Érdekes, hogy az, aki csak buta kommentre képes, és nem érzékeli minőségi szöveg különb voltát, mennyire mérges attól, ha valaki “henye módon” csak “írogat a neten”.

Attól, hogy valamit szenvedéllyel csinálunk, örömünk telik benne, és sikerrel jár, az még munka. Éspedig a legjobb fajta munka. Nem kötelező szívni.

Sokszor nehéz egyébként, van benne kétségbeesett pillanat is, favágás is. Kiborulás. Szorongás mások miatt. De főleg annyira jó, hogy az embernek eszébe se jut sírni.

Ezt általában mondom az alkotó emberekről. Mert egy ideje én már mindent és bármit a saját vállalásom, örömem szerint csinálok csak. Elvesztettem a képességemet a szívás típusú munkákra. Soha nem sírok, hogy valami nem megy, és minden megy is. Nem tudom, ez hogy lett, mert nem mindig ragyogó az eredmény. Csak VAN valami. És néha egész jó.

Ha valami nem érdekel, ha elhal bennem az ötletszikra, akkor azt hagyom. Senki nem kéri számon, és ez a szabadság. Valami mindig sikerül lendületből, évek óta.

És nem szorongok mások miatt, mert mások mások. Szvoren Edina miatt sem… odáig én el sem látok. Ámulok csak rajta. És a könyvelő-hernyóból, üzemgazdász-bábból ötvenkét évesen traumaírónővé alakuló pillangók miatt sem, nyilván nem. Csiklandozzák bennem a paródiaközpontot. Ezért volt elképesztő, amikor kiderült, hogy Angéla mióta csikorgatja a fogát, hogy MOST MAJD Ő JÖN, és AZ Ő KÖNYVE A JÓ, Ő GYŐZÖTT, az én barbarás regényem BIZTOS EGY SZAR.

Hát neki az én könyvem 2016-ban ennyire fájt? Ebben élt évekig? Ez hajtotta? És most mi van, mi lesz?

Sok száz órát töltöttem azzal, hogy képes legyek saját, eredeti gondolatokra, és írni: olvastam, tanultam, naplóm volt és töltőtollam, írtam az ujjgyakorlataimat, figyeltem, vitáztam, és nem is nagyon érdekelt más, a tanítás másodlagos volt. Leveleket írtam kedves tanítványaimnak, írásművek voltak a feladatlapok is. Aztán írtam a még-nem-elég-jó szövegeimet ezer meg ezer kommentben, nőmagazin-cikkekben, kiforratlanul. Belejavítottak, rámszóltak. Én bicikliztem, és erről lelkesedtem.

Tévedés, hogy Budapesten nem lehet közlekedési céllal biciklizni.

 

…mármint a laposabb részein

– írta hozzá a behízott főszerkesztő. És ezt csak nyomtatásban láttam. Most tényleg, mit lehet erre mondani? Pont az volt a lényeg, hogy emeld föl a segged, tekerj!

Aztán jobbakat, sajátot. Amikor pedig elkezdtek visszajelezni, hogy ez jó, sokan lenni, akkor szárnyaim lettek, és soha többet nem tépelődtem, csak írtam, ahogy a rigó fütyül.

Most a rajz ilyen: az elején szenvedtem vele, gondolkodtam, jó-e a papír, milyen tollal csináljam, hogy néz ki egy harkáj… folyton korlátokba ütköztem. Mostanra elkapott a láz, játék lett, időt feledve újat meg újat kezdek, míg jó nem lesz. Igazán jó. És a nem elég jó fázis nem zavar.

Odaég a lecsó, a dinnye.

Bármi történik, rajz lesz belőle. Kicsi és nagy komikuma. A tárgyak, amint takarják egymást. Perspektíva, rövidülés. Kávézókban, pár percekben. Már nem félek. Sehova nem megyek papír és töltőtoll, tartalék patron nélkül. Olyan ez, mint diabiéteszesnek az inzulin.

