azok a szemét kurvák

Erre

válasz ez.

Hát, Kovácsné, ha te ezt gondolod, akkor én szomorú vagyok.

Engem elszomorít ez a cikk. A gőgje, címkéi, örök érvényű megállapításai, a tét nélkülisége: Kovácsné a maga küzdelmeiről nem osztott meg velünk semmit. Így hihetjük azt, hogy mindenki küzd a kapcsolatáért, majd megszakad bele, csak hát már “nem ficánkol úgy”, bőre narancs. A tömegesen mégis máshová kívánkozó, másba szerelmes férfiak fejét szinte megsimogatta a szerző: nem velük van a baj. Mi, akik lekurvázunk más nőket, zsebre tehetjük a megnyugtató érzést: mi nem vagyunk olyanok, mint ők. Ilyenek álltak a máglya körül is, azt hiszem.

Egynehány kérdésem volna mindezzel, a házasság mítoszával, a gonosz harmadikkal ésatöbbi kapcsolatban: akik házasságban élnek, mi a p***ért nem tudnak, és ugyan miért ilyen rémisztően tömegesen boldogok lenni? És ha nem tudnak, miért börtön a házasság? Miért gondolja magát bárki felsőbbrendűnek attól, hogy ő -né? Miért asszisztál ehhez mindenki? Mi az, hogy tisztességes nő: amit mi elképzelünk, mert nekünk, feleségeknek az volna kedvező???

Ne bátorítsa? Miért kezdeményez az a jóember, nem ott a bibi véletlenül, nem a gyűrűs félnek nagyobb a felelőssége? Tudjuk, belegondoltunk-e, hogy a tisztes férjek közül hányan tartanak szeretőt, csinálnak gyereket másnak, és hányan kurváznak? Hányan titkolják el, hogy házasemberek? És jövünk ezzel, hogy a lányregényekben olvasottaknak meg a vágyainknak (érdekeinknek? a házasság erős gazdasági közösség is!) megfelelően hogyan kellene lenniük a dolgoknak??? Hát nem úgy vannak, és sovány vigasz a felháborodás. És képmutató is.

Küldje haza? Komolyan gondoljuk, hogy majd más fog vigyázni a mi házasságunkra, amire mi sem, de a férjünk meg aztán tényleg nem vigyáz — egy vadidegen, esetleg magányos, sugárzó, talán szerelmes nő, ő vigyázzon, mert minekünk az volna előnyös? Hát törődünk mi az ő boldogságával? Akkor miért törődne ő a miénkkel? Esetleg a férjünkével, de hát épp az a lényeg, hogy ő azt gondolja, és nem okvetlen számításból, hogy az a szegény férfi őmellette, végre egy igazi, szenvedélyes nő mellett lenne boldog. Nem fog a házasságunkra vigyázni, ahogy mi sem fizetjük ki a szomszédunk törlesztőrészletét. És ha nem vigyáz, megvan az elégtételünk: lekurvázzuk őt és mások egyetértenek velünk. Mert fáj nekünk, hogy őket kívánják, minket meg nem. Nem olyan bonyolult ez, és persze érthető. Jobb ezt megérteni elméletben, mint a való életben tapasztalni meg.

Én nem tudom megmondani, miért mennek tönkre a házasságok. Megítélni, ki mit tett, nem tett. Egy biztos: az együttmaradás nem lehet öncél. Ha az, mint anyáink korában, annak súlyos ára van. Pókhálós tekintet, alkoholizmus, depresszió, rák. Én nem tudom, illetve nem veszem a bátorságot hozzá, hogy megmondjam, mások milyen apróságok miatt mennek szét. Mit tudhatom, mennyit kínlódtak, mekkora lavina lett az apróságok hógolyóiból? Harcolniuk kellene? De ha nem akarnak? Egyébként mi közöm hozzá, ki kért meg, hogy ítélkezzek, lekurvázzak bárkit — hogy jövök én ehhez? Válni nagy szívás, az biztos, nem viccből csinálják, elhihetjük. Annyi helyről hallom a lózungot: manapság sajnos mindenki lecserélhető, ez zúdul ránk a médiából, próbáld ki, szerezd meg, nincs gátlás, nincs határ… (És mind, aki mondja, tévét néz és storyt olvas.) Én egyáltalán nem látom ezt, mindenhol eszményítve van a házasság, fehér ruha, párás szem, hűség, titokban osonó, bűntudatos férjek (nekem is volt néhány) — nem nagyon válnak el egyébként, nem arra kellettünk. És aztán a legtompítottabb szexuális kisugárzásért, pusztán attól, hogy fiatal vagyok és kerek a fenekem, fejcsóváló kolléganők. A tisztesfeleség-lobbi! A keresztény változat (amelyik ráadásul nem akar tudomást venni például a családon belüli erőszakról vagy a nők szexusáról, viszont moralizál), na, az meg aztán végképp.

