Sűrű napok: négy este színház, de milyenek! Itt olvashatod a tömör naplót az élményeimről.) Nehezen kaptunk rá jegyet, végül szombaton néztük a StúdióK-ban (amely, ímhol, ötven éves lett!) Hegymegi Máté rendezését, a Nerót ifj.Vidnyánszkyval a címszerepben, akit én nagy szerepben még nem láttam soha (és nagy pillanat volt, hogy most igen: nagyon erős jelenléte, beszédének átütő természetessége van).

Egyetemi éveim meghatározó élménye volt a négy nagy Kosztolányi-regény közül is a legjobb, a Nero, a véres költő (1921) (persze neveztem én már az Aranysárkányt is a legjobbnak; a többi: Édes Anna, Pacsirta, és még egy kisregény: A rossz orvos). Akkoriban még (1994-99-ig jártam magyar szakra) a fehérterror rémtetteivel állították párhuzamba a zűrzavaros és devalválódott kort. Feledhetetlenek a regényben az utcaképek, a hajnalok, a zajok; részeg kötekedések nyomorultakkal, csapszékek mocska, fekete bánat, meggyújtott szárnyú fülemülék haldoklása, őrlődés, márvány, komor fellegek a tenger fölött, szeretetvágy. Nero tulajdonképpen nagy lélek, Vidnyánszkyé legalábbis szerethető a zaklatott monológjaival, és amikor kisebb lélek, egészen kicsi, akkor is emberi, de hát mi nem emberi, amiről a művészet szól, mennyi bűn mindenhol, Oresztész is hős – Nero csak épp nem művész, mert éretlen és dilettáns. És ettől lesz aljas, hogy nem művész. “Sikert akart, csak sikert, minél nagyobbat, nem törődött azzal, hogy miképpen”. Nem csak hatalomra, pénzre lehet sóvárogni, sőt. Olyasmire talán még kínzóbban sóvárognak, amit nem lehet megvásárolni. Kontrasztos figurák Lucanus és Britannicus, egykedvű tehetségek, hallgatnak, legalábbis nem beszélnek az íróságról.

Tehát nem csak borzadunk Nero kegyetlensége láttán. Épp azért megrendítő az írás-hatalom dilemmájába, a tehetségtelenség kételyébe beleőrülő kamasz császár sorsa, mert mélyen emberi. Nérónak nagyon is vannak kételyei, emberileg és íróként is, rengeteget beszél erről. Tényleg nem tudja, mit ér, tényleg nagyon szeretné, ha szeretnék.

Nem is törvényszerű a végkifejlet, lehetett volna másképp, csak hát nem lett. Nero egy szöszke, tanácstalan kamasz, tizenhét éves az első fejezetben, és őszintén szereti gyermek-feleségét, Octaviát. Az igazi gyötrelme az anyja, aki Nero szeme láttára mérgezi meg Claudiust, az erőtlen, agg uralkodót, Nero nevelőapját. Nero Agrippina bűnét hordozza. Hamleti bánatában, amikor még tiszta, épp Seneca biztatja írásra, ő hizlalja grafománná. Látva, hogy mennyire kapaszkodik a művészetbe, a mester nemhogy nem szól rá az első irodalmi és hatalmi próbálkozásainál, hanem a maga rugalmas esztétikájával-moráljával folyamatosan hazudik is a császárnak. A nevelő és bölcselő tisztában van a korlátoltsággal, a dilettantizmussal, a háta mögött simán kibeszéli tanítványát, és módja lett volna hatni az önjelölt ifjúra, helyette cirkalmas igazolásokat szállít neki a fordulópontot jelentő merényletei után. “Hibát követtem el, tudom. Akkor a legnagyobbat, amikor odaadtam magam Nerónak, én, aki költő vagyok, őneki, aki csak császár.”

Nero egy roncs volna, ha nem írna, mert olyanokat látott, és örül a tapsnak, hát ki ne örülne? De másoknak nem tapsolnak tízezren, nem lesz a fellépéseikből győzelmi mámor, hajnalig tartó dorbézolás, virágözön. A művészet a tömegeket nem érdekli, ma sem, a valódi íróknak nincs hatalmuk, hogy közönségük legyen. A taps megront, akkor is, ha valódi, akkor is (és nem jobban), ha bér jár érte, gondosan betanítják, s ha a nagy estén két nézőre jut egy rendfenntartó testőr. Amikor mindenhonnan szól a taps, ki látná a saját teljesítményén, mennyit ér? Hiszen annyira szeretne fontosat, maradandót szegezni a halál és a devalválódás ellen, megélni a teljességet, az igazi életet (erre Nerónak más kísérletei is vannak, ezért megy álruhában a városba). Az irodalmi értékelés homályos és változó egyébiránt, Britannicust is halála után fedezik fel, ő nem is tartotta magát jelentősnek. Nero nem olvasott eleget, viszont sokat, túl sokat írt, elvódult a saját mondataitól. „Meg volt elégedve önmagával. Egy év alatt összeírt egy kis könyvtárravalót, melyre önérzettel tekintett.” Hogyne hinné el, hogy zseni? Nála rosszabbak is elhiszik.

