dilemmázóknak: lépni vagy maradni

Megmondom neked, miért nem válsz el.

  1. Annyi időd nincs, hogy ezt az egészet átgondold. Egyik nap olyan, mint a másik. Mindig van egy mézeskalácssütés, egy ovis vásár, egy vitorlástábor, egy rokonlátogatás, és mindent meg is teszel érte, hogy legyen. (Vagy ők. Szerintem ezeket pont emiatt szervezik.)
  2. Nem mered elismerni, hogy bukó, kész, vége. Nyugtatgatod magad, mentségeket keresel, másokhoz viszonyítasz, és megpróbálod fizikailag kivitelezni a szexet, amikor már nem megy sehogy. Ha ezen a stáción túl vagy, akkor kifogásokat keresel, hogy miért nem lehet sehova mozdulni. Tanult tehetetlenség és Stockholm-szindróma is benézeget az ablakon, meg még az anyád sorsa.
  3. Azt látod, hogy körülötted mindenki ebben van. Illetve, azok példája, akik rosszban vannak vagy elváltak, ijesztő, rájuk mutogat mindenki, és te is beálltál a kórusba, neked is megvan a véleményed arról, hogy nem küzdöttek érte, és felelőtlenek és önzők. A többiek meg úgy tesznek, mint ha nem volna ugyanolyan szar, de hajaj, mit rejtenek a hálószobák, e-mailfiókok és leadminisztrálatlan másfél órák…!
  4. Mindenki azt harsogja és azt duruzsolja a füledbe, hogy a család az élet nagy projektje, és ha “szétesik”, akkor az kudarc. (Nem esik szét. Akivel egy család voltál, mindig egy család maradsz, nem kell ahhoz egymás szájába lógni.) (És vannak sokkal nagyobb kudarcok is, például ha eltelik az életed ebben e nem elég jóban, és soha nem jössz rá, ki vagy a szerepeid nélkül, vagy ha sárkány leszel, vagy önsorsrontó játszmákba fulladsz vagy kihuny a szemedben a fény a nagy megfelelésben. netán belebetegszel, belepusztulsz.)
  5. Meg vagy zsarolva a gyerekeddel. Úgy kényszerítenek arra, hogy betöltsd a szerepeidet, amelyekből ők élnek, hogy a gyerek jóllétével tartanak sakkban. Tönkremegy, szétesik a kis világa, lelki roncs lesz és bűnöző. És a gyerekeid szemébe kell nézned. Apa és anya már nem szereti egymást. Nagyon autentikus, önálló, becsületesen váló szülőkre is nagyon haragszanak az ugyanígy nevelt gyerekeik. Beléjük is sejtekig ivódott, hogy Család.
  6. Nem hiszel magadban, úgy érzed, nem érsz semmit nélküle. Ez pedig a társfüggés. Azt gondolod, ez így nem annyira jó, de még mindig itt van, veled alszik, gondoskodhatsz róla, ezért alkalmazkodsz. Mert hát nincs is szörnyűbb, mint egyedül élni, pláne egyedül nevelni a gyereket, igaz-e? Meséljek? Van szörnyűbb, mégpedig sokkal szörnyűbb.
  7. Félsz a partneredtől. Az anyósodtól és a tanítónőtől is félsz, a zárványszerű közösségektől: a waldorfos szülőktől meg a gyülekezettől, de a legjobban a partneredtől, és joggal. Mert nemsokára egy állat lesz, olyanná válik, hogy azt el sem tudod képzelni. Elveszi a bankkártyádat, kék fejjel üvölt és fenyeget, minden szemétséget elterjeszt rólad a barátaid között, végül elperli a gyereket és a házat. És nem fogják elítélni érte általában. Ő is menti a bőrét, és ezek ehhez legitim eszközök. Ne higgyék, hogy ő a hibás, hogy ő őrült meg, az ő kudarca ez. Ő az unalmát és közönyét elintézte sunyiban, te meg borítanál és láthatóvá teszed mindezt — bűnhődj.

Ha tetszett a bejegyzés, támogasd a blogger munkáját egy kávé árával! Köszönöm.

Támogatlak!

Az utóbbi időben sok új olvasó jelezte, hogy eltalálta ez a téma. Köztük sok a férfi.