Szóval csalunk, csalatunk, néha válunk, máskor rámegyünk. Én nem mondom, hogy jó ez így, de megoldást sem tudok. Szétteszem a kezem, mert nem tehetek mást: nem tudom, hogy kéne. Ha beleszeret valakibe a férj vagy a feleség, úgy igazán, azzal nincs mit csinálni, durván meg lehet hasonlani, ha nem néz szembe ezzel az illető. Vannak sorsszerű találkozások. És vannak mondjuk öt évig sikeres kapcsolatok, amelyek a hatodikban már kudarcok lennének. És persze van egy csomó társfüggő és/vagy gazdaságilag kiszolgáltatott, a meztelen egzisztenciális érdekét féltő nő. Aki félrenéz, ha csalják, de a családi házban ő lakjon.

Ha az együttmaradás a cél, nem a minőségi és kihúzott gerincű lét, annak durva következményei vannak. Az a játszmák és érzelmi zsarolás melegágya. Mi van, ha az egyik házasfél azzal bünteti a másikat, hogy nem fekszik le vele évekig? Mi van, ha lelki terrorban tartja? Vagy érzelmileg éhezteti, levegőnek nézi? (Hogy ez milyen gyakori, arra a mi Szeret a férjem, de… csoportunk vallomásai döbbentettek rá.) Ha munkamániás lesz? Ha ötvenkét évesen rájön: ő mégiscsak homoszexuális? Akkor mit mondanánk a másik félnek? Ha mondjuk a barátom/barátnőm, és tanácsot kér? Lehet persze reménykedni, tipródni, terápiára járni, de általában csak az egyik fél akar változást, a másiknak jó úgy, például mert férfiként különösebb szégyen nélkül maradozhat el, tarthat izgalmas szeretőt, ha unja az otthoni nőt. Én nem tudnám azt mondani a képzeletbeli barátnőmnek: őröld csak fel az energiáidat, küzdj, remélj, mert ezek a helyzetek többnyire olyanok, amelyek felett nincs hatalmunk. Vagy ha van is: megéri? Küzdeni valakiért, aki már rég nem engem szeret? Másrészt nem az együtt maradás a mindenek felett álló cél, miért lenne? És azt sem mondanám: tűrj csak halálodig, nincs mit tenni.

Mindannyian láthatjuk, mi mindent engednek meg maguknak az emberek, csak mert atombiztosnak érzik a házasságot, hiszen az valóban erős, tradicionális jogi-társadalmi keret, a heteroszexuális változatát új alkotmányunk is védi. Lusták, fantáziátlanok, kövérek, erőszakosak, közönyösek lesznek. Mennyi házasságban olcsó szolgáltatáscsomag a feleség: főz, takarít, gyereknevel, békén hagy. Hát, sok férfi bizony e szolgáltatásokat félti, nem a felesége iránti szerelmet. Ezért nem akarnak válni, ezért züllenek el, ha mégis kirakják őket.

Szóval ne keverjük össze, hogy mit szeretnénk, milyennek kéne lenni ennek az egésznek azzal, ami van, amilyen a valóságban, és ne akarjuk másoknak megmondani, hogyan éljenek.

Gondolom, az értelmes olvasónak nem kell magyaráznom, hogy az, hogy érintett vagyok, most meg feleség, nem releváns, amikor érvekről van szó. Mindennek, amiről írtam, a konzekvenciáit természetesen a saját életemben is levonom.

43 thoughts on “azok a szemét kurvák

  1. Visszajelzés: édes kis titkok | csak az olvassa

  2. Köszönöm az írásodat. Voltam már “kurva” életemben… és végre nyilvánosan is olvashatok végre egy emberi hangvételű, igazán emberi hozzáállású írást. Köszönöm.

