd nyerni szeretnének. “Az út a fontos”, ilyet a kudarcosok mondanak, a túlérzékeny önvigasztalgatók, hogy úgy tűnjön, azért ők is valakik.

A kudarc nem lesz eredmény attól, hogy sokat dolgoztál, és attól sem, hogy nagyon akartad a sikert. A veszteség nem tud építő téma lenni. Annak ellenére, hogy a katarzis épp az értékvesztés láttán érzett megrendülés és bánat. “Rossz neki, de legalább hőseis, elvhű.” De ez nem teszi sikerré a bukást. A hétköznapi életben biztosan nem. És Sziszüphosz is egy idióta. Amit csinál, az neki a büntetése. Ahogy a Danaidáknak is.

Ez a bajom a traumaírással, meg a “rákedukációval”, amelyet ráadásul válogatottan tehetségtelen szerzők művelnek tömegesen. Hogy úgy állítják be, mintha a baj, a bánat, a csapás érdem, sőt, siker lenne. Hiszen ezek által lettek híresek!

Én soha nem állítottam be eredménynek a veszteséget, viszont képes voltam magas minőségben írni róla. De abban én is hittem, hogy ha nagy a feladat, akkor a fáradozásom és az indíttatás minősége (tisztasága) számít erkölcsileg. Hogy például egy nehéz gyerekkel mennyit küszködök. Ha sokat, akkor jó ember vagyok. Vagy egy vizsgára mennyit tanulok. És ha úgy se sikerül, akkor az a vizsga nagyon nehéz volt.

Vagy igazságtalan.

Pedig akármennyit tanulok, készülök, ha nem vagyok odavaló, akkor hülyeség volt belekezdeni. Pontosabban, azt remélni, hogy a fáradozásaimért cserébe majd felvesznek. (Velem ez történt.)

Minden bíbelődés, toporgás, elveszés a részletekben csak gyakorlás. Jót tesz, ha újraírom százszor is az étlepot, hogy szép legyen. És előtte ezerszer írtam újra száz másikat. Így lett ilyen következetes a kézírásom. De ha jönne valaki, aki különösebb gyakorlás nélkül tud tetszetős kalligráfiát, akkor mit számít, ki mennyit gyakorlolt?

Teszem hozzá, a vizsga és a teljesítmény elbírálása legyen tisztességes (mi már most tudjuk, kinek és miért húzzák fel a pontszámát, ezt meg is mondták). És azt is megjegyzem, hogy én magam soha nem csaltam, nem puskáztam, nem tudtam erre ráállni. Cikinek éreztem – így neveltek.

Ma már tudom, hogy nem a beleölt munka számít. Sőt: dehogyis, nem az számít. Bővebben…

kiszállni a tekintélyelvűségből

Meg kell mondjam, katartikusan felszabadító hatása van annak, hogy engem többé őszintén nem érdekel, ki tart (címkéz fel) engem homofóbnak, antidemokratikusnak, gyűlölködőnek vagy akár fideszesnek, M1-es híradóagymosottnak.

Ezek, engem?… Bővebben…

portrék 20.: aki művésznek képzelte magát

Sűrű napok: négy este színház, de milyenek! Itt olvashatod a tömör naplót az élményeimről.) Nehezen kaptunk rá jegyet, végül szombaton néztük a StúdióK-ban (amely, ímhol, ötven éves lett!) Hegymegi Máté rendezését, a Nerót ifj.Vidnyánszkyval a címszerepben, akit én nagy szerepben még nem láttam soha (és nagy pillanat volt, hogy most igen: nagyon erős jelenléte, beszédének átütő természetessége van).

Egyetemi éveim meghatározó élménye volt a négy nagy Kosztolányi-regény közül is a legjobb, a Nero, a véres költő (1921) (persze neveztem én már az Aranysárkányt is a legjobbnak; a többi: Édes Anna, Pacsirta, és még egy kisregény: A rossz orvos). Akkoriban még (1994-99-ig jártam magyar szakra) a fehérterror rémtetteivel állították párhuzamba a zűrzavaros és devalválódott kort. Bővebben…

Védett: fejezetek a blogger csodálatos-borzalmas történeteiből 7.: a szerzői jogok

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez alább adjuk meg a jelszót.

Védett: miért nem látsz egyetlen stabil pszichéjű és jó képességű embert az érzékenyítők, jogvédők között?

