a közönséges kiskacsa

Van ez a döbbenetregény, A nevem Asher Lev Chaim Potoktól, életem legerősebb olvasmányélményeinek egyike, identitásregény. Ne haljatok meg úgy, hogy nem volt meg. Na, én úgy vagyok én író, Bővebben…

ed

ezt még 2016 áprilisában írtam, először a könyvben jelent meg, aztán tettem ki

csodálatos, hogy ez ilyen volt, és hogy megírtam még akkor

fotókkal: Spingár-Westerlund Anita

olyan maché, műanyag mindenki, de Ed Ed maradt

a kommentekben egy kis aljastrollkezelő bravúr 🙂

Ed egy Ző, egy személyi ző, mégpedig nagyon jó ző. Írtam róla cikket is, mire másik szívem csücske, aki sportpszichológus, megjegyzi, hogy ha ő még valaha tanít személyi edzőket, kötelező tananyag lesz a cikkem és benne Ed.

Ed egy konditerem-reklámfilm, vágatlan, azonos azzal, hogy ő Ző. Bővebben…

a majdnem, az majdnem semmi 1.

 

Most sokan lettünk, nagyon sokan. Amiatt a linkgyűjtemény miatt, amit tavaly októberben szedtem össze, a saját írásaimat, és most került elő, majd írtam az elejére még pár sort. Erre megosztották huszonnégy óra alatt hatszáznegyvenen.

Mi van ebben az országban? Mi van ezekben a családokban, a műanyag ablaktokok és fényfüzérek mögött?

Menjünk bele? Még? Ezt most majd nem fogják annyian megosztani.

Látom, a szeretős linkekre mentetek rá. A szerető sorsa a soha, és az azok a szemét kurvák, a blog első posztja. Amilyen vagyok, ebből mindenféle következtetéseket vonok le. Legyen.

Na, fogd meg a kávét, helyezkedj el kényelmesen, és akkor diskuráljunk most egy kicsit ifjúkori önmagunkkal, azzal, aki szerető volt. Van.

Ma is szembesülünk, ma is fájni fog. Bővebben…

képeken az énem

Hűha, nem volt poszt kedd óta, egy kicsit zavarosak a napjaim — látom ám, hogy mire kiteljesedett a fotótár (a képek kedden készültek, folyamatosan küldi át őket Anita), megtizenötszöröződött az óránkénti kattintásszám.

Ez még engem is meglepett. Bővebben…

én nem akartam úgy végezni

Tudjátok, eleinte félve írtam erről. Éreztem én, hogy ezzel valami gond lesz. “Maradtál volna csöndben”, azt írja a kommentelő.

De nem az a gond vele, amit hittem.

Én is azt hittem, hogy a túlsúlyosak vannak megbélyegezve, és a szép testűek a mennybe mennek.

Meg még azt is hittem, hogy a kemény sport nem más, mint fogcsikorgatás és edzésmánia, konkrét cél kitűzése és annak mindent alárendelés, avagy felbuzdulás és hóbort.

Hogy aki életmódot vált, az csak bikini bodyt akar, hiú, engedett a patriarchális nyomásnak. Mi komolyak vagyunk, ilyesmivel nem foglalkozunk.

Én is azt hittem, hogy a fitnesztest a norma, az a nyomasztás, pedig az mesterséges. Azt hittem, hogy azé a normális (mert az a reális), aki azt eszi, amit szokás, és legfeljebb ímmel-ámmal sportolgat. Kicsit felszaladt pár kiló a terhességekkel, istenem. Ilyenek vagyunk.

Én is azt hittem, hogy a fitnesztestűek gőgösen kacagnak tökéletességük tudatában másokon. Olyannak születtek, az az alkatuk, nekik könnyű. Övék a világ. Nem is mennek, vonulnak. Álló nap büszkén feszítenek, nem tudják, hol vegyenek még rövidebb és még testhezállóbb meg pinkebb cuccokat.

Már tudom, hogy a legális, a normális az, amivel nem tűnsz ki. Az enyhén elhízott, nem túl formás, nem izmos test. Arra senki nem fog beszólni, elvégre neki is olyan van. A kifőzdei kaja, az üdítő, a rendelt pizza, a túrós batyu.