  3. Visszajelzés: a fölényes férfi — tizennyolc, karika | csak az olvassa

  4. Visszajelzés: nő vagyok, vagy mi | csak az olvassa

  5. renáta írása mosolyt fakaszt. ilyeneket ezért olvasunk nem? nem kéne komolyan venni.
    kovácsné pedig kovácsné. milyen sivár lenne az életünk nélkülük.
    nélkülük, akik egy mondatban képesek összefoglalni, az élet olyan kérdéseit, melyeken filozófusok, esztéták, irodalmárok, pszichológusok és pszichiáterek egy egész élet munkájával keresik a választ.
    nem lehet, hogy a kovácsnék mégis tudnak valamit?

  6. Visszajelzés: a szerető sorsa a soha — hét kilométer bicikli | csak az olvassa

  7. Visszajelzés: beképzelt interjú — a végén könyvajánló is van! | csak az olvassa

  8. A Renáták azért mégis leginkább azzal nyerők, hogy aláígérnek a feleségnek, hogy még inkább kiszolgálják a férfiúi igényeket, hogy a férfiaknak még véletlenül se kelljen az otthoni szemetet megoldani, vacsorát főzni, gyereket terelni, ha pl. este szexet akarnak. Ők ott vannak mindig üdén, illatosan, tettre készen. Én nem is kurvázom és nem is sajnálom őket. A nőket úgy szocializálják, hogy önnön értéküket a férfiaknak való megfelelőségükben lássák és egy mindennapi rutintól elnyúzott feleségnek könnyedén aláígér a szerető.

    • Hát ez nagyon pontos. De aki aláígér, az egyrészt kevesebbet ad: nem mosogat, mert nincs közös otthon, másrészt jóval többet: figyelmet, üdeséget, szeretetet, vágyat, megértést, és nem okvetlenül a durván basáskodó férfiaknak. Most akkor melyik? Egyébként nekem is volt szeretőként gyerekem, szóval nem egészen az van, hogy úgy könnyű.

  9. huh”
    nagyon jó olvasni!
    értelmes-gondolatébresztő-szembenézésre késztet’
    (az ökolánynál indultam, itt tartok-nem bírom tovább ..lefekszem.)
    Majd jegyzem a reflexiókat-egyelőre kisfüzet ceruza újól elő..
    és ha nem születne egyetlen sor sem,
    köszönöm, hogy írott betűtől, őszinte embertől lehetek ma lelkes’

  10. Visszajelzés: az a dagadt banya, aki miatt az én endrém | csak az olvassa

  11. Visszajelzés: paradoxon | csak az olvassa

  12. Kedves Csakazolvassa,
    a kőkemény munkára szánt délutánomból az lett, hogy a déli kávé mellé magamnak engedélyezett egy-két bejegyzés elolvasása helyett még mindig itt vagyok, és meg van nyitva új lapon még pár írásod… köszönöm, sokuk elevenembe talált, mások elgondolkodtattak, könnyet csaltak, emlékeztettek, átértékeltettek – és közben remélem, azért a munka is csak elvégződik ma valahogy, legalább a sürgősebb része… 🙂