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez alább adjuk meg a jelszót.

honnan tudod, hogy jó vagy?

A kérdés megkerülhetetlen, mert sokan egészen extrém mértékig nem tudják, kik is ők. Jók-e, elég jók-e abban, amit csinálnak – akár szakmáról, akár anyaságról, akár nemi identitásról van szó. Egész életükben nem tudják, és ettől olyan kuszák és szomorúak, toporgóak.

Már az elején kérdezek – a kérdésről:

1. Kell-e ezt tudni? A te dolgod-e tudni, vagy majd a közönség (ha alkotó ember vagy), a jóságod recipiensei, például a gyerekeid megmondják és visszajelzik? Mi van, ha nem jelzik vissza?

2. Mi az, hogy jó, mit is kérdezel ezzel? Valami teljesítmény, vagy a karaktered értéke morálisan: “helyes célok érdekében fáradozom”, vagy hogy értékes vagy…? értelmes az életed? esetleg ez valami rangsor, vetélkedő, és azt jelenti a jó, hogy másokhoz képest hol vagy?

3. Ez egy erős, inherens érzés, tehát belül van, eredendően, vagy edig másoktól függ, a külvilágtól tudjuk meg és aszerint alakul az érzetünk?

4. Aki nagyon tudja, hogy ő jó, az nem csak makacs, egoista, nárcisztikus, vagy, mit is írogatnak rólam mindig: elmebeteg? Bővebben…

a szolgalelkűségről

Hát nem értitek? De komolyan.

Mindig erről van szó. Amikor szisszenek, hogy NE MÁR. És amikor nem értetek engem. Hogy miért ennyire. Mit kekeckedem. Miért nem “jobb a békesség”.

A békesség elnyomás. És azzal, hogy meghajtod a fejed a hatalom előtt, elfogadod a tekintélyt, feladod az autonómiád. Pedig te nem vétettél. Bővebben…

mit jelent a… 4.: stréberség

Mindenki tudja, ki a stréber. Az az osztálytársad, akinek csupa jó jegye van, és ennek indokolatlan jelentőséget tulajdonít.

Igazodik és görcsöl. Fürdőzik a dicséretben, elsápad, ha nincs ott az üzenő füzete. Belepusztul az igyekezetbe, hogy a tanárral jóban, a tanárnál jó legyen – valaha elhitted, ez a helyes viselkedés, de neki ez csak az érvényesülési stratégiája. Céljai vannak, és nem bánja, ha népszerűtlen – vagy talán tehetetlen ellene. Előnye több: neki az a fontos, ami a Felnőttől, a Tekintélytől jön.

Fut a szoftver. Bővebben…

midőn mely bölcsőm ringatá

Nincs elképesztőbb élmény, mint egy fiatal, tehetséges, emberileg szép ember.

Bővelkedem. Bővebben…

lepaktálj-e a gyerekkel?

Amúgy is, de Amióta Otthon Rekedtünk, Azóta Meg Végképp, a gyerekkel egyezkedni kell. Rábírni a hasznosra, amellyel a jövőjét építi, hatni rá, “kreatív” “megoldásokat” kiötölni, “elmagyarázni szépen”, győzködni. Az a sok rendes, kertvárosi anya az üvegházi gyerekeivel! Régebben az ÉVA magazinban, mostanában a wmn-en látom ezt: az “egészséges” répát, cukkinit (hosszú i-vel írják…) hogyan csempészd sunyin az óvodásod sütijébe (jól átverted! nyeli a kis rohadék!), hogyan “limitáld a cyberidőt”, mivel vedd rá, hogy ne igyon, mértékkel bulizzon, rendet rakjon a szobájában, tanuljon, és a sikeres (kitűnő) érettségi esetén milyen jutalom jár. Mondjuk körkérdésként: te mivel motiválod a gyerkőt? (E szó használatáért, ha én lennék a belügyminiszter…)

A protestáns etika szerint, mely ugye gyönyörűen működő kapitalizmusunk alapja, a munkáért fizetség jár mindenkinek, márpedig (terjesszük ki!) a gyerek munkája nem más, mint a tanulás, esetleg a besegítés a házimunkába. Bővebben…

min hatódsz meg?

Te min hatódsz meg? Mitől vonódsz be érzelmileg? Mire vagy hajlandó a szíveddel, teljes emberségeddel reagálni? Annyira, hogy ez az értés tettekre is sarkalljon? Hogy adakozz, melót tegyél bele, azonosulj, hirdesd, kattints?