Már tudom, hogy a kemény sportnak a teljességhez van köze: létélmény, az élet áradása, önmagunk meghaladása, mélységesen fájdalmas és építő önismeret, és még ifjonti kúlság is, a szerelemhez hasonlatos. Agyi és személyiségbeli változás is, segít megérteni összefüggéseket.

Már tudom, hogy a fitnesztest csak elméletileg norma, valahogy úgy, mint a modellek kinézete. Tudunk róluk, mindenki utálja őket, senkinek nincs olyan teste, ők nem érvényesek, menjünk fagyizni. Nem számít a hétköznapokban semmit a tökéletlen tested: soha nem fognak a munkahelyedről kigolyózni miatta, semmilyen hátrány nem fog érni, ha átlagos a tested, ha nem látszik a tricepszed. (Annál inkább, ha végtaghiányod van, vagy mondjuk látványos tünetekkel járó bőrbetegséged.)

A kényszerítő norma: az átlagos kinézet. Az átlagos harmincas végi nő teste. Az átlagos életszínvonal. Az átlagos kisgyerekesanya-életmód.

Ne tűnj ki, mert megjárod. Ne nézz ki másnak, mint ami rád van róva. Ne provokálj.

Csakhogy én nem akartam olyat, se testet, se sorsot, se életmódot. Mert az nem valami fáklyásmenet.

Már tudom, mi a különbség, amikor megbocsátó szeretettel szép, szépnek is látható valamim, meg amikor igazán, kifényesedve, önmaga maximumán.

Ó, nem páváskodás. Életszag, vértől duzzadó szövetek. Az embernek szeme lesz. Épp az itt a lényeg, hogy nem vetít többé magának. Megismeri erősségeit, hátrányait. A sport, az iram, az ismétlés száma, a súlyzó, a lapsúly, a tárcsa, a százalék nagyon is nettó valami, ott kár hamukázni.

És már tudom: nincs diadal, nincs elégedettség. És alkat se nagyon van. Senki nem tartja magát tökéletesnek. Sokan vannak, akik huszonkilókat fogytak, vagy borzasztó vékonyak voltak előtte, és kemény melóval változtattak magukon. Elhajtotta őket a teremig a kínzó elégedetlenség. Az elégedettek nem annyira sportolnak. Nagyon ritka ott is a tökéletesen atletikus test, szájtátva nézzük mindannyian.

Azt persze látja az úgy-ahogy kigyúrt, hogy mások öntudatlanul és akár boldogan is, de sokkal rosszabb testi állapotban vannak, de ez nem segít azon, hogy ő maga tulajdonképpen mindig elégedetlen, még jobbat szeretne, szorong, keresi a módszereket, és ez nem valami buta velejárója az amúgy üdvös sportnak, hanem maga a motiváció. És ezt bírni kell. Folyamatos disszonanciában, sok nehéz és alkalmanként egy-egy mámoros testi élménnyel.

Hát igen. Mire valahogy, véletleneken, áldott sodrásokba kerülve, tudatossággal és kemény melóval olyan testünk lesz, amilyenről eredetileg nem is álmodtunk, már rég sokkal jobbat akarunk. Ó, nem arról van szó, hogy bár lennék magasabb, bár lenne olyan a testem, mint másvalakié. Nem, a saját legjobb testünket akarjuk, amelyet kiismertünk és megszerettünk. Egészen a saját legjobb anatómiánkat, benne rejlő lehetőségeit, teljesítményét. A titkait.

Egészen jó testet akarunk, de olyan nem lesz (illetve józanul, gyerekeinkre, óránkra és pénztárcánkra is pillantunk: annyit nem ér).

Az nagyon vicces, hú, ez ciki, hogy én itt még februárban elkezdtem egy posztot, gyakran szerkesztgettem, bővítettem. Az a témája, hogy itt vagyok, kész vagyok, megérkeztem, annyi kiló vagyok, amennyi szeretnék lenni, mostantól az a feladat, hogy ezt az állapotot megőrizzem. Ezek és ezek a tanulságok, itt állok a célnál. Így előre. Motivációként.

Kész vagyok? Megérkeztem? Kiló…??? Állok? Mostantól?