Na de az írás… és végül megírtam a jókat, és aztán sorban írtam a jókat.

Az alkotó ember meg olyan, hogy gyerekes módon elámul önmagán, és egyediségének szóló tiszteletet, csodálatot vár, ha végre már megérkezett, és megpuszilta az isten. Cserébe, hogy megajándékozta a világot a Szépséggel, Ötlettel. De minimum azt várja, hogy ne kiabáljanak neki meg piszkálják, helyezzék gyűlölt-irigyelt trónra, aztán meg taszigálják.

Hiszen ő nem akart semmit, csak írni. Amazok meg jöttek, nézelődtek, később fontoskodtak, és állították, hogy ő akart valamit tőlük. Ő legyen hálás.

És aztán láttam a nulla saját tartalommal működő oldalakat, rajtuk az én szövegeimet. Kedves, eleinte bátortalan nőket, ahogy itt tátják a szájukat, lelkesednek, beleszólnak, erős a véleményük, úgy érzik, közös az ügy, tanácsot adnak, csiszolgatnak. Letolnak, miért írok a kókuszzsírról, mert ő éhezik. Heteronormatív vagyok, amikor férfi és nő kapcsolatát botolgatom, írjak a meleg párokról is. Aztán hirtelen eltűnnek. Blogjuk lesz, és viszik. Blogrovat-címeket, jelmondatokat, a szavajárásaimat, metaforát, fél mondatokat, jelzőket, a kedvenc idézeteimet. Mert neki megtetszett, hát ő is blogolhat, neki is szabad. Meg ő szemléz. Ajánlja az én írásomat, voltaképp. Tőle is lopnak!

Leírtam, hogy ez nem etikus, NE LOPJATOK. Pláne ha nem teszel linket, forrást. Fejléckép alá mint nyilatkozat. Erre írja erősen balos anyatárs:

Ne izéljetek már! A lopás az, hogy van valakinek egy radírja, és ha ellopom, nem lesz neki, nekem viszont igen. A szellemi tulajdonnak más a természete, ha letöltöm/felhasználom, attól nem kevesebb lesz belőle, hanem több. A tulajdonos haszna lesz csak kevesebb. Ha a közösségnek szüksége van Gipsz Jakab szellemi termékeire, akkor valamilyen formában biztosítani kell a megélhetését, hogy alkothasson. De a nyeresége egyáltalán nem érdekel.
És egyébként pedig nagyon nehéz meghúzni a határvonalat: hol ér véget a más szellemi terméke, és hol kezdődik az enyém? Ha sok-sok emberrel beszélgettem végig sok-sok órát, majd mindezt formába öntöm, és a vége egy újságcikk, akkor milyen alapon tekinthetem azt a saját szellemi tulajdonomnak? Azok, akik a tartalmat szolgáltatták, vajon miért nem társtulajdonosok? Azoknak hol vannak a jogaik?
Vagy ha egy 6 hónapos csecsemőre, vékony fonalra és kötőtűre megírt mintát átvariálok felnőtt méretre, vastag fonalra és tűre? Akkor mi van? Kinek a szellemi terméke? Persze lehet mindenféle szempontokat kreálni, mint a ráfordított idő, meg az ötlet, de mindez csak viszonyítás kérdése.
Inkább az az undorító, ha valaki az alkotó energiáit képes arra fordítani, hogy – persze teljesen hiábavaló módon – a sajátnak tekintett szellemi tulajona után loholjon…

Erre én:

Én az alanyaimat meg szoktam kérdezni, és ők vállalják a beszélgetést. A figyelmem munka, a jó kérdések feltevése is, és az írás is. Előzetesen, évtizedekig tartó munka a jó íráskészség. Engem viszont a lopók soha nem kerestek meg, nem kérdeztek meg. Az írásaim maradjanak ott, abban a kontextusban, ahová én szántam őket, maradjon fölöttük kontrollom, mert én ingyen nem tolom mások szekerét, nem pörgetem a honlapját és a hirdetéseit. Én is csak linket teszek, ha mások írnak, vagy ők kérnek kifejezetten, hogy ezt ide tegyem fel. Én sem lopok. Miért lopnak? Mert fantáziátlanok és mohók és etikátlanok. Ja, és ha teljesen reménytelen ez, mint mondjuk a kemény drog-kereskedelem elleni vagy a dopping elleni harc, akkor ne is csináljuk? Akkor rendben van a lopás, a net közös? Hogy van ez?

