Te min hatódsz meg? Mitől vonódsz be érzelmileg? Mire vagy hajlandó a szíveddel, teljes emberségeddel reagálni? Annyira, hogy ez az értés tettekre is sarkalljon? Hogy adakozz, melót tegyél bele, azonosulj, hirdesd, kattints?

Ez ugyanis a te döntésed: amit adnál, az nagyon értékes. Ne add akárkinek.

Észreveszed, amikor meg akarnak hatni?

Meghatódsz olyankor engedelmesen? Vagy nemet mondasz: én ugyan nem hatódom meg akármin!

Én is onnan jövök, engem is rángattak, jaj, mennyit voltam ügyékért küzdő jóember, azonosultam érzelmileg, melóztam ingyen, mardostam magam, hogy nem vagyok elég elkötelezett, hogy unom, hogy ezek az emberek bénák – de rossz volt. De ma már tisztán látom, meddig tart a másik ember, mit akar, és én mit, és nem engedem közel a zajt.

Csak akkor érintődöm meg lelkileg, ha velem vagy közel álló személlyel van valami helyzet: veszteség, emlék, közös öröm.

Hasonló a katarzis, az is maghat: film, olvasmány, színház, festészet, zene. Olyankor az univerzális emberi lényeg érint meg.

Erre nem alkalmasak ama a termelők produktumai, akik a meghatásból élnek, és fegyverként szegezik mások ellen a fájdalmat, különleges élményt. Csakis a legjobbak, az egyszerűek, a játékosak és az okosak, az élvonalbeli kultúrtermék jöhet. Meghat az ábrázolt szépség és a szenvedés is, de inkább az ábrázolás mikéntje nyűgöz le. Arra treníroztam magam, hogy az alkotást figyeljem, abban oldódjam fel, sajátos törvényszerűségeiben gyönyörködjem, és nem nagyon érdekel a költő magánélete, az csak információ. Ezért nem igaz, hogy “szeretem a verseket“, sőt, a tehetségtelenség, a szenvelgés és a meghatási szándék elidegenít. Ha meg pénzt, lájkot, figyelmet is akarnak ügyetlenkedéseikkel, attól külön ideges leszek.

Gyásszal vagy rákkal turnézni, az a legalja. Előbb mesél, meghat, könyvet ír, felépül a brand, beágyazza a gépezet. Aztán jön a termék, és azért már jutalékot kap. Külön alfaj a sérült sztár: nyomja a marketinget, ecseteli, milyen nehéz neki, mennyit szenved ő, és tartja a markát, és tízszer jobban él nálad. Mit mondhatnál? Nincs lába. Még beszólni se szabad.

Emberi kapcsolataimban tehát csak a közeliekkel, a fontosakkal, a rég ismerősökkel élek meg fontos érzéseket. Nem vagyok általában érzelmes, érzelmesebb csak attól, hogy nő vagyok, nem szeretem, ha ezt elvárják tőlem, ha ezt tartják nőiesnek, ha a közösségiség jegyében szeretnem kell embereket. És nem, ez nem keménység. Egyszerűen nem bírom, ha nyomnak. Figyelek, értek, de légyszi, ne akarj a meghatásommal kivívni valamit, ne zsarolj érzésekkel.

Úgy általában racionális, kíváncsi vagyok, legfeljebb empatikus, de ez egy általános, egyenletes állapot, nem érzés. Gyakran vagyok távolságtartó, nem érzem, hogy közöm van emberek saját dolgaihoz, és ezért ítéletem, tanácsom sincs, nem nyüzsgök senki körül, hogy elmagyarázzam neki önmagát. Nem is szoktam gondolkodni sem rajtuk, nincs dolgom velük.

Távol tartom magam mindenfajta érzelmeskedő kontenttől és iparias meghatós terméktől. A tévétől, mert nagyon tompít. A facebookos vallomásoktól is. A kiskutyák stb. szenvedéseinek állandó mutogatása, a drámázás taszít, és nem értem, Greta miért hüppög a tengerek élővilága miatt. Talán mert 16 éves?

Mindaz, amivel gond van, ami felháborító, ami változásért kiált, az agyunk és tettrekészségünk ügye, nem az érzelemvilágunké. A morál és a közéleti tett nem vegyülhet érzelmekkel, mert az zavaros, hisztérikus masszává teszi a jó szándékot is, és az ilyennek mindig vannak haszonlesői.

Érzelmekkel kitűnően lehet zsarolni. Tudják rólad, hogy jóindulatú vagy, nő vagy és van fölös kapacitásod. És használnak. Az egyik fajta az, amikor az elnyomottság és a szenvedés hangoztatásával beállítanak a saját érdekeik tolásának melójába: te is vonulj, tüntess, terjeszd az eszméjüket, írj róluk blogposztot, hiszen “egyetértesz”, “megindított a történetük”, vagy adakozz érzelmi alapon, sajnálatból. Az érzelem ezekben az ügyekben keveredik a meggyőződéssel, civil kiállással, ettől okosnak és hitelesnek tűnik, de elég csak százat olvasni ilyen elkötelezett nők kommentjeiből segítő, nőjogi oldalakon, és világos lesz, hogy nekik erre érzelmileg van szükségük.