Sosincs vége, a poszt se lesz kész soha. De ami történt, jobb ennél, igazibb és sokarcú. Egyáltalán nem az a fontos már, ami akkor annak tűnt, változtak a módszereim is. (Azóta lett ketogén. Azóta csinálok a klasszikus testépítés helyett sokkal inkább a tornasportra meg a crossfitre jellemző dolgokat. Azóta futok kevesebbet. Azóta nem kínoz, hogy hogy nézek ki, csak megyek, edzek. Azóta nem fogytam egy dekát sem, viszont több kiló izmom lett.)

Ki hitte volna, hogy súlyemelés?

Ki hitte volna, hogy a mellem, amely ugye a fogyás első számú áldozata, ilyen lesz, és végül megszeretem és elfogadom ezt is? Igazán? (Ami nem jelenti azt, hogy…)

Én eredetileg nem tűztem ki semmilyen célt. Nem volt az, hogy na, most lefogyok. Nem volt bennem, hogy most jól megmutatom. Mit is? Kinek? Én nem akartam pont valamilyen lenni. Nem tudtam, milyen leszek, csak azt, hogy valamivel jobb.

És azt tudtam, hogy nehéz lesz. Mert pont akkor kezdtem el, amikor karámba terelték az addig száguldó pajzsmirigyemet. Amitől lelassult az anyagcserém.

És most is úgy vagyok vele: csinálom, amit élvezek, ezek újabban már rendkívül intenzív edzések, hosszúak, sok gyakorlattal, nagy súllyal, és ritkás, de hosszú futások is. Aztán ebből lesz valami. Az lesz az én testem, azzal én nem vitázom.

Az egész nem volt biztos, nem tudtam én, mi felé tartok, csak csináltam, aztán lett valami, aztán abból is másvalami, megértettem sok mindent, fájt is néha. Kínlódtam a kajával. Nem értettem az embereket. Termet váltottam. Próbáltam megfogalmazni, mi zajlik bennem. Bántottak is, el is csüggedtem, kételyeim voltak, meg kellett kérdőjeleznem hiedelmeimet és elveimet. Csalódtam emberekben, megtorpantam, testképzavarom lett. Bírtam, akartam, aztán néha nem.

Én annyi mindent nem tudtam az elején. Közben lett világos.

Hogy én ezt egyre jobban élvezem. Ezzel azonos vagyok. Az edzéseimmel, a magam feje után.

Hogy bennem van egy élsportoló. Az a régi, aki kiskamaszként ottmaradt éjszakáig pluszedzeni az rsg versenyzőkkel (soha fel nem merült, hogy én is, nem vagyok alkalmas). Egy nagyon elszánt, csökönyös, akit nem lehet eltéríteni, aki akkor is fut, ha beleszakad (teremben futottam 2010 őszétől, “amikor még én is csak kardióztam”), aki fölrakja a húszkilós rúdra a tizenöt-tizenötöt, és alááll, segítség nélkül, és akinek nincs izomláza, nem fáj semmije. Na, ezt most majdnem elipszilonnal írtam én is.

IMG_3085_resize

Hogy én rendkívül jól izmosodom: nagyon hamar meglátszik, arányossá tesz, elfér rajtam, és szálkás, és nem leszek tőle férfias.

Hogy a protein és egyes szerek mennyit számítanak, igenis. Az edzés előtti szer, a BCAA, a kreatin. A szénhidrátmentesség.

Én ezt nem tudtam. Én nem léptem fel azzal az igénnyel, hogy majd jól izmosodjam, vagy hasson a BCAA. Én csak megpróbáltam. Soha nem féltem, hogy majd átvernek, hogy pénzkidobás. És soha nem éltem semmivel, ami ne segített volna. Nem csodaszerek voltak, hanem edzés- és étrendkiegészítők.

Néha úgy érzem, a nagy akarás, másokhoz képest igazított cselekvés, az álomtest-poszter az öltözőszekrény ajtaján, az edzésterv, a konkrét cél, az, amiről a motiváló fitneszoldalak szólnak, önmaga ellen fordul. A messzire, különös úton merészkedés az, amin áldás van. Az eltökéltség és ugyanakkor a szinte véletlen. A botorkálás. Az alázat. A “rosszabb biztos nem lesz, gyerünk”. A “mindenképpen megyek futni”. Nem csak akkor, ha cserébe rögtön és nagyon meglátszik.