Nagyon sajnálom azt, amivé a nők lesznek a házasságban, és elítélem a kekeckedő, erőszakos, szándékosan bántani akaró és felelőtlen férfiakat. De a gyereket eszközként használó és a bebiztosított státuszukat, életszínvonalukat féltő nőket is, akik nem tudnak dönteni. Akik nickeken szidják a férjet, sóhajtoznak, hogy mennyire nem erre vágynak, de a felismeréseik árát nem fizetik meg, és persze a magukénak érzik apu fizetését és presztízsét.

Egyben kiállok a függetlenség, a méltóság, a saját döntések, a szerelem mellett, a képmutatás, a társfüggőség, az érzelmi játszmák, zsarolás és a szeretők démonizálása ellen, az ellen, hogy velük akarja mindenki elvitetni a balhét két másik ember boldogtalanságáért.

Az emberek átgondolatlanul ugranak a szerepeikbe, majd a múló évek alatt és a változó élethelyzetekben majdnem törvényszerűen fejlődnek más irányba, és az az új valaki nem tud már mit kezdeni a másfelé elágazott partnerrel. Marad az elvárás és a nyűgös elégedetlenség, meg a devizahitel, jó esetben a némaság. Eközben lehet érdekközösségben, sőt, összeszokott, előnyökkel járó szövetségben létezni, amitől családnak tűntök akkor is, amikor már nem akadna meg a szemetek egymáson. És lehet a le nem adminisztrált időkben vigasztalódni erre használt, mindig többet remélő partnerekkel.

Ezért boldogtalanok azok is, akik “szépen élnek”, és akiknek kínjaiból a gyerekeik mit sem sejtenek.

Ez az úgynevezett életközépi válság egyik oka, és ezért van az, hogy a házasságnak mint párkapcsolatnak van egy szavatossága, és az után nem fogyasztható. Ha jót akarsz magadnak, a házaságod nem lehet börtön.

Tudom, hogy a férfiaknak sokkal könnyebb új partnerre lelni, vele szerelemben kiteljesedni és durva szankciók nélkül távozni is.

Hiszek abban, hogy egyik ember nem tulajdona és életbiztosítása a másiknak.

Hiszek a szuverén emberekben, a saját útban, abban, hogy az ember önmagának és a boldogságának tartozik elsősorban.

Tudom, hogy tabut piszkálok meg ezzel, a szeretők és az elhagyás fájdalmas tabuját. Tudom, hogy többeknek fájdalmat okozok és önértékelési válságot, sőt, azt is, hogy a nők elárulójának is tűnök.

De én nem egy csoportért lobbizok vakon, hanem bizonyos értékekben hiszek, és mindig is ezt képviseltem.

Hiszek abban, hogy nem érdemes más életét élni. Tudom, hogy az áldozat, az összeszorított fogú létezés mindig visszaüt. Látom, hány házasságban fagy reménytelenné a szex eredendően bőséges áradása, és szül frusztrációt, komplexust, testi-lelki kínt az is, ha van (önmegerőszakolás, és van férj, aki ezzel beéri!), az is, ha nincs. Egészen biztos, hogy nem lehet megoldani ezt kitartással és jóakarattal. Állítom: az, hogy az ember szeret valakit és szereti a közös gyereket, hogy lojális és felelős irántuk, és emiatt sok mindent elvisel tőle, nem jelentheti azt, hogy annak a másik valakinek joga van örökké próbák elé állítani őt, és elvárni, hogy jól teljesítsen, illetve reklamálni, vádaskodni, büntetni, amikor belefárad.

Akiben a távozás szándéka felmerül, és aki már a reszkettető új társsal találkozni, rá a szemét emelni képes, az már az utolsó stációját éli e mindig egyforma folyamatnak. Azt nem elítélni kellene, és az nem felelőtlen, nem önző, hanem nagyon komoly, kiabáló sorsproblémája van. Elbaszta, igen, de mindenki elbassza.

Igenis létezik ártalomcsökkentett, felelős, józan, a házastárs és a gyerek érdekeire lehetőség szerint tekintettel levő távozás, és biztos vagyok benne, hogy ez mindenkinek jobb, mint az évekig tartó vívódás, megalkuvás, a gyávaság, a belső erózió, az életformává lett némaság és hallgatás.

Most pedig a kapcsolódó írások, mert önismétlő lennék.

A “nem vagyok boldog” érzésről:

nem vagyok boldog
senkinek nemszempont
elbírja-e

Nem a könnyű életű cafkák akarják elszedni a becsületes férfiakat. A blog egyik első írása is erről szól.