  13. A sok ugrálgatás után úgy döntöttem, maradok inkább a rendszernél. A szinte egyáltalán nem hasonlító életútunk ellenére annyi minden érdekel, leköt, elgondolkodtat abból, amit írsz, hogy félek, hétfőig szétkommentelem a blogot.
    Ez a történet itt (a dagadt banyásat olvastam már) annyira húsba vágó, pedig én csak a kispadon voltam: 25 éves voltam, a húgom 20, a szüleim 50, amikor az apám – miután heteken keresztül csak úgy eltűnt otthonról esténként – családi kupaktanácsot tartott valamelyik ünnep alkalmából (arra mentünk haza a húgommal), hogy elmesélje, az ő élete hanyatló ágat mutat, mostantól csak lefele mehet és kapott az élettől egy utolsó esélyt, még egy alkalmat, hogy boldognak érezze magát, erőteljes férfinak. És van itt ez a nő, kedves, meleg étellel várja, gyertyát gyújt a vacsorához, megkérdi hogy van (és az idő többi részében hallgat, de ezt csak utólag tapasztaltuk), és hát nem akar részletekkel fárasztani, ezért csak utalt rá, hogy a fiatal, feszes, meleg, nedves test sem elhanyagolható, és úgy általában, “Anyuval már nem olyan”, dehát megértjük, nem?
    És mi az első döbbenetben meg is értettük, sőt, még anyám is nyugodtan ült ott, akkor már két hete az emeleten aludt, innentől kezdve pedig külön kosztra is tértek, ha nem lett volna olyan groteszk, még akár viccesnek is tűnhetett volna.
    Az anyám közölte, hogy akkor ő elköltözik, nem adja be a válópert, hogy ne kelljen vagyont osztani és apámnak ne legyen pótolhatatlan a vesztesége, de kéri a lakást. Kezdődött a huzavona, mert ha pénzről van szó, akkor a gyertya sem csillog úgy és a meleg étel sem annyira forró, de a test feszes és fiatal maradt, úgyhogy néhány hónap kínlódás után anyám elköltözött. Addigra külön polcuk volt a hűtőben és külön kenyerük a szekrényben.
    Nehéz ezt a gyermek szempontjából értelmesen elmondani, főleg, hogy rövid időn belül kiderült, hogy mi nem a gyermekeik, hanem a legjobb barátaik vagyunk, akikkel mindenfélét meg lehet osztani az elcseszett házasságból, mi meg majd feldogozzuk, ahol tudjuk (pl. idegen emberek blogjában bekommentelve).
    Leszámítva azt az óriási döbbenetet, hogy a mi családunk nem létezik (én tényleg azt hittem, hogy nekünk jól funkcionáló, klassz, jó fej családunk van és kívülről is ez jött vissza) és akkor vajon egyetlen család sem létezik?, a következő hatalmas szem meresztgetés akkor volt, amikor apám azt mondta anyámnak, hogy nem érti, mi ez a felhajtás, hát miért nem viselkedik úgy, mint a többi feleség, szépen csendben megvárja, amíg apám kiéli ezt az utolsó esélyét, aztán békében megöregednek együtt. Megjegyzem, eltelt azóta 5 év és apám szerint ez még mindig egy opció. Sajnos, az apám, többek között, az éleslátásáról is híres.
    A szüleim azóta elváltak, a szerető megmaradt, de a státusza nem sokat változott, néha-néha, amikor sikerül felülemelkednem magamon, akkor megsajnálom, az a nőkép, amivel én felnőttem, nem tűrné ezt egyetlen férfinak sem, de ugyanakkor ezt a nőképet elhagyták egy sokkal készségesebb fajtáért, szóval inkább hallgatok. Ahhoz is kellett egy kis idő, hogy a szóhasználatunkból kiessen az apám elhagyta anyámat egy zsenge nőért (és az millió poén barátok részéről, hogy a “mostoha anyám” hozzám közelebb áll korban stb.) és úgy fogalmazzunk, hogy a házasság tönkretételéért mindketten felelősek, és a megromlott viszony adott teret az új személynek. Meg aztán a nagy őszinteségi rohamokban derült még ki egy s más.
    Nehéz a szeretőt elfogadni, mégoly kedves is legyen, főleg, ha nem az a kapacitás, amihez a régvolt családban szokva voltunk. És egy másik bejegyzésedre is visszautalok, amikor a kislányod arról érdeklődött, hogyan lehet, hogy apuka, anyuka, gyermekek nem együtt laknak. Én ezt 25, 28, 30 évesen is nehezen kezelem, pedig nem mesékből látom az idilli család-modellt, tényleg mindenhol ezt tanítják, bár egy francia filozófust hallottam a tévében, hogy a hagyományos modellek bomlanak fel, kommunák, egyedülállók, vad házasságban (használják még ezt a kifejezést?) élők nevelik a gyermekeket és az lesz a kirívó, aki ragaszkodik a monogám házastársi kapcsolathoz.
    (lehet, hogy le kell idővel tiltsál)