Nem tudtam eleinte, hogy a legjobb az egészben: a kitettség, a meredek élmények. A jég, a mínusz százötven fok. A mezítlábas erdő. A keringés sebessége. A böjt. A fejjel lefele lógás, kétszer huszonöt kilós súlyzót lengetve (hoooosszú hátizom). A fej fölé vitt ötven kiló. És most csontvelőt adok. Az is jó. Az egészségemből másoknak is adok.

vállra

Megváltoztam. Kinézetre, napirendemet tekintve, értékrendre is. Mélyen alszom. Nem éjszakázom. Nem Clinique az arckrémem. Nem eszem sütit a Szamosban. Találkozóimat az edzőterembe szervezem. Megismertem sok mindent a világból, amit korábban nem tudtam. Sok-sok időt, figyelmet, pénzt szánva rá csak mentem bele, a sűrűjébe.

Megváltoztam.

Az emberek pedig reagáltak.

Már tudom, milyenek “az” emberek, mi mozgatja őket, mi kell nekik belőlem. Ilyen szempontból nagyon tanulságos volt.

Szerettek például tragikusnak látni, olyannak, akinek nehéz, sajnálni. Akinél nekik jobb. Aki nem nagyon ugrál, az ő helyzetében, ugye. Aki csak ír.

Nem okvetlenül szeretik, ha jó nekem. Nem értik. Főleg, mert tudják, honnan álltam talpra, mihez képest örülök ennyire. És mert nyilvánvaló, hogy többnyire sokkal szarabbul érzik magukat. És mert a sportteljesítmény, vagy a test megváltoztatása, vagy a gyógyulás olyasmi, amit nehéz elvitatni. Azt nem adják, az nem lottóötös.

Nincsenek jól ők se, az csak a látszat. A munka, család mókuskereke elfedi, hogy szarul vannak. Okos, érző emberek. Tanácstalanok, keresnek valamit. Volna lehetőségük. Lehet megosztani azt, ami összegyűlt. Lehet inspirálni, meg tudom úgy írni. Ha akarják. Van, aki belevágott.

Ha nem, nem. Soha, egy projektemnél nem voltam ennyire hallgatag. Ennyire kevéssé normatív. Pedig volt sok. Moshatópelus, bántalmazottnő-mentés, otthonszülés, hordozás, öko, segítsünk másokon, minden. Soha ennyire nem tudtam magam függetleníteni attól, mások mit csinálnak, mit gondolnak.

Reagáltak izomra, edzőteremre, kockahasra, fehérjére. Elmondták az összes sztereotípiájukat. Egy kicsit viccelődtek.

Arra, hogy olyan vagyok, amilyen addig voltam, nemigen szóltak be. Engem sose bántottak a túlsúly miatt, békén hagytak ismeretlenek is, a szeretteim is. Szerettek így is, úgy is. Nem is tűntem klasszik elhízottnak, mert mindig volt derekam, egyenes hátam, és mindig aktív életet éltem. Csak én éreztem túl nagynak, idomtalannak magam. Combosnak. Reménytelen seggűnek.

Ott gyűlt bennem ez az egész. Hogy jé. Én. A terem. A testem méretei, formái. Az állóképesség. Az étkezés. A bőr. Az emberek. A ruhák, ahogy minden megváltozott, a bugyimhoz való viszony, a kedvenc nadrág típusa. A rituális varrónőhöz bevetetni, átszabni menések.

Nem nagyon mertem erről írni, csak szőrmentén. Egyszer olvastam egy cikket, amerikai volt eredetileg, amely azzal szembesített, hogy sokan, akik azt mondják, szeretik a gyerekeket, nem is igazán szeretik “a” gyerekeket. Csak bizonyos fajta, kedves, jól nevelt gyerekeket.

Emésztő szégyen volt ez. Hogy én nem rajongok a visításért, a 3-15 év között előforduló, nyavalygós hangú szülőnyüstölésért, a hangoskodásért, rongálásért, falánkságért. Elviselem, mert el kell, kicsit poénkodom rajta, de nem szeretem. Lám, akik igazán szeretik a gyerekeket, azok mindezt is. Mindent.