Az igazán tehetségtelenek, a talpnyalók, helyezkedők, a zugköltő Zodicus vagy Fannius, a Római Citerások Egylete nem érdekesek. A középszerűség dilemmája az érdekes, a “valami, de mégse”. Tragikus és ijesztő attól lesz, hogy Nerónak hatalma van, és a művészi rivalizálásban is beveti, mert az igazi tehetséget nem állhatja: a szűkszavú és bánatos zseniként jellemzett Britannicust simán megmérgezi, ez az első iszonyatos gyilkossága. A hatalom végképp elrontja az ítélőképességét. És mindenkiét. Nem lehet a császárnak nem tapsolni, tilos és lehetetlen is. Mindenki asszisztál: eleve az ambiciózus Poppea szervezi az üdvrivalgást, a közönséget, az első fellépés ötlete is az övé.

*

Ma tízezer kis Nero van. Ők sem őrjöngve kezdték ám. Fiatalon még csak bizonytalanok, fogalmuk sincs, mit akarnak, kik ők, így ambícióik sincsenek, örülnek, ha nem halnak éhen. Eszükbe sem jut alkotásra vágyni, még elég élmény nekik az életkezdet,  a szerelem, a család. Később kezdenek unatkozni, tiltakozni és rágódni, menekülni. Hát ennyi volt ez élet? Pedig volt valami szakmájuk, de boldogságot nem nyújt, vagy sem pénzt, sem boldogságot nem hoz. Amikor kezd megrekedni az életük, az a normális élet, amit elegendőnek hittek, és borul rájuk a sok elfojtás, a kompromisszumaik, akkor jön a “jé!”, a lelkizés, az amerikaias önmotiváció, és előállnak mint alkotó emberek. Most látják csak: “neki sikerült, akkor nekem is, én se érek kevesebbet”. Verseny indul. Középkorúként kezdenek írni, ami ritka kivételektől eltekintve katasztrofális szokott lenni, mert nem lett rutinjuk, a íráskészség nem a személyiségükkel együtt formálódott, nem is olvasnak, és egy kis figyelgetés, közösségi helyezkedés, írókurzus után azonnal könyvet, dicsőséget akarnak. Vér nem folyik, csak fúrás, önjelölt dicsekvés, rengeteg középszerű megnyilvánulás. És hányszor kell udvariasan hallgatni, védekezni, magyarázkodni, olyanoknak, akik nem tudják, milyen a jó szöveg, mert nem olvastak eleget. “Te biztos szereted a verseket”… hát, épp azért. Az idő véges, ingyen nem olvasok dilettánsokat. Pénzt, időt pedig már csak a legjobbakra szánok.

Kellemetlen lett a közhangulat, a magukat írónak képzelők nyüzsgése, ömlengései, “traumaírás”, a helyezkedés, és ezzel főleg a saját lelküket pusztítják, mert ez újabb mérgező hazugság. Gyűlöletek és fel nem ismert indulatok gerjednek a nagy becsvágyból… becsvágy nélkül meg nincsen semmi, és ennek az egésznek tartós nyoma van. Persze ők is mélyen emberiek, a reményeikkel, a bizonyítási vágyukkal, a tömeghez csatlakozással, a sóvárgással, a kis befutási trükkökkel, hízelgésekkel. A “young adult” irodalmat művelők előbb kezdik, van, aki már kamaszként csodagyereknek számít, de nekik is ugyanez a bajuk, mint azoknak, akik negyven fölött megvadulnak, csak a fél leélt élet nélkül. Teljes tévedés, sértődöttség, humortalanság, fejben rekedtség, az önreflexió hiánya, az elismerés vagy láthatóság követelése jogként. Gyakran nagy adag moralizálás van a tetejébe, “jók és rosszak”: ő jó, ő szól, ő ügyet képvisel. Így lett regény Renner Erikából.

A ritka kivételek… van, aki 90 évesen jelentette meg első regényét. Későn induló, valóban jelentős művészek.

A tehetség, a tudás, a szöveg minősége a népszerű elképzeléssel szemben nem szubjektív megítélés kérdése. Ezt csak azok (és azért) mondják, akik/mert nem értenek hozzá. (Ugye azt is kik állítják, hogy nem a testsúly számít, a pénz nem boldogít, kell a semmittevés is, az életkor csak egy szám…).