“ha egy 6 hónapos csecsemőre, vékony fonalra és kötőtűre megírt mintát átvariálok felnőtt méretre, vastag fonalra és tűre…” – ha nem ajánlotta fel, hogy vigyétek, akkor ciki. És ha a pulcsit aztán kipakolod a netre, és ünnepelteted magad, vagy eladod, van bevételed belőle, tőled is átveszik, saját ötletnek nevezed, ráírod a kis sufnivállalkozásod logóját, felvízjelezed, és nem jelölöd meg a forrást, aki sokkal több munkát tett bele (ráadásul kérte is, hogy ne lopják le), akkor te lopsz, megúszós vagy és még sunyi is, hogy átvariáltad. És utáljon ki a kötős közösség.

Kis eszmei zsarolgatás is ment:

A szellemi magántulajdonnal a fő baj az, hogy elfogadásával, sőt, mások kényszerítésével arra, hogy ők is elfogadják, a kapitalizmust építed.

 

Akkor ezt nem értettem. Csak nagyon szarul esett, hogy neki a lopók rendben vannak, ők a helyeséletű szocialisták (amúgy pont a “minden közös” miatt utálták őket!), és még én vagyok megvádolva. Én építem, hogyan? Később válaszoltam a képtelen erkölcsi relativizmusra:

A szellemi munka is munka. Ha a gyártósorról nem lopod le azt az alkatrészt, amit én öntöttem ki darabonként és én szereltem össze, akkor a szövegeimet se lopd le. Nincs igazolás, nincs mentség. A rossz lelkiismeretből fakadó viszontvádaskodásod undorító. Más munkájából élni, azt szipolyozni, elirigyelni ÉPP A MUNKÁSMOZGALOM, A BALOLDAL ELVEI SZERINT lopás. Tiszteljük a másik MUNKÁJÁT. Nem a jogait, az örökölt tulajdonrészét a konszernben, a gyárát. Hanem azt, amit tíz perce hozott létre a saját lelki megélésein keresztül, és az ő bátorsága volt, hogy kiállt vele… és te is létrehozhatnál hasonlót, senki nem tiltja… Nem tudom és nem akarom a géniuszomat, ha van olyanom, bedobni a közösbe. Mert eddig csak rosszindulattal találkoztam.

Tovább írja:

Egyébként abszolút megértem, hogy zavar, ha a cikkeidet tőled teljesen idegen kontextusba helyezik, én is küzdenék ezzel, ha tudomásomra jutna, de akkor már inkább úgy, hogy szembesítem az idegen kontextust az eredeti gondolattal, meg hogy mit is keres ott.

Az meg, hogy fantáziátlan anyuka hogy keres pénzt, nem mindegy? Az általad keresett pénz ettől kevesebb lesz?

Ezt már nem én válaszoltam meg, hanem Felicitász:

Naná. Minden kattintás, ami oda megy, nem ide jön, és csökkenti a blogot potenciálisan finanszírozók létszámát. Bocs, hogy belepofa, de ilyenkor mindig elképedek, hogy ezt még bármilyen kontextusban bárki írástudónak magyarázni kell.
Én abszolút nonprofit vagyok, de az általam létrehozott szellemi tulajdonra én akarok kattintást, lájkot, megosztást kapni, ez egy ilyen idealista hülye elvi kérdés is, nem csak anyagi.
A szellemi magántulajdon–kapitalizmus párhuzammal nem értek egyet. Megosztani (linket kitenni bárhová) ingyen van, és utána az olvasásért senkinek nem kell fizetnie. A követelmény annyi, hogy tessék ITT olvasni és nem máshol. Kapitalizmusra akkor lehetne hivatkozni, ha itt fizetős lenne a belépés. Ellenben akár fizetős, akár ingyenes tulajdont teszünk jogtalanul a magunkévá (akár forgalomban, népszerűségben), az lopás.