Valahogy így szégyelltem magamat. Nem vallhatom be, hogy nem látom szépnek a túlsúlyt, a gyűrődő combot. Mert akkor Olyan Leszek, Aki. Akinek nem szabad lennem. Nem vallhatom be, hogy szabadulnék, más vagyok én igazán. Versenyló, aki beszökik a tízezer hektáros vadonba. Nem írhatom le, hogy nem szerettem a saját combomat, mert biztos fájna nekik. Testszégyenítés. Felszínesség. Biztos dicsekvésnek gondolnák, biztos azt hinnék, őket bántom vele. Csak élezném a különbséget. Test és életvitel és lelkierő különbségét. És hát van, aki igazán szépnek érzi magát túlsúllyal, és sugárzik. Mit tudhatom. Talán csak az én parám az egész. Talán belsővé tettem, hogy kamaszként sokat bántottak. Hogy épség- és szépségfetisiszta a családom. Normálisék. (Ez a blog legolvasottabb posztja ám.)

Hát, biztos van, aki jól érzi úgy magát, de azért feltűnőek ezek a szépítési, megmagyarázási manőverek. A hevességük. Ahogy normálisnak van mondva egy gépesített, autóval járós, inaktív élet, a három az egyben kávé, egy csomagolt croissant-ból álló tízórai. Agyonmanipulált kaják, elidegenedett életmód.

Lelkierő: meg merni nevezni, ami van. Nem tagadásban élni. Szembenézni a farkasainkkal. A téves kajálás mögött eltorzult lélek van. Szeretni őt. Felel.

Én nem szeretem a túlsúlyt, de dolgom a magaméval van, és nem ítélek és senkinek nem adok tanácsot, aki nem kér. De ettől még írok a saját alakulásomról, melómról. És írok a túlsúllyal kapcsolatos attitűdökről. És nem akarok olyan lenni. És igenis hagyják abba a hisztit az elkényeztetett gyerekek. Mit magyarázkodjak? Nem bonyolult.

Nem azzal van baj, hogy valaki kövér. Az engem nem érint, és amúgy sem abszolútum, hogy a Nemkövérség A Jó. Sem az, hogy nekem mi tetszik, vagy mit milyennek tartok, vagy nekem mitől lett könnyebb az életem. Nem is az a baj, hogy valakinek elkenődött az élete, gyenge, és önigazol. Na de ha a szépséges élményeimre, örömömre, megtalált erőmre reagálva mondják a mindig ugyanazt, vagy épp a médiakritikámra: ez a cikk meg akar vezetni titeket! és: igenis a szokásos, büfék-menzák kínálatából, családi hétvégék programjából kirajzolódó életmód nem egészséges! rossz közérzethez, betegségekhez vezet! — ha ilyenkor nekem és ellenem nyomják ide az önigazolást, akkor megmondom, hogy szerintem ti hazudtok magatoknak. És nem benne tartani segíteni a jó, hanem erőt adni a változáshoz. Ítélet nélkül. De én közben nem fogom tagadni, hogy a magam részéről nem tetszik a tetemes zsírszövet. Ne vedd normatívnak, ha zavar.

Ami engem igazán kiakaszt: hogy ezt szánják a nőknek, ezt a sorsot. Ha anyák, ha egyedülállóak, ilyenek lesznek. Tanácstalanok, sóvárgók, kövérek, motiválatlanok. Kínjukban mamamik meg feministák is. Élethiányosak. Megbízhatóak, világ terheit elhordozók, gondoskodóak, magukra nem gondolók, üzemszerűek, muffinsütők, apró-cseprő dolgokon, egy bulvárhírt kommentelve, egy ovis étrend kapcsán, egy hordozókendő árán ölre menők, életre megsértődők.

És ahogy próbálják ezt valóban megélni. Azonosulni vele. Örömet lelni benne. Hát hol a fiatal lány? Hol van az, aki autóstoppol, hol van az, aki úgy röhög, hogy kifolyik a szájából a Martini? Aki… füvet szív? Akinek három orgazmusa van hat testrészén egyszerre? Aki lobogó hajjal fut a napfényben? Hol, hol? És én megőrültem? Vagy a szerelem élménye tette ezt velem, életem szerelme, vagy ez valami öregedéspara, hogy azt a fiatal, farmeres énemet akarom, a szabadot? A martenszeset, a tűsarkút, a koncertre járót? Azt akarom, egyedül is, három gyerekkel, érdemi segítség nélkül. Lehet azt?