Ez ugyanis a te döntésed: amit adnál, az nagyon értékes. Ne add akárkinek.

Észreveszed, amikor meg akarnak hatni?

Meghatódsz olyankor engedelmesen? Vagy nemet mondasz: én ugyan nem hatódom meg akármin!

Én is onnan jövök, engem is rángattak, jaj, mennyit voltam ügyékért küzdő jóember, azonosultam érzelmileg, melóztam ingyen, mardostam magam, hogy nem vagyok elég elkötelezett, hogy unom, hogy ezek az emberek bénák – de rossz volt. De ma már tisztán látom, meddig tart a másik ember, mit akar, és én mit, és nem engedem közel a zajt.

Csak akkor érintődöm meg lelkileg, ha velem vagy közel álló személlyel van valami helyzet: veszteség, emlék, közös öröm.

Hasonló a katarzis, az is maghat: film, olvasmány, színház, festészet, zene. Olyankor az univerzális emberi lényeg érint meg.

Erre nem alkalmasak ama a termelők produktumai, akik a meghatásból élnek, és fegyverként szegezik mások ellen a fájdalmat, különleges élményt. Csakis a legjobbak, az egyszerűek, a játékosak és az okosak, az élvonalbeli kultúrtermék jöhet. Meghat az ábrázolt szépség és a szenvedés is, de inkább az ábrázolás mikéntje nyűgöz le. Arra treníroztam magam, hogy az alkotást figyeljem, abban oldódjam fel, sajátos törvényszerűségeiben gyönyörködjem, és nem nagyon érdekel a költő magánélete, az csak információ. Ezért nem igaz, hogy “szeretem a verseket“, sőt, a tehetségtelenség, a szenvelgés és a meghatási szándék elidegenít. Ha meg pénzt, lájkot, figyelmet is akarnak ügyetlenkedéseikkel, attól külön ideges leszek.

Gyásszal vagy rákkal turnézni, az a legalja. Előbb mesél, meghat, könyvet ír, felépül a brand, beágyazza a gépezet. Aztán jön a termék, és azért már jutalékot kap. Külön alfaj a sérült sztár: nyomja a marketinget, ecseteli, milyen nehéz neki, mennyit szenved ő, és tartja a markát, és tízszer jobban él nálad. Mit mondhatnál? Nincs lába. Még beszólni se szabad.

Emberi kapcsolataimban tehát csak a közeliekkel, a fontosakkal, a rég ismerősökkel élek meg fontos érzéseket. Nem vagyok általában érzelmes, érzelmesebb csak attól, hogy nő vagyok, nem szeretem, ha ezt elvárják tőlem, ha ezt tartják nőiesnek, ha a közösségiség jegyében szeretnem kell embereket. És nem, ez nem keménység. Egyszerűen nem bírom, ha nyomnak. Figyelek, értek, de légyszi, ne akarj a meghatásommal kivívni valamit, ne zsarolj érzésekkel.

Úgy általában racionális, kíváncsi vagyok, legfeljebb empatikus, de ez egy általános, egyenletes állapot, nem érzés. Gyakran vagyok távolságtartó, nem érzem, hogy közöm van emberek saját dolgaihoz, és ezért ítéletem, tanácsom sincs, nem nyüzsgök senki körül, hogy elmagyarázzam neki önmagát. Nem is szoktam gondolkodni sem rajtuk, nincs dolgom velük.

Távol tartom magam mindenfajta érzelmeskedő kontenttől és iparias meghatós terméktől. A tévétől, mert nagyon tompít. A facebookos vallomásoktól is. A kiskutyák stb. szenvedéseinek állandó mutogatása, a drámázás taszít, és nem értem, Greta miért hüppög a tengerek élővilága miatt. Talán mert 16 éves?

Mindaz, amivel gond van, ami felháborító, ami változásért kiált, az agyunk és tettrekészségünk ügye, nem az érzelemvilágunké. A morál és a közéleti tett nem vegyülhet érzelmekkel, mert az zavaros, hisztérikus masszává teszi a jó szándékot is, és az ilyennek mindig vannak haszonlesői.