  14. Visszajelzés: összetörted a szívemet | csak az olvassa

  15. “Ezért nem akarnak válni, ezért züllenek el, ha mégis kirakják őket.” – ezt a mondatodat nagyon igazságtalannak érzem. Napok óta csellengek a blogodon, és folyamatosan az a mondat fogalmazódik meg bennem (DISCLAIMER: CSAK PÉLDA, SEMMIKÉPP NEM VAGYOK ANTISZEMITA, SŐT!), hogy ez a egész olyan, mintha azt mondanánk, hogy a holokauszt miatt a zsidók voltak a hibásak. Egyrészt azért, mert léteztek és főleg, ahogy léteztek, és így szegény náciknak nem maradt más választásuk, mint hogy rengeteg erőfeszítéssel kiötöljék a “végső megoldást”, de haláluk miatt aztán végképp: Futottak volna gyorsabban, mint a golyó! Bizonyára nem lövik őket a Dunába. Remélem, érted az iróniát, Mindenért a férfi a hibás, egyáltalán azért, hogy van, ha pedig netán áldozata lesz valakinek vagy valaminek? Azért is ő a hibás. Miért nem védekezett? Miért nem védte ki a katasztrófát? Ha pedig gyógyíthatatlan sebet ejtettek a lelkén, és szép csendben elvérzett (elzüllött), ahogy te mondod… akkor miért nem szedte össze magát? Esetleg az nem opció, hogy nem tudta? Hogy képtelen volt rá? Hogy megölték, mint a görög tragédiák királyait ármánykodó feleségeik? Ez nincs benne a pakliban? Igazán nem vádollak, csak tényleg rohadtul igazságtalannak érzem… annak ellenére, hogy sok vagány dolgot írsz. Tényleg.

    Üdv.

    Alpár.

  16. Kiri vagyok. Kiri, mint Kiriko. És kb. egy hete fedeztelek fel. És azóta követem a bejegyzéseidet, a hozzászólásokat. És nem akartam semmihez hozzászólni, míg nem olvasok többet Tőled, Rólad… mert látom, olvasom, hogy itt fontos, hogy ne hirtelenkedjünk bele a másik magánéletébe, gondolataiba. De ez most (mit most? rég lekéstem. na mindegy), ez most nagyon szíven ütött. Akárcsak Katja, én is így éltem meg ezt a helyzetet: benn, a családban, gyerekként. És valahogy nem tudom megérteni sem a férfit, aki így próbál kompenzálni, valakinek látszani, fiatalodni, szórakozni, lazítani, stb.stb.. Sem pedig Renátát. Akinek – ne haragudj meg érte – de a szavaid alapján kisebb felelősséget tulajdonítasz. Nagyon sokszor elolvastam ezt, mást, hivatkozásokat, hogy valóban jól látom-e. Nem ítélkezni akarok. De Babits mondta, és nemcsak ő, hogy szubjektumként bizony annak a rabja vagyok, hogy a világot soha senki más szemén keresztül nem láthatom. Csakis a magamén. Ez a korlátom. És az én korlátom az, hogy gyerekként megéltem a poklot egy ilyen családban. És Te sem vagy ment attól a korláttól, amit felvállalsz, és amit – őszintén mondom – nem biztos, hogy meg tudnék tenni a helyedben. De ne ítéld meg te sem a Kovácsnékat, akik dühe, vehemenciája mögött szintén nagymérvű személyes érintettség lehet. Mert igaza van. És biza nekem nem tűnt úgy, hogy felmenti a férfiakat. De nem ám! És ne mentsük fel a Renátákat, akik nem tehetnek arról, hogy képtelenek határokat húzni, akik nem fogják fel, hogy valami egyszerűen tabu, és nincs rajta mit ideologizálni, akkor is tabu marad. No, ne mentegessék ők más házasságát, nem azt mondom én. Attól szenved a világ (többek között), hogy nem ismerjük (fel) a határainkat, mások határait. No, most jól megmondtam, ugye? Nem tétel. Tapasztalat.

    • Szia, Kiri! Üdv a blogon! Nem volt bántó a hozzászólásod. Érdekes problémát feszegetsz.

      Az a helyzet, hogy a magukat szentté avató Kovácsnék személyes érintettségből fakadó, ám önigazoló, önfelmentő véleményét már nagyon sokszor hallhattuk. Mindig az arányok miatt, kiegyenlítésképp írok, amikor már nagyon unok valamit, ezért sokszor egyoldalúan.

      Sajnálom a gyerekkori traumádat. Az én férjemnek már felnőtt gyereke volt, amikor elvált.

      Azt gondolom erről, hogy a gyűrűs fél felelőssége nagyobb. És hogy nagyon is jól leírható erők tartanak embereket a rég újraéleszthetetlenül halott, akár romboló, örömtelen házasságukban. Minden eszközzel meg fogják keresni, akik megtehetik, az örömet. Ezek erkölcsi és szabadidős, anyagi okok miatt leginkább férfiak. Én akkor már többre becsülöm, aki nem megúszósan, sunyi módon csinálja, hanem vállalja. Nem kell halott kapcsolatban sínylődni.