Igen, azt akarom. És az lesz nekem.

Nem akarok olyan lenni, mint a többi. A mégoly jólétiek. A szemüvegesek, komolyak, előtaggal kezdődő nevűek, a koppanó léptűek, receptből sütit sütők, autóba ülők. Nem akarom azt, hogy a déem legyen az ingerforrás, ott nézelődjek nagy aggályos arccal. Ítéljek. Befejezettnek gondoljam magam. Az én koromban. Mióma és hőhullám, megbecsültség, mammográfia, hajhullás, sorozatnézés. És hülyének néz a gyerekem, egy szolgálatnak, aki maga nem számít. Nem akarom.

Nem akarok olyan lenni, aki végzi a dolgát öntudatlanul, és közben gyűlik benne az elégedetlenség, és nem ismeri fel, nem tud vele mit kezdeni, és másokon vezeti le. Másokat néz, mások zavarják, rossz érzései vannak, “véleménye”, amit megír a facebookon vagy amit a barátnőjének dohog, hogy “hogy kiakasztották” “már megint”. És nem tud magával mit kezdeni, és erodálódik, és nem ismeri fel, ami van. Az élethiány van, a nem valódi élet, amitől mindenki kicsit gonosz és nagyon unott lesz. Ó, hány ilyet látok.

Én szembe akartam nézni.

És a vágy csendje. Hogy nem lüktet a testem, lelkem, nem eleven. Azt sem akarom.

Ez pedig rendszerkérdés. Hogy ezt szánják a nőknek, a negyveneseknek, az anyáknak. Hogy ilyen fórumozók, mindenféle jó ügyhöz csatlakozók, ugyanakkor sodródók, tanácstalanok és mélységesen elégedetlenek lesznek. És én erre mondok nemet. Ezért vágok új dolgokba. Ezért tartom nem puszta szisztematikus, fegyelmezett erőfeszítésnek, instrumentumnak, hanem izgalmasnak és viccesnek, magának az életnek ezt az egészet.

Akármi lehet még.

Ismerőseim a következőképpen reagálnak új életmódomra, szövegeimre és kinézetemre:

  • de csinos vagy (az esztétikum körébe utalja a teljes életmódváltozást)
  • de izmos vagy, túl izmos vagy, nekem nem tetszik a sok izom
  • kétségbe vonja a változás mértékét (főleg trollok), manipulálom a fotókat, túlzok
  • kétségbe vonja a változás értelmét (“jó voltál úgy”), egyben félreérti a célját — a régi “poci” egyidejű dicsérete
  • szélsőségesnek nevezi a változást, azt, ahogy sportolok vagy eszem (infóhiány)
  • arra hegyezi ki, hogy ki mennyire csinos, kinézet, hiúság, tetszés, pasizás, nahát, hogy kicsípted magad, újra a párválasztási piacon? nincs senkid épp?
  • testi állapotáról panaszkodik, rajta kívül álló oknak tulajdonítva, hogy ő nem tesz magáért
  • magyarázkodik, hogy valaha ő is sportolt, de most miért nem, fogadkozik, hogy majd ő is
  • elmeséli, hogy ő hogy sportol/hogy testépít, jobban tudja, reflexes tanácsadás
  • arról beszél, hogy van egy ismerőse, aki még inkább, aki ért hozzá, és javasolja, kérjek tőle tanácsot
  • viccelődik, testépítős sztereotípiákat ont, rémtörténeteket mesél
  • kifejezetten agresszív lesz, dühöng (kommentelők)
  • aggódó arccal figyelmeztet arra, hogy a “túl sok zsír” vagy a fehérje milyen veszélyes, tönkreteszi a szervezetet. Démonizálja a fehérjét, merő tudatlanságból (a ketogént nem szokták ismerni, oké, inkább már nem is mondom. Na de a fehérje, értitek. A tejből kivont savófehérje-izolátum vagy tojásfehérjepor. Aminosavak. Abban az országban, ahol csecsemőink tápszert, öregjeink roboráló keveréket esznek. Abban az országban, amelyben nem telik húsra, halra, tojásra, ahol rossz minőségű szénhidráttal tömik a gyerekeiket is. A fehérje méreg, idegen anyag. Ezt magyarázza nekem valaki eü végzettséggel, egyik kezében Milka Wafelinivel, a másikban cigivel).