Érzelmekkel kitűnően lehet zsarolni. Tudják rólad, hogy jóindulatú vagy, nő vagy és van fölös kapacitásod. És használnak. Az egyik fajta az, amikor az elnyomottság és a szenvedés hangoztatásával beállítanak a saját érdekeik tolásának melójába: te is vonulj, tüntess, terjeszd az eszméjüket, írj róluk blogposztot, hiszen “egyetértesz”, “megindított a történetük”, vagy adakozz érzelmi alapon, sajnálatból. Az érzelem ezekben az ügyekben keveredik a meggyőződéssel, civil kiállással, ettől okosnak és hitelesnek tűnik, de elég csak százat olvasni ilyen elkötelezett nők kommentjeiből segítő, nőjogi oldalakon, és világos lesz, hogy nekik erre érzelmileg van szükségük.

Én sosem azt firtatom, hogyan van ennyi fightra, szenvedélyre idejük, hiszen ideje pont lehet bárkinek, van olyan élethelyzet, nem bűn az. A neten tényleg könnyű elsodródni, másokat követni, és rengeteg a düh, a támadás, a gyűlölet, a rászállás, a hazudozás is az érzelemfelhőben. Én azt nem értem, miért igényük ennyire bevonódni, miért élvezik. Mi hiányzik nekik ennyire, mit gyógyítanak a hangoskodással? És pont ez az a közeg, ahol elhallgattatják a jogos kritikádat: azért nem mondhatsz semmit, mert a másik érzékeny, depressziós, nehéz neki.

A másik fajta használat (manipuláció) a médiából jön: az érzelmes kontent, a személyes történet, a romantikus dráma mint filmműfaj, a szerelmes sorozat, a füzetes regény, a szexi irodalom és egyébként a társkeresős kapcsolódás is mind-mind pótlék, a saját gazdag, belső világ, mély emberi kapcsolatok helyett van. Ezek tömegessége, sikere annak köszönhető, hogy a nők rettenetes állapotban vannak emberi kapcsolataik terén, lelkileg, fájdalmakat cipelnek, és szomjazzák az erős érzelmi élményeket, illúziókat, a vigasztaló fantáziákat. Ezek ellen a jó ízlés, az iskolázott kultúrafogyasztás véd: olvass remekműveket, keress tudatosan filmeket, kerüld a tévét.

És legyenek mélyek, valósiak az emberi kapcslataid.

Nem, engem nem hat meg, hogy XY, akit nem ismerek, túlélte a rákot, szereti anyukáját, sámántáncot jár, gyönyörű szülésélménye van. Viszont kíváncsi vagyok, éspedig jóindulattal, hogy hogy zajlik egy ilyen szülés, vagy milyen a rák lefolyása, mit lehet tenni, mi az általános tanulság, az emberi tapasztalat. Az agyamat foglalkoztatja. Akkor már megnézem azt is, hogyan és miért sztárkodik ennyire. Nem akarok azonosulni, egyesülni, és a neten főleg nem, az megtévesztő és veszélyes is. Nagyon sokszor játszottam el udvariasságból, amikor írtak nekem, hogy érzelmileg is viszonyulok. Hogy mi máris szeretjük egymást. Máskor azt éreztem, hogy ő egy rokon lélek, melenget, szép dolgokról ír, őszinte, könnyen értem a szavát.

Ezt továbbra is szoktam, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. A lelkemnek csak az a fontos, akiben megbízom annyira, hogy tud rólam mély és fontos, meg apró dolgokat is, és ott van, amikor nagyon jó és amikor nagyon nehéz, nem csak nézeget, írogat, bunkeréből ítél, hanem tényleg érzem a törődést, a szeretetet, és persze ennek feltétele az, hogy én is kíváncsi vagyok rá, energiát teszek a kapcsolatba. Lassan tanultam meg ezt, pedig teljesen egyértelmű és múlhatatlanul fontos.

Csak megint az a mi női érzelmességünk, a dús-zavaros, fájdalmas lelkünk, az harap a csalira. Soha semmi jó ebből még nem lett.