      Azért tabu, mert hazudunk. Mert nem mondható el, hogy rég megfagyott minden, szexről nem lehet beszélni. A társadalmi hiedelmekkel karöltve, az előítéletekkel együtt tabu a tabu. Ez az egész hűség, családcentrikusság, a “nem akarom megbántani” ez nem stimmel — ahhoz képest, ami valójában van a kapcsolatokban, és én nem bírom a hazugságot. Erősebbnek kéne lenni, és jobban belekalkulálni, hogy nem örök a kapcsolat. Mitől akkora trauma ez? A vádaskodás, tabujelleg, erkölcsi ítélkezés miatt. Azok az emberek, akiknek a szülei Renáta-szerűen mennek szét, már rég nem voltak együtt. Ugyan, miért nem? És mi a teendő? Évtizedekig sínylődnek nemhogy nem izgalmas, de kifejezetten pusztító kapcsolatokban a felek.

  17. kovácsné elszólta magát. a(z egyébként jó házasságban élő) férj találkozott renátával, aztán hazament, és “10 vagy 20 év elfojtott indulatával esett anyának”. gondolom, a tíz vagy húsz év elfojtott indulatért is renáta hibás. hogy volt pofája kihozni belőle. mert különben milyen szépen forrhatott volna tovább a férfi még vagy 20-30 évig elfojtott indulatában, meg neje(nője?) is… amúgy meg szép mintaházasságban éltek volna. mindannyian (renáta is), míg meg nem halnak.

    a hátteremről annyit: elváltam, bár férjem nem csalt meg soha (és fordítva). élettársam megcsalt, hosszú ideig próbáltam ezt elfogadni, aztán szétváltak útjaink. mindkét kapcsolatból született egy-egy lányom. kapcsolati kudarcaimért nem a renátákat teszem felelőssé.

  18. Anyukám egyszer áthajtott a pirosan villogó vasúti átjárón. Kb 30 éve. A mai napig emlékszik rá. Mint ahogy én is emlékszem arra, hogy 10 éve nagyon gonosz voltam egy lánnyal, vagy hogy kb 15-16 éve kiloptam 20 forintot (akkor az még elég volt, pl néhány rágógumira) anya pénztárcájából, de bűntudatom volt és eldobtam a temetőben a húszast.
    És teljesen meglepődtem, amikor ismerőseim arról számoltak be, hogy mit szereztek, nem éppen hagyományos úton. Egy darabig csodálkoztam, hogy nekik ez miért nem okoz problémát. Mint ahogy Renátának nem okoz gondot, hogy mindig harmadik legyen, én biztosan képtelen lennék erre. A volt barátom szerint nem mondhatom azt, hogy soha nem csalnám meg a páromat. Pedig ez számomra egyszerű. És pont ezért nehéz a “magamfajtáknak” elfogadni, hogy milyen sokan vannak, akik nem ilyenek. A legtöbben úgy állnak hozz, hogy ha nekem megy, másnak miért nem? Szerintem csak más az előéletünk, lelkiismeretünk stb.
    Egyébként viszonylag sok olyan ismerősöm van, aki volt harmadik, lopott ezt-azt vagy ült már be ittasan a volán mögé. Nem tartom egyiket se szép dolognak és nem is értem a motivációjukat, ugyanakkor ha jellemzést írnék róluk, ezt biztosan kihagynám. És nem azért, hogy szebb képet fessek róluk.
    Túlságosan könnyen mondunk ítéletet egyes – főleg ismeretlen – emberek, szituációk felett. Ezért azt gondolom, nincs senkinek igaza. (Vagy mindenkinek az van.) Mindannyian magunkat akarjuk igazolni. Én azzal, hogy “becsületes” vagyok, más azzal, hogy a “boldogságot” választja.

    • Hát ezt most találtam, és nagyon hülyén nézek most magam elé, úgy is, mint szerető: “aki volt harmadik, lopott ezt-azt, vagy ült már be ittasan a volán mögé”, mi vaaaaaaan???? Ja és akkor miért maradt ki a bűnözők felsorolásából, hogy: aki szeretőt tart???? Elmész te a….