Nem tudják, basszus, mi a különbség dopping (teljesítményt etikátlanul fokozó és/vagy egészségügyileg veszélyes, kivétel nélkül illegális szer és töklegális, bevizsgált, számlás, felelősséggel használható sporttáplálék, vitamin, aminosavak) között! És nem is akarják érteni. Ha ez a test és kellékei gyanúsak, támadhatóak, akkor az egésszel nem kell nekik se foglalkozni, kerek a világ. Akkor ők a normálisak, én meg valami kockázatos dolgot űzök.

Milyen jó, hogy nekem semmi előítéletem nem volt. Hallottam, hogy valaki fehérjeporral él. Jól van, ezt mondtam. Tudok figyelni, megismerni viszonyulás, magamra vonatkoztatás nélkül. Ezt is jelenti az újságíróagy.

Valahogy mintha le akarnák rángatni ezt az egészet. Hogy ne örüljek annyira, és ne lehessen olyan mámorosan ez az én saját utam. Hogy ne legyen akkora a különbség köztünk. Hogy ne tudjam már a saját testemet annyira. Azért vonja kétségbe, azért aggódik, azért ajánl még nagyobb okosságot.

Ezek az ismerőseim, az olvasóim, akik a javamat akarják, vagy nem…? Na, ezen filóztam sokat. Mi bajuk van? Miért nem örülnek annak, ha nekem jó?

Bele kell kötni, vadidegenként is. Mesélem valahol, mit vacsoráztam, testvériesen elfeleztünk négy rákfarkat a fiammal. Ezt ő a sportrovat legvégéről elolvassa, aztán hetekig hordozza magában, végül komment jő:

rohejes amit tolsz. Ki a fene irigyelne a konyhasneni karodat? Ne altasd magad, szep nem lettel. A labad rettenetes, ijeszto. (Mondjuk a fejed is.) Vastag Margot… maradtal volna csondben. A bokam kb. olyan mint a te csuklod, most komolyan. Mit kene azon irigyelni, hogy halfarkakon elsz es szarra edzed magad es igy vagy akkora, mit egy domper? Amint abbahagyod, egy pillanat alatt a duplaja leszel, vehehe.

Nem lehet elmenni mellette. Miért, miért vált ez ki ilyet az emberekből? Mi van emögött? Ezek az emberek nem basztattak engem, nem is törődtek velem, amikor a díjaimat kaptam, amikor mindenki itt pörgött a Kozma-cirkusz miatt, és amikor én tizenvalahány kilóval több voltam még. Mi ez? Mi tartja ezt az érdeklődést ébren bennük?

Az átalakulásom egészen meglepő, mert ennyit azért nem tettem bele. Na de varázslat, az nincs, csak kemény tények vannak. Persze, ha nem figyelek a kajára, sportra, én is meghízom. Ki nem? Gondolom, akkor a kitartásom, akaraterőm, a váltás komolysága van itt megtámadva. Manipulatív, gyűlöletalapú rosszkívánás: eljátssza, hogy ismer, átlát rajtam, kiröhög, pedig csak valami nagyon zavarja, ezért dühödten próbálja kisebbíteni azt, ami nekem fontos és alapvető változás.