*

Van még egy pörgésem, bevonódásom, és az a trash. Kis mérlegelés után úgy látom, külön posztot nem ér meg, mondjuk ide is csak épphogy való, mert nem katarzis, nem is megható, csak hogy miket fogyasztunk, mibe vonódunk bele, és miért. (Nem baj, majd írok a végén még a karfiolpüréről, és akkor ahhoz képest mégis ide illik). Főleg ha főzünk, heverünk, olyankor szenvedéllyel nézzük Csides Katát, hallgatunk underground zörejzenét, vonathang-kollekciót vagy kommunista indulókat (ezek között amúgy vannak nagyszabásúak is, nem csak ilyen stílusszörnyek, mint a Kun Béla), olvassuk Andris blogját vagy Szentesi Évát, pörgetjük a lúzerinstákat, de bele-belekapunk a Szomszédokba és a Szex és New Yorkba is. A trash fontos, mert szórakoztató, lelki egészségvédő hatása van, látókört tágít, nélküle beszorulnánk a saját, általánosnak hitt ízlésünkbe. Közös referenciát teremt későbbi beszélgetésekhez, kijelöli az eddig és az ezen túl határát, segít megérteni, elhelyezni dolgokat, megmutatja: nem, nem vagy előítéletes, amikor ránézésre leszaroztad. Tényleg szar.

A karfiolpüréhez finoman vajon, vízen párolok egy fej friss, rózsáira szedett karfiolt, aztán lecsöpögtetem, összeturmixolom botmixerrel, tejszínnel, vajjal, sóval, fehérborssal, és megszórom rengeteg petrezselymmel. Lecsós, hagymás tarja körete volt ma.

arról, hogy kizárja egymást

Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.

De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.

És nem is tudok más lenni. Bővebben…

Nem fogtok szeretni ezért a posztért. Kényelmetlen. Engem meg a hiúság és önigazolás vádjának tesz ki.

De, mint annyiszor, én nem azért érvelek így, ahogy, mert valamilyen vagyok, és akkor azt kell utólag igazolni, hanem azért lettem ilyen, mert erre az értékrendre voksoltam.

És nem is tudok más lenni. Bővebben…

a munka böcsülete

Nálunk nincs olyan, hogy alja munka. Munka van.
Mindegy, mit csinálsz, de szeresd, csináld lelkiismeretesen és akkor nem fecsérled el a napjaid felét.

Hát persze, hogy mindegy. Azért mennek tönkre a fogaid, azért vagy csupa stressz, reflux, autoimmun kórság, és azért veszed a legsuttyóbb készkajákat akcióra vadászva. Azért rettegsz a hóvégétől meg hogy lerohad a kocsid. És akkor te ezt szereted.

Mit is? Ennek az idézetnek a forrásában a TAKARÍTÁSt.

Tudjátok, amikor valaki arról beszél öntudatosan, ami jó nem lehet, és úgy állítja be, hogy az valami tudatos választás, értékalapon, akkor senki nem akarja őt megbántani, az orra alá dörgölni, hogy te áltatod magad, és nyilvánvalóan szar neked, nincs ezen mit tisztelni. Értjük, hogy milyen helyzetből, miért deklarálja magát így. Az udvarias lájkok és a hallgatás miatt viszont elhiszi, hogy akkor ő most pont akkora jóban van, mint amit akkor választana, ha szabadon dönthetne.

Hogy mindegy az.

Nem mindegy. Alkalmazottnak lenni a kapitalizmusban szar. Eredendően, mégpedig. Nem szégyen, nem ciki, hanem szar – ami ciki, az az ezzel kapcsolatos hazudozás, önáltatás, romantizálás, érzelmi élet. Esélyfosztott, elvileg nem helyeselhető, kiszolgáltatott és testileg-lelkileg erodáló, egzisztenciálisan (létszinten) és anyagilag is szar, és erről a sírva vigadók maguk is pontosan beszámolnak. Senki nem szeret dolgozni, ha más profitját hizlalja. Ennyire bamba nem lehetsz, és nem is vagy. Közhivatalban, állami finanszírozásban is szar, de a versenyszférában lenni alkatrésznek meg aztán végképp, még akkor is, ha “karriernek” nevezhető. Az alibimunkák, a végzettség-tudás-kreativitás-képesség kihasználatlansága, a monotónia, az elidegenítő környezet, a formális és kényszeredett kollegiális viszonyok, az ambíció és a szellemi függetlenség elfoszlása, a mesterkélt lojalitás, a porckorongsérv, hasi hízás, rossz étkezés mind forradalomért kiált, és erről olyanok beszélnek nekem, akik zseniközeli képességekkel, lelkesedésre, életörömre képesen, kiemelkedő műveltséggel sínylődnek évek óta disszociációt és kiégést okozó irodai robotban, egyébként versenyképes fizetéssel. Ők legalább nem hazudnak.

Mert el is kell játszani, hogy te ezt szereted, becsülöd! Azonosulsz! Hiszel benne! Ez a legócskább műsor.