  19. Visszajelzés: soha nem tudják meg, miről maradtak le | csak az olvassa

  20. A harmadik… Harmadik? Azokban a percekben én vagyok az első és az egyetlen. Akkor nincs ott senki más. Eszembe sem jut. Később, igen. De nem tudom bánni. Nem érzem, hogy elvettem. Én mindig adok, és nem nagyon kérek, csak elfogadom, amit kapok. Kaphatnék többet is? Talán. Vagy elveszíthetném ezt a sok szépet mind, a hétköznapok súlya alatt…
    Nem, nem könnyű gyerekkel. Tudja vagy ne tudja? Hogyan tartsam magam előtte (is)? Hol legyen addig? És akkor most csináljak rendet és takarítsak, mikor máskor csak szalad a lakás? És legyek szép mire jön, pedig levegőt nem kapok, annyi bajom van? Ó, nem, már nem, így kap ahogy vagyok, ahogy sikerül, ha végül rend van, nem miatta, ha borotválkozom nem miatta, és sminkelni biztosan nem fogok. Vagy én kellek, vagy ne kelljek.
    És sajnálom azt a nőt, aki otthon nem tudja. Én tudom, hogy fájna, nagyon. De ez az ő dolguk. Nekik kell megoldani, megbeszélni, eldönteni. Én magamért felelek.
    Nekem is fájt akkor, amikor -né voltam, mégsem a másik nőre haragudtam – de nem is magamra. Már hosszú ideje tartott amikor megtudtam, és ezért akartam, hogy döntsön, ne húzza az időt, de nem tudott. Én tudtam. Két lépcsőben, de tudtam.

  21. “Ilyenek álltak a máglya körül is” – és azt gondolták: “Az én bűneimért is te szenvedsz!” (Koppintás, de nem mondom meg, kitől 😉 )
    Renáta: szerintem az, aki egész életében kiegyezik ezzel a harmadik szereppel, annak nagyon súlyos önértékelési problémái vannak. Miért nem akar SOHA az egyetlen (nem az első!) pár lenni?

  22. Feleségek mennybe mennek, vadidegenekre tekintettel kell lenni, mert a házasság szent:

    http://www.nlcafe.hu/index.php?id=1057&fid=441&csatid=&topicid=310775&step=2&page=1&bw=0#12889976

    Szétszedik őt is, egye meg, amit főzött. Olyan döbbenet a mindig ugyanolyan indulat a szerető iránt. Apu érthető, kicsit manipulatív, kicsit évekig hazudozik, kicsit hirtelen lép le, hát ő ilyen, férfiból van, dugni akart,érthető. Feleség szenved, megbocsát, glória. De a szerető, aki talán évek óta nyomta egyedül, akit úgy környékeztek meg, aki szerelmes lett, mint az ágyú, na, ő legyen tekintettel a vadidegen nő hátasságára, az Erkölcsökre, Mások Ágyának Tisztaságára, meg úgy Általában A Házasság Szentségére. Reális elvárás.

    Én csak a magam kímélete miatt nem lennék már szerető. De hogy mások iránti empátiából, tiszteletből? Akik, ha nem így viselkedem, egy kanál vízben megfojtanának? A szeretőtől tisztességet elvárni önzés, a házasok gőgje.

    • En pedig úgy gondolom, kizárólag a saját életemre lebontva a kerdest, hogy ha a férjem/ társam megcsalt, szeretet tart, nekem ott azzal a nővel az ég egy adta világon semmi dolgom nincsen.
      A társammal van, elég, biztosan.
      De hogy a harmadikkal…

      Ez a struccpolitika egyik csodás amulettje, bármikor eloranthato, be lehet dobni és közös démont, ellenséget gyűlölni. A szerető… Ja.

    • Én is. Ôket a perifériára lehet lökni egy “szar kurvák” felkiáltással. És közben hol a férfi? Miért a nôn kérjük számon ezredszerre a mit is?! Na hát elég legyen már!

      • Ahogy a “valódi” kurvák is megvetettek. Érdekes, nem a pasik, akik kurvákhoz járnak, hanem a kurvák. Mert nyilván a kurvák miatt van az igény, és nem fordítva. Nyilván a szeretők fogják maguknak a pasikat, és nem a pasik keresnek maguknak szeretőt. Ja, de ha nőnek van szeretője, akkor már nem a másik pasi a szemét igazán, hanem a nő.

  23. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 1. | csak az olvassa — én szóltam

  25. Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 3. | csak az olvassa — én szóltam

  26. Visszajelzés: szülinapi | csak az olvassa — én szóltam

  27. Visszajelzés: mi bajuk a nőknek? 3. – szerintem | csak az olvassa — én szóltam

a kommentelés lehetőség, jóakaratú és nyitott olvasóknak

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s