És hogy elmúlik, és akkor meghízom? Ezen amúgy is gondolkodtam. Egy ideig ragaszkodtam a régi testemhez, húzott vissza, nem tudtam mit kezdeni az újjal, amely teljesen más méretű, formájú. Csakhogy nem az edzés és a kaja a változás, hanem az élethez, testhez, önmagamhoz való viszony. Gyógyító, sok megértést hozó, alapvető folyamat volt (most is zajlik, de a nagyja már lezajlott). Én nem tudom, két év múlva hányszor megyek majd edzőterembe egy héten, milyen lesz a testzsírom, vagy mit eszem épp. És ez részletkérdés is. De többé nem leszek önfeledten azteszemamitszokás-nemakaródzikkikelniazágyból. Ez biztos. Mert már értem. Nem, nem kiabáltam el, nem voltam lelkes kezdő, aki még eredmények nélkül magabiztos állításokat tesz. A keresgélés hónapjaiban alig írtam erről, csak csináltam. Nézem most, miket ettem, miket edzettem, hogyan változott a súlyom akkoriban. Minden fel van írva. Már nem írom. Már a vérképemet nézetem, érdekes áttekinteni a nagy folyamatokat. Ahogy azok a mutatók, amelyek metabolikusszindróma-rizikóra utalnak, következetesen csökkennek, ahogy emelkedik a jó koleszterin. Ahogy helyrejött a pajzsmirigyem.

Nagyon kevesen reagáltak objektíven, csak tudomásul véve, hogy ez van, a maguk számára sem felszólításként értve, csak úgy, zenesen: látom, ezt csinálod, látom, jó neked, mit is csinálsz?, de jó. És ennyi.

Néhányan beismerték, hogy irigyek, jó lenne a lelkierő, a siker. Nem tőlem sajnálják, csak jó lenne nekik is.

Az irigység érdekes, nem csak azt jelenti, hogy magadnak akarsz olyat, és azért vicsorogsz. Határos vele az, hogy a másét leszólod, lehúzod: nekem nem is kéne, ez nem is olyan nagy dolog, eltúlzod, én 56 kiló vagyok, úgyis visszahízod, buta rivalizálás.

És azt utálom, hogy úgy fogalmaznak, mintha ők mindent tudnának. Olyan biztosak magukban. Ők nem szeretik, nem bírják ezt vagy azt, ők nem olyanok, nekik nem szabad, nincs kedvük, nem fér bele. Kész, vége. Csak tudnám, miért akadnak fenn akkor ezen.

Hát mennyi mindent nem tudtam, kellett száznyolcvan fokkal fordítanom. Hát micsoda gőg ez. Pedig én nem is kérdeztem, javasoltam, várok el semmit tőlük. Ők kérdeznek folyton.

Iszonyú frusztráltak az emberek, elképesztő energiákkal építik a stratégiájukat, hogy ne kelljen változniuk, hogy mások legyenek a téma, ne ők, és megmagyarázzák, hogy ami nekik ismerős, az jó, és hogy a szenvedéseikről, a kellemetlenségekről sem ők tehetnek. Értelmes, érzékeny, jóakaratú emberek is.

Hogy a változás, amely meglátszik a kinézeten is, nem egyszerű, hogy az ismerősök megváltoznak, barátok eltűnnek, arról Jennifer is írt:

http://www.priorfatgirl.com/2009/01/the-ugly-truth-part-ii-2.html

Már deklaráltan elvi kritika is érkezett. Feminista. Hosszú, részletes. Én nem vagyok önreflexió híján, de ez után jöttem rá: kapjátok be, én azt fogom írni, ami nekem fontos, amiben hiszek. Én igen sokat gondolkodom, árnyalódom, és nem fogom eljátszani senki kedvéért, hogy így meg úgy. Ha egyszer máshogy. Én nem hiszem, hogy a máshogyom képes bántani bárkit, aki olvasmányaiért és életmódjáért minimális mértékben képes felelősséget vállalni.

Már zárt részben beszélgetünk testünk változásairól. Már csak poénkodom az egészen, önironikusan. A testépítők között lehet, röhögnek. Már csak elmondom annak, aki igazán szeret, hogy ej, de katartikus volt ez a hétfői edzés. Már hallgatok. Már örökké erről írom a posztokat.

És már nem érdekel, kit mi bánt, engem ki akar bántani, és az se, kinek tetszem így. Csak el szeretném mondani, hogy mit értettem meg az egész folyamatból, milyen ez nekem.

identitás

Egyáltalán, az-e? Ezt jelenti ez a szó?

Azon filózom mostanában, minek tartom én magam, de ilyen életvitelbeli részletek mentén.

Hogyaztmondja:

Én vagyok az, aki kávéval kezdi a napot.

Humán diplomám van, és egész életemben ehhez kapcsolódó munkáim voltak.

Egyedül nevelek három gyereket.

Budapesten lakom. Bővebben…