Sóhajtunk: hát ilyen az élet, a munka. Valamiből meg kell élni. Igen. A megélhetésednél, a gyereked jövőjénél fogva rángatnak!

És minde helyzetek legszívszorítóbbika: a fizetett cselédé, a túlnyomórészt nők által végzett szolgáltatói, gondoskodási, egészségügyi munka, az ország nyelvét törve, bevándorlóként, az ottani árakhoz képest éppúgy szánalmas fizetésért. Amelyben nem lehet kiteljesedni, legfeljebb ártalomcsökkenteni és részgaranciákat kicsikarni, csakis a piac logikája, nem pedig magasabb elvek szerint.

Hogy én elitista és lenéző vagyok? Volna itt egy súlyos félreértés. A baloldal (az eredeti™!) tőkeellenessége és szegénypártisága nem azt jelenti, hogy a szegénységet, a lecserélhetőséget, a szívást kívánja sorsul mindenkinek, valamint hazudja ezt boldogságnak. Épp ellenkezőleg, kiáltozik: így nem lehet élni! Az egyenlőbb viszonyokat, az összjólétet kívánja megteremteni: a tőke koncentrációját és a profit logikáját szétzúzni, a szegénységet eltörölni. A jognak asztalát, a bőség kosarát akarja. És a szellem napvilágát. Meglep ez valakit?

Ahogy mindenkit hülyének néztek, haláli. A megható, elvinek szánt, hamisságtól csöpögő szövegeitek. Ahogy felmagasztaljátok pont azt az életállapotot, amelyikről a legtöbb bőrt lenyúzhatja a tőke. A kiszolgáltatottságot.

Csakis azért, mert ti rossz döntések sora miatt itt tartotok, az érettségi után tíz meg harminc évvel, mindezt nagy újrakezdésnek és bulinak állítva be.

Vagy például. Mert nem csak itt megy a fancy hazudozás. Angolszászéknál feszes, karcsú nők (Jameela Jamil) bizonygatják megható posztokban, hogy az egészség és a súly nem áll összefüggésben, és sokféle szépség van.

Hozzá egy hasra végzetesen elhízott, de előnyösen öltözött, fotózott, életet élvező, fiatal nő fotója, egymást ölelik az őzgidára emlékeztető posztolóval – de gyönyörű! Ajánlom a kövérség valóságáról ezt a posztot, a Redditről.

Nincs optimális-univerzális kiló, de a te saját eszményi testsúlyod-testösszetételed bizony szoros összefüggésben van a szervezeted fitt, ízületkímélő, jó keringésű, zsírokkal nem agyonnyomott belső szervű állapotával. Ezért kezdtek vadul fogyózni meg sportolni azok, akiknek én “beszóltam” (amiért az én testemet és életmódomat minősítgették nagy gúnyosan, a tévé előtt elheverve).

Engedd el a hazugságot!

Aztán: jó vidéki pletykás módra kielemezni mindenkit, bárkit, aki megél valami nagy szenvedélyt. Kelteni ellene a hangulatot. Nem lehet azt elviselni! Morált és elvet hazudni abba, hogy magányos vagy. Neked nem kell pasi, illetve: neked rendben van a magánéleted, csak nem beszélsz róla. Beszélsz a másikéról: hogy biztos nős a pasi, nem is szereti, a nő csak mutogatja, és majd rájön az a madár is. Mindezt úgy, hogy semmit nem tudsz az illetőről, és semmi közöd a sztorihoz.

Ha valaki boldog, az az egész világ összboldogságát gyarapítja. Nincs plafonja. A boldogság nem véges méretű torta, neked is jut!

Bár jutna! Örömgyilkosok. Én öt évig kussoltam. Nem fúrtam senkit, nem elemeztem mások szerelmét, nem faragtam elvet a nyomoromból.

Az is szuper érvelés, hogy nem ökó a gyerekszülés, mert túlnépesedés van és égnek az esőerdők – mondja az, akinek épp nem úgy alakult az élete, és erősködik, hogy ez bizony tudatos, saját és organikus (biológiailag lebomló, klímaaggályos, bolygómentő) döntés volt. Hősnőm! Repül, nagyfogyaszt, márkamán, cuccokat halmoz, jön-megy. Rendkívül hiteles.