Én sosem azt firtatom, hogyan van ennyi fightra, szenvedélyre idejük, hiszen ideje pont lehet bárkinek, van olyan élethelyzet, nem bűn az. A neten tényleg könnyű elsodródni, másokat követni, és rengeteg a düh, a támadás, a gyűlölet, a rászállás, a hazudozás is az érzelemfelhőben. Én azt nem értem, miért igényük ennyire bevonódni, miért élvezik. Mi hiányzik nekik ennyire, mit gyógyítanak a hangoskodással? És pont ez az a közeg, ahol elhallgattatják a jogos kritikádat: azért nem mondhatsz semmit, mert a másik érzékeny, depressziós, nehéz neki.

A másik fajta használat (manipuláció) a médiából jön: az érzelmes kontent, a személyes történet, a romantikus dráma mint filmműfaj, a szerelmes sorozat, a füzetes regény, a szexi irodalom és egyébként a társkeresős kapcsolódás is mind-mind pótlék, a saját gazdag, belső világ, mély emberi kapcsolatok helyett van. Ezek tömegessége, sikere annak köszönhető, hogy a nők rettenetes állapotban vannak emberi kapcsolataik terén, lelkileg, fájdalmakat cipelnek, és szomjazzák az erős érzelmi élményeket, illúziókat, a vigasztaló fantáziákat. Ezek ellen a jó ízlés, az iskolázott kultúrafogyasztás véd: olvass remekműveket, keress tudatosan filmeket, kerüld a tévét.

És legyenek mélyek, valósiak az emberi kapcslataid.

Nem, engem nem hat meg, hogy XY, akit nem ismerek, túlélte a rákot, szereti anyukáját, sámántáncot jár, gyönyörű szülésélménye van. Viszont kíváncsi vagyok, éspedig jóindulattal, hogy hogy zajlik egy ilyen szülés, vagy milyen a rák lefolyása, mit lehet tenni, mi az általános tanulság, az emberi tapasztalat. Az agyamat foglalkoztatja. Akkor már megnézem azt is, hogyan és miért sztárkodik ennyire. Nem akarok azonosulni, egyesülni, és a neten főleg nem, az megtévesztő és veszélyes is. Nagyon sokszor játszottam el udvariasságból, amikor írtak nekem, hogy érzelmileg is viszonyulok. Hogy mi máris szeretjük egymást. Máskor azt éreztem, hogy ő egy rokon lélek, melenget, szép dolgokról ír, őszinte, könnyen értem a szavát.

Ezt továbbra is szoktam, de nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. A lelkemnek csak az a fontos, akiben megbízom annyira, hogy tud rólam mély és fontos, meg apró dolgokat is, és ott van, amikor nagyon jó és amikor nagyon nehéz, nem csak nézeget, írogat, bunkeréből ítél, hanem tényleg érzem a törődést, a szeretetet, és persze ennek feltétele az, hogy én is kíváncsi vagyok rá, energiát teszek a kapcsolatba. Lassan tanultam meg ezt, pedig teljesen egyértelmű és múlhatatlanul fontos.

Csak megint az a mi női érzelmességünk, a dús-zavaros, fájdalmas lelkünk, az harap a csalira. Soha semmi jó ebből még nem lett.

*

Van még egy pörgésem, bevonódásom, és az a trash. Kis mérlegelés után úgy látom, külön posztot nem ér meg, mondjuk ide is csak épphogy való, mert nem katarzis, nem is megható, csak hogy miket fogyasztunk, mibe vonódunk bele, és miért. (Nem baj, majd írok a végén még a karfiolpüréről, és akkor ahhoz képest mégis ide illik). Főleg ha főzünk, heverünk, olyankor szenvedéllyel nézzük Csides Katát, hallgatunk underground zörejzenét, vonathang-kollekciót vagy kommunista indulókat (ezek között amúgy vannak nagyszabásúak is, nem csak ilyen stílusszörnyek, mint a Kun Béla), olvassuk Andris blogját vagy Szentesi Évát, pörgetjük a lúzerinstákat, de bele-belekapunk a Szomszédokba és a Szex és New Yorkba is. A trash fontos, mert szórakoztató, lelki egészségvédő hatása van, látókört tágít, nélküle beszorulnánk a saját, általánosnak hitt ízlésünkbe. Közös referenciát teremt későbbi beszélgetésekhez, kijelöli az eddig és az ezen túl határát, segít megérteni, elhelyezni dolgokat, megmutatja: nem, nem vagy előítéletes, amikor ránézésre leszaroztad. Tényleg szar.

A karfiolpüréhez finoman vajon, vízen párolok egy fej friss, rózsáira szedett karfiolt, aztán lecsöpögtetem, összeturmixolom botmixerrel, tejszínnel, vajjal, sóval, fehérborssal, és megszórom rengeteg petrezselymmel. Lecsós, hagymás tarja körete volt ma.