Szeretőtéma:

azok a szemét kurvák
a szerető sorsa a soha
az a dagadt banya, aki miatt az én endrém

A szerelemről:

milyen is?
nyomok egy kis píárt jelszavas (délszaki növény)
hogyan szabadultam meg az öngyűlölettől?

Az utólag világossá váló tendenciákról:

agresszív asszonyok 1. — az oldtimer
agresszív asszonyok 2. — a felújított változat
én nem akarok sárkány lenni
miben éltem én, úristen
utólag minden olyan világos

Az önáltatás okairól:

miért ragadunk bele?
nem a párkapcsolat minősége határozza meg az életet

35 thoughts on “dilemmázóknak: lépni vagy maradni

  1. Saját tapasztalat: el lehet úgy válni, hogy a gyerekek ennek ne legyenek az áldozatai. A lényeg, hogy annak nézzük az érdekét, akit szeretünk, aki fontos nekünk. A mi esetünkben a fiaink. Teljesen mindegy, milyen bántás, sértődés, fájdalom van a háttérben, bosszút nem a másikon állunk ha revansot akarunk ezekért venni, hanem a gyerekeken. Ne tegyük! Nem éri meg. El kell engedni a sérelmeket, vagy legalábbis a helyükön kezelni. Nem kell szeretni a másikat – bár ne feledjük, a gyerekeinknek akkor is ő az anyja vagy az apja, talán nem véletlenül – de a nyílt gyűlölködés semmire sem megoldás. És a gyerek nem eszköz. Ha a gyereknek szidjuk az apját, anyját, akkor az a gyereknek fáj. Ha nem engedjük, hogy a másikkal találkozzon, az a gyereknek fáj. Aki szereti a gyermekét, ilyet nem tesz. Szerintem.
    És ehhez nem csak a két szülő értelmes felfogása kell, de a jelen/jövőbeli párjuké is. Szerencsére exem párja ilyen. Bár biztos az is sokat segít, hogy anno nem vertem meg. 🙂
    (nekem “könnyű”, én egyedül élek)

  2. Emberi minőség, majd egyszer…
    Nemi szerepek. A belénk ivódott minta. Programozott élet.
    Mannavárás az érzelmi sivárságban.
    Nagy, széles, sivár utak.

    ”Örvénylik múltunk mély tava,
    Nincs nyár heve, csak tél hava.
    Csitult a láz, elmúlt a tánc,
    ….”

    Az élet a legfejlettebb technológia, tegyük azzá, vigyázzunk erre a tovarebbennő kismadárra !

  3. Nekem végül sikerült, de azért 4-5 évet eltöltöttem az 1. – 7. pontok között, remélem, a lányaim megtanulták egy életre, hogy így egy hetet se szabad eltölteni, nemhogy éveket. (Vagy mondjuk egy életet, mint anyám.)
    Bizonyos szempontból abba a fogalmamba, hogy “család”, exférj is beletartozik – bizonyos alkalmakra nyilván együtt megyünk (most lesz aktuális a középső szalagavatója), egy csomó mindenben együtt kell döntenünk, ha lesznek unokák, együtt leszünk nagypapa-nagymama stb.
    Mikor én eljöttem, még több mint három évig nem volt partnere, most, hogy megnősült, olyan érzés, hogy végre lekerült rólam az iránta való felelősség utolsó morzsája is 🙂 Nem tudom, ez mennyire érthető másoknak, mármint ez a fajta felelősségérzet, mert persze nem jártam hozzá ez alatt az idő alatt főzni-mosni-dugni, mert jajszegénydeegyedülvan, csak egy olyan homályos érzés, valami bűntudatféle, hogy nekem de jó, neki meg nem.

    • Ez bennem úgy fogalmazódott meg,hogy a kezdeti szerelem átváltozott szeretetté, majd egyfajta törődéssé. Első férjemmel úgy jártam,mint Pavlov a kutyával,akkor is etette,mikor a kutya megdöglött 🙂 akkor is törődtem vele,mikor elváltunk,na jó,ő is még a lányom,lánya születése után is. A lányom apja volt a “süket oroszlán”aki véget vetett a zenének,őt zavarta,és valójában értelmetlen is volt már az egész.