Balos barátnőnk tolta tovább.

Fent már írtam, hogy a szellemi termékeinkre szerintem úgy kellene tekinteni, mint a felnőtt gyerekeinkre. Nem magántulajdon az sem, a maga útját kell, hogy járja, nem kontrollálhatom minden lépését. Egy jó szövegnek, egy művészeti alkotásnak működnie kell a megszülője nélkül is.

Megint én.

Nem gyámkodom fölötte, nem nem merem elengedni a kezét, és nem a gyerekem,  hanem az enyém: én magam. Ennek gyakorlati jelentősége akkor derült ki, amikor a blogkönyvet szerkesztettünk, és annyi helyen köszöntek vissza a neten a szövegrészletek (volt, aki szintén a Hegyalja út 83-ban született!), hogy még nekem kellett magyarázkodnom, hogy de tényleg, istibizi, higgyétek el, én rendelkezem e szövegek fölött. A kommentelésben itt mindenki aszerint szisszent, hogy ő mit vett “át” már. Kötésmintát saját blogra átpakolni, nyilván, azt lehet, de ha ő babás cikkeket ír, akkor neki a szövegátvétel fáj. Aki szöveget nem írt, de szívesen okoskodott a neten mások mondataival, annak a szöveg se fáj.

Nézek tág szemekkel magam elé most. Mennyi csúsztatás.

Balos barátnőnk egyébként, tudomásom szerint, nem blogolt és nem lopott, mégis zavarta valami a szerzői önérzetemben.

Más is vitatta, naivnak tartotta. Az elv mégis ez: írj sajátot!

A meritokráciáról beszélünk voltaképp. Olyanfajta egyenlőség, hogy ha néhányan szépen énekelnek, akkor mindenki tud énekelni, jár mindenkinek a tehetséget illető csodálat, a produktum bevételén is osztozunk, sosem lesz.

Tudjuk, kik mondják, hogy nem a pénz számít. Meg hogy a külső nem minden. És hogy nemcsak a húszéveseké a világ… Érthető, de tényleg menjetek már a picsába.

Gyárfás Dorkának mondja Láng Annamária, szívemnek kedves, velem egyidős, SZFE-végzettség (és felvétel) nélküli, egykor krétakörös színésznő:

Gy. D./WMN: Idős színésztől gyakran hallani, hogy ez a pálya kilencven százalékban szerencse, tíz százalékban tehetség. Egyetértesz ezzel?

L. A.: Dehogyis! Pont annyi szerencsétlenség van ezen a pályán, amennyi szerencse, ezt akkor hogyan magyarázzák? Az elbukott castingokat, a rosszul sikerült előadásokat… Szerintem csak egyszerűbb így magyarázni a dolgokat. Valójában minden siker mögött munka van – legfeljebb azt nevezhetnénk szerencsének, ami munka nélkül sikerül, véletlenül. De amúgy csak munka van, és munka, semmi más.

https://wmn.hu/kult/55349-egy-szineszno-nem-lehet-zseni–interju-lang-annamariaval

A magyar jog szerint pedig bárkinek a szellemi alkotását külön deklarálás nélkül is a szerzői jogról szóló paragrafusok védik (1999. évi LXXVI. törvény). Kivéve, ha valaki egy közösségi oldal használatával elfogadta annak a szabályait, és átengedte az utánközlés és sokszorosítás (megosztás) jogát.