De a kedvencem “a munka becsülete” című sláger. Az önszenttéavatás. Nem ám henyélés, más pénzéből élés, fujj! Glóriát von körétek a robot. Jobb is, ha minket elvakít. Még esetleg kérdeznénk ezt-azt.

A munka: szívás, összeszorított fog, kínlódás, állandó fluktuáció és konfliktus, rosszul fizetett vergődés. Élvezni a munkát tilos, csak az ér, ami unalmas, lehúz, megaláz. De néha kínunkban röhögünk, és összekacsintunk a többi elrontott élettel. Mekkora buli! És lájkdús, mert magukra ismernek sokan.

Ti önigazoltok: eltékozoltátok az életeteket, és most már bánjátok. Próbáljátok ezt átromantizálni, kelteni mások ellen a hangulatot. Nem kell a duma, tudjuk, miért csináljátok. Ez az az erkölcsösködő, trükkösen bűntudatkeltő, aljas beszédmód, amely megfojtja a teljesítményt, invenciót, kitörést. Ez a munkáshatalom rákfenéje is: lehúz, gyanússá tesz minden kiemelkedést.

Ha neked “karriered” van, meg pénzed, gyereked meg nincs, úgy helyeselsz, hogy hát igen, a kemény munka, de jó, az külön hányás, mert fogalmad sincs, miről beszélsz, és az ő rovásukra fitogtatod magad.

Miért is lenne, lehetne, legyen másnak olyan az élete, hogy nem szakad bele? Élvezi, kiteljesedik, vagy nem szorul rá. Elvett ezzel valamit tőled? Egy másik nő, érted. Ilyenkor hol a szolidaritás? Csak lefele működik, sajnálkozva?

És szerinted neked is ott kéne tartanod. Ha meg nem tartasz, akkor én basszam meg, akkor én nem dolgozom. Mert te is író vagy ám, tehetséges – csak közben ilyeneket írsz, hogy “A szolgálólány meséLYe”.

Nem minden nő szív ma már, és ezért küzdött a feminizmus évtizedekig. Vannak szerencsések, akik jól forgatják, amit megkerestek vagy kaptak, és vannak, akik keményen dolgoztak addig, amíg mára könnyebb az életük. Esetenként sorscsapások között, gyerekhad mellett. Ez fáj nektek?

Ha nem figyelsz, elragad ez a meló-jópofi és acsargás. Könnyű sodrása van. Pedig mindenki megküzdi a magáét, kár méricskélni. Viszont igenis legyen a tanulásnak, a tudásnak, a jól élt életnek rangja, következménye.

A tesztkérdés, megint: Ha kívánhatnál a lányodnak jövőt, mit kívánnál? Kéthavonta új helyen vergődést, szakképzettséget nem igénylő melót, nyomorgást? Vagy tisztes, képességeket kibontakoztató, kreatív, alkotó munkát, amelyhez sokat kell tanulni és/vagy szikrázóan tehetségesnek lenni? Szabadságot, esetleg?

A nyitó idézet forrása. Nem ír rosszul a nő, de ne csináljátok már.

filmforgatag

Most például az van, hogy ezt az agyonlakkozott-sütött-tűzött, mondén hajkölteményt, ami szerda hajnalban lett nekem az aznapi forgatásra, hagyom szervesen lebomlani, és ez elég vicces. Telnek a napok.

Ilyen volt:

Most (szombat) ilyen, van ennek is költészete, és elég mozgalmas hetem volt:

A statiszta mindenképpen az alkotó folyamat részévé válik. Tanúja ő nagy pillanatoknak, ha van egy kis szerencséje, és persze ha figyel. Itt (két forgatásról beszélek) olyan embereket figyelhetünk meg munka közben, mint Enyedi Ildikó, Denis Villeneuve, Léa Seydoux, Jason Momoa, Rév Marcell. Én nagyon figyelek, mert elemi hajlamom a tehetség és a nagyság csodálata, továbbá újságíróagyam van, amely meg akar érteni mindent, és csak ritkán ítél morálisan.

Bővebben…

elemien tehetséges

Három döbbenetem volt tehetségügyben március első felében:

a Pesti Színházban Brecht Baalja a zsenialitás lényegéről és a zseni–társadalom viszonyról szól,

Lőrincről kiderült, hogy nem csak továbbjutott, hanem meg is nyerte a Kazinczy-verseny fővárosi fordulóját, ötvenhat továbbjutó közül,

15-én este megnéztük a Bohemian Rhapsodyt, Bővebben…