  4. Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 1. | csak az olvassa — én szóltam

  5. a válás kilépés abból a problémából amit évekkel elöbb nem oldottál most pedig már nem tudod.Ez mindig személyes kudarc.A vicc az,hogy a probléma sokszor még a házaság elött kezdödött,Beszélni,mindenröl,bármennyire is kínos…

  6. A lépni vagy maradni kérdéshez saját tapasztalatból annyit füzhetek, hogy amennyiben a felsorolt pontok bárki életében jelen vannak, annak lépni kell. Méghozzá hamar, ha nem akar lelkileg megnyomorodni. Ha bárki a más életét éli, ha félelemben él, ha másoknak akar megfelelni (a sor folytatható), de önmagát már rég elfelejtette – menni kell. Nem egy más kapcsolatért kell menni, hanem saját lábra állni. Sokan úgy mennek, hogy csöbörböl vederbe lépnek, mert félnek az egyedülléttöl. Pedig az igazán megnyugtató is tud lenni. Ha egy rossz kapcsolatból valaki kiszabadul, akkor idöre van szüksége önmagára, át kell gondolja az életét, le kell nyugodjon, fel kell dolgozza a múltat, helyre kell tegyen dolgokat magában, fel kell építsen magának egy új életet. Ezért nem is szabad (szerintem) egy másik kapcsolatba rohanni.

    A valóság nem is olyan ijesztö, mint a félelmek egy szétválás elött. A félelem lebénít, spekulációkhoz, egy sötét jövöképhez vezet. De amikor döntöttél és léptél, kiderül, nem is olyan nehéz, ill. nem olyan katasztrofális a helyzet, mint gondoltad. Minden alakul, sok minden magától. Segítség is jöhet, nem várt helyröl. És a mi a legfontosabb: hirtelen energiák szabadulnak fel, amelyek létezéséröl nem is tudtál. Már nem húz le semmi, már nincs idöd depresszósnak lenni, már tudsz takarítás közben énekelni, jó a hangulatod (minden ok nélkül). Ezeket nem látja az, aki nyakig ül a Csernus doki által „meleg sz@rnak“ nevezett valamiben.

    És last but not least: ha gyerekek vannak, azoknak is jobb így. Söt, ha nagy gyerekek vannak, mint nekem, azoknak is. Nekem személyesen az is fontos volt, hogy a nagylányom ne lásson tovább egy rakás nyomorúságot maga elött példaképnek és az elméleti tanításom, meg a gyakorlati példám lehetöleg ne mondjanak ellent egymásnak. Ez sikerült és nagyon boldog vagyok. Mindenkinek kívánom a szükséges eröt és a helyes döntést, aki még alkudozik önmagával és a sorsával, habár ismeri a megoldást.

  7. Nagyon köszönöm most ezt a posztot. Hónapok óta nem olvastam itt semmit, mert pont ebben vagyok. Négy éve remélem, hogy lesz változás, de nem lett. Azt hittem, a férjem fejlődőképes és majd meg tudjuk oldani a gondokat. Nem így lett, hanem egyre rosszabb. Rájöttem, hogy egy soha fel nem növő kisfiúval élek együtt, aki nagyon durván manipulál engem és a gyerekeinket is. Mindkettőnek nagyon csúnya eredménye van, és ez kellett, hogy rádöbbenjek, mennyire lépni kell, de már minél hamarabb. És mióta elengedtem ezt a gyötrődést, már csak röhögök az újabb játszmákon. De még mindig fut a fejemben a reményhal, sajnos. Elképzelem, milyen lehetne, ha… Közben meg tudom, hogy nincs ha, hanem csak az van, ami van. Az ilyen írások, meg persze a barátaim mindig megerősítenek abban, hogy jól döntök, ha kiszállok, csak még mindig félek, mert el fog gurulni a gyógyszer, az biztos.

  8. Olyan jó, hogy ezt leírod. Bírom ezt a tabudöntögetést. 3 éve (persze már korábban is, de akkor fogalmaztam meg érthetően és világosan) én is eljutottam odáig, hogy sokkal őszintébb a válás, az egyedüllét (ami valójában egyáltalán nem magány), mint egy hazug és bántó kapcsolatban mosolyogni, és kifelé mutatni a “boldog” család képét. Ugyanazokat éltem át, amit fent leírtál: fenyegetés, a külvilág részéről a sajnálat, és hogy igen ez milyen szomorú, és a szegény gyerekek… És én mindenkinek kiabálta volna, hogy miért kellene egy életet hazugságok között, ájtatoskodva leélni, azaz az igazi tragégia. Én a válást ettől való megváltásnak éltem meg.

  9. Visszajelzés: még gyorsan kattintsatok néhányat, mert akkor megelőzzük 2014-et | csak az olvassa — én szóltam

  10. Visszajelzés: szomorú együttmaradási statisztikák | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s